Novák Valentin

Japánkert

 

 


Mikor kilenc éves voltam, [1]

nyírott fejjel bújtam

loncbokorban.[2]

 

Mikor kilenc éves voltam,

virágtrombitámat

bőszen fújtam.

 

Mikor kilenc éves voltam,

megláttalak téged –

Fuvolahang.

 

Mikor kilenc éves voltam,

én, a bitang.

 

Most nyolcvannyolctól szédülök, [3]

fenyőág-mankómat

markolászom.

 

Most nyolcvannyolctól szédülök,

dobok püffögnek már;

kell a kérgem.

 

Most nyolcvannyolctól szédülök,

nem lettél dallamom,

vajh, miért nem?!

 

Most nyolcvannyolctól szédülök,

én, idétlen.

 

Az ecsetfa aljába szórva[4]

lettem méheknek adózója.

Veszett testem

 

az ecsetfa aljába szórva

hamuval festi selymed, anyó!

Néha esdtem

 

az ecsetfa aljába szórva.

S fölbíborít e fuvolaszó... [5]

Elfeledtem:

 

most nyolcvannyolc vagy, szédülsz te is,

jössz mint nemrég...

Kilenc karommal ölellek...

az ecsetfa aljába szórva

 

én, a nem-lét...





Az utak párhuzama: eggyé-olvadás.

A végpont messzesége: álmos vágy csupán.

Ami utad metszi, Nincs ködébe fordul.

S mi távol elkerül, jó utat szab néked...





Sziklabércről, mint nagy vadászok

kémleltem zsákmányom csapását,

mikor vág át, mit szerencsém küld...

A húr már feszült.

 

Semmire lőttem. Képeimre csak.

Nem céloztam, nem néztem Napba...

E nagy kalandba lelkem elmerült.

A húr már feszült.

 

Nincsen cél, csak az Út magamban.[6]

A fényben oldódó anyagban

lángtestű, szende Buddha ült.

A húr már feszült.

 

S ekkor e könnyed álomképet

szétzavarta ócska lépted.

Nyilam durcásan majd kirepült.

A húr túlfeszült.

 

Édes Semmim -finom nektár-

nyílméreggé lett e percben.

Szemem rebben, vadra vetül.

A húr túlfeszül.

 

De megbéklyóz a célratartás.

Csintalan futásod fölkavar.

Rám pazar gondolat-torony dűl.

A húr még feszül.

 

Ernyedten a pillanattól

nyilam emlék-mélybe pottyan.

Ujjbegyembe újra vér gyűl.

A húr megpendül.

 

Biva-játékom kiszárnyal,[7]

s kiszáradt bivaly-ágyékom

lendül egy nemtelen párharcba...

A húr fölaljzva!





Egy törpe fácska hajszál-gyökerekkel.

Szúrós ágán kislány vére csordul.

Csodásan izzó asszonyarc a hídon,

s odább aranyt páráll a tó.

 

Költő vagyok, kissé bár iszákos.

Kitörlöm a Hold-tányért egészen.

Másnap ezüst ízekkel ébredek,

s odább aranyt páráll a tó.

 

Törpe fácska híd korlátja lettél.

Kislány vére - izzó asszony-arc.

Költő vagyok, Hold-ezüstből élő,

s odább aranyt páráll a tó.

 

Napom, mint izzó asszony-arcot,

mint érmét a mélybe bédobom:

éjfélt adott a gépezet,

s visszajáró (pengő) hangokat...

 

A fácskából lett hídkorláton át,

tékozolt szerelmek hajlanak.

Ezüst karjuk egy-egy gyertyacsonk.

Bennem aranyt páráll a tó.

 

Egy törpe híd napfény szálkáival

izzó emlékembe szúrt, hatolt.

Éjfélt adott a gépezet,

s aranyt párállt a Hold.





Bambuszok között a táncod, mint

rácsok mögötti majom-vihánc.

Milliónyi mozdulat-szilánk,

ezer karod nékem visszaint.

 

Széttörtél a bambuszerdő-rácsban.

Mutatványod inkább elriaszt.

Az ében-éj tó sem nyújt vigaszt.

Lámpásod bolyong, inog magányban.

 

A Hold cserép is összeáll egésszé,

Te bambusz lettél, sudár nád-derék.

Partom mocsár. Soha-már-menedék.

Mécsed lángja rejteked emészté.





Szőtte, szőtte a Hold, a kerek képű...

Megtelt vele lapos, rézsű.

Belehímzett két oroszlánt,[8]

császárnét meg egy rosszlányt.

Te gúnyádat szőtte újra,

törpe talpú, csalfa gésa,

csontgolyócskák fészke, odva,

bambuszerdőn megbújt szajha.

Szőtt, szőtt a kerek képű Hold

megannyi fény-árnyék pofát.

Lelkednek kalapált ezüst

üllőjén borda-boronát...

 

S én húztam, a költő kobold.





Selymeden lebben a mező, ahogy inalsz.

Lelkemben hamar utolér a vadász.

Fák közt tekeredő úton iramolsz –

járok neked, mint medve-tetemnek a gyász.

 

Szentély-menedék hivogat susogón.

Tavirózsa virág rabul ejti szemed.

Arcom szirmos tüköre csalja a lépted,

Lelkem dágványába derékig gázolsz.

 

Ó, te, céda, Hold istennek ivadéka!

Körbetáncol csípős csíbor, bamba béka,

vállad ívén híd korlátja, isten átka,

aláhúz az iszapágyba zen-pap vágya.

 

Selymed csuromra ázott kert-lepel. Sár

szín festi lápos ízzel bűzlő húsod.

Szentély-menedék hivogat, susog.

Tuszkol a félsz, messze tuszkulánumod.





Részegen gondolt égi-szerelmeset

Li Tai Po. S csalfa Hold tükrébe esett.[9]

Még a tóparton lógázok csak,

nótával csalom kijjebb a Holdat.





Naphosszat ültem. A vizet néztem.

Íjként feszülő hátad idéztem.

Fogytam a fényben (gyertya a lángtól),

nem-léted habokon viháncol.

 

Vizek istenének kis szalagján

ott lebegett fölfestett neved.

Ösvény végén a Talán incseleg...

Három Kapum nyílt a folyó partján.

 

Egyik a Vágyé - zsírozva tárult,

öbléről ájult, vad kutya kélt.

Álom-lakomától fájt a gyomra,

gyógyítja kimonód ezer gyomja.

 

Másik - Büszkeségem, tépett tollú

páva. Mérges csőrével, iszonyú!,[10]

nyomban lecsípi vízi szalagod,

tollával fedi emlék-alakod.

 

Akaratom - hasadt talpú medve,

téli vackából, vajh, kikelt-e?

Széthajtja-e Vágyam, Büszkeségem?

Ott az árnak partján megidéztem...

 

Orrában lánccal, kérges manccsal,

szembeszállt a belső paranccsal.

Büszkeség-Vágy-Talán őrült tánca:

nincs menekvés, csak vízre szállva...





Tavon kapu.
[11]

Csónak suhan.

Sok-sok alku.

Elvész utam.

 

Vízből kéltél.

Ős-lidércbáj.

Törpe talpad

Naphídon jár.

 

Durva csónak,

mindent rontó,

fénycölöpöt

szétziláló.

 

Kettémetszi,

széjjeldobja,

tűzszirmaid

vízbe szórja.

 

Gyenge csengő[12]

esdve kérdi –

fény-gúnyádat

hát ki kéri?





nádak rojtja alatt

pihen a vágy

 

lidérc-fényben

táncoló najád

 

ingovány-asszony

ölében lánc

 

ajkára hajszol

 

nincs szeme-fénye

nincs keze sem

 

nincs a karnyújtásnak

célja sem.

 

ingovány-asszony

ágyára hív

 

tőzeg-lelkében

csalfa láng ing





Levendulakék a boroszlán.

Rosszlány-arcod mandula-éke

keveri a mérget, mit

lándzsalevéllel oltsz be a vízbe,

hol aranyhalként megremegek...[13]





"Hol vagy" útján nyikorgó kordé,

csikorgása fals lélek-akkordé.

Távolban elomló fekete pont –

merőn nézem, s forog a korong.

Fehér félben szemüzenet, ében;

a fekete férfin: jin-érem.

Szürkévé ért ez ősi örvény,

belső égvágyat ölelő törvény:

 

ájulás tájakra taszít a sebesség,

körvonal nélküli, határtalan egység.

 

Szürke mámorban pörgő önmagunk,

egymásba koccanó száraz magunk.

Szerelem körből kihull az ocsú,

marad tiszta, lüktető háború.

Mint kürtős forgószél égbe robban!

(Roppant évgyűrűk fenyőtobozban.)

Hatalmas törzse majd kerékké lesz,

rá, fehér mellé feketét kensz...

 

Földabroncs, égagy, emberküllő,[14]

gördül már rejtező sárga hüllő!





Ötödik égtáj vagyok.
[15]

Köldöködön fényecset

ragyog.

 

Keleti ámolyodás...

Hepehupákon felém

botlás...

 

Ötödik égtáj vagyok.

Belerohansz ölembe,

haza.

 

Valamikor megérted,

minek a futás. A rút

vétek

 

csalogat ide mindig.

Ötödik égtáj ködlik.

Úti

 

homok felesel neked.

Pepecsel ecsetem –

Hold légy,

 

vagy NAP-szarvú fényanya...[16]

Hova szaladhatsz még,

hova?





Lelked harmóniát csobog?

Áthangoltam a vízesést?[17]

Csitri patakhang kacagott,

cseresznyét ettem, s a dallam

íze pirossal megfogott...

 

Csuszamlós kőlépcsőkön

fátylad széttörött.

Kristály zenével

fuvola csalt oda,

hisz hamisságod örök.

 

Egy kő volt nálam,

egyidős velem,

attól létező –

meglelem...

 

Akkor meghalt,

ott hagyám,

picit csiszolt él-

tednek dallamán...

 

Zord-sötét lombok mögül

fény-karnagy belép,

kopog, s vezényli máris

zaklatott vízfutásod tételét...





Fekete-fehér[18]

 

Fehér voltál – alaktalan.

Széppé tett fekete vonásom.

Tus voltam, te alabástrom.

Kép lettünk – „tenmagam”.

 

Most néznek, belénk merülnek.

Bennünk végtelen színkavalkád.

Könnyű, játszi kéz dobált rád:

így lehettünk ünnep.

 

Szélfútta gondolat-tekercs:

igen-nem, jin-jang, múlt-jelenár,

ráncos kérgen kajszirom-báj...

Tudj-e, hogy felejts?

 

Akarat kell üres égbe.

Hold-fehérbe vadlúd-betű,

űrödben kél eszmélet-terű –

véset éjpecsétre.

 

Érzel ember? Mikor szemlélsz,

széppé tesz fekete vonásom.

Tus vagyok, te alabástrom.

Üres vagy, mégsem félsz...





Mintha

 

Mintha kertbe léptem volna

(sikló, ha vízbe csusszan!).

Mintha hinta lettünk volna.

Ég-Föld között örök útban.

 

Mintha buknék mély verembe

(angolna, ha partra siklik).

Mintha mást látnék szemedbe

tükröződni, aki nincs itt.

 

Mintha nem én, mintha nem te,

álmodunk egy Sinto-kertbe.[19]

Mintha minta lettünk volna

mohos kőbe karistolva.

 

Mintha létünk isten írná,

mintha nélkülünk is bírná.

Mintha tinta híján tenné –

formáz minket életekké.

 

Mintha-kertbe rakott téged,

úthomoknak odahintett. [20]

Mintha-kertben mintha-léptem

Ég-Föld között hagytam régen...





Sétálni ezen a gyöngy-tavon,

billegni megannyi kőlapon,

mint istenek óceán-habon,[21]

csak ezt akarom!

 

Árnyas köveket átugrani,

víz-napos bazaltra hullani.[22]

Tágulni, égmélybe bebukni,

Holddal aludni!

 

Sima tó – szerelem-sirató,

fölötted felhőnek lenni jó!

Kívül is tebenned szunnyadó –

merész álmodó.

 

"Ezután" nélkül létezni csak!

Hal hátát megülni, hiába csap!

Hal hátát megülni,

sétálni gyöngy-tavon,

kívül is benned

sóhajtozom...





Tea-mély[23]

 

Csodáltuk, ahogy görbült a görcsös ág.

Előtte jázmin bókolt.[24]

S méltósággal kortyoltuk teánk.

 

Szép volt a szirmok csöndes jeladása...

Arcod unott-néma folt.

Jó alkalom a meghalásra.

 

Délben kötöttem. Hittem érted ívét,

a képre, hogy ráomolt...

Megszokom teám keser-ízét.

 

Magam kötöttem bele. Görcsös ágat.

Földünk jelenthetem, s te

jázmin-Holdként incselegsz velem.

 

Zuhansz felém. Égi huzat hajt oda,

mégsem találkozhatunk,

bár parány e teázó-szoba.

 

(Csillagkertben lépdelek. Tejút-esés.

Pásztor vagyok, te szövőleány.

És csillagvirágot tépsz, mesést.)[25]

 

Utáltuk, ahogy hajlott a görcsös ág.

Előtte jázmin kókadt.

És küszködve kortyoltuk teánk...

 

Este volt. Térdig vízben álltam. Jázmin-

labdaccsal dobáltam a Holdat,

míg aléltál mások karjain...





A nagy tó egén fénylik hegyem,

elsüllyedek benne.

Az elme pengeéle szikráz,

lelkem már elmenne,

Hiába-tavam!

 

ITT vagy SEHOL: minden ugyanaz;

tél-tavasz megroskaszt.

Szűz-hártya csak a tónak szine –

bárki rajt kutat fakaszt,

s várja hús örvénye!

 

Csak nekem acél-sík e tükör.

Partján lóbáz az őr.

Kivetem messze mérges horgom,

mint jégen csúszó tőr

kúszok, s csikorgom

 

érted, drága lék, magadba nyelj,

csúcsodra fölemelj!

Mint sikló tekergek hártyádon.

Odafagy arcom, kezem,

míg mélyed kívánom.

 

Görcsös árnyam ráragad hasadra,

ó, iszap-lelkű tó!

Mint császár keble a hű ebnek,

hideg öled nekem

legjobb altató.[26]





Hol lépdeltünk, szél bukfencez.

Hol fűre dűltünk, templomkert lesz.

Hol voltunk, ott nem volt semmi,

lég-hangú lány, fény-tollú fi.

 

Nem voltam ott, s te sem,

mikor kinyíltál ölemen.

 

Fenti dallam, lenti verssor –

egybecsendül, mégsem úgy szól,

értse bárki: földet járó,

égbe szökő, vízzé váló.

 

Nem voltam ott, s te sem,

mikor csukódtál ölemen.

 

Lótusz-leány köldök árban

nyílott, zárult egyfolytában.

Törpe talpa mellemen járt

kezdettelen szellem-határt.

 

Nem volt semmi sem,

mikor kinyíltál ölemen.

 

Hol térdeltünk, szél ír verset.

Hol űrbe dűltünk, a hely szent lett.

Hol oltunk, ott semmi terem –

fény-huzatos templom-verem.

 

Nem voltunk sosem,

mert nem volt semmi sem.





Elboronálták a helyet,

hol mellemre borult fejed,

hol két mohos sziget között

belénk ittlét-ihlet költözött.

 

Mint istenek a tengeren,

felbomlott minden fegyelem,

daru meg teknős rút násza –

únt körforgás kovásza.

 

Kavics-tenger. Isten-bénák.

Harmóniánk semmivé vált.

Vízzé lettél - méregcseppé,

én, hullámcsorbító kövekké...





Behangolom ma szómat a vízesés dalára.

Szerelmi sóhajommal, akár ha fátyol omlik,[27]

szüremlek át a múltba. Tavon, ha lépdelek, te

hajolsz sziget-kövemnek. E napsütötte éjben –[28]

a céda pengefényben, időtlenül kiszabva

inog, hisz ősalapja "ke"-kíneséseimnek.[29]

Leomlanék elébe felinni: átkos éltét.

Kihörpölöm ma még csobogó, hazug meséjét!

De ő a szikla, fű, fa, homok, juhar, fenyő is,[30]

ha elemésztem végül, magam veszejtem el csak.

Moraj vezet elébe. Üvölt a benti tigris:

"Hah! Élni vágysz?! Közöny menekít, különben elkap..."

Behangolom ma szómat a vízesés dalára.

Fejessel ugrom kertem

gereblyézett tavába.[31]





Kézmosó edény.

Kéz-edény. Permet ad színt,

kőnek szép mosolyt.[32]





Sziklák kertjében vén remete térdel.
[33]

Orchidea-arca illatos mosoly.[34]

Kamélia fák közt humusz lelke -[35]

áldással szétomol...

Szikla-nyugtató, megkövült apó...

Nem lehetett ott, mégis jelen volt.

Haja moha-folt, szíve hűs árny.

Krizantém-szava szólt.[36]

Kavics pengett égi dallamot.

És vétkezőt lecsillapító

bölcs ott-nem-léte átfonta

az érkező fiút...

 

Vízeséshez térdepelve[37]

töltekeztem értelmével.

Rám engedte bő leplét, s

ittam hő elmémmel:

 

„Sziklakertben öreg út,

neved jelzi merre fut...

Kert-bölcs lehetsz, ha

nem hiszel, de szeretsz.

Örök vagy mulandó?

Templom-kapu vagy tó!

Ég-oszlop - földrengés[38]

légy!” – „csöndellt” a feddés.





Bambuszlugas. Állvány-magasból csüng cseresznyeág.
[39]

Rontás: darázs dongás maraszt. Boltív: fehér halál.

Még nincs levél, ám bennem él bő búnk: avar kavarg.

Zord lomb. Öreg zöldek. Repedt földek. Elnyílt, lenyírt,

szétsírt világ. Hibánk: darázsfullánk, parányi láng

kellett talán, ám nem találtunk álmos őszben már

taplót s kovát. Égett a kert. Vérszín juharlevél

földön zenélt. Kergette szél. Nantei beszélt: "Kezed[40]

érhette langy testét. (A lét hernyóselyem-gubó.)

Látod barack bőrét, de szemmel nem követheted

belső határán túli lényegét - a lüktetést.

Bátor kudarcod gyávaságnak vélheted. Nemes

cél elbukott dac-harc után tölgy-törzseddel terád

irigykedő, bűntől acsargó, semmi nép előtt

égnek, ha törsz. Míg ők kijárt úton tipegnek el

lombsátrad alján, addig égből csent dalokkal is-

tent ringatsz zen-kebleden..."[41]





Enyém a Kert

minden illata.

Bár már nincs,

de én vagyok maga.

 

Enyém az illat –

pára-emlék.

Soha már ott:

élő nem-lét.

 

Enyém a Nincs.

Kertbe léptem.

Elmúlt-kútban

fulladt isten.

 

Enyém vagyok:

Soha-illat.

Pára-kertben –

emlék-kínpad.

 

Enyém vagyok.

Enyém a Kert.

Egyetlen ok,

amely levert.

 

Enyém az illat,

Enyém a Nincs:

álmom írja,

legnagyobb kincs...





A Szépség Forrása

 

Ültem   a   föld  fölött,  akár  könnyű  pára.

Körül   a   Szépség   gyöngyöző  forrása.

Benne kavargott egy csöpp, fehér hal,

ott, hol fülem lát, szemem meg hall.

Etettem      én      verítékkel,

és   arcomhoz   emeltem.

Gésa   tipeg,   lépdel,

és    jajj,   elejtem!

Többé már nem

érzem, mit

üzen

ő.





És jött a szamuráj megállíthatatlan.

Nem látott akadályt a templom-falakban.

Minden szentsége – robosztus nagy lépte.

Templom vagy fegyver. Miért ő vagy épp te –

nem kérdezte senki...

 

Övé harc és asszony, bukás vagy dicsőség.

A szamuráj útja merő egyenesség:

jóság, részvét, hűség, igazat mondás,[42]

míg én, imát mormoló ember-kondás

nyírt fejem horgasztom...

 

Fölnyílott hasa is többet ér itt nálam.

Buddháktól, kamiktól kophat föl az állam.

Szenvedtet rút kéj, mégsem veszi észre

Fuvolahang, se penge szem legénye;

kinek látni kéne...

 

És megy a szamuráj, ott tipeg démonom.

Becstelenség vére hullámzó kimonón.

Sok cifra virág közt, mit se számít egy csöpp.

Keserű métely ez. Buddha elé lök

haragom és vétkem...

 

Néz le rám közönnyel: Semmibe hív újra.

(Végtelen Bocsánat hideg vizű kútja!)

Agyamra telepszik. Szeretve elemészt.

Harmadik szeméből irgalom kelevézt

hajít hevült szűmbe...





Virág[43]

 

Buddha virág volt.

Egy más-világból tépte ki magát.

Isten-ihlet, Lótusz-ember ő, [44]

s tömeg-iszapon tör át.

 

Vulvád lilás kút.

Magom tág világba hull, zuhan.

Holnapra elmúlsz, sásliliom-lány,[45]

s nem szegélyzed már utam.

 

Ám a hátra lévő végtelenben,

mint remény a tejjel telt kebelből

messze ússz, messze ússz, messze ússz...

 

Kurta imám szól.

Mantra-álom monotóniája.

Üres lelkemtől kong a templom,

s nem kúszol belém, hiába.

 

Buddha igám volt.

Kis szajhám, nem lehetsz virág.

Mint súlyos, lilás akácfürt hullok.[46]

Ennyi jár. (Isten letép?) Mi más?





Vízben virág[47]

(vaka-vers)[48]

 

Hervadsz vadvirág.

"Becsed" többé nem vérzik –

eldobott sin-ág.[49]

Benned már élet érzik,

kéjnő tested sem hibád.

 

Szellem-szirmaid

nézd, mind balul kitéptem.

Napkorong vakít.

Féltem, értem, megéltem:

fiunk rohan, víg, sikít.

 

Igazság lesz ő.

Új kertek „gyóntatója”,

téres szikla-kő.

Ha nem álmodtam volna,

hah, csalfa, bűbájt szövő!





Egy vadvirágot fölmutattam,

benne poszméh zenélt.

A gyepre égi rozsda szállott –

sírtam. (Lélek-herélt.)

 

Nem nézte senki a prédikálót:

(virágpor-szavú bolond!)

Napunk, mint szőrös nektárzabáló

szirmos agyamba kotort.

 

Poszméh torán undok féreg

szívott napgyönyört.

Pókhasa semmiben érett,

ám mindenre tört.

 

Így lógok árnyadon túlvilág-lány,

így lógsz Holdra tapadtan.

Így lóg férgem (mi néked tört nádszál!)

s porlad daru-magasban...[50]





Girbe-gurba út.

Csorba bottal járom én.

Messze már a cél.[51]





Gleccserben a sáska
[52]

jégkockába zárva.

Szeme fénytelen pont,

végtelen hó

két ében kristálya.

 

Hol jár lelke, míg fagy-halott?

 

Templomban a testem

imamalom őrli.

Fénytelen szemem

az egér-homályt őrzi.

 

Hol jár lelkem, míg fogoly vagyok?

 

Talán a sáska-testbe

szunnyadoz,

míg az övé korhadt hitem rágja...





Egyedül van,

akinek senkije sincsen

csak a hallgatag Isten,

ki csöndjével

ránk erőlteti magát.





...omm...[53]

mosollyal várt a templom

mozsarában a sok lom

molyrágta ezernyi dalom

omm omm

porrá zuzom

 

omm

rom korom égő hatalom

imamalom riadalom

omm omm

mindezt csak gondolom

 

omm

mozdít már céda-szánalom

motoszkál kígyódémonom

omm omm

karom tépi karom

 

omm

mogorva reggel tűz-bálon

moccanni serkent űz álmom

omm omm

bódult liliom

 

omm

mosollyal hajtom csónakom

most már valóság füst-korom

omm omm

som nő a romon

 

Molyrágta ezernyi lom-”omm”,

ha-ha,

porrá zuzom!





Ég-fennsík - tó-tükörben játszó.

Törött nádszál sóhajtoz a fénybe.[54]

Szent táncod örvények szilánkján.[55]

Széthintettelek vizek színére.

 

Hosszú éjben gémberedett taggal

küzdöttem egy világnyi haraggal,

távolban a fenséges ház égett,[56]

léckerítése messze feketéllett...[57]

 

...mert színt adott a felkelő Napasszony.

S nekem tükröt, hogy abban sorvasszon.[58]

Szélén kígyók nyeldekelték lelkem,

hisz rosszul éltem, rosszul feleltem.

 

Ékszerét szórta tó-mély iszapba,

zsivány testem érte megfulladna.

Kardot formál fénykarjából éppen,

ráhasaljak a csónak öblében...





Arcom a tóba merítem

bűnömet látom a mélyben

hogy török fényre a száron

lelkem lótusz-ladikázzon

kezem a vízbe eresztem

vétkemet mivel szereztem

aranyhal csípi ujjamat

tenyerem olvassa szavad

számba hűs tó-lány beveszlek

odvas fogammal mérgezlek

kiköplek vissza magadba

hömpölyödjél rím-alakba

testem a tóba merítem

talpam iszappal hevítem

újra az éjbe lemászok

megfognak élet-halászók

kezem a vízből kidugom

életritmusom tapsolom

szalad a tá-ti tó színén

fönnakad nád-leány szívén

Fejjel a fényben megfürdök

nem tudom hajlok vagy dűlök

elfordul tőlem nap-anyám

főmet a holdnak mutatám[59]





Mielőtt templomot emelnek,

kisöprik a kertet;[60]

Isten leszáll.

 

Csak vonszolom ősi nyomorom,

végig minden koron.

Mondják: muszáj.

 

Húzom bűnsallangom. Üstökös

fogyásom – tisztulás.

Ám most hízok.

 

Csak Siva kéje nem bűn soha!

Mi, isten-mostohák,

bűn-bazárok

 

Sakti világ-sivár nyögését

hallva féljük az éjt

s dűlünk Semmi-

 

sírba. Hal—hús—bor, kóbor álom

füstje; életünk üstje[61]

talmi, bádog.

 

De élj, élj! De élj, élj! De élj, élj

és imádkozz! Igád

jóni-lingam átok.

 

Mielőtt emberré emelnek,

nem söprik ki lelked,

bűn-taligád...

 

Isten rád csodálkoz.





Nincs vége ennek az útnak,

bárhányan is rajta futnak.

A Tökélyt nem leled sehol,

mindig újabb test koszol.





Hol árnyak hajtanak a Semmiből,

éj-szag lelkembe tör.

 

Ahogy korhad minden élő álma,

kertemnek csak trágya.

 

Kereslek vakon is, tapogatva...

Tudom: elmúlunk ma.

 

Kígyógomba sejtelmes-hűs fénye -[62]

őserdő lidérce.

 

Parány mécsek mérges körében ülsz.

Léted: hideg őrtűz.

 

Ott írod végem - gyáva, kis eposzt.

A halál megporoz.

 

Araszolva e zöldes folt felé,

s félve, meghajlok-é...

 

...arcom már zöld, lidérc lettem én is.

Mit ér itt mimézis?

 

Gyűlöllek sárkány-szín gomba-lényeg;

fényed bár erényed.

 

Lapos vétek: ha sarum eltapos,

gombalány, zöld kalapos.

 

Rád törtem? E zöldvérű vád koholt,

hisz a Nap leolt,

 

és semmilyen leszel...





Hús-színnel, dögszaggal csalogat a kosárgomba.
[63]

Rém-anyó tojta monyból kilehell "ronda" bűzöd –

vonagló béka!

 

Gerinced kígyók pihenő-fája, szerelem-kerék

a szíved, forgását minden ízem bánja –

te, kerti préda!

 

Mint gyanutlan dögszívó férget vonzott áttetsző

húsod, ám nem hordom szét métely-élted –

kert rothadéka!

 

Kosaradban praktikád ezernyi, sosem ürül,

s míg kimonó-meződ a Napnak örül,

belül elrohadsz!





Lámpás[64]

 

hogy égett csak csonka lepkék jelezték

mot dél van s szőke fákon nap szökell

mint embert az eszmék fény a kis legyet

vonzotta halni fecske csőrbe

sarló villanás...





Egy rossz szellemet

fogott agyam, és sárba

rántott bősz foglyom.[65]





Minden ok önmaga őse,

oktalanság ismerőse.

Hol csöndben haboz

a kimondhatatlan,

száz kérdés csíráz

minek-alakban.





mirtuszfa csúcsán

hold-keretben hajladoz virágod

(sötét kacaj)

másznék lehervasszam

egy vagyok

ezer majomalakban

ugrálunk feléd

visogó

együgyű

csiklandó

csőcselék[66]





Mikor a majmok lejöttek –

fáztak isteneink között.

Elözönlötték a lejtőket,

felettük keselyű körözött.

 

A Fujin csönd volt. Néma hó.

Hideg gyötörte testüket.

Fülembe bújt e mérges szó:

"Elfelejtsz". Nincs köztünk szünet!

 

Mikor a majmok megfagytak –

elzártad ősi útjukat;

elmúlt értelme a "vagy"-nak,

mert őszinték ők, gyilkosak.

 

Agyamban csönd volt. Néma hó.

Mikor szorítottam nyakad.

Fölébredtek holt majmaim,

s nézték amint halál fakad.

 

Vadul bőgtek, forrt a táncuk,

rángatták fejem, karom.

Akkor is széttéptek volna,

ha gyáván nem akarom!





A sárkánykapunál[67]

 

Víz csobog - túlvilág zenéje.

Fenyves susog. Nyugta: zen éje.[68]

Tűlevél szúr, gúnyám fölsértve.

Gyantát sírok: miért ölsz, tépsz te?

 

Benn mint zárvány – szivárvány ívén

danászva:

bazár-leány kabóca tánca.

 

Vízcsobogás – lazacnak regéje.

Hegynek úszik – halálát megélje.

Szikla lemarja – medve befalja.

Ájultan már nem kérdi: megérte?

 

Benn mint sujtólég – ösztön munkál épp.

Szerepe:

eszem szétszórja, mint unt tál cserepét.

 

Vízcsobogás – kabóca-ének.[69]

Lazac-akarat – ócska "én"-ek.

Gyönyör tálon táncoló gésa –

dühömpölygésem martaléka!

 

Benn mint márvány, rideg rím-bálvány reped.

Ima tán?

Fuvolahang csöndért eped rima-árván.





Ezer Út: istenekhez vezető,

de csak egy a Sötét Éjszakából.[70]

Ám azt nem találom.

Se tó, se folyó, se vízesés!

 

Mondd, öreg, merre a kamik útja,[71]

egyetlen, amely belőlem indul.

S hol vagyok rosszmagam?

Se kert, se leány, se templomok!

 

Bűnös üzelmeim apja, te rossz

szellem, meddig kísérsz, gyötörsz, tepersz?!

Hová tévelyítsz el?

Se hegy, se vizek, se Ég-Fennsík!

 

Van-e visszautam Fuji-csúcsról?[72]

Van-e bérce a rémes gondolatnak?

Fönn vagyok magamban?

Se táj, se haza, se óceán!

 

Ha csúcsköve leszek a szent hegynek,

vagy törpe fája egy ős zen-kertnek,

felszabadulok még?

Se szó, se vágyak, se gondolat!

 

Ha újra leszek a végtelenben:

perc-légy, örök császár, időtlen idő,

lesz még egy bölcs Utam?

Sótlan, ágytalan, ondolatlan?

 

Ha Nap-unoka leszek – szent kincsek

császárra tékozlója, megbocsát

ember, isten, világ?

Tlan, talan, latlan...

 

Tlan, talan, latlan – csöngök a fénybe.

Esdő szalagom Ég-szintre libben...[73]

Tlan, talan, latlan, tlan...

se föld, se szellem, ha van, gondolat-

talan, latlan, tlan...talán...





Félkör-híd. Járha-

tatlan ív. Szellemjárda

a túlvilágra.[74]





Ráhajtottam fejem a meleg kőre.

Elfutott hidegvérű őre.

Bőröm langy fényt ivott.

 

Kihűltem én is sziszegő gaz harcba,

kígyódémon erőmet falta,

s önkörébe fogott.

 

Kőnek alatta tekereg tán most is,

topáz szemű, "cifrangos" áspis.

Örvénylik, kúszik értem.

 

Rideg párnámba szebb jövőt sírok.

Maradnom e satnya kertbe nincs ok!

Csikorgok. Mindent elregéltem.

 

De kellek e kőnek – gyíknak álmos hő.

Csöndet súgó Lábnyom-Temető,

Öröklét Búja, Hegy-Morzsa.

 

Fülem csigás mohafolt, könnyem kavics.

Kertté lenni, úgy elmenni, az is

út. Önmagamba omló álom-

életem lágy hangsora...





Láthatár...

Mögötte

halvány fogyásod...

Fölásom a Kertet;

nincs szükség

nyomokra.

Göröngy-közöny

majd ennyi

közünk lesz

e nagy és szerelmes

világhoz.

A föld viszerein

egybecsobbanunk,

s csalogány

lelkeink

lemondón

verdesnek,

mert burok híján

semmi sem marad!

Te elmállottál.

Én megroskadtam.

Hol a csók?

A tűz?

Meleg nélkül

mit ér a fény?

Csak csalárd

arany-tinta

a Nap tollhegyén,

mivel naplóját

hazudja, írja...

Láthatár...

Mögötte jajveszékel

a szó.

Parancsba rótta az IDŐ:

felejteni legfőbb

erény,

ám, aki tud;

csaló!

Ki minduntalan vár –

(jelköve az Útnak)

penészévé lesz a Semminek!

Ki minduntalan ás –

(kertésze a Múltnak)

termésévé lesz a Semminek!

Ki minduntalan fáj –

(virága a Búnak)

fényévé lesz a Semminek!

Minek hát kézfogás

VÁRNI és FÁJNI között?

A csók, a tűz,

ha mind, mi szó –

füstbe öltözött?!

Lángol a Kert.

Zsíros göröngyök

fején

avar-sipka lobog.

Titkos viszereken

föld-szív helyén:

mi-vérünk csobog.

Csalogányok

lemondón

intenek...

S a Kert

rejtett szemei

riadtan,

hitetlen

pislognak:

mész,

de én

nem

megyek...





Elrendeztem ma,

mit élethossz sem enged –

elereszt utam.





Tó – hűs ásítás.

Ég – unott, azúr sóhaj.

Föld – úszó sziget.

 

Parány pont

elveszve liheg...

 

Tó – kéjnek öble.

Ég – istenes-menedék.

Föld – búnk alapja.

 

Kérdőjel

görbült alakja...

 

Tó – csak "semmi" víz.

Ég – csak tűnő levegő.

Föld – csak csupa sár.

 

Emészti gyarló

Kétely-ár...

 

Tó – Ég-ajándék.

Ég – holdas tavi árnyék.

Föld – tócsa tájkép.

 

"Rágondol", s nyomban

vízbe lép...

 


T a r t a l o m j e g y z é k

Mikor kilenc éves voltam

Az utak párhuzama eggyé-olvadás

Sziklabércről, mint a nagy vadászok

Egy törpe fácska hajszál-gyökerekkel

Bambuszok között a táncod

Szőtte, szőtte a Hold, a kerek képű

Selymeden lebben a mező, ahogy inalsz

Részegen gondolt égi-szerelmeset

Naphosszat ültem. a vizet néztem

Tavon kapu

Nádak rojtja alatt

Levendulakék a boroszlán

„Hogy vagy” útján nyikorgó kordé

Ötödik égtáj vagyok

Lelked harmóniát csobog

Fekete-fehér

Mintha

Sétálni ezen a gyöngy-tavon

Tea-mély

A nagy tó egén fénylik hegyem

Hol lépdeltünk, szél bukfencez

Elboronálták a helyet

Behangolom ma szómat a vízesés dalára

Kézmosó-edény

Sziklák kertjében vén remete térdel

Bambuszlugas

Enyém a kert

A Szépség Forrása

És jött a szamuráj megállíthatatlan

Virág

Vízben virág

Egy vadvirágot felmutattam

Girbe-gurba út

Gleccserben a sáska

Egyedül van

...omm...

Ég-fennsík - tó-tükörben játszó

Arcom a tóba merítem

Mielőtt templomot emelnek

Nincs vége ennek az útnak

Hol árnyak hajtanak a Semmiből

Hús-színnel, dögszaggal csalogat a kosárgomba

Lámpás

Egy rossz szellemet

Minden ok önmaga őse

mirtuszfa csúcsán

Mikor a majmok lejöttek

A Sárkánykapunál

Ezer út: istenekhez vezető

Félkör-híd

Ráhajtottam fejem a meleg kőre

Láthatár

Elrendeztem ma.

Tó - hűs ásítás

Tartalomjegyzék


Jegyzetek



[1]  A japán számmisztika szerint a kilenc (a jang száma) esztendős fiúk haját először vágják le férfi módra, a felnőtté avatási szertartás szerint.

 

[2]  A rózsalonc Kína és Japán kertjeiben elterjedt igénytelen dísznövény. Eredeti kínai neve: selyempántlika virág. Tölcsér alakú virágja olyan, akár egy trombita!

 

[3]  A nyolcas a Sintoban az összhang és a tökéletesség száma.

 

[4]  Bíbor liliomfa. Kínai elnevezése ecsetfa, mert fiatal rügyei az íróecset hegyére hajaznak.

 

[5]  A fuvola az egyik legismertebb japáni hangszer. Egész zenekarokat alkotnak csak fuvolisták. A nó-színház közkedvelt aláfestő hangszere.

 

[6]  A szamuráj egyik fegyvere a kard mellett az íj, amelynek használata a zen vallás-filozófiával átitatódva koncentrációs, lelki-szellemi gyakorlattá, zen-íjászattá nemesült.

 

[7]  A biva ősi, négyhúros, pengetős, japán hangszer.

 

[8]  Az oroszlán a sintoista templomok állatdíszei közül az egyik legkedveltebb. Általában párban ábrázolják őket. A nyitott szájú a kezdetet, a csukott szájú a véget testesíti meg.

 

[9]  Li Tai Po -a legenda szerint- pityókosan, egy csónakból kihajolva meg akarta ölelni a Hold tükörképét, de beleesett a vízbe és megfulladt.

 

[10]  A páva Kínában a méltóság és a szépség jelképe.

 

[11] A Sinto kultusz elképzelése szerint a tér, kamik (szellemi „megtestesülések”, később a buddhizmus megjelenésével Buddha lehetséges megnyilvánulásai) lakta világ, tulajdonképp templom. A tér része a víz, jelen esetben a tó, a tó közepi kapu pedig a mindenség, a tisztaság szimbóluma.

 

[12] A csengettyűt a hívő, az adományt vivő, ahányszor csak rápillant a kami „szentélyére” odafelé menet, megrázza, azzel üdvözölve az adott hely szellemét.

 

[13]  A boroszlán lombhullató cserje. Lándzsaleveleit és gyökerét előszeretettel használták halméregként, mert elbódítja, megbénítja a vizek lakóit.

 

[14]  Kínai felfogás szerint a kerék részeinek megfelelően az abroncs a földet; az ég a kerék agyát; míg az emberek a számtalan küllőt testesítik meg.

 

[15]  Keleten a négy fő égtájat kiegészíti egy ötödik, maga a szemlélődő, a megfigyelő pozíciója.

 

[16]  Amateraszu, a sinto napistennő földi megtestesülése egy fehér szarvas, mely a napot tarja.

 

[17]  A japánkert vízesései (a megtisztulás helyei) halk morajukkal már messziről csalogatják a kertben bóklászót. E hívogató hanghatás rendkívül fontos eleme a lét harmóniáját egy miniatűr világba sűrítő japánkertnek, így nem csoda, ha sokat bajmolódva, különböző formájú, nagyságú kövekkel igyekeznek fülnek tetszőbbre hangolni a víz „dalát”.

 

[18]  A kakemono, a kerettelen, japán tekercskép, mely elengedhetetlen dísze a teázószoba „szentély”szögletének, leggyakrabban a szumi-e-festészet stílusjegyeit viseli, melynek lényege: a fehér alap és a fekete tusvonás, a semmi és a valami ellentét-harmóniája szüli a kompozíciót. A teaszertartás fontos része a kép szemlélése. A tusrajz sokszor nem több egy képírásjegynél. (Sodó: a kalligráfiából lett festészet!)

 

[19]  A Japánkert alap”motívumai” a fa és a víz (a kamik kedvenc tartózkodási helyei), a kő (szikla, kavics) és a homok. A kert a természet megszelídítése, azaz művészet. A szatori [zen] - az elmélyülésből fakadó ráébredés, amely a Japánkertben való bolyongás és a már említett kép-szemlélés (valamint teázás) által is elérhető.

 

[20]  A Sintoban a kő és a homok az időtlenség képzetét sugallja. A lélek ezek láttán tapasztalja meg a teljesség vágyát. Egy japán mondás szertint: a kövek örökké élnek.

 

[21]  A kamik, az isteni megtestesülések előszeretettel sétálnak a vizeken, illetve lépdelhetnek szigetről szigetre is. Az ember ősi vágya teljesül, mikor saját léptéke szerint utánuk „oson”.

 

[22]  A kőkertekben a szigetek illúziójához leggyakrabban bazaltot használnak, mivel kéklő színe egy párába burkolódzott távoli hegy avagy valós sziget képzetét kelti. A japánkert köveit gyakran meg is nedvesítik, így elevenítve meg pompás színeiket.

 

[23]  A szoba „szentélyét” a már említett tekercsképen kívül ikebanával is díszítik, ami szintén a teázás (ami a teakészítéssel együtt művészetnek számít) közbeni elmélyedést szolgálja. Az ikebana virág-szimbolikája, szín- és kompozíciós hagyománya ősi eredetű. Az ikeban eredetileg messze állt a díszítő művészettől, sokkal inkább gondolati jellegű volt.

 

[24]  A jázmint illatszerként, étel- és italillatosítóként egyaránt használták, használják. Indiai változatából teát készítenek. Annak idején a vendég ágyát frissítésképp jázminnal szórták körül, ha nagy volt a forróság. A jázminlabdacsot lakomás tobzódások alkalmával fogyasztották a fáradtság és a csömör elkergetésére.

 

[25]  Egy kínai mese szerint a Tejút két partján egy elszakított szerelmespár él, egy szövőlány és egy pásztorfiú. Csillaguk minden esztendő hetedik hónapjának hetedik napján egyetlen éjszakára találkozik. E csillag-együttállás köré szőtt legendát mind Kínában, mind a japán császári udvarban megünnepelték. Japánban a XV. század első felében a táncon, a vaka-költők viadalán és a zenei produkciókon kívül ikebana (virágrendezési) verseny is kötődött e neves naphoz.

 

[26]  Keleti felfogás szerint a tó a szerelem, a befagyott tó a be nem teljesíthető szerelem jelképe.

 

[27]  Több vízesés-típust használnak a japáni kertépítők, így példának okáért: a lépcsős-, a cérnaszál- és a fátyolvízesés-formákat.

 

[28]  A japánkert tavacskáján, akár a szellemek a tengereken, járni is lehet, sőt, kell! Ezt segítik azok a kövek, amelyek a mederből (kényelmes lépésenként) kiemelkedve biztos, száraz úttal szolgálnak a „vizen járónak”.

 

[29]  A vízesést szegélyező kövek lehetnek árnyasak („ke” - jin) és napsütöttek („hare” -jang).

 

[30]  A juhar és a fenyő a japánok kedvelt fái. Míg a lombhullató juhar a természet körforgását szimbolizálja, addig a fenyő az állandóság jelképe. A juhar vérszín levelei alkotta avarszőnyeg, mintegy a kert díszéül szolgál.

 

[31]  A zen meditációs kert, tulajdonképp kőkert. A szemlélődő madártávlatból tekint le a mohos kövekre, amelyek így szigetek illúzióját keltik. A kövek közötti kavicsot a kertész „mintázatosra” gereblyézi, a tenger hatását idézvén meg ezzel. A kőkertbe nem szabad belépni, csak bizonyos távolságból megengedett a szemlélése.

 

[32]  A megtisztulás köve a „csozubacsi” [kézmosóedény]. (Eredetileg a sinto szentélyek előtt állítottak fel ehhez hasonlatos tisztálkodási alkalmatosságokat.) Ezekben fogják fel az esővizet, amiből a kerti séta alatt isznak, amivel megmossák kezeiket, arcukat, mi több, a kövekre, a növényekre is ebből lötykölnek, hogy még szebb, nedves színekben tündököljön a környezet.

 

[33]  A bölcsnek, szent embernek tartott remetékhez gyakorta zarándokoltak el mind Kínában, mind Japánban a lelki megnyugvást kereső emberek.

 

[34]  Az orchidea azon túl, hogy az illatok királya, az igazi barátság vagy a tökéletes személy megtestesítője. Egyben tavasz-jelkép. A kifinomultság, gyöngédség, műveltség szimbóluma.

 

[35]  A közönséges kamélia Japánban őshonos, vadon 15-20 méteres magasságot ostromló, örökzöld fa. Sok helyütt formára nyírják. Levelének forrázatát tea helyett isszák, illetve a magvából sajtolt olajjal hajápolót kevernek belőle.

 

[36]  A krizantém a VIII. század táján került át Japánba, ahol uralkodói jelképpé és címernövénnyé „nemesült”. Ma is ünnepet szentelnek e növénynek. Kínában az előkelőség, a hosszú élet megtestesítője. Költemények, festmények ihletője, bort is készítenek belőle, gyógynövényként is tisztelik.

 

[37]  A vízesés a testi-lelki megtisztulás helye, mind a Japánkertben, mind a vad természetben. Kamijának ajándékokat vittek. A Japánkert vízeséseit (több típust ismerünk) kövek segítségével még be is hangolják.

 

[38]  A sinto szerint a Mennyei Fennsík(on vagy -ban) kelt életre a világ három alapistene [oszlopa] - Az Ég Közepének Ura, Az Isteni Teremtő valamint A Legfőbb Fennséges Teremtő.

 

[39]  A bambusz, akárcsak a fenyő, állandóságot sugall a japánoknak. A cseresznye a tavasz ünnepének szimbóluma. A virágfürtök nehezétől lecsüngő ágakat bambuszácsolat tartja. Így valójában egy gyönyörűséges lugas, egy virágalagút alakul ki, amin káprázatosan szüremlik át a fény.

 

[40]  A „nantei” a valós és a képzeletbeli világ határa. A japánkertben e láthatatlan vonal választja el a látogató által bejárható kerti utat, és kert azon részeit, ahová csak a tekintet és a kertész hatolhat be.

 

[41]  A fák a sinto kultusz szerint a jótékony égi áramlatokat, tulajdonképp az isteneket, a szellemeket vonzzák. A japánkertbéli fák egy része nyírott avagy kisnövésűvé nemesített (bonsai), ellentétként szabadon növő, burjánzó, kultikus famatuzsálemekre is rábukkanhatunk. A barackfa göcsörtös ágai kedvelt grafikus elemnek számítanak egy japánkertben.

 

[42]  A Busidóban, a szamurájok becsületkódexében megfogalmazott erkölcsi normák. [Busido - a busik útja; Busi a.m.: szamuráj!]

 

[43]  Buddha talán leghíresebb „prédikációja” volt, mikor felmutatott egy virágot, s nem szólt semmit.

 

[44]  A lótusz a tökéletes ember lelkének szimbóluma. Szépségén, három világot összekötő önmagán (hiszen mélyen az iszapban gyökerezik, a vízen tör át a fény felé, s a Napban pompázik virága) kívül nem utolsó sorban magvainak biológiai képessége okán is kiérdemelhette a tökéletes jelzőt, lévén a magok csírázóképessége évszázadokig megmarad. [Buddha-jelkép.]

 

[45]  A sárga sásliliom vadon élő növény, virágai azonban egy nap alatt harvadásnak indulnak. Szüléseknél fájdalomcsillapítónak is használják.

 

[46]  A lilaakác akár ötszáz évig is elél. Virága gyönyörű, tömött fürt.

 

[47]  Az ikebana szó tulajdonképpeni jelentése: vízben [tóban] virág.

 

[48]  A vaka [5-7-5-7-7; ababb v. ababa] talán kevésbé ismert japán versforma, mint a ma oly népszerű haiku. Régente  hatalmas tiszteletben álltak a vaka-költők, akárcsak a legjobb ikebana-„álmodók”. A császári udvarban nagy versenyeket rendeztek mind a dalnokok, mind a virágművészek részére.

 

[49]  A sin-ág a tatebana (az ikebana elődje) vezérmotívuma, fő ága, fő virága, amely az „akarat erejével” törekszik fölfelé. A sin alapjelentése: szív, a művészi virágkötészetben azonban az igazság, az akaraterő és a szellem hármas hatalmát jelképezi.

 

[50]  A sinto kultuszban a daru a Nap, a halhatatlanság és a lélekvándorlás szimbóluma. Ő kíséri a túlvilágra a meghaltak lelkét. Ellentétpárja a teknős, amely a hosszú élet jelképe, és Japán ősalapja, hiszen az árban úszó szigeteket egy szellem a tengeri teknős páncéljára horgonyozta. Minden valamirevaló japánkert tavacskájában találunk daru- illetve teknős-szigetet. Előbbin kötelező jelleggel ott díszlik egy kisebb fenyőfa. A kőkertbéli kavicstenger közepéből előmeredő kövek is daru- avagy teknős-sziget allegóriák.

 

[51]  A sinto szentélyhez vezető út kacskaringós, nem rohanhat egyenesen az épülethez, mert ez tiszteletlenség lenne a hely istenével, kamijával szemben. Ráadásul kell is ez az odabolyongás, mert ez idő alatt megtisztul az emberek lelke, s fölkészülnek a transzcendens élmény befogadására.

 

[52]  Az úgynevezett gleccsersáska képes arra, hogy megfagyott (hibernált) állapotából kiolvadva folytassa életét.

 

[53]  Az óm-mantra az egyik legősibb, legismertebb buddhista „ima”formula: „Óm, mani padmé, húm...” (Ó, te drágakő a lótuszban, „ámen”...)

 

[54]  A nádszál hajtása egybekapcsolja az eget és a földet. Az első élőlény, azaz az első kami (aki a többi kamit valamint Idzanagit és Idzanamit, az első férfit és nőt [istenek, nem emberek!] nemzette) is nádszálból lett.

 

[55]  A „szent” táncot - a kagurát mikók, azaz „szent” leányok adják elő a templomokban.

 

[56]  A sintoista templomokat nevezik így.

 

[57]  Az első „szent” kami-lakhelyeket kő- vagy fakerítéssel jelölték ki. Később több kerítést vontak a templomok köré. Az ita-gaki, a léckerítés, a legkülső.

 

[58]  A mítikus három isteni kincs: a tükör, melynek keretét kígyók ölelik (önismeret, nap, fény), az ékszer (hatalom) és a kard (erő). A legenda szerint Amateraszu napistennő hagyta unokájára, de az már a mítoszok ködébe vész, mikor vált a mikádó, a császár hatalmának és istentől valóságának szimbólumává.

 

[59]  E versben az ogamu, azaz a reggeli felkelés, öt aktusból álló (1. arc- és kézmosás, 2. szájöblítés, 3. a test megtisztítása, 4. a tenyerek többszöri összeverése, 5. a főhajtás) szertartását teszem meg szerkezeti alapnak.

 

[60]  Az ősi sintoista szokás szerint a helyet, ahová „szentélyt” építenek, megtisztítják, kisöprik a munkálatok előtt.

 

[61]  A tantrikus szeretkezés [melynek alapköve Siva és Sakti egybeforrása] kellékei: hal, hús (a testiség jelképei), bor (az anyagi világból való kilépéshez) és a bódító, érzéktágító kenderfüst.

 

[62]  A lámpás kígyógomba Japánban őshonos. Éjszaka hideg, zöldes fénnyel foszforeszkál. Egy tucatnyi mellett már olvasni is lehet akár.

 

[63]  A piros kosárgomba szintén honos Japánban. Spóráit dögevő rovarok terjesztik, amelyeket penetráns szagával és húséra hasonlító színével csalogat magához. Kalapja áttört, lukacsos, kosárszerű.

 

[64]  A japánkertbéli kőlámpás az emberi jelenlétet szimbolizálja. A lámpás az ember, a lélek; a fa az ég; a kő pedig a föld, a szigetek jelképe. A lámpás önmagában is szimbólum-szintekre osztható. Mivel kötelezően öt részből áll - a két felső ötöde az eget, a két alsó a földet, a középső ötöd pedig az összekötő kapcsot, az embert jelenti.

 

[65]  A sziklák általában védelmet nyújtanak a démonok ellenében. Náhény különleges kő ugyanakkor jószellemek laka. A hiedelem szerint a magas kövek elfogják, az alacsonyabb vagy fekvő kövek pedig a földre kényszerítik a levegőben tekergő gonosz szellemeket.

 

[66]  A kreppmirtusz lombhullató cserje avagy alacsonyabb növésű fa. Majomfának is nevezik, mivel csúszós törzsén nem tudnak fölmászni a majmok. Másik érdekessége, hogyha kisebb ágait megkarcoljuk, azok megrázkódnak, elmozdulnak, ezért csiklandósfának is hívják néhol.

 

[67]  A sárkánykapu-vízesés egy japánkertbéli elvonatkoztatás. A három lépcsős vízesés legtetejére föl kell jutnia a halnak (akárcsak a lazacnak a valóságban), ha meg akar térni őseihez, ívóhelyéhez. Ha fölér, sárkánnyá változik, így üdvözül. A vállalkozás kilátástalanságát jelképezve a hal-szimbólumot - egy követ, egyre messzebb helyeznek az első vízesés-lépcsőtől. (Ez nem meglepő annak tudatában, hogy a Japánkert minden elemét folyton változtatják, alakítják, hogy a megszelídített természet, így szolgálja a gondolatot.)

 

[68]  A fenyő közkedvelt és az éghajlat miatt elterjedt növény Japánban. A sinto kultuszban „szent” növénynek számít, a megújulás (és/vagy az állandóság) jelképe, s ekképp a megtisztulási rítusokban használják fel.

 

[69]  Távol-Keleten előszeretettel tartottak kalitkában óriáskabócákat az „énekük” miatt.

 

[70]  Az elhalálozott istenek birodalma.

 

[71]  A sinto a.m.: a kamik útja, az út, amelyet az istenek járnak.

 

[72]  A Fuji valójában a legnagyobb természetes „szentély”, zarándokhely Japánban.

 

[73]  A szalagokra felírt imák, kívánságok, tulajdonképp a kamiknak szánt adományt váltják ki. Fontos, hogy a rajtuk megfogalmazottak az áramlások (víz, levegő) segítségével betöltsék transzcendentális küldetésüket, megteremtsék a kapcsot az ember és a szellemvilág között.

 

[74]  A japánkert hídjai összeköthetnek szigetet szigettel, avagy partot a szigettel. A szigetre jutás voltaképp a „paradicsomba” jutás. A híd Japánban is az átmenet jelképe, közlekedő-út a földi és az égi világ között, lélekvándorlás-szimbólum. Az ember számára nem járható, szinte fékör alakú híd a szellemek suhanó sétájának szolgál.