Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

LENGYEL JÓZSEF

 

Fegyverhordó Ndolo naplója

 

 

 

 

 

MAGVETŐ KIADÓ

BUDAPEST 1978

Rakéta regénytár

 

ELŐSZÓ

 

Ndolo eredeti naplója, mely 1928 végén, 1929 elején íródott, most lát először napvilágot.

 Ndolo, a wakamba törzsből származó vadász, az első világháborút Tanganyikában, az angolok oldalán mint altiszt harcolta végig. Az utolsó, ellenőrizhetetlen hírek szerint még él, Kenyában, az angolok foglyaként.

 Számomra Ndolo szavahihetőségéhez nem fér semmi kétség. Ezenkívül a napló minden ténybeli adata ellenőrizhető egy magyar főúr először 1930-ban és azóta többször is megjelent naplójával. Ez a napló többek közt angolul is napvilágot látott. Tehát, aki nem hisz Ndolónak, higgyen egy tökéletes gentlemannek, egy magyar arisztokratának, vagy, mint Ndolo írja, „osztrák-magyar lordfélé"-nek.

 

 

 

 

Budapest, 1958. augusztus havában.

 

L. J.

 

Nairobi, 1928. nov. 10-én

 

Stub egy fejmozdulattal megmutatta a két countot, akik a „Safariland" irodájában ácsorogtak. Az egyik egy hórihorgas, busa szemöldökű ember, a másik is jó nagy, de kövér. – Ezekkel megyünk – mondta. –Te ennél a hosszúnál leszel fegyverhordozó. All right?

– All right.

– Nos – folytatta Stub –, ebben a szezonban megkeresed a kenyeredet, én meg a vajat a kenyeremre. Megtesszük, amit tehetünk. Persze a sáp javát a „Safariland" viszi el, és a gyarmat kormányzósága. De ez nem a mi dolgunk... Igen, Ndolo, mit is akarok mondani... Úgy teszel, mintha egy kukkot se tudnál angolul.

– Ez kényelmetlen lesz a gazdámnak.

– Evvel ne törődj! Nekik így „érdekesebb". Eredetibb. Már az is kár, hogy nadrágot viselsz. De ha még angolul is tudsz, akkor már igazán nem vagy „'hamisítatlan".

Elnevettem magam. – All right.

– Neked is kényelmesebb – magyarázta Stub. – Ha valami nem tetszik nekik: hallgatsz. Nem érted meg, hogy mit akarnak, és kész. Mert nem mindig kell annak történnie, amit ők szeretnének. Csak akkor, ha én is mondom!

– Igen.

– De vigyázz rájuk! Bajuk ne essék! Szóval kígyó, sebesült vad s a többi ne tegyen kárt bennük. Erről neked kell gondoskodni. Arról pedig, hogy az esőzések beálltáig el légy látva munkával, és persze én is, arról én gondoskodom...

Így lettem a mai naptól fogva valami osztrák-magyar – mint Stub elmagyarázta – lordfélének a fegyverhordozója. Bevallom, megörültem a munkának, és még inkább Stub ígéretének, hogy az esőzések beálltáig lesz munkám. A feleségem takarítónő a The Norfolk Hotelben, de én, az angol hadsereg altisztje, három hadiérem tulajdonosa és két gyermek apja, munkanélküli vagyok, és egy bádogból készült házban élek Nairobi városában. Földem, a wakamba törzs ősi földje, idegen farmereké, és az erdőben, ahol én, jó vadász, könnyen megélhetnék, csak vadászjeggyel lehet vadászni, amit a gyarmat kormányzósága ad ki, és a „Safariland" közvetít. A vadászjegyre elejtett vad tízszer annyiba kerülne, mint a mészárszékben vásárolt hús, a bőrök és agyarak többe kerülnek, mint amennyiért üzletben kaphatók. Szép erdőinkben, melyek teli vannak mindenféle vaddal, csak idegeneknek van pénze vadászni. Az ő bérelt szolgájuk vagyok, és örülnöm kell, hogy a szolgájuk lehetek. Stub vett fel, mert sok-sok vadászaton látta, hogy értem a dolgom.

 Stub tapasztalt és elég jó vadász. Öreg már, hosszú, vörös bajuszában ősz szálak vannak. Tudja, hogy mit szabad, és mit nem. Tudja, hogy Nairobiban ő az úr, de azt se felejti el, hogy három mérföldnyire Nairobitól már mozdulni se tudna nélkülünk. Ezért nyíltan beszél, és feleslegesen nem kellemetlenkedik. Ha kiabál, káromkodik, egy fél óra múlva odajön hozzánk. „Ez, fiúk, az idegenek miatt kell. Hogy lássák, mennyit vesződöm..." Sovány arcán a nagy, vörös bajusz ferdére húzódik a mosolygástól. „És ti se gondoljátok, hogy könnyű a dolgom" – és megmutatja sovány karjait. A kezén és a kiduzzadó erű karokon nem egy sebesülés nyoma látszik. „Voltam én a búr háborúban, de ezt mind – mutogat a sebhelyekre – őmiattuk kaptam, az úrvadászok ügyetlensége okozta."

 – Én meg Tanganyikában voltam – feleltem neki.

 – Jó, jó – bólogat erre Stub, mert erről nem szeret beszélni. Stubnak húszezer holdas birtoka volt. Igaz, hogy csak bozót és kő, igaz, hogy egy európai számára ez nem sok, de nekem csak háromszáz négyzetvardom van a házam mögött, és azért is adót fizetek.

 Stub az én gazdám, Stub gazdája a „Safariland" – de én is, Stub is a két idegent szolgáljuk – és remélhetőleg a vadászszezon legvégéig.

 Az én countom hórihorgas. Szereti összehúzni fekete, busa szemöldökét, és keveset beszél. Ennyiben megfelel az ízlésemnek; én se szeretek sokat gagyogni. A másik count nagy, tohonya ember. A fiúk azonmód el is nevezték, „víziló úr"-nak.

 Stub negyvenöt embert fogadott fel szolgálatukra, ami rögtön negyvenöt font sterlinget hozott Stub zsebére. Ez a szokásos. A többi white hunter is ennyit kap minden felfogadott ember előlegéből. És nem egészen rossz szokás ez, hisz tulajdonképpen tizenöt ember bőven elég volna, és akkor harminccal több munkanélküli marad Nairobiban.

 A két count, mint Stub elmagyarázta, a világháborúban a németek oldalán harcolt, de ez most már nem számít. Hát, ha Stubnak nem számít, nekem és a fiúknak annál inkább mindegy.

 

 

Nairobi, nov. 14-én

 

A felfogadott emberek nagy részét a csomagokkal előreküldték az első táborhelyre. A két idegen, Stub és kilencen a mieinkből még itt vagyunk. Tegnapelőtt egy nagy teherautón Stub birtokára kocsiztunk. Stub szokása szerint megpróbált egy kis hasznot kicsikarni a húszezer holdas kő- és tüskerengetegből, mely az ő privát tulajdona. Mert ha itt lőnek oroszlánt, darabjáért tíz fontot fizetnek az idegenek. De nem lett a dologból semmi, Stub a hajtóknak semmi részesedést se ígért, de különben is túl gyorsan végződne a vadászat, ha már első nap oroszlánt kapnak az idegenek. Stub elég dühös volt.

 – Megmondtam, hogy a szezon végéig itt tartjuk ezt a két alakot. Az én szavam, azt hiszem, elég?

  Nem akartam vitába bocsátkozni. Csak arra figyelmeztettem az első napon Stubot, hogy mindkét idegen elég pontosan lő célba. Stub erre csak gúnyosan legyintett. És valóban, az én hórihorgas gazdám célba lőni tud, de vadásznak egy rézpennyt se ér. Ezt másnap, mikor megeredt az eső, már én is láttam.

 Az éjjelt Stubék házában töltötték. Reggel a teherautón indultunk vissza Nairobiba, szakadó esőben. A nagy sárban persze elakadtunk, és mert a két count se akart ázni, ők is segítettek kiemelni a gépet a sokszor tengelyig érő kátyúkból. Jól elfáradtunk, mire kiértünk a köves útra. A két count is bőrig ázott, és nyakig szurtos lett. A különös az volt, hogy fáztak. Hozzánk dörgölőztek és lapultak melegedni. Most nem kívánták – pedig ezt Stub mint parancsot olvasta fel előző nap a felvételnél –, hogy három lépés távolságot tartsunk. A fiúk tűrték, hogy hozzájuk bújjanak a kényes idegenek, akik, mint most észrevettük, nemcsak a meleget nem bírják (ami, tudjuk, hideg országban laknak, és természetes volna), de a hidegtől is jobban félnek, mint mi.

 

 

Nov. 14-én

 

Hórihorgas gazdám nem tud cipőt húzni. Az a kis emelgetés és autóhuzakodás feltörte a lábát, lesántult. Meg is kérdeztem Stubot:

– Mi lesz? A fegyvereken kívül majd ezt a hosszú idegent is nekem kell cipelnem?

– Istenem, hogy te milyen együgyű nigger vagy – felelt Stub. – Baj, ha a hosszú ember nem tud járni? Baj, ha több lesz a pihenő, és múlik az idő?

 Nevettem. Stub ravasz, mint egy sakál. Nekem magamtól eszembe se jutott, hogy jó, ha sánta a gazdám. Az én feladatom csak annyi, hogy két fegyvert kell majd utána hordoznom, és vigyázni, hogy bivaly fel ne öklelje, párduc vagy oroszlán agyon ne csapja. Hét darab lőfegyverrel utaztunk, de ötöt a teherhordók cipelnek. A negyvenöt emberből erre is jut. Csak legyen sánta a count.

 Azonban hosszas hercehurca után mégis már ma elindultunk Nairobiból. A fehérek személykocsiját egy hosszú tehervonathoz kapcsolták. A szomszédos vágányon a walesi herceg, jövendő uralkodónk és urunk különvonata állt. Csupa hófehérre festett kocsi. Tehervonatunk előbb indult, mint a különvonat, de Magodi Junctionnál a fehér vagonok elibénk kerültek. Késő este viszont mi értük utol a walesi herceget egy kis őrháznál, Kajiadobnál. A két idegen kiszállt nézelődni. Mi meg figyeltük őket.

 Odasettenkedtek a különvonathoz, bekukucskáltak a kivilágított ablakokon. A walesi herceg ablaka alatt nagy óvatosan megálltak. Nézték, hogyan mosakszik. De mikor a herceg jó hangosan átkiáltott a szomszéd kocsiba: „Vacsorát!" – lábujjhegyen eliszkoltak.

Mi jót nevettünk.

– Úgy bámulnak – mondta Dzsumba, a gazdám inasa (mert én csak a fegyverhordozó vagyok, otthon és a táborban Dzsumba fogja kiszolgálni) –, mint a kisgyerekek bámulják őket, ha valami eldugott faluba vetődünk, jó messze Nairobitól.

– Hát mit gondoltál? – szólalt meg egy tapasztalt, öreg teherhordó. – Azt hitted, hogy különbek vagy okosabbak?

 A fiatalabbak egy óra hosszat henteregtek a nevetéstől, legalább egy óra hosszat, de az öregek is nevettek.

 Másnap a reggelinél a kövér elmondta Stubnak:

– Láttuk mosakodni a walesi herceget.

Stub először csak hümmögött, aztán jó sokára megmondta, hogy a herceg, megtudván, hogy még egy vadásztársaság áll Kajiadobban, átüzent, és meghívta vacsorára a két idegent. Stub azonban kihasználta, hogy gazdáink épp ekkor valahol a sínek között botorkáltak, és azt üzente vissza, hogy az uraságok már nyugovóra tértek.

– Hallja, Stub – mondta az én hórihorgas gazdám, aki sokkal ingerlékenyebb, mint a vízilóra emlékeztető kövér –, maga rendkívül neveletlen fráter!

– Lehet, sir – felelt Stub együgyű pofával. – Én egyszerű vadászember vagyok, nem ismerem a nagyvilági szokásokat, sohasem jártam Európában.

 Stub persze hazudott. Járt ő Európában is. De jó erős oka volt távol tartani a két idegent a walesi hercegtől. Mert ha ivás közben összemelegszenek, a herceg még meghívja őket: csatlakozzanak az ő társaságához. Nairobiban jól tudják, hogy a walesi már nemegyszer csinált ilyet. És akkor vége a mi külön expedíciónknak. Stub jónak ígérkező keresetének. Akkor ő nem marad vezető, lefokozzák vadásszá, vagy ami még rosszabb, feleslegessé válik. Nekem mindegy lett volna, én így is, úgy is fegyverhordozó maradok.

 Az idegen csak nem tudott megnyugodni.

– Vajmi kevés a kilátásom, hogy egyhamar a walesi herceg vendége lehessek.

– I am sorry – felelt Stub, és a bajuszát rágta.

A fiúk megint rettenetesen nevettek.

– Kelele!* – ordított a hórihorgas. Tehát egy szót már megtanult a mi nyelvünkön.

 *Kelele! – Pofa be! vagy: Csend legyen! (Szuahéli nyelven.)

 

 

Nov. 14-én este

Buff and Rhino Camp

 

Mikor Stub birtokán jártunk, még azt hittem, hogy a hórihorgas elég jól lő célba. Tévedés! Itt annyi a bivaly, hogy mikor melléje lő az ember, akkor is célba talál, így hát jó pár bivalyt megsebesített, de halálosan csak egyet. És az is tehén volt. De tehénre lőni tilos! Tíz font pénzbüntetés jár az ilyenért.

 Stub simán elintézte az ügyet. Nem ment oda az elejtett tehénhez. Evvel jelezte: „Nem találtam meg." Nekünk játssza ezt? Fél, hogy kikotyogják a fiúk? Vagy az idegenek?

 A két idegen nagyon mérgelődik, és egy kicsit igazuk is van. Stub valóban ordítozott: „Ezt lője! Bele! Még egyszer bele!" Nyugodt, jó vadászt is megzavarna az ilyen kiabálás.

  A hórihorgas most Stubot vádolta, mondván, Stub mutatta neki: „Itt a bika, erre lőjön." Stub nem felelt, csak a vállát vonogatta. Még most este is ezen veszekszenek.

 Különben az idegenek mindketten betegek. Fáj a lábuk. Az enyém összeráncolt szemöldökkel fekszik, és ha valaki egy szót szól, már ordít: „Kelele!" A fiúk most már neki is találtak nevet: Kelele úrnak hívják.

 A kövér a folyóban hűti fájós lábát, ami okosabb dolog. Úgy fúj és prüszköl a nagydarab, kövér ember, mint egy víziló; a fiúk jól eltalálták: „Kiboko". Stub is „Kibokó"-nak és „Kelelé"-nek hívja őket; így egyszerűbb. Ők se bánják, csak annyit kívánnak, hogy tegyük hozzá, bwana.* Ezt megtehetjük.

* bwana – úr.

 

Kelele nem tud csapázni. Találtunk oroszlánnyomot, de ő csak ott látja meg, ahol a nehéz állat mancsa ökölnyi mélyre nyomódik a part menti mocsaras talajban. Ahol a föld száraz és kemény, menten elveszti a nyomot. Ez rendben is volna, azért vagyok vele én, hogy nyomra vezessem. De azon már nevetnek a fiúk, ha nem hiszi el, hogy mi ott is látunk valamit, ahol ő már vak. Gyanúsít, hogy becsapom. Mikor továbbmegyünk, és újra mutatom a nyomot, csodálkozik. Ilyenkor én szeretném neki azt mondani: Kelele! De szerencsére nem túl beszédes. A fiúk véleménye szerint unalmas fráter. Nekem megfelel az ilyen, aki keveset kotyog.

 

 

Nov. 19-én

Buff and Rhino Camp

 

Az éjjel rettentő zűrzavar, kiabálás, felfordulás volt. Állítólag bivaly ment át a táboron. Ez persze gyerekmese. Mert az megtörténik nagy ritkán, hogy a rinocérosz megvadul, vagy megijed, és rátör a táboron kívül elhelyezett lámpára, esetleg a táborra is. De bivaly soha!

 Az egész eset azzal kezdődött, hogy a szakácsnak valami ijesztő álma lehetett, és kiugrott a sátorból. Ahogy kiugrott, beleakadt a fehérek sátrának külső feszítőkötelébe. Erre azt hitte, hogy valami rém kapta el a lábát, és ijedtében nekiugrott a kövér Kiboko ágyának. Kiboko is megijedt, és kifordult az ágyból, de olyan vízilóerővel, hogy Kelele ágyát is feldöntötte. A hórihorgas ettől belegabalyodott a moszkitóhálóba. Rúgkapálódzott, és versenyt ordított a szakáccsal és Kibokóval.

 Ekkor már az egész tábor felébredt, futkosott és ordított. A fiúknak tetszett a mulatság, az ijedtség elmúlta után is ide-oda szaladgáltak, és még hangosabban kiabáltak. Ekkor az egyiknek eszébe jutott, hogy folytatni lehetne a tréfát. Elkezdett jajveszékelni: „A bivaly rálépett a hasamra. Jaj, meghalok! Meghalok!" Lekuporodott a tűz mellé, és szüntelenül azt hajtogatta, hogy meghal.

 Reggelre meggyógyult, mert persze sebesülésnek nyoma se volt rajta.

 De a legmulatságosabb mégis az volt, mikor a szemöldökeit húzogató Kelele másnap reggelizés közben az egész esetet „elmagyarázta" Stubnak:

 – Valószínűnek tartom, hogy hibás szemű, esetleg vak bivaly lehetett a látogató, mert rinocéroszról ugyan sokszor, hanem bivalyról még sohasem hallottam, hogy éjnek idején veszélyeztesse a tábort.

 Stub majdnem leharapta a fél bajuszát, olyan nevethetnékje volt. – Biztosan egész vak volt – mondta.

De a fiúk féktelenül kacagtak.

 – Mi az? Rajtunk nevetnek? – gyanakodott „Pofa be!"

 – Lehetetlen, uram – felelt Stub. – Hisz egy kukkot se értenek angolul. – Ezen megint röhögtek.

 

 

 

Nov. 20-án

Buff and Rhino Camp

 

Kelelét még mindig a minap lőtt bivalytehén foglalkoztatja. Ma azt magyarázta Stubnak, hogy a szabályok, melyek szerint nem szabad bivalytehenet lőni, „bemocskolják az ősvadon ártatlan arcát, leverik róla az érintetlenség hímporát... Itt paradicsom van, aszerint kell itt viselkedni." Ezeket a mondatokat Kelele a naplójából olvasta fel, azazhogy lefordította őket angolra. Egész szép gondolat. Nekem az jutott eszembe, hogy elsősorban Kelelét, aztán Stubot kellene kitenni ebből a paradicsomból, akkor nem mocskolódna az ősvadon hímpora.

 Tegnap és tegnapelőtt Kelele sok öreg bikát lőtt. Az állatok testét csaléteknek hagyja az oroszlánok számára, csak a szarvakat gyűjti, evvel akarja a házát kidíszíteni. Jó nagy háza lehet, hogy ennyi szarv kell neki.

 A bivalyok tetemét reggelre megeszi a rengeteg keselyű. Mert Stub utasítására nem fedjük be őket eléggé gallyal. És Kelele nem tudja, hogy a madár nem érez szagot, és ha nem látná felülről, a levegőből a zsákmányt, akkor nem találná meg.

 

 

Nov. 22-én

Buff and Rhino Camp

 

Az éjjel oroszlánok bőgtek a közelben. Kelele rögtön indulni akart. De a fiúk egyszerűen megtagadták az engedelmességet. Hiszen nekik kellett volna előtte menni, ő a saját orrát se találja meg a sötétben. De azért kiabált, fenyegetődzött, és ha Stub nem tartja vissza, talán verekedni is kezd. Szerencséje ennek a Kelelének, hogy Stub tapasztalt, öreg vadász, aki ügyesen lecsillapította. És nekünk is szerencsénk, mert nagy baj származhatott volna egy verekedésből még a családunkra is. Mert tilos egy gazdag idegent visszaütni... És ha ütni sohase kezdünk, és Nairobiban visszaütni se szoktunk, de éjjel, egy táborban, ki tudja, mi történhet... Ha Kelelének kicsit több az esze, akkor legalább reggel belátta volna, hogy az éjjel feleslegesen lármázott. A bivalydögön, amit előző nap otthagytunk, az éjjel csak hiénák voltak, és persze keselyűk. Megtaláltam azt a helyet is, ahonnan az éjjel oroszlánok hangját hallottuk. Egy jávorantilop maradványai mutatták, mi történt az éjszaka. Ám reggel már ezeken a maradványokon is keselyűk tülekedtek.

 A hórihorgas Kelelének ez nem volt elég. Tovább akart menni a nyomokon. Délelőtt tíz óráig mentünk, jó forró időben. A nyomok egy tüskesűrűbe vezettek. Kelelének itt már elment a kedve a továbbmenéstől, de én csak azért is folyton mutogattam a nyomot. Cafatokban lógott róla a ruha, a bőre is tele volt karcolással. Én meg csak tovább mutogattam a friss nyomokat, míg aztán isten igazából megunta a mulatságot. Teljesen elgyengült.

 – Vissza a táborba! – adta ki végre a parancsot.

 „Majdnem megfőtt az agyvelőm" mondta Stubnak. Ezek az ő szavai.

 

 

 

A „víziló" lustább, és embernek rendesebb. Ezért kényelmesebb is az élete. „Reggel hatkor indultunk – mesélte az ő fegyverhordozója –, „fél hétkor már feküdt két szép bikája, és hétkor már Kiboko is visszafeküdt az ágyába, és hortyogott."

 Kelele sokkal nyughatatlanabb. Délután is kereste az oroszlánokat, pedig már délelőtt alaposan lesántult.

 A jávorantilopról, melynek maradványain a keselyűk osztozkodtak, így számolt be Stubnak:

 – Jávorantilopot ez ideig még egyet se láttam; íme, most milyen rendetlen állapotban kellett találkoznom az elsővel. Mindene széjjelszórva!

 Ezt angolul mondta, tehát megértettem. A társával ismeretlen nyelven beszél. Csak azt láttam, hogy a Víziló kinevette Kelelét, mert Kelele sánta, csupa rongy és karcolás, míg ő, a Víziló, a tábor közvetlen közelében még egy harmadik, erős, szép szarvú bivalyt lőtt. Egy nap hármat. Elképzelhetetlen, hova rakják majd ezt a sok bivalymaradványt. Csak hencegni kell nekik? Vagy eladásra?

 

 

Nov. 24-én

Buff and Rhino Camp

 

Kelele ma végre elejtett egy orrszarvút. Sokat megsebesített, tönkretett, míg végre ezt sikerült agyonlőni. A másik fegyverhordozó is teljesítette Stub utasítását, Kibokónak is sikerült elejteni egy rinocéroszt.

 De Kelele vérszomja nem csillapult. Még két vén bivalybikát is lőtt ma; nem nehéz, mikor százával vonulnak itt a bivalyok.

 Míg Kelele a szarvak nagyságát méregette, a fiúk tévedésből még egy csordát hajtottak feléje. Csak nagy nehezen lehetett a bivalyokat elkergetni, majdnem agyontaposták Kelelét. Meg is szidtam a túlbuzgó hajtókat.

 A rinocérosz- és bivalyöldöklés befejeződött. Holnap továbbmegyünk Sweet Waters Campre, ahol majd oroszlánokat kergetünk a puskájuk elé – persze, csak ha Stub kiadja a megfelelő utasítást.

 

 

Nov. 27-én

Sweet Waters Camp

 

Kelele lázas. Maláriától hidegrázása van. Stub azt mondja, egy kis napszúrás. Akármi legyen: köpenybe burkolva ül egész nap a sátorban, és didereg. Engem kiküldött, hogy nézzek körül.

 Stub kívánságára azt jelentettem, hogy nagy hímoroszlánnal találkoztam. Stub így akarja megakadályozni, hogy Kelele ne szökjön el Nairobiba, a kórházba.

 De Kelele mérgelődött. Azt hiszi, hogy becsapom, hazudok. A valóság az, hogy nem találkoztam hímoroszlánnal, mert erre nem volt szükség. De találkozhattam volna, tehát nem hazugság, amit mondtam. Csak követtem Stub utasítását, és cserkészés helyett egy jót aludtam az erdőben.

 

 

Nov. 28-án

Sweet Waters Camp

 

Már az egész expedíció ideköltözött a „Nagyszakadék" oldalában levő szép táborhelyre. Négy óra hosszat mentünk, erősen megrakodva, de itt nagyon jó. A tábor régi ismerősöm. Ismerem az árnyas fikuszokat, ahol a sátrakat kifeszítettük, ismerem a tiszta vizű hegyi patakot és a gyönyörű völgyet, ahol most is a masszái törzs hatalmas gulyái legelnek a magas fűben.

 A hórihorgas Kelele még mindig lázas és hasfájós. Ezért csak távcsövön nézegette a gulyákat. Nézegette őket, és nemsokára megkívánt egy kis friss tejet. Ki is adta a parancsot:

– Hozzatok egy bödön tejet.

 De Stub felvilágosította, hogy a masszai harcosok nem adnak egy cseppet se.

 – Azt tartják, hogy megromlik a tehén, melynek tejéből a fehér ember ivott.

– Különös. És nem tudnak nekik parancsolni? – Kelele összeráncolta busa szemöldökét.

– Próbálja meg! – felelt bosszúsan Stub. – Vagy például kérdezze meg tőlük: „Járt itt oroszlán?" Előre megmondom, mit felelnek: „Errefelé nincs oroszlán." Akkor is azt felelik, ha az oroszlán nyoma ott van az orra előtt, sir. Ezt mondják, ha saját szemével látja is, hogy minden valamirevaló masszai harcos oroszlánsörényt visel díszként. Lándzsával ölik, de csak ha a csordáikra támad. Különben nem vadászok, húst nem esznek. Tehéntej a táplálékuk.

– Küldjön egy feketét, annak csak adnak –      rendelkezett Kelele. Úgy látszik, nagyon megkívánta a friss tejecskét.

– Szóba se állnak vele – mondta Stub. – A négert, aki a fehér embernél szolgál, a masszai törzs harcosai sakálnak, hiénának nevezik. Ugye, Ndolo? – fordult felém Stub.

 Stub ebben a pillanatban, úgy látszik, elfelejtette, hogy utasításához képest nekem nem szabad megérteni, ha angolul beszélnek.

 De én nem felejtettem el az utasítást, és hallgattam. Nem volt kedvem felelni. Nagyon nem volt kedvem felelni. Mert amit Stub mondott: igaz. A masszai törzs emberei, akik ünnepeiken oroszlánsörénnyel díszítik magukat, minket sakáloknak hívnak... Hallgattam, ültem hülyén a sarokban, és olajoztam Kelele fegyvereit.

Kelele tovább kérdezősködött:

– És mit szándékszik tenni az angol kormányzat?

– Hja, nehéz kérdés – felelt Stub. – Kevés európai holmi kell nekik. Se lőfegyver, se puskapor. Ruházatuk állatbőr, pálinkát nem isznak.

– De a botot csak érzik! – vigyorgott Kelele, az osztrák-magyar count.

– Eh, sir – felelte Stub. – Látszik, hogy ön német. A botbüntetés német módszer volt itt Afrikában. Világháború előtti német módszer. Botozni, botozni, halálra verni a legizmosabb fickókat, így aztán nem csoda, hogy a németek számára tiszta ráfizetés volt minden afrikai gyarmat. Mi, angolok pénzt keresünk itt, és ezért jövünk ilyen kutya forró vidékre.

– És hogyan fognak pénzt keresni ? – mutatott a masszai törzs gulyáira Kelele.

– Úgy kalkulálom: van már egy kis gyakorlatunk – kacsintott Stub. – Adót vetnek ki rájuk. Szép, jó angol pénzekben. Shillingben és főképp font sterlingben...

– És honnan veszik ezek a félmeztelen feketék a Victoria és Eduard képével díszített angol fontokat? Mikor még zseb sincs a ruhájukon?

– Arról, hogy legyen, először fontjuk, és ha kell, zsebük, szintén gondoskodik a kormányzat. Kereseti lehetőséget ad. Tessék elszegődni. Ez kettős haszon. Munkaerőhöz jut a farmer, és pénzhez a kormány. Ha ez nem tetszik, elmégy közmunkára, le kell dolgozni az adót. Így épülnek az utak leendő farmjainkhoz.

– Ez rosszabb, mint a botbüntetés – vélte a hórihorgas idegen.

– Ízlés dolga. Mi humánusabbnak tartjuk.

– Uram, ebből felkelések lesznek, kommunizmus. Én ezt tudom, magyarországi tapasztalatokból tudom.

– Itt, my count, a kommunizmusnak még a nevét se ismerik. És Isten ments, hogy megismerjék... A mi módszerünk hibátlan és előrelátó. A hatóság, persze csak szükség esetén, összefogatja az asszonyaikat, és addig ki nem engedi őket, míg a férfiak nem teljesítik, amit a hatóság követel. Ez a gyógyszer minden betegségre jó.

– Nagyon figyelemreméltó – mondta Kelele. – Beírom a naplómba...

 Én is beírtam. És elhatároztam, hogy megkeresem a kommunizmust. Ki lehet? Ember? Fegyver? Varázsszer? Csak annyit tudtam meg, hogy Kelele és Stub félnek tőle. Ez az, ami a masszai törzset megmenthetné? Ez az, ami a wakamba törzsbelieket újra emberré tenné? Mert én se akarok sakál maradni az oroszlánölő masszái harcosok szemében.

 

 

Dec. 1-én

Sweet Waters Camp

 

Úgy látszik, Stub mesélte el Kelelének, hogy végigharcoltam a háborút a németek ellen Tanganyikában, hogy altiszt voltam, hadi kitüntetéseket kaptam. Most azon csodálkozik, hogy egy szót se tudok angolul, azaz csak öt szót, pontosan annyit, amennyit Stub jónak lát. Az első: „Yes, sir", a második: „blanket", a harmadik: „pig", a negyedik és ötödik: „hit" és „missed". De gyakran mondom: „hit", mikor pedig azt kellene mondanom: „missed", mert a megsebesült vad eltűnik a sűrűben, és „bwana Kelele" nem látja meg soha többé.

 Stub már első nap megmondta nekünk: – Szép vidék, jó víz. Itt soká maradunk.

 De annyi az oroszlán, hogy nehéz ezt megcsinálni. Ezért Stub szigorúan meghagyta: „Cserkészés közben, ha már nagyon közel kerültök, trüsszögj és krákogj! Különben nem keresed meg a kenyeredet, Ndolo... és az én kenyeremre nem kerül vaj."

 Teljesítem Stub parancsát, de kissé szégyellem a dolgot. Az idegen nem olyan buta, mint Stub gondolja. Vagy ha olyan buta is, engem szid és becsmérel. Ma azt mondta, hogy ügyetlen vadász vagyok. De nekem be kell tartanom Stub utasításait, ostobaság volna engedni a vadászhiúságnak; Stubnak van igaza.

 Stub úgy jár a két idegen körül, mint egy nőstényróka. Hosszú mesékkel szédíti őket, és ha kijön a sátorból, vörös bajusza alatt nevetnek a sárga fogai.

 Hőstetteiről mesél nekik, abból az időből, mikor a búrok ellen harcolt, és nagy vadásztörténeteket. Dicséri a mi földünket. – It is a mens country, gentlemen! – mondja, és az idegenek bólogatnak.

Én meg hallgatok, és arra gondolok: „mens country" akkor lesz ez a föld, ha kikergetünk valamennyiőtöket, rókapofájú idegenek.

 

 

Dec. 12-én Nairobi

 

Sikertelen oroszlánhajsza után visszamentünk a Buffalo Rhino Campbe, majd innen Nairobiba, mert Kiboko nagyon beteg.

 Kelelét Stub a saját birtokára hívta, ahol lövetett is vele egy oroszlánt. Ez az oroszlán gyávább volt a macskánál. Órákig kellett kövekkel dobálni, hogy csak meg is mozduljon. Kis tüskebozótban lapult, ahol Stub hetek óta őriztette és etette. Minthogy se kövek, se emberek kiabálása nem bírta előcsalni, Kelele Stubbal bemászott a tüskék közé, és öt méterről agyonlőtte ezt a nagy, rühes macskát. Egy szál sörénye se volt. Tíz fontot keresett a bőrén Stub, de nem ér az többet kettőnél.

 Itt Nairobiban újabb kirándulásra készülünk. Kelele elcsapta inasát, Dzsumbát, mert úgymond: „Lusta, piszkos, szófogadatlan."

 Szegény Dzsumba! Inasnak lenni sokkal rosszabb, mint fegyverhordozónak. A két idegen, mint a rühes állat, hol a feltört lábuk gennyed, hol malária rázza őket, hol náthásak, és köhögnek, és folyik a taknyuk. Ilyenkor ülnek a sátorban, és a fegyverhordozó pihen, gondolkozik, vagy mint én, nagy titokban a naplóját írja a felesleges csomagolópapírokra. De az inasnak a munkája ilyenkor megtízszereződik. Mert a beteg kényeskedő, ingerlékeny, egy perc nyugalmat se ad. „Takarj be!" „Takarj ki!" „Fürdess!" „Mosdass!" „Dörzsölj!" Minden pillanatban eszükbe jut valami.

 Dzsumba derék fiú volt, és nagyon türelmes. Talál-e munkát most, mikor már a szezon közepe felé járunk? Hisz, ha nem volna munkanélküliség, én is szívesen itthagynám ezt a fekete szemöldökű, sápadt ördögöt. De sajnos városi lakos vagyok, és a feleségemet nemsokára elküldik a The Norfolk Hotelból, elküldik, amint észreveszik, hogy szülni fog. Mit tehetek? A masszai törzs szemében pedig sakál vagyok. Nemsokára újra indulunk.

 

 

Dec. 15-én

Camp Madji Moto

 

Törzsünk és a ka-kikuyu törzs egykori földjein vitt bennünket a teherautó. Kávé, tea, cukornád, banánültetvények. Tiszta vizű patakok, szép házak, kertek, virágzó eukaliptuszok, gumifaligetek és ragyogó luxusautók az úton.

 A ka-kikuyu és a wakamba híres harcosainak fiai kertet gereblyéznek, autót mosnak, teniszlabdát szednek. Én meg Kelele fegyvereit hordozom, az átkozott kocavadászét, ahogy az ilyet az angolok nevezik.

 Még meg se érkeztünk ide, és Kiboko már megint prüsszög; krákog, és folyik a taknya. Kelele kicsit jobban van. Sőt zsákmányolt egy szép kőszáli kecskét és két zebrát. A zebrákat csaléteknek, mert oroszlánt akarnak elejteni.

 

 

Dec. 18-án

Camp Massai Keserve

 

Itt vagyunk újra a masszai törzs országában. Itt még nem foglalták el az angolok a földeket. De ki ismeri szándékaikat? Az angolban bízni nem szabad. Ezt én Tanganyikában és az azóta elmúlt tíz esztendőben igazán megtanultam.

 Kelele és Kiboko oroszlán nélkül nem akar visszamenni. De most megint mind a kettő beteg. Ha esznek, két ember kell, hogy legyezgesse a tányérjuk táját gnúfarokból készült legyezővel. Mert sok a mindenféle rovar.

 Ali, az új inas nagyon igyekszik; utálatosan hízeleg Kelelének. Ha vadászatról jövünk, szinte ráveti magát a cipőjére, és lepucolja. Minden pillanatban alázatosan röhög, a szemét forgatja, és úgy tesz, mintha imádná. Ha aztán kijön a sátorból, és leül közénk, mindenfélének elmondja szeretett gazdáját. Lehet, hogy ez ravasz dolog, lehet, hogy így kell ezt csinálni, de én inkább tettetem magam hülyének, és hallgatok. A dolgomat jól elvégzem, persze csak annyira, hogy Stubnak ne legyen kifogása.

 Kelele „agylágyító hőségről" panaszkodik nappal, éjjel meg az a baja, hogy „töksötét" van. Ez minden, amire most képes; járni nem tud.

 

 

Dec. 23-án

Camp Logitua, Massai Reserve

 

Rengeteg állat pusztul el hiába. Ma Kelele kisántikált velem egy tóhoz. Egy krokodilus nyomát kereste, melyet előző nap a barátja megsebesített. Fegyverét is lusta cipelni, és egészen fegyvertelen volt abban a pillanatban, amikor én megláttam egy gyönyörű párducot. Nem tudtam magamat türtőztetni.

—       Csui!... * kiáltottam, és kezébe nyomtam az egyik fegyvert.

*Csui! – párduc!...

 A párduc eltűnt. De engem ösztökélt a vadászszenvedély, és Stub tilalma csak oroszlánokra szólt. Olyan helyre állítottam Kelelét, hogy nem téveszthette el a lövést. A párduc feje néhány perc múlva előtűnt. Kelele találomra odalőtt. Ügyetlenül, előbb, mint kellett volna. Én is, de ő is, azt hittük, hogy elhibázta. És nagyon meglepődtünk, mert mégis eltalálta a párducot...

 A kísérő fiúk, akik távolról látták a jelenetet, táncolni kezdtek. „Derék Ndolo!", „Vadász Ndolo" – kiabálták. „Kelele kezével is eltalálja a párducot." „Hej, Kelele így még te is vadász vagy!"

 Kelele meghallotta, hogy az ő nevét kiáltozzák. Erre ő is táncra perdült a sánta lábaival. Olyan volt, mint egy madárijesztő. A fiúk a hasukat fogták, a földre vetették magukat, majd megszakadtak nevettükben. Csak én voltam rosszkedvű. Sajnáltam, hogy odaadtam Kelelének a gyönyörű állatot.

 De igazságosnak kell lenni, és ezért Kelele dicséretére meg kell mondani, hogy mikor lecsillapodott, és abbahagyta buta táncát, beismerte:

 – A lövés véletlen találat volt, nem vadászlövés.

 Ekkor egy egész kicsit megszerettem Kelelét.

 

 

Dec. 26-án

Camp Logitua, Massai Reserve

 

Az utóbbi napokban Kelele már álló célra is rosszul lő. A sok betegség és kinin-e az oka, de való igaz, hogy a kilőtt nyolc golyóból csak kettőt találtunk egy zebra testében. Hatszor hibázta el! Pedig állt a szegény, és én egész a közelébe vezettem Kelelét. Aztán negyven lépésről elhibázott egy fekvő párducot. Sörétes puskából is el kellett volna találni. Mérgében a haját tépte, így legalább a fiúk szórakoztak egy keveset.

 

 

Jan. 1-én

Camp Logitua, Massai Reserve

 

Szerencsétlen vagyok ezzel a Kelelével. Ma csaknem rálépett egy kobrára. Két lépésre volt tőle, mikor visszarántottam.

 És mikor meglátta a kígyót, ijedtében megmerevedett.

 – Lőj! – kiáltottam rá, hogy magához térjen.

 Lőtt is. Mellé!... Ez az év jól kezdődik... Ilyen vadásznak vagyok a vadásza...

 

 

Jan. 2-án

Camp Logitua, Massai Reserve

 

Már hetek óta vagyunk itt. Körös-körül oroszlánok. Nehéz teljesíteni Stub parancsát, vagyis, hogy a két idegen egyelőre még ne lőhessen egyet se.

 Az éjjel alig negyven lépésre a sátraktól ordított az oroszlán. A hangjából ítélve igen nagy hím.

 Az álmából felijesztett Kelele elfelejtette, mit kellene tenni. Bementem a sátrába, és elég gorombán kirántottam az ágyból.

—       Gyere, mert a szimba* bejön a sátorba.

* Szimba – oroszlán.

 

 Ahelyett hogy elvette volna tőlem a feléje nyújtott fegyvert, köpenyt öltött, papucsot kapott a lábára. Mire elkészült, az oroszlán persze továbbállt.

Reggel aztán Kelele nézegette, hol volt a szimba. Méterrel lemérte a nyomok és a sátor közti távolságot. És mindezt beírta egy szép bőrkötéses könyvbe. Úgy látszik, ez a könyv is napló, mint az enyém. A különbség, hogy én csomagolópapírra írok, ceruzával, és mindig jól eldugom. Neki szép bőrkötéses könyve van.

 Reggel megint ráállítottam Kelelét az oroszlánnyomokra. Egy fekete sörényű hím és egy pompás nőstény nyomában jártunk. Megláttam őket, és önkéntelenül ezt kiáltottam: „Szimba!" Míg Kelele lőni készült – eltűntek. Kelele elkezdett angolul hadarni, hogy „gyerünk, gyerünk". Egy-két szuahéli szót is kevert beszédébe, amire nagyon büszke, hogy megtanulta. De ekkor szerencsére újra eszembe jutott, amit az éjjel elfeledtem, vagyis Stub utasítása, és Kelele hiába kereste az oroszlánt, hiába hajtatta végig a fiúkkal az egész vízmosást, a köveket, a bokrokat, ahol a két oroszlán eltűnt. Többet nem látta őket.

Délután egy nagyobbacska hiénát oroszlánnak nézett. Rá is lőtt, megsebesítette. Egész megkótyagosodott a fekete sörényű oroszlán látásától.

 

 

Jan. 5-én

Camp Talak, Massai Reserve

 

Tegnap Stub (ahogy ezt a tanganyikai hadseregnél mondanák) taktikát változtatott. Megparancsolta:

– Ma lőjetek oroszlánt!

– Yes, sir – feleltem, és gondosan előkészítettem a dolgot. Kelele egész jól lelőtt egy zebrát, ez neki való volt. A zebra hullájának közelében tüskebokrokból veszélytelen leshelyet csináltunk Kelelének. Kellemetlen munka; a tüskék összeszurkáltak bennünket. De azért nekünk is jó, mert így akkor se történhetik baj, ha Kelele mellétalál.

 Jött is az oroszlán. Kelele éppen kétszersültet rágcsált. Olyan zajt csinált, mint egy kézimalom. Rápisszentettem. Megmutattam a közeledő szimbát. De Kelele semmit se látott.

 Mikor az oroszlán már majdnem rajtunk volt, végre meglátta. Idegességében a puskatust jól hozzákoccantotta a nyakában lógó nagy távcsőhöz. Az oroszlán visszahúzódott. (Minek kellett a távcső? Úgy hordja a nyakában, mint egy amulettet. A tüskéből készült fedezék legfeljebb öt méterre volt a zebrahullától.)

 Már sötétedett, mikor az oroszlán visszajött. Kelele golyót eresztett az oldalába. Szerencsésen eltalálta. De nehéz is lett volna öt méter távolságból eltéveszteni egy harmadfél méteres, álló céltáblát.

—       Kufo* – mondtam.

*Kufo – meghalt.

 

Csakhogy Kelele nem mert a nagy halott Szimba közelébe menni, és úgy határozott, hogy előbb visszamegyünk a táborba emberekért.

A táborban jelentettem Stubnak:

–      Megvan az oroszlán.

 Teherautón mentünk vissza, hazahozni a zsákmányt, melyről Kelele még nem tudta, hogy halott. Igen ám, de a sofőrnek Stub még nem adta meg az új utasítást. Ezért a sofőr ide-oda keringett az autóval, „nem talált oda" a leshelyre. Mikor Kelele megparancsolta, hogy forduljon vissza, akkor meg a tábort „nem találta". Végre, mikor keményen ráparancsoltam az összevissza keveredő keréknyomok közt, jó sokára mégis hazatalált. A táborban Stub megmagyarázta a sofőrnek:

– Nem kell eltévedni!

 Erre a sofőr elnevette magát, és másodszor már nyílegyenesen vitte a gépet pontosan oda, ahova kellett. Stub is velünk jött, és egy csapat lándzsával felszerelt teherhordó is, hogy nagyobb legyen a színház. A lándzsák persze feleslegesek voltak, de a teherhordók segítségére szükség volt. Hat erős férfi alig tudta feltenni a teherautóra a szegény királyi halottat.

 Óriási rikoltozással robogtunk be a táborba. A táborban maradtak hatalmas ordítással fogadták Kelele urat.

 „Kakubi!" „Kakubi!" „Kakubi!" – ordították. Élükön Ali, az inas, két lombseprűvel. Ali vezényletével vállukra kapták a „nagy vadászt", azaz Kelelét. Hordozták, döcögtették, hátba verdestek, és majdnem elejtették. Közben ordítottak és röhögtek: „Kakubi! Kakubi!"

 A mulatság végén, mikor letették az összedömöckölt Kelelét, mindenki azt várta, hogy most jön a borravalóosztás. De Kelele nem adott egy vasat se.

 Erre az emberek körülfogták Alit. Az ő dolga lett volna figyelmeztetni gazdáját, hogy ilyenkor borravaló jár az oroszlánért és azért, hogy éjjel meglovagoltatták.

 De Ali nem vállalta a szószóló szerepét. Erre hozzám jöttek az emberek. Addig nyavalyogtak, míg rászántam magam, és megmondtam Kelelének:

 – Bwana Kelele! Az emberek borravalót kérnek.

 Kelele nagyon meglepődött. Úgy látszik, komolyan azt hitte, hogy itt mindenki „nagy vadász"-nak tekinti, és puszta elragadtatásból ünnepelte. Elgondolkozott. Aztán savanyú pofával adott egy marék aprópénzt.

 A pénzt elosztottuk. Egy font és néhány penny volt az egész. Majdnem ötven ember koptatta érte a gégéjét, a lábát, néhány még a hátát is. Nem túl nagy kereset.

 

 

 

Jan. 14-én

Camp Maliba, Massai Reserve

 

Kelele további oroszlánokat akar. A siker úgy elszemtelenítette, hogy legyávázott. Eddig se igen beszéltem vele, most még többet hallgatok. Hagyom menni, míg bele nem un. És mikor már szeretne hazajutni, megkérdezem tőle: „Hol a tábor?"

 Egyszer se történt meg, hogy helyes irányba mutatott volna. A fiúk persze jókat nevettek.

 Kelele ezt észrevette, és most úgy tesz, mintha szántszándékkal, játékból mutatna helytelen irányt. Erre mi elindulunk az általa mutatott irányba. Toporzékol dühében.

 Velem még csak megvannak valahogy az idegenek, de Stubbal mindennap veszekszenek. Mert azért Stub is ember, ő se bírja már ideggel. Hát nehéz is...

Tegnap Kiboko megsebesített egy párducot, és megparancsolta, hogy a fiúk hozzák ki a bozótból. Mohamed, Kiboko legénye elég tapasztalatlan fiú, teljesíteni akarta a parancsot. A párduc rávetette magát Mohamedre. Szerencsére ott volt Stub, aki egy lövéssel kimentette a fiút a nagy macska karmaiból. Mesteri lövés volt, ezt szívesen elismerem! Egy ember és egy vadállat összefonódott teste közé kellett célozni, azonnal és úgy, hogy a párduc a lövés után még csak ne is rángatózzon egy utolsót. Hisz a fiú a karmai közt volt.

 A megsebesült Mohamedet bekötözték, és Kiboko úr be akarta küldeni Nairobiba, a kórházba. De a legény tiltakozott. Félt, hogy elveszti a keresetét; szezon közepén nehéz elszegődni. Itt is maradt velünk.

 A két idegennek nem tetszik Stub mesterlövése. Az én Kelelém azt mondta: „Senki se látta, hogyan lőtt Stub. Az tény, hogy a legényt megfogta a párduc, ezt Mohamed háta és válla nagyon is mutatja. És tény, hogy Stub lőtte agyon a párducot." De ha elismernék, hogy Stub mennyivel jobb vadász, mint ők, akkor elismernék, hogy hitvány kontárok ők, és csak a mi és a hivatásos white hunter jóvoltából vadászhatnak oroszlánra és párducra. Különben egerek volnának egy macska szájában.

 Stub mondott is nekik valami ilyesfélét néhány nap előtt. Most meg azzal ingerli őket, hogy egész könnyen beszél Mohamed megmentéséről.

– Had to shoot the beast of the niggers back – that's all.* – és csak legyint a kezével. Ezzel végképp feldühítette őket, és főképp az én Kelelémet. Milyen jó, hogy nekem nem szabad angolul tudni. Már rég összevesztem volna evvel a hórihorgas, sápadt alakkal.

* A fekete hátáról kellett lelőnöm a bestiát – ennyi az egész.

 

 

Jan. 16-án

Camp Narok

 

Tegnap nehéz napunk volt. A kövér Kibokónak negyven fokra emelkedett a láza, és egészen összelottyadt. Kelele, akinek már elég oroszlánja van, elhatározta, hogy beviszi barátját Nairobiba, a kórházba.

 Ez teljesen megzavarta Stub számításait. Nem akar úgy visszamenni, hogy Kibokónak ne legyen oroszlánja, mert ez nagyon rontaná Stub vadász vezető jó hírét. Ezért megbeszélte az emberekkel, hogy egyenesen nekihajtat a tábornak néhány oroszlánt. Az előkészületek meg is történtek, és Stub nem nagyon túlzott, mikor reggel azt mondta: „Huszonegy csapat oroszlán ordít a tábor körül." Kibokót meg így biztatta: „Csak nem megy el most, amikor ennyi körülöttünk az oroszlán! Hiszen kutya baja magának, mi ez a kis láz? Szóra se érdemes!" Kibokót sikerült is rávenni, hogy maradjon még egy napig, de az én Kelelém keresztülhúzta Stub számítását. Elrendelte a sátorbontást.

 Stub átkozódott, káromkodott, mert lám, kicsit túlságosan is elhúzta a dolgot. Kelele hajthatatlan maradt. Neki voltak oroszlánjai, köztük egy pompás fekete sörényű. Egyszerre nagyon sürgős lett a barátja gyógyítása – mit bánja ő, hogy Kibokónak, a vízilónak oroszlán nélkül kell visszatérnie Nairobiba.

 A sátrakat felpakolták a teherautóra. Ekkor Stub egy utolsó kísérletre szánta el magát. Megparancsolta a sofőrnek, hogy tévessze el az utat.

 Ez meg is történt. És alig voltunk fél kilométerre az úttól: hét darab oroszlánt láttunk egy csomóban. Stub leparancsolta bwana Kibokót az autóról. A szegény víziló papucsban és égszínkék pizsamában nagy nehezen lekászálódott, de mindjárt neki is dőlt az autó sárhányójának.

– Get out of the car! – bömbölt Stub.

 De a szerencsétlen nem tudott elválni a támogató sárhányótól. Lőtt! Mellé!

 Stubnak hab jött a száján, és úgy káromkodott, hogy ilyet még Tanganyikában se hallottam, pedig ott a németeket hajtottuk.

Továbbutaztunk. És ekkor újra, az autó közvetlen közelében egy oroszlán feje és nyakának teteje látszott a bozótból.

 Kibokónak – Stub ráordított – újra ki kellett szállni. Támolyogva tett néhány lépést, és elsütötte fegyverét. De ezúttal Stub nem egészen bízta őrá a dolgot. Az autó másik oldaláról figyelte Kibokót, s abban a pillanatban, mikor Kiboko lőtt, Stub fegyvere is eldördült. De ezt csak igen jófülű vadász tudta meghallani.

 Az oroszlán, mintha villám sújtotta volna, lebukott a magas fűbe.

 Stub és Kelele mentek oda elsőnek a leterített állathoz.

 – Két lyuk van benne – vette észre Kelele. – Mi ez? – kérdezte kajánul.

 De Stub most óriási volt. – Belövés és kilövés – felelte hidegvérrel.

 Kelele, akinek már elegendő oroszlánt szereztünk, abbahagyta a firtatást.

Mire visszatértünk az útra, még egy párduccal is találkoztunk. Mind a két idegen rálőtt. Melléje. De mindez azt mutatja, hogy milyen óvatosságra van szükség, hogy egy ilyen vadaskertben – melyben nekünk tilos a vadászat – már odamenet, már az autóból, ne lőhessen az idegen nagyvadat. Mert hiszen akkor odavolna a kereset. Stub a sok izgalomtól egész sápadt lett. Homlokán gyöngyözött a hideg verejték. Nehéz nap volt. De el kell ismerni, hogy mesterien csinálta a dolgát. Nagy vadász, és ravaszságban mindenkit felülmúl.

A vadászat, de főképp az elejtett vad megnyúzása néhány órát vett igénybe. Mire kiértünk az útra, ránk esteledett. Hideg, viharos éjszaka volt, mikor Narokba érkeztünk.

 Narok körleti székhely, ahol öt angol él, egy őrnagy, a „D. C.", a helyettese, az „A. D. C.", a tanító, az orvos és a felesége.

 Éjjel érkeztünk, a doktor persze már tökrészeg volt. Háromszor is beleszúrt a vérszívótűvel szegény Kiboko ujjába, mire a kellő helyre talált. Aztán egy különleges távcsővel, amit mikroszkópnak hívnak, vizsgálta Kiboko vérét. A feje imbolygott, a szeme sehogy se akart megállapodni a nézőlencse felett.

 Végre kijelentette, hogy Kibokónak nem maláriája van, hanem tífusza. Ezt a két idegen se hitte el. Rögtön megértették, hogy a doktor meg akarja nyúzni őket, hisz a fehérek jól ismerik egymást.

 De azért éjjelre ott maradtak a doktor vályogfalú, beszakadt fedelű szobájában, és hallgatták a naptól kiszáradt doktorné panaszkodását. Nem tetszik a hölgynek a mi vidékünk. Még fodrász sincs, már fél éve nem vágatott hajat... Hát mi se bánnánk, ha elmenne Afrikából, valahová a fodrászok országába.

 

 

Jan. 18-án

Camp Narok

 

Még mindig itt vagyunk. Stub bement Nairobiba, hogy egy személykocsival jöjjön vissza a teljesen elposhadt Kibokóért.

 Kelele az angoloknál vendégeskedik. Dawson őrnagynál volt; Dawson minden este szmokingban vacsorázik – így emlékszik a régi időkre. Öreg, féllábú katona, nem sok vizet zavar. Éjjel iszik, nappal többnyire alszik.

 Nappal itt inni nem lehet. Napnyugtával kezdik, a sundownerrel. Ez az első drink, két-három-négy whisky; nem Narokban láttam ezt először. Aztán mindegyik hazamegy vacsorázni. Vacsora után hol az egyiknél, hol a másiknál jönnek össze, most kezdődnek a short drinkek (rövid italok). Rövidek, mert kis pohárból isszák őket. A folytatás a long drinks, mivel ekkor már hosszú, nagy poharakból isszák a pálinkát. Éjfél felé kezdik egymást kölcsönösen hazakísérgetni. Akit hazakísérnek, az ott tartóztatja a többieket egy két „búcsú" drinkre, melynek végeztével átvonulnak a másik hazakísérendőhöz újabb drinkre. És így megy ez hajnalig. Akkor hazabotladoznak, de gyakrabban úgy cipeli őket haza az inasuk. Ezek vagyunk mi, a föld gazdái.

 Valamennyien isznak. Nemcsak a féllábú őrnagy, akinek szürke arcán az ezernyi apró ránc olyan, mint egy fa odvát bezáró pókháló. A fiatal, alig húszéves tanító is iszik. Neki még olyan rózsaszín az arca, mint az angol farmerek yorkshire-i malacainak leforrázott sonkája. De a baj az, hogy a mieinkre is gonosz hatással van a rossz példa. Az angolok inasaiból kerül ki a legtöbb iszákos afrikai.

 Ma végre eljött Kibokóért a személyautó. A részeg doktor kiabált:

– Nem szabad elvinni. A hosszú út életveszélyes!

 De hiába. Kibokót már felpakolták az autóra. Indulunk.

 

 

Febr. 3-án

Camp Eia-assa

 

Bwana Kiboko betegsége következtében hosszabb ideig tartózkodunk Nairobiban. Ő még most is ott van. De az én Kelelém már nem bírta tovább. Ide jöttünk, itt akar elefántra vadászni. Bár Stub megmondta neki: „The piace simply stinks with fever!"*

* Ez a hely egyszerűen bűzlik a láztól!

 

 Itt vagyunk hát ebben a nagy erdőségben, ahol a lomboktól és ködpárától alig látni napfényt. Én, hogy megkeressem a kenyeremet, Stub, hogy vajat szerezzen a kenyérre, és Kelele, hogy elefántagyarakkal fényképeztesse magát. Sok ilyen kép van Nairobiban, a fényképész indusok kirakatában.

Az emberek egy részét Kelele nem hozta le. Idevalósiakat szerződtetett, mert itt olcsóbb az ember. Velem egy törzsbeli wakamba emberek laknak itt, de olyanok, akik még Nairobiban se jártak. Csodálják a fehér embert, és főképp a gramofonját. Pontosan úgy néznek Kelelére, de persze inkább a gyerekek, mint ahogy Kelele bámulta a walesi herceget. Ez rettenetesen tetszik Kelelének, dicséri is őket Stubnak.

– A romlatlan őserdő – mondogatja.

Stub nem ellenkezik. Pedig jól tudja, hogy csak a gramofon ritka újdonság itt, de elefántagyarak csempészése bevált üzlet. Mi mást is tehetne a wakamba vadász, ha saját erdejében tilos a vadászat?

 Stub, a legjobb kirongozi*, a híres Nzuma házába vitte az idegeneket. De Nzuma nem jöhet velünk. Nem hagyhatja el házát; holnap jönnek érte a rendőrök, és elviszik Nairobiba. Miért? Mert „talált" egy elefántagyart, és beszolgáltatta. Nyolc shillinget kapott fontjáért.

*Kirongozi – vezető.

 

Erre ráfogták, hogy az agyar nem „talált", és hogy a párját elrejtette. Nzuma nem nagyon fél. Már kiismerte az angol törvényt, és tudja, hogy bekísérik, de hamar ki is eresztik: semmit se tudnak rábizonyítani.

 Nzuma helyett tehát más kirongozit kellett keresni. Stub választása Uacekára esett. Uaceka is kitűnő vadász, soha el nem fárad, napokig bír éhséget, szomjúságot, azaz erdei mézet és vizet mindig talál. Ezt mindenki tudja róla, nem ő dicsekszik. Komoly ember, keveset beszél.

 De egyelőre csak elefántnyomokat mutogat Uaceka. Nekem se mondta meg, mi a terve.

 Stub most nagyon udvarol Kelelének. Folyton arról beszél, hogy milyen ajándékot kap ő a „kliensektől", akikkel nagy elefántot lövet. Meg is mondta, hogy szeretné megkapni Kelele egyik jó fegyverét. Megígérte, hogy reá fog gondolni, valahányszor elsüti.

 De most Kelelén volt a sor, most ő gúnyolódott.

 –     Ez nagyon kedves magától. Meggondolom, meggondolom.

 Stub makacs ember. Megmutatta az óriási látcsövet, melyet Kelele barátjától kapott Nairobiban.

 – Got a little souvenir from Kiboko (talán itt volt a hiba, hogy Kibokót mondott count helyett); originally he bought them for himself, but is afraid they would be rather too big for him, so he thought he better left them to me. Quite a decent pair of binoculars they are – a little oversized he thought – still they will always make me think of dear old Kiboko – I am sure of that!*

* Kaptam egy kis emléket Kibokótól. Eredetileg saját magának vette, de attól tart, hogy túlságosan nagy, és ezért jobbnak látta nekem adni. Egészen szép távcső, talán kicsit túlságosan nagy, de mégis – nem kételkedem – mindig eszembe fogja juttatni a kedves öreg Kibokót.

 

Én láttam, amit a ravasz Stub se látott Kelelében. Ennek ugyan hiába beszél, ez nem áll kötélnek. Kelele nem olyan könnyű eset, mint a tohonya Kiboko.

 Kelele makacsságán az se változtatott, hogy tegnap Stub öt méterről lövetett vele egy orrszarvát.

 Stub megmutatta az orrszarvút, mire Kelele fényképezni akart. A fegyver nálam volt. Még vitáztak, mikor az orrszarvú megérezte a szagukat, kimászott a mocsárból, és támadásra indult. Kezébe nyomtam a golyósfegyvert, és Kelele fejbe lőtte az orrszarvút. Megmérte a rinocérosz szarvát: 60 centiméter.

 

 

Febr. 4-én

Camp az Athi folyó partján

 

Uaceka alaposan megkínzott bennünket. Egy hétig táboroztunk egy mocsár partján, és tintafekete, büdös vizet ittunk. Elefántnak továbbra is csak a nyomát mutogatta. A mély lábnyomokat, az ürüléket. Régi elefántcsapásokon van ebből elegendő. Néha hallottuk, hogy fürdenek az elefántok, hallottuk, ahogy tördelik az ágakat. De – látni egyet se láttunk.

 Most, hosszas huzavona után, idevezetett bennünket a folyóhoz, az Athi partjára. Eleinte ezt se akarta megtenni. A mocsártól egy vízfához mentünk, nyolcórai keserves gyaloglással. Igazi szép vízfa volt; ahol a fa négy ága elválik a törzstől, kis medencét alkotnak az ágak. Volt benne egy kannára való víz, két vadásznak sokáig elég. De ennyi ember, és mind mohó. A vízfától egy újabb mocsárhoz vezetett Uaceka. De ezt a mocsarat már kiitták az elefántok, és csak a dézsa nagyságú lábnyomokban maradt – nem víz, csak nedvesség, iszap.

 Mikor már az élelem is fogyóban volt, Uaceka megkegyelmezett, és elvitt bennünket a folyóhoz. Ekkor derült csak ki, hogy alig háromórányira a folyótól táboroztunk. És úgy tesz, mintha ő mindig is mondta volna, hogy a folyó közel van... De mindegy!

 Most eszünk, amennyi belénk fér, fürdünk, amennyit akarunk, és a mézmadár nyomában járva mézet keresünk. A madár tudva viszi az embert a méhek lakhelyére, azt akarja, hogy az ember fossza ki a méheket, mert akkor az övé lesz a méhek lárvája. Be is tartjuk ezt a szerződést.

 A méz pompás. Jól élünk. Halászunk, és konyhára való vad is van bőven. Maguktól jönnek – a folyó az egyetlen ivóhely.

Elefántnyom is van bőven. Csak elefánt nincs.

Stub elment a vasúthoz. Idehozza Kibokót, aki levélben jelezte indulását.

 

 

Febr. 8-án

Camp az Athi folyó partján

 

Kiboko megérkezett. Mindjárt bemászott a folyóba. Prüszköl, nevet, egészséges. Szereti a mézet, de egyébként se válogatós. Tegnap öt fogolytojást talált. Rögtön kiitta őket, pedig olyan büdösek voltak, hogy nekem a gyomrom is fölkeveredett. De ez, úgy látszik, kevés volt. Reggel valami undorító állatot lőtt, patkányfarkú mókusnak hívják ezt a szörnyet. Hazahozatta, és megparancsolta a szakácsnak, hogy süssön belőle pecsenyét.

 A szakács, mit tehetett volna, megsütötte. De az edényt amiben sütötte, a villát, amivel forgatta, jól megjelezte, hogy abban az edényben se magának, se nekünk ételt ne készítsen. Egyébként nagyon nyugodt, közömbös legény a szakács, de ez egyszer nem állhatta meg szó nélkül.

 – Húsz éve én szakács – mondta Kibokó-nak –, de még nem láttam: úr mókus enni.

 Stub megbetegedett. Kiújult régi maláriája, nagyon rosszul van. Nem eszik, nem lármázik. így hát az történik, amit Uaceka akar.

 Uaceka pedig egész nap vezeti Kelelét, annyit járunk, hogy Kelele már alig bírja. Mintha halálra akarná járatni. De elefántnak továbbra is csak a nyomát mutogatja. Hol régi, hol egész friss nyomokat. Kelele, úgy hiszem, már megbánta, hogy eljött Afrikába. De mert nem mondja, hogy szeretne már visszamenni, Uaceka csak vezeti és vezeti.

 Ma hiénafarkasok egész csordáival találkoztunk. Ezeket Uaceka szívesen adta volna zsákmányul. Lövöldözött is Kelele, de csak megsebesített kettőt – ennyi az egész eredmény.

 

 

 

Febr. 8-án

Camp Mutzuko, az Athi partján

 

– Szeretnék mielőbb hátat fordítani ennek a lázfészeknek, de persze elefánt nélkül nem! – Pontosan így mondta Kelele.

Stub így válaszolt:

 – Egy héten belül leküldöm elefántjaink agyarát a vasúthoz.

 De ki tudja, mit akar Uaceka? Még háromszor változtattunk tábort, de szerencsére mindig a folyó partján maradtunk. Minden tele van elefántok lábnyomával, mindenfelé ott hever az ürülékük, sokszor frissek a nyomok, de élő elefántot egyet se láttunk. Ördögien ügyes ez az Uaceka. Nem is értem, hogy képes így vezetni.

 

 

 

 

 

Febr. 17-én

Camp Ja Ndzogo, az Athi partján

 

Bwana Kibokónak sikerült egy kibokót lőni. Ez egy kicsit felvidámította a társaságot. Csak Uacekának van rossz kedve. Úgy nézem, Uaceka, ha tehette volna, a vízilovat is elkergeti. A fiúk nem ilyen szigorúak. A friss vízilóhúsra nagy szükség volt, már elég soványán éltünk.

 Kelele a vízilózsákmány örömére kigondolt egy ünnepséget. Egy régi naptára lapjaiból csónakokat gyártott, melyekkel az Athi folyóban csónakversenyt rendezett. Minden ember egy csónakot indított. Az én csónakom ért elsőnek célhoz, én nyertem az első díjat, két shillinget. Ez szép és jó mulatság volt; aznap szinte megszerettük a különben elég utálatos Kelelét. És nem volna igaz, ha azt hinnék, hogy azért tetszett nekem ez a mulatság, mert én voltam a győztes és a nyertes. Valami más, valami jó volt ebben a játékban, nem is tudnám megmondani, hogy mi.

 Este nagy lakoma volt. A víziló húsából sütöttek pecsenyét. A jó evés után a fehérek lefeküdtek. Mi éjjel még sokáig beszélgettünk.

 

 

Febr. 19-én

Camp Mtito-Andel,

a vasútállomás mellett

 

Vége a vadászatnak. Nagy nehezen kecmeregtünk ki a gőzölgő erdőből. A három európai, de a mi embereink nagy része is lázas, beteg. Egész nap, késő estig gyalogoltunk, pedig az út csak ötórányi. Stubot hordágyon kellett vinni. Négy-négy ember cipelte felváltva. Egy emberünk összeesett az úton. Őt csak most, késő éjjel segítette haza két társunk.

 

 

Febr. 20-án

Ugyanott

 

Ma megérkezett a pénz, amit az idegenek sürgönyileg hozattak Nairobiból. Csodálkoztak, mikor a kalauz leszállt a vonatról, és egész zsákocska ezüst- és rézpénzt adott át nékik. Mert nem tudták, hogy Uaceka emberei nem fogadják el a papírpénzt. De Nairobiban szerencséjükre ezt is tudják a pénzváltók.

 Valóban eléggé elmaradott emberek az itteni wakamba vadászok. Némelyik nem tudja, hogy a kis ezüstpénz többet ér, mint a nagy rézpénz. Uaceka tisztességesen osztotta szét a fizetésüket, mindenkinek egyformán. De amit velünk csinált Uaceka, az már túlzás volt; már én is alig bírtam. Köztünk, városiak közt egy sincs, aki teljesen egészséges volna. Kicsit sok a jóból.

Uaceka és emberei, miután a pénzt megkapták, visszamentek lakóhelyükre. Elefántnak még csak a hátulját se mutatták meg. Szidtuk és dicsértük őket. Stubot nagyon rázza a hideglelés. De azért érti, hogy Uaceka csúnyán megtréfálta. Van annyi esze, hogy nem mutatja dühét se nekünk, se a klienseknek.

 

 

Febr. 21-én

Nairobi

 

Stub néhány napra hazament a családjához pihenni. Nagyon megviselte a legutóbbi kirándulás. Itt, Nairobiban szomorú hír is érte. Jack Lucy, aki a legjobb white hunter egész Kenyában, Stub kollégája, súlyosan megsérült. Két olasszal volt Tanganyikában. Az olaszok megsebesítettek egy oroszlánt. Az oroszlán Lucyra vetette magát. Tegnap hozták be a white huntert Nairobiba. Olyan állapotban van, hogy aligha marad élve, de ha élve marad is, akkor se fog többé vadászni.

 Milyen különbségek vannak a fehérek között is! Ez a Lucy és Stub szolga, mint mi. Csak jobban fizetett szolga, fölénk emelt szolga. Nekik is pénzes idegenek az uraik, akikkel együtt vadászni életveszélyes. Mindez Stub és Lucy dolga, persze hogy az övék... De mi a mi dolgunk?

 A beteg Stub elvesztené a vaját a kenyérről, de szerencsére Kelele is beteg. Elgennyedt a lába valami rovarcsípéstől, így Stub nyugodtan pihenhet.

 Nekem is jólesik, hogy itthon vagyok. Rendbe hoztam a házunk környékét, aligha leszek itthon, mikor a kisbaba megszületik. Csak az a kár, hogy az élelmezésemről magamnak kell gondoskodnom, és a napszámomnak is, míg Nairobiban vagyunk, csak a felét kapom.

 

 

Márc. 1-én

Potha Farms Kapiti Plans

 

Stub és az emberek zöme tegnapelőtt elindult. Kelele nem akar hazamenni elefántagyar nélkül, az árát is rég lefizette már a „Safariland"-nek.

 Stubot előreküldték, de mi Kelelével és néhány emberrel „próbaképp" Stub birtokára utaztunk. Kelele egy honfitársa jött velünk, szintén valami osztrák-magyar count, akinek Kelele Stub terepén oroszlánokat akart mutatni.

 Szép kis mutogatás volt. Oroszlán helyett két struccmadarat lőttek, és két autót rontottak el.

 Az első autót már odamenet közös erővel tette tönkre a sofőr és az újonnan jött idegen. Gyalog mentünk egy Percival nevű white hunter farmjára. Befogadták őket, és még autót is akartak nekik adni. De az újonnan jött count kijelentette, hogy ő ért az autóhoz, ő gépészmérnök. Kiszedte Philipp Percival gépéből a szükséges alkatrészeket, és elvitette őket a bedöglött géphez. Itt sikerült a gépészmérnöknek a kész alkatrészeket beszerelni a motorba, és nagy örömmel utaztunk vissza. Igaz, Percival autója használhatatlanná vált. De ismerem én a white huntereket, Percival nem fog ráfizetni erre az üzletre.

 Igen, majdnem elfelejtettem. Még odamenet, az autóból láttuk Nairobi közelében egy réten a K. A. R.* gyakorlatozását. Az idegeneknek a szájuk is tátva maradt a bámulattól, mikor meglátták ezt a pompás katonaságot, a fegyelmezett, gyors fegyverfogásokat. Nekem nem volt mit bámulni, nekem elegem volt ebből Tanganyikában. Én nem akarok többet az angol király lövésze lenni.

* K. A. R. (Kings African Riffles): A király afrikai lövészei.

 

 

Márc. 2-án

Kitui

 

Újra úton vagyunk. Kelele gennyes lábát a kórházban kigyógyították; megint elefántra megyünk. Mióta Nairobiban meglátta Colville angol kapitány zsákmányát, a 125 fontot nyomó agyarakat, nincs maradása. Colville elmondta, hogy az ő vadásztársaságuk itt, Kitui környékén, a Tana folyó közelében, kényelmesen, „válogatva" lőtte a nagy elefántokat. És a híres Mukulát ajánlotta, kirongozi minőségében.

 Ez a Mukula híres, nagy gazember, egész Kenya ismeri. De, úgy látszik, Colville se kisebb. Mielőtt elutazott, eladott látatlanban három öszvért a mi gazdáinknak. A három öszvérből kettő tegnap érkezett Nairobiba. Az egyik már útközben megdöglött. De a másik kettő is tele van a „tsetse-légy" csípéseinek mérgével. Kelele megmutatta őket az állatorvosnak, aki azt jósolta, hogy három napnál tovább ezek az öszvérek nem élhetnek. Colville ekkor már Anglia felé hajózott a döglött öszvérek árával.

 Ez tegnap történt. Ma folytatódnak a csalódások napjai.

 Reggel, indulás előtt Kelele felfedezte, hogy eltűnt a legjobb látcsöve. Ez volt Szaidi, az új inas első munkája.

 Ali, Kelele eddigi inasa ugyanis megunta a kóborlást, itt Nairobiban talált munkát, szobapincérnek szegődött az újonnan megnyílt hotelba.

 Szaidi már a harmadik inasa Kelelének. Az első egész rendes gyerek volt, de Kelelének nem tudott kedvére tenni. Alit szerette Kelele, mert Ali nagyon értett a hízelgéshez. De Szaidi még hozzá képest is valóságos díszpéldány. Sárga cipőt, új khakiöltönyt és óriási fezt visel, amit majd lesöpör az első faág. A zsebéből lila zsebkendő lóg. A nyakán szentérem fityeg, akkora, mint egy kisebbfajta tányér. Ez misszióbeli neveltetésének jele.

 Magunk közt az ilyen jelvényt „a huncutság érmé"-nek nevezzük. De a fehérek beszélgetéséből megtudtam, hogy előttük se titok ez.

– Mit csináljak? – mondta Kelele még Nairobiban egy angolnak. – Tudom, hogy a szentérem afrikai nyakán nem jó bizonyítvány, tudom, hogy az ilyenek huncutok, dologkerülők, megbízhatatlanok. Csak azért alkalmaztam szentérmeset, mert érem nélkülit nem kaptam.

 És mégis tőlem kérdezte: „Hol a távcső?" Azt feleltem, keresse Szaidinál. Szaidi erre azt mondta: – A távcső Muindinél van, a szakácsnál.

 Muindi, aki maga is tolvaj, és úgy látszik, már összebeszélt Szaidival, megesküdött mindenre az égvilágon, hogy ő nekem adta a távcsövet. Én csak azt kérdeztem:

– Hogyan jutott a te szakácskezedbe a távcső? És miért adtad nekem?

 Nagy lárma kerekedett. Szaidi és Muindi nekem jöttek volna, de ehhez ketten kevesek. A lármát Kelele fejezte be avval, hogy elordította szokott szavát:

– Kelele!

 De azt nem derítette ki, hogy ki volt a tolvaj, pedig könnyű lett volna.

 Így indultunk el. Már útban voltunk Kitui felé, mikor Kelele elővette a fényképezőgépét. Amint felnyitotta, a gép belseje úgy folyt ki, mint egy felhasított állat belei.

 Megszidta Szaidit, aki nem győzött csodálkozni, hogy mi is történhetett a géppel. Én se tudom, ki rontotta el. Lehet, hogy Ali vágta földhöz – és ez volt a bosszúja, mert nem kapta meg a várt borravalót, melyet ennyi hízelkedéssel akart kiérdemelni. Lehet, hogy Szaidi ütötte egy kőhöz, abban a hiedelemben, hogy a fekete dobozban kincseket talál. Szaidi ugyanis nem ismeri a fényképezőgép szerkezetét, bár volt már protestáns a német misszionáriusoknál, anglikán az angoloknál. Legutóbb a franciák keresztelték meg katolikusnak.

 Csalások és lopások napjai voltak ezek. Este érkeztünk ide Kituibe. Ez is district, székhely. Itt három angol él, körülbelül ugyanúgy, mint Narokban. Megörültek az újonnan jött fehéreknek, és együtt ittak reggelig. Különben csak magukban isznak.

 

 

Márc. 3-án

Camp Kanziko

 

Stub itt várt bennünket. Itt van a négy kirongozi is, élükön a híres Mukula, akit Colville kapitány ajánlott, az, aki oly ügyesen becsapta bwana Kelelét és bwana Kibokót. Mégis nagyon bíztak Mukulában, s úgy néznek rá, mint a beteg az orvosra, mint a vádlott a bírájára. Tudják, hogy csak Mukula jóvoltából juthatnak elefánthoz. Ennyit megtanultak.

 Mukula nemcsak vadász, hanem orvos, kuruzsló és szentember. Ezek a régi, ősi foglalkozásai. Ezenkívül ő itt a leggazdagabb kereskedő, és híres uzsorás. Nagy hatalma van, mindenki fél tőle.

 Ebéd után ünnepélyes tanácskozást tartott a sourit. Elmondta az idegeneknek, hogy az elefántok itt alusznak a közeli erdőben, és éjjelente az ő shambá*-ját dézsmálja egy óriási elefántbika.

* Shamba – veteményeskert.

 

 Ezt az idegenek nem hitték el, pedig ez volt az első igaz szava. Igaz, mert Mukula az egész erdőt, tíznapi járóföldre körös-körül, mind a saját shambájának nevezi.

 Nagy méltósággal vezette Mukula a tanácskozást, és meg is győzte az idegeneket, hogy az elefántokról rajta kívül senki se tud, és hogyha neki szót fogadnak, három héten belül ugyanakkora agyarakkal térhetnek vissza Nairobiba, mint Colville. Megint Colville volt a csalétek.

 Stub hagyta, hogy Mukula irányítsa a vadászatot. Talán azért, mert még beteg, de ezt titkolnia kell a két idegen előtt. Vagy pedig már jövetelünk előtt megegyezett Mukulával.

 

 

Márc. 5-én reggel

Camp Kanziko

 

Kelele és Kiboko még alszanak. Kimerítette őket az elmúlt éjjeli táncok látványa.

 Én pedig összevesztem Mukulával a táncok miatt.

– Te elefántagyarat adj az idegeneknek, de miért kereskedel fiatal lányaink mutogatásával?

– A lányok éppúgy az enyémek, mint a shambám és az elefántok agyara.

– Az erdő a törzsé, a leányok se a tieid, és hogy az agyarakat eladogatod Colville kapitánynak és ezeknek a sápadt ördögöknek, az se válik becsületedre.

– Nagy legény vagy! – vágott vissza Mukula! – A fehér ördögök nyomában pucolod a szemetet! – Még gorombábban mondta.

 Ez erős ütés volt, pontosan a szívem közepébe. Mégis abbahagytam volna a veszekedést. De beleavatkozott a dologba Szaidi.

– Kenyából kultúrországot fogunk csinálni. Farmokat, cukornádültetvényeket és templomot minden faluban.

– Úgy is jó – vigyorgott Mukula. – Én akkor is gazdag ember maradok. Te, Szaidi, prédikálhatsz a templomban. De ez a Ndolo akkor is csak a szemetet fogja söpörgetni.

 Erre se feleltem. Otthagytam Szaidit és Mukulát. Az emberek közé vegyültem, és elmondtam nékik, hogyan tréfálta meg a vitéz Uaceka az egész vadásztársaságot a wakambák erdeiben.

 Mindenki dicsérte Uacekát, mindenki egyetértett velem, hogy nem kellett volna leányaik táncát férfiatlan idegenek szeme előtt feltárni. De – férges törzs, melynek Mukula a gyökere. Reggelre már mindent elbeszéltek Mukulának és Szaidinak.

 

 

Márc. 7-én

Camp Shiosini

 

Mukula és a kirongozik magukra vállalták az elefántok megkeresését. A fehérek itthon lustálkodtak, mert lázasak.

 Szaidi már néhány nap előtt észrevette, hogy naplót írok. Ma reggel ellopta papírjaimat. Csak a harmadik pofon után adta őket vissza.

 

 

Márc. 8-án

Camp Shiosini

 

Végeztünk. Kelele kiadta a béremet. Holnap indulok Nairobiba.

 Szaidi jelentette Kelelének, hogy naplót írok, és hogy ő olvasta a naplót, mely teli van szidalmakkal Kelele és az egész világ keresztényei és fehér emberei ellen. Azonkívül elmondta, hogy mit beszéltem a táncok után az embereknek. Persze óriásikat hazudott hozzá. Például, hogy én azt mondtam: „Majd elmegyünk Londonba, és ott az ő asszonyaikat táncoltatjuk a magunk kedvére." És még sok minden piszkos dolgot mondott, amit én nem írtam, amit ő, Szaidi talált ki.

 A fiúktól rögtön megtudtam, hogy elárultak, így tehát, mikor Kelele hívatott, már tudtam, mit várhatok.

Kelele megkezdte a kihallgatást.

– Naplót írsz? – kérdezte.

– Igen.

– És mit írsz a naplódban?

Nyugodtan feleltem: – Semmi köze hozzá.

– Agitálsz? – kérdezte fogvicsorgatva.

Vállat vontam. Nem tudom, mit jelent ez a szó, ha akartam volna, se tudtam volna felelni.

– Mi? Hallgatsz? Azonnal felelj! Agitálsz? – dühöngött az idegen, és busa szemöldökei ugráltak a homlokán.

– Mi köze hozzá? – mondtam közömbösen, hisz nem volt már se veszteni-, se nyernivalóm.

 Kelele rám rohant. Elkaptam mindkét kezét. De csak azért, hogy ne tudjon ütni. És angolul azt mondtam:

– Ne felejtsd el, Kelele, hogy te még sohase láttál engem megijedni. – Aztán eleresztettem a kezét.

Az idegen arca elzöldült a dühtől. De nem nyúlt hozzám. Csak beszélt. Vacogó fogakkal.

– Lazító vagy, engedetlen, feleselő, szemtelen és hazudozó.

– Nem vagyok hazudozó – feleltem.

 Stub is odajött. – Elég, elég. Ne csináljunk hosszú vitákat – mondta. – Ön, count, fizesse ki Ndolo bérét. Mert jól dolgozott, megbízható vadász, és jól kezelte a fegyvereit.

– Ezt nem is tagadom – felelte az idegen. – De kommunista. Kommunistát pedig megtűrni nem fogok. Otthon se tűrtem őket, itt, az őserdőben annál kevésbé.

– Ndolo, te kommunista vagy? – kérdezte nevetve Stub.

Vállat vontam.

– Biztosíthatom, count, hogy fogalma sincs arról, amivel vádolja.

– Elég, amit én tudok! – felelte Kelele.

– All right. Ahogy akarja – válaszolt Stub. Aztán felém fordult.

– El fogsz menni, Ndolo.

– Yes, sir– feleltem, és oda mentem, ahol az ebédet osztotta a szakács. Az ebédhez még jogom volt.

 Elmegyek, és holnap már Nairobiban leszek. Ott első dolgom megtudni: mi az, hogy kommunista?

 

EPILÓGUS

Találkozás Nairobiban

 

Nairobiban, 1959. november 10-én, délelőtt 10 órakor, napfényes, tavaszmeleg időben három európai jött ki a The Norfolk Hotel forgóajtaján. Elsőnek egy magas öregember, hanyag mozgással, kicsit, mert így szokta, kicsit, mert már nem fiatal, s mert amit Nairobiban lát, nem szokatlan számára. Elegánsan kopott vadászruhát visel. Összenőtt, vastag, fekete szemöldökében már sok az ősz szál. Vaskos orra az afrikai levegőt szimatolja. A másik két férfi fiatalabb. Vadonatúj trópusi vadászruha van rajtuk, sok szíj és öv, s maguk is kissé feszültek és félszegek.

 – Tehát a „Safariland"-hez megyünk – szól az egyik új ruhás –, vadászengedélyek satöbbi...

  A busa szemöldökű öreg fejbólintással helyesel.

 – Talán útba ejthetnénk a piacot. Szeretnék valami...

Az öreg megint ugyanúgy bólint.

– ... valami kis emléktárgyakat venni – fejezi be a fiatalember a feleslegessé vált mondatot.

 Az öreg, aki, úgy látszik, a vezető, valami érthetetlent morog, és udvarias kézmozdulattal megmutatja az irányt.

 Csakhamar ott vannak a zajongó piacon, színek, szagok, hangok rikoltó forgatagában. Madárkereskedők és gyümölcsárusok között voltak az emléktárgyárusok. Tam-tam dobok, faszobrok, elefántcsont-faragások, kitömött madarak voltak kirakva. A kereskedő fekete szakállú, nyugodt mozgású, de gyors szemű indus, kínálgatta az áruit. Mellette egy hófehér hajú, sovány afrikai állt három nagy gyümölcskosara közt. Egykedvűen várt, hogy az emléktárgyvevők meglássák a pompás banánokat, a fügét, az ananászt is.

 A fiatal európai még ingadozott: faszobrot vegyen-e, vagy egy rézfoglalatú mozaikbrosst – kék alapon virágok, éppolyan, mint amilyet régebbi időkben Velencéből hordtak haza a nászutasok. A busa szemöldökű öreg magyarul szólalt meg:

– Csupa hamisítvány.

 A fiatalember zavartan forgatta a mozaikbrosst.

– Csupa hamisítvány. A szobor is, minden. – Jóakarat és ingerlékeny szeszélyesség volt a hangban, és az is: „Tégy, amit akarsz, alapjában véve nem akartam beleavatkozni."

 A fehér hajú afrikai felemelte fejét. Élesen megnézte az öreg vadászt. Az alakját, az arcát, a busa szemöldököt. Aztán egy kis mosollyal sötétlilás ajkán, megszólalt.

– Kelele. How do you do, sir?

Az öregember felkapta a fejét. Ez a szó, Kelele, mely szuahéli nyelven annyit jelent: „Pofa be", váratlanul, mint cserjében a felbukkanó vad, fölvillantotta emlékeit. Ezt tanulta meg először az afrikaiak nyelvéből – így is hívták ezelőtt harminc évvel Nairobiban és a vadászösvényen fekete kísérői. Nézte a fehér hajú gyümölcsárust, s gyarló angolsággal – ez a híres pidgin english – megkérdezte:

– Honnan engem te ismerni?

– A hangjáról ismertem meg, Massa Kelele. A hang nem változik. Aztán a szeméről. – Az afrikai jó angolsággal válaszolt.

 A busa szemöldökű európai hunyorítva figyelte a gyümölcsárust, emlékezetében keresgélt.

– Ndolo vagyok – segített barátságosan az afrikai. – Ndolo, a fegyverhordozója. Nem emlékszik, sir, harminc éve... persze, hogy is emlékeznék...

– Ndolo! Valóban, Ndolo, emlékszem. Ndolo, az a vadászat életem legszebb emléke! – mondta elrévedő arccal az idegen. – Én vagyok, Kelele. Ó, Ndolo... hm, Ndolo úr... tulajdonképpen meg kellene magyaráznom akkori eljárásomat. Elbocsátottam magát, Ndolo. Mellesleg nagyon rosszul jártam az utódjával, ez volt a büntetésem kezdete.

– Én sokat tanultam öntől, Massa Kelele –       felelt mosolyogva Ndolo –, szinte köszönettel tartozom.

– Hogyan? Ön tőlem?... hm... Ndolo úr? Ön, a legjobb vadász, tőlem? Látja, most, mikor white hunter lettem, profi, most kezdem csak érteni, mi is a vadászat.

– Nem, sir, én sokat tanultam öntől. Most white hunter akar lenni. Nem késő, sir? És... hiszen ön count, gazdag utazó.

– Nem, Mr. Ndolo! Már nem vagyok count, azaz gróf, gazdag se vagyok, és ha nem lennék ilyen öreg, minden rendben volna. – Az afrikai kérdő tekintetére hozzátette: – Magyarország a hazám, Hungary. Az afrikai hevesen bólintott. – Kezdem érteni. Én tudom, hol van Hungary.

– Nem jönne el a hotelbe? – kérdezte a busa szemöldökű idegen. – Régi emlékeket feleleveníteni.

 Az afrikai elkomorodva felel: – Hogy gondolja, sir? Kenyában vagyunk. Rongyos néger egy finom szálloda halljában...

– Úgy? Ezt sem lehet? Pedig feltétlenül szeretnék... Akkor jöjjön a „Safariland"-be.

 Az afrikai kosaraira nézett, a sok gyümölcsre, ami még nem talált vevőt.

 Az öregek néha találékonyak. – Vigye a The Norfolk Hotelbe, és adja le a portásnál. Csak ne Kelele névre, hanem – és megmondta legfiatalabb társa nevét.

 

* * *

A „Safariland": turistaközpont, sportüzlet, szállítási iroda és raktár – Kenya legjelentősebb üzleti vállalata – novemberben, a szezon elején hemzsegett a fegyverhordó, tehercipelő bennszülöttektől. A pénztáraknál fiatal angol clarkek, villámgyorsan számolják a pénzt, nagybankok sikkes pénztárnokai is megirigyelhetnék könnyedségüket. A raktárhelyiségekből kopácsolás hallatszott. Elefántagyarakat és bőröket csomagoltak hatalmas, tengeri útra alkalmas ládákba. A töltényraktár előtt figyelmeztető táblák és megfelelő nyugalom. Az udvaron profi vadászok – a white hunterek – rendelkeztek az expedícióra kiválasztott afrikaiakkal, akik nagy lármával és veszekedéssel osztották ki egymás közt az útra induló sátorszereket, konzerv- és lőszerládákat, fegyvereket. A külföldi vadászok főképp e csomagolást nézték, az idegen trófeákat. Hozzáértő vagy hozzáértést mutató viták indultak meg elefántagyarok súlyáról, bivalyok szarvtávolságának centimétereiről – ugyanaz a vita, ami olaszországi régiségkereskedők boltjaiban folyik, ugyanaz a közönség és ugyanolyan szakértelem.

 Ndolo egy óra múlva megérkezett. Közben volt ideje átöltözni. Fehér vászonnadrág, kék lüszterzakó, kihajtott nyakú, tiszta teniszing, és meztelen lábán bőrszandál.

 Az idegen, Massa Kelele, a „Safariland" melletti kis sátorhoz vezette Ndolót. Az indus, az üzlet tulajdonosa jeges narancslevet tett eléjük.

– Örülök, sir, hogy él és egészséges – mondta Ndolo. – A háború in Hungary rettenetes volt, tudom. Nem volt semmi baja?

– Ahogy vesszük. A németeket eltűrni, próbára teszi az idegeket... – De úgy látszik, nem volt kedve erről beszélni. – Kitűnően megtanult angolul, Ndolo – mondta.

– Egyébként nem harminc év előtt találkoztunk először, hanem harmincegy éve, de napra pontosan, november tizedikén!

– Ön pontosabban tudja, sir. De angolul én már akkor is tűrhetően beszéltem. Csak nem szabadott mutatni.

– Nem értem...

– Mister Stub utasítása volt. A fegyverhordót ön fizeti, de a white hunter rendelkezik vele. A turista elutazik, a vadász itt marad. Én e vadász alkalmazottja vagyok, a vadász pedig – Ndolo mutatóujja a „Safariland" pénztárát vette célba. – Ha ön, sir, white hunternek kíván szerződni...

– Félreértés, Ndolo. Én Hungary white hunterje vagyok. A múzeum, tudja, mi az, hogy múzeum...

Ndolo bólintott.

–... szóval e magyar múzeum számára fogok vadászni. Nem „úri passzió"-ból, hanem tanulság céljára. Érti?

– Értem, sir.

– Én viszont nem értem, mért nem beszélt akkor angolul.

– Mert Stub megtiltotta. „Egy nigger legyen valódi és érdekes. És ne értse meg, amit a turista parancsol, az utasításokat én adom."

– Nem tetszett nékem akkor se az a Stub.

– Vigyázott a testi épségükre, sir, ezt én tudom. Stubbal nem volt rossz dolgozni, nem teketóriázott.

– Megvan még az öreg afrikander?

– Egy év múlva egy párduc végzett vele. Az olasz conte, akit akkor kísért, pár karmolással és egy idegsokkal úszta meg a dolgot.

– Eh, szegény Stub.

– Találkozni fog a fiával. Külsőre az apja. De amúgy...

– Ndolo! Elvállalja az expedíció embereinek vezetését?

– A „Safariland" nem bízik bennem.

– De én bízom magában, és követelni fogom.

– Akkor maga is gyanús lesz.

– Úgy? Gondolja? Hivatkozni fogok a régi ismeretségre. Egyébként a Stub junior lesz a hivatalos white hunter.

– Elég baj. Akkor a fehér nő is velünk jön.

– Fehér nő? Az öreg Stub ezt nem tette volna.

– Hja, az az öreg Stub volt. Ez meg itt, nézze!

 A „Safariland" kijáratánál megjelenik egy magas, szalmasárga hajú nő. Nagyon fiatalos mozgású, elegáns. A két magyar közt megy, valamin nagyon jól mulatnak. De az öreg vadász nem őket nézi, hanem a mögöttük jövő férfit. Sovány arcú, jól megtermett férfi. Kényszeredetten mosolyog, vörös bajusza ferdére húzódik. Rövid térdnadrágot visel, és rövid ujjú inget. Kezén és a karján kidudorodott erek. Ő jön először az öreghez.

– Örülök, gróf, hogy találkozunk. Emlékszik, akkor kisfiú voltam. – Kezet fognak.

– Szakasztott az apja, Mr. Stub. Nagyon örülök.

 – Ha nincs ellene kifogása, én leszek a „Safariland" megbízottja.

– Sőt! Örülök. Az apja kitűnő vadász volt, és...

– És kicsit bőbeszédű, tudom. Egyszerű ember volt, a búr háború veteránja. Sajnos...

– Igen. Tudom. Egy olasz conte gyávaságáért fizetett az afrikai erdőnek. Ndolo már elmondta.

 Stub, mintha csak most venné észre Ndolót. – Á, igen, Ndolo. Nem tudom, hogy... – Ndolóhoz fordul: – Bírod–e a fáradságot, öreg Ndolo?

 Ndolo érti, hogy milyen feleletet kíván Stub: – Aligha, sir.

 – Úgy gondolom, Ndolo a gazdasági dolgokat intézné. A csomagok, a pakolás, a háztartás gondjait. A bennszülöttekkel való érintkezést – a gróf Stubról Ndolóra siklatja tekintetét.

– Ezt én végzem. Csak teherhordónak alkalmazhatnám, azt pedig nem bírja. – Stub széttárja a karját.

– A fegyverhordozóját a vadász maga választja. Úgy tudom, ez a „Safariland"-nél bevett szokás. Vagy nem?

– Ó, igen.

– Nos – az öreg magyar két társára mutat, akik néhány lépés távolságban élénken szórakoztak a hölggyel –, ők a vadászok. Magam is inkább white hunter vagyok, a magyar múzeum megbízottja. A fiatalemberek fogják elejteni a szükséges vadat. Ndolónak nálam nem lesz nehéz dolga.

Stub kényelmetlenül érzi magát. Ndoló-hoz fordul:

– Holnap reggel gyere el, öreg Ndolo. Elintézzük.

– Igen, sir – felel Ndolo, és elindul.

 Az öreg vadász utánaszól. – Ndolo, kérem, várjon rám. Még beszélni szeretnék magával. – Stub felé fordul. – Öreg vadászok szeretnek emlékezni. De sajnálom, hogy az öreg Stub nincs már. Kitűnő történetei voltak. És emlékei a búr háborúból.

– Háborús emlékekkel én is szolgálhatok – felelt gúnyosan Stub. – Ndolónak, hogy is mondjam, rossz híre van. – Még akar valamit mondani, de eszébe jut, hogy most volna alkalom a saját dolgáról beszélni. – Egyébként van egy kérésem. Szeretném, ha a feleségem – a két fiatalemberrel beszélő hölgyre néz – elkísérne. Saját költségünkre, az természetes.

 Most az öreg vadász van zavarban. – Hm... na igen... Hát... – és most nem talál kiutat. – Ez teljesen az ön dolga, Mr. Stub – feleli hidegen.

– Ha megengedi. – Odamegy a beszélgető csoporthoz. Karon fogja a hölgyet, és odavezeti. – Ha megengeded, kedvesem.

 Az öreg vadász merev formasággal bemutatkozik.

– Mrs. Stub. Örülök, gróf. Szeretem a híres vadászokat. Barátai már elmondták... Én se vagyok újonc, ugye, Stub? Remélem, az ön kritikusi szeme előtt se vallok szégyent. Ugye, Stub?

Stub elferdülő bajusszal mosolyog.

– Semmi esetre.

 A két fiatal kicsit gúnyosan várja, mit felel az öreg. Látják, hogy busa szemöldöke haragosan mozog.

– Bocsásson meg, én egy kicsit régimódi ember vagyok. Hölgyek vadászaton, lóháton, ez, hogy is mondjam, nagyon festői látvány. De Afrika – fordul Stub felé –, ezek a boldogult Mr. Stub szavai: férfi-ország.

– Elavult nézet, count. Önök ott, a vasfüggöny mögött még nagyon régimódiak. Mindig is így gondoltam.

– Én nem vagyok tipikus képviselője Magyarország gondolkodásmódjának. Ez az öreg Stub véleménye. Különben legkészségesebb imádója volnék, már amennyire egy ilyen öreg és agglegény vadász képes.

– Erre nincs gond. Ezt elvégzi a két fiatal gentleman – nevet élesen a hölgy, és ekkor látszik, hogy már nem fiatal –, önnek, count, vadászpajtása leszek. Rendben?

– Rendben – felel az öreg, és meghajol.

Persze semmi sincs rendben.

– Tehát – szól megkönnyebbülten Stub – ma és holnap elvégezzük az előkészületeket, és holnapután indulhatunk. – Az öreg bólint.

– Még csak ez a Ndolo–ügy...

– Azt hittem, már megbeszéltük – felel határozottan az öreg.

–      Úgy van, sir – egyezik bele Stub. – Engedelmével, elmegyünk.

Stubné: – A két úr velünk jön?

 – Azonnal. – Az öreg magához inti két társát. – írassák meg a szerződést, de ne írják alá. Mondják, hogy este velem is megbeszélik. Nem a tekintély megőrzése miatt kérem ezt, fütyülök a tekintélyre. A „Safariland" szerződései...

– Világos – feleli az egyik.

– A hölgy is jön? – kérdezi a másik.

– Anyagi és erkölcsi felelősségünk nélkül. Elavult vénember vagyok. Azt hiszem, evvel az önök véleményét fejezem ki. A hölgy a kísérőnk kísérője, nekünk mint expedíciónak semmi közünk hozzá. Ahogy én látom, Stub azért hozza magával, mert ha itthon hagyja, több udvarlótól kell félteni. Az erdőben csak önök ketten lesznek.

– A hölgy vadászni akar.

– Férfira?

– Egy magyar rossz parti. Pénztelen. Ezt ő is tudja.

– Annál jobb... Megbeszéltük. Nekem még egy kis dolgom van.

 A két fiatalember csatlakozik Stubékhoz, bemennek a „Safariland" irodájába.

 Az öreg vadász kimegy, s nemsokára Ndolóval tér vissza. Ndolo habozva jön, az öreg biztatja.

– Minden rendben. Azt akartam, hogy maga legyen az emberek irányítója. Aztán megegyeztünk. Az öreg Ndolo az öreg vadász fegyverhordozója lesz; én már inkább csak nézni szeretem a vadat, lelőni már nincs kedvem. Persze jobb lett volna, ha maga ügyel a teherhordókra, a holmira.

– Sokkal rosszabb volna, sir. Nem is vállaltam volna. Mert ha sok embert fogadok, akkor evvel megkárosítom Hungaryt. Ha keveset, akkor több munkanélküli marad Nairobiban. Ezt nem tehetem...

– Mennyi emberünk volt akkor? Nem emlékszik?

– Negyvenöt. Ez negyvenöt font Stub zsebére. Minden ember egy fontot lead Stubnak.

– És mennyi ember kell?

 Látszik, hogy Ndolónak nagyon nehéz válaszolni.

– Én nem tudom, sir. De gondolom, hogy ha Hungary számára dolgoznak, elég tizenkettő. Legfeljebb tizenöt.

– Nem lesz kevés?

– Ma már mindenhova autók hozhatják az utánpótlást. De akkor se kellett volna több húsznál. És Stub húzta az időt. Úgy csinálta, hogy a vadászszezon végéig legyen munkánk. „Nektek kenyér, nekem vaj a kenyérre." Stub a „Safariland" alkalmazottja volt, én Stubé.

– Értem.

– És állapodjanak meg abban, hogy ne napszámban fizessenek.

– Hát hogyan?

– Egy hét vagy egy hónap a fizetés, egyforma. Ha megvan az elefánt, ha megvan az oroszlán, az antilop, ezért fizetnek. Akár egy hónapig vadásztak rájuk, akár egy hétig.

– Ez lehetetlen! Akkor a „Safariland" költségére megy, ha egy kocavadász nem találja el a vadat.

– Eltalálta, sir. Nem emlékszik, hogy lőtt Kiboko úr oroszlánt?

– Ah, szegény Kiboko. Én voltam Kelele, a pofa be, Kiboko a víziló. Szegény kövér volt, és szeretett fürdeni.

– És önnek, sir, már megvolt az oroszlánja, és Kiboko lázas volt. Maga megunta a várakozást, felszedte a sátrakat.

– Ez önzés volt a részemről. Nekem egy fekete sörényű oroszlán, neki semmi. Aztán szerencsére az úton...

– Igen, uram, az úton. Emlékszik, a sofőr eltévesztette az utat.

– Persze hogy emlékszem. Ez volt Kiboko szerencséje.

– És fél kilométerre az úttól két oroszlánt láttunk egyszerre. Szegény Kiboko papucsban és égszínkék pizsamában. Leszállt, és nem tudott a lábán állni, az autó sárhányójára támaszkodott. Lőtt. Mellé. Stub káromkodott, hab jött a száján. Mentünk visszafelé, és...

– Nem egészen visszafelé. Stub mást parancsolt a sofőrnek.

– Igazán? Tény, hogy újra megláttunk egy oroszlánt. A fejét és a nyakát egy bozótban. Bwana Kiboko lőtt, és az oroszlánt mintha villám sújtotta volna. Odamentünk... És két lyuk volt az oroszlán testében. Ön, sir, meg is kérdezte.

– Igen. De Stub megmagyarázta: „Belövés és kilövés."

– A halálos sebet Stub ejtette. Mesterlövés volt. Arra is figyelnie kellett, hogy a két lövés egynek hangozzék.

– Lehet. Nem firtattam. Önző dolog, nem is tagadom, így legalább neki is volt oroszlánja. Mielőtt kiértünk az útra, egy párduccal is találkoztunk. Mind a ketten lőttünk, de elhibáztuk.

– Mert a sofőr megrántotta a féket. Ha nem vigyáztunk volna, már odamenet, az autóból, kész az egész vadászat.

– Szóval vadaskert.

– Melyben mi nem vadászhattunk. Stub is beleizzadt, belesápadt az izgalomba.

– Este egy faluba értünk.

– Narokba.

– Igen. Ahol részeg volt a doktor. Háromszor is beleszúrt szegény bwana Kiboko ujjába. A doktor keze reszketett, a feje imbolygott. És azt mondta: „Ez tífusz." Persze én tudtam, hogy malária. Azt, hogy maga érti, amit beszélünk, azt nem tudtam. De a doktor szándékát rögtön megértettem. A részeg doktornak volt egy kiszáradt felesége. Panaszkodott, hogy még fodrász sincs a vidéken; már fél éve hajat se vágatott.

– Mi nem bánnánk, ha elmenne innen valahova a fodrászok országába.

– Mondja, Ndolo! – szólt hirtelen az öreg vadász. – Nem ezért a hogy is mondjam... ezért a... szóval a fiatal Stub nem ezért tartja magát alkalmatlannak?

– Lehet, sir! De öntől tanultam.

– Tőlem?

 

 

A kézirat itt megszakad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lengyel József örököse, 1978

 

 

Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő Ördögh Szilveszter

Műszaki vezető Sebestyén Lajos

Tipográfus Fraunhoffer Péter

Fedélgrafikus Pécsi Gábor • Kiadványszám 3018

Megjelent 4,8 (A/;) ív terjedelemben,

1978–ban, Garamond betűtípusból • MA 5194

Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (77.9579/8)

1977/78. Vas megyei Nyomdaipari Vállalat, Szombathely

Felelős vezető Hanuszek Béla igazgató

ISBN 963 170 697 8