Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

J. G. BALLARD

A Nap birodalma

 

EURÓPA KÖNYVKIADÓ – ORIGÓ PRESS

BUDAPEST 1990

 

J. G. Ballard: Empire of the Sun

Washington Square Press

Published by Pocket Books New York

Copyright © 1984 by J. G. Ballard

 

FORDÍTOTTA

Szűr-Szabó Katalin

 

Hungarian translation © Szűr-Szabó Katalin, 1989

 

Európa Könyvkiadó — Origó Press Budapest

Felelős kiadó Osztovits Levente, az Európa Könyvkiadó igazgatója

Szedte és nyomta a Sylvester János Nyomda, Szombathely

Felelős vezető Hanuszek Béla igazgató

Készült 1989-ben

A nyomdai rendelés törzsszáma 89/5117

Felelős szerkesztő Várady Szabolcs

 

A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette Miklósy Katalin

A könyvet Kállay Judit tervezte

Műszaki vezető Miklósi Imre

Készült 20,44 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 4999 8

 


TARTALOM

 

Első rész

 

1 / Pearl Harbor előestéje

2 / Koldusok és akrobaták

3 / Az elhagyott repülőtér

4 / A Viharmadár elfoglalása

5 / Szökés a kórházból

6 / A bicskás fiú

7 / A kiszáradt úszómedence

8 / Batyubál

9 / Az emberség elmúlása

10 / A megfeneklett teherhajó

11 / Frank és Basie

12 / Táncmuzsika

13 / A szabadtéri mozi

14 / Az amerikai repülőgép

15 / Útban a táborok felé

16 / Egy korty élet

17 / Tájkép repülőgépekkel

18 / Számkivetettek

19 / A kifutópálya

 

 


Második rész

 

20 / A lunghuai tábor

21 / A kuckó

22 / Az élet iskolája

23 / A légitámadás

24 / A kórház

25 / A temetőkert

26 / A tábor szépei

27 / A kivégzés

28 / A szökés

29 / Menetelés Nantaóba

30 / Az olimpiai stadion

31 / A Nap birodalma

 

Harmadik rész

 

32 / Az eurázsiai

33 / A kamikaze pilóta

34 / Gyorsfagyasztott manna

35 / Price hadnagy

36 /A legyek

37 /A foglalt szoba

38 / Útban Sanghaj felé

39 / Az útonállók

40 / Az elesett hősök

41 / Feltámadás

42 / A rettenetes város

 


Előszó

 

A Nap birodalma második világháborús élményeimből született. Leírtam mindazt, ami Sanghajban, valamint a lunghuai P. Sz. Gy.-ben (Polgári Személyek Gyűjtőtábora) 1942 és 1945 között, fogságom idején történt velem. Azt, amit Sanghaj japán megszállása alatt és a lunghuai táborban átéltem, megkíséreltem a szemtanú hitelességével visszaadni e könyv lapjain.

Noha a japánok 1941. december 7-én, vasárnap reggel támadták meg Pearl Harbort, a csendes-óceáni időzóna-különbség következtében ekkor Sanghajban már december 8-a, hétfő reggel volt. A lunghuai nagy pagodát – amint arról később be is számolok – légelhárító ágyúkkal szerelték fel, és légvédelmi célra használták. A hungjaói katonai repülőtér helyén ma a Sanghaji Nemzetközi Repülőtér áll.

 

J. G. Ballard

 

 

ELSŐ RÉSZ

 

1 / Pearl Harbor előestéje

 

A háború korán elérte Sanghajt, meg-megújuló hullámai úgy söpörtek végig a városon, mint a Jangcén felgördülő dagály, amely a Kínai Folyóparti Sétány siratómólóin utolsó útjukra bocsátott koporsókat visszahajtotta ebbe a sokarcú és ezerszínű városba.

A háború még éjszaka is kísértett. Az Amherst Avenue-i lakás hálószobájának falán némafilmek peregtek villódzva és Jim álomba merült lelkét elhagyatott híradómozivá varázsolták. 1941 telén mindenki háborús filmeket vetített Sanghajban. Bármerre járt a városban, Jim képtelen volt szabadulni ezektől az álomtöredékektől; feszült elméje még áruházak és szállodák előcsarnokaiban is ontotta Dunkerque és Tobruk, a Barbarossa-hadművelet és Nanking meggyalázásának képeit.

Rémülten tapasztalta, hogy még a sanghaji katedrális főesperesének is van egy ódon vetítőgépe. December 7-én, vasárnap a reggeli mise után – a Pearl Harbor-i japán támadás küszöbén – a hazainduló kórustagokat fülön csípték és betessékelték az altemplomba. Miseruhájukat le sem véve a sanghaji Jacht Klubból rekvirált, sorba állított nyugszékekbe telepedtek és megnézték Az idők múlása című, egy évvel korábbi filmet.

Jim zaklatott álmaira gondolt, amelyek hangtalanságát sehogyan sem értette, közben pedig ruhája fodros nyakát rángatta. Szaggató fejfájásként dübörgött a mise utáni orgonaszóló a cementből készült mennyezeten át, a vásznon pedig a jól ismert tankcsaták és ádáz légi közelharcok képei remegtek. Jim már égett a vágytól, hogy a karácsonyi jelmezbálra készülődhessen, amit dr. Lockwood, a Brit Állampolgárok Szervezetének alelnöke rendezett aznap délután. Hungjaóba menet át fognak hajtani a japán erődvonalakon, lesznek kínai bűvészek, tűzijáték és az elmaradhatatlan híradófilmek, de Jimnek más oka is volt, hogy dr. Lockwood estélyére kívánkozzon.

A sekrestyeajtón túlról behallatszott a Packardok és Buickok mellett álldogáló kínai sofőrök ingerült vitatkozása. A tucatszor látott film untatta Jimet, inkább apja sofőrjét, Jangot hallgatta, aki az ausztrál templomszolgát szekírozta. A híradók végignézése minden hazájától távol élő brit hazafias kötelességének számított, csakúgy, mint a jótékonysági tombolákon való részvétel a klubban. Táncmulatságok, kerti ünnepségek szervezésével és megszámlálhatatlan üveg whisky benyakalásával járultak hozzá a háborús erőfeszítésekhez (Jim kíváncsiságát is felkeltette az alkohol – mint minden gyerekét –, ugyanakkor valami meghatározhatatlan módon el is ítélte), és hamarosan összegyűlt annyi pénz, hogy egy Spitfire-t vehessenek – Jim feltevése szerint egyikét azoknak a gépeknek, amelyeket legelső útjuk alkalmával le is lőttek, miután a pilóta eszméletlenül esett össze a Johnnie Walkertől bűzlő pilótafülkében.

Jim többnyire elkerekedett szemmel falta ezeket a híradókat, amelyeket a brit követség vetített, a sanghaji mozikban és a tengelyhatalmak klubjaiban játszott német és olasz háborús filmek ellenpropagandájaként. Az Angliából érkező híradók időnként azt a benyomást keltették Jimben, hogy az angol, nép háborús mulatságát még a töretlen vereségsorozat sem rontja el. Az idők múlása komorabb volt, azt jobban szerette. Miközben miseruhája szoros gallérját húzogatta, egy kigyulladt Hurricane-t figyelt, amint a Dornier bombázóktól nyüzsgő égből egy mesekönyv-illusztrációkra emlékeztető, sose látott angol mezőre hullik. A léket kapott Graf Spee a Plate folyóban – a folyó maga éppoly mélabús látványt nyújt, mint a Jangce –, ezt egy füstbe burkolt nyomorúságos kelet-európai város képei követték. Innen, ebből az idegen, sötét világból érkezett Jim tizenhét éves nevelőnője is, Vera Frankéi, akit fél éve egy menekülthajó hozott Sanghajba.

Jim felvidult a híradó végén. A többi kóristafiúval együtt kibotladozott a különös napvilágra, a csoportba verődött sofőrök felé. Legkedvesebb barátja, Patrick Maxted anyjával már elmenekült Szingapúr brit erődjének biztonságába, és Jim most úgy érezte, hogy Patrick szemével is nézi ezeket a filmeket, sőt a katedrális lépcsőjén ékszereiket áruló fehérorosz asszonyokéval és a sírkövek közt pihenő kínai koldusokéval is.

Miközben szülei Packardja a zsúfolt sanghaji utcákon vánszorgott, feje még mindig a kommentátor hangjától zúgott. Pergő beszédű sofőrjük, Jang valaha egy helyi filmben statisztált. Imádta elkápráztatni a filmattrakciókról és trükkökről szóló képtelen történeteivel tizenegy éves utasát. De aznap Jang tudomást sem vett Jimről, száműzte a hátsó ülésre. A Packard bikaerős dudájára tenyerelve harcba szállt az agresszív riksakulikkal, akik megpróbálták leszorítani a külföldi kocsikat a Gyöngyöző Forrás útjáról. A letekert ablakon kihajolva Jang bőr lovaglóostorral vágott végig a figyelmetlenül csámborgó gyalogosokon, amerikai retikülüket lóbáló, lassan korzózó bárhölgyikéken, a bambuszrúdon gyöngyfüzérként virító lefejezett csirkék súlya alatt hétrét görnyedő vén bennszülött asszonyokon.

Egy teherautó vágott elébük, nyitott platóján hivatásos hóhérok szorongtak: az Óváros felé tartottak, hogy a nyilvánosság előtt megfojtsák az elítélteket. Kihasználva a kínálkozó alkalmat, egy mezítlábas koldusfiú szaladt a Packardhoz. Öklével dobolt az autó oldalán és Jim felé nyújtogatta a tenyerét, közben a Sanghaj-szerte hallható rigmust kántálta:

– Nincs mama, nincs papa, nincs szódás whisky. Jang odavágott a fiúhoz, aki a földre huppant, majd egy közeledő Chrysler első kerekei előtt talpra ugorva már a másik autó mellé futott:

– Nincs mama, nincs papa…

Jim gyűlölte a lovaglóostort, de a folytonos tülkölés nem zavarta; a duda hangja elfojtotta a vadászgépek dübörgését, a légvédelmi szirénák sikoltozását London és Varsó egén. Torkig volt már az Európában dúló háborúval. Jim felbámult a Sincere Company nagyáruház rikító homlokzatára, amelyen a kínai népet a japánok elleni harcukban sosem lankadó áldozathozatalra buzdító Csang Kaj-sek kolosszális portréja díszelgett. A generalisszimusz lágy ajkán hibás neoncsőből visszatükröződő halvány, remegő fény az álmában látott villódzó filmkockákra emlékeztette Jimet. Sanghaj a fejéből feltartóztathatatlanul pergő filmhíradóvá vált.

Lehetséges, hogy a túl sok háborús film nézése megártott? Jim megpróbálta elmesélni az álmait az anyjának, de mint azon a télen a legtöbb felnőtt Sanghajban, anyja is szórakozott volt és nem figyelt rá. Talán anyja aknai sem voltak kellemesebbek az övénél. A tankok és zuhanóbombázók kusza képtöredékei valami titokzatos okból hangtalanok maradtak, mintha alvó elméjével éles választóvonalat akarna húzni a valóságos háború és a Pathé-híradók meg a brit mozivállalat kiagyalt látszatkonfliktusai közé.

Jim előtt egy percig sem volt kétséges, hogy melyik a valódi. A japánok 1937-es kínai inváziója óta minden, aminek szemtanúja volt, a valóságos háborút jelentette. Hungjao és Lunghua régi csatamezői, ahol tavasszal a temetetlen holtak csonthalmai az elárasztott rizsföldek színéig értek. A putungi cölöpkerítés mögé zárt, a kolerától ezerszámra hulló kínai menekültek. A Sétány mentén a kommunista katonák karóba húzott véres feje. Az igazi háborúban senki sem tudja, melyik oldalon áll, és nincsenek lobogók, se kommentátorok, se győztesek. Az igazi háborúban nincs ellenség.

Mégis a Nagy-Britannia és Japán között érlelődő összecsapás, melyet Sanghajban mindenki 1942 nyarára várt, puszta szóbeszédnél alig tűnt valóságosabbnak. A német rombolóhoz tartozó üzemanyag-szállító hajó már nyíltan befutott Sanghajba és a folyón horgonyzott le, ahol üzemanyagot vett fel vagy egy tucat átrakodóhajótól. Ezek, mint Jim apja savanyúan megjegyezte, amerikai olajtársaságok tulajdonába álltak. Szülte alig maradt amerikai asszony vagy gyerek Sanghajban. Jim iskolájában, a Cathedral Schoolban a kisfiút üres padok vették körül. Legtöbb barátja édesanyjával a biztonságos Hongkongba vagy Szingapúrba menekült, az apák pedig bezárták a villákat és beköltöztek a Sétányon álló szállodákba.

December elején, tanítás végeztével, Jim felkísérte az apját a Szecsuan utcai irodaház tetejére, és segített tüzet rakni a ládaszámra álló iratokból, amelyeket a kínai hivatalnokok hordtak fel a liften. A tetőről a Sétány fölé kígyózó megszenesedett papírkorom elvegyült a Sanghajból türelmetlenül menekülő utolsó gőzösök füstjével. Eurázsiái, kínai és európai utasok tolongtak a pallókon, csomagokkal és bőröndökkel felpakolva törtek utat maguknak a fedélzetre, még azt is kockáztatva, hogy találkoznak a Jangce torkolatánál várakozó német tengeralattjárókkal. A folyó túlsó partján, Putungban japán tisztek álltak betonerődjeik mögött és katonai látcsöveken át figyelték a pénzügyi negyed irodaépületeinek tetején égő tüzeket. Jim azt sem bánta volna, ha a japánok dühösek, de a türelmük láttán összeszorult a szíve.

 

Amint odaértek, Jim befutott az Amherst Avenue-i házukba, hogy átöltözzön. Szerette felvenni a báránybőr papucsot, a hímzett selyeminget és a kék bársonynadrágot, amelyekben úgy festett, mintha A bagdadi tolvaj-ból lépett volna ki, és közben égett a vágytól, hogy mielőbb elindulhasson dr. Lockwood estélyére. Elviseli majd a bűvészeket meg a filmeket, pusztán annak a titkos látogatásnak a kedvéért, amire a háborús rémhírek miatt sok-sok hónapja nem tudott sort keríteni.

Vera vasárnap délután – ünnepi jutalom gyanánt kimenőt kapott, hogy ellátogathasson a hungkoui gettóba a szüleihez. Ez az unott, fiatal lány, aki maga is alig nőtt még ki a gyermekkorból, kötelességtudó kutyaként követte Jimet mindenfelé. Ha majd este Jang kocsival hazahozza – hisz a szülei vacsorára ott maradnak Lockwoodéknál –, háborítatlanul bóklászhat legnagyobb örömére az üres házban. Jim és a többi brit gyerek szemében a kilenc kínai szolga mit sem számított. Éppúgy nem vettek róluk tudomást, mint a bútorokról. Befejezi majd a balzafából készült repülőgépe lakkozását, és megír egy újabb fejezetet a "Hogyan játszunk kontrakt bridzset?" című kézikönyvéhez, amely egy iskolai füzet lapjain készült. Hosszú éveken át hallgatta anyja bridzspartijait, és megpróbált valami logikát találni az "egy káró", "passz", "három kör", "három szanzadú", "kontra", "rekontra" licitálásokban. Később rávette az anyját, hogy tanítsa meg a játékszabályokra, és még a konvencióit is elsajátította szabályzatot egy olyan szabályzaton belül, amely mindig is izgatta a fantáziáját. Egy Ely Culbertson-ismertető segítségével épp a legnehezebb feladat megoldásán, a pszichés licitálás megismerésén fáradozott; ezen túl már csak a szinglit van hátra.

Ha erre mégsem lenne ereje, úgy biciklivel bejárhatja a Francia Koncessziót; magával viszi a légpuskáját is, hátha összefut az Avenue Foch bandájával, ezzel a tizenkét éves fiúkból álló társasággal. Még időben hazaérhet az XMHA rádióállomásról sugárzott "Furfangos Gordon" című sorozatra, s utána az a zenés kívánságműsor következik, amelyhez Jim és barátai legfrissebb álnevük alatt, mint például Denevérember vagy Buck Roger vagy Ász (ezt Jim vette fel) betelefonáltak; szerette hallani, bár zavarában mindig összerezzent, ha bemondták a nevét.

De még oda sem dobta a miseruhát az amannak, kínai dajkájának és még át sem öltözött a jelmezébe, amikor is tervei komolyan veszélybe kerültek. A háborús rémhírektől teljesen összezavarodott Vera úgy határozott, hogy mégsem megy el a szüleihez.

– Elmész a bálba, James – közölte a kisfiúval, miközben a selyemingét gombolta –, én meg felhívom a szüléimet, és mindenről beszámolok nekik veled kapcsolatban.

– De Vera! Hiszen alig várják, hogy lássanak. Tudom, hogy így van. Rájuk kell gondolnod, Vera… A csalódott Jim még csak siránkozni sem mert. Anyja figyelmeztette, hogy legyen kedves a lányhoz, ne gyötörje, ahogy az előző nevelőnőjét. Mikor kanyaróból lábadozott, ez a mélabús fehérorosz lány azzal rémisztette halálra, hogy Isten hangját vélte hallani az Amherst Avenue-n: Isten Jim családjának életmódjával volt elégedetlen. Jim nem sokkal később azzal képesztette el az osztálytársait, hogy ateistának vallotta magát. Pedig Vera csak egy egyszerű, nyugodt vérmérsékletű lány volt, aki sosem mosolygott, és aki sok mindent nem értett Jimben és a szüleiben, mint ahogy Sanghajban is idegenül érezte magát, ebben a vad és ellenséges városban, amelyet egy világ választott el Krakkótól. A vérbe borult Európából az egyik legutolsó hajóval menekültek, és most a sanghaji kikötő mögötti komor és kopottas bérkaszárnyákkal telezsúfolt Hungkou negyedben laktak, több ezer zsidó menekülttel együtt. Jim nem tudott hová lenni a csodálkozástól, amikor megtudta, hogy Herr Frankel és Vera édesanyja egyetlenegy kis szobában lakik.

– Hol laknak a szüleid, Vera? – Jim tudta a választ; de elhatározta, hogy cselhez folyamodik: – Egy házban?

– Csak egy szobában laknak, James.

– Egy szobában?! – Jim fel sem bírta fogni. Ez a furcsaság felülmúlta a Superman és Denevérember képregények világát is. – Mekkora az a szoba? Akkora, mint a hálószobám? Vagy mint ez a ház?

– Akkora, mint az öltözőszobád. Nem mindenki olyan szerencsés, mint te, James.

Jim, aki ettől nagyon megilletődött, magára zárta az öltözőszoba ajtaját, és felvette a bársonynadrágját. Tekintetével méregette az apró helyiséget. Ugyanolyan nehéz volt felfogni azt, hogy képes két ember ekkora helyen élni, mint a kontrakt bridzs konvencióit. Ennek a titoknak is bizonyára van egy egyszerű nyitja, amelyről akár újabb könyvet lehetne írni.

Végül csak sikerült Verát felbujtania. Jim még akkor is a szoba rejtélyén rágódott, amikor Vera kilépett a házból, és nekivágott a hosszú gyalogúinak az Avenue Joffre-on levő villamos-végállomásig. Jim végül úgy döntött, hogy szóba hozza a dolgot a szülei előtt, de őket, csakúgy, mint máskor, most is annyira lekötötték a háborús hírek, hogy alig vettek tudomást róla. Apja dolgozószobájában útra készen, jelmezben hallgatták az Angliából rövidhullámú adón fogott hadijelentéseket; Apja kalóznak öltözve térdelt a földön a rádió mellett, a szemtakaró bőrfoltot feltolta a homlokára, szemüvege mögött fáradt, fátyolos tekintettel, mint egy tudós hajlamú tengeri rabló meredt a rádió mahagónilapjába ágyazott, aranyfogként villogó sárga skálára. A szőnyegre terített térképre berajzolta a visszavonuló Vörös Hadsereg új védelmi vonalát. Reményvesztett tekintete Oroszország végtelenségét éppoly megfoghatatlannak találta, mint Jim Frankelék szobájának kicsinységét.

– Hitler karácsonyra bevonul Moszkvába. A németek még mindig előrenyomulnak.

Anyja Pierrot-ruhában álldogált az ablaknál, és az acélszürke decemberi eget nézte. Odakint – fejével bólogatva – egy hosszú farkú kínai gyászsárkány kígyózott a levegőben, vicsorgó mosolyát rávillantotta a lent húzódó európai házakra.

– Moszkvában már bizonyosan havazik. Talán az időjárás megállítja őket…

– Megint? Minden évszázadban? Ilyen csodára nem lehet számítani. Churchillnek be kell vonnia az amerikaiakat a háborúba.

– Papa, ki az a Tél tábornok?

Apja felpillantott a kék bársonynadrágos Jimre, aki a légpuskát csicskásként cipelő amahhal a nyomában álldogált a küszöbön, mintegy készen arra, hogy az orosz háborús erőfeszítésekből gyalogsági önkéntesként vegye ki a részét.

– Ne hozd a puskádat, Jamie. Legalább ma ne. Hozd inkább a repülőgéped.

– Ne nyúlj hozzá, amah! Megöllek!

– Jamie!

Apja ütésre emelt kézzel fordult felé. Jim nyugodtan állt az anyja mellett, várta, mi lesz. Noha szívesen kószált a biciklijén Sanghajban, otthon árnyékként követte az anyját. Meg volt róla győződve, hogy ennek a finom és okos asszonynak az a fő életcélja, hogy társaságba járjon, és segítsen a fiának a latin házi feladatát megírni. Ha elment otthonról, Jim sok kellemes órát töltött el a hálószobájában, összekeverte a parfümjeit, és végignézte a fényképalbumokban a házassága előtt készült képeket, ahol egy elvarázsolt fűmből vett állóképeken anyja Jim sosemvolt nővérének szerepét alakította.

– Jamie, ezt sose mondd… Nem fogod megölni se az amahot, se bárki mást.

Apja lassan szétnyitotta ökölbe szorított kezét, és Jim megértette, hogy nagyon kimerült. Jim gyakran érezte, hogy az apjának iszonyatos erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze a nyugalmát, hiszen a cégét fenyegető kommunista szakszervezetek, a Brit Állampolgárok Szervezetében végzett munka, és érte meg az anyjáért érzett aggodalma elviselhetetlen teherként nehezedett rá. A háborús hírek hallgatása közben szinte megmámorosodott. Jim még sosem tapasztalt a szüleinél ilyen szenvedélyes érzést. Ha apja haragudott is néha rá, Jim életének legjelentéktelenebb eseményei iránt is mindig élénk érdeklődést mutatott, s úgy tett, mintha az, hogy a fiának egy repülőgépmodell megépítésében segít, sokkal fontosabb lenne, mint a háború. A tanulás felől most első ízben nem kérdezősködött. Mindenféle felesleges információval bombázta Jimet: a modern festékanyagok vegytanával, a cége jóléti programjával, amelyet az üzem kínai segédmunkásainak dolgoznak ki, mesélt arról az iskoláról, majd egyetemről, ahová Jimet Angliában a háború után beíratják, és végül arról, hogy ha akar, hogy lehet belőle orvos. Olyan serdülőkor képei voltak ezek, amelynek megvalósulásában az apja maga sem hitt.

A kisfiú – józan eszére hallgatva – lemondott apja bosszantásáról. Ez most nem alkalmas pillanat, hogy megvitassa Frankelék titokzatos szobáját a hungkoui gettóban, sem pedig a lélektani licitálásnál adódó gondjait vagy a gondolataiban pergő némafilmeket. Soha többé nem fenyegeti meg az amahot. Mulatságba mennek, és fel fogja vidítani az apját, azután majd kitalál valamit, amivel megállíthatja a németeket Moszkva kapujában.

Amikor Jim beszállt a Packardba, eszébe jutott a műhó a sanghaji filmstúdióban, amelyről Jang mesélt. Örömmel nézte a karácsonyi mulatságba igyekvő európaiak kocsijaitól zsúfolt Amherst Avenue-t. A nyugati villanegyedekben mindenütt jelmezes embereket lehetett látni: mintha Sanghaj a bolondok városa lett volna.

 

 

2 / Koldusok és akrobaták

 

Jim szülei – Pierrot és a Kalóz – induláskor szótlanul ültek a kocsiban. Hungjao, ahova tartottak, Sanghajtól ötmérföldnyire, vidéken volt. Anyja ezúttal elfelejtette figyelmeztetni Jangot, hogy kerülje ki a kocsifelhajtó végében fekvő öreg koldust, így azután Jim látta, hogy Jang, amikor a nehéz kocsival kifordult a kapun, mielőtt gázt adva végigsöpört volna az Amherst Avenue-n, áthajtott az öreg lábán. A koldus, egy eleven rongycsomó, két hónapja jelent meg náluk, hóna alatt egy kirojtosodott papírgyékénnyel, kezében egy üres konzervdobozzal, amit a járókelők felé rázogatott. Semmi pénzért el nem mozdult volna a gyékényről, bőszen védte a külföldi gazdag üzletember, a "taipan", kapuja előtti helyét. Még Fiú, a háziszolga és az Egyes Számú Kuli, a főkukta sem tudták elkergetni onnan.

Az öreg nem sok hasznát látta ennek a kivételes helynek. Nehéz idők jártak azon a télen, és egy egyhetes hideghullám végén már a dobozt sem bírta felemelni. Jimet aggasztotta az öreg koldus sorsa, de az anyja megnyugtatta, hogy Kuli vitt az öregnek egy tál rizst. December elején, egy erősebb havazás után a puha, vastag hótakaró alatt olyan volt az öregember arca, mint egy alvó gyermeké. Jim azzal áltatta magát, hogy azért nem mozdul, mert melegen tartja a hó.

Sanghajban számlálatlanul éltek koldusok. Az Amherst Avenue-n a házak kapujában üldögéltek, és megtért dohányosokként rázták az üres cigarettadobozokat. Sokan szörnyű sebeiket és testi fogyatékosságaikat mutogatták, de aznap délután ügyet sem vetettek rájuk. A várost elözönlötték a Sanghaj körüli városokból és falvakból menekülők. Az Amherst Avenue-n tolongó, egy-egy parasztcsalád minden ingóságával megrakott fataligáktól és riksáktól alig lehetett haladni. Hátukra szíjazott nagy csomagok alatt görnyedő felnőttek és gyerekek tolták őket. Egyhangúan kántáló és közben köpködő riksakulik feszültek a kocsirúdnak, dagadt lábikrájukon ujjnyi vastag erek. Kis hivatalnokfélék matracokkal, faszénkályhákkal és rizseszsákokkal megrakott bicikliket toltak maguk mellett. A fejvesztett nyüzsgésben egy lábatlan koldus cikázott a kerekek között, mindkét kezében fasúlyzót rázott, törzse csonkját egy irdatlan bőrcipőbe préselte. Jang le akarta szorítani az útról, de a koldus kiköpött és ráhúzott a Packadra, majd eltűnt a két- és háromkerekű riksák közt, magabiztosan mozogva nyál- és porbirodalmában.

A Nemzetközi Negyed Great Western Road-i kijáratánál, az ellenőrző pontnál hosszú kocsisor várakozott mindkét irányban. A sanghaji rendőrség már nem is próbált úrrá lenni a helyzeten. A páncélkocsi lövegtornyánál egy brit tiszt cigarettázott, egykedvű tekintete elsuhant a mellette átnyomakodó kínai emberfolyam fölött. Néha – a látszat megóvása érdekében – egy khakiturbános szikh altiszt végigvágott bambuszbotjával az elhaladó kínaiak hátán.

Jim érdeklődéssel bámulta a rendőröket. Ezek az izzadságtól csillogó, nagy testű férfiak fényes derékszíjukkal, riasztóan nagy nemi szervükkel, amelyet nemtörődöm módon elővettek, valahányszor rájuk jött a vizelhetnék, és a férfiasságukat jelképező fényezett pisztolytáskával elbűvölték Jimet. Jim azt kívánta, hogy egy szép napon majd ő is ugyanilyen pisztolytáskát viselhessen, érezhesse a csípőjéhez verődő hatalmas Webley-pisztolyt. Apja szekrényében kutakodva az ingek között felfedezett egy automata browningot, egy ékszerszerűén szép kis fegyvert. Erről szülei filmfelvevő gépének belseje jutott eszébe, amelyet egy ízben véletlenül kinyitott, és ezzel több méter filmet tett tönkre. Nehezen tudta elképzelni, hogy ezek a gyöngyszemnyi golyók bárkiben is kárt tehetnének, legkevésbé a keménykötésű kommunista munkásmozgalmi szervezőkben, akik ellen az apja beszerezte.

De még a Webleyk is jelentéktelen játéknak tűntek a rangidős japán altisztek mauserei mellett. A fa pisztolytáskák szinte a térdükig értek, mintha nem is pisztolyt, hanem inkább puskát hordanának bennük. Jim figyelmét egy apró, bár erős termetű japán őrmester vonta magára az ellenőrző pontnál: öklével verte vissza a kínaiak meg-megújuló rohamait. A taligákkal és riksákkal bajlódó parasztok áradata majdnem elsöpörte. Jim Jang mellett ült az első ülésen, szorosan magához ölelte a balzafa repülőt, és nézte, hogy az őrmester előhúzza a mauserét, és figyelmeztetőleg a levegőbe lő. De a japánok nem pocsékolták feleslegesen a lőszert. Két katona megtisztította a terepet egy parasztasszony körül, akinek felfordították a taligáját. Az őrmester bajonettel felhasított egy zsák rizst, amelyet azután kiszórt az asszony lába elé. A szerencsétlen nő csak állt reszketve a csillogó-villogó Packardokban és Chryslerekben ülő jelmezes európaiak között, és monoton fejhangon sírt.

Lehet, hogy fegyvert akart átcsempészni az ellenőrző ponton? A kínaiak között mindenütt Kuomintang- és kommunista kémek rejtőztek. Jim sajnálta a parasztasszonyt, akinek valószínűleg ez a zsák rizs volt az egyetlen vagyona. Sajnálatába azonban csodálat vegyült a japánok iránt. Tetszett neki a bátorságuk és a szenvtelenségük, még a szomorúságuk is valami különös módon vonzotta Jimet, mert belőle ez teljesen hiányzott. A kínaiak, akiket Jim alaposan megismert, hűvös, sokszor kegyetlen emberek voltak, de a maguk felsőbbrendű módján összetartottak, a japánok viszont mind magányosak voltak. A maguknál hordott családi fényképek, ezek a szabályos kis nyomatok, teljesen egyformának látszottak, mintha az egész japán hadsereg ugyanahhoz a vásári fotográfushoz járt volna.

Szülei elől gondosan titkolt sanghaji barangolásai közben Jim órákat téblábolt a japán ellenőrző pontokon, és néha sikerült egy-egy unatkozó közlegénnyel összebarátkoznia. Egyik sem mutatta meg Jimnek a fegyverét, nem úgy, mint a brit bakák, akik a Sétány mentén húzódó, homokzsákokkal körülvett őrházakban tanyáztak. A körülöttük folyó vízparti életről tudomást sem véve függőágyaikban hevertek, és megengedték, hogy Jim húzogassa a Lee-Enfieldek závárzatát, és a puskavesszővel kitakarítsa a csövet. Jim kedvelte a katonákat és rejtelmes hangon előadott történeteiket egy különös, idegen Angliáról.

Vajon meg tudnák-e verni a japánokat, ha kitörne a háború? Jimnek efelől kétségei voltak, és tudta, hogy az apjának is hasonló a véleménye. A Kína elleni háború elején, 1937-ben, kétszáz japán tengerész hajózott fel a folyón és Putungban, apja pamutszövödéje alatt beásták magukat a fekete, iszapos partoldalba. Szülei Palace szállóbeli lakosztályából végignézhették, amikor egy kínai hadosztály – Csang Kaj-sek feleségének unokaöccse vezette őket – támadást indított. A japánok öt napig küzdöttek a dagálykor derékig elöntött lövészárkokban; végül előreszegezett bajonettel támadásba lendültek, és megfutamították a kínaiakat.

A kocsisor lassan kúszott át az ellenőrző ponton, a karácsonyi összejövetelekről már amúgy is késésben levő amerikai és európai utasaikkal. Jang, magában morogva, a Packarddal a sorompóig araszolt. Egy horogkeresztes zászlócskákkal díszített Mercedes túrakocsi állt előttük a sorban, a kocsiban türelmetlen német fiatalok ültek. De a japánok ugyanazzal a rendíthetetlen alapossággal kutatták végig ezt a kocsit is. Jim anyja kezét érezte a vállán:

– Ne most, kedvesem. Megijesztheted vele a japánokat.

– Hogy ijednének meg egy repülőgéptől?

– Ne most, Jamie – toldotta meg az apja is, majd a humor ritkán felcsillanó szikrájával még hozzátette: Még majd miattad robban ki a háború.

– Tényleg? – Jimet felvillanyozta az ötlet. Behúzta az ablakon kidugott repülőgépet. Egy japán katona, mintha egy láthatatlan hálót vágna szét, végigvonta bajonettjét a szélvédő előtt. Jim ismerte már, hogy ezután mi következik: behajol majd a lehúzott ablakon; pállott lehelete és a japán katonákra jellemző fenyegető szag tölti be a kocsi belsejét. Mindenki dermedten ült a helyén, mintha csak egyetlen meggondolatlan mozdulat is elég volna, hogy a pillanatnyi vihar előtti csendet vad megtorlás kövesse. Egy éve – akkor még csak tízéves volt – Jim a szívbajt hozta Jangra, amikor a fém Spitfire-t egy japán káplár arcába nyomva harsányan kerepelte:

– Ra-ta-ta-ta-ta…

A káplár rezzenéstelen arccal nézte Jim apját, majd néhányszor lassan bólintott. Bár apja erős fizikumú ember volt, Jim tudta, hogy ez csak a sok teniszezéstől van.

Jim most csak a repülőgépmodellt szerette volna megmutatni a japánoknak; nem a csodálatukra vágyott, csak a figyelmükre. Mióta idősebb lett, gyakran tetszelgett a Packard másodpilótájának szerepében. A repülőgépek mindig is vonzották, különösen azok a japán bombázók, amelyek Sanghajban a Nantao és a Hungkou negyedet 1937-ben a földdel tették egyenlővé. Kínai bérházak sorait tarolták le egymás után, és csak a VII. Edward sugárúton egyetlen bomba ezer embert ölt meg, és a háború történetében addig soha nem tapasztalt pusztítást vitt végbe.

Ami azt illeti, dr. Lockwood összejöveteleinek legfőbb vonzereje az elhagyott hungjaói repülőtér volt. Bár a várost körülvevő terület a japánok kezén volt, erejüket lekötötte a Nemzetközi Negyed ellenőrzése. Megtűrték a város szélén fekvő házakban élő amerikaiakat és európaiakat, és arrafelé szinte alig lehetett japán katonát látni.

Amint belépett dr. Lockwood magányosan álló házába, Jim megkönnyebbülten látta, hogy az estély máris fiaskónak ígérkezik. Mindössze vagy egy tucat autó állt a felhajtón, sofőrjeik szorgosan tisztogatták a poros lökhárítókat, a mielőbbi távozásban reménykedve. A medence vizét leengedték, és a kínai kertész közönyösen vett ki egy döglött sárgarigót a lejtősebb végén. A kisebb gyerekek amahjaikkal üldögéltek a teraszon, és a mulatságos létráikon egyensúlyozó kantoni akrobatákat figyelték, akik azt az illúziót próbálták kelteni, hogy a létra végén felszívódnak a levegőben. Gyűrött papírszárnyakra kelve madárra váltak, és a gyönyörűségtől sikoltozó gyerekek közt táncoltak, majd egymás vállára állva máris egy nagy tüzes kakast formáztak.

Jim átkormányozta a repülőt a verandaajtón. A felnőttek körülötte zajló világára ügyet sem vetve kószált a vendégek között. Sokan nem jelmezben jöttek, mintegy valódi szerepüktől való ideges félelmükben, kerülve bármilyen álöltözetet. Az összejövetel Jimet az Amherst Avenue-i másnap délutánba nyúló estélyekre emlékeztette, ahol gyűrött estélyi ruhás, zaklatott anyák tébláboltak az úszómedence körül, és úgy tettek, mintha a férjüket keresnék.

Amikor dr. Lockwood bekapcsolta a rövidhullámú rádiót, az élénk beszélgetés alábbhagyott. Jim örömmel látta, hogy a rádió mindenkit leköt, és egy oldalajtón át kilépett a ház hátsó teraszára. Figyelte, hogy araszol a pázsiton mind előrébb a gyomláló asszonyok sora. Fekete kabátba és nadrágba öltözött húsz kínai asszony ült egymás mellett aprócska zsámolyokon. Válluk egymásnak feszült, gyomlálókésük fürgén villant a fűben, és megállás nélkül csicseregtek. Hátuk mögött a gyep smaragdzöld selyemként hullámzott.

– Szevasz, Jamie. Már megint min töröd a fejed? Legkedvesebb barátjának apja, Mr. Maxted bukkant fel a veranda felől. Magányos, bár szeretetre méltó ember volt, selyemöltönyt viselt, és egy nagy adag szódás whisky védőfala mögül szemlélte a világot. Most a szivarja fölött hunyorogva nézte a gyomláló asszonyokat. – Gondoltál már arra, Jamie, hogy ha Kínában mindenki egy sorba ülne, az a sor az Északi-sarktól a Déliig húzódna?

– Kigyomlálhatnák az egész világot?

– Így is lehet mondani. Hallom, kiléptél a kiscserkészek közül.

– Hát… – Jim nem tudta eldönteni, hogy érdemes-e elmagyarázni Mr. Maxtednek, hogy miért hagyta ott a "farkaskölyköket": nyilvános lázadása hatására volt csak kíváncsi. De mélységes csalódással kellett tudomásul vennie, hogy a szüleit nem tudja felizgatni. Megfordult a fejében az is, hogy közli Mr. Maxteddel, miszerint nemcsak hogy kilépett a cserkészegyesületből és istentagadóvá lett, valószínűleg kommunista is lesz. Jim azt szerette a kommunistákban, hogy bárkit ki tudnak zökkenteni a nyugalmából.

De Mr. Maxtedet ezzel aligha döbbenti meg. Jim csodálta ezt a férfit, aki építészből lett vállalkozó és a Metropol Színházon kívül számtalan sanghaji éjszakai mulatót tervezett. Jim gyakran próbálta utánozni hányaveti modorát, de rá kellett jönnie, hogy ennyire könnyednek lenni kimerítő. Ha az örökös sanghaji jelenben néha mégis a jövőjére gondolt, Jim olyan felnőtt szeretett volna lenni, mint Mr. Maxted. Az elmaradhatatlan whiskyspohárral a kezében Mr. Maxted azt az angolt testesítette meg, akinek sikerült teljesen azonosulnia Sanghajjal, amire Jim apja, a maga megfontoltságával, képtelen volt. Jim szeretett Mr. Maxteddel autózni; ilyenkor Patrickkal az első ülésen ültek, és izgalmas kirándulásokat tettek az üres éjszakai mulatók és kaszinók délutáni világában. Mr. Maxted maga vezette a Studebakert; ezt a szokását Jim érdekesnek és kissé lealázónak érezte. A felügyelet nélkül hagyott rulettre Patrickkal feltették Mr. Maxted pénzét. A selyemharisnyáikat stoppoló fehérorosz bárhölgyek elnéző mosollyal nézték őket. Mr. Maxted ezalatt a tulajdonossal az irodában ült és bankjegykötegeket számolt.

Talán hálából elvihetné most ő Mr. Maxtedet egy titkos kirándulásra a hungjaói repülőtérre.

– El ne mulaszd a filmbemutatót, Jamie. Számítok rád, hogy apróra elmeséled nekem a legfrissebb háborús híreket…

Jim követte tekintetével a száraz medence csempézett szegélyén bizonytalan léptekkel botorkáló Mr. Maxtedet; kíváncsian leste, vajon beleesik-e. Ha Mr. Maxted véletlenül beleesik egy medencébe – ami gyakorta megesett –, miért csakis olyankor, ha tele van vízzel?

 

 

3 / Az elhagyott repülőtér

 

Jim lelépett a teraszról. Keresztülfutott a pázsiton a gyomláló asszonyok mellett, a repülőgépét átkormányozta a fejük felett. A füvet vadul döfködő asszonyok figyelemre sem méltatták, Jim szívét mégis valami enyhe borzadály szorította össze, valahányszor túlságosan a közelükbe merészkedett. Lelki szemei előtt megjelent, hogy mi is történne vele, ha véletlenül a pázsitra ájulna, az asszonyok elé.

Dr. Lockwood a birtok délnyugati sarkában állította fel a rádióantennát. A fakerítés egy darabja hiányzott, és Jim átlépett az antenna feszítőhuzaljain a szomszédos elvadult mezőre. A hajladozó vadcukornád-tenger közepén sírdomb feketéllett; a rothadó koporsók kihúzva hagyott fiókokként meredeztek a puha földből.

Jim nekivágott a mezőnek. A sírdombhoz érve bekukucskált a nyitott koporsókba. A szegény parasztok felázott sárba süppedt sárguló tetemei mintha csak selyemvánkosokon nyugodtak volna. Mint már annyiszor, Jimet most is felkavarta a Sanghajban mindennapos látványnak számító friss halottak külsejének személytelensége és az előtte fekvő, a tűző napon szikkadó csontvázak személyisége közti éles ellentét. A ferde szemgödrű, egyenetlen fogsorú koponyák érdekelték leginkább. Valahogy élőbbnek látta őket, mint a nyomorúságos kínai földműveseket, akik rövid földi életük során ezeket a csontokat birtokolták. Jim megtapogatta az arcát, állát, megpróbálta maga elé képzelni, hogy festene, ha az ő csontvázát égetné itt a nap, ezen a békés mezőn, a kihalt repülőtér közelében.

A sírdombtól, a közös csonthalomtól Jim végigbandukolt a mezőn egy elsatnyult nyárfasorig. Átmászott egy lépcsős kerítésátjárón és a túloldalon lehuppant egy kiszáradt rizsföldön. A kerítés alatti árnyékban egy vízibivaly teteme feküdt, bőre rászáradt a csontjaira. Körös-körül senki sem mozdult, mintha a Jangce-medencében élő összes kínai behúzódott volna a nagyváros védelmébe. A rizsföldön át Jim, gépét magasba emelve, egy fémhangár felé futott, amely vagy százméternyire nyugatra feküdt egy dombháton. A csalánnal és cukornáddal benőtt betonút maradványa egy düledező őrház mellett vezetett el, mögötte kitárult a vadfű hullámzó tengere.

Jim végre álmai földjére érkezett: ott állt a hungjaói repülőtéren, ezen a varázslatos, álmoktól és izgalmaktól vibráló helyen. Az ezüstös hangár annak a katonai repülőtérnek az emlékét őrizte, ahonnan a kínai vadászrepülők szálltak fel 1937-ben a Sanghaj felé menetelő japán gyalogezredek elpusztítására. A magas fű Jim derekáig ért. Olyan volt a fű, mint Csingtaónál a tengervíz: a felső meleg réteg alatt titokzatos áramlatok hűvösebb világa örvénylett. A friss decemberi szél végigsöpört a fűtengeren, és az úgy kavargott körülötte, mintha láthatatlan repülőgépek légörvényei borzolnák. Jim mintha még a motorzúgást is hallotta volna.

Fellódította a gépet a szélbe és aztán lefelé szálltában elkapta. Valójában már unta ezt a játékot. Ott, ahol most játszik, nem is olyan régen egyenruhás kínai és japán pilóták álltak, feltették a védőszemüveget, mielőtt ismét támadásra indultak volna. Jim belegázolt a fűbe, amely már csaknem a válláig ért. Bársonynadrágját és ingét fűszálujjak tapogatták, mintha a közéjük cseppent kicsi pilóta személyazonosságát kutatnák.

A repülőtér déli szélén alacsony árok húzódott. Alján, dús csalánágyban, egy egymotoros japán vadászgép roncsa pihent; talán akkor érhette találat, amikor a füves kifutópályán leszálláshoz készült. A szárnyaktól, légcsavartól és a farokrésztől megfosztott testből csak a pilótafülke maradt épen; az ülés és a műszerfal rozsdásodó fémfelületeit fehérre lúgozta az eső. A nyitott hűtőtakarón át Jim belátott a hajdani gépmadarat és pilótáját az égbe röpítő motor hengereibe. A polírozott fém most már inkább barna habkőre hasonlított, és erről Jimnek eszébe jutottak a csingtaói német erődök alatti kis öbölben, a parton heverő rozsdás-rücskös tengeralattjárók. A rozsdát leszámítva ez a gép még mindig az éghez tartozott. Jim már hónapok óta azon törte a fejét, hogy miképp vehetné rá az apját, hogy a gépet elvigyék az Amherst Avenue-ra. Éjjel ott lehetne mellette, és a fejében pergő filmhíradó fénye még meg is világítaná.

Jim óvatosan rátette a repülőgépmodellt a motorházra, becsúszott a szélvédő mögé, és leereszkedett a fémülésre. A pilóta hátát párnaként támasztó ejtőernyő nélkül a fülke padlóján, egy málló rozsdabarlangban ült. Szeme végigpásztázta a számlapok alatti japán jeleket, a trímkereket és a futómű kioldókarját. A műszerfal alatti motorháztetőre szerelt géppuskák závárzatát is látta, mellette pedig a légcsavartengely felé tartó megszakítószerkezetet. A pilótafülkében szinte tapintható volt a pilóta szelleme, és Jim lelkében sóvárgás ébredt utána. Úgy csinált, mintha a gépet vezetné, mintha együttérzése elperelhetné az égtől a rég halott repülős léikét.

Japán betűs fémszalagot – talán egy nyomás- és magasságbeállítási táblázatot – sajtoltak a műszerfalra az egyik elhomályosult üvegű számlap alá. Jim lehámozta a szalagot a kopott szegecsekről, felállt, és bársonynadrágja zsebébe süllyesztette. Kitornázta magát a pilótafülkéből, és kimászott a motorháztetőre. Elgyengült a lelkében dúló ellentmondásos érzésektől, amelyeket ez a szárnyaszegett gépmadár minden alkalommal kiváltott belőle. Hogy izgalmát valahogy levezesse, felkapta a játék repülőt, és felhajította a levegőbe.

A szél belekapott, meredeken felhajtotta és messze a repülőtéren túlra röpítette. A régi, betonból épült őrház tetején fennakadt, majd becsúszott a túloldalon a fűbe. A gép váratlan teljesítménye elragadtatással töltötte el Jimet. Leugrott a roncsról, és az őrház felé futott, kinyújtott karjával a szálldosó bogarakat legéppuskázta:

– Ra-ta-ta-ta… Vera-Vera-Vera…!

A repülőteret körbefogó, csalánnal benőtt árkon túl az 1937-es háború egyik csatamezeje terült el. A kínai csapatok – többek között – itt is hiábavalóan próbálták a Sanghaj felé előretörő japánokat megállítani. Cikcakkban futó beomlott lövészárkok voltak itt, a kiszáradt csatorna partján árválkodó egy-két sírhalmot egy beomlott földsánc kötötte össze. Jim jól emlékezett arra az esetre, amikor 1937-ben, pár nappal a csata után kijött ide a szüleivel. Más amerikaiak és európaiak is voltak itt, a kocsikat leállították a töltényhüvelyekkel beszórt földutakon. A selyemruhás hölgyek és szürke öltönyös férjeik lassan sétáltak a háború romjai között, mintha egy számukra elrendezett színpadon járkálnának. Jim veszélyes szeméttelepnek látta a csatateret: lőszeresládák és nyeles gránátok hevertek az útszélen, az eldobált puskákat gúlába rakták, mint az aprófát, és a felborult ágyúk előtt befogott lótetemek hevertek. A géppuskák töltény tára mérges kígyóként tekergeti a fűben. És mindenütt halott kínai katonák: holttestek szegélyezték az utakat, a csatornák vizében lebegtek és összetorlódtak a hidak lábánál. A sírhalmok közti lövészárkokban, fejüket a felszakított földre hajtva, százszámra ültek szorosan, egymás mellett a halott katonák, mint akikre ugyanabban a pillanatban borult a háború halálos álma.

Jim odaért az őrházhoz. A betonerődítmény nedves sötétségébe csak a keskeny lőréseken át szűrődött be némi világosság. Felmászott a lapos tetőre, és kereste a repülőgépét a lenti csalánosban. Húsz méterre meg is pillantotta: egy régi lövészárok rozsdásodó szögesdrót kerítésén himbálódzott. A balzafából készült test sértetlen maradt, de a papírszárnyak lépetten lógtak. Jim épp le akart ugrani, amikor az árokban egy rámeredő arcra lett figyelmes. A beomlott földsánc tövében egy állig felfegyverzett, tizennyolc évesnél alig több japán katona guggolt, mellette, mintha csak az ellenőrzést várná, kikészítve feküdt a puskája, a hevedere és a sátorlapja. Szenvtelen holdvilágarcát felé fordította, és láthatólag cseppet sem lepte meg a kék bársonynadrágos és selyeminges európai kisfiú váratlan felbukkanása.

Nem messze tőle Jim még két másik japán katonát látott, akik térdük közé szorított puskával egy földből kiálló fagerendán üldögéltek. Fegyveresekkel volt tele az árok. Tizenöt méternyire, egy földbunker mellvédje alatt újabb szakasz guggolt, a katonák cigarettáztak, és levelet olvastak. Amíg ellátott, csoportokba verődve katonák ültek, a vadcukornádból és csalánból a fejük búbja látszott csak ki. Egy egész japán gyalogezred rejtőzött a régi csatatéren, mintha egy régi háború halottai keltek volna új életre, bújtak volna új egyenruhába. Szívták a cigarettájukat, pislogtak a szokatlan napsütésben, a kihalt rizsmezőn túl, a Sanghaj belvárosából égbe nyúló felhőkarcolók felé fordított arcukon távoli neonreklámok villogtak. Jim visszanézett a vadászrepülő roncsára, a látottak hatása alatt szülte azt várta, hogy megpillanthatja a fülkében a halott pilótát. Egy japán őrmester tűnt fel az őrházat és a roncsot elválasztó magas fűben. Lassú, erőteljes léptei nyomában szétvált a fű, és sárgán villant. Mélyen leszívta a füstöt, mielőtt elnyomta volna a csikket, és bár rá sem nézett Jimre, a kisfiú tudta, hogy most dönt a sorsa felől.

– Jamie…! Csak téged várunk… valami meglepetést készítettünk!

Tisztán hallotta apja hangját, aki a repülőtér közepéről is jól látta a lövészárkokban meghúzódó japán katonákat. Apja feltette szemüvegét, a kalózkabát és a szemvédő már nem volt rajta. Szaladt idáig, egész kifulladt, mégis kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul álljon, és ez hatott is a japánokra. Az izgalmukban hadonászó-kiáltozó kínaiak sosem értették apja hűvös nyugalmát.

Jim csodálkozva látta, hogy apja tiszteletteljes viselkedése kivívta az őrmester elismerését. Oda sem pillantva Jimre, eldobta a csikket és átugrott a repülőteret körbefutó árkon, lekapta a szögesdrótról a repülőgépmodellt és behajította a csalánosba. Apja nyugodt léptekkel jött feléje.

– Jamie, nemsokára kezdődik a tűzijáték. Vissza kell mennünk.

Jim lemászott az őrházról.

– De a repülőgépem odalent van. El tudnám hozni, azt hiszem.

Apja a lövészárok mellvédjén sétáló japán őrmester után nézett. Jim észrevette, hogy apjának még a beszéd is megerőltető. Arcát ugyanolyan feszültnek és sápadtnak látta, mint akkor, amikor a pamutszövöde kínai szakszervezeti aktivistái megfenyegették, hogy végeznek vele. De azért nem adott rögtön nemleges választ.

– Itthagyjuk a katonáknak – mondta végül. – Azé lesz, aki megtalálja.

– Mint a papírsárkányok?

– Igen.

– Nem is haragudott rám.

– Talán várnak valamire.

– Egy új háborúra?

– Nem hiszem.

Kézen fogva sétáltak vissza. A majdani légörvényekre készülődő, szüntelenül hullámzó füvön kívül semmi és senki nem mozdult. A hangárnál az apja olyan erősen ölelte magához, hogy az már fájt, mintha Jim elvesztésétől félt volna. Nem látszott haragosnak, inkább boldognak, hogy viszontláthatta a régi repülőteret.

Jimben halvány bűntudat és bosszúság motoszkált. Elvesztette a repülőgépét, és veszélybe sodorta az apját. Azok a magányosan sétáló európaiak, akik japánokba botlottak, rendszerint holtan maradtak az útfélen.

Dr. Lockwoodnál már búcsúzkodtak a vendégek. A távozó szülők sietve összeterelték a gyerekeket és az amahokat, kocsiba szálltak, és szoros konvojban hajtottak vissza a Nemzetközi Negyedbe. A vattaszakállas, Mikulás-jelmezes dr. Lockwood integetett utánuk, Mr. Maxted whiskyt szopogatott az üres úszómedence mellett, a kínai akrobaták pedig felkúsztak a létrákra, hogy odafent színpompás álommadarakká változzanak.

Jim hátul ült a Packardban, szülei között, és még mindig a gépe elvesztésén rágódott. Azért nem engedik meg, hogy Jang mellé üljön előre, mert attól félnek, újabb csintalanságon töri a fejét? Azzal, hogy sikerült elrontania dr. Lockwood estélyét, valószínűleg elérte, hogy ne engedjék el többé a hungjaói repülőtérre. Gondolatai visszaszálltak a géproncshoz, képzelete kedves játékához, és a halott pilótához, akit majdhogynem valóságosan érzett maga mellett a rozsdamarta fülkében.

Jimet a kudarcok ellenére is örömmel töltötte el anyja bejelentése, hogy az Arnherst Avenue-i házból néhány napra átköltöznek a vállalat Palace szállóbeli lakosztályába. Másnap kezdődtek a vizsgái; geometriából és hittanból vizsgázott először. Lesz ideje holnap reggel átnézni az anyagot, hiszen a katedrális mindössze néhány száz méterre van a szállodától. Jim szenvedélyes buzgalommal tanulta a hittant, különösen azóta, hogy megtagadta Istent, és mindig jóleső érzés töltötte el Matthews tisztelendő atya neki címzett hagyományossá vált elismerő szavai hallatán ("A társaság élenjáró és egyben legelvetemültebb pogánya pedig…")

Míg szülei átöltöztek, és a bőröndöket betették a csomagtartóba, Jim a Packard első ülésén várt. Mielőtt kifordultak az utcára, a kapunál meglátta az öreg koldust, aki most is szokott helyén, a rongyos gyékényen feküdt mozdulatlanul. Észrevette az öreg bal lábán a Packard Firestone gumijának lenyomatát. Arcát és egész fejét levelek és újságpapírfoszlányok takarták, és apránként eggyé vált már az utca mocskával, ahonnan valamikor vétetett.

Jim sajnálta az öreg koldust, de a lábán látott gumilenyomat felpiszkálta a fantáziáját. Ha Mr. Maxted Studebakerjével jöttek volna, akkor most másmilyen lenne a minta, az öregember a Good Year vállalat bélyegét viselné…

Hogy elhessegesse az előtolakodó gondolatokat, Jim bekapcsolta az autórádiót. Mindig felvillanyozta, ha láthatta az esti Sanghajt, ezt a minden más városnál szédületesebb és szörnyűségesebb nagyvárost. A Gyöngyöző Forrás útjához érve a szélvédőre tapadt, hogy jól lássa az utca két oldalán a bártündérekkel, gengszterekkel és testőrökkel körülvett, gazdag koldusoktól nyüzsgő éjszakai mulatókat és játékbarlangokat. Tízezer kilométerre tőlük, a délkör túloldalán amerikaiak aludtak a vasárnap kora hajnali csendbe burkolt Honoluluban, míg itt, ahol egy nappal és oly sok minden más szempontból is előrébb jártak, a város már zajosan belekezdett az új hétbe. Szerencsejátékosok tülekedtek, hogy bejussanak a stadionokba, ahol a jai alai labdajátékra lehetett fogadni, és a tömeg miatt elakadt a forgalom. Egy páncélozott rendőrségi teherautó, a tetején két Thomson géppuskával bevágott a Packard elé, és megtisztította a járdát. Flitteres ruhás, fiatal kínai nők csapata összefogódzva először átbukott egy papírvirágokkal feldíszített gyermekkoporsón, azután nekilódultak a Packard hűtőrácsának. Ellibegtek Jim ablaka előtt, kicsiny kezükkel rácsaptak a szélvédőre, és magas, éles hangon disznóságokat kiabáltak. A Park Szálló előtt libasorban álló riksákban több száz eurázsiai éjszakai pillangó üldögélt, bokáig érő bundában és a fogaik közt füttyentettek oda a forgóajtón át kilépő szállóvendégeknek, míg a semlyemfiúk a foltozott ruháikban is tiszta, rendes, középkorú cseh és lengyel házaspárok utolsó ékszereire alkudtak. A közelben a Nanking Roadon levő Sun Sun áruház kirakatai előtt a lassan hömpölygő, sétáló emberáradat közepette fiatal európai zsidók verekedtek horogkeresztes karszalagot viselő idősebb német fiúkkal a Zeppelin Klubból. A rendőrségi sziréna hallatán sebesen átfurakodtak a Kína filmszínház, a világ legnagyobb mozijának előcsarnokán, az ott tolongó kínai eladónők, gépírólányok, zsebtolvajok és koldusok között, akik az esti előadásra érkező vendégeket jöttek el megbámulni. A kocsikból kilépő estélyi ruhás hölgyek hosszú szoknyájukban nehézkesen lavíroztak a középkori öltözékben pompázó ötven púpos díszsorfala között. Három hónapja, amikor Jim a szüleivel eljött A notre-dame-i toronyőr bemutatójára, még kétszáz púpos állt a mozi előtt, akiket Sanghaj legeldugottabb sikátoraiból szedett össze a mozi vezetősége. Az utcán a valóság kínálta látványosság messze felülmúlta a mozivásznon látható leghajmeresztőbb jeleneteket is. Jimet mágnesként vonzotta az utcán folyó élet, és mindennek örült, ami elfeledtette vele a gondolataiban szüntelenül pergő háborús filmeket.

Vacsora után, a Palace Szálló tizedik emeletén, az ágyában Jim a lopakodó álmosság ellen küzdött. Hallgatta a nantaói tengerészeti légi támaszpontnál a folyóra leszálló japán hidroplán zümmögését. Eszébe jutott a hungjaói repülőtéren fekvő repülőgéproncs, és arra a japán pilótára gondolt, akinek délután a helyén ült. Meglehet, hogy a halott lelke beleköltözött, és ezért a japánok az angolok oldalán lépnek majd be a háborúba. Jim álmában úgy látta a közelgő háborút, mint egy mozihíradót, amelyben egy hangtalanul sikló repülőgép-anyahajó fedélzetén áll pilótaruhában, és várja, hogy végre beszállhasson a Kelet-kínai-tenger szigetének magányos fiaival együtt és az isteni szél szelleme a hátára kapja, és velük együtt átrepítse a Csendes-óceánon.

 

 

4 / A Viharmadár elfoglalása

 

A reggeli dagály papírvirág szőnyeget ringatott; a virágár fennakadt a móló olajtól mocskos cölöpjeinél és színpompás, vidám fodrokkal ékesítette. Jim szállodabéli hálószobája ablakánál ült a hajnali derengésben. Korán kelt, iskolai egyenruhába bújt, mert reggeli előtt még feltétlenül át akarta ismételni az anyagot. Mégis, csakúgy, mint máskor, alig tudott elszakadni a sanghaji rakpart világától. A korai időpont ellenére a szálloda előtti utcai árusok serpenyőiből már felfelé szállt a mogyoróolajban sisteregve sülő halfejek és babtúró illata. A Putungnál partra húzott ópiumos szállítóhajók mellett színes kis dzsunkák húztak el, melyek árbocára szemeket festettek. A Sétány mentén, megbújva a sötétben, ezerszámra horgonyoztak a lakóhajók és kompok, ezek az úszó nyomortanyák. De szemben, Putungban, a gyárak kéményei között a nap első sugarai már megbontották a sötétet és kirajzolták az egyesült államokbeli Wake és őfelsége hadihajója, a Viharmadár szögletes körvonalait.

Az amerikai és az angol ágyúnaszád a folyó közepén horgonyzott, a Sétány bankházaival és szállodáival átellenben. Jim nézte, hogy az éjszakai mulatság után hogy visz vissza egy motorcsónak két angol tisztet a Viharmadárra. Jim a sanghaji klubházban találkozott a Viharmadár kapitányával, Polkinhornnal, és jól ismerte a folyón veszteglő összes hadihajót. A rossz megvilágításban is észrevette, hogy a brit konzulátus előtt a parknál provokatívan kikötött olasz folyami hadihajó, az Emilio Carlotta az éjszaka folyamán felszedte a horgonyt, és a helyére egy japán hadihajó állt be. A tömzsi és sok bevetés nyomát magán viselő hajón mocskos ágyúk meredeztek, kéményét és a hajótestet vad álcázóminták borították. A hajó orrán kétfelől, a horgonynyílásoknál lefolyt a rozsda. A hajóhíd ablakain még nem húzták fel az acélredőnyt, és a hátsó meg az elülső ágyútornyok felemelt lövegállásait homokzsákok védték. A fenyegető külsejű hajó láttán Jimet elfogta a kíváncsiság, vajon nem a Jangce erődjeinél sérült-e meg. A hídon jelzőlámpa villogott, és élénk jövés-menés volt.

Három kilométerrel feljebb a folyón, a nantaói tengerészeti légi támaszponton túl, látszottak az elsüllyesztett teherhajók, amelyeket a kínaiak 1937-ben lékeltek meg, hogy elzárják a japánok elől a folyót. Acélárbocaik és kéményeik rozsdamarta lyukain átsütött a felkelő nap, és az emelkedő dagály hullámai a fedélzetet nyaldosták, az utasfülkéknél örvénylettek. Apja pamutszövödéjéből jövet Jim gyakran elment mellettük a vállalat motorcsónakján, és mindig szívesen felmászott volna valamelyik fedélzetre, hogy felfedezőutat tegyen a víz alá merült kabinokban, a múlt utazásaitól visszhangzó, rozsdamarta barlangokban.

Tekintete ismét visszatért a park mellett horgonyzó japán hajóra. A hajóhídon még mindig fel-felvillant a jelzőlámpa fénye. Vajon itt helyben fog elmerülni ez a harcban megfáradt lövegtalpazat? Bár Jim a maga részéről mélységes tisztelettel viseltetett a japánok iránt, a sanghaji brit közvélemény mindig is lenézte a japán hajókat. A hungkoui japán konzulátus előtt egy kilométerre a folyás irányában horgonyzó Idzumo cirkáló sokkal lenyűgözőbb látványt nyújtott, mint a Wake vagy a Viharmadár. Ez nem volt véletlen: a kínai japán flotta zászlóshajóját, az Idzumót eredetileg Angliában építették, és a Királyi Haditengerészet hajója volt mindaddig, míg 1905-ben, az orosz-japán háború idején el nem adták a japánoknak.

A felkelő nap fénye felkúszott a folyón, és megvilágította a vízen úszó színes papírvirágokat, amelyeket mintha a japán tengeri felsőbbség tisztelői szórtak volna a hajó elé. Azok a szegény kínaiak, akik nem tudták kifizetni a temetés költségeit, éjszakánként a nantaói mólónál vízre engedték szeretteik koporsóit, amelyeket papírvirágfüzérekkel díszítettek. Az apállyal kisodort, dagállyal a városba visszatérő koporsók a szennyes vízben lebegtek a partok közelében. A dagály virágmezőt ringatott, és az öreg férfiak és nők, ifjú anyák és csöpp gyermekek nyughelyét hullámzó, miniatűr kertek vették körül, a felpuffadt testek pedig mintha a türelmes Jangcéből táplálkoztak volna egész éjszaka.

Jim viszolygott a holttestek felvonulásától. A tekergő virágfüzérek a Nanking Road-i terrorista bombarobbanás áldozatainak kiomló beleire emlékeztették. A japán hadihajó vonta ismét magára a figyelmét. Leeresztettek róla egy motorcsónakot, és az elindult az amerikai Wake felé. Egymással szemben vagy egy tucat tengerész ült benne, egyenesen tartott puskával a kezében. A hajó két végében egy-egy díszegyenruhába öltözött tengerésztiszt állt, egyikük kesztyűs kezében szócsövet tartott.

Jim nem értette, mi okuk lehet a japánoknak, hogy ilyen korán tesznek hivatalos látogatást az amerikai hajón, és kíváncsian leste az ablakpárkányról, arcát az üveghez szorítva, a további fejleményeket. Ötven-ötven tengerésszel két őrnaszád indult el az Idzumótól. A három hajó a folyó közepén találkozott. Kikapcsolták a motort. Csendben ringatóztak a papírvirágok és a ládákból átalakított koporsók között. Egy motoros dzsunka kattogott el mellettük, a fedélzeten bambuszketrecekben vadul csaholó kutyákat szállított a hungkoui húspiacra. A kormányrúdnál egy félmeztelen kuli állt és üvegből sört nyakalt. A hajók láttán nem tett kerülőt, és a dzsunka hullámai alaposan eláztatták a japán hadihajó csónakjában ülőket. A zuhanyt szenvtelenül fogadó japán tiszt hangszóróján átszólt a Wake tisztjeinek.

Jim kuncogott magában, és tenyerével az ablaktáblán dobolt. Sanghajban köztudott, hogy az amerikai tisztek sosem éjszakáznak a hajón. Még biztos az igazak álmát alusszák a Park szállóbeli szobájukban. Most is így volt: nagy sokára egy álmos kínai matróz mászott elő a legénységi szállásról, rövidnadrágban és atlétatrikóban. Az amerikai hajó mellé sikló őrnaszád felé rázta a fejét, és a rézkorlátokat kezdte fényesíteni, miközben a japán tengerészek villámgyorsan felkúsztak a fedélzetre. Bajonettes puskáikat előreszegezve végigkutatták a hajót.

A motorcsónak, nyomában a másik őrnaszáddal, most a Viharmadárhoz indult. A hajóhídon álló fiatal angol és a japán között rövid szóváltás kerekedett; az angol abban a lekezelő modorban utasította el a japánt, amelyet Jim a szüleinél is látott, amikor a hajójuk befutott a szingapúri kikötőbe, és a csónakjaikból javai fejeket és faragott elefántcsontokat kínáló kereskedők rohamát akarták visszaverni.

Lehet, hogy ezek a japánok is szeretnének eladni valamit az amerikaiaknak meg az angoloknak? Jim kételkedett benne; ha így áll a dolog, akkor csak az idejüket vesztegetik. Az ablak elé állt, és kinyújtott karral a cserkészeknél akarata ellenére megtanult jelzéseket próbálta felidézni az emlékezetében. A csónakban álló japán tiszt lámpával átvillogott a parknál horgonyzó hadihajónak. A vízen fel-felcsillanó lámpák fényénél Jim észrevette, hogy rengeteg kínai szalad el a brit konzulátus előtt. Az életre kelő hadihajó kéményéből füst és gőzfelhő tört fel, mintha épp felrobban! készülne.

Az elülső lőtoronyból tűz csapott ki, és bevilágította a hajóhidat és a fedélzetet. Hatszáz méternyire a Viharmadár felől érkezett a lövés visszhangja, amikor a gránát becsapódott a fedélzeten. A robbanás hanghullámai megreszkettették a Sétány szállodáit, és a nehéz ablaküveg orron vágta Jimet. A hadihajó leadott egy második lövést is a hátsó ágyúból, Jim pedig az ágyára vetette magát és sírva fakadt, aztán meggondolta magát, és az ágy vastag fejtámlája mögé kuporodott.

Az Idzumo cirkáló is tüzet nyitott a japán konzulátus előtt. A kéményeiből fekete tollboaként előgomolygó vastag füstön át is látszottak a torkolattüzek. A füst és pára már eltakarta a Viharmadárt, de a hajón tomboló tűz visszfénye élénken tükröződött a vízen. Két japán vadászgép repült el olyan alacsonyan a Sétány fölött, hogy Jim látta a pilótafülkében ülőket. Az utcán a kínaiak szétrebbentek a villamossínek között, a gyerekek a kikötőben, mások a szállodák bejáratánál kerestek menedéket.

– Jamie! Mi az ördögöt művelsz? – Apja tépte fel a szobaajtót mezítláb, pizsamában. Bizonytalanul nézett szét, mintha nem ismerné fel rögtön ezt a saját lakosztályához tartozó szobát. – Jamie, azonnal menj el az ablaktól! Öltözz fel, és tedd, amit anyád mond. Három perc múlva indulunk.

Észre sem vette, hogy Jim már az iskolai öltönyében és kabátjában van. Az ablaknál állva a közvetlen közelben felcsapó lövések vakító fénye ellen éppen a szemük elé kapták a kezüket, amikor egy hatalmas robbanás történt a folyó közepén. A Viharmadárból kiszakadt égő darabok mint egy tűzijáték petárdái repültek szerteszét, és hulltak vissza a vízbe. Jimet megbénította a zaj és a látvány. A szálloda folyosóján emberek futkostak, egy idős angol nő sikolya visszaverődött a liftaknából. Jim ült az ágyán, és a folyón lángoló pontra bámult. A lángtenger közepén gyors egymásutánban fény villant: a Viharmadár legénysége viszonozta a tüzet. Sikerült valakit az egyik gépágyúhoz állítaniuk, és most visszalőttek az Idzumóra. De a látvány nem oszlatta el rosszkedvét: ráébredt, hogy valószínűleg csakis ő robbantotta ki a háborút, az ablaknál leadott helytelen jelzéseivel, amelyeket a motorcsónakban ülő japánok félremagyaráztak. Most már késő, de jobb lett volna, ha mégsem lép ki a cserkészszövetségből. Még az is meglehet, hogy Matthews tiszteletes megvesszőzi az egész iskola előtt, amiért kémkedett a japánoknak.

– Jamie! Feküdj a földre! – Anyja térdelt a két szoba közti küszöbön. A gránátsorozatok szünetében elhúzta a fiát a remegő ablaktól, és leszorította a szőnyegre.

– Megyek ma iskolába? – tudakolta Jim. – Ma van a hittan vizsgám.

– Nem, Jamie. Ma nem lesz tanítás. Megnézzük, Jang haza tud-e vinni minket.

Jimre nagy hatással volt anyja nyugalma. Úgy döntött, hogy mégsem vallja be neki, hogy ő robbantotta ki a háborút. Amint a szülei felöltöztek, elhagyták lakosztályukat. A liftek körül európai és amerikai vendégek toporogtak: nem voltak hajlandók a lépcsőn lemenni a földszintre, inkább kiabáltak, és a rácsot verték. Bőröndökkel megrakodva, kabátban-kalapban úgy festettek, mintha a következő hajóval Hongkongba készülnének. Jim anyja is beállt mögéjük, de az apja a könyökénél fogva a tömegen át a lépcső felé terelte.

Jim a szülei előtt ért le az előcsarnokba, lába remegett az erőfeszítéstől. A bőrbevonatú ülőgarnitúrák és a nagy cserepes növények mögött a kínai konyhaszemélyzet tagjai, az alsóbb emeleti vendégek és a fehérorosz tisztviselők hasaltak, de Jim apja ügyet sem vetve rájuk a forgóajtóhoz lépett.

Odakint már elhallgatott a fegyverropogás. Menekülő kínaiak árasztották el a Sétányt, a síneken veszteglő villamosok és a leállított autók között minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Öreg, fekete nadrágos amahok bicegve siettek tova, kulik futottak az üres riksákkal, a tömegben koldusokat, lakóhajón élő fiúkat és szállodabeli egyenruhás pincéreket is láttak. A folyó túlsó partját szürke füstfal takarta el, mintha a városra sűrű köd ereszkedett volna. A füstből csak a Wake és az Idzumo árbocsudara állt ki. A parknál horgonyzó japán hadihajó kéményei még mindig ontották a fehéren izzó pernyefelhőt.

A kikötött Viharmadár már süllyedőfélben volt. A tatról és a hajó közepéről gőz tört fel, és Jim látta, hogy a tengerészek egymás mellett higgadtan várják, hogy beszállhassanak a mentőcsónakba. Egy japán tank zötyögött végig a Sétányon, lánctalpa szikrázott a villamossínen. Kis zökkenésekkel megkerült egy üres villamost és egy távírópóznának szorított egy riksát. A roncsból egy meggörbült, elszabadult kerék végiggurult az úton, épp a felemelt karddal támadást vezénylő japán tiszt előtt, aki mintha csak a kardjával hajtotta-kergette volna a kereket maga előtt. Két harci vadászgép suhant el a rakpart fölött, a légörvény letépte a lakóhajók bambuszfedelét és egyszerre több száz lapító kínai vált láthatóvá. Egy zászlóalj japán tengerész masírozott végig a Sétányon; a park diófái között úgy festettek, mint egy operetthadsereg. Egy szakasz feltűzte a bajonetteket és egy mausert szorongató tiszt vezénylete alatt felrohant a brit konzulátus lépcsőjén.

– Ott a kocsi… futnunk kell! – Jim apja kétfelől kézen fogva magával vonszolta őket az utcára. Jimet azonnal földre lökte egy futó kuli. Ott feküdt kábultan, a körülötte dobogó lábak erdejében, és várta, hogy a derékig meztelen kuli majd visszajön és bocsánatot kér. Aztán feltápászkodott, leporolta a kabátját és a sapkáját, és követte a szüleit a Sanghaj Klub előtt parkoló kocsihoz. A klub lépcsőjén kimerült kínai asszonyok üldögéltek, rendezkedtek a kézitáskájukban és köhögtek az oldalára fordult Viharmadár felől gomolygó olajfüstben.

Éppen amikor elindultak a Sétányon, egy japán tank ért a Palace Szálló elé. Körülötte a menekülő személyzet; aranysujtásos amerikai egyenruhában pompázó kínai londinerek, fehér kabátos pincérek, és köztük a bőröndjüket, kalapjukat szorongató európai vendégek. Két japán motorkerékpáros, az álcázómintás oldalkocsiban egy-egy fegyveres katonával, megelőzte a tankot, és felegyenesedve a pedálon megpróbáltak utat törni a tanknak a riksák és gyaloghintók, szekerek és a vállukon rúdra akasztott nyers gyapotbálák alatt botladozó kulik között.

A Sétányon komoly forgalmi dugó keletkezett. A sanghaji tolongás és zűrzavar ismét erősebbnek bizonyult a háborúnál. Lehet, hogy már vége is az egésznek? A forgalom megrekedt, a Packard hátsó ablakán át Jim egy japán altisztet figyelt, aki a körülötte nyüzsgő kínaiakkal ordítozott. Egy halott kuli feküdt a lába előtt, fejsebéből ömlött a vér. A tank mozdulni sem bírt a járművektől, közvetlenül előtte egy fehér Lincoln Zephyr állta el az utat. A Socony-ház tetején levő éjszakai mulató két táncosnője, két fiatal, szőrmebundás kínai nő nevetve bajlódott a kormánnyal, apró, felékszerezett kezüket a szájuk elé kapták.

– Várjatok meg itt! – kiáltotta Jim apja. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. – Jamie, vigyázz édesanyádra!

Az amerikai Wake-et elfoglaló japán tengerészek géppuskasorozatokat adtak le. A hídon álló katonák a Viharmadárról partra úszó brit tengerészekre lövöldöztek. A hajó sebesültekkel megrakott mentőcsónakja apránként elmerült a Francia Koncesszió alatti parti iszapzátony sekélyebb vizében. A tengerészek combig süllyedtek a fekete sárba, karjukon folyt a vér. Egy sebesült tengerészaltiszt megbotlott, és a víz elsodorta a Sétány sötét kikötőcölöpei felé. A matrózok egymásba kapaszkodva, kimerültén, tehetetlenül feküdtek a sárban, az emelkedő dagály fodrozódott körülöttük. A halotti papírvirágok elérték őket, és összetorlódtak a válluknál.

Az apja a mólón tolongó kínaiak közt tört utat. Angolok szaladtak ki a Sanghaj Klubból, levetették a kabátjukat, zakójukat. A kikötői stégről mellényben és ingujjra vetkőzve ugrottak le a sárba, karjukkal kapálóztak, miközben csípőig merültek. A Wake-et elfoglaló japán matrózok közben tovább lőttek a mentőcsónakra, de két angol ennek ellenére is oda tudott vergődni egy sebesült matrózhoz. A hóna alá nyúltak, és a zátony felé vonszolták. Vízzel összefröcskölt szemüvegben Jim apja gázolt be mellettük a vízbe, kézzel tolta a fekete iszapot maga előtt. A dagály már a mellkasáig ért, mire odajutott a kikötőmóló cölöpjei közé szorult sebesült angol tengerészaltiszthez. Egyik kezénél fogva a sekélyebb vízbe húzta, és kimerültén rogyott térdre mellé az olajos sárban. Néhány angol végre elérte a süllyedő mentőcsónakot. Az utolsó sebesült matrózt is sikerült kiemelniük, és vele együtt a vízbe zuhantak. Úszva, csúszva-mászva evickéltek ki, és a többi angol segítette fel őket a parti iszapzátonyra.

A Viharmadár felől a szél égő olajfelhőt sodort a Sétány fölé; a füst beburkolta a veszteglő kocsikat, embereket és az egyre közeledő, támadó japánokat. Jim feltekerte az ablakot, de ebben a pillámban a Packardot valami előrelökte és vadul ide-oda rázta. A kitört szélvédő szilánkjai az ülésekre záporoztak. Jim már a hátsó ülés előtt, a padlón feküdt, mikor az ajtó támoszlopa fejbe verte az anyját.

– Jamie, szállj ki a kocsiból… Jamie!

Az anyja kábultan nyitotta ki az ajtót, kilépett a kocsiból és a dülöngélő járműből kivette a táskáját. Mögöttük a japán tank próbált utat vágni a Lincoln Zephyr mellett, amelyet a kínai táncosnők sorsára hagytak. A lánctalp felcsavarta a hátsó lökhárítót, és a nehéz autót a Packardnak lökte.

– Kelj fel, Jamie… hazamegyünk…

Anyja, egyik kezét sérült arcához emelve, a másikkal a beragadt hátsó ajtót igyekezett kinyitni. A tank megtorpant, mielőtt ismét nekiveselkedett volna a Lincolnnak. Japán tengerészek nyomultak előre a kocsik és riksák között, bajonettjükkel a tömeg közé szúrtak. Jim előremászott a vezetőülésre és kinyitotta az ajtót. Kiugrott az útra és átbújt egy rizseszsákokkal felpakolt riksa rúdja alatt. A tank előrekúszott, nyílásaiból füst pöfékelt. Jim még látta, hogy az anyja a kínaiakból és európaiakból összeverődött tömeg közé sodródik, akiket a japán tengerészek visszaszorítottak. Az első mögött feltűnt a második tank, és a nyomukban japán katonákkal zsúfolt álcázott teherautók sora.

Az amerikai Wake-ről eldördült az utolsó lövés. Az utolsó sérült angol matrózt is partra húzták a Sétány alatti zátonyon. A félig elmerült Viharmadárból olaj ömlött a folyóba, a csatazaj elültével a víz tükre is elsimult a hosszúkás olajfolt alatt. A sebesültek mellett azok a mocskos, ingujjra gyürkőzött angolok üldögéltek, akik segítettek kimenekíteni őket. Jim apja a sebesült altisztet vonszolta ki a zátonyra. Fáradtan elengedte a sebesültet, és összeesett egy sekély patakocskában, amely a móló alatt egy csatornanyílásból csordogált az olajos partra.

Odafent a japán katonák végre leszorították a Sétányról a tömeget, kényszerítették a kínaiakat és európaiakat, hogy szálljanak ki a riksákból, kocsikból. Jim anyját elnyelte a tömeg, elveszett Jim szeme elől a keresztülvonuló katonai teherautósor mögött. Egy sebesült angol matróz – hirtelenszőke, alig tizennyolc éves legényke – feltántorgott a kikötőstég lépcsőin, két kezét maga elé nyújtotta, mint két véres pingpongütőt. Iskolai sapkáját jól a fejébe nyomva, Jim elrohant mellette és a bámészkodó kulik mellett. Ledobogott a lépcsőn, és a stégről a puha, süppedős sárba ugrott. A nedves talajban térdig süppedve is odagázolt az apjához.

– Kihúztuk őket… rendes gyerek vagy, Jamie. – Az apja a patakban ült, mellette kinyújtózva az altiszt teste. Apja elvesztette a szemüvegét és az egyik cipőjét, utcai öltönyének nadrágja feketén csillogott az olajtól, de fehér gallérja és nyakkendője érintetlen volt. Egyik kezében egy sárga selyemkesztyűt tartott, olyasmit, mint amilyet Jim nemegyszer látott anyjánál, ha az angol követség hivatalos fogadására ment. Amikor jobban megnézte, Jim rájött, hogy az altiszt egyik kezéről lehámozott, egyben maradt bőrt fogja, ami a gépházban dúló tűznél forrázódott le.

– Süllyed… – Apja olyan mozdulattal pöccintette a vízbe a "kesztyűt", mint aki egy idegesítő koldus kezét löki el. A folyóról, a Viharmadár égnek fordult hasa felől érdes, elfojtott robbanás hallatszott. Az agyonrepedezett fedélzet rései közt dühödten tört fel a gőz és a torpedónaszád elmerült a hullámok között. A víz fölött vadul gomolygó füstfelhő mintha csak az elveszett hajót kereste volna.

Jim apja hátradőlt a sárban. Jim melléguggolt. Távolinak tűnt a Sétányon dübörgő tankok zaja, a japán altisztek elordított parancsszavai vagy a fent köröző repülőgép zúgása. A Viharmadár roncsai, a deszkadarabok és a mentőmellények kezdték már elérni a partot. Egy vászon ponyvatető a magával húzott erősítőkötelekkel olyan volt, mint egy robbanással felszínre lökött hatalmas medúza.

Néma fegyverropogásként cikázott végig a fény az öblökön. Jim is lefeküdt az apja mellé. Felettük a Sétányon japán katonák sűrű sorfala állt. A csillogó bajonetterdő harciasan verte vissza a nap sugarait.

 

 

5 / Szökés a kórházból

 

– Mitsubishi… Zero-szen… á… Nakadzsima… á…

Jim a gyermekkórteremben feküdt az ágyán, és hallgatta a fiatal japán katonát, ahogy a kórház felett elrepülő gépek nevét sorolja. Sanghaj egét ellepték a repülőgépek. A katona csak háromfajta gép nevét ismerte és nehezen tudott lépést tartani a vég nélküli légiparádéval.

Jim három napon át békésen pihent a Francia Koncesszió Szent Mária Kórházának legfelső emeleti kórtermében, nyugalmát csak a fiatal katona loppal elszívott cigarettái és műkedvelő repülőgép-figyelő szolgálata zavarta meg. A kórterem magányában Jim a szüleire gondolt, és reménykedett, hogy nemsokára meglátogatják majd. A nantaói tengerészeti légi támaszpontról felszálló hidroplánokat hallgatta.

– Á… á… á… – A katona megrázta a fejét, megint felsült a tudományával, és cigarettacsikk után keresgélt a makulátlan tiszta padlón. A lépcsőfordulón túli folyosóról Jim felhallotta a francia missziós nővérek vitatkozását a japán katonai rendőrökkel, akik már kisajátították a kórháznak ezt a szárnyát. A kemény matrac, a fehérre meszelt falak, az ágyak fölött függő csúf szentképek, melyeken kínai hívők veszik körül a keresztre feszített gyermek-Jézust, és a nyugtalanító gondolatokat ébresztő kórházszag, amelyről Jim úgy sejtette, hogy valamiképp az erős vallásossággal függ össze, a valószínűtlenség ködébe burkolta szemében a háborút. Mindent távolinak érzett, még az embereket is, akiket látott.

Tisztán maga elé tudta idézni dr. Lockwood estélyét Hungjaóban, a madárrá lett kínai artistákat. De a Viharmadár bombázása, a Packardot összelapító tank vagy az Idzumo irdatlan ágyúi egy látszatvilág részei voltak. Szinte azt várta, hogy Jang bármelyik pillanatban betoppan és közli, hogy az egész egy színes, szélesvásznú filmeposz forgatása volt.

Az iszapzátony, ahová apja is segítette ki vonszolni a sebesült tengerészeket, és ahol hat órán át ültek a halott altiszt mellett, kétségkívül valóságos volt. Mintha magukat a japánokat is meglepte volna támadásuk gyors sikere, és úgy látszott, hogy kénytelenek lesznek megvárni, amíg felfogják saját győzelmüket. A Pearl Harbor-i támadás után mindössze néhány órával a Sanghajt körülzáró japán hadsereg elfoglalta a Nemzetközi Negyedet. Az amerikai Wake-et és a Sétányt lerohanó tengerészek győzelmüket ünnepelve vonultak fel a bankházak és a szállodák előtt.

Közben pedig a Viharmadár sebesült túlélői és a megmentésükre siető angol civilek a csatorna melletti iszapzátonyon várakoztak. A kikötői mólóról felfegyverzett katonai rendőrök osztaga ereszkedett le közéjük. A fejsebet kapott Polkinhorn kapitányt és az első tisztet elvitték, a többieket viszont otthagyták a napon sínylődni. Egy díszegyenruhás japán tiszt járkált, kesztyűs kezében karddal, a sebesült és kimerült emberek között, és mindegyiknek az arcába bámult. A blézerben és iskolás egyensapkában elcsigázott apja mellett gubbasztó Jimet is hosszan méregette, láthatóan értetlenül állt a Cathedral School bonyolultan cifra jelvénye előtt, és talán úgy vélte, hogy Jim a Királyi Haditengerészet egy szokatlanul ifjú kadétja lehet.

Egy órával később Polkinhorn kapitányt motorcsónakkal kivitték az elsüllyedt Viharmadárhoz. A hajó elhagyása előtt ugyanis a kapitány még meg tudta semmisíteni a rejtjelkulcsot, és még több nappal a támadás után is japán búvárok szálltak le a mélybe, és sikertelenül próbálták a lent nyugvó roncsból felhozni a kulcsokat rejtő dobozokat.

Tíz óra után nem sokkal a japánok ismét megnyitották a Sétányt, és több ezer zavart kínait és semleges európait kísértek végig a rakparton. Az emberek lebámultak a Viharmadár sebesültjeire, és némán, mozdulatlanul végigállták, amíg a Felkelő Nap zászlóját szertartásosan felhúzták a Wake árbocára. A hűvös decemberi napsütésben vacogó Jim és az apja visszanéztek a kifejezéstelen tekintettel bámészkodó kínaiakra, akik összecsődültek felettük, és akik most szemtanúi lehettek a szövetséges hatalmak porba alázásának a japán császárság előtt. A látvány intő példaként szolgálhat mindazoknak, akik vonakodnak a kölcsönös fellendülés örömeiből részesedni. Szerencséjükre alig néhány óra múlva a vichyi francia és német követségek tisztviselői törtek át a tömegen. Bőbeszédűen tiltakoztak a sebesült angolokkal szembeni bánásmód ellen. A japánok váratlan hangulatváltozásaik egyikének engedelmeskedve beleegyeztek, hogy a Szent Mária Kórházba vigyék a foglyokat.

A kórházba érve Jimet már csak egyetlenegy kívánság éltette: hogy mielőbb kikerüljön innen, és hazamehessen az anyjához, az Amherst Avenue-ra. Az a francia orvos, aki higanyos krémmel bekente a térdét, és a nővérek, akik megfürdették, azonnal felismerték, hogy Jim egy angol iskolás fiú, és megpróbálták kieszközölni a szabadulását. A japánok azonban a kórháznak egy egész szárnyát lefoglalták, elszállították a kínai betegeket, és őrt állítottak minden emeletre. A legfelsőn egy fiatal katona őrködött a gyermekkórterem előtt, és azzal ütötte el az időt, hogy cigarettát kunyerált az apácáktól, és harsányan sorolta a fent zümmögő repülőgépek nevét.

Jim egy kínai apácától azt is megtudta, hogy az apja egy emelettel lejjebb, a többi polgári fogollyal került közös kórterembe, és még mindig lábadozik a szívét ért megerőltetés és az átélt megpróbáltatások mellékhatásaiból, de néhány napon belül elhagyhatja a kórházat. A japán hadvezetés – csak általuk ismert okoknál fogva, mindenki számára váratlanul – Polkinhorn kapitány és emberei bátorságát kezdte magasztalni. Ott-tartózkodásuk második napján az Idzumo parancsnokának utasítására egyenruhás tisztek jelentek meg a kórházban és a busido legtisztább hagyományai szerint tisztelettel adóztak a sebesült tengerészeknek, külön-külön mélyen meghajolva mindegyikük előtt. Az angol nyelvű, angol tulajdonban lévő, bár régóta japánszimpatizáns Shanghai Times a címoldalon hozta a Viharmadár fényképét, és dicshimnuszt zengett a legénység hősiességéről. A vezércikk a Pearl Harbor-i japán támadásról és a manilai Clark Field bombázásáról számolt be. Egy semleges hírügynökség ceruzarajzai a vízbe merült amerikai hajóroncsok fölött gomolygó füst apokaliptikus képét mutatták.

Jim azon töprengett, hogy most, hogy a japánok megnyerték a háborút, talán visszatér az élet a megszokott kerékvágásba. Amikor a fiatal katona megmutatta neki az újságot, Jim odaadó figyelemmel tanulmányozta a japán repülőgép-anyahajókról felszálló bombázók fényképeit, és eszébe jutottak a háború előestjén, a Palace szállóbeli hálószobájában álmából ismert jelenetek.

A katona, Jim ágyán elnyúlva, a támadó harci repülőgépre mutatott és buzgón igyekezett Jimet elkápráztatni a lehengerlő japán arzenállal.

– …á …á…

– Nakadzsima – vágta rá Jim. – Nakadzsima Hajabusza.

– Nakadzsima? – sóhajtott fel kétkedőén a katona, mintha a mellette ülő kis angol iskolás fiú észbeli képességeit meghaladná a japán katonai repülés témája. Pedig Jim szinte az összes repülőgépfajtát felismerte. A kínai-japán háborúról szóló brit híradók nyíltan nevetség tárgyává tették a japán repülőgépeket és pilótáikat, de Jim apja és Mr. Maxted mindig tisztelettel emlegették mindkettőt.

Jim épp azon tűnődött, hogyan látogathatná meg az apját, amikor felharsant a lépcsőházból az őrségfelvezető parancsa. A fiatal közlegényt halálos rettegésben tartotta ez az apró termetű és kellemetlen tizedes, aki a japán hadseregben szemmel láthatólag a legfontosabb rangot képviselte. A katona zsebre vágta a csikket, felkapta a puskáját és ujjával megfenyegetve Jimet, kivágtatott a kórteremből.

Jim boldog volt, hogy végre magára maradt, és rögvest kimászott az ágyból. Az ablakból a szomszéd szárnyépület erkélyén tanyázó, lábadozó kínai árvákra látott ki. Csakúgy, mint Jim, ők is a helyi francia adományokból származó köntöst viselték, és a napot Jim csodálásával töltötték. A két szárnyat egy tűzlétra kötötte össze, amelyet az ablakoknál felhalmozott homokzsákok zártak el, még 1937-ből, amikor a folyó felől odatévedő gránátok ellen védték a kórházat.

Jim mezítláb átcsattogott a kórterem hátsó ajtajához. A homokzsákok közt keskeny átjárópalló feküdt, és a kipergett homokban temérdek cigarettacsikk hevert, amelyet az unatkozó francia orvosok dobáltak el. Jim elindult a tűzlétra mellett, gondosan kerülgetve az üvegcserepeket. Egy vaslépcső vezetett az átellenben levő szárnyba, amit rozsdásodó híd kötött össze a Jim alatti kórteremmel.

Jim sebesen lefutott a lépcsőn és végigment a hídon. Valahol ezen az emeleten van az apja és a Viharmadár túlélői. A körfolyosóra néző kórtermek ablakát, elsötétítés céljából, kátránnyal kenték be. Jim, az árvák izgatott pillantásától kísérve, végigjárta a szárnyat körbefutó folyosót. A kórterembe nyíló ajtót bezárták, és épp megrángatta a kilincset, amikor a kínai gyerekek villámgyorsan behúzódtak a balkonjuk védelme alá. A tetőn állva kiabált le egy fegyveres japán katona a szárnyak közti aknába, katonák szaladtak át a kórház udvarán, puskájukon feltűzött bajonett, és egy katonai oldalkocsis motorkerékpár fordult be a kapun. Jim hallotta a lépcsőfokokon dobbanó csizmás lépteket, a fokoknak ütődő puskatus zaját, és egy francia apáca tiltakozva felcsattanó hangját.

Jim lekuporodott a zárt ajtó előtti homokzsákok közé. A feje felett katonák jöttek-mentek a gyermekkórterem előtti körfolyosón, és a rozsdás rácsozaton át Jim fejére pergett a homok. Autókürt harsant az Avenue Fochon, és Jim biztos volt benne, hogy az egész japán megszálló hadsereg egyedül őt keresi.

Az ajtóretesz megzörrent és kinyílt az ajtó, feltárva az elsötétített kórterem belsejét. A beszökő napfénynél Jim bepillanthatott a barlangszerű helyiségbe, amelyet zsúfolásig megtöltötték a sebesült, bekötözött férfiak; voltak, akiknek csak az ágyak közt, a padlón jutott hely; puskát és vászon hordágyat cipelő japán katonák lökték félre az apácákat. A fiatal angol tengerészek sápadt arca a nap felé fordult, és a sebek, a nyomorúságnak a sötétből kiáradó émelyítő bűze mellbe vágta Jimet.

Az ajtóban álló japán tizedes rámeredt Jimre, aki pizsamában kuporgott a cigarettacsikkek között. Aztán bevágta az ajtót, és a kisfiú hallotta, hogy ordibál, és ököllel noszogatja az egyik japán katonát.

Egy órával később már senki sem maradt, és Jim magányosan feküdt a kórtermében. Az Avenue Fochról dudálás hallatszott, míg Jim az udvarról kifaroló katonai teherautót nézte. A Viharmadár legénységét és a megmentésükre siető nyolc civilt sebtében letuszkolták a lépcsőn és felrakták a teherautóra. A súlyosabb sebesültek az éppen hogy ülni tudók lába közt hordágyakon feküdtek.

Jim nem tudta felfedezni köztük az apját, de egy francia irgalmas nővértől megtudta, hogy az apja lábon ment a foglyokat a hungkoui katonai börtönbe szállító teherautóhoz.

– Ma reggel megszökött az egyik tengerészetek. Ez nagyon kellemetlenül érintett bennünket. – A nővér tekintetéből ugyanaz a helytelenítés áradt, mint a japán tizedeséből. Úgy haragudott rá, ahogy mostanában másoknál is megfigyelte; mintha nem valamilyen cselekedete, hanem kizárólag a megváltozott körülményekkel szembeni tehetetlensége váltaná ki mások furcsa rosszallását.

– Az Amherst Avenue-n laksz? Haza kell menned. – A nővér odaintett egy kínai apácát, aki épp Jim frissen kitisztított ruháját tette az ágyra. Jim észrevette, hogy alig várják, hogy megszabaduljanak tőle. – Édesanyád majd gondodat viseli.

Jim felöltözött, megkötötte a nyakkendőjét és gondosan feltette a sapkáját. Szeretett volna köszönetet mondani a nővérnek, de az már kiment az árváihoz.

 

 

6 / A bicskás fiú

 

Sanghaj a háborútól, mint már annyiszor, pusztulás helyett új erőre kapott. Az agyonzsúfolt utcákon élénkebben lüktetett az élet. Még a csatornákban heverő holttestek is valahogy elevenebbnek látszottak. Az Avenue Foch járdáit ellepték a parasztasszonyok, a Cercle Sportif Frangais előtt a zsúfoltság miatt a kiskocsijukat maguk előtt toló utcai árusok egymásnak ütköztek, és a kocsik kereke egymásba akadt, sokszor tíz, egymással is versenyt futó riksa és gyaloghintó vett közre egy-egy szüntelenül tülkölve előrearaszoló autót. Fényes amerikai öltönyben feszítő fiatal kínai gengszterek álltak az utcasarkokon, és kiabálva taglalták a jai alai meccs kilátásait. A Regency Szálló előtt várakozó gyaloghintókban szőrmebundás prostituáltak ültek testőreik kíséretében, és úgy festettek, mintha sétakocsikázásra váró ragyogó, társaságbeli feleségek volnának. A város kiözönlött az utcákra, mintha a Nemzetközi Negyed elfoglalását ünnepelné; egy másik ázsiai nagyhatalom győzelmét az amerikaiak és az európaiak felett.

Mindezek ellenére Jim az Avenue Pétain és az Avenue Haig kereszteződéséhez érve észrevette, hogy még mindig egy angol rendőr őrmester és két szikh altiszt irányítja a forgalmat, mindössze egyetlenegy japán katona felügyelete mellett, aki a hátuk mögött állt a tömeg fölé nyúló konzolos hídon. Az álcázott teherautókon úgy ültek sorban a japán katonák, mintha városnéző kiránduláson lennének. A Rádium Intézet előtt tisztek igazgatták fehér kesztyűjüket. A hatalmas Coca-Cola- és Caltex-hirdetéseket Vang Csing-vei, a bábkormány kollaboráns vezetőjének arcmásával ragasztották át. Az Avenue Pétainen Jimet a nagy zajban jelszókat harsogó kínai katonák menetoszlopa előzte meg. Léptük dobogott az aszfalton, nehézkesen helyben jártak a Del Monté kaszinó barokk homlokzata alatt, aztán továbbkocogtak a stadion mellett, ahol az agárversenyeket tartották. A bábkormány katonái, ez a furcsa kulisereg, sápadt narancsszín egyenruhát és amerikai stílusú tornacipőt hordtak.

Az Avenue Haigen levő villamosremíz előtt egy kis időre csend telepedett a villamosra váró több száz ember közé: egy nyilvános lefejezést néztek végig. Vattázott parasztruhában egy férfi és egy nő teste feküdt a deszkaperon mellett. Zsebtolvajok vagy tán Kuomintang-kémek lehettek. A kínai altisztek megtörölték a csizmájukat, amelyet beszennyezett a vágányok közé becsorgó vér. A kivégzőosztag helyet adott egy utasokkal zsúfolt, csilingelő villamosnak, amely csikorogva továbbzötyögött, áramszedője szisszent és szikrákat csiholt a felső vezetékből, az elülső kerekeket pedig nedvesvörösre mázolta a vér, mintha csak munkaünnepi parádéra festették volna át őket.

Jim ilyenkor meg szokott állni, hogy a tömegben bámészkodjon. Iskolából hazajövet gyakran került az óváros felé. Egy apró, tisztára súrolt fapadlós stadionban is tartottak nyilvános kivégzéseket, ahol a tikfa kivégzőoszlopoknál fojtották meg az elítélteket, és a körben elhelyezett padokat mindig figyelmes közönség töltötte meg. Jim arra a meggyőződésre jutott, hogy a kínaiak élvezik a halál látványát, mert ez emlékezetükbe idézi, milyen kevés esélyük van maguknak is az életben maradásra. Ugyanilyen megfontolásból szerettek kegyetlenkedni is, hogy ráébresszék magukat, micsoda oktalanság a világot jobbnak hinni, mint ők maguk.

Jim tekintete végigfutott a fej nélküli testeket bámuló parasztasszonyok és kulik arcán. Mindenki lökött egyet a testeken, aki a villamosra le és fel akart szállni, az élet lassan felszippantotta ezt a cseppnyi halált. Jim elfordult, és közben megbotlott egy szénserpenyőben, amelyben az utcai árus tésztába forgatott kígyódarabkákat sütött. Forró zsírcseppek spricceltek egy favödörben úszó-tekergő kígyóra, az pedig csapkodni kezdett a sistergő olajtól. Az árus Jim felé suhintott forró merítőkanalával, hogy fejbe csapja, de a kisfiú a parkoló riksák közé furakodva elmenekült. A remiz bejárata felé szaladt a vérfoltos villamossínek mentén.

Átfurakodott a várakozó utasok között, és helyet szorított magának egy betonpadon, ahol parasztasszonyok üldögéltek, fonott kosaraikban csirkéket vittek. Az asszonyokból izzadság és fáradtság bűze áradt, de az elcsigázott Jim nem érzett magában erőt ahhoz, hogy továbbmenjen. Több mint három kilométert gyalogolt a forgalmas utcákon. Már korábban észrevette, hogy egy fiatal kínai követi, külsejéről ítélve gyaloghintó-tulajdonos vagy egy kisstílű sanghaji gengszter felhajtója lehetett. A magas fiatal fiú, akinek szinte jellegtelen gumiszerű halálfeje, olajosan csillogó fekete haja és bőrdzsekije volt, az agárverseny-stadion előtt figyelt fel Jimre. A gyermekrablások Sanghajban napirenden voltak, és a szülei, mielőtt Jangban feltétel nélkül megbíztak volna, Jimet csakis a nevelőnő kíséretében engedték iskolába. A kínai fiú érdeklődését bizonyára Jim blézere, bőrcipője, repülőtiszti karórája és a szivarzsebébe tűzött amerikai töltőtoll keltette fel.

A fiú keresztülvágott a tömegen és odalépett Jimhez, sárga keze villámsebesen rebbent ide-oda.

– Amerikai fiú? – kérdezte.

– Nem, angol. A sofőrömre várok.

– Angol… fiú. Te most jönni velem.

– Nem… ott a sofőröm.

A fiú odanyúlt, és miközben kínaiul káromkodott, megragadta Jim csuklóját. Ujjai a fémszíj körül matattak, megpróbálta kinyitni a csatot. A parasztasszonyok tudomást sem vettek róla, a csirkék békésen aludtak az ölükben. Jim ellökte a fiú kezét, de az máris a felső karjára kulcsolódott. A fiú egy kést húzott elő a bőrdzsekijéből és most Jim kezét készült csuklóból levágni.

Jim kiszakította magát a szorításából. Mielőtt ellenfele újra megragadta volna, felkapta a tőle jobbra ülő asszony öléből a kosarat és hozzávágta a fiúhoz. A fiú hanyatt esett, lábával a rikoltozó madár felé rúgott. Az asszonyok felugrottak és szapulni kezdték. A fiú rájuk sem hederített, csak eltette a kését. Követte a villamosra várók sorai közt menekülő Jimet, aki hiába próbálta bárki figyelmét is felhívni felhorzsolt csuklójára.

A remíztől vagy száz méterre Jim kiért az Avenue Joffre-ra. Megpihent a Nanking filmszínház lelakatolt bejáratában, ahol az Elfújta a szél kínai kalózkiadását játszónak. Clark Gable és Vivien Leigh félig lebontott arca az égő Atlanta majdhogynem életnagyságú mása fölött magasodott az állványzaton. (A fatáblákra festett füst, amit a kínai ácsok éppen bontottak, alig különbözött az óvárosban dúló tüzek felszálló füstjétől; arrafelé a Kuomintang-partizánok még harcoltak a japán betolakodókkal.)

Olcsó tornacipőjében a kínai fiú még mindig a nyomában volt, ide-oda surranva, oldalazva próbált a tömegben előrejutni. Az Avenue Joffre közepét kettévágta egy rendőri ellenőrző pont; a homokzsákokkal körberakott lövegállás a Francia Koncesszió nyugati határát jelezte, Jim tudta, hogy a vichyi francia rendőröktől vagy a japán katonáktól nem számíthat segítségre. Mindannyian a versenypálya fölött alacsonyan szálló egymotoros bombázót figyelték.

Abban a pillanatban, amikor a repülőgép árnyéka átsuhant az út felett, Jim érezte, hogy a fiú lekapja a sapkáját és megmarkolja a vállát. Jim kitépte magát a markából, és a gyaloghintók között ide-oda ugrálva átszaladt az úton az ellenőrző pont felé, miközben azt kiabálta: "Nakadzsima! Nakadzsima!"

A vichyi egyenruhás kínai segédrendőr pálcájával megpróbálta Jimet elkergetni, egy japán őrszem pillantása azonban megakadt rajta. Észrevette a japán írásjeleket azon a fémlapocskán, amit Jim az elhagyott repülőgépből vett ki a hungjaói repülőtéren, és most maga elé tartott. Nem zavarta el rögtön a kisfiút, csak amikor folytatta az őrjáratát, akkor hessegette el.

– Nakadzsima!

Jim beállt az ellenőrző ponton áthaladó gyalogosok közé. Jól számított: üldözője felszívódott a szögesdrót kerítés francia felén lebzselő koldusok és riksakulik között. Jim nem először találkozott azzal a furcsa paradoxonnal, hogy ellenségei, a japánok, sokszor egyedüli védelmezői is Sanghajban.

Fájó karját fogva, elvesztett iskolai sapkája miatt magában füstölögve ért haza Jim az Amherst Avenuera. Inge új javai eltakarta a csuklóján éktelenkedő sötét hurkákat. Anyját örökös aggodalommal töltötte el a sanghaji utcákon leselkedő veszély és erőszak, és fogalma sem volt Jim hosszú biciklis kirándulásairól.

Az Amherst Avenue kihalt volt. Eltűnt a rengeteg koldus és menekült. Még a Craven A dobozos öreg koldus sem volt megszokott helyén, a felhajtójukon. Jim felszaladt a kocsiúton, örült, hogy ismét láthatja az anyját, aki bizonyára odafent a hálószobája díványán üldögél, és majd mesél a karácsonyról. A háború, mint beszédtéma, eszébe sem jutott.

Egy szögről japán írásjelekkel teleírt hosszú tekercs lógott az ajtón, a fehér vásznon pecsétek és iktatószámok is díszelegtek. Jim becsengetett és várta, hogy a Kettes Számú Fiú ajtót nyisson. Maradék ereje is elszállt, a hosszú út elcsigázta, a cipőjét félretaposta, és csak most vette észre, hogy a blézere ujját könyéktől végighasította a tolvaj kése.

– Fiú! Siess! – És már majdnem kicsúszott a száján: – …mert megöllek… –, amikor idejében meggondolta magát és elhallgatott.

A házban csend volt. A szolgák szállásán nem vitatkoztak az amahok a mosóteknő fölött, és a virágágyások felől sem hallotta a kertész ollójának csattogását. Valaki kikapcsolta az úszómedence tisztítómotorját, bár az apja meghagyta, hogy egész télen tisztítsák a vizet. Hálószobája ablakára felpillantva észrevette, hogy a légkondicionáló szellőzőreteszét is becsukták.

Jim fülelt az üres ház csendjében berregő csengőre. Belefáradt, hogy hiába nyomja a gombot, inkább leült a lépcsőre, és lehorzsolt térdét fújta. Nehezen talált rá magyarázatot, hogy mehetett el egyszerre anyja, apja, Vera, a kilenc szolgáló, a sofőr és a kertész otthonról,

Az út vége felől tompa pukkanás hallatszott, egy erős motor köhögős kipufogórobbanása. Japán félhernyótalpas harckocsi fordult be az Amherst Avenue-ra, a tetején meredező antennák közt álldogált a legénység. Az út közepén haladt, és egy német Mercedes túrakocsi kénytelen volt miatta felhajtani a járdára.

Jim leugrott a verandáról, és bebújt egy oszlop mögé. A házukat égetett agyaglapokkal kirakott magas fal vette körül, amelynek üvegcserepekkel hintették be a tetejét. Jim a résekbe kapaszkodva felkúszott a falra, a rácsos ablak alatt. Felhúzta magát a betonszegélyre és négykézláb végigmászott az üvegcserepek között. Anélkül, hogy a kertész vagy az éjjeliőr észrevette volna, a hegyesebb üvegszilánkok jó részét már korábban, hasonló falmászások idején, kiszedegette, leereszkedett a túloldalon, és leugrott a nyári lak mögötti cédrusfa sötét ágai közé.

Igazi otthona, az elkerített és csendes kert feküdt előtte. Képzelete itt szárnyalhatott leggáttalanabbul. A rózsalugas tetején lezuhant pilóta volt, a teniszpálya mögött, fent a nyárfa ágán orvlövész, légpuskájával a pázsiton szélsebesen átvágó gyalogos katona, aki fedezékbe vágódik a virágágyásoknál, és újra felpattanva megrohamozza a zászlórúd alatti sziklakertet.

A nyári lak árnyékából Jim felpislogott a veranda ablakaira. A fent zümmögő repülőgép óvatosságra intette: jobb, ha nem szalad át elhamarkodottan a pázsiton. Bár a kert érintetlennek látszott, valahogy sötétebb és vadabb is lett egyúttal. A nyíratlan fű hullámzott a szélben, a rododendronok is komorabbnak tűntek a szemében. A teraszlépcsőn feküdt a biciklije, amelyet a kertész nem rakott el. A füvön át az úszómedencéhez ment. A víz színén hullott levelek és döglött bogarak lebegtek, csaknem egy métert csökkent a vízszint, és a medence oldalára tajték rakódott. A fehér csempéken elnyomott cigarettacsikkek hevertek, az ugródeszka alatt egy kínai csomag úszott.

Jim az ösvényen a szolgák szállásához ment. Az udvarban egy faszénkályha állt, de a konyhaajtó be volt zárva. Jim hallgatózott, nem hall-e valami hangot odabentről. A konyhához vezető lépcső mellett volt a szemétzúzó és -tömörítő zárt fedele. A kompresszort és a konyhai mosogatót egy csúszda kötötte össze. Kisebb korában, vagy két éve, Jim egyszer halálra rémítette az anyját, aki a háziszolgával épp egy estély vacsoramenüjét állította össze, amikor a csúszdán megérkezett a konyhába.

Most nem fenyegette veszély, hogy a motort valaki bekapcsolja. Jim felemelte a fémfedelet, átmászott a pengeéles kések között, és oldalvást végigkúszott a zsíros csúszdán. A túloldalon felbillentett fedél mögött az ismerős fehér csempés konyha képe tárult elé.

– Vera! Itthon vagyok! Fiú!

Jim leereszkedett a padlóra. Sosem látta még a házat ilyen sötétnek. A hűtőszekrény körül összegyűlt víztócsát kikerülve belépett az üres hallba. Az anyja hálószobájához vezető lépcsőn megérezte a házat belengő idegen izzadságszagot. Anyja ruhái nagy összevisszaságban hevertek a véletlen ágyon, a padlón nyitott bőröndök álltak. Valaki lesöpörte a toalettasztalról anyja hajkeféit és illatszeres üvegcséit, a fényes padlót finom hintőpor borította. A porban vagy egy tucat lábnyom látszott, világosan kivehető súlyos csizmás lábnyomok körében anyja meztelen talpa forgott körbe, és Jimnek a szülei foxtrott és tangó kézikönyveiben látott bonyolult tánclépések jutottak eszébe.

Jim leült az ágyra, és saját, csillagosan szétszakadt arcmását nézte a tükörben. Valaki nehéz tárgyat vágott a földig érő tükörbe, és Jimnek az volt az érzése, mintha szétszóródna az üres házban.

Az ágy lábánál nyomta el az álom: anyja selyem hálóingének illatától végre megnyugodott.

 

 

7 / A kiszáradt úszómedence

 

Az Amherst Avenue-n megrekedt az idő, mint a szobákban a por, amely lustán szállongott, amikor Jim bejárta a kongó, néma helyiségeket, majd leülepedett mindenre. A háború előtti időre csak a majdnem feledésbe ment illatok, a szőnyeg tapintása emlékeztette. Három napon át várta apja és anyja visszatérését. Minden reggel felmászott a hálószobája feletti ferde tetőre, és tekintetével végigkutatta Sanghaj nyugati kertvárosainak lakónegyedeit. Nézte a vidékről a belváros felé tartó japán tankhadosztályokat, és a blézerét igyekezett megjavítani, miközben türelmetlenül várta azt a pillanatot, amikor Janggal együtt a Packardban felbukkannak végre a szülei.

A ház felett rengeteg repülőgép szállt el, és Jim a megfigyelésükkel múlatta az időt. Most, hogy a kertész már nem tartotta rendben a sövényt és nem nyírta a füvet, az alatta elterülő mozdulatlan pázsit egyre sötétebb lett. Délutánonként odalent játszott, a sziklakerten átkúszva úgy tett, mintha ő volna a Wake-et elfoglaló egyik japán tengerész. De a kerti játék valahogy elvesztette varázsát, és Jim többnyire anyja hálószobái díványán üldögélt. Itt még érezte anyja illatként lebegő jelenlétét, és sakkban tudta tartani az elrepedt tükörben látható torz figurát. Jim felidézte a latin házi feladat írásával együtt eltöltött hosszú órákat, eszébe jutottak a történetek, amelyeket anyja gyermekkoráról és Angliáról, arról a Kínánál is különösebb országról mesélt, ahol majd a háború befejeztével iskolába fog járni.

Anyja lábnyomát nézte a padlón széthintett púderban. Ide-oda lépkedett egy túl mohó partner karjában, esetleg éppen egy japán tisztében, akit talán tangózni tanított. Jim is kipróbálta a tánclépéseket, de vadabbnak érezte, mint bármilyen addig látott táncot, közben el is esett, és megvágta a kezét a tükörcserepekkel.

Kiszívta a sebet, és közben visszagondolt arra, amikor az anyja madzsongozni tanította, a mahagónifalból kiugró és helyrekattanó rejtélyes színes lapocskákra. Jim latolgatta, hogy ír egy könyvet a madzsongjátékról, de a legtöbb szabályt már elfelejtette. A melegházból felhozott egy nyaláb bambuszrudat és a szalon szőnyegén sárkányrepülőt próbált építeni az apjától tanult tudományos elvek alapján. De az Amherst Avenue-n cirkáló japán járőrök meglátnák a kertből felröppenő sárkányt. Jim ezért ezt is félretette, és körülbaktatott a házban, elmerengve nézte a medencében lassan apadó vizet.

A jégszekrényben megromlott ételnek undorító szaga volt, de a kamra polcain gyümölcskonzerv, piskóta és húskonzerv sorakozott, olyan finomságok, amelyeket Jim imádott. Az ebédlőben, megszokott helyén étkezett. És este, ha bizonyosnak látszott, hogy a szülei aznap már nem érnek haza, a ház legfelső emeletén levő szobájában aludt el, és az egyik repülőgép modelljét is maga mellé vette az ágyba. Ilyesmit Vera sosem engedett meg. És álmában mindig ugyanazt látta: kitört a háború, és a japán haditengerészet összes csatahajója felúszott a Jangcén, ágyúik addig dörögtek, amíg el nem süllyesztették a Viharmadárt, és Jim meg az apja kimentették a sebesült matrózokat.

A negyedik nap reggelén, amikor lement reggelizni, észrevette, hogy valószínűleg elfelejtette elzárni a konyhai csapot, és a gyűjtőtartályból az utolsó cseppig kifolyt a víz. A kamrában bőven álltak szódavizes palackok, de Jim most először döbbent rá, hogy hiába várja a szüleit. Kibámult a verandaablakon át az elburjánzott kertre. Nem az bántotta, hogy a háború mindent megváltoztatott, hiszen a változást nagyon szerette, hanem az, hogy nyomában minden ugyanolyan érthetetlen és nyugtalanító maradt. A házat magát is mogorvának érezte, mintha számos apró és barátságtalan megnyilvánulásával mindinkább távolodna tőle.

Elhatározta, hogy a lelkét befonó csüggedés ellenszeréül ellátogat legjobb barátai, Patrick Maxted és a Raymond ikrek házához. Szódavízben megmosdott, és lement a kertbe biciklijéért. Aznap reggelre a medence is kiszáradt. Jim most látta először így, üresen. Érdeklődve nézte a medence lejtős alját. A valaha titokzatos, remegő kék vonalak a medence alján, amelyeket csak a buborékok felfelé szálló szökőkútján át láthatott, elé tárultak a reggeli napfényben. A csempe csúszós volt a levelektől és a mocsoktól, a krómozott lépcső a medence mélyebb végén, amely valamikor feneketlen mélységbe nyúlt, most hirtelen ért véget egy pár iszapos gumipapucs mellett.

Jim a sekélyebb végén ugrott be. Megcsúszott a síkos padlón, és sebes térde véres nyomot hagyott a kövön. Egy légy azonnal rászállt. Jim óvatosan, a lába elé nézve végigtalpalt a lejtős padlón. A mélyebb oldalon, a réz kifolyónyílásnál elmúlt nyarak egész kis tárházára bukkant: ott volt anyja napszemüvege, Vera hajcsatja, egy borospohár és egy angol félkoronás, amit az apja a kedvéért dobott a vízbe. Jim gyakran megpillantotta az ezüstös érmét, amint gyöngykagylóként csillogott a mélyben, de soha nem tudta elérni és felhozni.

Zsebre vágta a pénzt és felkukucskált a nedves falra. Volt valami ijesztő abban, hogy a leeresztett vizű medencében állt, és megpróbálta elképzelni, mire lehetne így használni. A csingtaói betonbunkerben látott véres tenyérnyomok jutottak az eszébe, amelyeket német géppuskások hagytak a falakon. Lehet, hogy Sanghaj összes úszómedencéjében gyilkosságot készülnek elkövetni, és a falakat csak azért borítja csempe, hogy a vért könnyebben le tudják utána mosni.

Jim a kertből áttolta a biciklijét a verandaajtón, majd megvalósította régi aknát: felugrott a nyeregbe és átkarikázott a rendezett, üres szobákon. Gyönyörűséggel töltötte el a gondolat, hogy Vera és a szolgák mennyire megbotránkoznának, ha ezt látnák, és közben ügyesen körbefordult apja dolgozószobájában, ahol érdeklődve nézte, milyen izgalmas mintákat vág a biciklikerék a vastag szőnyegbe. A szalonba bekanyarodva nekiütközött az íróasztalnak, és levert egy olvasólámpát. Felállt a nyeregben, ide-oda szlalomozott az asztalok és fotelok között, elvesztette az egyensúlyát és ráesett egy díványra, újra nyeregbe pattant anélkül, hogy lába érintette volna a padlót, teljes erejéből nekihajtott az ebédlőbe nyíló dupla szárnyú ajtónak, kitárta és vadul körözni kezdett a hatalmas politúrozott asztal körül. Csinált egy vargabetűt a kamrába, ide-oda forgott a hűtőszekrény alatt álló tócsában, leverte a serpenyőket a konyhapolcokról és szemkápráztató gyorsasággal nekirontott a földszinti gardróbszoba tükrének. És amikor a kerék nekivágódott a maszatos üvegnek, Jim rákiabált izgatott tükörképére. Azért a háború is szerzett legalább egy kis örömöt.

Jim boldogan csukta be maga mögött a bejárati ajtót, kisimította a japán tekercset, és elindult a közeli Columbia Roadra, ahol a Raymond ikrek laktak. Az volt az érzése, mintha Sanghaj egy hatalmas ház volna, és ő a ház szobáiban biciklizne. A kollaboráns kormány katonái a Columbia Roadon meneteltek. Jim elhúzott mellettük, és kihívóan elkanyarodott, amikor a szakaszvezető harsány szóáradatot eresztett meg utána. Végigszáguldott a külvárosi járdákon, kerülgette a telefonpóznákat, és amerre elhaladt, zörögve gurultak félre az isten tudja, hova tűnt koldusok bádogdobozai.

Egészen kifulladt, mire Raymondékhoz ért, akiknek a háza a Columbia Road németek lakta végén állt. Elkarikázott az utcán parkoló Opelek és Mercedesek mellett, amelyeknek sötét, nehézkes formájuk Jimet látatlanban is Európára emlékeztette, majd lefékezett a bejárat előtt.

A tölgyfa ajtóra itt is japán nyelvű tekercset szögeztek. Nyílt az ajtó, és két amah lépett ki: Mrs. Raymond öltözőasztalát vonszolták ki a házból.

– Itthon van Clifford? Vagy Derek? Amah!

Jim jól ismerte mindkettőjüket, és azt hitte, tört angolságukkal rögtön elcsicsergik a választ, de a két amah levegőnek nézte, és tovább erőlködött az öltözőasztallal. Görcsbe szorult, ökölre emlékeztető meztelen, elnyomorodott lábuk meg-megcsúszott a lépcsőn.

– Jamie vagyok, és Mrs. Raymond…

Jim el akart lépni a két amah mellett, de egyikük kinyújtotta a kezét és pofon vágta.

Jim, akit a pofon egészen elkábított, visszament a biciklijéhez. Még az iskolai bokszmeccseken vagy az Avenue Foch bandájával vívott ökölharcban sem kapott ilyen erős, fájdalmas ütést. Mintha a fél arcán leszakították volna a koponyájáról a húst. Szeme könnyezett, de erős akarattal elfojtotta a sírást. Az amahok izmosak voltak, karjuk megerősödött az örökös mosástól. Jim nézte, ahogy kínlódnak az öltözőasztallal, és megértette, hogy saját maga vagy a Raymond család valamely régi bűnéért fizetett most meg.

Jim addig várt, amíg le nem értek a lépcső aljára, de amikor az egyik amah megindult felé, feltehetően, hogy újra pofon vágja, Jim felugrott a biciklijére és elhajtott.

Raymondék felhajtója előtt két vele egykorú német fiú labdázott, anyjuk a családi Opel ajtaját nyitotta ki. Hasonló esetben német jelszavakat kiabáltak volna, sőt kövekkel is megdobálták volna, amíg az anyjuk közbe nem lép. De most némán álltak és nézték, amíg elment mellettük. Dagadt arcát szégyenkezve félrefordította, hogy ne lássák. Az anya magához ölelte fiait, és olyan aggódó tekintettel nézett utána, mintha látná a Jim felett lebegő elkerülhetetlen végzetet.

 

Jim, bár még kábult volt, és megdöbbentette az amah arcára kiülő düh, elindult Maxtedék bérháza felé, amely a Francia Koncesszió területén állt. Püffedtnek érezte az egész arcát, az alsó fogsorában kilazult egy fog. Hevesen vágyakozott a szülei után, és azt kívánta, hogy a háború most rögtön, ha lehet, még aznap délután érjen véget.

Porosan és szokatlanul kifáradva ért az Avenue Fochon felállított szögesdrót kerítéses ellenőrző ponthoz. A tömeg mintha megritkult volna, bár még így is sok kínai és európai várt a sorára a japán őrök előtt. Éppen egy svájci rendszámú Buickot és egy vichyi francia benzintartálykocsit engedtek át. Az európaiak általában sorbaállás nélkül jutottak át, de most ők is beálltak a riksakulit és talicskát toló parasztok közé. A biciklije kormányát markoló Jimet majdnem feldöntötte egy mezítlábas, visszeres lábú kuli, aki egy tűzifával megrakott bambuszrúd súlya alatt keservesen dülöngélve vánszorgott el mellette. A körülötte nyüzsgő emberekből áradó izzadság- és fáradtságbűz, az olcsó zsír és rizsbor szaga mind új volt Jim számára: ezt a Sanghajt eddig nem ismerte. Egy nyitott Chrysler suhant el mellette, benne két fiatal német ült, folyton nyomták a dudát, az elülső lökhárító lehorzsolta a bőrt Jim kezéről.

Amint átért az ellenőrző ponton, megegyengette kicsit a biciklije első kerekét, aztán az Avenue Joffre-ra hajtott Maxtedék házához. A franciás díszkert tökéletessége semmit sem változott, és Jim vigaszt merített a háború előtti Sanghaj emlékéből. Liften ment fel a hetedik emeletre, és közben könnyeivel próbálta maszatos arcát, kezét megtisztogatni. Öntudatlanul is úgy képzelte, hogy Mrs. Maxted váratlanul visszatért Hongkongból.

A lakás ajtaja tárva-nyitva állt. Jim belépett az előszobába, és a padlón ráismert Mr. Maxted bőrkabátjára. A felfordulás itt is legalább akkora volt, mint édesanyja hálószobájában odahaza. Ruhákkal teli fiókokat hajigáltak az ágyakra, cipőhalmok álltak a kitárt ajtajú, feltúrt szekrények előtt, annyi nyitott bőrönd hevert szerteszét, mintha percek alatt vagy egy tucat Maxted család próbálta volna a legszükségesebbeket becsomagolni.

– Patrick…

Jim nem szívesen lépett be kopogtatás nélkül a barátja szobájába. A matracot ledobták a padlóra, a nyitott ablak előtt lebegett a függöny. Csak Patrick erősebben megépített repülőgépmodelljei élték túl a dúlást: változatlanul ott függtek az ágy felett.

Jim visszacibálta a matracot az ágyra és hanyatt vetette magát rajta. Nézte az üres lakásban fújó légvonatban lassan keringő repülőgépeket. Patrickkel sok órán át vívtak képzeletbeli légi csatákat az Avenue Joffre utcai lakás hálószobájában. Jim nézte a Spitfire-okat és Hurricane-okat, a lebegésük megnyugtatta, elcsitította a fájdalmat az állkapcsában. Legszívesebben ott maradt volna eltávozott barátja szobájában, és csendesen átaludta volna a háborút.

De tudta, hogy sürgősen meg kell találja a szüleit, és ha ez nem sikerül, akkor keresnie kell valakit, aki angol.

Az Avenue Joffre túloldalán, a Maxtedékkel szembeni telken a Shell vállalat üzemei és az ott dolgozó angol alkalmazottak lakásai voltak. Jim és Patrick gyakran játszottak az ottani gyerekekkel, és a Shell-banda tiszteletbeli tagjai voltak. De most, amikor kifelé tolta a biciklijét Maxtedéktől jövet, azt is észrevette, hogy odaát egyetlen angol sem maradt. A szögletes drótkerítés bejáratát japánok őrizték, és egy altiszt irányítása mellett kínai kulik hordták ki a házakból a bútorokat, és tették fel őket a katonai teherautókra. Néhány lépéssel odább, a platánok alatt egy kopott kabátos idős férfi figyelte a sürgés-forgást. Elrongyolódott öltönyéhez hófehér kézelőt és keményített ingmellett hordott.

– Mr. Gyurevics! Itt vagyok, Mr. Gyurevics!

Az idős fehérorosz férfi a Shell gondnoka volt, és a kapu melletti földszintes házban lakott öreg édesanyjával. Most a házba kukkantva Jim csak egy japánt látott, aki a körmét piszkálta és cigarettázott. Jim kedvelte az öreget, bár sosem sikerült levennie a lábáról. Amatőr művész volt, és ha Jim jó hangulatban találta, néha hajlandó volt díszes vitorlásokat rajzolni az emlékkönyvébe. Konyhája szürke szekrényét zsúfolásig töltötték a keményített inggallérok és kisméretű ingmellek, és Jim sajnálta szegényt, hogy nem telik neki igazi ingre. Esetleg oda is költözhetne hozzájuk az Amherst Avenue-ra.

Jim meggondolta magát, miközben Mr. Gyurevics intett a kezében tartott újsággal. Az anyja biztosan örülne az öregnek, de Vera annál hevesebben tiltakozna; a kelet-európaiak és a fehéroroszok még az angoloknál is nagyobb sznobok voltak.

– Jó napot, Mr. Gyurevics. Apámat és anyámat keresem.

– Miért éppen itt? – Az öreg orosz rámutatott Jim feldagadt arcára, és értetlenül megrázta a fejét. – Az egész világ háborúban áll, te meg itt biciklizel…

A japán altiszt szidalmazni kezdte az egyik kínai kulit. Mr. Gyurevics behúzta Jimet egy platánfa mögé. Széthajtotta az újságot, és egy bonyolult rajzra mutatott, amin a jégesőként hulló japán bombák alatt két hatalmas hadihajó elsüllyedését ábrázolta a művész. A mellette levő fotókon Jim felismerte a Repulse és a Prince of Wales hadihajókat, a Királyi Hadiflotta elsüllyeszthetetlen csillagait, amelyek a brit híradók lelkes kommentátorai szerint egyenként is képesek leszámolni a japán hadiflottával.

Mr. Gyurevics töprengve megjegyezte:

– Nem valami épületes példa. A brit birodalom bevehetetlen Maginot-vonala. Csak helyeselni tudom, hogy pirulsz miatta.

– Leestem a biciklimről – védekezett Jim hazafias buzgalomtól fűtve, bár nem szívesen hazudott a Királyi Hadiflotta védelmében. – Napok óta egyfolytában csak a szüleimet keresem. Tudja, ez nem csekély munkával jár.

– Értem. – Mr. Gyurevics egy elhaladó teherautókonvoj után bámult. Puskájukon feltűzött bajonettel japán őrök ültek a teherautók végében, a szegényes csomagjaik és összecsavart khakiszínű takaróik közt kucorgó angol nők és gyerekek mellett. Jim feltételezte, hogy a fogságba esett angol katonák családjait szedték össze.

– Fiatalember! Szállj fel a biciklidre és kövesd őket! – Mr. Gyurevics a nyomaték kedvéért meg is lökte egy kicsit Jim vállát.

– De Mr. Gyurevics… – A szegényes cókmókok és az angol közkatonák furcsa feleségei láttán nem sok kedvet érzett a csatlakozáshoz. – Nem mehetek velük, hiszen ők foglyok!

– Siess csak! Menj biciklivel! Az utcán nem élhetsz! – kiabálta az öreg, de amikor Jim már nyeregbe szállt, ünnepélyesen megsimogatta a fejét, és csak azután ment át az út túloldalára, hogy szétnyitott újságja mögül lesse tovább a házakat fosztogató japánokat, mintha számba akarná venni a Shellnél eltöltött évek után letűnt, széthordott világa emlékeit.

– Majd eljövök önhöz látogatóba, Mr. Gyurevics. Jim sajnálta az öreg gondnokot, de hazafelé menet a sajnálatot kiszorította a két hadihajó elsüllyedése felett érzett mély nyugtalanság. A brit híradók eszerint szégyenletes hazugságokkal traktálták. Jim tanúja volt annak, hogyan süllyesztette el a japán flotta a Viharmadárt, és ebből az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy más hajót is ugyanígy el tudnak süllyeszteni. A fél csendes-óceáni amerikai flotta Pearl Harbornál a tengerfenéken csücsül. Lehet, hogy Mr. Gyurevicsnek van igaza, és el kellett volna mennie a fogolyszállító teherautókkal. Anyja és apja esetleg már abban a fogolytáborban vannak, ahova ezeket viszik.

Ebből a meggondolásból kiindulva azután Jim, ha vonakodva is, de rászánta magát a megadásra. De azok a japán katonák, akikhez az Avenue Foch-i ellenőrző pontnál fordult, továbbzavarták, ezért Jim egy parancsnokló tizedest keresett, akivel talán szót tudna érteni.

De elszegődött mellőle a szerencse: útközben egyetlenegy japán káplárral sem találkozott. Fáradtságát leküzdve nagy kerülőt tett hazafelé: végigkarikázott a Great Western Roadon és a Columbia Roadon, de japánoknak se híre, se hamva. Alighogy az Amherst Avenue-ra befordult, a házuk előtt egy Chrysler limuzint pillantott meg, amelyből két japán tiszt kászálódott ki. Míg a házat nézték, az egyenruhájukat igazgatták.

Jim épp oda akart sietni, hogy elmagyarázza nekik, miszerint ő itt lakik, és kész megadni magát, amikor a kapuoszlop mögül kilépett egy fegyveres japán katona. Megragadta a bicikli első kerekét, bal keze ujjai a küllőkre kulcsolódtak, és olyan durván lökte hátra Jimet, hogy a kisfiú a poros úton, egy buckánál ért földet.

 

 

8 / Batyubál

 

Sikertelen megadási kísérlete után Jim megrongálódott biciklijén visszatért Maxtedék francia koncesszióbeli lakásába. Ettől fogva egyedül élt a Nemzetközi Negyed nyugati szélén az elhagyott házakban. A lakókat: briteket, amerikaiakat és néhány holland, belga és szabadfrancia családot a japánok közvetlenül Pearl Harbor után táborba hurcolták.

Maxtedék bérháza gazdag kínaiaké volt, akik a háború kitörése előtti hetekben Hongkongba menekültek, A legtöbb lakás hónapok óta üresen állt. Bár a liftakna melletti két alagsori szobából még nem szökött meg a kínai házfelügyelő a családjával, örökösen rettegtek a Mr. Maxtedet letartóztató japán katonai rendőrök osztagától. A nyíratlan gyepre és a mindinkább elvaduló franciakertre fittyet hányva szegényes étkeket főztek az üres díszmedence közepén árválkodó cementszobor mellé felállított faszéntűzhelyen. A ledér, félmeztelen nimfákat sült babtúró és fűszeres metélt illata lengte körül.

Az első héten Jim szabadon járt-kelt. Begurította a biciklijét a liftbe, felment a hetedikre, és a személyzeti szoba erkélyablakán át, a rosszul rögzített szúnyoghálót benyomva bemászott a lakásba. Maxtedék bejárati ajtaján volt kukucskáló és egy sor elektronikus zár; Mr. Maxtedet egyszer majdnem meggyilkolták, mint a Csang Kaj-sek-ista Kínai Baráti Társaság – egy helyi üzletemberekből alakult szervezet – fontos tagját. Jim az első napok egyikén óvatlanul becsapta maga mögött az ajtót, és többé képtelen volt kinyitni. Egy idős iraki asszonyon kívül, aki a tetőlakásban lakott, senki sem csengetett be. Jim a kukucskálón át látta, milyen grimaszokat vág, ráncos, öreg arca megfejthetetlen üzenetet próbált közvetíteni. Tetőtől talpig felékszerezve még vagy tíz percig álldogált tanácstalanul a mozdulatlan liftben, az üres bérházban.

Jim örült az egyedüllétnek. Azután, hogy a japán katona ledöntötte a biciklijéről, alig volt ereje visszatérni Maxtedék lakásába, és a kimerültségtől egész nap aludt Patrick ágyán. Másnap reggel az Avenue Fochon zörgő villamosok zajára, a városba tartó japán teherautókonvoj autókürtjeire és a Sanghaj egyetemes zenéjét szolgáltató ezerhangú dudakoncertre ébredt.

Az arcán kezdett lelappadni az ütés nyomán keletkezett daganat, arca keskenyebbnek, szája feszesebbnek, öregesebbnek tetszett, mint amilyennek azelőtt látta. Amikor Patrick szobájában a tükörbe nézett, és az arcáról poros blézerére és koszos ingére esett a pillantása, már abban sem volt biztos, hogy a szülei egyáltalán megismernék-e még. Nedves törülközővel letörölte a ruháját. A kínaiak már így is Mr. Gyurevicshez hasonló furcsálló pillantásokat vetettek rá. Ennek ellenére felfedezett bizonyos, a szegénységgel járó előnyöket: senki sem akarta már egy óráért levágni csuklóból a kezét.

Maxtedék kamrájában egy valóságos, bár számára haszontalan kincsesbányára bukkant: ládaszámra aranyosan és rubinvörösen csillogó whiskys- és ginesüvegeket talált, de csak mindössze néhány köcsög olívabogyót és egy pléhdobozban teasüteményt. Jim szerényen megreggelizett az ebédlőasztalnál, és nekilátott a biciklije megjavításának. Szüksége lesz rá, hogy közlekedni tudjon Sanghajban, hogy megtalálja a szüleit, és megadhassa magát a japánoknak.

Az ebédlő padlóján üldögélve Jim megpróbálta kiegyenesíteni az elgörbült küllőket. Ujjai idegesen matattak a poros küllőkön, sehogy sem tudta a kezét használni. Még nem múlt el a lelkét szorító rémület. Sajátságos űr támadt körülötte, amely egyre messzebb taszította háború előtti biztonságos világától. Néhány napig még csak képes volt valahogy megbirkózni a Viharmadár elsüllyesztésének és a szülei eltűnésének tényével, de most már úrrá lett rajta a nyugtalanság, az enyhe decemberi levegőn is folyton fázott. Ami sosem történt meg vele korábban, könnyen kicsúszott a kezéből az edény, és nehezére esett bármire is hosszan odafigyelni.

A biciklit végül azért csak megjavította: levette az elülső kereket és az erkélykorlátnak támasztva kiegyengette a küllőket. Tett egy próbakört a szalonban, majd liften lement a földszintre.

Az Avenue Fochon haladva változásokra figyelt fel: mindenütt japán őrjáratok cirkáltak, a főútvonalakon, egymástól látótávolságban homokzsákkal megerősített őrhelyeket állítottak fel. Bár ugyanúgy rengeteg gyaloghintó és riksa nyüzsgött az utcákon, sőt néha a bábkormány egy-egy teherautója is feltűnt közöttük, valahogy mégis kevesebb ember volt mindenfelé. A Nanking Roadon álló nagyáruházak járdáin tolongó kínaiak lehajtották a fejüket, és nagy ívben kikerülték a sokaságban őgyelgő japán katonákat.

A VII. Edward sugárúton Jim, vadul taposva a pedált, egy zsúfolásig tömött villamos után eredt; a villamos oldalán fürtökben lógtak a morcos arcú kínaiak. Egy tüske hajú, fekete mandarinöltözékes süvölvény leköpte Jimet, aztán leugrott a villamosról és eltűnt a tömegben, talán attól tartva, hogy még egy ilyen önmagában jelentéktelen cselekedettel is megtorlások egész lavináját zúdítja magára. Hátukon összekötött kezű kínaiak holttestei hevertek mindenfelé a homokzsák torlaszok mögött belökve, és félig levágott fejük egymás vállára borult. Az amerikai öltönyös fiatal gengszterek ezrei nyomtalanul eltűntek, de a Gyöngyöző Forrás útján, az ellenőrző pontnál Jim egy kék selyemöltönyös fiatalembert látott, akit két katona bottal ütlegelt. Ütések záporoztak a fejére, és a kabátja hajtókájáról a földre csöpögő vértócsában térdelt.

A versenypálya mögött meghúzódó mellékutcákban bezárták az összes játék- és ópiumbarlangot, a zálogházak és bankok bejáratait fémrács takarta. A Kína filmszínház előtti púpos díszőrség is hiányzott, és eltűnésük szíven ütötte Jimet. A város valahogy szegényebbnek tűnt koldusok nélkül. Az új Sanghaj komor ritmusát a japán autókürtök vég nélküli rivalgása adta. Keményebbnek érezte az utat biciklije alatt, mint korábbi városjáró kirándulásain, és alaposan el is fáradt. Keze hidegebb volt, mint a kormányrúd. Tennie kellett valamit a ránehezedő reménytelenség ellen. Elhatározta, hogy körbejár minden olyan helyet Sanghajban, ahol ismerték a szüleit. Apja irodájával fogja kezdeni. Kínai beosztottjai mindig nagy hűhót csaptak körülötte, és most is bizonyára segítenek majd.

De a Szecsuan utcát már lezárták a japánok. Szögesdrót akadály emelkedett az utca mindkét végén, a külföldi bankok és a kereskedelmi épületek körül nagy volt a jövés-menés: civil ruhás japánok írógépeket, aktacsomókat cipeltek ki s be.

Jim innen a Sétányhoz indult, amelyet kizárólagosan az Idzumo hatalmas szürke tömege uralt. A rakparttól négyszáz méterre horgonyozták le, ódon kéményeit átfestették, fedélzeti ágyúin vászonponyvát lobogtatott a szél. Az Egyesült Államok Wake hadihajója – a Felkelő Nap zászlója alatt, árbocain színes japán írásjelekkel – a folyón felfelé, az Idzumótól nem messze vesztegelt. A Sanghaj Klub előtt bonyolult keresztelési szertartás folyt. Magas rangú, szalonkabátos japán köztisztviselők, különc egyenruhás német és olasz fasiszták figyelték a japán haditengerészet tisztjeinek és matrózainak parádéját. A villamos-végállomás síneit ideiglenesen gyakorlótérnek nevezték ki, és itt két tank, több nehézüteg próbált a tengerészkordonon belül.

A köríves sínpályák nagyokat csendültek a dobbanó, vasalt csizmatalpak alatt — az amerikai és brit hadihajók fölött aratott győzelmet idézte ez is.

A bicikli kormányára támasztott állal Jim a szuronyos puskával őrt álló katonákat bámulta a Palace Szálló előtt. Nem valószínű, hogy tudnának angolul, még talán azt sem értenék meg, hogy ez az elgörbült kormányú biciklin gubbasztó európai kisfiú egy ellenséges nemzet polgára. Még ha volna is mersze egyenesen odamenni hozzájuk, az erőszakkal összeverbuvált kínai közönség szeme láttára teremtené a földhöz valamelyik japán őrszem.

Jim otthagyta a Sétányt és elindult visszafelé a Maxted-lakásba. Mire elérte az Avenue Joffre-on levő ellenőrző pontot, már ahhoz is túl fáradt volt, hogy a pedált tapossa, így azután maga mellett tolta a kis gépet a szunyókáló riksakulik és kolduló parasztasszonyok sokaságán át. Felvonszolta magát a lakásba, lerogyott az ebédlőasztalhoz, és bekapott néhány szem teasüteményt és olívabogyót, majd ivott egy kis vizet a szódásszifonból. Barátja ágyán nyomta el az álom, a feje fölött szüntelenül kerengő játék repülők alatt, amelyek, mint egy láthatatlan üvegfalú akváriumba zárt halacska, az égi kiutat keresték.

 

E kiruccanását követően Jim néhány napig még megpróbálkozott a megadással. Osztálytársai véleményét osztva, megvetett mindenkit, aki az ellenségnek megadja magát, most azonban rá kellett jönnie, hogy ez nem is olyan egyszerű. Kimerültséggel küszködve rótta biciklijén Sanghaj egyre bizonytalanabbá és veszélyesebbé váló utcáit. A klubházat és a katedrális előkertjét őrző japánokat nem merte megközelíteni. A Gyöngyöző Forrás útján egy svájci után eredt, aki egy Plymouthban ült a felesége mellett, de a házaspár hangos szavakkal elzavarta, és egy fémpénzt dobtak ki a kocsiból, mintha Jim is csak egy kis kínai koldus lett volna.

Jim elment még egyszer Mr. Gyurevicshez, de az öreg orosz gondnokot már nem találta a Shell-telepnél; talán ő is éppen valahol megadta magát a japánoknak. Jim most már akár azzal a német asszonnyal is megpróbálkozott volna, akivel Raymondék háza előtt találkozott, és aki akkor aggodalommal nézte. A Columbia Roadon azonban zárva találta a német ház kapuit. A németek is behúzódtak a házaikba. A japánoktól ugyanúgy tartottak, mint mindenki más. Két japán törzskari kocsi a Nanking Roadon farolva csaknem felborította Jimet. Megállítottak egy németekkel zsúfolt teherautót. A németek a Zeppelin Klub tagjai voltak, és a hungkoui zsidók "megregulázására" indultak. A japán katonák leszállították őket a teherautókról, elvették tőlük a gumibotokat és a vadászpuskákat, letépték a horogkeresztes karszalagokat, majd szélnek eresztették az egész társaságot.

Már egy hete lakott Maxtedék lakásában, amikor kikapcsolták a villanyt és a vizet. Jim a lépcsőn lezötyögött a biciklijével, és a földszinten a kínai házfelügyelővel vitatkozó iraki öregasszonyba botlott. Mindketten Jimnek támadtak és követelték, hogy azonnal hagyja el a házat, holott egész héten tudva tudták, hogy ő is ott lakik.

Jim nem is bánta, hogy mennie kell. Megette az utolsó teasüteményt is, és előtte való nap mindössze egy csomag avas brazil mogyorót evett, amit az egyik szekrényben talált. Fáradt volt, de valami különös módon könnyűnek és felajzottnak érezte magát. A fürdőszobacsapból folyó utolsó cseppektől szinte megmámorosodott, az érzés leginkább ahhoz hasonlított, amikor odahaza, háború előtt, zsúrra készült. Megpróbálta szülei arcát felidézni, de egyre nehezebben sikerült. Másra sem tudott gondolni, csak az evésre, és az jutott eszébe, hogy a Sanghaj nyugati negyedeiben álló lakatlan házakkal kellene megpróbálkoznia, ahol biztosan kifogyhatatlan sütemény- és szódavízkészletek várják, amelyek esetleg a háború végéig is kitartanának.

Felszállt a biciklijére és kihajtott a Francia Koncesszióból a Columbia Roadon át. A fák között csendes kertvárosi utcák húzódtak, a buja kertekben üres házak álltak. A japán tekercsekről az eső már rég lemosta az írást és a lecsorgó festék vérvörös csíkokat vont a tölgyfa ajtókra, mintha az összes amerikait és európait háza ajtajában érte volna a halál.

A japán megszállókat lekötötte Sanghaj elfoglalása, így azután elhanyagolták ezeket a lakatlan házakat. Jim egy, a főútról észrevehetetlen, sarló alakú zsákutcát szemelt ki, ahol a magas kerítésfal mögött fekete favázas ház állt. A két régimódi rézlámpás között japán papírtekercs lógott. Jim egy darabig fülelt, de a ház csendes maradt. Elrejtette a biciklijét a lépcsőket borító avarban. Harmadszori próbálkozásra sikerült felmásznia a Tudor-stílusú garázs falára, és onnan a csúcsos tetőre. A túloldalon leereszkedett a sűrű, kusza lombok közé, melyek sötét, lidérces álomként ölelték körül a házat.

A garázs egyik elszabadult tetőcserepével felfegyverkezve a dús fűben átvágott a teraszhoz. Megvárta, amíg a feje felett elszállt egy repülőgép és csak akkor verte be a légkondicionáló üvegablakát. Ezen át sikerült bejutnia a házba, és a szellőztetőnyílás ablaktáblái mögé rejtette a törött ablaküveget.

Gyorsan átkutatta a homályba borult házat, amely mint egy elfeledett múzeum tárult fel előtte. Mindenütt egy filmsztár pózaiban tetszelgő szépasszony képeit látta. A hangversenyzongorán álló bekeretezett képről vagy a könyvespolcra tett hatalmas földgömbről tudomást sem vett, holott azelőtt eljátszott volna legalább az utóbbival; apját éveken át nyúzta egy hasonló földgömbéit, most azonban az éhség legyőzött minden mást. A ház egy belga fogorvosé volt. A rendelőjében, a bekeretezett oklevelek alatti fehér szekrényekben fogsorok fehérlettek; a sötét szobában kilátott falánk szájként kaptak Jim után.

Az ebédlőn át eljutott a konyhába. Megkerülte a jégszekrény körül terjengő tócsát és szakavatott tekintete sebesen végigsiklott a kamra polcain. Legnagyobb bosszúságára a belga fogász és nagyvilági társnője a kínai ételeket részesítették előnyben, melyekhez Jim szülei hozzá sem nyúltak volna, és a kamra egy kínai munkafelügyelő raktárára hasonlított a rengeteg felfűzött szárított belsőséggel és aszalt gyümölccsel.

Csak egyetlenegy doboz sűrített tejre akadt, melynek pompás édes zamata elsorvadt emlékeket ébresztett fel. A tejet a fogorvos rendelőjében a mosolygó fogsorok társaságában költötte el, és aztán mély álomba zuhant az emeleti hálószobában, a filmcsillagra emlékeztető arcú asszony testétől illatos selyem ágynemű között.

 

 

9 / Az emberség elmúlása

 

Az éhség másnap innen is továbbhajszolta. Újabb átmeneti otthonra talált egy amerikai özvegyasszony közeli villájában, akivel a szülei összejártak, mielőtt még az asszony hazautazott volna San Franciscóba; majd innen is odébbállt; egy házban nem töltött pár napnál többet. A magas falak és a kusza, magas fű megvédte a távoli, undok várostól.

A japánok elvitték az összes rádiót és fényképezőgépet, de máshoz egy ujjal sem nyúltak. A legtöbb ház sokkal fényűzőbb volt régi otthonánál, mozi, sőt bálterem is tartozott hozzájuk. Jim apja, bár vagyonos ember volt, a spártai egyszerűséget kedvelte. A garázsokban lelappadó kerekeiken árválkodó Buickok és Cadillacek álltak.

Az üresen ásítozó kamrák láttán kénytelen volt beérni a Sanghajban ötven éven át tartó pazar mulatság csekélyke maradványaival. Ha nagy néha egy-egy érintetlen doboz csokoládéra bukkant valamelyik öltözőasztal fiókjában, Jim egy szemhunyásnyi időre megélénkült, és lelki szemei előtt a szülei forgolódtak a zenegép taktusaira a vasárnapi ebéd előtt, képzeletben újra az Amherst Avenue-i hálószobájában volt, amelyben most japán tisztek laktak. Biliárdozott a besötétített játéktermekben, vagy a kártyaasztalnál négy személyre kiosztott kártyából bridzselt, és igyekezett, már amennyire lehetett, tisztességesen játszani. Különös illatú ágyakon heverészett, a Life és az Esquire számait olvasgatta, egy amerikai orvos házában az utolsó betűig elolvasta az Alice Tükörországban-t, a könyvbeli világ kevésbé feje tetejére állítottnak tetszett a háború valóságánál, és ebből vigaszt merített.

Annál kifosztottabbnak érezte magát, valahányszor a gyerekek játékszekrényeiben turkált. Átnézte a fényképalbumokat, amelyeknek lapjairól egy tovatűnt világ jelmezbáljai és sportünnepélyei köszöntek vissza rá. Szülei visszatértében még változatlanul reménykedett: hálószobaablakokban kucorgott, miközben a nyugati városrészekben lassan lefolyt az utolsó csepp is a kerti úszómedencékből és fehér csempefalukat nyálkás lepedék vonta be. Ahhoz is fáradt volt, hogy a kilátásain töprengjen, könnyen belátta, hogy kicsi élelmiszerkészlete már nem tart ki sokáig, és hogy előbb-utóbb az Amherst Avenue-hoz hasonlóan ezekre a házakra is sor kerül majd, ide is beköltöztetik a japán civileket és a családjaikat.

Jim alig ismert rá a tükörben önmagára: hosszú haj, fakószürke, ismeretlen arc. Hosszan fürkészte a szakadt ruhájú idegent, aki feleakkorának, de kétszer olyan idősnek tűnt, mint régi önmaga. Néha még azt is tudta, hogy beteg, és előfordult, hogy egész nap csak feküdt. A Columbia Roadon elzárták a vizet, a tetőn elhelyezett tartályokból csepegő víznek kellemetlen, fémes íze volt. Amikor egyszer a Great Western Roadon betegen feküdt a tető alatti hálószobában, egy csomó japán civil járta be alatta a házat, de Jim annyira lázas és erőtlen volt, hogy nem tudta felhívni magára a figyelmüket.

Egyik nap átvetette magát az amerikai klubház mögötti villa kerítésén. Tágas, elvadult kertbe jutott, és épp a veranda felé futott, amikor észrevette, jóllehet már későn, hogy az üres medence mellett japán katonák főznek. Az ugródeszkán három férfi guggolt és fadarabokat dobott egy kis tábortűzre. Egyikük a medence alján turkált a régmúlt nyarak fürdősapkái és napszemüvegei között.

Az egyik japán felpillantott a fűben hirtelen megtorpanó Jimre, aztán kavarintott egyet a rotyogó rizsen, amelyben néhány haldarabka is volt. Nem nyúltak a fegyvereik után, de Jim tudta, hogy jobb, ha nem próbálkozik meg egy hátraarccal, kimért léptekkel tette meg a hátralévő pár métert és elhelyezkedett a medence levelekkel beszórt szélén. A katonák nekiláttak az evésnek, és közben halkan beszélgettek. Tar koponyájú, keménykötésű férfiak voltak, a sanghaji japán őrszemeknél jobb minőségű hevederek és felszerelés volt náluk, mindezekből Jim arra következtetett, hogy valamelyik harcokban edzett egység katonái.

Jim nézte, nézte, amint esznek, tekintete mohón követett minden morzsát, ahogy a szájukba vándorolt. Mikor a négy katona közül a legidősebb befejezte az evést, a fazék oldaláról lekapart egy kis odaégett rizst és halpikkelyt. A negyven felé járó őrvezető megfontolt, óvatos mozdulattal magához intette Jimet, és odanyújtotta neki a csajkáját. Míg a cigarettájukat szívták, magukban somolyogva figyelték a zsíros rizst behabzsoló kisfiút. A kórház óta először evett meleget, az étel forrósága, zsíros zamata csípte az ínyét. Könnyben úszott a szemé. Az a japán katona, aki először könyörült meg Jimen, mert meglátta, hogy ez a kisfiú alighanem éhezik, jólelkűen elnevette magát, és kihúzta a fémkulacsa gumidugóját. Jim nagyot kortyolt a tiszta, klóros vízből, ami annyival különb volt, mint a Columbia Road csapjaiból ivott poshadt folyadék. Fuldokolni kezdett, majd meggondoltan lenyelte, amit felöklendezett, a markába kuncogott, és felvigyorgott a japánokra. Nem sokkal később már mind együtt nevettek az üres úszómedence melletti magas fűben hátradőlve.

Jim egy héten át mindennap elkísérte a japánokat a kihalt utcákon őrjárataikra. Amikor reggel kiléptek a Great Western Road-i barakkjukból, Jim leszaladt valamelyik ideiglenes éjszakai szállásul választott ház lépcsőjén, és a nyomukba szegődött. Ezek a katonák nagyon ritkán lépték át az idegen házak küszöbét, fő feladatuk a netán erre tévedő kínai koldusok és tolvajok elkergetése volt. Néha átmásztak a falon, és átkutatták a gazzal felvert kerteket, de a díszes fákat és bokrokat érdekesebbnek találták a házak fényűző berendezésénél. Jim szívesen végzett el kisebb feladatokat, fürdősapkákat hajtott fel, amelyeket szemmel láthatólag gyűjtöttek, fát aprított és tüzet rakott. Nagyokat nyelve némán leste, amíg az ebédjüket ették. De szinte mindennap hagytak neki is egy kis rizst és halat, sőt az őrvezetőtől egyszer egy darabka kemény cukrot is kapott, amelyet a zsebében tartott hosszú rúdról tört le. Ettől eltekintve jóformán tudomást sem vettek róla. Tudták-e vajon, hogy Jimnek nincs otthona? A figyelmüket nem kerülte el Jim elhordott, bár jó minőségű cipője, iskolai blézerjének finom gyapjúanyaga, és talán úgy vélték, hogy valami gazdag, jóllehet nemtörődöm európai család sarja, amelyik nem vesződik olyan aprósággal, mint a gyerekei etetése.

Jim azon a héten kizárólag a japánoktól kapott rizsen élt. A Columbia Roadon álló házakba japán katonák és civilek költöztek. Előfordult, hogy ha egy lakatlan házhoz közeledett, kínai testőrök kergették el.

Egy reggel azután hiába várta az őrjáratot. Türelmesen álldogált az amerikai klubház mögötti villa kertjében. Igyekezett nem gondolni a gyomrát mardosó éhségre, száraz ágakat tördelt a rododendronbokrokról, hogy tüzet rakhasson az üres medence mellett. Nézte a hűvös februári égen elhúzó repülőgépeket, és a zsebében meglapuló, vésztartalékként őrzött három szem likőrös csokoládét babrálta. Érezte, hogy a legrosszabb, amitől tart, vészesen közeledik.

A háta mögött nyílt a verandaajtó. Jim felállt, és a teraszra kilépő japánok felé fordult. Azok integettek neki, és az összezavarodott kisfiú egy pillanatra azt hitte, hogy a szüleit is elhozták magukkal, és rájuk való tekintettel a falmászás helyett az ajtón jöttek be. Futásnak eredt, de a japánok meglepően durván rákiáltottak. Amikor a teraszhoz ért, akkor eszmélt csak rá, hogy ez egy másik őrjárat. A káplár arcul csapta, ide-oda taszigálta a virágágyások között, összeszedette vele a faágakat a medence mellett. Németül is kiabált valamit, aztán kilökte Jimet a kocsifelhajtóra, és becsapta mögötte a kovácsoltvas kaput.

A házak, amelyekben egy röpke pillanatra ismét fellelte elveszett gyermekéveit, némán és elutasítóan álltak körülötte a napfényben. Miközben nekivágott a hosszú útnak a távoli Sétány felé, a japánokra gondolt, akik egy tálból ettek vele, de szíve mélyén megfellebbezhetetlenül tudta, hogy az a jóság, amelyre a szülei és a tanárai mindig is buzdították, semmivé lett.

 

 

10 / A megfeneklett teherhajó

 

Hideg napsugár remegett a vízen, kegyetlen üvegszilánkokra hasogatta a folyó tükrét, és az ezüstös fényben a Sétány bank- és szállodasora esküvői tortákhoz hasonlított. A kongó nantaói hajójavító műhelyek alatt húzódó siratómóló pallóján lábát lógázó Jim szemében az Idzumo kéményeit és árbocait mintha egyenesen porcukorból faragták volna. Markából messzelátót formált, és úgy figyelte a fehér egyenruhás tengerészeket, akik szorgos hangyaként futkostak a hídon és a fedélzeteken. A cirkáló lövegtornyairól pedig a karácsonyi sütemények cukrozott gyümölcsdíszei jutottak eszébe, amelyeknek az áporodott ízét annyira utálta.

Jim mindezek ellenére szívesen evett volna a hajóból. Üldögélt, és elképzelte, hogy tör egy kicsit az árbocokból, lenyalogatja a krémet a VII. Edward korabeli kéményekről, beleharap a marcipán előrészbe, és aztán befalja a hajó egész elejét. És abba sem hagyja, amíg le nem nyeli a Palace Szállót, a Shell-székházat, egész Sanghajt…

Gőzfelhők lövelltek elő az Idzumo kéményeiből, majd távolabb úszva nyugodt fátyolt vontak a víz fölé. A cirkáló felhúzta a tathorgonyt, az apállyal megfordult, orra a folyótorkolat felé mutatott. Miután eljátszotta a maga szerepét Sanghaj elfoglalásában, a hajó újabb hadszíntér meghódítására indult. Mintha csak távozását ünnepelnék, a vízre bocsátott koporsók is megindultak körülötte: a számtalan kínai holttest papírvirágos tutaján körbevette az Idzumót, hogy a Jangce torkolatáig díszkíséretben részesítse a japán flotta cirkálóját.

Jim fél szemmel mindig a japán őrjáratokat figyelte. A folyó túlsó, putungi partján apja pamutszövödéjének modern kéményei, horganyzott tetői rajzolódtak az égre. Jimben csak homályos emlékek éltek az ott tett kínos látogatásokról, amikor apja kínai üzemvezetői elvonultatták a számtalan kifejezéstelen tekintetű kínai szövőlány előtt. A gyár most csendes volt, és Jim figyelmét a sok elsüllyesztett teherhajó vonta magára. A hozzá legközelebb eső egykéményes kis kereskedelmi hajó a siratómólótól csak mintegy százméternyire, a mély vizű csatornában feküdt. Jim a szétmorzsolódó barna kenyérre emlékeztető rozsdamarta parancsnoki hidat változatlanul titokzatosnak látta. Az életét fenekestül felforgató háború vonult el e felett is, ő mégis szilárdan eltökélte, hogy felmegy rá. Most, hogy végre a közelébe került, minden más – a szüleire való várakozás, a megadás vagy az élelemkeresés – mind-mind eltörpült a hirtelen rátörő kalandvágy mellett.

 

Jim két napon át csavargott a sanghaji folyóparton. Amikor a japán őrjárat felbukkant, elindult a Sétány felé. Egyetlen reménye maradt már csak, hogy szüleit viszontlássa: meg kell találnia valamelyik svájci vagy svéd barátjukat. Bár Sanghajban a semleges államok polgárai szabadon közlekedhettek, Jim egyetlen brit vagy amerikai arcot sem látott. Lehet, hogy mindenkit fogolytáborba zártak valahol Japánban?

A Nanking Roadon egy katonai teherautó előzte meg a biciklijét. Brit egyenruhás szőke fickók ültek az őrök mögött.

– Taposs bele, fiú! Hadd lássuk, elég fürge vagy-e!

– Gyorsabban, fiú! Nem várunk meg, ha nem sietsz. – Jim ráhajolt a kormányra, lába teljes erőből taposta a pedált. A katonák éljeneztek, integettek neki, sőt meg is tapsolták, miközben a japán őrök rosszallóan figyelték ezt a lehetetlen angol viccelődést. Jim kétségbeesetten kiabált az eltűnő teherautó után, még hallotta a nevetést, és látta az utolsó, helyeslés jeléül feltartott hüvelykujjakat, aztán kereke egy villamossínbe csúszott, és a kisfiú a gyaloghintók kerekei alá esett. Nem sokkal később elvesztette a biciklijét is. Megpróbálta kiegyenesíteni az elgörbült elülső villát, amikor egy kínai boltos és a kulija lépett oda hozzá. A boltos megfogta a kormányt, de Jim azonnal tudta, hogy a mozdulat mögött nem segíteni akarás van. Felnézett a két kínaira, akik nyugodt, tárgyilagos tekintettel bámultak vissza rá. Jim fáradt volt, és elege volt már a verésből.

Nézte, ahogy elviszik a biciklijét. A tömeg hamarosan elnyelte őket, bár azt még látta, hogy befordultak egy sikátorba a több száz közül. Gyalogszerrel egy órába telt, hogy elérje a Szecsuan utcát, de Sanghaj egész pénzügyi negyedét japán katonák és páncélautók léptékei.

Jim úgy döntött, hogy lemegy a Sétányra, és megnézi az Idzumót. Egész délután ott lődörgött, elnézett az iszapzátony felé, ahol annak idején a Viharmadár sebesült matrózai feküdtek, és ahol utoljára látta az apját; elsétált a lakócsónakok kikötőjéhez, és azon túl a halpiacra, ahol fakó márnák hevertek a villamossínek között, egészen a Francia Koncesszió rakpartjáig, amin túl a Sétány a siratómólóban és a nantaói hajójavító műhelyeknél ért véget. Itt senki sem erőszakoskodott Jimmel. A környék öbleit és szemétrakásait ópiumszállító csónakok széthullott roncsai, döglött kutyák tetemei és a fekete sárba partra sodort koporsók tarkították. Délután a japán hidroplánokat nézte, amelyek a bójáknál lebegtek a vízen a tengerészeti légi támaszpont közelében. Várta a pillanatot, amikor a repülőszemüveget viselő pilóták előkerülnek, és végiglépkednek az átkelőpallón. De Jimen kívül senkit sem érdekeltek a hidroplánok. A gépek hosszú pontonjaikon gubbasztottak, és propellerjeik közt fütyült a szél.

Éjjel Jim az iszapzátonyokra kilökött ócska taxik egyikének hátsó ülésén aludt. A Sétányon a japán páncélautók autókürtjei tülkeitek, a folyó felett az eget őrhajók fényszórói pásztázták, de a hűvös levegőn Jimet mégis gyorsan elnyomta az álom. Sovány kis teste lebegni látszott a sötét víz felett, ő pedig bizalommal simult a taxiülések bőrhuzatába ivódott sokféle emberi illat halvány emlékeibe.

 

A folyó épp tetőzött, és a hidroplánok forogni kezdtek a bóják körül. Az elcsitult víz nyugodtan állt a szállítóhajók körül. Néhány futó pillanatig a folyó tükre olajos simaságú lappá dermedt, melyből az égre vagy a mélybe meredő gőzhajók emelkedtek. A dagály a siratómólóknál leemelte a lakóhajókat az iszapzátonyokról, és a hajók a bent magasan álló víz ellenére is indulni látszottak.

Jim a fémpallón guggolt, és a lába közt, a rácsok közt a felcsapó hullámokat nézte. Blézere zsebéből kihalászta a két megmaradt töltött csokoládébonbon közül az egyiket. Gondosan megvizsgálta a megfejthetetlen állatövi jegyekhez hasonlatos feliratot, és aztán figyelmesen megmérte tenyerén a súlyukat. A nagyobbikat visszatette a zsebébe, a kisebbiket bekapta. Az alkohol tüze csípte a nyelvét, mégis szopogatni kezdte a sötét, édes csokoládét. Az olajos barna víz üvegesen örvénylett a móló körül, és Jimnek eszébe villant, hogy az apja egyszer azt mesélte, hogy a napfény elpusztítja a baktériumokat. Tőle vagy ötvenméternyire egy kínai fiatalasszony holtteste lebegett a lakóhajók között, feje körül árboctalpak forogtak, mintha nem tudnák eldönteni, melyik irányba fordítsák aznap. Jim óvatos mozdulattal a nap felé tartva egy kis vizet löttyintett egyik tenyeréből a másikba, aztán villámgyorsan lenyelte, nehogy a bacilusoknak idejük maradjon megfertőzni.

A likőrös bonbontól és a hullámok emelkedő ritmusától elszédült és egy vízzel átitatódott lakóhajóba kapaszkodott, amely a mólónak ütközött. Pillantása a pusztuló teherhajóra esett. Gondolkodás nélkül belépett a csónakba és kilökte a sűrű áramlatba.

A rothadó kis hajóban félig állt a víz, átáztatta Jim cipőjét és nadrágját. Letépett a csónak széléről egy deszkát, és a málladozó fadarabbal evezett a teherhajó felé. Mire odaért, a lakócsónak már alig állt ki a vízből. Megragadta a jobb oldali korlátot a híd alatt és felhúzódzkodott a fedélzetre, a rothadó kis csónak meg átsodródott a záróláncban soron következő teherhajóhoz.

Jim utánanézett, aztán áttocsogott a fémfedélzeten bokáig érő vízben. A folyó alig észrevehetően megmozdult, a viaszos víztükör befolyt a nyitott utasfülkébe és ugyanúgy folyt ki a túloldalon. Jim belépett még a csingtaói német erődöknél is régibbnek tűnő rozsdamarta fémbarlangba. Ott állt a folyó felszínén, mely Kína minden öbléből, rizsföldjéről és csatornájából ide futott, hogy hátára kapja ezt a kisfiút. Ha a bal oldalon át kilépne a hullámokra, el tudna menni a vízen az Idzumóig…

A cirkáló kéményei fekete füstöt okádtak. A horgonyt készült felszedni. Vajon a szülei is a fedélzetén vannak? Amint ráébredt, hogy talán most egyedül maradt Sanghajban, annak a gőzösnek a fedélzetén, amelyről korábban csak álmodozhatott, a hídról a part felé pillantott. Megkezdődött az apály, és a virágokon nyugvó holttestek, lábbal a nyílt tenger felé, megindultak lefelé a folyón. A teherhajó is megemelkedett, a rozsdás hajótest recsegett, nyikorgott a víz nyomása alatt. A rosszul illeszkedő lemezek élei egymáshoz fenődtek, az előfedélzeten elszabadult horgonyláncok csörögtek, a láthatatlan vitorlázat felhúzókötelei fehéren dagadoztak a magasban, hogy Sanghajtól minél messzebbre, egy melegszívű tenger biztos révébe menekítsék ezt a hajdanvolt hajót.

A lába alatt remegő hajóhíd boldogsággal töltötte el Jimet. Amint magában nevetgélve állt a korlátnál, feltűnt, hogy valaki figyeli a siratómólón túli hajójavító műhely felől. A férfi az amerikai matrózok kabátját és sapkáját viselte, és a három félig felépített szénszállító hajó egyikének kormányfülkéjében állt. Jim – mint kapitány a kapitánynak – félénken átintegetett neki. A férfi nem viszonozta Jim barátságos gesztusát, tovább szívta a tenyere mögé rejtett cigarettát. Tekintete Jimről egy fémdingiben evező fiatal matrózra esett; a dingi a záróláncban mellette levő gőzhajótól szabadult el.

Jimet feszítette az öröm, hogy első utasát és egyben a legénységi állomány első tagját a fedélzeten üdvözölheti. Otthagyta a hajóhidat és elébe ment a fedélzeten. A csónak lassan közeledett, a matróz erős, gyors mozdulatokkal evezett, vigyázott, hogy ne kavarja fel a vizet. Jimnek háttal ült és egy-két evezőcsapás után mindig hátrapillantott a kisfiúra a válla fölött. Tekintete ilyenkor végigsiklott a hajóablakokon is, mintha attól tartana, hogy a rozsdás hajóroncsban hemzsegnek a hozzá hasonló gyerekek. A dingi mélyen merült a vízbe a széles vállú, erős matróz alatt. Odasiklott a hajó mellé, és Jim a két lába között egy feszítővasat, csavarkulcsokat és fémfűrészt pillantott meg, az ülésen pedig a hajókról lefeszegetett réz hajóablakkeretek hevertek.

– Szia, kölyök, kiruccanásra indulsz a partra? Ki van még itt veled?

– Senki. – A fiatal amerikai matróz felbukkanásakor feléledő remény, hogy végre biztonságra talál, bizonytalanságnak adott helyet: nem szívesen hagyta el a hajóját. – Anyámat és apámat várom. Késnek valami miatt.

– Késnek? Hát majd csak megjönnek. Te meg addig is segítségre szorulsz.

Úgy tett, mintha fel akarna mászni hozzá, Jim előzékenyen le is nyúlt, hogy felsegítse, de a matróz durván berántotta a dingibe, Jim fel is horzsolta a térdét a rézkarikán. Lenyomta a kisfiút az ülésre, és megtapogatta a blézere hajtókáját és az iskolai jelvényét. A nyílt amerikai arcot lazán omló szőke haj keretezte, de a szeme alattomosan rebbent; úgy járt ide-oda, mint aki attól fél, hogy bármelyik pillanatban teljes felszerelésben egy japán tengerészbúvár bukkan fel mellettük a víz alól.

– Na, most ki vele, miért szaglászol utánunk? Ki hozott ide?

– Magamtól jöttem. – Jim megigazította a blézerét. – Ez most az én hajóm.

– Bolond angol kölyök. Két napja ülsz azon a mólón. Ki vagy?

– Jamie… – Jim izgatottan kutatott valami után, amivel elkápráztathatná a matrózt, mert azonnal rájött, hogy a legjobb, ha hozzácsapódik. – Sárkányrepülőt építek, ami egy embert is elbír és könyvet írtam a kontrakt bridzsről.

– Na, majd meglátjuk, Basie mit szól hozzá. Amint távolabb sodródtak a teherhajótól, az amerikai elővette az evezőket. Néhány erős csapással az iszapzátonyok felé kormányozta a csónakot. A siratómólók közti kis sekély öbölbe értek, ebbe a fekete, olajos csatornába, amely a hajójavító műhelyek mellett kanyargott. Az amerikai komoran meredt egy utasát elvesztett üres koporsóra, bajűző szándékkal beleköpött és az evezővel ellökte a dingitől. Ügyesen lavírozott egy árboc nélkül árválkodó fehér jacht mögé, amit egy partra húzott uszályhoz kötöttek. Egy fastégnél kikötött, ahol a jacht tatjának hattyú alakú kiöblösödése jól eltakarta. Az amerikai karjába fűzte a kereteket, összeszedte a szerszámait, és intett Jimnek, hogy kövesse.

Átgyalogoltak a hajójavító műhelyen, a halomba rakott fémlemezek, láncok és rozsdásodó huzalok között. Távolabb a három szénszállító uszály látszott. Jim, az amerikai energikus lépteit utánozva, sebesen szedte a lábát, hogy le ne maradjon. Végre talált valakit, aki majd segít megkeresni a szüleit. Talán ez az amerikai és a kormányfülkében álló társa is csak azt várja, hogy megadhassák magukat a japánoknak. Hármójukat már nem nézhetik levegőnek a japánok.

Egy rozoga Chevrolet teherautó állt a legnagyobb uszály propellerje alatt. A hajóról hiányzott egy oldallemez; itt léptek be a belsejébe. Az amerikai átemelte Jimet a tőkesúly fölé fektetett bambuszpallóra. Egy kabinlépcsőn feljutottak a másik fedélzetre, átvágtak a kormányfülkén, és egy keskeny fedélzeti nyíláson át beléptek a híd mögötti vasfalú kabinba.

Az éhezéstől legyengült kisfiú megszédült a nyílásban. A levegőben púder, kölni és Craven A cigaretta illata lebegett; a fájdalmasan ismerős finom szag anyja hálószobáját idézte elé az Amherst Avenue-n, és egy pillanatig azt hitte, hogy az édesanyja, mint egy tündérmesében, kilép ebből a sötét üregből és megnyugtatja, hogy vége a háborúnak.

 

 

11 / Frank és Basie

 

A kabin közepén egy faszénkályha duruzsolt, édes illatok szálltak a nyitott tetőablak felé. A padlón mindenfelé olajos rongyok, motoralkatrészek, réz hajóablakkeretek és korlátok hevertek. A kályhánál kétfelől egy-egy nyugágy állt, a kifakult vászonba hímezett kopott "Császári Légitársaság" felirattal, meg egy tábori ágy, amit kínai steppelt paplannal takartak be.

Az amerikai egy fémalkatrész-halom tetejére hajította a szerszámokat. Busa feje, széles válla szinte betöltötte a helyiséget. Idegesen levetette magát a vászonszékbe. Belekukkantott a kályhára feltett serpenyőbe, aztán rosszkedvűen Jimre sandított.

– Az idegeimre megy már ez a Basie. Nem is tudom, éhesebb-e vagy bolondabb…

– Lépj csak be, fiú. Úgy látom, rád fér egy kis pihenés.

Alacsony, idősebb férfi bújt elő a takaró alól, fehér kezében cigaretta füstölt. Odaintette magához Jimet. Arca nyájas és jellegtelen volt, okosan ügyelt arra, hogy ne lássék rajta temérdek élettapasztalata. Puha kezét serényen púderezte a paplan alatt. Éles tekintetét semmi sem kerülte el: felfigyelt a gyerek sáros ruhájára, rángatódzó szájszögletére, beesett arcára, de még reszkető lábára is.

Leporolta a púdert az ágyról és megszámolta a rézkereteket.

– Ennyi az egész, Frank? Ezért aztán nem adnak sokat a piacon. Azok a hungkoui kereskedők tíz dollárt is elkérnek egy zsák rizsért.

A fiatal matróz, inkább magával, mint idősebb társával elégedetlenül, egyik nehéz csizmájával beleugrott a fémkupacba:

– Basie! Az a fiú két napja kuksol a mólón. Ide akarod csődíteni a japcsikat?

– A japcsik nem minket keresnek, Frank. A nantaói öbölben tombol a kolera, ezért jöttünk ide.

– Ezzel az erővel akár nagydobra verhetnéd, hogy itt vagyunk. Talán azt szeretnéd, hogy itt keressenek minket? Ezt akarod, Basie? – Frank dühösen felkapott egy rongyot és tisztítószerbe mártotta. Vadul dörzsölni kezdte a rézkarikát borító mocskot. – Ha annyira esz a fene a munka miatt, menj ki te, és csináld úgy, hogy közben ez a kissrác folyton figyel.

– Frank, én a tüdőm miatt nem mehetek, ebben egyszer már megegyeztünk. – Leszívott egy kis füstöt, hogy megnyugtassa a szóban forgó érzékeny szervet. A fiú egyébként nem téged figyelt. Mással törődött, amikkel a vele egykorú gyerkőcök szoktak, és amikre én nagyon jól emlékszem, te pedig, Frank, egyáltalán nem. – Meleg fészket csinált Jimnek maga mellett. Gyere ide, fiacskám. Hogy hívtak téged a háború előtt?

– Jamie-nek…

Frank levágta a rongyot.

– Ebből a sok ócskaságból sosem veszünk olyan lakóhajót, amivel eljuthatunk Csungkingba! Ahhoz legalábbis a Queen Maryt kéne eladnunk. – Sötét pillantást vetett Jimre. – És téged sem tudunk már rizzsel etetni, kölyök. Ki vagy te? Jamie.

– Jim – magyarázta türelmesen Basie. – Új név egy új élet küszöbén. – Kinyújtotta púderezett kezét a mellette ülő Jim felé, és hüvelykujjával gyengéden megnyomta a Jim bal szájsarkában rángatódzó ideget. Jim mozdulatlanul tűrte, hogy Basie felhúzza az ajkát, és hunyorogva megvizsgálja az ínyét meg a fogait.

– Rendben tartott fogak, nem mondom. Valaki sok pénzt legombolt ezért az édes kicsi fogsorért… Frank, meglepődnél, ha tudnád, egyesek mennyire elhanyagolják a gyerekeik fogát. – Basie megveregette Jim vállát és közben végigsimította a kék gyapjúblézert. Lepiszkálta a sarat az iskolai jelvényről. – Nem lehetett egy utolsó iskola ez a Cathedral School, Jim.

Frank dúlva-fúlva meredt rájuk a rézkerethalom fölött. Sütött belőle a gyanakvás, mintha Jim elvehetne tőle Basie-t.

– Cathedral School? Mi ez, valami templom?

– Ugyan, Frank, a Katedrális Iskola, ahova a tajpanok gyerekei járnak. Jim, te biztosan ismersz egy-két fontos embert.

– Hát… – Jim efelől cseppet sem volt biztos. Nem tudott másra gondolni, csak az előtte rotyogó rizsre, de aztán a múltból beúszott egy kerti mulatság képe az angol nagykövetségen. – Egyszer bemutattak Madame Szun Jat-szennek.

– Szun asszonynak? Téged?!

– Akkor még csak három és fél éves voltam. – Jim békésen tűrte, hogy Basie fürge fehér keze átkutassa a zsebeit. A karórája lesiklott a csuklójáról, és eltűnt a takaró alatti kölni- és púderfelhőben. De Basie figyelmes modora, ami az otthoni szolgahadra emlékeztette, elzsongította. A matróz megtapogatta minden csontját, mintha valami értékeset keresne. Jim a nyitott tetőablakon át egy hidroplánt látott felszállni a tengerészeti légi támaszpontról. A csatorna bejáratát japán őrnaszád zárta le, hogy a víz szabad áramlását semmi se zavarja; az erős sodrás miatt a zárólánc körül hatalmas örvények keletkeztek. Jim fáradt tekintete visszavándorolt a fazékra, a forró zsír kábító illata egészen a fejébe szállt, eszébe jutott, hogy ez a két amerikai talán meg akarja enni.

Basie leemelte a fedőt a fazékról. A sűrű rizs- és halraguról illatos gőz csapott fel. Basie az ágy alól előhúzott egy zsákot, és abból kivett két bádogtányért meg kanalakat. Craven A cigarettáját a szája sarkába tolta és egy szállodai pincér szakértelmével tálalt Jimnek és magának. Basie ugyanolyan kényszeredett elismeréssel figyelte az ételt behabzsoló Jimet, mint a japán katona.

Basie félretolta a tányérját.

– Mi később eszünk, Frank.

Frank a keretet dörgölte és nem tudta levenni a szemét a fazékról.

– Basie, én mindig utánad eszem.

– Mindkettőnk érdekét szem előtt kell tartanom, Frank. És ráadásul fiatal barátunkkal is törődnünk kell. – Letörölt egy rizsszemet Jim alléról. – Mondd csak, Jim, ismersz néhány kínai nagyágyút is? Mondjuk, például, Csang Kaj-seket?

– Nem, de, tudja, ez nem is igazi kínai név. Kóválygott a feje a forró ételtől. Eszébe jutott egy szó, amelyet az édesanyja használt, és amelyet ő is igyekezett beleszőni a felnőttekkel folytatott társalgásába. – Egy sanghaji cseh név elferdítése.

– Elferdítése…? – Basie felült. Az ebéd végeztével púderezni kezdte a kezét. – Érdekelnek a szavak, Jim?

– Egy kicsit. Meg a kontrakt bridzs, írtam róla egy könyvet is.

Basie kétkedő fintort vágott.

– A szavak sokkal fontosabbak, Jim. Tégy félre naponta egy-két új szót. Sosem tudhatod, mikor lesz rájuk szükséged.

Jim befejezte a ragut, és elégedetten, jóllakottan dőlt a fémfalnak. A háború előtti egyetlen ebédjére sem emlékezett, de azóta mindegyik bevésődött az emlékezetébe. Keseregve gondolt rá, hányszor utasította vissza az ételt, és Vera meg az édesanyja milyen rafinált eszközökkel imádkoztak bele a pudingját. Észrevette, hogy Frank a kanalát bámulja, amelyre pár szem rizs rátapadt, és gyorsan tisztára nyalta, majd hirtelen támadt bűntudattal a fazékra pillantott, és örömmel állapította meg, hogy maradt bőven Franknek is. Most már attól sem tartott, hogy ez a két matróz, akik valamikor kereskedelmi hajón dolgoztak, megeszik. A félelme azonban nem volt teljesen alaptalan: a klubban azt rebesgették, hogy az Atlanti-óceánon megtorpedózott brit tengerészek rászoktak az emberevésre. Basie vett magának még egy kis kanál rizst, de nem evett belőle, csak piszkálta, miközben Frank égő tekintettel figyelte műiden mozdulatát. Jim megértette, hogy Basie szeretett zsarnokoskodni a fiatal matrózzal, és őt használja fel, hogy felborítsa Frank amúgy is ingatag lelki egyensúlyát. Jim egész neveltetése lehetetlenné tette, hogy valaha is összekerüljön olyanokkal, mint Basie, de a háború ezt is megváltoztatta. Basie ismét hozzáfordult:

– Hát a papáddal mi van, Jim? Miért nem vagy otthon a mamáddal? Itt vannak Sanghajban?

– Igen… – Jim elbizonytalanodott. A háború kitörése óta eltelt két hónap alatt megtanulta, hogy ne bízzon senkiben, kivéve talán a japánokat. – Itt vannak Sanghajban, de az Idzumón.

– Az Idzumón? – kiáltott fel Frank. Felugrott a nyugágyból. Kirántott egy csajkát a hátizsákjából és gyorsan átlapátolt egy adagot a rizsből. Aztán Jim felé rázva a kanalát, tele szájjal megkérdezte: – Ki vagy te, kölyök? Basie!

– Dehogy az Idzumón, Jim. – Basie fehér kezével kiválasztott egy széndarabot az ágya alatt fekvő zsákból. – Az Idzumu Fucsou és a Manilai-öböl felé tart. Jim átver téged. Frank.

– Pedig úgy tudtam, hogy az Idzumón vannak. – Jim elhatározta, hogy kicsit még táplálja a Basie szemében felvillanó leheletnyi kételyt. – Apám gyakran megfordul Manilában.

– De nem egy japán cirkálón, Jim.

– Basie!

– Frank… – Basie gúnyosan majmolta a matróz hangját. – Egyszer majd megbánod, hogy nem hittél nekem. Azt hiszem, Jim öregeit begyűjtötték a többi brittel együtt és Jim ezért keresi most őket. Jól hiszem, Jim?

Jim bólintott, és kivette az utolsó likőrös bonbont a zsebéből. Lehámozta róla az ezüstpapírt és beleharapott a miniatűr csokoládéüvegbe. Majd, miután eszébe jutott a belenevelt udvariasság, a csokoládé felét odanyújtotta Basie-nek.

– Curaçao? Nos, a helyzetünk határozottan jobbra fordult, mióta hozzánk kerültél, Jim. Egy csomó új szó, és most ez a különleges cukorka is; egy kis ízelítőt kapunk a Palace szállóbeli nagyvilági életből. A csokoládét szürcsölő-csámcsogó Basie éles fogaival egy egér agyvelejét kiszopogató fehér pofájú patkányra hasonlított. – Szóval eddig otthon laktál, teljesen egyedül. Odalent a Francia Koncesszióban?

– Az Amherst Avenue-n.

– Frank… Mielőtt itthagyjuk Sanghajt, elugrunk oda is. Sok lakatlan ház van arrafelé, Jim?

Jim behunyta a szemét. Fáradt volt, de nem volt álmos. Gondolatai a rizs körül forogtak, amit megevett, minden egyes bekebelezett halízű szemet újra élvezett. Basie beszélt valamiről, behízelgő hangja elvegyült a párás, komi- és cigarettaillatú levegőben. Jim az édesanyjára gondolt, aki az Amherst Avenue-i szalonban cigarettázott. Most, hogy összetalálkozott ezzel a két amerikai matrózzal, az anyját is megtalálja majd. Itt marad Frankkel és Basie-vel, együtt járnak majd ki a teherhajókból épített záróláncra, és előbb vagy utóbb majd csak felfedezik őket a japán őrnaszádok.

 

Forró, halszagú lehelet csapta meg az arcát. Jim rémült csuklással tért magához. A nagydarab Frank hajolt rá, súlyos karja Jim combján feküdt, keze a blézer zsebében turkált. Jim ellökte, Frank pedig visszament a nyugágyához, és fényesítette az ablakkereteket.

Egyedül voltak a kabinban. Jim hallotta Basie lépteit a bambuszpallón, aztán a teherautó ajtajának csapódását. Az öreg motor felköhögött, aztán hirtelen leállt. Az Idzumo szirénája felvijjogott a távolban. Frank jelentőségteljes pillantást vetett Jimre és tovább dörgölte a kopott rézkeretet.

– Tudod, kölyök, nagy tehetséggel mész mások idegeire. Hogy kerülted el eddig a japánokat? Gyorsan tudsz szaladni?

– Én megpróbáltam megadni magam, de ez egyáltalán nem könnyű. Te meg Basie meg akarjátok adni magatokat?

– Egy francot… bár Basie-vel nem tudom, hogy áll a helyzet. Megpróbálom rávenni, hogy vegyünk egy lakóhajót, hogy felmehessünk a folyón Csungkingba. De Basie percenként meggondolja magát. Most, hogy bejöttek a japcsik, itt akar maradni Sanghajban. Az a véleménye, hogy ha egyszer elkerülünk a fogolytáborba, egy nagy halom pénzre nyílik kilátás.

– Sok ablakkeretet tudtok eladni, Frank?

Frank metsző pillantást vetett Jimre. Még most sem igazodott el egészen ezen a kisfiún.

– Egyetlenegyet sem adtunk el, kölyök. Ez Basie mániája, olyan ez neki, mint a kábítószer: szüksége van arra, hogy másokat állandóan dolgoztasson. Valahol odakint, a műhely udvarán eldugott egy aranyfogakkal teli zsákot; abból adogat el a hungkoui piacon. – Frank sokatmondó mosollyal emelte fel az olajfoltos csavarkulcsot, és Jim álla alá nyúlt. – Szerencséd, hogy nincsenek aranyfogaid, máskülönben… – és pattintott az ujjával.

Jim felült, mert eszébe jutott, ahogy Basie megnézte az ínyét. A teherautó motorjától remegett az egész kabin. Jim bizalmatlan volt a két tengerésszel szemben, akik elkerülték a Sanghajra kivetett japán hatót, érezte, hogy tőlük legalább annyira kell tartania, mint akárki mástól a városban. Basie titkos aranyfogkészletén elmélkedett. Nantao öblei és csatornái tele voltak holttestekkel, a holttestek szája pedig fogakkal. Minden, önmagára valamit is adó kínai legalább egy aranyfogat csináltat, és most, hogy kitört a háború, a rokonok nem érnek rá kihúzni az aranyfogakat a temetés előtt. Jim maga elé képzelte, ahogy éjszakánként a két amerikai az iszapzátonyokon a holttestek közt járkál csavarkulccsal a kezében, Frank a dingit csendben kormányozza a sötét öblökön át, Basie a csónak orrában áll egy lámpással, megtapogatja a néma, fekete vízen tovaúszó holttesteket, felhúzza ajkukat az ínyükről…

 

 

12 / Táncmuzsika

 

Arra a három napra, amelyet Jim kénytelen volt az amerikai tengerészekkel eltölteni, ez a félelmetes kép nyomta rá a bélyegét. Éjjelente Frank és Basie a paplan alatt aludtak, Jim pedig még sokáig ébren feküdt a faszénkályha mellett, a rizseszsákokból vetett ágyán. A kerek ablakon és a rézkorlátokon visszatükröződő parázs fénye megannyi aranyfogként csillogott. Amikor reggel felébredt, megtapogatta az állkapcsát, hogy Frank merő komiszságból az éjszaka leple alatt nem húzta-e ki valamelyik zápfogát.

Napközben a siratómólón üldögélt és őrködött, míg Frank az elsüllyesztett teherhajókhoz evezett. Ha már reszketett a hidegtől, visszament a kabinba, és bebújt a paplan alá, mialatt Basie a "Császári Légitársaság" feliratú nyugágyában ült, és ócska pipaszurkálókból játékokat hajtogatott. Basie azelőtt hajópincér volt a Kína-Amerika Társaságnál, és ugyanazokkal a trükkökkel és vicékkel szórakoztatta Jimet, mint régen az utasok gyerekeit. Vigyázott, hogy Jim el ne mulassza a reggeli vagy esti étkezést, és közben fáradhatatlanul kérdezősködött a szüleiről. Basie sok tekintetben hasonlítani kezdett azokra a női utasokra, akiket annak idején kiszolgált, a párás melegben örökösen púderozkodó, egyik cigarettáról a másikra gyújtó asszonyokra.

Délutánonként mindhárman beszálltak a teherautóba, és körbejárták a hungkoui kínai piacokat. Basie hosszan alkudozott egy zsák rizsre és néhány darabka halra, amiért az ágy alatt őrzött francia cigarettákkal akart fizetni. Néha szólt Franknek, hogy hozza oda az árushoz Jimet; a kínai ilyenkor komolyan megszemlélte a kisfiút, majd elutasítóan megrázta a fejét.

Jim hamar felfogta, hogy Basie megpróbálja eladni. Annyira levert volt, hogy nem is próbált meg tiltakozni, csak gubbasztott a két amerikai között, mint azok a csirkék a kínai asszonyok ölében a villamoson. Jim mostanában szinte állandóan rosszul érezte magát, de azzal, hogy értékesítési lehetőségek rejlettek benne, legalább biztosítani tudta magának a napi főtthal-adagját. Abban reménykedett, hogy a kínai árusok egyszer majd csak rájönnek, hogy néhány jen jutalomért érdemes bejelentést tenniük a japán hatóságoknak.

Addig is kerülte, amennyire tudta, Frank kemény öklét, és közben izgalmas új szavak után kutatott az emlékezetében, amikkel Basie-nek kedveskedhetett, és az Amherst Avenue-i palotákról szóló mesékkel szórakoztatta a hajópincért. Egy képzeletbeli pompás nagyvilági életet teremtett, és azt állította, hogy a szülei is így éltek. Basie szemmel láthatólag nem tudott betelni a sanghaji felső tízezer fényes világával.

– Mesélj még azokról az úszómedencés estélyekről kérlelte Basie, míg az utolsó hungkoui piaci kőrútjuk előtt azt várták, hogy Frank elindítsa a motort.

– Gondolom, jó sok… mulatozás folyhatott ott.

– Hát hogyne, Basie! – Jim lelki szemei előtt felötlött, amikor órákig csak azt a félkoronást próbálta kihalászni a medence vizéből, ami úgy csillogott lent a fenéken, mint Basie egyik aranyfoga. – Likőrös csokoládét ettek, egy fehér zongorájuk volt, és whiskyt ittak szódával. És bűvészek is voltak.

– Bűvészek, Jim?

– Legalábbis azt hiszem, bűvészek voltak…

– Fáradt vagy, Jim. – Basie átölelte a teherautóban Jim vállát. – Túl sokat törted a fejed azokon az új szavakon.

– Felhasználtam már az összesét, Basie. Vége lesz nemsokára a háborúnak?

– Ne aggódj, Jim. Nem adok három hónapnál többet a japánoknak.

– Csak, Basie?

– Hát, egy kicsit talán még húzzák. Egy háború hosszas előkészületeket igényel, az embereknek komoly beruházást kell megvédeniük. Mint Franknek és nekem a teherautónkat.

Jimnek eddig meg sem fordult a fejében, hogy léteznek olyan emberek is, akik a háború folytatását kívánják, és míg Hungkouba tartottak, megpróbált rájönni e bizarr gondolkodásmód nyitjára. A hajójavító műhelyek mögötti földúton üres raktárakkal, szeméthegyekkel és sírhalmokkal tarkított sivár vidéken zötyögtek végig. A csatornák mentén teherautó-gumikból és ládákból összetákolt odúkban koldusok tengődtek. Egy öregasszony guggolt a bűzös víz mellett és egy fa árnyékszéket sikált. A biztonságos teherautóból Jim sajnálattal nézte ezeket a nyomorgó embereket, noha az ő helyzete néhány nappal korábban még ennél is kétségbeejtőbb volt. A valóság hihetetlen módon megkettőződött, mintha mindaz, amin a háború kitörése óta átment, egy tükörben történt volna. A tükörbeli énjének szédült a feje és korgott a gyomra, mindig csak az evésen járt az esze. Jimből kiveszett a sajnálat ez iránt az énje iránt. Úgy vélte, hogy a kínaiak is valószínűleg így tudnak életben maradni, és egy szép napon ők is kilépnek majd a tükörből.

Amikor a Nantaói-öbölnél áthajtottak a Francia Koncesszió határán, összefutottak az első japán őrjárattal. A katonák az acélszerkezetű híd északi végén felállított ellenőrző pontnál őrködtek. De Basie és Frank, úgy tűnt, semmi félelmet nem éreznek a fegyveres katonák láttán. Jim már korábban észrevette, hogy az amerikaiakat elég nehéz kizökkenteni a nyugalmukból. Frank még rá is dudált egy eléjük csámborgó japán katonára. Jim lebukott a műszerfal alá, mert biztos volt benne, hogy a japánok rájuk lőnek, de a katona csak barátságtalanul intett, hogy menjenek tovább, lehet, hogy fehérorosz munkásoknak nézte őket.

Egy órát töltöttek a hungkoui piacokon a több száz, bambuszketrecben őrzött csaholó kutya között. Nemcsak ehető kínai korcsok, de kiéhezett spánielek, dakszlik, ír szetterek és airdale terrierek is voltak köztük, amelyeket a vesztes szövetségesek engedtek szabadon a sanghaji utcákon. Többször is megálltak, Basie kiszállt, odament egy-egy kínai kereskedőhöz és pergő kikötői kantoni dialektusban tárgyalt velük. De se a hajóablakokra, se az aranyfogakra nem talált vevőt.

– Frank, mit szeretne Basie venni?

– Azt hiszem, jobban szeretne eladni.

– Miért nem tud engem eladni?

– Senki se akar megvenni. – Frank a levegőbe pöccintette azt a félkoronást, amit Jim zsebéből lopott ki, és aztán súlyos markába csapta. – Semmit sem érsz. Mit gondolsz, mennyit adnának érted?

– Egy fillért se. Frank.

– Csont és bőr vagy. Nem telik bele sok idő, és már fel sem tudsz majd kelni.

– Ha megvennének, mit csinálnának velem? Megenni nem tudnának, hiszen csont és bőr vagyok.

De Frank nem felelt. Basie visszamászott az ülésre, és megrázta a fejét. Maguk mögött hagyták Hungkout, a Szucsoui-öbölnél átmentek a Nemzetközi Negyed területére. Végighajtottak a főútvonalakon, elmerültek az Avenue Foch forgatagában, követték a lassan döcögő villamosokat a sűrűn egymáshoz szorult gyaloghintók és riksák között.

Jim megpróbálta a Sanghaj nyugati részén fekvő lakónegyedek felé terelni őket, igyekezett felpiszkálni a mohóságukat a biliárdasztalokról, whiskyről és likőrös csokoládéról szóló meséivel. De érezte, hogy Frank és Basie sötétedésig csak az időt húzzák. Hat óra után nem sokkal sötétbe borult a Francia Koncesszió lakóházainak homlokzata. A két matróz feltekerte az ablakokat. Frank lefordult a Gyöngyöző Forrás útjáról és elindult Észak-Sanghaj kivilágítatlan kínai negyedei felé.

– Frank, rossz irányba hajtasz… – próbálkozott Jim, de Basie púderezett kezével befogta a kisfiú száját.

– Csend legyen, Jim. Egy kisfiúnak hallgatni arany.

Jim szédült, és a fejét Basie vállára hajtotta, összevissza bolyongtak a keskeny utcákon. Megszámlálhatatlan kínai arc nyomódott az ablaküvegnek, valahányszor kénytelenek voltak lépésben hajtani a riksák és ökrös szekerek miatt. Jim megint éhes volt, és szédelgett a rozsdás, ócska villamossíneken dülöngélő kocsiban. Azt kívánta, bárcsak visszamennének Nantaóba, vágyakozott a faszénkályha és a fazék rizs után.

Egy óra múlva Jim felébredt, és látta, hogy elérték Sanghaj nyugati negyedeit. Az utolsó napsugarak megcsillantak a Columbia Road háztetőin. A német kolónia előtt álló Opelek és Buickok mellett elhaladva Basie a lakatlan házakra mutatott.

Jim feléledt és leheletével próbálta melengetni fázós ujjait. Céltalanul tekeregtek a város utcáin, de Jim azt is észrevette, hogy fecsegésével mégis kísértésbe hozta ezt a két haszonleső matrózt. Mintha csak hiszékeny turistákat vezetne, sorolni kezdte a házak előnyeit, amelyekben az elmúlt két hónap során megfordult.

– Ebben whisky van meg gin, Basie. Ebben meg whisky és gin és egy fehér zongora… nem, csak whisky.

– Hagyd az alkoholt. Frank és én nem akarunk kocsmát nyitni. Kórusban is énekeltél, Jim? Felteszünk a fehér zongorára és elénekelheted a "Yankee Doodle Dandy"-t.

– Abban mozi van – folytatta Jim. – És az tele van fogakkal.

– Fogakkal, Jim?

– Egy fogorvos háza volt. Lehet, hogy aranyfogak is vannak ott, Basie.

Befordultak az Amherst Avenue-ra és elhajtottak az üres villák előtt. Még most sem kapcsolták vissza az áramot, és az elvadult kertekben álló házak a kora esténél is fenyegetőbb sötétségbe burkolództak, olyanok voltak, mint a cölöpgátnál elsüllyedt teherhajók. De Basie látható tisztelettel pillantott rájuk, mintha a Kína-Amerika Társaságnál hajópincérként leszolgált évek során megtanulta volna felismerni ezeknek a házroncsoknak a valódi értékét. Nyilvánvalóan örült, hogy Jimen keresztül közelebb jutott ehhez a világhoz.

– Volt eszed, Jim, hogy ide születtél. Csodálom az olyan fiúkat, akik meg tudják becsülni a jó otthont. Nem árt, ha vannak az embernek szülei, de hogy legyen elég esze, hogy ennél messzebbre lásson…

– Basie – szakította félbe Frank Basie ábrándozását. Leparkolt a fák alatt, kétszáz méterre Jimék felhajtójától.

– Rendben, Frank. – Basie kinyitotta az ajtót, és kilépett az útra. Sehol egy japán őrjárat, még a kínai testőrök is visszahúzódtak éjszakára a falak mögé. Basie egy keskeny zsákutcára mutatott, amely a két sor elburjánzott fagyalsövény között futott az egyik ház felé.

– Jim, ideje, hogy kinyújtóztasd a lábad. Ügess oda és nézd meg, játszik-e valaki azon a fehér zongorán.

Jim a teherautó motorjának halk, de erőteljes zümmögésére figyelt. Frank könnyedén hátradőlt, hatalmas lába a gázpedálon nyugodott. Basie sápadt arca halvány lámpásként lebegett a fák sötét háttere előtt. Jim ráébredt, hogy itt akarják hagyni. Miután nem sikerült eladni a kínai kereskedőknek, sorsára fogják hagyni a sanghaji éjszakában a kihalt utcákon.

– Basie, én… – Frank keze a vállára nehezedett, készen arra, hogy kilökje a teherautóból. – Nem mehetnék be a mi házunkba? Az még sokkal pazarabb.

– Pazarabb? – Basie ízlelgette a szót a szürkületben. Körbenézett a Tudor-stílusú oromzatokon és a modern fehér házakon, a kastélyutánzatokon és a zöld cseréptetős haciendákon.

Felszállt, behúzta az ajtót, de nem csapta be.

– Rendben, Frank, megnézzük még Jim házát. Behajtottak a fák alá, és rákanyarodtak az őrizetlen

felhajtóra. Ahogy közeledtek a néma házhoz, úgy nőtt Basie csalódottsága. Kitárta az ajtót, hogy megfogja és kilökje Jimet a saját küszöbére.

Jim belekapaszkodott a műszerfalba, de ebben a pillanatban két árnyék tűnt fel a tornácon. Fehér köntösük bő ujja gazdagon lebegett a karjukon. A megzavarodott gyerek hirtelen azt képzelte, hogy visszajött az anyja, és egyik vendégét üdvözli a bejáratnál.

– Basie! Japcsik…!

Jim hallotta Frank kiáltását, és csak most vette észre, hogy a két árnyalak kimonóba öltözött, szolgálaton kívüli japán katona. A katonák is megpillantották őket, és beordítottak a nyitott ajtón. Egy egyenruhás őrmester jelent meg az előteret megvilágító petróleumlámpa fénykörében. A legfelső lépcsőfokon megállt, vastag csípőjén egy mauser pisztolytáska lógott. Frank megpróbált kifarolni, de a kimonós katonák felugrottak a teherautóra, és ököllel belevágtak az üvegbe. Két másik katona bambuszbottal felfegyverkezve rohant le a bejárati lépcsőn.

A motor elakadt, és Jim érezte, hogy kirántják a teherautóból és a földre hajítják. Kimonós japánok sereglettek ki a házból, mint fürdés közben megzavart dühös asszonyok. Jim az éles kavicson ült, a japán őrmester lába között. A heves mozdulatoktól csattogott az oldalán a pisztolytáska. Frankét sikerült elkapniuk az utasfülkében. Bambuszbotokkal estek neki. Rugdalódzott, melle és arca vérzett. Két másik katona a ház lépcsőjéről fél szemmel azt figyelte, mi folyik lent, mialatt felváltva a lábuk előtt térdelő Basie-t ütlegelték.

Örömet érzett a japánok láttán. A nyitott ajtón át a súlyosan csattogó ütések és Frank jajgatása közben egy japán tánczenekar sercegő muzsikáját hallgatta anyja hordozható gramofonján.

 

 

13 / A szabadtéri mozi

 

Jim kényelmesen elterpeszkedett a szabadtéri mozi első sorában, karját melengette a tavaszi napsugár. Magában mosolyogva nézte az előtte kifeszített üres vetítővásznat. A Park Szálló elmosódott árnyéka már majdnem egy órája vándorolt a vásznon, egyik oldalról a másikra. A csapéji raktárokon és bérházakon átúszó fényreklám végre feltűnt vele szemben. A vászon előtt egy japán katona járkált le s fel, a nálánál kétszerié nagyobb gigantikus betűk fürgén kúsztak balról jobbra, s mint egy árnyjátékban, a vászonra vetítették az őr vékony alakját és fegyverének körvonalait.

Jim elbűvölten ült a rácsozott tikfa padon, felhúzott szurtos térde mögött kuncogott. A nap és a Park Szálló közös délutáni diorámaműsora a szabadtéri moziban eltöltött három hét alatt Jim legfőbb mulatságává lépett elő. A háború előtt itt a sanghaji filmipar rajz- és kalandfilmjeit mutatták be éjszakánként a kínai dokkmunkásokból és szövőgyári munkáslányokból összeverődött közönségnek. Jim fejében gyakran megfordult, hogy talán a család sofőrje, Jang is szerepelt ezekben a filmekben. Megérkezése óta Jimnek volt ideje alaposan felderíteni a fogolytábor minden zegét-zugát, és a vetítőterem fölötti elhagyott irodában több tekercs poros fűmre bukkant. Ha megkéri, talán a híradósoknál szolgáló japán tizedes, aki a vetítőgépet szereli szét, levetít majd egyet Jang filmjei közül.

A színpadon őrködő katona kedvetlen pillantást vetett a vihorászó Jimre. Látszott, hogy bizalmatlan a kisfiúval szemben, aki ezt látva igyekezett is kitérni az útjából. A katona tenyerével beárnyékolta a szemét, és végigpillantott a fapadokon, ahol néhány fogoly sütkérezett a délutáni napsütésben. Három sorral Jim mögött ült a haldokló misszionáriusnő ősz hajú férje; az asszony a betonból épült hálóteremben feküdt egy gyékényen az ülések alatt. Az asszony, mióta idehozták, nem hagyta el a korábban raktárként használt hálótermet, de Mr. Partridge türelmesen gondoskodott róla, vizet hozott a latrinában levő csapról, és megetette azzal a sovány rizskásával, amit két eurázsiai asszony főzött, napjában egyszer, a jegypénztár mögötti udvaron.

Jimet aggodalommal töltötte el az idős angol férfi állapota, akinek csomókban hullott ki a haja, és a bőre sápadt volt, mint egy halotté. Néha szinte meg sem ismerte már a feleségét. Jim segített neki, hogy valami válaszfalféleséget húzzon fel a felesége gyékénye köré. Az asszony sosem szólt egy szót sem, és visszataszító bűz vette körül. Mr. Partridge angol nagykabátját és az asszony kifakult hálóingét egy darab villanydrótra akasztották, amelyet Jim a falból cibált ki. Jim, valahányszor unatkozott, lement a női hálóterembe, és elkergette az eurázsiai gyerekeket, akik beszaladtak játszani.

Az internálóközpontban vagy harminc foglyot őriztek. Jim először a sanghaji központi börtönben volt egy hétig, azután került ide. A száz másik eurázsiai és brit fogollyal megosztott nedves cella után a szabadtéri mozi egy csingtaói napfényes üdülőhelynek számított. Jim nem látta Basie-t azóta, hogy a japánok elfogták őket, és örült, hogy megszabadult a hajópincértől. A központi börtönben raboskodók, akik szerződéses munkafelügyelők voltak vagy a kínai part menti hajókon szolgáló kereskedelmi tengerészek, nem hallottak Jim szüleiről, de azzal, hogy átszállították az internálóközpontba, egy lépéssel közelebb jutott hozzájuk.

Fogságba esése után nem sokkal Jim belázasodott, fájdalmai voltak és vért hányt. Úgy gondolta, hogy gyógyulni küldték ide. Néhány idősebb angol házaspáron kívül a foglyok közt volt még egy öreg holland férfi az asszonylányával, egy csendes belga asszony, akinek a sebesült férje Jim mellett aludt a férfiak hálótermében. A többi fogoly eurázsiai asszony volt, brit katonák feleségei, akik egyedül maradtak Sanghajban.

Egyikőjükkel sem volt nagy mulatság együtt lenni vagy túl öregek voltak, vagy leterítette őket a malária és a dizentéria, és alig egy-két eurázsiai gyerek pöntyögött csak valamicskét angolul, így azután ideje nagy részét Jim a nézőtéren töltötte, kóborolt a padok között. Fejfájása ellenére is megpróbált összebarátkozni a japán katonákkal, de igyekezete nem járt sok sikerrel. Délutánonként pedig a sanghaji háztetők árnyjátékát nézte a vásznon.

Jim figyelte a Park Szálló neonbetűinek elmosódó és végül eltűnő képét. Bár örökké gyötörte az éhség, szeretett itt lenni. A több hónapos utcai csavargás után végre megadta magát a japánoknak. A probléma morális oldalát mérlegelve Jim megállapította, hogy a megadáshoz bátorságra és rengeteg ravaszságra van szükség. Csak azt nem értette, hogy tudják egész hadseregek megadni magukat.

Jim előtt egy percig sem volt kétséges, hogy ha nincs Frank és Basie, a japánok most sem vitték volna be. Szívét rémület szorította össze, ha a bambuszrudakkal Frankre támadó, kimonós japánokra gondolt, de így legalább lehetősége nyílt, hogy hamarosan találkozhasson a szüleivel. Az internálóközpontban gyakran cserélődtek a foglyok. Előző nap meghalt két angol: egy keresztül-kasul bekötözött asszony, akihez nem engedték közel és egy maláriás öregember, aki a sanghaji rendőrség nyugdíjba vonult felügyelője volt.

Bárcsak ki tudná valahogy deríteni, hogy a tucatnyi Sanghaj környéki tábor közül melyikbe vitték a szüleit. Jim megpróbált beszédbe elegyedni Mr. Partridgedzsal, de az öreg misszionárius magába roskadva, süketen ült a helyén. Ezután a néhány paddal hátrébb ülő eurázsiai asszonyokhoz közeledett, de azok szokás szerint hevesen megrázták a fejüket és durván elhessegették:

– Undorító!

– Mocskos fiú!

– Menj innen!

Mindig ráförmedtek, és a gyerekeiket sem engedték játszani vele. Néha csúfolódva utánozták, ahogy Jim beszélt, amikor lázas volt. Jim rájuk mosolygott és visszament a helyére. Fáradt volt, mint mindig, és megfordult a fejében, hogy lemegy a raktárba és alszik egy órát a gyékényen. Csak az tartotta vissza, hogy délután is osztottak főtt rizst, és előtte való nap, amikor lázas rohama volt, kihagyott egy étkezést. Jimet meglepte, hogy ezek a roskatag és beteg emberek hogy képesek feléledni ételosztás előtt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy felkeltse, és mire odament, már semmi sem maradt a rézüstben. Amikor ezt szóvá tette, a koreai katona nyakon vágta. Jim amúgy is biztos volt benne, hogy a jegypénztárban tartott rizseszsákokat őrző eurázsiai asszonyok lopnak az adagjából. Egyikükben sem bízott, még furcsa, angolnak látszó, de csak kínaiul tudó gyerekeikkel szemben is gyanakvást érzett.

Jim eltökélte, hogy ma – ha törik, ha szakad megszerzi az egész adagját. Tudta, hogy soványabb, mint a háború előtt, és a szülei esetleg meg sem ismerik, ha meglátják. Sorbaállás közben néha megpillantotta magát a jegypénztár üvegében. Nézegette a sovány arcot, a mélyen ülő szemeket és a csontos homlokot, és alig ismert rá önmagára. Jim elkerülte a tükröket; az eurázsiai asszonyok szeme úgyis mindig reá szegeződött a púder kompaktok fölött.

Elhatározta, hogy valami hasznosra gondol, és végigfeküdt a tikfa padon. Figyelte a folyón átkelő Kavanisi hidroplánt. A gép zümmögése elbágyasztotta, felébresztette régi álmait a repülésről. Valahányszor éhes volt vagy a szülei után sóvárgott, mindig repülőgépekről álmodott. Egyszer lázasan egy amerikai bombázóköteléket is látott az internálóközpont felett.

A jegypénztár felől éles füttyszó harsant. A táborvezető japán őrmester jelezte így a névsorolvasás kezdetét. Jim észrevette, hogy félóránál tovább nem képes megjegyezni a fogoly társai nevét. Megfogta Mr. Partridge kezét, és elindultak a két eurázsiai asszony után. A mozi bejáratánál megállt egy katonai teherautó. A mozit magas fal vette körül, a környező bérházak kocanézői elől takarta a vásznat. Az őrmester sípszói közé egy angol gyerek sírása vegyült.

Új foglyok érkeztek. Ez többnyire mások távozását is jelentette. Jim biztosra vette, hogy ittléte már csak néhány percig tart, nemsokára valamelyik új táborba kerül, Hungjaóba vagy Lunghuába. Azok az öregemberek, akik még lábra tudtak állni, vele együtt vártak a gyékényük mellett a raktárban, csajkával a kezükben. Jim hallotta, ahogy az újonnan érkezőket leterelik a teherautóról. Elég borzasztó, hogy kisgyerekek is vannak köztük, akik folyton bömbölnek, és elvonják a japánok figyelmét, így azok nem tudnak csakis azzal foglalkozni, hogy Jimet melyik táborba küldjék.

A japán őrmester megállt az ajtóban, két fegyveres katona kíséretében. Arcukon mindhárman védőmaszkot viseltek, a földön alvó fiatal belga ugyanis iszonyatos bűzt árasztott. Az őrmester sorban alaposan megnézte mindegyiküket, azután megszámolta a csajkákat. A napi rizs-, illetve édesburgonya-fejadagot nem személyreszólóan, hanem a csajkák száma szerint osztották ki. Előfordult, hogy Jim hozta el Mr. Partridge adagját is, ha az öreg túlságosan kifáradt a felesége megetetésében. Egyszer Jim rádöbbent, hogy öntudatlanul evett az öreg felvizezett kásájából is. Kényelmetlen érzés fogta el, és ijedten pillantott le bűnös kezére. Agya és teste mostanában gyakran különvált egymástól.

Jim ragyogó mosollyal nézett a japán őrmesterre, igyekezve palástolni görcsös arcrángását, és megpróbált erősnek és egészségesnek látszani. Csak az egészségesek hagyhatták el az internálóközpontot. De Jim vidám tekintete ma is elkedvetlenítette az őrmestert. Félrelépett az ajtóból, hogy beengedje az újonnan jötteket. Két kínai börtönszolga hordágyon hozott egy eszméletlen angol nőt, aki foltos vászonruhát viselt. Csatakos haja a szájába lógott, Jimmel egykorú fiai kétfelől kapaszkodtak a hordágyba. Idős hölgyek triója bicegett utánuk, a félhomály és az orrukat megcsapó szag elbizonytalanította őket. Utánuk egy magas brit katona következett esetlen csizmában és khakiszínű rövidnadrágban. Ösztövér, meztelen felsőtestén kiálltak a bordák, és Jim szinte még a bordás kalitkájában remegő szívét is látni vélte.

– Jól van, fiú… – Rávigyorgott Jimre és megpaskolta a fejét. Gyorsan lecsusszant a fal mellé, sovány halálfejét a nedves cement felé fordította. Két másik szolga letett mellé egy újabb hordágyat. A megnyúlt, fonott szauna hordágyból kiemeltek egy apró termetű, középkorú férfit, akin vérfoltos tengerészkabát volt. Feldagadt keze, arca és homloka sebeibe japán rizspapírkötés ragadt.

Jim rámeredt erre az emberroncsra, és karját az orra elé kapta, hogy a kibírhatatlan bűztől szabaduljon. Az eurázsiai asszonyok és gyerekek elindultak a teherautó felé. Jim tekintete végigvándorolt a raktárban állófekvő betegeken és haldoklókon, a maszkot viselő japán katonákon és csicskásaikon, és először kezdte sejteni, hogy mi is az internálóközpont célja.

Mr. Partridge és a többi öregember a matraca mellett álldogált, és csajkájukat rázták az őrök felé, zajosan követelték az esti ennivalójukat. A sebesült matróz intett Jimnek bekötözött kezével, és üres csajkáját ugyanolyan ritmusban rázta, mint a kapujukban fekvő haldokló öreg koldus. Még az ösztövér katona is talált valahol egy csajkafedelet, és arcát a falhoz szorítva a kőpadlóhoz csapkodta.

Jim is csörgetni kezdte a csajkáját a maszkos japánok felé. És mégis, most, amikor már majdnem lemondott arról, hogy még egyszer az életben láthassa a szüleit, feltámadt benne a remény. Letérdelt a földre, és elvette a csajkát a nyomorult tengerésztől, a bűzből is kiérezte azt a leheletnyi ismerős kölniszagot, és most már abban is biztos volt, hogy együtt kikerülnek majd ebből a táborból, és eljutnak valamelyik fogolytábor biztonságos révébe.

– Basie! – kiáltotta. – Minden rendben lesz!

 

 

14 / Az amerikai repülőgép

 

– Nemsokára vége a háborúnak, Basie. Amerikai repülőgépeket láttam, Curtis bombázókat meg Boeingeket…

– Boeingeket? Jim, az nem…

– Hallgass, Basie. Frank helyett most én dolgozom helyetted.

Jim az amerikai tengerész mellett guggolt, és megpróbálta felidézni, hogyan gyógyították az amahok, amikor még kicsi volt. Még soha semmit és senkit nem kellett gondoznia, kivéve egy angóranyulat, de az is tragikus módon néhány nap múlva elpusztult. Megdöntötte a csajka szélét, hogy egy kis vizet csorgasson Basie szájába, aztán bemártotta az ujjait a zavaros folyadékba és hagyta, hogy Basie leszopogassa róla a vízcseppeket.

Jimnek már harmadik hete minden percét a hajópincér ápolása foglalta le. Elhozta a rizs- és édesburgonyaadagját, vizet vett neki a folyosón levő csapról. Órákig ült mellette és legyezte, a fekhelyét pedig a szellőztetőablak alá húzta. A friss levegőtől Basie hamar magához tért, és egyenként letépte az arcán és csuklóján lebegő papírkötéseket. Jim segítségével elhúzta a matracát az angol katona szomszédságából, aki a fal mellett haldoklott. Egy hét sem telt bele és olyannyira visszanyerte az erejét, hogy szemmel tudta tartani a japán őröket és a foglyokra főző eurázsiai asszony jövés-menését.

Míg Jim Basie csajkáját tisztogatta, azon tűnődött, vajon tényleg felismerte-e a matróz? Tudja-e, hogy fogságát Jimnek köszönheti? Még az is lehet, hogy beárulja a többieknek, de itt úgysem tehetnek ellene semmit. Jim feje megkönnyebbülten koppant a térdére: végre szövetségesre talált az eurázsiai asszonyokkal szemben.

Basie noszogatására tért magához: a csajkával bökdöste.

– Kajaosztás, Jim. Állj be a sorba.

Jim kihúzta magát, reménykedve, hogy nem beszélt álmában, Basie pedig letörölt egy kis koszt az arcáról. A pincér kutató pillantással méregette Jim leromlott állapotát.

– Tedd magad hasznossá Mrs. Blackburnnél, Jim. Férkőzz egy kicsit a kegyeibe. Egy nőnek mindig, jól jön a segítség a tűzrakásnál.

Basie, ki tudja, hogyan, hiszen csak a latrinára járt ki, mégis megtudta az eurázsiai asszony nevét. Jim a két csajkával kiszaladt a raktárból. A többi fogoly utánabaktatott, az öregemberek is megmozdultak a gyékényükön. Mr. Partridge kivette a csajkát az angol katona kezéből, aki vizelettócsában ült a falnak dőlve.

A jegypénztár bódéja mögötti udvarból füst szállt fel. Az eurázsiai asszony hiába legyezte a tűzhelyen parázsló brikettet, a rizs és az édesburgonya kihűlt az edényekben. Egy japán katona rosszkedvűen belebámult a langyos löttybe és fejét rázta a foglyok felé, azok pedig a padok köré vánszorogtak, lezöttyentek, és az üres vászon előtt elúszó füstre meredtek.

Jim, csajkákkal a kezében, Mrs. Blackburn körül lebzselt, és elővette a legkészségesebb mosolyát. Bár az asszony utálta Jimet, azért megengedte, hogy aprófát vágjon. Jim a forgácsot hajigálta a tűzre, és erősen ráfújt, hogy lángra kapjon. Addig legyezte a parázst, amíg a brikett újra meg nem gyulladt. Félórával később, a japán katona helyeslésével, Jim táborba érkezte óta első ízben kapta meg az őt megillető teljes adagot.

Basie elégedetten nyugtázta a győzelmét, de nem hatódott meg. Evés után felkönyökölt, végignézett a sokszor még az evéshez is túl kimerült fogolytársain, aztán letépte az utolsó kötést is a szeme fölötti vágásokról. Bármi is történt vele a sanghaji központi börtönben

– Jim sosem merte megkérdezni, hogy mi lett Frankkel –, most újra átvedlett a Kína-Amerika Társaság volt hajópincérévé, és kész volt ismét megszervezni atomjaira hullott kis világát. Azután Jim külsejét vette szemügyre: rongyos ruhájával, mélyen ülő és sárga szeme fehérjével egyre inkább madárijesztőre emlékeztette. Egyetlen megjegyzés nélkül átnyújtott neki egy darab krumplihéjat.

– Nahát, Basie, kösz szépen!

– Gondoskodom rólad, Jim.

Jim behabzsolta a krumplidarabkát.

– Gondoskodsz rólam, Basie.

– Segítettél Mrs. Blackburnnek?

– Beférkőztem a kegyeibe. Nagyon hasznossá tettem magam Mrs. Blackburnnél.

– Ez a helyes. Ha megtalálod a módját, hogy másoknak segíts, akkor fenntarthatod magad abból, ami innen-onnan leesik.

– Mint ez a darabka krumplihéj is… Basie, amikor a sanghaji központiban voltál, nem hallottál valamit anyámról és apámról?

– Hát, ami azt illeti, hallottam valamit, Jim. Tenyerét a szája elé tartotta, és összeesküvőén suttogta:

– Jó hírt: az egyik táborba kerültek és alig várják, hogy lássanak. A kedvedért megtudom, melyikben vannak.

– Kösz, Basie!

Attól kezdve Jim rendszeresen segített Mrs. Blackburnnek. Hajnalban kelt, hogy kikaparja a hamut a kályhából, tűzifát vágott és megrakta a kályhát brikettel. Mielőtt az üstökben forrni kezdett volna a víz, Jim már ki is válogatta azokat az édesburgonyákat magának és Basie-nek, amelyek nem voltak olyan fagyottak vagy rothadtak. Vigyázott, hogy – ahogy azt Basie meghagyta neki – Mrs. Blackburn a rizskása sűrűjéből adjon nekik, és ne hígítsa fel sok vízzel. Étkezések után, míg a többiek a latrina csapjánál kimosták az edényüket, addig Basie mindig elküldte Jimet, hogy töltse meg a csajkájukat a krumplis üst alján maradt langyos vízzel. Basie ragaszkodott hozzá, hogy ők csak ezt a szürkés, sűrű folyadékot igyák.

Bár a többiekhez hasonlóan Basie sem tűrte meg Jimet a közelében, az erőfeszítéseit helyeselte. Az internálóközpontban eltöltött második hét végén megengedte, hogy Jim az övé mellé húzza a matracát, így, Basie lábánál fekve, Jim könnyebben elcsíphette a bódéhoz tartó Mrs. Blackburnt is.

– Mindig könnyedén, légiesen mozogj, Jim. – Basie hátradőlt, míg Jim legyezte. – Ne törődj semmivel, csak folyton mozogj az udvaron. A papád is egyetértene velem.

– Ami azt illeti, biztosan egyetértene veled. A háború után teniszezhetnétek is. Nagyon jól játszik.

– Hát… Szóval, Jim, én csak igyekszem folytatni a nevelésed. Ezt a papád is méltányolná.

– Biztos, hogy megjutalmaz majd, Basie. – Jim feltételezte, hogy a jutalom hallatán Basie lelkesebben lát majd Jim szüleinek kereséséhez. – Egyszer öt dollárt adott annak a taxisofőrnek, aki hazahozott Hungkouból.

– Tényleg, Jim? – Néhanap Basie nem tudta eldönteni, vajon Jim nem ugratja-e. – Mondd csak, láttál ma repülőgépeket?

– Egy Nakadzsima Sokit és egy Zero-szent.

– És amerikai gépeket?

– Egyet sem láttam azóta, hogy te megérkeztél, Basie. Három napig láttam őket, aztán nem jöttek újra.

– Gondoltam is. Különleges felderítő repülés lehetett.

– Hogy lássák, hogy vagyunk? Honnan jöhettek, Basie? Wake Islandról?

– Nagyon messziről, Jim. Ennél messzebbre, mint ahol mi vagyunk, már aligha tudtak volna repülni. Kivette Jim kezéből a legyezőt. Egy idősebb ausztrál jött oda, hogy beszélgessen Basie-vel a háborúról. Menj, segíts Mrs. Blackburnnek. És el ne felejts meghajolni Ucsida őrmester előtt.

– Mindig meghajolok, Basie.

Jim még húzta az időt, hogy hallhassa a legfrissebb híreket, de a két felnőtt elzavarta. Basie meglepően sokat tudott a háborús eseményekről: Hongkong, Manila és Holland Kelet-India elestéről, Szingapúr feladásáról és a japánok sorozatos győzelmeiről, a csendes-óceáni térségben. Az egyetlen jó hírt, hogy Jim amerikai repülőgépeket látott Sanghaj felett, Basie sosem említette másoknak. A szája sarkából odavetve a szavakat, az idős angoloknak beszámolt a többi fogolyról a sanghaji központi börtönben, részletesen elmondta, hogy ki halt meg, és kit adtak át a Svájci Vöröskeresztnek. Basie szívesen cserélte be az információit ennivalóra. Mr. Partridge a nankingi sógoráról kapott hírekért odaadta a krumpliját. Jim ettől vérszemet kapott, és megpróbált mesélni Mrs. Blackburnnek az amerikai gépekről, de az asszony visszakergette a briketthez.

Most, hogy már egy kicsit megerősödött, Jim belátta, hogy az ennivaló-beszerzéssel törődni a legfontosabb. Ha a napi ételt egyenlően elosztották volna a foglyok között, egyikük sem maradt volna életben. Sokan meghaltak, és akik másokért feláldozták magukat, szintén elpusztultak. Aki életben tudott maradni, elkerülhetett innen. Amíg Basie parancsait teljesíti, segít Mrs. Blackburnnek, és hajlong Ucsida őrmester előtt, addig nincs baj.

Basie néhány fogása azonban ezek ellenére is felzaklatta Jimet. Mrs. Partridge halálának reggelén Basie biztató híreket adott tovább a nankingi sógorról Mr. Partridge-nak, és nem sokkal ezután eladta Mrs. Partridge hajkeféit Mrs. Blackburnnek. Ha meghalt valaki, Basie rögtön kéznél volt információival és vigasszal, bár a halálhoz Basie rugalmasan viszonyult, és pillanatnyi érdekei szerint kezelte. Jim még két napig Blake közlegény adagját is elkérte, aki pedig meg sem mozdult a raktár padlóján, és a bőre olyan vékonyán és áttetszőén feszült a bordáira, mint rizspapír a lámpa drótvázára. Jim tudta, hogy a közlegényt ugyanaz a láz vitte el, mint amiben sok fogoly, sőt jómaga is szenvedett. De Jim már az idős misszionáriusokat méregette reménykedő tekintettel, leste, hogy a láz mikor keríti hatalmába valamelyiküket. A bűntudata elpárolgott, amint Basie-vel nyíltan belevetették magukat ezekbe a kiegészítő élelemszerzési akciókba.

Jim észrevette, hogy Basie mennyire különbözik az apjától e tekintetben is. Odahaza, ha valami rosszfát tett a tűzre, a bűntudat napokig kísértette, megkeserítette minden percét. Basie mellett nem érzett bűntudatot. Életében először tehetett meg mindent, amit csak akart. Alig tudott parancsolni csapongó képzeletének, amelyet az éhség tüzelt és az öreg foglyoktól való lopás izgalma. Két megbízatás közben az üres mozivászon előtt pihent, és a Sanghaj fölött látott amerikai repülőgépekre gondolt. Ha minden erejét összeszedte, szinte látni vélte a távoli horizonton úszó, ezüstösen csillogó flottát. Olyankor, ha nagyon marcangolta az éhség, azt remélte, hogy Blake közlegény is, aki bizonyára mindig éhes volt, látta őket a halála előtt.

 

 

15 / Útban a táborok felé

 

Aznap, amikor az angol asszony meghalt, új fogolyszállítmány érkezett az internálókőzpontba. Jim a női hálóteremajtóban álldogált. Mrs. Blackburn és az öreg holland lánya a két árván maradt fiút vigasztalgatta. A halott asszony csuromvizes ruhában feküdt a cementpadlón, mint egy folyóból kihúzott hulla. A két fiú időről időre felé fordult, mintha valami végső utasítást remélnének tőle. Bár alig ismerte őket, Jim sajnálta a két testvért, Fault és Davidet. Fiatalabbnak látszottak nála, bár valójában egy évvel idősebbek voltak.

Jim le sem vette a szemét az anya csajkájáról és teniszcipőjéről. A legtöbb szövetséges fogolynak sokkal jobb volt a cipője, mint a japán katonáknak, és Jim figyelmét az sem kerülte el, hogy az elszállított halottakon nem volt lábbeli. Már éppen közelebb sompolygott, amikor metsző füttyszó hasított odakint a levegőbe és nyers, pattogó ordibálás hallatszott. Ucsida őrmester lovallta bele magát egy újabb kiadós dührohamba, amely nélkül a legegyszerűbb parancsot sem tudta volna kiadni. A japán védőmaszkos katonák megkezdték a járóképes foglyok kiterelését a raktárakból. Egy teherautó állt a mozi előtt, és az odaszállított foglyok tétován ácsorogtak az úton.

Jim egy szemvillanás alatt megfeledkezett a halott asszony cipőjével kapcsolatos terveiről. Végre-valahára elindulhat a Sanghaj környéki táborok valamelyikébe! Utat tört magának a két fiú között, átfurakodott az őrökön és felvágtatott a lépcsőn. Beállt a fogolytársai közé; Mr. Partridge már ott állt a felesége bőröndjével, mintha az asszony emlékét is magával akarná vinni egy hosszú utazásra, mellette a két fiú, Paul és David, a holland asszony az apjával és több idős misszionárius. Basie szerényen, fehér arcát tengerészkabátja feltűrt gallérja mögé rejtve, szinte észrevétlenül húzódott meg a sor mögött. Hátat fordított az internálóközpont zárt kis világának, amelyet pár hétig mesterien irányított, hogy másutt gyökereket eresztve, kihasználhassa a fogolytáborok dúsabb lehetőségeit.

Megjelentek az újonnan jöttek: két annamita asszony és egy csapat korosabb angol és belga fogoly. A betegeket és öregeket a kínai betegszállítók hozták hordágyon. A sárgás szemfehérűeket számba véve Jim jó érzékkel feltételezte, hogy nemsokára több csajka is felszabadul.

A fehér vászonálarcot viselő Ucsida őrmester nekilátott, hogy kiválassza a táborokba átszállítható foglyokat. Mr. Partridge-nál megrázta a fejét, és dühösen belerúgott a bőröndbe. Elvonult a holland asszony és az apja, Paul, David és a két idős misszionárius házaspár előtt.

Jim megnyalta a kezét és ledörgölte a piszkot az arcáról. Az őrmester intett Basie-nek, hogy felszállhat a teherautóra. A hajópincér, egyetlen pillantást sem vetve Jimre, kétfelől magához ölelte a két árvát, és ellépett az őrök között.

Ucsida Jim szurtos homlokának nyomta az ujját. Jim az örökös hajlongásával, mosolygásával, szolgálatkész futkosásával valóságos istencsapása volt az őrmester szemében, aki szemmel láthatólag boldog volt, hogy végre megszabadulhat tőle. Az őrmester figyelmét azonban elvonta a kihűlt tűzhely körül csüggedten álldogáló új foglyok csoportja, akik az üst szélére, száradt törékeny rizshabot bámulták. Marka összezárult Jim nyaka körül, és az álarc mögül fojtottan előtörő üvöltéssel a kályha felé penderítette a kisfiút. Jim térdre esett, aztán feltápászkodott, az őrmester pedig belerúgott a szeneszsákokba. Széndarabok gurultak szanaszét.

Jim kiszitálta a salakot a tűztérből. Az újak beimbolyogtak a padok közé, és leültek az üres vetítővászonnal szemben, mint akik egy mozielőadás kezdetére várnak. Basie, a hollandok, Paul, David és az öreg misszionáriusok kint álltak az utcán, a nyitott katonai teherautó mögött. Tisztes távolságból riksakulik és parasztasszonyok figyelték a beszállást.

– Basie! – szólongatta Jim a hajópincért.

– Még többet fogok dolgozni rád! – De a pincér már oda se hederített rá. Összebarátkozott a két fiúval és már mindkettőt felvette az udvartartásába. A fiúk támogatták, amikor sebes térddel fel akart kapaszkodni a teherautóra.

Jim ádázul rázta a szitát:

– Basie! – kiáltotta. Felnézett a vetítővászonra, amelyen felbukkantak az első árnyékok. Egy maszkos japán katona a csajkákat osztogatta. Jim megértette a hordágyon szállított sebesült foglyok láttán, hogy ebbe a táborba olyanokat küldenek, akik vagy nagyon öregek, vagy nemsokára vérhasban vagy tífuszban pusztulnak él, vagy attól a láztól, amit ő is meg Blake közlegény is megkapott a piszkos víztől. Jim meg volt róla győződve, hogy itt a legtöbb fogolyra a biztos halál vár, és ha itt hagyják, ő sem menekül meg. Az annamita asszonyok elvették a csajkákat a katonáktól. Rámutattak a tűzhelyre és a szeneszsákra. Ezentúl ők főzik majd a rizst és az édesburgonyát, és lecsalnak majd Jim adagjából. Újra látni fogja az amerikai repülőgépeket, és azután meg fog halni.

– Basie! – Jim ledobta a szitát.

Az utolsó távozó fogoly is elhelyezkedett a teherautón. A japán katona feltuszkolta a holland asszonyt. Basie a két angol fiú közt ült, és egy darab drótból játékot fabrikált nekik. A teherautó megindult, ment egy keveset, aztán megállt. A japán sofőr kiordított az ablak mögül. Egy vászon térképtokot lengetett, és öklével rácsapott a fémajtóra. Az őrök visszaordítottak. Alig várták, hogy becsukhassák az internálóközpont kapuját, és visszamehessenek az irodába. Leállt a motor, és még nagyobb lett a hangzavar: a katonák a teherautó úti céljáról veszekedtek a sofőrrel.

– Vuszung…

Ucsida őrmester lerántotta az arcát fedő maszkot. Arca szederjes volt a dühtől, és az ajkára, mint sebből a genny, nyál fröccsent. Magánkívül csörtetett a nyitott kapu felé. A sofőr leugrott a vezetőfülkéből: sejtelme sem volt az őrmester orkánként lecsapó dühkitöréséről. Leporolta a térképet, és leterítette a teherautó lökhárítójára. Tanácstalanul vonogatta a vállát a közeli utcák útvesztőjét szemlélve.

Jim Ucsida őrmester után szaladt. Azonnal felismerte a kínálkozó lehetőséget: sem az őrmester, sem a sofőr nincs tisztában Vuszung hollétével. Vuszung, ez a mezőgazdasági körzet a Jangce torkolatánál, Sanghaj északi kerületein túl feküdt. A sofőr a Sétány és Nantao felé hadonászott, aztán visszamászott a fülkébe. Nyugalmát még az sem rendítette meg, hogy Ucsida, az unott képű őröket félretolva, odaért elé, és rikoltozva szidalmakat zúdított rá.

Jim az őrök mellett állt, és csak arra várt, hogy a dühödt szóözön elapadjon, és Ucsida őrmester kénytelen legyen valami elhatározásra jutni. És valóban: az őrmester kutató pillantást vetett a sűrűn beépített környékre, majd találomra egy macskaköves utcára bökött, ahol egy használaton kívüli villamossínpár húzódott. A sofőrt láthatóan nem rendítette meg az őrmester őrjöngése. Megköszörülte a torkát, fáradtan begyújtotta a motort, és kiköpött az útra. A köpés Jim lába előtt ért földet.

Jim felkiabált neki:

– Egyenesen előre! Vuszung abban az irányban van! – Arra az utcára mutatott, ahol a rozsdás sínpár kígyózott.

Jim olyan két nyaklevest kapott Ucsida őrmestertől, hogy mindkét füle megsérült. A következő pofontól kiserkedt ajkán a vér. Éppen ebben a pillanatban hatalmas füstfelhő gomolygott elő a kapun: az annamita asszonyoknak sikerült begyújtaniuk a vizes fával, és az egész mozit belengő füst úgy kúszott a padsorok között, mintha kigyulladt volna a vászon.

Ucsida őrmester, aki örült, hogy végre megszabadulhat Jimtől, felkapta a kisfiút, átlendítette a teherautó lehajtható lapja fölött, majd odavakkantott valamit a foglyok mellett ülő katonának. Az keresztülrángatta Jimet a holland asszonyon és az apján. A teherautó nekilódult, kereke rácsúszott a sínre, Jim előremászott egészen az álcázófestékkel bevont vezetőfülkéig. Megkapaszkodott a lejtős tetőben, és eleresztette a füle mellett a sofőr szidalmait. Vérző arcát a szélbe tartotta, mélyen beszívta Sanghaj bűzös levegőjét, és átadta magát a küszöbönálló viszontlátás örömének, a szüleivel való találkozás boldog izgalmának.

 

 

16 / Egy korty élet

 

Eltévedtek? Már egy órája zötyögtek Észak-Sanghaj ipari negyedeiben. Jim a vezetőfülke mögötti fakorlátba kapaszkodott, fejében útirányok, ismert s ismeretlen helyek kavarogtak. Jókedvűen vigyorgott magában, megfeledkezett a betegségről és a szabadtéri moziról is. Menet közben a himbálódzás miatt állandóan összeverte a térdét, és néha még a mellette álló japán katona övébe is bele kellett kapaszkodnia, nehogy elessen. De a szabad vidék és a fogolytábor ígérete fellelkesítette.

Csapej szűnni nem akaró utcáin hajtottak végig, elsuhantak a bérházaik, elhagyott, roskatag fonodáik, a rendőrlaktanyák és a fekete vizű csatornák mentén összezsúfolódott viskó városok mellett. Egy sárkányfesztivál falragaszaival feldíszített acélgyár magasban futó szállítószalagja alatt haladtak, izzó tűzről álmodó kihűlt kohókat hagytak el. Az üres rádió- és dohánygyárak előtt bedeszkázott zálogházak árválkodtak, és a bábkormány katonái tartottak őrjáratot a Del Monté sörfőzde és a Dodge teherautó-lerakat előtt. A háború előtt ezen a környéken egy angol kisfiúval perceken belül végeztek volna, csupáncsak a cipője miatt. A japánok védőszárnya alatt most biztonságban érezte magát, és Jim ezen a gondolaton olyan jót mulatott, hogy a holland asszony csitítólag simogatta meg.

De Jim nagy kortyokban nyelte a bűzös levegőt, a város végét jelző nyitott kanálisokból áradó emberi ürülék bűzét. Nem aggasztotta még a sofőr nyilvánvaló ellenséges magatartása sem. Valahányszor megálltak egy-egy katonai ellenőrző pontnál, a fülkéből kidugva a fejét az ujjával megfenyegette Jimet, mintha ezért a képtelen kirándulásért egyedül a fent álló tizenegy éves kis foglyot tenné felelőssé.

Ahogy az internálóközpontban is órákig figyelte a nap állását, most is innen bizonyosodott meg afelől, hogy északi irányba haladnak. Elhajtottak a csapeji kerámiagyár romjai mellett, amelynek a kemencéit a csingtaói német erődök mintájára formázták. Védjegye, egy három emelet magas, kizárólag zöld téglákból épített, gömbölyű kínai teáskanna, a kapu előtt tornyosult. Az 1937-es kínai-japán háborúban egy bombázás során kilyukadt, és most úgy festett, mint egy meglékelt földgömb. A kiomlott téglákat azután itt-ott fel lehetett ismerni a környező vidék csatornák mellé épült falvaiban, a kunyhók és viskók falában. A kínai falusi élet megejtő képe tárult fel.

Jim élvezte ezt a sarkából kifordított világot. Mióta elkezdődött, most először látta vonzónak a háborút. Boldogan bámulta a kiégett villamosokat és bérházakat, a tízezernyi égre meredő vak ablakszemet, a várost, amelyet elhagytak az emberek, és elfoglalt az ég. Csak az bántotta, hogy útitársai nem osztoznak az örömében. Fásult arccal gubbasztottak a padokon, és maguk elé meredtek. Az egyik misszionáriusnő a padlón feküdt, és egy sebes arcú, világosszőke hajú brit fogoly vigyázott rá: egyik kezével a csuklóját fogta, a másikkal a rekeszizmát nyomta. A két angol fiú, akik még anyjuk halálát sem igen fogták fel, Basie és a két holland között ült.

Jim Basie tekintetét kereste, de a hajópincér tudomást sem vett róla. A két fiúval törődött csak, igyekezett betölteni az életükben támadt űrt. Egy kínai újság lapjaiból papírállatokat hajtogatott, és elégedetten nyugtázta, amikor a fiúk erőtlenül felnevettek. Keze, mint egy züllött, lecsúszott bűvészé, iskolai nadrágjuk és kötött kabátjuk zsebében kotorászott valami hasznavehető holmi után.

Jim harag nélkül figyelte. Az internálóközpontban az életben maradásért társultak, és nem vehette zokon, hogy Basie lerázta őt, amint elindulhatott valamelyik fogolytábor felé.

A teherautó kerekét megdobta egy útszéli keskeny, de mély csatorna a macskakövek között, megperdült a tengelye körül és egy füves töltésnél állt meg. Maguk mögött hagyták Sanghaj északi peremvárosait; körülöttük felszántatlan mezők és rizsföldek húzódtak. A kétszáz méternyire domborodó sírhalmokon túl a csatorna egy elhagyott falu felé kanyargott. A japán sofőr leugrott a vezetőfülkéből, és az első kerekek fölé hajolt. A motorból gőz tört fel, a sofőr gondterheltén motyogott, hol magában, hol Jimnek. Húszéves volt csak, de már egy egész életnyi bosszúság terhe nyomasztotta. Jim megpróbált láthatatlanná válni, de a kocsira felhágó sofőr Jimre szegezte az ujját és hosszadalmas szóáradatot zúdított rá, ami hadüzenetnek hangzott.

A sofőr visszaült a helyére, szidta az ölében fekvő térképet, Basie pedig megjegyezte:

– Akárhogy nézzük, csak sikerült eltévednünk. Figyelme a fiúkról a kiaknázható esetleges előnyök felé fordult: – Jim, tudod, hova visz minket?

– Vuszungba. Jártam ott egyszer a klubban, Basie. Basie a papírállatokkal játszadozott:

– A klubba megyünk – fordult a fiúkhoz. – Ha Jim odatalál.

– Ki kell érnünk a folyóhoz, Basie. Onnan vagy nyugatra, vagy keletre…

– Ez már egyenes beszéd, Jim. Vagy kelet, vagy nyugat…

A misszionárius asszony mellett térdelő szőke angol felállt. Homlokán és bal arccsontján nagy, nedvedző sebek éktelenkedtek, mintha puskaaggyal ütötték volna meg. Fájdalmas fintorral helyezkedett el a padon. A khakiszínű sortból hosszú, szeplős lábak nyúltak ki, bőrszíjakból varrt szandált viselt. Húszas évei végén járhatott, se bőrönd, se más holmi nem volt nála, de olyan magabiztosság sugárzott róla, mint a Királyi Haditengerészet tisztjeiről, akik Jimék baráti körében elbűvölték a nőket a kerti mulatságokon. Semmibe vette a japán őrt, úgy beszélt át a feje fölött, mintha a csicskása volna, akit bármikor elzavarhat, ha nincs rá szüksége. Jim arra gondolt, hogy ő is azok közé a fárasztó angolok közé tartozik, akik sehogyan sem akarják megérteni, hogy elvesztették a háborút.

A férfi megérintette a sebet az arcán, és Jimhez fordult, akinek lerongyolódott külsejét megjegyzés nélkül vette tudomásul.

– A japánok akkora területet foglaltak el, hogy már térképük sincs róla – jegyezte meg barátságosan. Mondd, Jim, ez jelentheti-e azt egyúttal, hogy eltévedtek?

Jim elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna:

– Nem egészen. Csak térképeket nem zsákmányoltak.

– Remek. Sose keverd össze a valóságot a róla alkotott térképpel. Veled biztosan eljutunk Vuszungba.

– Nem mehetnénk vissza az internálóközpontba, Ransome doktor? – tudakolta az egyik misszionárius. Nagyon kimerültünk.

Az orvos körülnézett a kopár rizsföldeken, azután lenézett a lába előtt fekvő elesett öregasszonyra:

– Talán az volna a legjobb. Ez a szerencsétlen teremtés nem húzza már sokáig.

A teherautó ismét nekilódult, és lagymatagon döcögött az üres úton. Jim visszaállt megfigyelőhelyére, a vezetőfülke mögé, és az előtte elterülő mezőket leste, hátha felfedez valami apróságot, ami Vuszungra emlékezteti. Az orvos szavai megijesztették. Még akkor is, ha eltévedtek, hogy akarhat visszatérni az internálóközpontba?

Jim tisztában volt azzal, hogy Ucsida őrmester dühe miatt a sofőr kétszer is meggondolja, hogy visszatérjen-e. E meggyőződés ellenére fél szemmel Ransome doktort figyelte, és megpróbálta kideríteni, hogy tud-e annyit japánul, hogy rá tudja venni a sofőrt a visszafordulásra. Észrevette, hogy az orvos nehezen lát, különösen, amikor felnéz Jimre; ilyenkor furcsán hunyorgott. Jim arra a véleményre jutott, hogy a háború valószínűleg sokkal később csapott át rajta, mint Basie-n és jómagán. Talán az egyik városhoz közeli misszionáriustelepen dolgozott, és fogalma sincs, mi folyik az internálóközpontban.

Most már csak az a kérdés, hogy tényleg eltévedtek-e, vagy mégis jó irányban haladnak. Az út menti távírópóznák árnyékának iránya nem sokat változott. Jimet azóta érdekelték az árnyékok, mióta az apja megmutatta, hogy miképpen számíthatja ki akár a legnagyobb épület magasságát is úgy, hogy a földön lelépi az árnyék hosszát. Amennyire meg tudta állapítani, változatlanul északnyugati irányban haladtak, és hamarosan el kellett érniük a sanghaj-vuszungi vasútvonalat. Sistergő gőz tört fel a teherautó hűtőjéből. A vízpára lehűtötte Jim égő arcát, de a sofőr türelmetlen dobolásából arra következtetett, hogy erősen latolgatja a visszafordulást, és már csak az alkalmas helyet keresi.

Miután beletörődött a hiábavaló utazásba, még az internálóközpontba való visszatérésébe is, inkább az őr puskáját és a rajta levő császári krizantém formájú, címerpajzsot nézegette. Úgy elmerült ebben, hogy csak arra tért magához, amikor a holland asszony megrángatta kormos blézerét, és azt kérdezte:

– Az ott, James, nem egy…?

Kiégett repülőgép feküdt egy elposványosodott csatorna partján. A szárnyakat csaknem benőtte a fű és a csalán, lassan már a pilótafülkét is birtokba vette, de a repülőszázad jelzése még jól látható volt.

– Ez egy Nakadzsima – világosította fel Mrs. Hugót örvendezve, hogy végre talált valakit, akit ugyanúgy érdekelnek a repülőgépek. – Csak két fedélzeti géppuskája van.

– Csak kettő? De hiszen az nem valami sok.

A holland asszonyra, úgy látszott, nagy hatással voltak a hallottak, de Jim figyelmét már más vonta magára. A rizsföld túlsó felén, a csalánosban rejtőzve, észrevette egy vasútvonal töltését. Az állomás betonozott peronján egy japán szakasz pihent; rozséból rakott tűzön ennivalót főztek maguknak. A sín mellett egy álcázott törzskari kocsi várakozott. Sodronykötél-göngyölegek feküdtek rajta, amelyeket a híradósok a távírópóznákra, a leszakadtak helyére erősítettek.

– Mrs. Hug… ez a vasútvonal vezet Vuszungba! Újabb gőzfelhő tört fel a hűtőből, a teherautó megállt

és a sofőr hátramenetbe kapcsolt. A Jim mellett álló japán őr rágyújtott egy cigarettára, amelyet már a visszaútra szánt. Jim megrángatta az övét, és a rizsföld kányába mutatott. A katona arrafelé nézett, azután a padlóra lökte a kisfiút. Kiabált valamit a sofőrnek, aki a mellette levő üres ülésre dobta a térképtáskát. A teherautó füstölgő motorral kaptatott fel a bukkanóra, leírt egy félkört, azután elindult az állomáshoz vezető földúton.

Ransome doktor megtámasztotta az angol fiúkat, akik kicsúsztak Basie öleléséből, és a misszionárius asszonyra dőltek. Azután Jimet is felsegítette a padlóról.

– Jól csináltad, Jim. Ott kapunk majd vizet. Biztosan szomjas vagy már.

– Egy kicsit. Ittam indulás előtt az internálóközpontban.

– Okosan tetted. Mennyi ideig voltál ott? Jim erre sehogyan sem emlékezett.

– Elég sokáig – felelte kitérőén.

– Nos, ez meg is látszik rajtad. – Ransome doktor lesöpörte a piszkot Jim blézeréről. – Korábban ott mozi volt?

– Igen, de most nem vetítettek filmeket.

– Mindjárt gondoltam.

Jim hátradőlt, a térdét simogatta, és derűs arccal Mrs. Hugra mosolygott. A többi fogoly elgyengülten ült egymással szemben a padokon, erőtlenül dőltek ide-oda, mint a bábok, amerre a teherautó rángatta őket. Nem élénkítette fel őket, hogy elhagyták Sanghajt, ellenkezőleg, sápadtabbak és idegesebbek lettek. Jim viszont boldogan mosolygott a csatornaparton rozsdásodó repülőgéproncsra. Már nem kell félnie, hogy visszakerül az internálóközpontba. A japán katona eldobta a cigarettáját, és katonásan megragadta a fegyverét. A híradósok káplárja leugrott a vasútállomás peronjáról, és átvágott a síneken.

– Mrs. Hug, azt hiszem, nem megyünk vissza Sanghajba.

– Nem, James. Nagyon éles a szemed. Ha felnősz, pilótának kell menned.

– Meglehet, hogy az leszek. Ültem már repülőgépen, Mrs. Hug. A hungjaói repülőtéren.

– Fel is szálltai?

– Hát, ahogy vesszük. – Felnőtteknek bevallott titkok beláthatatlan következményekkel járhatnak. Észrevette, hogy Ransome doktor figyeli. Az orvos Mrs. Hug édesapja mellett ült, akinek légzési nehézségein próbált könnyíteni. De a szemét le nem vette volna Jimről, alaposan megnézte pipaszárlábát, rongyos ruháját, apró, izgatott arcát. Bátorítóan rámosolygott a kisfiúra, amikor elérték a síneket, de Jim úgy döntött, hogy nem viszonozza a mosolyt. Érezte, hogy Ransome doktor valamilyen, csak általa ismert oknál fogva helyteleníti a viselkedését. De Ransome doktor nem élt az internálóközpontban.

Megálltak a vasúti síneknél. A sofőr tisztelgett a káplárnak, és bement utána az állomás épületébe, ahol kiterítette a térképet a tábori telefon tetejére. A foglyok a meleg napon ültek, miközben a káplár a kiszáradt rizsföldekre mutatott. A szántatlan földről porfelhő emelkedett a levegőbe, amely fehér fátyollal takarta el Sanghaj távolba vesző felhőkarcolóit. Japán teherautókonvoj kúszott az úton, a motorzaj egybeolvadt egy szállító repülőgép zúgásával.

Jim átült a túloldalra, Mrs. Hug mellé, aki idős apját ölelte magához. A két misszionárius asszony a padlón nyúlt el, a többi fogoly izgett-mozgott, vagy éppen a helyén bóbiskolt. Basie már nem figyelt a két angol fiúra, barnás vérfoltos gallérja fölött Jimre szegezte a tekintetét.

A legyek felhőkben rajzoltak a teherautó körül: az izzadság és a falécek közt kicsurgó vizelet csalogatta oda őket. Jim várta, mikor jön már vissza a sofőr a térképpel, de az egy huzalkötegen üldögélt, és az ebédet főző két katonával beszélgetett. A rájuk boruló fénybura felerősítette a beszélgetők hangját meg az égő fa ropogását.

Jim idegesen fészkelődött a helyén, a nap égette a bőrét. Környezetének legapróbb részletét is felnagyítva látta: a síneken leülepedett porszemeket, a teherautó melletti csalán recés levelét, a fehér porban a kopott gumi lenyomatát. Megszámolta az őket őrző unatkozó japán katona szája körül a feketéllő sörtéket és az orrlyukában ki- és belégzéskor le-fel mozgó váladékgömböket. Elmélázott az egyik padlón fekvő misszionárius asszony szoknyáján hátul terjedő nedves folton és az állomás peronján a bogrács alját nyaldosó lángokon, amelyek visszatükröződtek a gúlába rakott fegyverek kifényesített závárzatán.

Jim eddig csak egyetlenegyszer látta hasonlóképpen elevennek, erőteljesnek a világot. Talán nemsokára ismét megpillanthatja az amerikai repülőgépeket. Ransome doktor bosszantására túlzott hunyorgással kémlelte az eget; a közeledő amerikai repülőgép ezüstös villogásában mindent egyszerre akart megpillantani: Csapej utcáinak macskaköveit, az Amherst Avenue vadul burjánzó kertjeit, apját és az anyját.

Felpattant és kiáltozni kezdett, de az őr durván visszalökte a helyére. A katonák az állomás peronján az egymás hegyen-hátán álló híradós felszerelések között tömték magukba a rizses halat. A káplár odakiáltott valamit, mire az őr átlépett a fekvő misszionárius asszonyon, és leugrott a teherautó végén. Puskáját a sínre fektette, és bement a száraz vadcukornád közé. A bajonettjével tűzrevalót vágott, aztán csatlakozott a peronon üldögélőkhöz.

Egy órán át bámulták a lustán égre kanyargó füstcsíkot. Jim a legyeket hessegette az arcáról, és mohón vágyakozott rá, hogy bebarangolhassa az állomást és a csatorna mellett heverő roncsot. Ha valamelyikük megmozdult, a japánok figyelmeztetőleg odakiáltottak, és a cigarettájukkal odaböktek. A foglyok sem ennivalót, sem vizet nem hoztak magukkal, a törzskari kocsiban viszont két marmonkanna is állt, ahonnan a katonák megtölthették a kulacsaikat.

Amikor Mrs. Hug apja is kénytelen volt a padlóra feküdni, Ransome doktor elhatározta, hogy szól a japánoknak. Bizonytalanul állt a teherautó végében, eleresztette a szidalmakat a füle mellett, és a lábánál fekvő halálosan kimerült utasokra mutogatott. Az arcán levő seb a napsütéstől és a legyektől begyulladt, és az egyik szeme szinte eltűnt a daganat mögött. Jimet a sanghaji utcákon sebeikkel kérkedő koldusokra emlékeztette. A látvány nem tett mélyebb benyomást a japán káplárra. Kényelmesen körbejárta a teherautót, aztán kegyesen megengedte, hogy a foglyok leszállhassanak. Basie és Ransome doktor, a férjek segítségével, leemelték az öregasszonyokat is a kocsiról, és a hátsó kerekek közé fektették őket az árnyékba.

Jim leguggolt a fehér porba, és egy bottal körülrajzolta a gumiabroncsok mintázatát a porban. Hányszor forog körbe a gumiabroncs, amíg teljesen el nem kopik? A Jimet állandóan izgató problémák seregéből ezt az egyet viszonylag könnyen meg lehetett oldani. Jim elsimította a fehér port a lába előtt, és elkezdett számolni. Hangosan felujjongott, amikor az első törtet sikerült önmagával beszoroznia, és felpillantva ekkor vette csak észre, hogy egyedül van a napon, a teherautó és a vasúti töltés között.

A foglyok a teherautó lehajtható lapjának gyér árnyékában bújtak össze, az elcsigázott Ransome doktor felügyelete alatt. Basie úgy magába roskadt, hogy majdnem eltűnt a tengerészzubbonyában, és a többi öreggel együtt olyan élettelennek látszott, mint a Sincere Company nevű áruház mögötti utcába kihajított próbababák.

Ha nem ihatnak vizet, egyikük bizonyosan meghal, és akkor mindanyiuknak vissza kell fordulnia Sanghajba. Jim a japánokat figyelte a peronon. Befejezték az evést, és két katona telefondrótot tekert le. Jim egy követ rugdosva maga előtt felkapaszkodott a vasúti töltésre. Átlépett a síneken és tétovázás nélkül felmászott a peronra.

A japánok a kialudt tűz körül üldögéltek, és átadták magukat az ebéd utáni kellemes gondolatoknak. Felpillantottak, amikor Jim meghajolt, és rongyaiban várta, hogy ráfigyeljenek. Egyikük sem vette a fáradságot, hogy elzavarja, de Jim megérezte, hogy most nem alkalmas a perc, hogy legragyogóbb mosolyát villantsa rájuk. Tisztában volt azzal is, hogy Ransome doktor azt kockáztatná, hogy leütik vagy rosszabb esetben lelövik, ha evés után ilyen rövid idővel zavarná a japánokat.

Jim kivárta, amíg a híradósok káplárjával beszélgető sofőr elhallgat. Többször is Jimre mutatott, és terjengős előadást tartott, valószínűleg azt ecsetelve, hogy ez az egy kisfiú mennyi elviselhetetlen bosszúságot okozott már az egész japán hadseregnek. A hal utáni emésztés édes bódulatában a káplár csak nevetett a sofőr sirámain. Kivett egy coca-colás üveget a hátizsákjából, és félig megtöltötte vízzel a kulacsából. Feltartotta, és odaintette Jimet.

Jim elvette az üveget, mélyen meghajolt, és három lépést hátrált. A japánok – mosolygásukat palástolva szótlanul figyelték. Basie és Ransome doktor a teherautó árnyékából előrehajoltak, hogy jobban lássák az üvegben lötyögő vizet, amelyen táncoltak a napsugarak. Mindketten láthatóan arra számítottak, hogy Jim odaviszi az üveget hozzájuk, és megosztja a többi fogollyal ezt a váratlan kincset.

Jim gondosan beletörölte az üveg száját a blézere ujjába. Ajkához emelte az üveget, komótosan ivott, vigyázott, hogy ne nyeljen félre, kis szüneteket tartott, és csak az utolsó csepp után vette el a szájától.

A japánok harsány nevetésben törtek ki, élvezték a kedvükre való mulatságot. Jim velük nevetett, pedig tudta, hogy az angol foglyok között senki más nem méltányolja a dolog humoros oldalát. Basie ajkán óvatos mosoly játszadozott, de Ransome doktor szemmel láthatólag megdöbbent. A káplár elvette Jimtől az üveget, és csurig teletöltötte. A katonák, még mindig magukban kacarászva, talpra kászálódtak, és visszatértek a munkájukhoz.

Jim visszaindult a vízzel a többiekhez, nyomában a sofőrrel és a fegyveres őrrel. Átadta az üveget Ransome doktornak, aki szótlanul meredt rá. Az orvos ivott egy-két kis kortyot, aztán továbbadta a langyos folyadékot a társainak, segített a sofőrnek újratölteni az üveget a kulacsból. Az egyik misszionárius asszony rosszul lett, és az orvos elé a porba hányta a vizet.

Jim elfoglalta a helyét a vezetőfülke mögött. Helyesen tette, hogy az első üveg vízből nem adott másnak; a többiek, beleértve Basie-t és Ransome doktort is, nálánál nem kevésbé voltak szomjasak, mégis egyedül ő, Jim, volt kész mindent kockára tenni egy korty vízért. Megeshetett volna az is, hogy a japánok a sínekre dobják és eltörik a lábát, mint a hszücsiacsuangi állomáson kivégzett kínai katonáknak. Jim úgy érezte, hogy közte és a többiek között tovább nőtt a távolság. Társai olyan tehetetlenül szenvedtek el minden megpróbáltatást, mint a kínai parasztok. Jim azokkal a japánokkal érzett inkább lelki közösséget, akik elfoglalták Sanghajt, és elsüllyesztették az amerikai flottát Pearl Harbornál. A fehér porfüggöny mögött rejtőző szállító repülőgép zúgását hallgatta, és a Csendes-óceán hullámait hasító repülőgép-anyahajók fedélzetéről álmodozott, ahol páncélozatlan repülőgépeik mellett, bő pilótaruhájukban kis termetű férfiak állnak, és pusztán akaraterejükben bízva mindent kockára tesznek a győzelemért.

 

 

17 / Tájkép repülőgépekkel

 

Amíg a sofőr vizet töltött a hűtőbe, Ransome doktor Mrs. Hugót az angol fiúk mellé ültette. Jim úgy látta, hogy a padlón fekvő két öreg misszionárius asszonyban már alig van élet, az ajkuk cserepes volt, a tekintetük meg mint a megmérgezett egereké. Legyek nyüzsögtek az arcukon, ki-be szálltak az orrlyukaikban. Ransome doktor maradék erejét felőrölte az erőfeszítés, hogy felsegítse őket a teherautóra; csak ült, és karját fáradtan a térdén nyugtatta. A két férj arcán olyan beletörődés tükröződött, mintha a padlón fekvés a feleségek említésre sem méltó különcségei közé tartozna.

Jim a vezetőfülke tetejére támaszkodott. Ransome doktor megérezte a Jim és fogolytársai közt támadt feszültséget, és ennek ellensúlyozására odaült mellé. A hosszú utazás a városból, a poros napsütés elsápasztotta a szeplőit. Közelről látszott csak, hogy erős fizikuma ellenére fáradtabb, mint Jim hitte volna. Az arcán éktelenkedő gyulladt sebből vér szivárgott, a szeme sarka gennyedzett.

Meghajolt az utasok közt utat törő és Jim mellett megálló japán katona előtt.

– Mindannyian jobban lettünk a víztől. Bátor cselekedet volt tőled, Jim. Hova valósi vagy?

– Sanghajba!

– Büszke vagy rá?

– Hát persze. – Jim nevetségesnek érezte a kérdést, olyan ingerülten rázta a fejét, mintha Ransome doktor egy tudatlan falusi orvos lenne. – Sanghaj a világ legnagyobb városa. Apám szerint Londonnál is nagyobb.

– Reméljük, az is marad… bár kinéz most egy-két ínséges tél. Hol vannak a szüleid, Jim?

– Elmentek. – Jim gondosan mérlegelte, hogy milyen választ is adjon, felmerült benne még az az ötlet is, hogy megetet valami mesét a fiatal orvossal. Ransome doktor önbizalma szinte rögtön felkeltette Jim gyanakvását; ez a viselkedés gyakori volt az Angliából frissen érkezetteknél; a magabiztosság viszont maga után vonta a kérdést: mivel indokolja az angol filmhíradó hírmagyarázója Szingapúr elestét? Ransome doktorról elképzelhető, hogy szóváltásba keveredik a japán őrökkel, és ezzel kellemetlenséget zúdít mindannyiuk nyakába. Jimnek az sem kerülte el a figyelmét, hogy Ransome doktor a ráeső résznél többet ivott a közös vízből, és valójában kisebb érdeklődést érzett az idős haldokló asszonyok iránt, mint ahogy mutatta. Mindezeket összegezve még hozzáfűzte: – A vuszungi táborban vannak. Tudja, életben vannak.

– Ennek nagyon örülök. A vuszungi táborban? Akkor lehet, hogy rövidesen találkozol velük?

– Igen, nemsokára… – Jim tekintete elkalandozott a néma rizsföldek felé. A gondolat, hogy megláthatja végre az anyját, mosolyt csalt az ajkára, és a szokatlan megerőltetéstől megfájdultak az arcizmai. Anyja el sem tudja majd képzelni, hogy ő min ment keresztül az utóbbi négy hónapban. Még ha beszámol is mindenről, az is csak olyan lenne, mint a háború előtti titkos biciklis kirándulásai, amikor olyan hajmeresztő élményekkel eltelve tért haza, amelyeket jobbnak látott elhallgatni. – Nemsokára találkozom velük. Szeretném bemutatni nekik Basie-t.

Basie fakó arca eltűnt a tengerészkabát gallérja mögött. Óvatosan kikémlelt a vasúti sínek mellett tevékenykedő japánokra, mintha csak támadástól tartana.

– Összeismerkedem majd a családoddal, Jim. – Majd Ransome doktor kedvéért még bágyadtán megjegyezte: – Szemmel tartottam a fiút.

– Szemmel tartottál. Basie megpróbált eladni Sanghajban.

– Valóban? Jó ötletnek hangzik.

– A hungkoui kereskedőknek. De nem adtak értem semmit. Azért törődött is velem.

– Ez meg is látszik rajtad. – Ransome doktor megpaskolta Jim vállát. Keze lecsúszott Jim derekára, megtapogatta puffadt máját, aztán felhúzta a felső ajkát, és megnézte a fogait. – Rendben van, Jim, csak azt akartam kideríteni, hogy mit ettél eddig. Kertészkednünk kell majd Vuszungban. Talán a japánok eladnak majd nekünk egy kecskét.

– Egy kecskét? – Jim sosem látott még kecskét, pedig ennek az egzotikus állatnak két tulajdonságát is csodálta: szelídíthetetlenségét és váratlan hangulatváltozásait.

– Érdekelnek az állatok, Jim?

– Igen… vagyis nem nagyon. Engem valójában a repülés érdekel igazán.

– A repülés? Úgy érted, a repülőgépek?

– Nem egészen. – Mellékesen odavetette: – Egy japán vadászgép pilótafülkéjében ültem.

– Csodálod a japán pilótákat?

– Nagyon bátrak…

– És ez fontos?

– Nem árt, ha az ember meg akarja nyerni a háborút. – Jim egy távoli repülőgép zúgására figyelt. Gyanakvása Ransome doktorral szemben nem csökkent, hosszú lába, angolos modora és a fogak iránti érdeklődése újból tápot adott neki. Lehet, hogy összeáll majd Basie-vel holttesteket fosztogatni. Jim a kecskére gondolt, amelyet majd Ransome doktor vásárol a japánoktól. Jim eddigi olvasmányai szerint a kecskék nehezen kezelhető és kiszámíthatatlan teremtmények, és mindez kérdésessé tette a szemében az orvos gyakorlatiasságát. Az európaiak között kevés embernek volt aranyfoga, pedig a halottak, akikhez az orvos a közeljövőben hozzáférhet, csakis közülük kerülnek majd ki.

 

Jim elhatározta, hogy nem vesz tudomást Ransome doktorról. A japán őr mellett állt, kezét a vezetőfülke foltos tetején melengette. Amikor végre elindultak, a katonák éppen a felcsévélt drótot húzták ki a vasútvonal mentén. Talán sárkányt akarnak eregetni? A legtávolabb álló katonát már lassan beburkolta a fehérlő porfelhő, és olyan volt, mintha nem is érné a lába a földet, hanem a levegőben lebegne. Jim jót nevetett magában, amint elképzelte a váratlan fejük fölé, a magasba röppenő katonát. Apjával Jim gyakran eregetett sárkányt az Amherst Avenue-i kertben. Különösen a kínai esküvőkön és temetéseken égbe röppentett papírsárkányok izgatták a képzeletét, meg a harcoló papírsárkányok, amelyeket a putungi rakpartokról eresztettek fel, és amelyek egymást kaszabolták üvegporral bevont pengeéles széleikkel. De mind közül legtöbbre az embert is levegőbe emelő sárkányrepülőket értékelte, amilyeneket az apja Észak-Kínában látott, és amelyeknek több száz ember kapaszkodott a köteleibe. Egy szép napon ő is felszáll majd egy ilyenen, és ott suhan majd a szélben…

A szél könnyező szemébe csapott; az útra felkanyarodó teherautó sofőrje belelépett a gázba. A sofőr, aki most már biztosan tájékozódott, mielőbb ki akarta rakni a fogolyrakományt a vuszungi táborban, és még sötétedés előtt vissza akart érni Sanghajba. Jim a fülke tetejébe kapaszkodott, a többiek pedig a mögötte húzódó padokon kuporogtak. A két misszionárius asszony férje is a padlón ült, és Ransome doktor segített Mrs. Hugnak, hogy a pad alá feküdjön.

De Jim nem figyelt rájuk. Katonai repülőtérhez közeledtek. Ezek a Jangce torkolatát őrző, korábban kínai kézen levő támaszpontok most a japán katonai és tengerészeti légierő birtokában voltak. Elmentek egy vadászgéptámaszpont mellett, amit bombatalálat ért, és ahol a japán műszakiak új tetőt hegesztettek egy hangár acélvázára. Hosszú sorban Zero üldöző vadászrepülőgépek álltak a szabad mezőn, és egy pilóta, teljes felszerelésben, a szárnyak között sétált. Jim – meg sem gondolva, hogy mit csinál – integetett neki, de a pilótának már nyoma veszett a légcsavarok mögött. – Három kilométerrel arrébb kétmotoros bombázókat szállító teherautó-konvoj miatt késlekedtek egy üres falu és egy kiégett pagoda szomszédságában. Egy egész repülőszázad állt itt készen a felszállásra és a nyugat felé visszavonuló kínai seregek elleni bevetésre. A nagy sürgés-forgás izgalomba hozta Jimet. Amikor a Soochow Road-i katonai ellenőrző pontnál megálltak, már alig bírta magát türtőztetni, úgy várta, hogy továbbinduljanak. Basie mellett ült, a sarkával kapálta a padlót türelmetlenségében, mialatt a kempetai őrmestere a listán szereplő foglyok nevét ellenőrizte, Ransome doktor pedig a misszionárius asszonyok állapota miatt tiltakozott.

Valamivel később lekanyarodtak a főútvonalról, és egy kövezetlen mellékúton, egy ipari csatorna mentén haladtak tovább. Motorizált uszályokra rögzítve japán tankokat szállítottak, az ágyúk kezelőszemélyzete a vászontetőn aludt. Jim képzelete hasonló hadijárművek láttán általában elszabadult, most azonban csakis a repülőgépek érdekelték. Szeretett volna a Pearl Harborra támadó japán pilóták között lenni, részt venni az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának elsüllyesztésében, boldogan elvegyült volna a Repulse-t és a Prince of Waleset hullámsírba küldő torpedórombolók legénysége között. Ha majd egyszer vége lesz a háborúnak, lehet, hogy belép a japán légierőhöz, és a Felkelő Nap lesz a zubbonya vállára hímezve, mint a Repülő Tigrisekkel harcoló amerikai pilótáknak, akik a népi Kína lobogóját viselték a bőrkabátjukon.

Bár Jimnek már remegett a lába a kimerültségtől, mégis kitartóan állt a vezetőfülke mögött a vuszungi koncentrációs táborba vezető úton. A Jangce síkságán látott repülőgépeket lélekben a szüleivel való mielőbbi találkozás rendíthetetlen hitével azonosította. Egy egymotoros vadászgép lehagyta a lent zötyögő teherautót, és a szárnyai alsó felületén csillogó arany fátyolon felszárnyalt a késő délutáni égbe. Jim kitárta a karját, és hagyta, hadd melegítse a nap a kezét és a karját összemaszatoló álcázófestéket, és azt képzelte, hogy ő is repülőgép. Mögötte a holland asszony összeesett, és a padlóra zuhant, idős apja lábához. Ransome doktor és a japán megpróbálták feltámogatni a padra.

Áthajtottak egy mesterséges tó nyúlványa fölött ívelő fahídon, és elhaladtak egy kiégett klubház mellett, amelynek csupán Tudor-utánzatú festett cementgerendái nem fogtak tüzet. A sekély vízben kirándulóhajó feküdt, a fedélzetét benőtte a nád, amely egészen fölért a partig, a szálloda parázsló partjaiig.

Előttük egy katonai teherautó éppen egy elhagyott istállótelepre fordult be, ahol a jelekből ítélve még nagyobb tűz pusztíthatott. Unott képű japán katonák csellengtek az őrház előtt, és figyelték a kínai munkásokat, akik szögesdrót kerítést szögeztek a sorban levert facölöpökre. Az építési vállalkozó halomba rakott, deszkával és kerítésanyagokkal körülvett raktára az őrház mögött bújt meg, mellette egy bambusztető alatt egy másik csapat kínai kuli szundikált a parázstartó vasüst köré lerakott gyékényeken.

A teherautó lefékezett az őrház mellett, és a sofőr, élő szállítmányával egyetemben, kedvére gyönyörködhetett az eléjük táruló sivár látványban. A volt istállótelepet polgári fogolytáborrá igyekeztek átalakítani, de a jelekből ítélve még hónapokba is beletelhetett, amíg ez a tábor foglyokat fogadhatott. Jim, aki Basie és Ransome doktor között ült, dühös volt magára, amiért azt képzelte, mindjárt a legelső táborban megtalálja a szüleit.

A táborépítési munkálatokért felelős őrmester és a japán sofőr hosszasan vitatkoztak. Nyilvánvaló volt, hogy az őrmester nem létezőnek könyvelte el magában a teherautót és a rajta levő szövetséges fogolyszállítmányt. Elengedte a füle mellett a sofőr tiltakozását, és miközben fel s alá rótta az utat az őrház faverandáján, elgondolkodva intett a cigarettájával. Végül egy csalános területre mutatott a kapun belül, amelyet egyfajta átmeneti senki földjének nyilvánított a külvilág és a tábor között.

Ransome doktor összehúzott szemmel kémlelt körül a kiégett istállókon, a kormos, tető nélkül meredező falakon, ahol valamikor marhákat tartottak.

– Kizárt dolog, hogy ez legyen a tábor. Hacsak nem azt akarják, hogy mi építsük fel.

Basie pergamenszerű füle előbújt a gallér mögül. Már csak pislákolt benne az élet, egyenesen ülni sem tudott már, de a kínálkozó lehetőség legcsekélyebb jelére is megélénkült:

– Vuszung? Lehet a dolognak valami előnye is, doktor úr… ha mi vagyunk itt az elsők…

Ransome doktor lehajolt, hogy felsegítse Mrs. Hugót a földről, de a japán katona puskatusát felemelve visszaparancsolta a helyére. Az őrmester a csalánosban állt, és mereven nézte a teherautó elcsigázott rakományát. Az öregasszonyok egy-egy vizelettócsában ültek a férjeik lábánál. A két angol fiú Basie-hez húzódott, Mrs. Hug pedig apja térdének dőlt.

Jim erős akarattal csakis az édesanyjára gondolt, és a hálószobájában bridzseléssel töltött boldog időkre. Amikor a könnyei sós ízét az orrában érezte, hevesen leszívta a könnyeket kiszáradt torkába. Ransome doktor ezt biztos nem tudja utánacsinálni. Tekintete az őrmester cigarettájának parázsló végére és az alkonyatban barátságosan vöröslő kályhára tévedt. A szögesdrót kerítést építő kulik a bambuszkunyhó felé tartottak.

Ransome doktor rászólt:

– Mindenkinek az idegeire mész, Jim. Maradj veszteg, vagy szólok Basie-nek, hogy adjon el a japánoknak.

– Úgysem kellek nekik. – Jim kicsússzam Ransome doktor karjából, és feltérdelt a vezetőfülke mellett a padra. Előre s hátra hintázva nézte, hogy vezeti az őrmester a két japánt az őrházhoz, ahol a többi katona vacsorázott. Sörös- és rizsboros üvegek álltak a gyalulatlan faasztalon a petróleumlámpa melegsárga fénykörében. Egy kínai kuli guggolt a parázstartó mellett, és legyezéssel hevítette izzóvörösre a parazsat. Meleg zsír illata úszott az esti levegőben.

Jim mindenáron magára akarta vonni az őrházban ülő katonák, figyelmét. Tisztában volt vele, hogy a katonák, akiket cseppet sem izgatott nemkívánatos foglyaik állapota, akár egész éjszaka a teherautón hagyják kínlódni őket. Reggel pedig már mozdulni sem bírnak majd, és a következő tábor helyett visszaviszik őket Sanghajba, az internálóközpontba.

Leszállt az este a kiégett istállók fölött. A kínai kulik befejezték a vacsorájukat, beültek a bambusztető alá, rizsbort ittak és kártyáztak. A japánok az őrházban söröztek. Csillagok miriádjai gyúltak ki a Jangce felett, és közöttük színes, fényes pontok mozogtak, a katonai repülőgépek helyzetjelző lámpái. Északi irányban három kilométernyire, a sírdombokon túl, Jim észrevette a japán teherhajó főárbocára tűzött lámpákat, amelyek a nyílt tenger felé imbolyogtak, a hajótest, mint egy szépséges fehér kastély úszott a kísérteties mezők fölött.

Az egyik misszionárius asszony szörnyű bűzt árasztott. A férje leült mellé, hátát Ransome doktor lábának támasztotta. Jim nem akarta szem elől veszteni a teherhajót, ezért felkapaszkodott a vezetőfülke tetejére. Ott üldögélt, figyelte az éjszakában tovatűnő hajót, azután a feje fölött sziporkázó csillagok felé fordította az arcát. Jim nyáron megtanulta a főbb csillagképeket.

– Basie… – lehelte Jim; szédülést érzett. Megbillent, végiggurult a vezetőfülke tetején, és amikor felült, meglátta az őrházból kilépő sofőrt, az őr kíséretében. Bot volt a kezükben, és Jim megrémült, hogy őt akarják megverni, amiért felült a fülke tetejére. Villámgyorsan lesiklott a padlóra, és végignyúlt a holland asszony mellett.

A sofőr kiakasztotta a lehajtható zárólapot. A lap nagy zörgéssel lecsapódott, a sofőr a bottal a lecsüngő láncokat csörgette. Rákiabált a foglyokra, és intett, hogy szálljanak le. Mrs. Hug és a két öregember Ransome doktor segítségével leereszkedett a csalánosba. Basie és a két angol fiú is csatlakozott hozzájuk, és Ransome doktor kivételével elindultak a katona nyomában a fásudvar felé. A két misszionárius asszony nem mozdult a padlón. Még életben voltak, de a sofőr fenyegetőleg rázta a botját Ransome doktor felé, és egy fejmozdulattal elparancsolta onnét.

Jim átugrotta a nedves foltot a padlón, és leugrott a földre. Ransome doktor után akart nyargalni, de a sofőr megmarkolta a vállát, és az őrház verandáján álló őrmesterre mutatott. A petróleumlámpa fénybe vonta az alakját: egy kis zsák lógott, mint súlyos ólmosbot a kezében.

Jim óvatosan közeledett az őrmesterhez, aki a lábához hajította a zsákot. Jim letérdelt a teherautó mély kerékvágásába, és légragyogóbb, leghálásabb mosolyában részesítette a japánt. A zsákban kilenc édesburgonya volt.

Jim egy órát tüsténkedett az udvaron. Míg fogolytársai a faraktárban pihentek, Jim felpiszkálta a parazsat a tűzhelyen, utána addig legyezte, míg lángra nem lobbant és akkor forgácsot dobott rá. A kínai kulik unottan bámulták a lázas tevékenységet. Ransome doktor és az angol fiúk hoztak egy vödör vizet az őrház mögötti nagy hordóból; Mrs. Hug rögtön ivott a vízből, de Jim tudott addig várni, míg a burgonya leve ki nem hűlt. Ransome doktor felajánlotta, hogy segít az üst körül, de Jim félrelökte. Az internálóközpontban az eurázsiai asszonyok megtanították, hogy a burgonya kevés vízben, szorosan záródó fedő alatt puhul leggyorsabban.

Amikor a főtt burgonyát odavitte a többieknek a faraktárba, a legnagyobbat magának tartotta meg. Ransome doktor mellé ült le a fenyődeszkára. A misszionáriusok fűrészporban hevertek, még enni sem volt erejük. Jim sajnálta, hogy akár a legapróbb burgonyát is odaadta nekik. De szüksége volt ezekre az öregemberekre, ha életben akart maradni, és el akart jutni a következő táborba. A holland asszony egészen magához tért, pedig a burgonyáját az angol fiúknak adta. De Basie tekintete már a helyiséget pásztázta, minden használható adatot elraktározott az emlékezetében, és Jim megértette, hogy ha itt maradnak, akkor sosem találja meg többé a szüleit.

– Tessék, Jim. – Ransome doktor odanyújtotta Jimnek a burgonyáját. Egy kicsit harapott csak belőle, édes, puha belseje még csaknem érintetlen volt. Finom, jól fog esni.

– Hát, kösz… – Jim sebesen magába tömte a második krumplit is. Értetlenül állt Ransome doktor gesztusa előtt. A japánok kedvesek voltak a gyerekekhez, és bizonyos mértékig a két amerikai is megbarátkozott vele, de azt már korábban észrevette, hogy az angolokat nem érdekük a gyerekek.

Megmerítette a vödröt a meleg, sűrű burgonyalében, vitt Basie-nek, maga is ivott, azután felajánlotta a többieknek. Letérdelt az öreg misszionáriusok mellé, a fogát csattogtatta, hogy felkeltse a figyelmüket, és abban reménykedett, hátha a Cathedral School jelvénye vallásos vonatkozásával kicsiholja belőlük az élet szikráját.

– Rosszul vannak – közölte bizalmasan Ransome doktorral. – De lehet, hogy reggel megeszik a krumplijukat.

– Biztosan. Jim, pihenj most már le, teljesen kimerülsz, ha mindenkivel törődsz. Holnap ismét úton leszünk.

– Nos… talán hosszú út vár ránk. – A második burgonya megvigasztalta Jimet, és most először ébredt benne sajnálat Ransome doktor iránt az arcán levő elfertőződött seb miatt. Hálából az orvos kedvességéért még hozzátette: – Ha elmegy a nantaói siratómólókhoz, ne igyon a vízből.

Jim a puha fűrészporon feküdt, és beszívta a fűszeres gyantaillatot. A raktár nyitott ajtaján át figyelte a japán gépek lassan vonuló irányjelző fényeit. Néhány perc múlva be kellett látnia, hogy nem ismer fel egyetlenegy csillagképet sem. Mint a háború kitörése óta minden, az ég is állandó változásban volt. Az egyetlen biztos pontot talán csak az állandóan mozgó japán gépek jelentették: új állatövként ragyogtak a meggyötört föld felett.

 

 

18 / Számkivetettek

 

– Jobbra… jobbra… nem… mégis inkább balra!

Jim kihajolt a vezetőfülke ablakán, és közben a pontonhidra nehézkesen felkúszó teherautó sofőrjét irányítgatta. A hidat a Pearl Harbor elleni támadást követő hetekben építették japán utászok – ideiglenes megoldásként – a Szucsoui-öblön keresztül, de már alig bírta a megnövekedett forgalmat, lassan kezdett széthullani. A teherautó súlya alatt az egyik nedves deszkalap kifelé hajlott az elnyűtt kötélzetben, az első acélponton előtt.

Jim, akit a sofőr megfigyelőnek tett meg, észrevette, hogy az első kerék alatt a deszkák befordulnak a vízbe. Mindig is szerette nézni a rácsok közt feltörő vagy a móló lépcsőin felkúszó vizet. A barnás víz lemosta a port a kopott gumikról, és láthatóvá vált a gyártó cég kidomborodó neve; a szüleit kereső Jim szemében nem tűnt véletlennek, hogy egy angol cég, a Danlop készítette. A teherautó oldalra dőlt, gyenge rugózatára nehezedett. Jim mögött egy test gurult a dőlés irányába, de Jimet megbabonázta az ütött-kopott dísztárcsán átzúduló víz, mely a kerekeknél, mint egy titokzatos szökőkút, lövellt elő.

– Balra, balra! – kiabálta Jim, de a hátul ülő katona már rémülten bömbölt. A japán sofőr fásult sóhajjal megrántotta a kéziféket, kiparancsolta Jimet a vezetőfülkéből, és kilépett a víz mosta pallókra.

Jim a fülke hátsó ablakán át kimászott a teherautó platójára, átlépett Ransome doktor kinyújtott lábán és feltérdelt a padra, hogy a sofőr és az őr között elmérgesedő vitából egy szót se veszítsen.

A folyás irányában úgy kétszáz méternyire az utászok egy öreg vasúti híd középső hídnyílását emelték meg. Jim boldogan nézte, ahogy dolgoznak. Egész délelőtt szédülősen könnyűnek érezte magát, a pontonokon átfolyó víz megnyugtatta a szemét. Megszámolta a pulzusát, és azon morfondírozott, hogy nincs-e vajon beriberije vagy maláriája, vagy más hasonló betegsége, amelyeket Ransome doktor említett Mrs. Hugnak beszélgetés közben. Jim szívesen kipróbált volna valamilyen új betegséget, de még időben eszébe jutott az internálóközpont és a Sanghaj fölött szálló amerikai repülőgépek. Jimben erős gyanú élt, hogy amikor előző éjjel egy sertéshizlalda mellett aludtak, amelyet a japán csendőrök tartottak fenn, Ransome doktor is látta a repülőgépeket.

Ami igaz, az igaz, nincs is valami jó bőrben. Vuszung óta az arcsebéről a gyulladás már átterjedt az állára és orrára is. A teherautó padlóján feküdt, szeplős, hosszú lába ijesztően fehér volt a ragyogó napsütésben. Arca egyik felével mintha aludt volna, a másikkal meg mintha törte volna valamin a fejét. Vacsora előtt szólt utoljára Jimhez, és még arra is volt gondja, hogy a kisfiú megkapja a japán őrtől a teljes adagját. Iszonyatos akaraterővel ráparancsolt Jimre, hogy vetkőzzön le, és kimosta a ruháit egy Mrs. Hugtól kölcsönzött illatos szappannal a disznóitatóban.

Basie a padlón ült, a két angol fiú, fejét az ölébe hajtva, aludt. A hajópincér még eszméletén volt, de már nem tudott a külvilágról, puha arca olyan volt, mint egy lassan rothadó gyümölcs húsa. Gyakran hányt, a padlót hányás és vizelet borította. Néha, ha magához tért, Jimet noszogatta, hogy takarítsa el.

Mrs. Hug és az apja is a padlón feküdtek, alig szóltak egymáshoz, és az út minden zökkenője szörnyű megpróbáltatást rótt rájuk. Szerencséjükre a két idős misszionárius házaspár ott maradt Vuszungban. Helyettük a nankingi brit konzulátusról egy középkorú angol urat és csinos, mesterkélt feleségét hozták magukkal. A teherautó végében ültek a japán őr mellett, arckifejezésük valamilyen kimondhatatlan sorscsapás nyomán élettelen maszkká merevedett. Kettejük között egy fonott utazókosár feküdt, amelyet a sofőr és az őr minden este felnyitott, és kiválogatta a papucsokat és a cipőket. A házaspár a rizsföldeket és csatornákat nézte, és Jim úgy gondolta a tekintetükből, hogy a háború már megszűnt számukra.

Napjában kétszer, amikor a japánok megálltak, hogy az út szélén összeüssenek maguknak valami ennivalót, az őr Jimmel körbehordatott egy vízzel teli agyagedényt. Jim a többi idejét kedve szerint oszthatta be, ami jólesett, és szabadon törhette a fejét, hogy juttassa el ezt a rozzant teherautót ahhoz a koncentrációs táborhoz, ahol végre rálel majd a szüleire.

Céltalannak tűnő vándorlásuk már napok óta tartott, és jókora kört írtak le a Sanghajtól északnyugati irányban fekvő vidéken. Jim már régen nem számolta, hogy valójában hány napja is indultak el, de legalább úton voltak még, és nagy szerencséjükre a foglyok egyre rosszabbodó állapota sem tartotta vissza a japánokat az út folytatásától.

Három órával azután, hogy a vuszungi tábort odahagyták, elérték a Soochow Roadon álló Xavéri Szent Ferenc papneveldét, amelyben a Pearl Harbort követő hetekben az egyik legelső fogolytábort létesítették a japánok. A volt papnevelde már megtelt katonákkal. Teherautójuk beállt egy hosszú sorba a Sanghaji Tranzit Társaság rekvirált autóbuszai után, amelyeken több száz holland és belga polgári személyt zsúfoltak össze. Ott Jim éles tekintettel fürkészte a dupla drótkerítés mögé zártak arcát. A kunyhóknál brit katonák csoportokba verődve ácsorogtak, vagy a papnevelde kápolnájából kihozott fényezett padokban üldögéltek, mint hívők egy nagy szabadtéri katedrálisban. De egyetlen civil férfit, nőt vagy gyermeket sem fedezett fel köztük. A japán őrök örökös névsorolvasással voltak elfoglalva, és nem maradt idejük, hogy a bejutásban reménykedő újonnan érkezettekkel törődjenek. Jim felállt az ülésre, és úgy integetett, hogy a kerítésen belül mindenki jól lássa.

A több száz unatkozó angol katonát azonban nem érdekelték sem a civilek, sem a sanghaji buszok. Jim megkönnyebbülten látta, hogy elküldik őket. Alighogy elindultak Szucsou felé, a sofőr megengedte, hogy melléüljön a vezetőülésre. Ez a nyughatatlan angol kisfiú, aki már annyi bosszúságot okozott neki, valahogy mégis egy kevés biztonságérzettel töltötte el. Jim nem ismerte ki magát a térképen, amelyet japán betűkkel nyomtattak, és a bogártetemekkel összemaszatolt szélvédő üvegnek címzett monológból sem értett egy szót sem. De összehasonlíthatatlanul jobb volt az ülésen térdelve kinézni az oldalsó ablakon, figyelni az arra szálló repülőgépeket, és közben a fogát csattogtatni. Az eget úgy benépesítették a repülőgépek, mintha az egész japán légierő megindult volna nyugatra, a kínai had ellen.

A sanghaj-szucsoui út mellett elterülő lapos, egyhangú vidék felvonulási terület volt, málladozó lövészárkaival és rozsdamarta őrtornyaival Jimet az Ypres és Somme környéki, évek óta nem látogatott óriási szabadtéri hadimúzeum lexikonban látott illusztrációjára emlékeztette. A háborús romok, a bombázók és vadászrepülők röptének látványa felélénkítette Jimet. Szeretett volna maga is harci papírsárkányként felröppenni a kacskaringós árkok fölé, hogy azután leszállhasson a sírhantok között, a több ezer homokzsákból összehordott masszív erődök egyikére. Csalódottan tapasztalta, hogy fogolytársait nem érdekli a háború. Ha több érdeklődés ébredt volna bennük, talán nem is csüggedtek volna el olyan hamar; Jim megpróbálta tartani bennük a lelket, de egyre nehezebben ment.

Szívesen játszott a gondolattal, hogy ő a hazátlan fogolycsapat lelke és vezetője. Olykor, ha a nehéz, vízzel teli agyagkorsót cipelte vagy estefelé begyújtott a kályhába, tisztán látta, hogy a Kettes Számú Kulinál aligha több. De Jim nélkül még Ransome doktor és Basie is a misszionárius asszonyok sorsára jutott volna, mert fáradhatatlanul gyűjtötte a rozsét és főzte az édesburgonyát. Jim figyelmét az sem kerülte el, hogy elhagyva a disznóhizlaldánál levő csendőrőrsöt, mindannyian elengedték magukat, és hagyták, hogy a betegség, legyűrje őket. Éjszaka a japánok egy kínai tolvajt vertek, és a férfi jajveszékelése áthallatszott a vízzel elárasztott rizsföldeken, megreszkettetve a sötét víztükröt. Másnap mindannyian a teherautó padlóján feküdtek, Basie a tüdejével kínlódott, Ransome doktor pedig már egyáltalán nem látott a gyulladt szemével.

Jim lázasnak érezte magát, de attól, hogy a felettük elhúzó japán repülőgépeket figyelte, motorjaik zümmögését hallgatta, kitisztult a feje. Ha elcsüggedt vagy az önsajnálat vett erőt rajta, a saját halálától visszariasztó ezüstös repülőgépet idézte fel magában, amelyet az internálóközpontban látott.

A pontonhídon lépésben átdöcögő teherautót egy japán utászcsapat próbálta átsegíteni, áttaszigálni a túloldalra. Jim, aki nem tudott megkapaszkodni a padban, lecsúszott a padlóra. Ransome doktor erőtlenül utánanyúlt, hogy megtartsa.

– Fogódzkodj, Jim. Ülj előre a sofőrhöz… Ne hagyd, hogy megálljon…

Ransome doktor arcán hemzsegtek a legyek, a szemét elfedő gennyes, gyulladt sebből zabáltak. A padlón Basie, a két fiú, Paul és David, Mrs. Hug és az apja feküdtek még mellette. A padon a teherautó végében már csak a cipőkosaras angol házaspár ült fent a japán őr mellett.

A teherautó hátsó lapján átmászó japán tizedes láttán Jim illedelmesen megigazította a blézerét. A nedves csizmában dühösen ágáló kis ember parancsokat üvöltött a teherautót toló katonáknak. Amint elérték a túlsó partot, a katonák a part mentén visszatértek a munkájukhoz, a vasúti híd építéséhez. A tizedes a sofőrt kezdte csepülni: biztosan felháborította a foglyok állapota. Kihúzott mauserével az éppen hátuk mögött hagyott lejtős harckocsiárok felé intett.

Jim határtalanul megkönnyebbült, amikor a tizedes végre dolgavégezetlenül visszagyalogolt a hídhoz. Mindegy, hogy milyen betegek, szó sem lehet róla, hogy lepihenjenek az árokban. Jimnek is keserves kínjába került a padon megülni, és alig bírta legyűrni a kísértést, hogy oda ne feküdjön a padlóra Ransome doktor mellé; pedig onnan egyenesen az eget látná. Mintha Kína összes halottjának porrá őrölt csontját hajtotta volna előttük a szél, és a fehér derengésben rizsföldek, öblök és elhagyott falvak maradtak el mögöttük. A fehér porral borított kocsi és emberek észrevétlenül léptek be a holtak birodalmába. Mióta is lehettek úton? Jim szeme előtt körös-körül összefolytak a sírhantok, hullámaik fel-felcsaptak a zötyögő járműre. A koporsók üresen tátongtak, hogy az égből hamarosan aláhulló amerikai pilótákat elnyelhessék. Sok ezer koporsó állt lesben, hogy magába fogadja Ransome doktort és Basie-t, anyját, apját és Verát, a Kettes Számú Kulit és végül őt magát is…

A teherautó megállt, Jim beverte a fejét a fülkébe. Kátránypapír tetejű kunyhók bújtak egymáshoz az út mellett, egy csatorna partján, amelytől szögesdrót kerítés választotta el őket. Jim kábán bámulta ezt a kis internálótábort, amelyet egy kerámiagyár területén építettek: néhány, a gyárnál horgonyzó fém átrakóhajó megfeneklett, az aprócska sínautók még most is az udvaron vesztegeltek az égetőkemencék mellett, megrakva kerámialapokkal. Két téglafalú raktárt is hozzákanyarítottak szögesdrót kerítéssel a táborhoz. Férfiak és nők napoztak a faházikók lépcsőin, az ablakok közt, kifeszített köteleken száradó ruhát lengetett hívogatóan a szél, mint egy vidám tavaszi szemafort.

Jim a fülke tetejének támasztotta az állát. Ransome doktor megpróbált feltápászkodni. Az őr leugrott a teherautó végénél, és a bejárat felé indult, ahol japán katonák álltak körül egy "Sanghaji Egyetem" feliratú autóbuszt. Az utasok kibámultak a poros ablakokon. Jim két fekete fátyolos apácát, több, vele egykorú gyéreket és vagy húsz brit férfit és nőt látott. A kerítés mögött már több fogoly is összeverődött. Kezüket szakadt sortjuk zsebébe mélyesztve, némán figyelték a buszra fellépő japán őrmestert, aki a foglyokat szemrevételezte.

Ransome doktor a teherautó végében térdelt, tenyerével az arcsebét próbálta eltakarni. Jim egy kopott vászonruhás angol nőt figyelt, aki a kerítésnél állt, és a kezével a drótba kapaszkodott. Arckifejezése a német asszonyra emlékeztette a Columbia Roadon.

A busz behajtott a nyitott kapun át a táborba. A japán őrmester a nyitott ajtóban állt, pisztollyal a kezében, és elhessegette a közelebb merészkedő foglyokat. A barátságtalan arcokról lerítt, hogy nem nagy örömmel üdvözlik az újonnan érkezetteket: csekélyke ennivalójukat megint újabbakkal kell megosztaniuk. Jim felült, ahogy a teherautó nehézkesen megindult a kapu felé. Ransome doktor elesett, és a kosaras angol pár segítette fel a padra.

Jim rámosolygott az asszonyra, aki a kerítésen belül követte a teherautójukat. Jim fejében még az is megfordult, hogy nem anyja egyik barátnőjét látja-e, amikor az asszony kinyújtotta felé a kezét. Ebbe a táborba sok családot vittek, a sétáló párok közt vannak talán az ő szülei is. Izgatottan fürkészte az angolok arcát, még a japán őrszemek mögött nevetgélő gyerekekét is. Szíven ütötte a felismerés, hogy sajnálja, sőt bánja, hogy szülei keresésének lassan immár vége. Amíg elvesztett anyját és apját kereste, kész volt elviselni az éhséget, de most, hogy útja végéhez közeledett, szomorúsággal töltötték el az átélt emlékek és a tény, hogy mennyire megváltozott. Most már közelebb érezte magához a meggyötört csatatereket és a legyektől nyüzsgő teherautót, a sofőr ülése alatti zsákot a kilenc édesburgonyával, sőt még talán az internálóközpontot is, mint az Amherst Avenue-i házat.

A teherautó megállt a kapunál. A japán őrmester átkukucskált a lehajtható lap fölött a padlón fekvő foglyokra. Ransome doktort visszalökte a mauserével, de a sérült orvos ennek ellenére lemászott a földre, ahol levegő után kapkodva térdre rogyott az őrmester lába előtt. Az összeverődött kis csoport tagjai kezdtek szétszéledni. A férfiak zsebre dugott kézzel visszaballagtak a kunyhóhoz, és leültek az asszonyok mellé.

Legyek lepték el a teherautót, és leszálltak a padlón terjengő sötét foltokra. Jim szája körül zümmögtek, sebes ínyét szívták. A japán katonák vagy tíz percen át vitatkoztak, a sofőr ezalatt Ransome doktor mellett várt. Két magasabb rangú brit fogoly lépett ki a kapun, és csatlakozott a vitatkozókhoz.

– A vuszungi tábor?

– Nem, nem, nem…

– Ki küldte őket? Ebben az állapotban?

Ransome doktort megkerülve odaléptek a teherautóhoz, és rámeredtek a légyfelhő mögött ülő foglyokra. Jim a sarkával dobolt és fütyörészett magában, de még rá is kifejezéstelen tekintettel néztek. A japán őrök kitárták a dróthálós kaput, de a brit foglyok azonnal becsukták, és kiabálni kezdtek a japán őrmesterrel. Amikor Ransome doktor előlépett, hogy tiltakozzon, a britek elkergették:

– Hátrébb, ember…

– Nem engedhetjük be, doktor úr. Itt gyerekek is vannak.

Ransome doktor felmászott a teherautóra, és leült a földre Jim mellé. Az állással járó megerőltetés teljesen kimerítette, arcára szorított kézzel hátradőlt, ujjai közt legyek nyüzsögtek.

Mrs. Hug és az angol házaspár a fonott kosárral szótlanul várták végig a vitát. Amikor a japán katonák visszamentek a táborba, és bezárták a kaput, Mrs. Hug halkan megjegyezte:

– Nem fogadnak be minket. A brit táborvezetők…

Jim oda sem hallgatott, a táborban jövő-menő embereket figyelte. Fiúk futballoztak a gyár téglaégető jenéi. Lehet, hogy az apja és az anyja a kemencék mögött rejtőztek el? Lehet, hogy a brit táborvezetőkkel egyetértésben azt akarják, hogy Jimet vigyék el innen, mert megrémültek a legyektől és a betegségtől, amit Sanghajból hozott magával.

Jim megitatta Ransome doktort és Basie-t, aztán leült a szemben levő padra. Hátat fordított a tábornak, a brit foglyoknak és gyermekeiknek. Minden reményét az előtte elterülő tájba vetette, a múlt s a jövendő háborúkba. Hihetetlenül könnyűnek érezte magát: talán nem is azért, mert a szülei eltaszították maguktól, hanem azért, mert bekövetkezett, amire számított, és ez mégsem izgatta egy cseppet sem.

 

 

19 / A kifutópálya

 

A Sanghajtól délre, vagy tizenhárom kilométerre levő elhagyott csataterek vidékét egy órával sötétedés előtt érték el. A langyos napfény lágyan lebbent fel a levegőbe, mintha csak a nap a közömbös tájra egész nap pazarolt energiából akarna egy kicsit visszaszívni. A lövészárkokkal keresztül-kasul szántott, megerősített őrházakkal telitűzdelt vidék mintha csak Jim fejéből pattant volna ki. A sanghaji és hangcsoui utak találkozásánál egy tank álldogált, mint egy kerekekre szerelt káliba, a nap fénynyalábjai áttörtek a szabadon tátongó nyílásokon. Az árkok, önmagukba gabalyodott útvesztőként, céltalanul kanyarogtak a sírhantok között.

A keresztúton túl egy fahíd ívelt át a csatorna fölött. Az eső szivacsosan puhára áztatta a deszkáit. A sofőr megállt a híd előtt, félt felmerészkedni az ásatag pallókra; összehajtotta a térképet, és a vászon válltáskával legyezte magát. Mrs. Hug az angol házaspár mellett ült a teherautó végében, árnyékuk sötéten zuhant a száraz rizsföld fehérre fakult ágyasaira. Jim elhessentette a legyeket Ransome doktor arcáról, és megsimogatta a fejét. Magát is árnyéknak képzelte, az elcsigázott földet betakaró puha fekete szőnyegnek. Dél felé, úgy másfél kilométernyire a sírhantok között, megpillantott egy sor egymás mellett álló repülőgépet, farkuk körvonala az esti égre rajzolódott; mintha ősragadozó pofájában meredező agyarak lettek volna. Jim kutató tekintete végigsiklott a gépeken, és fel is ismerte a márkájukat a tömzsi testről és a csillagmotorról. Amerikai vadászgépek voltak, Brewster Buffalók, amelyek messze elmaradtak a japán repülőgépektől.

Lehet, hogy itt, a sírhantok között várták türelmesen, hogy felszállhassanak képzelete egére? Jim értetlenül bámulta őket, ekkor viszont a japán sofőr is észrevette a gépek farkát. Eldobta a cigarettáját, és felkiabált az őrnek, aki leugrott a teherautóról, és kipróbálta, megbírja-e a szétrohadt padló a teherautó súlyát.

– Lunghua… Lunghua!

Felbőgött a motor a keresztútnál, a sofőr kelet felé fordult a távoli repülőtér irányába.

– Ransome doktor, a lunghuai repülőtérre megyünk – szólt le Jim a két térde között. Az orvos az ép fél szemével nézett rá; Basie és a holland asszony édesapja mellett feküdt a padlón. – Brewster Buffalók, az amerikaiak biztos megverték a japánokat.

Jim feltartotta az arcát, és hagyta, hadd fújja a meleg szél. A Sanghaj mellett levő legnagyobb katonai repülőtérhez közeledtek. A lunghuai pagoda volt kocsiparkolójában három fémhangár tárult Jim szeme elé és egy fából ácsolt szerelőműhely. A hangárok mellett tucatjával sorjáztak a gépek az aszfaltozott burkolaton; nagy teljesítményű, kiváló gépek voltak. A három Brewster Buffalo, amelyeken lefestették az amerikai felségjelzést, a repülőtér szélén állt. Erős daru segítségével a szerelők egy légvédelmi ágyút húztak fel a kőből épített pagoda felső szintjeire.

A sofőr lefékezett egy ellenőrző pontnál, amely valójában japán katonákkal zsúfolt géppuskafészek volt. Az őrök fel s alá járkáltak a szürkületben, tizedesük egy tábori telefonba beszélt. A repülőtér körül futó kiszolgálóútra irányították őket. A hepehupás utat szaunából font gyékényekkel egyengették ki, amely az építőkövekkel megrakott teherautók vég nélküli karavánjának kerekei alatt már régen péppé morzsolódott. Egy teherautó dülöngélt el mellettük, rajta magasra rakva az Óváros lakóházairól lebontott tetőfedő cserepek.

A fegyveres őrök párosával cirkáltak az úton, bajonettjük élesen metszette a nehéz levegőt. A mező szélén két egymotoros szállító repülőgép állt. A repülőtéri kezelőszemélyzet gyűrűjében álló japán pilóta két egyenruhás tiszttársával társalgott. A pilóta az elhaladó teherautóra mutatott, és Jim hirtelen arra gondolt, hogy Basie-t, Ransome doktort és őt, Jimet, most felrakják valamelyik repülőgépre, és elviszik Sanghajból, hogy nemsokára a szüleinél lehessen Hongkongban vagy Japánban.

Jim azt hitte, hogy a teherautó a repülőgépek mellett teszi le őket, de a sofőr továbbhajtott dél felé. A sima füves síkság egyenetlenebb területnek adott helyet, ahol a gidres-gödrös földön vadcukornád nőtt. Átbukdácsoltak egy kiszáradt öntözőcsatornán a tetőfedő zsindelyeket szállító teherautó után, és befutottak egy kétfelől csalánnal benőtt keskeny szurdokba. A katonái járművek előttük szórták le a követ és kőtörmeléket. Hamufehér porfelhők kavarogtak az esti levegőben. A völgyet fegyveres katonák és a légierő rendőrsége őrizte, lövésre tartott fegyverrel a kézben, egyenruhájuk fehér volt a portól.

A japán őrök felügyelete mellett több száz szakadt ingű kínai hadifogoly cipelte a zsindelyeket és macskaköveket a lerakodóhelytől. Egy betonozott kifutópálya alapjait építették. Jim az előző hónapok nélkülözései ellenére a kevéske fény mellett is látta, milyen nyomorúságosak, milyen kiéhezettek a kínai katonák. Többségük szinte élő csontváznak látszott. Meztelenül ültek a letaposott csalánban, egyetlen tetőcserepet tartottak csonka koldustányérként a kezükben. Mások a repülőtér széléhez vezető kapaszkodón kúsztak felfelé, egy-egy mellükhöz szorított, kővel megrakott fonott kosárral.

A teherautó a halomnál állt meg. Nagy lánccsörgés közepette lehullott a hátsó lap. Elsőnek a japán katona ugrott le, majd Mrs. Hug és az angol házaspár ereszkedett le a földre. Ransome doktor az üléseknél térdelt, alig bírt úrrá lenni agyongyötört testén.

– Helyes, Jim… vigyünk mindenkit a szálláshelyre. Segíts Mrs. Hugnak. Fiúk, Basie…

Imbolyogva állt a lábán, de azért sikerült talpra segítenie Basie-t is. Basie arcát már vastag púderréteg fedte, mint annak a törékeny nőnek, akit Jim először a nantaói siratómólónál látott. Jim vállára támaszkodva elcsoszogott a teherautó végéig.

Mindannyian több-kevesebb nehézséggel lekecmeregtek, és csoportba verődve álltak a lerakodóhely mellett, a lebegő fehér porban. Mrs. Hug az apjával leült egy halom macskakőre, és a két angol fiú kezét fogta. A kínai katonák megtöltötték a kosaraikat, és ráköptek a kövekre. Porlepte alakjuk világított a homályban, ahogy megindultak a göröngyös domboldalban a kifutópályához.

A japán őrök mozdulatlanul nézték őket. Tizenöt méternyire tőlük a völgy déli lejtőjén bambuszszékeken két őrmester ült egy gödör szélén. A gödröt frissen ásták a csalánosban. A két katona csizmáját és körös-körül a földet mésszel szórták be.

Jim felvett egy szürke agyagcserepet. A japán katonák nem szóltak, hogy dolgozzanak, de Jim után Basie is felemelt egy macskakövet. Jim elindult egy meztelen kínai katona után a kifutópálya irányába. Felmászott az emelkedőn, és átgyalogolt a barázdált földön. A kínaiak ledobták a kosarat, és visszamentek a halomhoz. Jim letette a cserepét az éjszakába vesző sekély árokba, amelyet már megtöltötték a kövek és a téglatörmelék. Basie is, kicsit megtaszítva Jimet, odadobta a maga kövét. Bizonytalanul állt, és a kezére ragadt téglaport próbálta leporolni.

A lerakodóhelynél Ransome doktor, az angol házaspár és Mrs. Hug állt; az orvos egy japán katonával vitatkozott, aki a kifutópálya felé intett, aztán – puskával a kezében – felvett egy tetőcserepet, és odaadta Ransome doktornak.

Jim a kőtörmelék mellett állt, és a kifutópálya sötétben is jól látható fehér csíkját bámulta. Újra látta a hungjaói repülőtéren a szélben örvénylő füvet, és megpróbálta elképzelni a Brewster Buffalók légörvényét. A fűben a japán pilóta és egyenruhás tisztek közeledtek. Megálltak a pálya sáros peremén, nevetgéltek egymás közt, amíg a munka állását ellenőrizték. Övcsatjaik és jelvényeik úgy villogtak, mint a hungjaói repülőteret hajdanán meglátogató európaiak ékszerei.

Jim belevetette magát a magas fűbe, hátat fordított a porfelhőnek és a kínai katonák cipekedő sorának. Utoljára még látni akarta a leállított repülőgépeket, szárnyuk sötét íve alatt akart állni. Tudta, hogy a kínai katonákat halálra dolgoztatják itt, hogy ezek az éhező szerencsétlenek saját csontjaikat szőnyegként terítik a leszálláshoz készülő japán bombázók elé. És azután mind a gödörben végzik, ahol a meszes csizmájú őrmesterek mauserral a kezükben, már várják mindannyiukat. És ha már nem lesz rájuk szükség, akkor Basie-re és Ransome doktorra és őrá is ugyanez a sors vár.

A gépek testén kihunyt az utolsó fény is, de Jim még érezte a meleg motor illatát. Beszívta az olaj és a motor szagát. A gépeken kívül nem akart sem hallani, sem látni semmit; a kínai katonák fehéren derengő sovány teste és a csontokból épített felszállópálya eltűnt körülötte. Nem látta már a pilótaruhás fiatal japánt sem, aki Jimre mutatott, és a gödör mellett ülő őrmesternek kiabált. Jim csak azt remélte, hogy a szüleit nem bántották, és már régen meghaltak. Leporolta a blézerét, és futni kezdett a repülőgépek felé: be akart végre takarózni a szárnyaikkal.

 

 

MÁSODIK RÉSZ

 

20 / A lunghuai tábor

 

Izgatott hangok pattantak le a dróthálóról, mint egy feszes hárfa húrjairól. Jim a kerítéstől tizenöt méternyire a magas fűben, a fácáncsapda mellett hasalt, és az óránkénti őrjáratukra induló japánok éles szóváltását hallgatta. Mióta az amerikai légi támadások a táborban mindennaposak lettek, a japán katonák is leszoktak arról, hogy kényelmesen a vállukra vetve hordják a puskájukat. Hosszú csövű fegyvereiket két kézre fogták, és az idegeik annyira pattanásig feszültek, hogy gondolkodás nélkül agyonlőnék, ha most megpillantanák.

Jim a fácáncsapda hálóján át figyelte minden mozdulatukat. Tegnap is lelőttek egy kínai kulit, aki megpróbált beszökni a táborba. Az őrjárat katonái között felismerte Kimura közlegényt, ezt a nagy csontú parasztfiút, aki a táborban eltöltött évek alatt legalább annyit nőtt, mint Jim. A katona erős hátán megfeszült a fakó ing, az elrongyolódott ruhadarabot csak a töltényheveder tartotta úgy-ahogy egybe.

Mielőtt a hadiszerencse végül is a japánok ellen fordult, Kimura közlegény gyakran meghívta Jimet a bungalójába, ahol három másik őrrel lakott, és megengedte, hogy felvegye kendo fegyverzetét. Jim jól emlékezett az első alkalomra, a körülményes beöltöztetési ceremóniára, amikor a japán katonák ráadták a bőr- és fémpáncélzatot, és még orrában érezte Kimura erős testszagát, ami a sisakba és a váll-lapba beleivódott. Nem fogja egyhamar elfelejteni, milyen vadul támadt rá Kimura. A kétkezes karddal adott ütései pörölyként csattogtak Jim sisakján, s időbe telt, amíg vissza tudott ütni. A füle még napokig zúgott utána. Basie-nek ordítania kellett, hogy meghallja a parancsait, még az E tömbben alvók is mind felriadtak. Ransome doktor később lehívta a tábori kórházba, és megvizsgálta a fülét.

Jim jól ismerte Kimura közlegény izmos karját és gyors tekintetét, ezért most igyekezett észrevétlenül megbújni a fűben, a csapda mellett. Talán még szerencse is, hogy a csapda üres. A két japán megállt a drótkerítésnél, és a lunghuai tábor északnyugati végén túli elhagyott épületeket fürkészte. A kerítésen belül a főépület üresen tátongó héja meredt az égre, az aula erkélyének íve szabadon tárult elébük. Az 1937-es harcok idején a lunghuai repülőtérnél levő tábort áttelepítették a szétbombázott és elfoglalt tanárképző főiskola épületeibe. A repülőtérhez legközelebb eső, leginkább megrongálódott épületeket nem kerítették a táborhoz, és Jim itt, a kiégett kollégiumok hosszúkás, fűvel felvert négyszögem állította fel a csapdáit. Az aznap reggeli névsorolvasás után átcsúszott a csalános töltésoldalon futó kerítés alatt, amely a repülőtér szélén egy elárvult őrházat vett körül. Jim az őrház lépcsőjén hagyta a cipőjét, belegázolt a sekély csatornába, majd hasmánt végigkúszott az épületek közti magas fűben.

Habár az első csapdát a kerítéstől csak néhány méternyire állította fel, a kerítés és a csapda közti távolság hihetetlenül nagynak tűnt, amikor először tette meg az utat. Visszapillantott a tábor biztonságos világára, a barakkokra és a víztoronyra, az őrházra és a lakópavilonokra, és görcsös félelem szorította össze a szívét, hogy esetleg örökre elveszítheti. Ransome doktor gyakran nevezte Jimet "szabad szellemnek", különösen olyankor, ha a táborban csatangolva valami új ötleten törte éppen a fejét. De itt, a romok közti, magasan hajladozó fűben fekve, sosem tapasztalt nehézségi erő szorította a földhöz.

Jim, aki most az egyszer szívesen kihasználta a rákényszerített tétlenséget, meg sem moccant a csapda mögött. Egy repülőgép szállt fel a lunghuai repülőtérről, sötét körvonala világosan kirajzolódott a Francia Koncesszió lakóházainak sárga homlokzatán. Jim figyelmét azonban most a japánok kötötték le. A Kimura közlegény mellett álló katona odakiáltott a néhai aula erkélyén játszó gyerekeknek. Kimura visszagyalogolt a kerítéshez. Vizsga tekintete végigsuhant a csatorna színén s a csomókban növő vadcukornádon. Kimura karjáról a tavalyi év szűkös ellátása eltüntette a gyermeki kövérkésség utolsó nyomait is. A japán őröknek sem jutott több ennivaló, mint brit és amerikai foglyaiknak. Kimura ráadásul nemrég tüdőbajon is átesett, erős csontú arca ettől felpuffadt, és olyan lett, mint egy kulié. Ransome doktor többször is figyelmeztette Jimet, hogy soha többé ne vegye fel Kimura kendo páncélját. Ami azt illeti, így egyenlőbb esélyekkel harcolhatnának, bár Jim még csak tizennégy éves volt. Ha puska nélkül lenne, talán még ki is kezdene vele…

Mintha megérezte volna a fűből felé áradó fenyegetést, Kimura odaszólt a társának. A fenyőfa kerítés cölöpjének támasztotta a puskáját, átlépett a kerítésen és megállt a buja csalánosban. Légyfelhő rajzolt ki a csatorna alján poshadó vízből, leszállt az ajkára, de Kimura rájuk sem hederített. A csatornát nézte, ami a fácáncsapda mellett lapító Jim és közötte húzódott.

Talán észrevette Jim lábnyomait a puha sárban. A fiú óvatosan arrébb kúszott a csapdától, de a teste körvonala változatlanul meglátszott a lelapított fűben. Kimura nekigyürkőzött a harcnak. Jim feszülten figyelte a csalánon átgázoló japánt. Ha futásra kerül a sor, könnyedén lehagyja Kimurát, csak a másik katona puskájától kell tartania. Ha viszont magyarázkodni kezdene, aligha hinnék el neki, hogy a fácáncsapda Basie ötlete volt. Ő ragaszkodott a bonyolult álcázáshoz, a levelek és ágak alá rejtett csapdához, miatta mászott át napjában kétszer is a kerítésen, pedig nemhogy nem fogtak, de még csak nem is láttak egyetlenegy madarat sem. De Basie-vel érdemes jóba lenni, mert mindig tudott néhány élelmiszer-kiegészítő forrást. Bevallhatná Kimurának, hogy Basie tud a titkos táborbeli rádióról, de akkor az ennivalónak is lőttek.

Jimet legjobban mégis az nyugtalanította, hogy ha Kimura megütné, akkor ő visszaütne. Kevés vele egykorú fiú mert kikezdeni Jimmel, és mióta az ennivaló rohamosan csökkent, már a férfiak sem. De ha Kimurát megüti, akkor vége.

Jim nagy erőfeszítéssel nyugalmat erőltetett magára, hogy kivárja az alkalmas pillanatot, amikor majd felállhat és megadhatja magát. Meghajol Kimura előtt, arca szenvtelen maszk lesz, és imádkozik, hogy az őrháznál ellebzselt temérdek idő a javára billentse a mérleget, noha ezt Basie ösztökélésére és nem saját jószántából tette. Egyszer még angolul is elkezdte tanítani Kimurát. A japánok, bár most már nyilvánvalóan vesztésre álltak, jobbára csekély érdeklődést mutattak az angol nyelv iránt.

Jim arra várt, hogy Kimura felmásszon hozzá a töltésre. A katona a csatorna közepén állt, fényes, sötéten csillogó tárgyat tartott a kezében. A lunghuai táboron belül a kis öblök, tavacskák és források az 1937-es harcok során elhajigált ócska fegyver- és könnyen felrobbanó lőszerkészletet rejtettek. Jim kikukucskált a fűszálak között a hosszúkás, henger alakú tárgyra, és arra gondolt, hogy talán az apálykor lehúzódó víz alól egy régi gránát vagy akna került elő.

Kimura a szögesdrót kerítésnél várakozó társának kiabált valamit. Aztán lesöpörte az arcára szálló legyeket, és csendesen, kedvesen suttogott valamit a kezében tartott tárgynak, mintha egy kisgyermekhez beszélne. Azután felemelte a feje fölé, mintha kézigránátot akarna elhajítani. A robbanás dörejére felkészült fiú ekkor ismerte fel a japán markában vergődő teknőst. A hüllő feje előnyomult a páncélból, Kimura pedig izgalmában felkacagott. A nevetéstől tüdő vészes arca egy pillanatra egészen megfiatalodott, és Jim annak a kisfiúnak látta, aki a háború előtt volt.

 

A japán katonák átvágtak a gyakorlótéren, és eltűntek a barakkok közt kifeszített köteleken száradó rongyok mögött. Jim előbújt az őrház nyirkos sötétjéből. Valódi bőr golf cipőjében, amelyet Ransome doktortól kapott, gyerekjáték volt átmásznia a kerítésen. Egyik kezében Kimura teknősét cipelte. Legalább egy font tiszta hús, és Basie-nek biztos van valami finom teknősreceptje. Jim elképzelte, amint Basie egy eleven hernyóval kicsalogatja az ősállatot a teknőjéből, aztán a fejét rugós bicskájára tűzi…

A kerítés túloldalán Jim szeme elé tárult a lunghuai tábor, amely három éve az otthona és egész világegyeteme volt, és ahol csaknem kétezer brit és amerikai foglyot őriztek. A júniusi nap beragyogta az ütött-kopott barakkokat, a cementből épült lakópavilonokat, az agyonkoptatott gyakorlóteret és a megdőlt őrtornyot. Ami légy és szúnyog csak akadt a Jangce-medencében, az mind itt adott találkát egymásnak. Amint átlépett a kerítésen, Jim ismét biztonságban érezte magát. Végigszaladt a salakkal felszórt ösvényen, és vállán úgy lobogott-verdesett a szakadt, rongyos ing, mint a barakkok közt kifeszített köteleken a mosott ruha.

Jim, aki szüntelenül a tábort járta, nemcsak minden követ, de még a gyomokat is jól ismerte. Az út és az egyik mellékösvény találkozásánál egy bambuszrúdra napszítta táblát szögeztek, amire egyenetlen betűkkel felfestették: "Regent Street". Jim futás közben fel sem pillantott a táblára, a többi, "Piccadilly", "Knightsbridge" vagy "Petticoat Lane" feliratúakra sem, amelyek a tábor főbb ösvényeit jelölték. Egy pusztán elképzelt, de a legtöbb sanghaji születésű brit fogoly által valójában sosem látott London emlékei izgatták ugyan Jim fantáziáját, ugyanakkor kicsit bosszantották is. Az idősebb generációhoz tartozó brit családok másról sem beszéltek, mint a békebeli Londonról, és ezzel egy exkluzív klubba tömörültek, amiből a többieket kizárták. Jimnek eszébe jutott egy verssor, amit Ransome doktor bemagoltatott vele: "…egy idegen mezőből egy darab örökre Anglia."* De ez itt Lunghua és nem Anglia. Az, hogy a düledező kalibák közti szennyvíztől bűzlő ösvényeket az emlékezetükben egyre halványuló Londonról nevezték el, túl sok angol fogolynak nyújtott lehetőséget, hogy a tábor valóságának hátat fordítva tétlenségbe süppedjen, amikor pedig Ransome doktornak kellett volna segíteniük a szennyvízderítő tartály kitisztításában. Jim látta, hogy a más nemzetiségű foglyok – amerikaiak, belgák, hollandok – nem gyötörték magukat felesleges érzelgősséggel. Jim a Lunghuában töltött évek során egyre rosszabb véleménnyel volt a honfitársairól, de még ez sem akadályozta meg, hogy hódoljon új szenvedélyének, a szavak mágiájának. A londoni utcanevek lenyűgözték. Vajon mit takarhat a Lordok Háza, a Szerpentin vagy a Trocadero? Jim, aki kevés könyvhöz és képeslaphoz jutott hozzá, egy-egy új, szokatlan hangzású márkanév említésekor mintha egy távoli bolygó titokzatos üzenetét fogta volna el. Basie szerint akinek egyébként mindig igaza volt – a hasoldali hűtős amerikai vadászgépeket, amelyek a lunghuai repülőteret bombázták, Mustangoknak hívták, és egy vadpóniról nevezték el őket. Jim élvezettel forgatta a szájában a szót. Az, hogy a gépek Mustangok, jelentőségteljesebb tény volt, mint az a bizonyosság, hogy Basie minden szabad percében a tábor titkos rádióját hallgatja. Jim éhes kutyaként csapott le minden új szóra.

[* Kiss Zsuzsa fordítása.]

Megbotlott a göröngyös ösvényen, a golfcipő akadályozta a járásban. Mostanában gyakran szédült. Ransome doktor figyelmeztette is, hogy ne fusson, de az amerikai légitámadások és a háború küszöbönálló befejezése égő türelmetlenséget táplált benne, amitől szinte képtelen volt nyugton maradni. Nem akarta elejtem a teknőst, ezért inkább lenyúzta térdéről a bőrt. Átbicegett a salakos úton, és leült az elhagyott ivóvíztisztító állomás lépcsőjén. Ebben az épületben a foglyok korábban a tábor tavacskáiból vett édes vízzel kevert sós vizet forralták fel. A tábor raktáraiban még akadt volna szén, de a tüzet tápláló hat brit fogoly beleunt a munkába. Ransome doktor haragjával mit sem törődve, a vérhast is szívesebben vették, mint a vízforralással járó munkát.

Mialatt Jim a térdét átölelve üldögélt a lépcsőn, a közeli kunyhó előtt észrevette a vízforraló csapat tagjait. Dologtalanul heverésztek, és úgy bámulták az eget, mintha a háború perceken belül véget érne. Mr. Mulvaney, a Sanghaji Elektromos Művek könyvelője, aki gyakran úszott az Amherst Avenue-i medencéjükben, ott ült közöttük. Mellette Pearce tiszteletes roskadozott, akinek japánul tudó felesége nyíltan összejátszott az őrökkel és nap mint nap jelentette a foglyok minden mozdulatát.

Mrs. Pearce-t ezért senki sem szólta meg, sőt a legtöbb lunghuai fogoly szintén készségesen együttműködött a japánokkal. Jimben még néha megmoccant valami homályos helytelenítés, de gyakorlatilag egyetértett azzal, hogy mindent el kell követni az életben maradás érdekében. Háromévi táborélet után a hazafiasság érzése felesleges luxusnak tűnt. A legbátrabb foglyok – a kollaborálás ugyanis cseppet sem volt kockázatmentes – beférkőztek a japánok kegyeibe, és ennivalóval vagy kötszerrel segítettek a társaikon. Mellesleg alig volt olyan tiltott tevékenység, amit érdemes lett volna beárulni. Lunghuából senki sem akart megszökni, és azt a sült bolondot, aki mégis megpróbált átmászni a kerítésen, bárki boldogan beköpte, mert reszkettek a biztos és rendszerűit elrettentő megtorlástól.

A vízforraló brigád tagjai facipőjük talpát csikorogtatták a lépcsőn, ettől eltekintve csak olyankor mozdultak meg, ha a bordáikra tapadó kullancsokat szedték le. Szembeötlő girhességük ellenére sem voltak betegesen soványak. Jim irigyelte Mr. Mulvaneyt és Pearce tiszteletest, hogy így tudják tartani a súlyukat, hiszen jómaga még növésben volt. Ransome doktor számtanleckéi jóvoltából könnyen ki tudta számolni, hogy a tábor élelmiszerkészletei gyorsabban fogynak, mint amilyen arányban a foglyok elhaláloznak.

A gyakorlótér közepén egy csomó tizenkét éves fiú golyózott a csontkeményre száradt földön. Amikor a teknőst megpillantották, odafutottak Jimhez. A fiúk cérnaszálon egy-egy szitakötőt húztak maguk után. Fejük felett kék lángocskák villództak a napsütésben.

– Jim, megfoghatjuk?

– Mi ez?

– Kimura közlegénytől kaptad?

Jim nyájasan válaszolta:

– Ez egy bomba.

Nagylelkűen feléjük nyújtotta a teknőst, és megengedte, hogy alaposan szemügyre vegyék. A korkülönbség ellenére is szoros barátságot kötött velük, amikor Lunghuába érkezett: akkoriban minden szövetségesnek örült. De most már kicsik voltak hozzá képest, és inkább barátkozott felnőttekkel, például Ransome doktorral, Basie-vel és az E tömbben lakó amerikai tengerészekkel, akiknek ősrégi, háború előtti Reader's Digest-jét és Popular Mechanics-át Jim mohón olvasta. Néhanapján azonban leereszkedett hozzájuk, talán hogy újraélje elveszett gyermekkorát, és csigázott, golyózott, ugróiskolát játszott velük.

– Megdöglött? Nem, mozog!

– Vérzik!

A teknősnek a Jim térdéről feje búbjára hullott vércsepp vad külsőt kölcsönzött.

– Jim, megölted!

A leghórihorgasabb fiú, Richard Pearce, odanyúlt, hogy megérintse a hüllőt, de Jim gyorsan a hóna alá dugta. Utálta és egy kicsit félt is Richard Pearce-től, aki majdnem olyan magas volt, mint ő. Irigyelte azért, hogy többet ehet, mert az anyja ennivalót szerzett a japánoktól. És Pearce-éknek még egy kis könyvtáruk is volt elkobzott könyvekből, amit féltékenyen őriztek.

– Vérségi kötelék – magyarázta Jim fennkölten. – A teknősöket jog szerint a tenger illeti, a tábortól nyugatra látszó szabadon hömpölygő folyó, a Jangce széles torkolata, ahová valamikor el szeretett volna jutni a szüleivel, egy háborút nem ismerő biztonságos világba.

– Vigyázz! – hessegette arrébb Richardot. – Támadásra képeztem ki!

A fiúk sebesen hátráltak a teknőstől. Olykor Jim humora zavarba ejtette őket. Jim, bár igyekezett ezt az érzést leküzdeni magában, használt, rongyos, de anyai öltésekkel megjavítgatott ruhájuk miatt is neheztelt rájuk. Akármit viseltek is, az jobb volt, mint az ő rongyai. De legeslegjobban azért emésztette a tehetetlen harag, mert volt anyjuk és apjuk. Jim az utóbbi időben megfigyelte magán, hogy egyre kevésbé képes felidézni szülei arcát, külsejét. Ködös alakjuk még meg-megjelent az álmaiban, de az arcvonásaikat már képtelen volt kivenni.

 

 

21 / A kuckó

 

– Jim gyerek!

A G tömb lépcsőjéről egy csupasz felsőtestű, szakadt sortot és facipőt viselő férfi szólította. Két kézzel egy vaskeretes fatalicska rúdjába kapaszkodott. A talicskán ugyan semmi sem volt, a karja mégis mintha tövestül ki akart volna szakadni. A lépcsőn üldögélő, kifakult ruhás angol asszonyokkal beszélgetett. Egy-egy erőteljesebb mozdulatnál úgy látszott, mintha vézna hátáról leválnának a lapockák, és szárnyra kelve elrepülnének a táboron túlra.

– Jövök már, Mr. Maxted! – kiabálta Jim. Félrelökte Richard Pearce-t és végigdobogott a salakos ösvényen a lakópavilonhoz. Amikor az üres talicskát megpillantotta, rettenetes ijedtség lett úrrá rajta, hogy lemaradt az aznapi ebédről. Annyira félt attól, hogy akár csak egy napig is ennivaló nélkül marad, hogy neki tudott volna menni Mr. Maxtednek.

– Gyerünk, Jim. Nélküled nem ízlik úgy az étel.

Mr. Maxted tekintete önkéntelenül is Jim golf cipőjére esett, erre az önálló életet élő szöges talpú különlegességre, amely szinte magától hordta körbe a táborban az örökösen ide-oda koslató madárijesztő külsejű fiút. Az asszonyokhoz fordulva még hozzátette:

– A mi Jimünk minden idejét a tizenkilencedik lyuknál tölti.

– De hiszen megígértem, Mr. Maxted. Mindig kész vagyok…

Jimnek meg kellett állnia a G tömb bejárata előtt. Mélyeket lélegzett, hogy kitisztuljon a feje, aztán újra nekieredt. Kezében a teknőst szorongatva felvágtatott a lépcsőn az előtérbe, és a hirtelen fékezéstől megcsúszott két beszélgető öregember között, akik, mint ottfelejtett kísértetek, ijedtükben abbahagyták a társalgást, amelyre már amúgy sem emlékeztek. – A folyosó másik oldalán kis fülkék sorjáztak, egymáshoz tapadva. Mindegyikben négy-négy fapriccs állt. Az első tél után, amikor a szigetelés nélküli barakkokban sok gyermek meghalt, a gyerekes családokat átköltöztették a volt tanárképző főiskola kollégiumába. Bár a szobákat itt sem fűtötték, a cementfalú helyiségek jobban őrizték télen a kevéske meleget.

Jim egy fiatal angol házaspárral, Mr. és Mrs. Vincenttel és hatéves kisfiúkkal lakott együtt. Habár két és fél éve egy apró szobában összezárva éltek, távolabb már nem is lehettek volna egymástól. Jim megérkezésének napján Mrs. Vincent egy ócska ágyterítőt akasztott a fiú számára kijelölt lakrész elé. Az asszony és férje, a sanghaji tőzsde ügynöke, mély és változatlan ellenszenvvel tűrték meg Jimet, és az eltelt idő alatt még egy szakadt sállal, egy alsószoknyával, egy kartondoboz fedelével erősítették meg az elválasztó "falat", hogy minél jobban elhatárolhassák magukat a fiútól. A kuckó végeredményben már semmiben sem különbözött a sanghaji koldusok szedett-vedett kalibáitól.

De még azzal sem érték be, hogy Jimet az összetákolt paraván mögé száműzték. Újra meg újra beljebb verték a szögeket, arrébb akasztották a függönyt, hogy Jimnek még kevesebb hely jusson. A fiú védekezett, ahogy tudott: először is addig hajlította a szögeket, amíg egy éjszaka, Vincenték legnagyobb elszörnyedésére, az egész tákolmány összeomlott, épp akkor, amikor öltözködtek, majd vonalzó segítségével fokbeosztást rajzolt a falra. De Vincenték sem hagyták magukat, azonnal visszavágtak egy másféle jelöléssel.

Jim mindezt nem vette túlságosan zokon. Miért, miért nem, továbbra is kedvelte a csinos, bár kissé hervadásnak indult szőke asszonyt, akinek az idegei tönkrementek a táborban, és aki az ujját sem mozdította érte. Tisztában volt vele, hogy ha lassan éhen halna az ágyán, az asszony, valami udvarias kifogásra hivatkozva, semmit sem tenne, hogy megmentse. Lunghuában eleinte senki sem törődött a magukra maradt gyermekekkel, és csak azok maradtak életben, akik hajlandóak voltak szolgaként dolgozni. Jim volt az egyetlen, aki ezt megtagadta, és soha semmit nem végzett el Mr. Vincent helyett.

Amikor Jim berobbant a szobába, Mrs. Vincent a szalmazsákján ült, sápadt keze az ölében pihent, mint egy elfelejtett kesztyű. A fia ágya fölötti fehérre meszelt falra bámult, mint aki egy mások számára láthatatlan filmet néz. Jimet nyugtalanította, hogy Mrs. Vincent mennyi időt tölt ezeknek a filmeknek a nézésével, de azért néha kilesett a függönye résein át, és azt találgatta, miről szólhatnak: talán saját fantáziavilága termékei, vagy feledésbe ment lánykorát éli újra, amikor még Angliában ült a smaragdzöld pázsiton, amely minden valószínűség szerint Anglia egyik partjától a másikig ér. Jim elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy éppen ezeken a bársonyos pázsitokon csináltak szükségrepülőtereket az angliai csata alatt. Még Sanghajban megfigyelte, hogy a németekre nem jellemző az a gyepkultusz, ami az angolokra. Lehet, hogy ezért is vesztették el az angliai csatát. Jim legtöbb elképzelése a világról olyan zavaros volt, hogy már Ransome doktor sem próbált rendet teremteni a fejében.

Mrs. Vincent szemrehányóan fordult felé:

– Elkéstél, Jim – mondta, és Jim cipőjére meredt, amelynek hatása alól ő sem tudta kivonni magát. Jim nem először tapasztalta, hogy a golfcipő különleges tekintéllyel ruházza fel a táborban. – Az egész G tömb csak téged várt.

– Basie-nél jártam, meghallgattuk a legfrissebb hadijelentéseket. Mi az a tizenkilencedik lyuk, Mrs. Vincent?

– Nem volna szabad Basie-nek dolgoznod. Hogy azok az amerikaiak mire meg nem kérnek… Mondtam már neked, hogy nálunk nem lehet senki sem fontosabb.

– A G tömb áll az első helyen, Mrs. Vincent – hagyta rá Jim, őszinte meggyőződéssel. Bebújt a kuckója függönye alatt. Levegő után kapkodva végignyúlt a priccsén, inge alatt még mindig ott rejtegette a teknőst. Az állat jól megvolt egyedül, így Jim az új cipőjével kezdett foglalkozni. Ahogy Mrs. Vincent a maga láthatatlan filmjeit, úgy tudta Jim órákon át bámulni a cipőjét, ezt a fényes kapus, csillogó szegekkel kivert békebeli csodát. Jim magában nevetgélt, és a beáradó napfényben az ágytakarón kirajzolódó érdekes alakú foltok szemlélésébe merült. A foltok észrevétlenül heves légi ütközetekké és repülőgéprajokká, a Viharmadár elsüllyesztésévé és az Amherst Avenue-i ház kertjévé váltak.

– Jim, ebédosztás! – hallatszott az ablak alatti lépcsőről, De Jim nem mozdult a priccsről. A konyha messze van, és nem érdemes elsőnek odaérni. A japánok sajátos intézkedéssel tették emlékezetessé az európai győzelem napját: a már amúgy is sovány élelmiszeradagokat felére csökkentették. Akik elsőnek álltak be a sorba, sokszor kevesebbet kaptak, mint a később érkezők, mert az osztás végén a szakácsok már fel tudták mérni, hogy aznap hányan nem jöttek az adagjukért, elhalálozás vagy betegség miatt.

Egyébként sem kényszerítheti senki, hogy segítsen a talicskát húzni, még Mr. Maxted sem. Jim figyelmét az sem kerülte el, hogy a kellemetlen tapasztalatok dacára a készségesebb foglyok továbbra is szívesen segítettek másokon, míg a munkakerülőket lehetetlen volt az örökös siránkozásról leszoktatni. A britek különösen élenjártak a szüntelen panaszkodásban, ami a hollandokra és amerikaiakra egyáltalán nem volt jellemző. Nemsokára a betegség elveszi majd az angolok kedvét is a nyafogástól, gondolta magában Jim, komor kárörömmel.

Tovább csodálta a cipőjét, tudatosan utánozva a Kimura közlegény arcán látott gyermeki mosolyt. Fapriccse betöltötte az egész kuckót, Jim mégis itt, ezen a csöppnyi helyen volt a legboldogabb. Egyszer Basie-től kapott egy régi Life képeslapot, több képet is kivágott belőle, ezekkel díszítette a falát. Az angliai csata pilótái karosszékükben feszítettek a Spitfire-ok előtt, egy Heinkel bombázó füstölgő roncsai mellett egy másik képen a Szent Pál-székesegyház hadihajóként úszott a lángtengerben. A haditémájú fényképek mellett a Packard-hirdetésen csillogó autó ugyanolyan bűbájosan szép volt Jim szemében, mint a lunghuai repülőteret bombázó Mustangok. Jó lenne tudni, vajon az amerikaiak havonta vagy talán csak évente hoznak ki egy-egy új típusú Mustangot. Jim szívből vágyott rá, hogy még aznap támadják meg őket, hogy ellenőrizhesse, milyen új változásokat alkalmaztak a Mustangokon és a Superfortresseken. Jim örömmel várt minden légitámadást.

A Packard fényképe mellett egy nagyobb újságfotóból kivágott apró részlet ékesítette a falat: a Buckingham-palota előtt 1940-ben készült elmosódott képen az összegyűlt tömeget mutatták. A karonfogva álló, ismeretlen angol férfit és nőt, akik talán már áldozatul is estek valamelyik légitámadásnak, Jim anyjaként és apjaként szerette, noha tisztában volt vele, hogy két vadidegent lát a fényképen. Szüksége volt rá, hogy a csalóka hasonlóságban szívvel-lélekkel higgyen, ezzel táplálja szülei iránti szeretetét. Az Amherst Avenue-i gyermekkora, a háború előtti élete, a Cathedral School, mind-mind egy ugyanolyan láthatatlan film kockái voltak, mint amilyenhez hasonlót Mrs. Vincent nézett a priccséről.

Jim hagyta, hogy a teknős végigmásszon a szalmazsákján. Ha a kuckón kívül mutogatja, Kimura vagy valamelyik másik őr azonnal rájön, hogy elhagyta a tábor területét. A háború végének közeledtével a japán őrökben egyre szilárdabban élt a meggyőződés, hogy brit és amerikai foglyaik másra sem gondolnak, mint a szökésre. Valójában mi sem állt tőlük távolabb. Néhány brit még 1943-ban elhagyta a tábort, mert azt remélték, hogy Sanghajban, semleges barátaiknál meghúzhatják magukat, de a számtalan besúgó valamelyike felfedezte és feladta őket. 1944 nyarán több amerikai csoport is útnak indult Csungking, a nacionalista Kína fővárosa felé, amely tőlük nyugatra vagy kilencszáz kilométerre feküdt. A japánok bosszújától rettegő falusiak árulták el őket. Kivégzés lett a sorsuk. Ettől fogva nem szökött meg egyetlen fogoly sem. 1945 júniusára Lunghua környéke annyira veszélyessé vált a kóborló banditák, éhező parasztok és a bábhadseregek szökött katonái miatt, hogy az egyetlen biztonságos hely a japán katonákkal őrzött tábor maradt.

Jim egyik ujjával megcirógatta a teknős őshüllőre emlékeztető fejét. Sajnálta, hogy meg kell főzniük, és irigyelte tőle a világgal szemben oly áttörhetetlen védelmet nyújtó páncélját, ezt a hordozható magánerődöt. Kihúzott a priccse alól egy faládát, amelyet Ransome doktor segített összeszögelni. Ebben őrizte a javait: egy feltűzhető japán jelvényt, amelyet Kimura közlegénytől kapott, három acélcsúcsos búgócsigát, egy sakk-készletet, a latin nyelv alapismereteit Kennedytől, amit Ransome doktortól kapott kölcsön, visszaadási kötelezettség nélkül, iskolai blézerét a Cathedral School jelvényével, amelyet gondosan őrzött, mert gyermekkorára emlékeztette, és a három éven át viselt fapapucsát.

Jim a kincsei mellé betette a teknőst is, és betakarta a blézerrel. Amint fellebbentette az ágya elé akasztott térítőt, Mrs. Vincent tekintete rögtön rászegeződött. Úgy bánt Jimmel, mint a Kettes Számú Kulijával, és Jim, a maga számára is csak alig érthető okokból, alávetette magát az asszony akaratának. Jim, akárcsak a G tömbben a többi férfi és nagyobb fiú, vonzódott Mrs. Vincenthez. Vonzalmát azonban valójában Mrs. Vincent falra vetített filmje szította, és kisfia iránti teljes közönye, akit úgy ápolt, hogy sokszor percekig rá sem nézett. Jim mindezt annak a számlájára írta, hogy az asszony felül tudott emelkedni a tábor és az őrök valóságán, a légitámadásokon és az éhségen, amik Jimet szenvedélyesen lekötötték. Szerette volna megérinteni, nem is annyira kamaszos vágyakozásból, mint inkább egyszerű kíváncsiságból.

– Lefekhet a priccsemre, Mrs. Vincent, ha aludni szeretne egy kicsit.

De alig ért a keze az asszony vállához, amikor az durván ellökte. Semmibe révedő tekintete hirtelen nagyon is élesen villant a fiúra.

– Mr. Maxted vár rád, Jim. Talán itt volna az ideje, hogy visszaköltözz az egyik kunyhóba…

– Csak a kunyhóba ne, Mrs. Vincent – és Jim úgy tett, mintha felnyögne. Nem, oda aztán semmiképpen sem megy vissza, tette hozzá magában dühösen. A kunyhókban iszonyú hideg van, és ha a háború 1945 telére is áthúzódik, azokban a nyomorúságos jeges barakkokban nagyon sokan meg fognak halni. Habár Mrs. Vincent kedvéért esetleg még oda is hajlandó lenne visszamenni…

 

 

22 / Az élet iskolája

 

A táborból mindenfelől vaskerekek csikorgása hallatszott. A barakkok ablakaiban, a lakópavilonok ajtajában és lépcsőin felegyenesedtek az evés kilátásától egy pillanatra megelevenedő foglyok.

Jim kilépett a G tömb előteréből, és azonnal szemébe ötlött a talicska farúdjába kapaszkodó Mr. Maxted. Húsz perccel korábban a két rúd felemelésével kiapadt minden elszántsága. A néhai építész és vállalkozó, aki Jim szemében Sanghaj oly sok csodáját testesítette meg, a Lunghuában töltött évek után már csak árnyéka volt önmagának. Jim szívből örült, amikor Lunghuában megpillantotta, de mostanra ráébredt, hogy a férfi ereje elfogyott. Már csak az éltette, azt leste, mikor dobják el a japánok a cigarettacsikkeket, felvenni azonban nem volt már ereje, ehhez is Jimre volt szüksége. Jimet bosszantotta Mr. Maxted állapota, de azért segített rajta, gyermekkora utáni érzelgős vágyakozásból, mert nem tudta elfelejteni, hogy valamikor Mr. Maxted volt a példaképe.

A Studebaker és a kaszinóbeli lányok nem készítették fel Mr. Maxtedet kellőképpen a táborbeli megpróbáltatásokra. Jim kivette a farudat erőtlen kezéből, és közben megfordult a fejében, hogy vajon meddig állt volna még az építész a bűzös ösvényen, ha ő, Jim, nem megy oda hozzá. Lehet, hogy addig, amíg össze nem esik, amit azok az angol foglyok, akik elnézték a talicskával való kínlódását, ugyanolyan tétlenül tűrtek volna. Félmeztelen, rongyos alakok bámulták egykedvűen a gyakorlóteret, még a fent elszálló japán vadászgép sem váltott ki belőlük semmilyen érdeklődést. Jim megjelenésekor azonban némi élet költözött beléjük, többen is elővették a tányérjukat és beálltak a sorba:

– Végre…

– …ez a fiú…

– …egészen elvadult, szertelen…

Az orruk alatt elmotyogott megjegyzések hallatán Mr. Maxted barátságosan rámosolygott Jimre, és megjegyezte:

– Jim, alighanem ki fognak golyózni a klubból. De ez sose izgasson.

– Nem is izgat – nyugtatta meg Jim, és megfogta a megbotló Mr. Maxted karját. – Jól van, Mr. Maxted?

Jim segítségkérőén intett a lépcsőn ülőknek, de senki sem mozdult. Mr. Maxted megkapaszkodott Jimben, és kiegyenesedett.

– Gyerünk, Jim – mondta. – Egy kis munka és odafigyelés, és már rendben is van minden.

Az elmúlt évben kettősüket kiegészítette még egy harmadik brit, Mr. Carey is, a Nanking Road-i Buick autószalon tulajdonosa. De Mr. Carey hat hete elhunyt maláriában, a japánok pedig annyira lecsökkentették a fejadagokat, hogy ketten is el tudták húzni a talicskát.

Önállóan közlekedő cipőjében Jim sebesen szedte a lábát a salakos ösvényen. A kemény köveken szikrákat szórtak a megvasalt kerekek. A lihegő Mr. Maxted Jim vállába kapaszkodva próbált lépést tartani vele.

– Lassíts, Jim. Még a háború vége előtt odaérsz.

– Mikor lesz vége a háborúnak, Mr. Maxted?

– Jim… vége lesz-e egyáltalán? Talán még egy év, az 1946-os. De te többet tudsz erről, ha hallgatod Basie rádióját.

– Nem hallgattam a rádiót, Mr. Maxted – felelte Jim az igazsághoz híven. Basie-nek több esze volt annál, semhogy egy britet beengedjen a titkos rádióhallgatók körébe. – Tudom, hogy a japánok megadták magukat Okinaván. Remélem, most már nemsokára vége lesz a háborúnak.

– Nem elég hamar, Jim. És csak akkor kezdődnek majd a bajok. Tanítod még Kimura közlegényt angolul?

– Nem érdekli az angol nyelv – vallotta be Jim. – Azt hiszem, hogy Kimura közlegény számára tényleg befejeződött a háború.

– És neked, neked be fog-e valaha is fejeződni, Jim? Újra találkozol majd anyáddal és apáddal.

– Nos… – Jim nem szívesen beszélt a szüleiről, még Mr. Maxtednek sem. Szövetségük ugyan régi keletű volt, habár Jimnek nem sok haszna volt Mr. Maxtedből, ritkán emlegette a fiát, Patricket, vagy a sanghaji klubokba és bárokba tett régi, közös kirándulásaikat. Mr. Maxted már nem az az elegánsan öltözött pityókos úr volt, aki néha beleesett valamelyik úszómedencébe. De Jimet mélységes nyugtalansággal töltötte el az a nem is teljesen valószínűtlen feltételezés, hogy a szülei hasonlóképpen megváltozhattak az eltelt évek alatt. Nem sokkal Lunghuába érkezése után hallotta, hogy mindkettőjüket egy Szucsou melletti táborba vitték, de a japánok hallani sem akartak az esetleges áthelyezésről.

Átmentek a gyakorlótéren, és közeledtek az őrház mögötti tábori konyhához. A kiadóablaknál már vagy húsz kordé és a hozzájuk tartozó csapat várakozott; úgy lökdösődtek, mint egy csomó riksakuli. Jim a sor közepe táján keresett helyet kettejüknek. Későn jövők csörömpöltek végig a salakos ösvényeken, és körös-körül százával ültek és bámészkodtak a magukba roskadt, lesoványodott foglyok. Az előző hét egyik napján, a Tokiót ért pusztító bombatámadás megtorlásaként nem kaptak enni, és a foglyok késő délutánig csak ültek és a konyhát bámulták. Némaságuk felzaklatta Jimet, mert az Amherst Avenue-i házuk előtt várakozó koldusok jutottak eszébe. Gondolkodás nélkül lehúzta az új cipőjét, és elrejtette a kórház melletti kis temető sírhantjai közé.

Jim beállt Mr. Maxteddel a sorba. Az őrház előtt egy csapat brit és belga fogoly javította a meglazult kerítést. Ketten szögesdrótot tekertek le a kötegről, míg a többiek felszögelték a drótot a cölöpökre. Számos japán katona is dolgozott a foglyok között, és szakadt egyenruhájukban alig lehetett megkülönböztetni őket fakó, khakiszínű rongyokat viselő foglyaiktól.

A lázas tevékenység oka a kapuk előtt letáborozott harminc kínai volt. Szűkölködő parasztok és falusiak, a bábhadseregek katonái és elhagyott gyerekek ültek az úton, és szótlanul nézték az ellenük emelt drótkerítést. Az első nyomorgó szerencsétlenek úgy három hónapja jelentek meg a kapuknál. A legelkeseredettebbek éjjel átmásztak a kerítésen, de a táborlakókból szervezett őrjárat elfogta őket. Azokat, akik hajnalig kihúzták az őrházban, a japánok levitték a folyóhoz és agyonverték.

A lassan előrearaszoló sorban állva Jim a kínaiakat figyelte. A nyári meleg ellenére téli steppelt ruhájukat viselték. Természetesen egyetlen kínait sem engedtek be soha a lunghuai táborba, és még kevésbé osztottak szét ennivalót közöttük. De mint a lepkéket a fény, úgy vonzotta őket a tábor ezen a letarolt vidéken. Itt még volt ennivaló. De Jim lelkét az kavarta fel legjobban, hogy addig maradtak, míg éhen nem haltak. Mr. Maxtednek igaza volt abban, hogy majd csak a háború befejeztével kezdődnek igazán a problémáik.

Jim állandó félelemben élt Ransome doktor, Mrs. Vincent és a többi fogoly miatt. Hogy maradnak majd életben, ha a japánok nem gondoskodnak róluk? Jimet különösen Mr. Maxted sorsa aggasztotta, akinek unalomig ismételt viccei a klubról nem jelentettek fegyvert a valóság ellen. De ő legalább tett valamit a tábor fennmaradásáért, amitől most mindannyiuk élete függött.

1943-ban, amikor Japán még győzött, a foglyok is jobban összetartottak. Mr. Maxted a szórakoztató bizottság élén esti programokat szervezett, előadásokat és hangversenyeket rendezett. Ez volt Jim legboldogabb éve. Megunva szűk kis kuckóját, Mrs. Vincent körömkocogtatását és közönyét, esténként a legváltozatosabb témájú előadásokra járt: a piramisok építése, a szárazföldi sebesség világrekordjának felállítása, egy ugandai kerületi biztos élete (az előadó, egy nyugdíjas indiai katonatiszt, azt állította, hogy egy Wales nagyságú tavat nevezett el saját magáról, ami Jimet egészen elképesztette), az első világháború gyalogsági fegyverei, a Sanghaji Villamostársaság irányítása és sok más kérdés került ott terítékre. Az aula első sorában ülő Jim itta az előadók szavait, sőt volt, akit kétszer-háromszor is meghallgatott. Segített szerepeket másolni a lunghuai színjátszó társulat előadásaihoz a Macbeth-ből és a Vízkereszt-ből, díszletet tologatott a Penzance-i kalózok-hoz és az Esküdtszéki tárgyalás-hoz. 1944-ben csaknem egész éven át működött a missziós iskola, amit Jim – az esti előadásokhoz viszonyítva – elég unalmasnak talált. De szót fogadott Basie-nek és Ransome doktornak, akik ragaszkodtak hozzá, hogy egyetlen órát se mulasszon, bár a fiúban felébredt a gyanú, hogy csak az ő fáradhatatlan energiáját szerették volna egy kicsit kipihenni.

De 1944 telén mindennek vége szakadt. A lunghuai repülőtér elleni amerikai légitámadások és a sanghaji dokkokat ért első bombázás után a japánok kijárási tilalmat rendeltek el. Este nem volt áramszolgáltatás és a foglyok kénytelenek voltak lefeküdni. Az addig sem bőséges ellátás helyett napjában csak egyszer kaptak enni. A Jangce torkolatvidékét amerikai tengeralattjárók állták el, és a nagy létszámú Kínában harcoló japán haderő kiszorult a partra, ahol a saját katonáikat sem tudták rendesen ellátni.

A japánok küszöbönálló veresége és a japán szigeteket érő támadások egyre jobban idegesítették Jimet. Minden morzsányi élelmet, amit talált, felfalt. Látta maga körül, hogy hányan halnak meg beriberiben és maláriában. Jim csodálta a Mustangokat és a Superfortresseket, de néha azért imádkozott magában, hogy az amerikaiak térjenek vissza Hawaiira, és elégedjenek meg azzal, hogy kiemelik a hadihajóikat Pearl Harbornál. És akkor a boldogság is visszatérne a lunghuai táborba és minden olyan lenne, mint 1943-ban.

Mire Jim és Mr. Maxted visszahúzták a talicskát a G tömbhöz, a foglyok már ott sorakoztak tányérjaikkal és csajkáikkal. Félmeztelen, göcsörtös vállú, ijesztően sovány férfiak, és kopott, fakó asszonyaik, akiknek arcáról a beletörődés már letörölt minden érzelmet. A sor elején Mrs. Pearce állt a fiával, mögöttük a misszionáriusok következtek, akik a napot élelemkereséssel töltötték.

A kordéra feltett fémvödrökben gőzölgő főtt búza és édesburgonya fölött légy raj dongott. Jim nekifeszült a kocsirúdnak, arca eltorzult a fájdalomtól, bár ezt nem az erőlködés, hanem az inge alá rejtett forró krumpli okozta. Tudta, hogy ha a kíntól hétrét görnyed, akkor kevéssé valószínű, hogy bárki is leleplezi, ezért keserves fintorokkal és nyögésekkel leplezte a mellét perzselő krumplit:

– Ó, ó… ó, istenem…

– Méltó tanítványa vagy a lunghuai színjátszóknak jegyezte meg Mr. Maxted, aki látta, amikor Jim a konyhából kifelé jövet kivette a krumplit a vödörből, de ezúttal sem szólt egy szót sem. Jim a gyomrát markolva otthagyta a kordét a misszionáriusoknak, és felszaladt a lépcsőn, elfutott a tányérjaikkal sorban álló Vincenték mellett, akiknek sosem jutott eszébe, hogy Jim csajkáját is magukkal hozzák. Sebesen bebújt az ágyát takaró függöny mögé, a forró krumplit villámgyorsan a szalmazsák alá rejtette, remélve, hogy a szalma felfogja a gőzt, majd felkapta a tányérját, és az előtéren át visszarohant a sor elejére. Mr. Maxted már kiszolgálta Pearce tiszteletest és a feleségét, de a fiukat Jim már félrelökte. Tányérját Mr. Maxted orra alá tolta, aki megmerítette a tálalókanalat és kiosztott neki egy adag főtt búzát és egy második szem édesburgonyát, amit Jim még a konyhából jövet megmutatott neki.

Ágyán végignyúlva, a paraván védelmében, Jimben aznap először engedett fel a feszültség. A tányér mint finom, simogató napsugár melengette a mellét, és egyszerre érezte álmosan bágyadtnak és az éhségtől furcsán könnyűnek magát. A gondolat, hogy délután légitámadás várható, kicsit magához térítette. Fontos, hogy eldöntse végre, kinek a győzelmét kívánja.

Markába fogta az édesburgonyát. Gyomrát úgy marta az éhség, hogy alig érezte a burgonya szürkés pépes belsejét, de pillantása a Buckingham-palota előtt összefogódzkodó párra esett, és magában fohászkodott, hogy akárhova kerültek is a szülei, most ők is ehessenek egy második szem burgonyát.

Amikor az ennivalóval visszatérő Vincenték lépteit meghallotta, Jim félrehúzta a függönyt, és felült, hogy lássa, mennyi van a tányérjukon. Szerette figyelni Mrs. Vincentet evés közben. Fél szemét az asszonyon tartva, a tányérján levő felhasadt búzaszemeket nézte. A kemény, fehér, felpuffadt szemeket alig lehetett megkülönböztetni a köztük nyüzsgő zsizsikektől. Fogsága első hónapjaiban mindenki félrelökte a zsizsikeket, vagy kivágta őket a legközelebbi ablakon, de Jim mostanában takarékosan beosztotta a férgeket is. Előfordult, nem is ritkán, hogy Jim tányérján három sorban akár száz zsizsik is feküdt, bár az utóbbi időben már a zsizsikek száma is csökkenőben volt. – Edd meg a zsizsiket – tanácsolta Ransome doktor, és Jim szót is fogadott, noha azt tapasztalta, hogy példáját senki sem követi. Fehérjében gazdag tápanyag volt, bár ez a tudományos tény felettébb elszomorította Mr. Maxtedet, amikor Jim közölte vele.

Jim először is megszámolta a zsizsikeket – ezúttal nyolcvanhetet talált, ami azt jelentette, hogy a zsizsikek számának csökkenése egyelőre elmarad az adagok zsugorodásától, majd kanalával a búza közé keverte őket. A búzát Észak-Kínában állati takarmányozásra termesztették. Hatkanálnyit magába tömött. Szusszanásnyi szünetet tartott, és várta, hogy Mrs. Vincent nekilásson az édesburgonyájának.

– Muszáj ezt, Jim? – tudakolta Mr. Vincent. A tőzsdeügynök és néhai amatőr zsoké, aki ugyanolyan magas volt, mint Jim, gyengélkedő, vérhasban szenvedő kisfia ágya szélén ült, és fekete hajával, barázdált, sovány, sárga arcával egy kicsavart citromra emlékeztetett, és egy kicsit Basie-re is, bár Mr. Vincent sosem szokta meg a tábort. – Hiányozni fog neked Lunghua, ha egyszer vége lesz a háborúnak. Kíváncsi leszek, hogy milyennek találod majd az iskolát Angliában.

– Eleinte biztos furcsa lesz – ismerte el Jim, aki közben befalta az utolsó zsizsiket is. Könnyen megsértődött, ha valaki a rongyaira vagy eltökélt életben maradási kísérleteire tett megjegyzést. Új javai fényesre törölte a tányérját. Aztán eszébe jutott Basie egyik kedvenc mondása. – Egyébként, Mr. Vincent, a legjobb iskola az élet iskolája.

Mrs. Vincent ingerülten leengedte a kanalát:

– Befejezhetnénk egyszer nyugodtan az ebédünket, Jim? Már ezerszer hallottuk az élet iskolájáról szóló véleményedet.

– Rendben van, Mrs. Vincent. De a zsizsiket meg kellene enni.

– Tudom, Jim. Ransome doktor ajánlotta neked.

– Azt mondta, hogy szükségünk van a fehérjére.

– Ransome doktornak igaza van. Meg kellene együk az összes zsizsiket.

Jim, aki rendületlenül élénkítem akarta a beszélgetést, feltette a kérdést:

– Mrs. Vincent, hisz ön a vitaminokban?

Az asszony a tányérjára meredt, és őszinte kétségbeeséssel sóhajtotta:

– Különös gyerek…

A barátságtalan visszautasítás nem törte le a fiút. Ennek a réveteg, ritkuló hajú, szőke asszonynak minden szava, mozdulata mélységes kíváncsiságot ébresztett benne, bár ebbe nem kevés bizalmatlanság is vegyült. Úgy fél éve Jim, Ransome doktor diagnózisa szerűit, tüdőgyulladást kapott, és miután az asszony egyáltalán nem törődött vele, Ransome doktor kénytelen volt mindennap átjönni, és megmosdatni a fiút. Tegnap viszont Mrs. Vincent segített Jimnek a latin házi feladatában, és szárazon elmagyarázta a gerundium és a gerundivus közti különbséget.

Jim megvárta, amíg az asszony megeszi az édesburgonyáját. Miután megbizonyosodott róla, hogy az övé a legnagyobb a szobában, és egyben úgy döntött, hogy még a teknősnek sem ad belőle, gyorsan lehámozta a héját, és felfalta a meleg, kásás pépet. Amikor az utolsó morzsát is lenyalogatta az ujjáról, leengedte a függönyt, és végigdőlt az ágyán. Magányában – Vincenték akár egy másik bolygón is lehettek volna felőle – számba vette az aznap még rá váró feladatokat. Először is ki kell csempésznie valahogy a második krumplit. Aztán meg kell csinálnia a latinleckéjét Ransome doktornak, le kell bonyolítania Basie és Kimura közlegény megbízatásait, végül ott van a délutáni légitámadás. Mindent összevetve, az esti takaródóig a mozgalmas programnak néz elébe. Este pedig, minden valószínűség szerint, a sakk-készletével járja majd a G tömb folyosóit, hogy partnert keressen.

A Kennedy-féle tankönyvvel a kezében előbújt a kuckójából. A lopott krumpli kinyomta a zsebét, de az utóbbi pár hónapban gyakran támadt Mrs. Vincent láttán erekciója, és most is abban reménykedett, hogy a többiek zavarát kihasználva megléphet.

Mr. Vincent, akinek kezében Jim láttán félúton megállt a kanál, gyászos pillantást vetett Jim kipúposodó nadrágjára. Felesége közömbösségét ez a látvány sem ingatta meg, Jim pedig sebesen kiinalt a szobából. Vincentéktől megszabadulva vígan szökdécselt a folyosón. A tűzlétra alatti ajtóhoz ment, és átvetette magát a lépcsőn guggoló gyerekeken. A meleg szél meglebegtette hátán az ing foszlányait, és a fiú kiszaladt a tábor ismerős és biztató világába.

 

 

23 / A légitámadás

 

Mielőtt a kórházba bement volna, Jim felkereste a romos aulát, hogy megtanulja a latinleckéjét. Az erkélyről nemcsak a fácáncsapdára nyílt remek kilátás, hanem a lunghuai repülőtéren folyó sürgés-forgást is szemmel tudta tartani. A lehulló faldarabok egy helyütt elzárták az erkélyre felvezető lépcsőt, de Jim még át tudott furakodni a keskeny átjárón, amelyet a gyerekek simára koptattak.

A Kennedyt a térdének támasztva komótosan befalatozta a második krumplit. Az aula proszcéniumíve helyén kőtörmelékből kiálló gerendák hevertek, a zavartalanul elébe táruló panoráma így sok szempontból is egy mozi vetítővásznán megjelenő képre emlékeztetett. Északra a Francia Koncesszió lakóházai tükröződtek az elárasztott rizsföldek vizében. Jimtől jobbra, a Vangpu folyó kanyargott elő Nantaóból, és szélesen hömpölygött át a kihalt, kopár vidéken.

Középen a kinghuai repülőtér terüli el. A kifutópálya betoncsíkja rézsútosan szelte át a füves térséget a pagoda lábáig. Az ősi kőerkélyekről légvédelmi ágyúk csövei meredtek minden irányba, a cseréptetőre antennát és erős helyzeljelző reflektorokat szereltek. A pagoda lábához hangárokat és szerelőműhelyeket telepítettek. Előttük homokzsákokkal védett géppuskafészkek voltak. Néhány kiöregedett felderítő és bombavetővé átalakított repülőgép állt a hangár előtt: a Lunghuából felszálló, valaha legyőzhetetlennek hitt repülőhadosztályok szomorú maradványai.

A mezőn, a repülőtértől nem messze, a körbefutó kiszolgálóútnál növő magas fűben annyi roncs hevert, mintha a teljes japán légierő temetője lett volna. Számtalan rozsdásodó gép feküdt törött futóművén a fák között vagy a csalános töltéseken, ahová az irányításra képtelen sebesült pilóták vezették őket. Hónapok óta hullottak a szétlőtt gépek az égből a lunghuai repülőtér betonjára, mintha odafent, a felhők felett egy láthatatlan gigászi légi csata folyna.

A roncsok között kínai ócskavas-kereskedők bontómunkásai dolgoztak. Az egyik hasznavehetetlen hulladékból a kínaiak utolérhetetlen érzékkel képesek másikat gyártani. Az odalent szorgoskodók a repülőgépek szárnyának fémborítását szaggatták le, majd a kerekeket és az üzemanyagtartályokat. Pár nap múlva ugyanezek mint tetőfedő elemek, víztárolók és gumitalpú szandálok jelennek majd meg a sanghaji piacokon. Hogy erről a bontásról a repülőtér parancsnoka tudott-e, azt Jimnek sosem sikerült kiderítenie. Időnként egy teherautón japán katonák hajtottak oda, és elzavarták a kínaiakat. Jim nézte, hogy szaladnak a vízben álló rizsföldeken át, miközben a japánok a kocsikra már felrakott lemezeket és kereteket hajigálták le a földre. De amint elmentek, a kínaiak is rögtön visszaszivárogtak, és szorgos munkájuk közben figyelemre sem méltatták az út melletti géppuskafészkekben ülő japán kezelőszemélyzetet.

Jim kiszopogatta elvásott körme alól az utolsó krumplidarabkákat is; a meleg édesburgonya enyhítette hasogató fájdalmát a fogában. Figyelte a kínaiakat, és szívesen kiszökött volna hozzájuk. Annyi új japán repülőgépmodell van. A fácáncsapdáktól négyszáz méterre egy Hajate zuhant le, egy erős, nagy magasságon szálló vadászgép, amely a Tokiót végigpusztító Superfortressekkel is fel tudta venni a harcot. A tábort körülölelő magas fűben és a repülőtér déli végén ritkán fordultak meg az őrjáratok. Jim tapasztalt szeme végigpásztázta az elposványosodott csatorna mentén, a csalánnal és vadcukornáddal benőtt parton megbúvó horpadásokat és vízmosásokat.

A repülőtér közepén kínai kulik javították a kifutópálya betonját. Kővel megrakott kosarakat cipeltek a bombakráterek között parkoló teherautókról, az ide-oda gördülő gőzhenger kormányánál egy japán katona ült.

Jim megdermedt az élesen sivító szelep hangjától. A kulikról eszébe jutott, amikor még ők is a kifutópályát építették. Azóta három év telt el, és valahányszor japán repülőgép szállt fel a lunghuai kifutópályáról, Jim büszkeségébe egy csepp szégyenkezés is keveredett. Basie, Ransome doktor és ő meg az ezerszámra agyondolgoztatott kínai foglyok építették azt a betoncsíkot, amiről a Zerók és Hajaték szálltak fel, hogy megküzdjenek az amerikaiakkal. Jim tudta, hogy a japán légierő iránt érzett feltétlen csodálata azóta is abból a kitörölhetetlen félelemből ered, hogy nem sok híja volt, hogy ő is életét adja ezért a kifutópályáért, nem sok választotta el attól, hogy ő is ott nyugodjon a szélben hajladozó vadcukornád alatti meszes sírgödörben, a kínai katonák mellett. Ha akkor meghal, azok a japán pilóták, akik az Ivó Dzsima és Okinava ellen induló amerikai őrnaszádokra vetették magukat, Basie és Ransome doktor és az ő csontjairól rugaszkodtak volna el. Ha a japánok győznek, tudatának mindörökre a betonba épített sejtjei megnyugodhatnának. De ha elveszítik a háborút, értelmetlen volt az az elviselhetetlen, torokszorító félelem.

Sosem fogja elfelejteni az alkonyaiban felé közeledő pilótákat, akik kimentették a munkabrigádból. Ha gépük körül szorgoskodó japánokat látott, eszébe jutott az a három pilóta, akik a földi személyzettel eljöttek megnézni a munka állását. Ha nem látják meg azt az angol kisfiút, aki a repülőgépekhez szaladt, talán észre sem vették volna a félhomályban még ott dolgozókat.

A pilóták még Kimura közlegény kendo páncéljánál is jobban érdekelték. Ha itt fent üldögélt, vagy odalent a kórház kertjében segített Ransome doktornak, egyre csak a bő overallos pilótákat leste, akik indulás előtt kívülről még egyszer ellenőrizték a gépeiket. De feltétlen csodálatát a kamikaze pilótáknak tartogatta. Több, mint egy tucat különleges támadó alakulat érkezett ide, a lunghuai repülőtérre úgy egy hónappal előbb, és innen indultak öngyilkos bevetésekre a Kelet-kínai-tengerre, az amerikai anyahajók ellen. Az önpusztító pilótákkal se Kimura, se a többi japán őr nem törődött. Basie és az E tömbbeli amerikai tengerészek csak "eszelős repülősök"-ként vagy "zagyvazuhanók"-ként emlegették őket.

De Jim lelke egybeforrt a kamikaze pilótákkal, és sokadszorra is meghatották az elkoptatott ceremóniák, amelyekkel a kifutópálya mellett búcsúztatták őket. Tegnap reggel, amikor a kórházkertben dolgozott, a szennyvizes vödrét otthagyva a kerítéshez rohant, hogy végignézze a távozásukat. A három, fehér homlokpántot viselő pilóta alig volt valamivel idősebb Jimnél, kedves, gyermeki arcuk, lapos, kicsi orruk volt. A forrón tűző napsütésben a gépeik mellett álltak, idegesen hessegették a legyeket, arcuk megmerevedett, amikor a rajparancsnok tisztelgett. A légvédelmi ágyúknál álló társaik még akkor sem fordultak feléjük, amikor rekedt kiáltással a császárt éltették a legyekből összeverődött alkalmi közönség előtt. Jim megrendülése még a paradicsomágyásokon átlépkedő Kimura közlegényt is meglepte, aki el akarta hívni a fiút a kerítéstől.

Jim kinyitotta a latinkönyvét és nekikezdett a leckéjének, amelyet Ransome doktor adott fel: az amo ige összes szenvedő alakját kellett megtanulnia. Jim élvezettel tanult latinul, a nyelvet szigorú rendszere, a főnevek és igék családokba sorolása apja kedvenc tudományához, a kémiához tette hasonlóvá. A japánok bezárták a missziós iskolát a táborban, hogy ezzel büntessék a szülőket, akik így örökösen csemetéikre vigyázhattak, de Ransome doktor továbbra is gondoskodott Jim taníttatásáról. Versekét kellett kívülről megtanulnia, többismeretlenes egyenleteket oldott meg, általános tudományos kérdéseket kapott – ahol, hála apja tanításának, még Jim is okozott néha meglepetést Ransome doktornak –, és végül ott volt a francia nyelv, amit utált. Meglepően sok leckét kapott, ahhoz mérten, vélte Jim, hogy a háborúnak nemsokára vége. De az is lehet, hogy Ransome doktor ezzel kényszeríti rá, hogy naponta legalább egy órán át csendben és nyugton maradjon. Vagy Ransome doktor a házi feladatokkal azt az illúziót tartotta fenn, hogy még itt, a lunghuai táborban is tovább élnek a távoli Anglia elfeledett értékei? Habár ez nyilvánvaló téveszme volt, Jim tőle telhetőén igyekezett Ransome doktor kedvére tenni.

– Amatus sum, amatus es, amatus est… – A perfektumok felsorolása közben Jimnek feltűnt, hogy a kínai bontómunkások futva otthagyják a repülőgéproncsot. A betonon dolgozó kulik szétszóródtak, kővel megrakott kosaraikat eldobálták. A derékig mezítelen japán katona leugrott a gőzhengerről, és a géppuskaállások felé futott, ahol a felfelé meredő ágyúcsövek már az eget fürkészték. Torkolattüzek lüktettek a lunghuai pagodán, mint egy vallásos ünnepen fellőtt rakéta villanásai. Jimhez is elhallatszott ennek a magányos géppuskának a kelepelése, de a hangját hamarosan elnyomta a légvédelmi sziréna sivítása. A lunghuai tábor őrházában levő kürt is átvette a jelzést, fülhasogató lármája elviselhetetlenül bántotta Jim fülét.

A légitámadás közelségétől Jim egészen felvillanyozódott, és izgatottan kémlelte az aula leomlott tetején át látható égdarabkát. A tábor salakos ösvényein megriadt foglyok futkostak. A kunyhók küszöbén elmegyógyintézeti ápoltakként roskadozó-szundikáló foglyok felébredtek, és egymást taszigálva négykézláb másztak be az ajtókon. Anyák hajoltak ki az ablakokon, és emelték be a biztonságba gyermekeiket. A tábor egy szempillantás alatt kiürült. Jim egyedül maradt az aula erkélyén, hogy végigvezényelje a légi csatát.

Hegyezte a fülét, mert máris attól tartott, hogy tévesen riasztottak mindenkit. Ahogy az amerikaiak mind előrébb hozták a csendes-óceáni és kínai szárazföldi támaszpontjaikat, úgy estek egyre korábbi időpontra a légitámadások is. A japánok ettől már olyan idegesek voltak, hogy egy kósza felhőtől is képesek voltak pánikba esni. Egy kétmotoros szállítógép szállt el a rizsföldek felett, a pilótáknak láthatólag fogalmuk sem volt a lent dúló rémült készülődésről.

Jim figyelme visszatért a latinhoz. Ebben a pillanatban egy hatalmas árnyék vetült az aulára, és sebesen suhant a kerítés felé. Nyomában földrengető dübörgés reszkettette meg a levegőt, majd feltűnt egy ezüstös testű egymotoros vadászgép, rajta az Egyesült Államok légierejének csillagos-sávos felségjele. Jim feje fölött alig tízméternyire repült el, és a Mustang szárnyai túlértek az aulán. A repülőgéptest imitt-amott rozsdás volt meg olajos, de az erős motor olyan kellemesen duruzsolt, mint apja Packardja. A kerítés felett átszálló Mustang mélyen rárepült a kifutópályára. Nyomában veszett forgószélként levelek és por kavargott a földön. A repülőteret védő ágyúk a tábor felé fordultak. A lunghuai pagoda emeletem úgy ragyogtak fel szórványosan a fények, mint Sanghajban a Sincere Company nagyáruház előtt felállított karácsonyfa égő lámpái. A Mustang rendíthetetlenül a légelhárító torony felé szállt, fedélzeti ágyúinak hangját egy másik Mustang motorjának zúgása nyomta el; ez a gép a tábortól nyugatra fekvő rizsföldek felől közeledett. A harmadik gép szorosan követte, oly alacsonyan szállt, hogy Jim látta a fülkében ülő pilótákat is és a repülőgép testét olajjal befröcskölő kipufogónyílásokra festett felségjelet. Két újabb Mustang bukkant fel, és a mögöttük keletkezett légörvény letépte a G tömb melletti barakkról a hullámlemezt. Kelet felé háromnegyed kilométerre a tenger irányából a lunghuai tábor és a folyó között még egy amerikai kötelék közeledett: a gépek és árnyékuk egybefolyt a kihalt rizsföldeken, a sírhantok domborulatai még elrejtették őket. A kerítésnél felemelkedtek, majd újra élesen lebuktak, hogy a hangárok mellett parkoló japán repülőgépeket lőhessek.

A tábor felett légelhárító gránátok pukkantak, árnyékuk vörösen lüktetett a szikkadt fehér földön. Az egyik gránát perzselő fénycsíkot húzva az aula fölött robbant; még a levegő is megdermedt egy pillanatra. Jim vállára, fejére por hullt a tetőről. Latinkönyvével hadonászva számolta a több tucatnyi robbanást. Tudják-e a Mustangok pilótái, hogy Basie és az amerikai kereskedelmi tengerészek itt vannak a lunghuai táborban? Ha a repülőtérre támadtak, a vadászgépek pilótái ugyanis az utolsó pillanatig megbújtak a tábor háromemeletes alvópavilonjai mögött, bár ezzel a japánok tűzerejét a táborra vonták, ami nem kevés áldozatot szedett a foglyok közül.

De Jim örült, hogy ilyen közelről láthatja a Mustangokat. Gyönyörűségét lelte a gépek szegecseiben, a szárnyakon elhelyezett ágyúcsőrésekben, a hatalmas alsó hűtőkben, amelyeket, Jim érzése szerint, csakis az elegancia kedvéért tettek fel. Jim a japánok Zeróit és Hajatéit is csodálta, de a Mustang vadászgépek a légi ütközetek Cadillacjei voltak. Az izgalomtól úgy elakadt a szava, hogy kiáltani sem bírt a pilótáknak, csak a latinkönyvével integetett, amikor elrepültek mellette a légvédelmi gránátok rájuk boruló sátra alatt.

Az első támadó hullám már átsöpört a repülőtér felett. A Francia Koncesszió házai előtt vonultak Sanghaj felé, ahol a dokkokat és a nantaói hidroplántámaszpontot bombázták. De a kifutó körül elhelyezett ütegek még nem szüntették be a tüzet. Nyomjelző lövedékek fénylő hurkai rajzolódtak az égre, összebogozódtak és szétváltak, közepükben a nagy lunghuai pagoda emelkedett az égő hangárok felől gomolygó füst fölé. A pagoda ágyúi áttörhetetlen védőernyőt vontak az égre.

Jim még sosem látott közvetlen közelről ilyen hatalmas légi ütközetet. A második támadó hullám is megjelent a lunghuai tábor és a folyó között elterülő rizsföldek felett, mögöttük egy kétmotoros bombázókötelék tűnt fel. A tábortól háromszáz méterre nyugatra az egyik Mustang jobb oldali szárnya megbillent a föld felé. A kormányozhatatlanná vált gép lefelé % siklott, szárnyvége végignyeste egy régi csatorna partját. A gép bukfencet vetett a rizsföldön és darabokra szakadt a levegőben. A robbanás után, a lángoló benzinfüggönyön át is látta, hogy a fáklyaként lobogó pilóta még mindig az ülésbe szíjazva ül. Fehéren izzó gépe átfúrta magát a repülőtér szélén túli fák között, és mintha a nap egy darabja lenne, még soká bevilágította a környező mezőket.

A második sérült Mustang repülés közben szakadt le a kötelékétől. Olajos füstcsíkot húzva maga után felülemelkedett még a gránátok zárótüzén, és felszállt az égbe. A pilóta megpróbált elmenekülni a repülőtérről, de a gép egyre veszített a magasságából, így a gép hasát felfelé fordítva, a pilóta épségben kiugrott a pilótafülkéből. Az ejtőernyője azonnal kinyílt, a pilóta meredek ívben lebegett a föld felé. Kigyulladt gépe egy pillanatra visszanyerte az egyensúlyát, majd az üres földek fölött tétova, kormos füstfarkot vonva a folyóba zuhant.

A pilóta a néma égen függött. Társai már Sanghaj felé jártak, az ezüstös géptestek eltűntek a Francia Koncesszió házai között. A motorok kopogó hangja, a légvédelmi ágyúk ugatása elült. Egy második ejtőernyős lebegett a repülőtértől nyugatra fekvő csatornák fölött. A felkavart levegőben égő olaj és kiömlött hűtőfolyadék bűze úszott. A táborban mindenfelé elcsitultak az apró szélörvények, melyek száraz leveleket és döglött bogarakat sodortak magukkal, az eltűnő Mustangok nyomában.

A két ejtőernyős már a sírhantok felett a földhöz közeledett. Egy japánokkal megrakott gőzölgő hűtős teherautó száguldott a repülőtér körüli betonúton. A pilótákkal akartak végezni. Jim letörölte a port a latinkönyvéről, és várta a lövéseket. Az égő Mustangot körülölelő fényudvar még visszatükröződött a földeken álló vízben. Néhány percre a nap is ráhajolt a földre, hogy kiégesse belőle a halált.

Jim a kötelékeik rabságában elpusztult pilótákat gyászolta, akik egy mausert szorongató japán tizedes és egy romos épületben rejtőző angol kisfiú szeme láttára léptek át az örökkévalóságba. De halálukról a sajátja jutott eszébe, amit Lunghuába érkezése óta agya egy eldugott zugába száműzött. Szerette a légitámadásokat, a Mustangok erős motorzaját, ahogy elrepültek a tábor felett, az olaj és a kordit szagát, a pilóták halálát, sőt még a maga halálának a lehetőségét is. Minden hiábavaló, az élete nem ér semmit. Erősen megmarkolta a latinkönyvét, teste olyan éhségtől remegett, amelyet csak a háború csillapíthatott.

 

 

24 / A kórház

 

– Jim, ott vagy fent? Megőrültél?

Ransome doktor a törmelékben álldogált az aula közepén, és az erkély felé kiabált. Kimerítette a futás, hangosan zihált a megerőltetéstől. Lunghuában magasabbnak látszott, talán, mert erős csontjait csak az összecsomósodott inak tartották össze. Szerteálló rőt szakálla felett ép fél szeme Jimnek a portól hirtelen megőszült feje búbjára szegeződött.

– Jim, szükségem van rád a kórházban. Nagata őrmester megengedte, hogy névsorolvasásig velem maradj.

Jim magához tért a merengésből. Felpillantva még látta az égő amerikai pilóta fényudvarát a kihalt mezőkön, és ettől végigfutott a hátán a hideg, de nem akart erről a vízióról Ransome doktornak beszámolni. A pagodán megszólalt a légiriadó végét jelző sziréna, visszhangja kelt a táborban is. Jim lebaktatott az erkélyről, és némi nehézség árán átpréselődött a beszűkült lejáraton.

– Itt vagyok, Ransome doktor. Azt hiszem, nem sok híja volt, hogy eltaláljanak. Meghalt valaki?

– Remélem, hogy nem – felelte Ransome doktor, aki a mellvédnek dőlt, és kínai szalmakalapjával a port verte ki a szakállából. Felzaklatta ugyan a légitámadás, de fáradt tekintetében türelem tükröződött. A bombázásokat követő japán szitkozódások után Ransome doktor gyakran bánt Jimmel indulatosan, mintha a fiút tartaná mindezért felelősnek. Ujjaival most beleszántott Jim hajába, lesöpörte a cementport, és megvizsgálta, hogy a légitámadáskor nem sérült-e meg. – Jim, megegyeztünk, hogy ilyenkor nem mész fel oda. A japánoknak nélküled is van elég bajuk, még a végén azt hiszik majd, hogy az amerikai pilótáknak adsz le jelzéseket.

– Így is volt, de nem vettek észre. Olyan gyorsak a Mustangok. – Jim szerette Ransome doktort, és meg akarta valahogy nyugtatni, hogy nem történt semmi baj. – Készültem latinból, doktor úr.

De Ransome doktort, legnagyobb meglepetésére, nem érdekelte, hogy Jim megtanulta-e a feladott igéket. Nagy léptekkel elindult a kórháznak titulált bambuszkunyhók irányába, amelyeket a foglyok, bölcs előrelátásról tanúskodva, egyenesen, a temető mellé építettek. A névsorolvasás már megkezdődött, az ösvényeken nem járt senki. A japán őrök az utolsó épen maradt ablakokat törték be puskatussal. Ehhez az óvintézkedéshez Szekura úr, a táborparancsnok ragaszkodott, hogy a foglyokat a légnyomás káros következményeitől óvja. Valójában a légitámadást torolta meg rajtuk, mert naplemente után a poshadt környékbeli tavakból tízezerszámra indultak rohamra az éhes maláriaszúnyogok.

Az E tömb lépcsőjén – ahol egyébként csak férfiak laktak – Nagata őrmester Mr. Ralstonnal, a tömbvezetővel, a sanghaji Metropol mozi orgonistájával üvöltözött. Az őrmester mögött három katona állt feltűzött szuronnyal, mintha egy amerikai tengerészgyalogos-zászlóalj támadásától tartanának. A több száz rongyos fogoly türelmesen álldogált. A háború végének közeledtével a japánok egyre ingerlékenyebbek és veszélyesebbek lettek.

– Ransome doktor, mi lesz, ha az amerikaiak partra szállnak Vuszungnál? – A táborban másról sem volt szó, mint Vuszungról, erről a fontos kikötőről, amely Sanghajt a Jangce torkolata felől védte.

– Az amerikaiak valószínűleg partra szállnak Vuszungnál, Jim. Mindig is mondtam, hogy MacArthur főhadiszállásán volna a helyed. – Ransome doktor megállt, és levegő után kapkodott. Teleszívta csontos mellkasát, és közben Jim cipőorrának tükrében megpillantotta önmagát. – Ne gondolj rá, anélkül is épp elég gondolattól kóvályog a fejed. Esetleg mégsem szállnak ott partra.

– De ha mégis, akkor a japánok harcolni fognak.

– Ez nagyon is elképzelhető, Jim. Mint ahogy nagyfokú állampolgári hűségről tanúságot téve mondani szoktad: a japánok a világ legbátrabb katonái.

– Nos… – A bátorság témája kínosan érintette Jimet. A háború és a bátorság két különböző dolog. Két éve, amikor még fiatalabb volt, fontosnak érezte, hogy a katonákat bátorság szerint rangsorolja, mert ezzel is fenekestül felfordult életének nehéz kérdéseire próbált választ találni. Természetesen a japánok kerültek első helyre, a kínaiak az utolsóra, míg az angolok valami bizonytalan köztes állapotban tengődtek. Jimnek eszébe jutottak az égen csillogó amerikai repülőgépek. Akármilyen bátrak is a japánok, semmivel sem tudják megállítani azokat a gyönyörű, kecses gépeket.

– A japánok bátrak – ismerte be végül Jim. – De a bátorságnak nincs most jelentősége.

– Úgy gondolod? Magadat bátornak tartod, Jim?

– Nem… hát persze hogy nem. De bátor tudnék lenni – bizonygatta hevesen.

– Azt meghiszem.

Bár Ransome doktor megjegyzése önkéntelenül fakadt, mégis volt valami kellemetlen éle. Látszott, hogy haragszik Jimre, mintha őt hibáztatná a Mustangok pusztítása miatt. Lehet, hogy már ő is élvezi a háborút? Jim épp ezen tűnődött, miközben a kórházhoz értek. Az agyonkoptatott bambuszlépcső mellett egy kúp alakú, fel nem robbant légelhárító akna feküdt a földön. Jim felvette, mert kíváncsi volt, hogy meleg-e még, de Ransome doktor kivette a kezéből s áthajította a szögesdrót kerítésen.

Jim a bambuszrudakon egyensúlyozott, és azt latolgatta, mi lett volna, ha visszaveszi Ransome doktortól a gránátot. Már majdnem olyan magas volt, mint az orvos, és sok tekintetben erősebb is; ahogy Jim nőtt az utóbbi három évben, Ransome doktor nagydarab teste úgy ment össze. Jim alig tudta elképzelni, hogy az, akit most lát, ugyanaz a tagbaszakadt, izmos combú és karú, vörösesszőke férfi, aki, ha kiegyenesedett, egészen a japán katonák fölé tornyosult. De az első két évben Ransome doktor az ennivalója nagy részét Jimnek adta.

Beléptek a kórházba, és a házipatika előtt Jim beállt Bowen doktor, a Sanghaji Közkórház orr-, fül- és gégeszakorvosa mellé, aki az ápolószemélyzetet alkotó négy misszionárius özvegy mellett állt. Míg Nagata őrmestert várták, Jim bekukucskált a szomszédos kórtermekbe, ahol harminc beteg feküdt a priccseken. A légitámadások után mindig akadt néhány haláleset, amelyet az erős megrázkódtatás vagy a végső kimerülés váltott ki. A háború végének közeledtére emlékeztető légkiadóktól a betegek valahogy készségesebben dobták fel a talpukat. Haláluk azonban jó hír volt az élethez makacsabbul ragaszkodók számára: Jim így jutott néha egy övcsathoz vagy nadrágtartóhoz, egy töltőtollhoz, sőt egyszer egy karórához is. Ez a csoda is csak három napig tartott, ennyi ideig hordhatta ugyanis, mielőtt minden mással egyetemben átadta volna Basie-nek. A japánok elkoboztak minden órát – Ransome doktor úgy vélte, hogy kívánatosabbnak tartották, ha a foglyok valami időtlen vákuumban élnek. Jim három napig mérte, mennyi időbe telik, amíg mindent megcsinál.

A legtöbb beteg maláriában, vérhasban és alultápláltság okozta szívelégtelenségben szenvedett. A beriberis betegek voltak a legriasztóbbak: lábuk felpüffedt, tüdejük elvizenyősödött, és agyuk már olyan zavart volt, hogy azt hitték, Angliában haldokolnak. Utolsó perceiket egy különleges kiváltsággal próbálták megkönnyíteni: a kórház egyetlen szúnyoghálóját feszítették ki föléjük, és ebben a rögtönzött sírkamrában feküdtek, amíg el nem jött az ideje, hogy átköltözzenek a konyhakert melletti kis temetőbe.

Jim éppen a férfikórterembe nézett be, amikor Nagata őrmester, két katona kíséretében, felbukkant. Mr. Barraclough, a sanghaji angol klub titkára, már napok óta haldoklott, és Jim számon tartotta az ujján az arany pecsétgyűrűjét. Bár lehet, hogy nem is arany, amit Basie-nek felkínált, az sosem volt arany, de azért valami értéke csak lehet. Jimet nem gyötörte a felesleges lelkiismeret-furdalás, ha a halottaktól lopott; A kórházba csak azok a szegény bolondok kerültek, akiket se rokonuk, se barátjuk nem volt hajlandó ápolni a barakkokban. Attól eltekintve, hogy itt nem volt gyógyszer – még az első évben elhasználták azt a keveset, amit a japánok kiutaltak –, a kórházban ritkán gyógyítottak meg bárkit is. A japánok, akik logikusan gondolkoztak, feltételezték, hogy aki kórházba kerül, annak hamarosan vége, és azonnal felére csökkentették az adagjukat. De így is sok idő eltelt, míg Ransome és Bowen doktor valakit halottá nyilvánított. Jimnek nem voltak kétségei afelől, hogy a gyomrában eltűnő sok krumpli halottak fejadagjából származott. Ransome doktor halálra dolgozta magát a betegekért, és Jim sajnálta, mert az utóbbi időben reményvesztettnek látszott.

– Megjöttek – szólt oda Ransome doktor. – Jim, állj egyenesen. Ne vitatkozz Nagata őrmesterrel. És ne említsd a légitámadást.

Ransome doktor követte Jim tekintetét, amely a gyűrűre szegeződött, és erőszakkal elfordította a fejét, hogy a bambuszlépcsőn feldobogó Nagatára figyeljen. Ransome doktor nem szívlelte a halottfosztogatást, bár tudott róla, hogy Jim élelemre cseréli be az övcsatokat és nadrágtartókat. Jim viszont észrevette, hogy Ransome doktornak is vannak titkos forrásai. Szemben azokkal, akiknek maradt idejük egy bőröndbe behajigálni a legszükségesebbeket, Ransome doktor a táborba érkezésekor csak a rajta levő ruhát mondhatta magáénak. Mégis, a D tömbben levő kuckójába belépve, meglepő gazdagság tárult az ember szeme elé: egy teljes öltözet ruha, egy hordozható lemezjátszó lemezekkel, egy teniszütő, egy rögbilabda és tankönyvek egész sora, amelyek Jim továbbtanulását segítették elő. Ransome doktor esténként a kuckójában megforduló páciensektől szerezte Jim ruháit, sőt még ezt a pompás golf cipőt is, amely azonnal felkeltette Nagata őrmester érdeklődését. Sokan nem tudtak semmit sem adni, de a fiatalabb asszonyoknál mindig volt valami szerény sun-sou, azaz ajándék, cserébe azért a titokzatos dologért, amit Ransome doktortól kaptak. Richard Pearce felismerte Jimen egyik régi ingét, de már későn ahhoz, hogy visszavegye.

Nagata őrmester megállt a foglyok előtt. A nagyszabású amerikai légitámadás láthatólag kizökkentette a nyugalmából. Ajkára nyál fröccsent, úgy összekattintotta az állkapcsát. Szája körül a sörték úgy meredeztek, mint a közelgő dührohamot jelző rádióantennák. Fel kellett hergelnie magát, azonban Jim golfcipője elvonta a figyelmét. Az őrmester lábán – bajtársaihoz hasonlóan – foszladozó csizma volt, amiből, mint két feltartott hüvelykujj, hatalmas nagylábujjak türemkedtek elő.

– Fiú… – Jim előtt állt meg, és megkocogtatta fejét az összecsavart névsorral. Fehér porfelhő szállt fel. Nagata tudta Kimurától, hogy Jim keze benne van műiden törvénytelenségben, amit a táborban űznek, mégsem sikerült soha rajtakapnia. A port legyezve nagy kínnal kinyögte azt a két összefüggő angol szót, ami a táborban ráragadt:

– Rosszfiú…

Jim várta a folytatást, és megbűvölten bámulta az őrmester ajkán a nyálat. Talán első kézből tőle vár beszámolót a légitámadásról?

De az őrmester becsörtetett a férfikórterembe, és japánul ordított ki a két orvosnak. Lenézett a haldoklókra, akik iránt soha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta, és Jimet elragadta egy új, csodás ötlet: lehet, hogy Ransome doktor az egyik sebesült amerikai pilótát rejtegeti. Szerette volna megérinteni, mielőtt a japánok megölik, megtapogatni a sisakját és az egyenruháját, a védőszemüvegére tapadt port és olajat.

– Jim! Ne gondolj semmire! – súgta Mrs. Philips, az egyik misszionárius özvegy, és elkapta a megingó fiút, aki szinte ájulásba zuhant az égből a földre aláereszkedő, arkangyalhoz hasonlatos alak előtt. Jim ismét vigyázzba merevedett, és igyekezett megjátszani, hogy az éhségtől szédül, kerülve a patika ajtajában álló japán őrszem gyanakvó tekintetét. Várta, hogy véget érjen már a névsorolvasás, és az amerikai katonától remélhető zsákmányon törte a fejét. Az egyik amerikait biztos agyonlövik majd a táborban. Jim azon elmélkedett, hogy melyik romos épületben rejthetnék el a testét, ahol legkevésbé valószínű, hogy felfedezik. Ha gondosan beosztja, a katonai felszerelésért hónapokra elegendő édesburgonyát szerezhet Basie-től, sőt még esetleg egy meleg télikabátot is. Akkor tud adni az édesburgonyából Ransome doktornak is, akit feltétlen életben kell tartania.

Előre-hátra hintázott a sarkán, és hallgatta egy idős asszony sírását a szomszéd kórteremben. Az ablakon át kilátott a lunghuai nagy pagodára. A légvédelmi tornyot új fény ragyogta be.

Jim még egy órát állt sorba a többiekkel, az őrszem figyelmes tekintete előtt. Ransome és Bowen doktor elment az őrmesterrel a táborparancsnok irodájába, ahol talán kihallgatták őket. A csendes táborban végtelen névsorolvasásokat tartottak az őrök. A háború végén a japánok megszállottan számolták újra és újra a foglyaikat.

Jim lehunyta a szemét, hogy megnyugodjon, de az őr ráugatott, mert az hitte, hogy Jim olyasmin töri a fejét, amit Nagata őrmester biztosan helytelenítene. A légitámadás emléke felizgatta Jimet. Mustangok hasították az égboltot a tábor fölött, útban a légvédelmi torony felé. Jim azt képzelte, hogy az egyik vadászgép botkormányánál ül, majd lezuhan, amikor találat éri a gépet, de újra a levegőbe emelkedik, mint az egyik gyermekkamikaze pilóta, aki a császárt éltette, mielőtt Okinaván nekivezette a gépét egy amerikai repülőgép-anyahajónak. Egy nap majd ő is sebesült pilóta lesz, aki a sírhantok és páncélozott pagodák közé zuhan. Egyenruhája és ejtőernyője, sőt talán még teste darabjai is szétszóródnak a rizsföldeken, hogy a szögesdrót mögött senyvedő foglyokat és a kapu előtt éhező kínaiakat táplálja…

– Jim! – sziszegte a fülébe Mrs. Philips. – Mondd fel magadban a latinleckéd!

Jim a patika ablakán túl a napba bámult, és a lesben álló őr nagy bosszúságára egyszer sem pislogott. A kinti csendes tájon lángok villództak az égő amerikai pilótát körülnyaldosó fénytől. Fény hullt a kerítés rozsdás drótjára, a vadcukornád poros leveleire, az elhagyott repülőgép törött szárnyára és a sírhantokban nyugvó parasztok csontjaira. Jim sóvárgott egy újabb légitámadás után, a vad fényről álmodott, és lélegzete elfulladt attól a szomjúságtól, amit Ransome doktor felismert ugyan, de csillapítani nem tudott:

 

 

25 / A temetőkert

 

Ahogy a japánok végeztek a névsorolvasással, Jim letelepedett a kórház lépcsőjére. Ransome és Bowen doktor, amint a parancsnok irodájából visszajöttek, bezárkóztak a házipatikába a négy özveggyel. Ransome doktor már csaknem olyan ingerült volt, mint a japánok. A szeme alatti régi sebhely dühösen vöröslött. Jim azon tűnődött, nem vágta-e Nagata őrmester pofon azért, mert a további fejadagcsökkentés ellen tiltakozott.

Jim zsebre vágott kézzel átőgyelgett a kórház mögötti konyhakertbe. Szemlét tartott a paradicsom-, bab- és dinnyeágyások felett. A gazdagnak éppen nem mondható termést a betegek sovány kosztjának kiegészítésére szánták, csakhogy nagy része az E tömbben lakó amerikai tengerészek gyomrába vándorolt. Jim élvezettel tett-vett a konyhakertben. Figyelemmel kísérte a növények fejlődését, és egyetlen pillantással fel tudta mérni, hogy a gyerekek nem dézsmáltak-e meg akár egyetlen paradicsomot is. Szerencsére a konyhakert melletti temetőben domborodó sírhantok legtöbbjüket elijesztették. Jimet felettébb vonzotta – állandó éhsége csillapításán túl – a botanika. Oktatási céllal Ransome doktor néha felszeletelte és megfestette a növényi szárakat és gyökereket, és Bowen doktor mikroszkópja alatt megmutatta Jimnek, aki azután lerajzolta a temérdek sejtet és szállítóedényt. A növénymeghatározás révén hatalmas szóvilág tárult fel Jim előtt, hiszen minden táborban növő gyomnak volt neve. Elnevezések kavarogtak körülötte, láthatatlan lexikonok hívogatták minden sövényen és árokban.

Jim előző délután kiásott két trágyázóárkot a paradicsomágy ások mellett. Ransome doktorral a kert és a temető közé a földbe besüllyesztettek egy sor kétszáz literes vashordót, és a G tömb telített derítőjéből fel is töltötték valamennyit. Néhány ott lakó fogoly áthordta ugyan a derítő tartalmát az egyik kiszáradt tómederbe, de Jim és Ransome doktor vödörrel, kötéllel és egy kocsival felszerelkezve átmentette a többit. Ransome doktor azon a véleményen volt, hogy kár lenne bármit is elpazarolni, amivel – ha csak néhány nappal is meghosszabbíthatják az életüket. A fényes piros paradicsomok és a duzzadó dinnyék az ő igazát támasztották alá.

Jim leemelte az egyik szennyvizes tartályról a fedelet. Hagyta a mohó legyeket lakmározni, aztán megmerítette a hosszú fanyélre erősített kanalat, és átemelte a trágyát az alacsony kis árokba. Lassú, egyenletes ritmusban dolgozott, mint azok a kínai parasztok, akiket trágyázás közben néha megfigyelt a háború előtt.

Egy órával később, amikor már vékony földréteget is hordott a trágyára, leült az egyik sírra, és pihent egy kicsit. A kórháznál nagy volt a jövés-menés: a tömbparancsnokok, helyetteseik, néhány amerikai az E tömbből, a rangidős belgák és hollandok látogatták meg Ransome doktort, de Jim nem zaklatta őket kérdésekkel. Fáradtan ücsörgött a békés konyhakertben, a magasba szökő bab- és paradicsompalánták szemnyugtató zöld fala tövében. Sokszor úgy képzelte, hogy ha vége a háborúnak, akkor sem megy el innen többé.

A felszállópálya végén egy Zero pilótája kezdte a motort bemelegítem, és a gép berregésétől Jim egyszerű falusi idillről szőtt ábrándképei szétrebbentek. Egy kamikaze készült felszállni: a japánok csak ezzel az egy géppel tudtak visszavágni az amerikai légitámadás után. A hagyományos homlokpántot viselő, még szinte gyermek pilótát csak egy tizedes és egy fiatal közlegény búcsúztatta, de még azt sem várták meg, hogy a gépbe beszálljon, tisztelegtek és sarkon fordultak. A szétlőtt hangároknál még sok munka várta őket.

Jim szemmel kísérte a bizonytalanul levegőbe emelkedő gépet, amely lassan a tábor fölé kúszott. Motorja erőlködve felbőgött a bomba terhe alatt, végül a folyónál elkanyarodott a Kelet-kínai-tenger felé. Jim a markából látcsövet formált, és úgy figyelte, amíg el nem tűnt a felhők között. A gép távozása hidegen hagyott mindenkit a lunghuai repülőtéren. A pagoda lábánál levő hangárok még lángban álltak, a szerelőműhelyekből gőz tört fel. De a kínai kulik már kezdték feltölteni a betonon ütött krátereket, és távolabb a bontóbrigádok is szorgalmasan fosztogatták a géproncsokat.

– Téged még mindig érdekelnek a repülőgépek, Jim? – kérdezte Mrs. Philips, aki Mrs. Gilmourral éppen kilépett a kórház kapuján. – Jelentkezned kellene a Királyi Légierőhöz.

– Én a japán légierőhöz fogok jelentkezni.

– Igen? A japánhoz? – kérdezték az özvegyek nevetgélve; Jim humora mindig zavarba hozta őket.

A köves ösvényen csikorgott a maguk után vonszolt taliga kereke, a felrakott holttest tehetetlenül gurult ide-oda. Jim fényesre dörgölte a nadrágján a három golyónyi paradicsomot. Basie méltányolni fogja az igyekezetét. Bedugta mindhármat az ingzsebébe, és nézte a sírt ásó két idős asszonyt. Mrs. Philips és Mrs. Gilmour néhány lapát után már ki is merült, és leültek pihenni a holttest mellé.

Jim odament Mrs. Philipshez, és kivette az ásót agyondolgozott kezéből. A halott Mr. Radik volt, a Kína Szálló egykori főszakácsa. Jim mindig élvezettel hallgatta a Berengaria nevű óceánjáróról szóló tudományos igényű előadásait, és örült, hogy a maga módján leróhatja a tartozását. Hozzálátott, hogy felássa a puha talajt. Amikor még jobb erőben voltak, az előrelátóbb foglyok félig kiásták a sírhelyeket. De a misszionáriusok özvegyei már túlságosan legyengültek ahhoz, hogy akár egy lapát földet is megforgassanak, így azután a halottakat a föld fölé temették és csak rájuk lapátolták a laza rögöket. Az esős évszakban a halottakra szórt föld úgy felázott, hogy a testek körvonalait tisztán ki lehetett venni, mintha a katonai repülőtér szomszédságában levő kis temetőben a háborúban elpusztult több millió halottból néhány feltámadt volna. A sírokból itt egy kar, ott egy láb meredt ki, a barna földtakaró alatt nyugtalanul alvó halottak végtagjai. Mrs. Hug, a holland asszony, aki Basie-vel és Ransome doktorral érkezett a táborba, itt pihent az egyik sírban, amelybe a patkányok mélyen beásták magukat, és Jimnek a járatokról az a Maginot-vonal jutott eszébe, amelyet az ólomkatonáinak ásott az Amherst Avenue-i kertben.

Elszántan ásott, mert elhatározta, hogy Mr. Radikot mélyre temeti, hogy a patkányok ne férkőzzenek egyhamar a közelébe. Mrs. Gilmour és Mrs. Philips a holttest mellett, a kordén ült, és szó nélkül figyelték. Ha megpihent, két egyforma mosolyt küldtek felé, amely éppoly halovány volt, mint szakadt vászonruhájukon a kifakult virágok.

– Jim! Hagyd azt abba, és gyere ide! Segítségre van szükségem!

Ransome doktor a házipatika ablakából kiabált ki. Mindig haragudott, ha Jim sírt ásott.

A kordét légyfelhő zümmögte körül, le-leszálltak Mr. Radik arcára. Jim, a Berengariára emlékezve, tovább lapátolta a földet.

– Jim, hív a doktor úr…

– Rendben van, készen is vagyok.

A két asszony leemelte Mr. Radikot a kocsiról. Bár az erőfeszítés felőrölte minden maradék erejüket, mégis ugyanolyan gyöngéden bántak vele holtában, mint életében. Talán a két keresztény özvegy még most is élőnek tekintette. Jimre mindig is nagy hatással voltak a mély vallásos érzések. Bár anyja és apja szabadgondolkodó volt, Jim tisztelte a hívő keresztényeket, sőt a Zeppelin Klub tagjait vagy a kínai áruházakban vásárlókat is, mert részévé tudtak válni egy számára idegen, egzotikus rítusnak. Különben is megfigyelte, hogy az események igazolták azoknak a hitét, akik sokat tettek másokért, mint például Mrs. Philips és Mrs. Gilmour és Ransome doktor.

– Mrs. Philips – kérdezte Jim, amikor Mr. Radikot betették a sírba –, mikor hagyja el a lélek a testet? Mielőtt eltemetik?

– Igen, Jim. – Mrs. Philips letérdelt a földre és kézzel földet szórt Mr. Radik arcára. – Mr. Radik lelke már eltávozott. A doktor úr megint szólít. Remélem, megcsináltad a latinleckédet.

– Hát persze. – Jim a hallottakon rágódott a kórház felé menet. Gyakran figyelte a betegek tekintetét a halál beállta előtt, megpróbálta elcsípni azt a pillanatot, amikor a lélek – egy fellobbanó fénycsóvában – elhagyja a testet. Egyszer segített Ransome doktornak, aki egy vérhasban elsorvadt fiatal belga nő meztelen mellkasát masszírozta. Bowen doktor halottnak mondta a fiatalasszonyt, de Ransome doktor mégis tovább dörzsölte a szívét, és a nő szeme egy pillanatra körbefordult, aztán megállapodott Jimen. Jim először azt hitte, hogy a lelke tért vissza, de azért csak halott maradt. Mrs. Philips és Mrs. Gilmour egy órával később eltemették. Ransome doktor megmagyarázta Jimnek, hogy mindez azért történt, mert a masszírozással néhány másodpercre visszapumpálta az agyba a vért.

Jim belépett a házipatikába és leült Ransome doktorral szemben a kis fémlapú asztalhoz. Szerette volna megbeszélni az orvossal Mr. Radik lelkének problémáját, de Ransome doktor – érthetetlen módon – húzódozott a vallási témáktól, noha vasárnap reggelenként rendesen járt istentiszteletre. Arcán még vöröslött a sebhely, és Jim hátán végigfutott a hideg attól, ahogy serényen foglalatoskodott a tálcán levő olvasztott viasszal. Ha fáradt volt vagy valamiért haragudott Jimre, Ransome doktor mindig felolvasztott egypár gyertyát, és négyszögletesre vágott ócska vászondarabokat mártott a forró folyadékba, majd felakasztotta őket, amíg meg nem keményedtek. Előző héten is több száz ilyet gyártott, és a rabok ezeket tették be a kitört ablaktáblák helyére. Bár sok-sok órányi munkája révén az Észak-Kínából a mezőkön akadálytalanul átsöprő jeges szélnek sikerült útját állni, a foglyok semmi jelét nem adták a hálájuknak. Jim azonban világosan látta, hogy Ransome doktor erre nem is tart igényt.

Jim beledugta az ujját a forró viaszba, de Ransome doktor durván ellökte. Beszélgetése a táborparancsnokkal alaposan felizgathatta, mert olyan hévvel készült a télre, mint aki biztos benne, hogy mind itt lesznek még akkor.

Jim levette a cipőjét, és nagy odaadással dörgölni kezdte. Háromévi fapapucs és másoktól levetett ócska vackok viselése után mindenkit el akart kápráztatni ezzel a drága bőr golfcipővel.

– Jim, valóban páratlan, hogy mennyi időt szentelsz az eleganciádnak, de kérlek, ne fényesítsd folyton. – Ransome doktor elcsigázottan bámulta a viaszos négyszögeket. – Idegesíted vele Nagata őrmestert.

– Szeretem, ha szép fényes.

– Így is nagyon szépen fény lik. Még az amerikai pilóták szeme is valószínűleg megakadt rajta. Nyilván azt hitték, hogy a közelben egy golfpálya van, és az iránytűiket a cipőd orrához igazították.

– Ez azt jelenti, hogy én is hozzájárulok a háborús erőfeszítéshez?

– Bizonyos szempontból feltétlenül… – Mielőtt Jim felhúzta volna a cipőjét, Ransome doktor elkapta a bokáját. Jim lábszárán a legtöbb seb gyulladt volt, és a sanyarú táplálkozás miatt nem is gyógyult be soha, de a jobb bokája fölött volt egy fillér nagyságú fekély, amelyet eltömött a genny. Ransome doktor elhúzta a viaszos tálcát a gyertya közeléből. Egy kannában vizet forralt, leszűrte és egy vattacsomót belemártva kitisztogatta a fekélyt.

Jim szótlanul, engedelmesen tűrte. Lunghuában csak Ransome doktorhoz fűzte szoros barátság, bár tudta, hogy az orvos sok jellemvonását helyteleníti. Nem szerette azt sem, ha Jim kimondta a szembeszökő igazságot: az emberek túlzottan jól alkalmazkodnak a háborúhoz. Néha még azt sem tartotta lehetetlennek, hogy Jim latinszeretete valami alantas indítékból fakad. Ransome doktor bátyja sportoktató volt Angliában egy olyan Lunghuához hasonló bentlakásos, zsarnoki intézetben, ahová Jimet is szánták a háború után. Ransome doktor Kína belsejében dolgozott egy protestáns missziós telepen, és sok vonásában mintha egy iskolai felügyelő és egy rögbicsapat kapitányának keveréke lett volna, bár Jim élt a gyanúperrel, hogy a viselkedése sokszor kiszámított. Észrevette ugyanis, hogy az orvos meglepően csavaros észjárásról tett tanúságot, ha a körülmények úgy hozták.

– Nos, Jim, remélem, készültél mára…

Ransome doktor kinyitotta a latinkönyvet. Bár zavarta a foglyok odakinti gyülekezése – férfiak, nők, sokan gyerekekkel, a gyakorlótérre tartottak –, igyekezett csakis a könyvre összpontosítani a figyelmét. Míg az orvos kérdezgette, Jim az asztal alatt tovább fényesítette a cipőjét.

– Szerették őket?

– Amabantur.

– Szeretni fognak?

– Amabor.

– Téged fognak szeretni?

– Amatuseris.

– Helyes, látatlanban elhiszem, hogy a többit is tudod. Mrs. Vincent majd segít a szótározásban. Nem haragszik, ha megkéred rá?

– Most nem. – Jim tárgyilagosan elmesélte az asszony váratlan színváltozását. Sejtette, hogy Ransome doktor valami különleges női problémában siethetett a segítségére.

– Jó. Az embereknek bátorításra van szükségük. Lehet, hogy a trigonometriában már nem tud segíteni.

– Abban nincs is segítségre szükségem. – Jim imádta a trigonometriát. A geometriának ez a része a szívéhez közel álló témával, a légi hadviseléssel függött össze, nem úgy, mint a latin vagy az algebra. – Ransome doktor, a Mustangok mögött szálló amerikai bombázók óránként négyszázötven kilométeres sebességgel repülnek – tudom, mert a szívverésemmel ménem, hogy mennyi idő alatt suhan át az árnyékuk a táboron. Ha a lunghuai repülőteret el akarják találni, körülbelül ezer méterrel a repülőtér előtt kell ledobniuk a bombáikat.

– Jim, te háborús gyerek vagy. De ezt, amit most elmondtál, biztosan tudják a japán légelhárítók is.

Jim hátradőlt és elgondolkozott.

– Lehet, hogy nem.

– Nos, mi nem mondhatjuk meg nekik – vagy talán mégis? Ez nem lenne tisztességes eljárás az amerikai pilótákkal szemben; A japánok így is sokat lelőnek közülük.

– De a repülőtér felett lövik le őket – magyarázta Jim. – Addigra már ledobták a bombákat. Ha meg akarják akadályozni, hogy a kifutópályát bombázzák, akkor több, mint ezer méterrel arrébb kell lőniük őket. – Jimet felajzotta a saját ötlete; ha ezt az új taktikát az egész csendes-óceáni térségben alkalmaznák, akkor ez megfordíthatná a háború menetét és megmenthetné Lunghuát. Jim olyan izgatottan dobolt az ujjaival az asztalon, mint amikor az Amherst Avenue-n az üres házban a fehér zongorán játszott.

– Igen… – Ransome doktor odanyúlt, és gyengéden lenyomta Jim kezét. Megpróbálta megnyugtatni. Azután belemártott egy újabb vászondarabot a viaszba. Talán most hagyjuk a trigonometriát. Mégis inkább egy kis algebrát adok fel neked. Reménykedjünk, hogy nemsokára vége a háborúnak, Jim.

– Természetesen, Ransome doktor.

Te is azt szeretnéd, hogy véget érjen a háború? Ransome doktor ebben gyakran kételkedett. – Itt sokan nem fogják túlérni a háború végét. Szeretnéd már a szüleidet viszontlátni?

– Igen. Mindennap gondolok rájuk.

– Helyes. Emlékszel még, hogy néztek ki?

– Hogyne emlékeznék… – Jim viszolygott attól, hogy Ransome doktornak hazudjon, de ha a szüleire gondolt, a kuckója falára tűzött fényképen levő ismeretlen férfit és nőt képzelte maga elé. Sosem vallotta be Ransome doktornak, hogy ők a pótszülei. Jim tudta, hogy mennyire fontos a szülei emlékét ébren tartania, de az arcuk már egészen elmosódott az emlékezetében. Ransome doktor bizonyosan nem szívesen hallaná, hogy Jim becsapja önmagát.

– Örülök, hogy emlékszel rájuk, Jim. Lehet, hogy megváltoztak.

– Tudom; biztosan éheznek.

– Az éhségnél itt többről van szó, Jim. Ha a háború véget ér, minden nagyon bizonytalan lesz.

– Szóval, maradjunk inkább itt, a táborban? – Jim ezt a beszédet már jobban szerette. Túl sokan emlegették a tábor elhagyását, és közben fogalmuk sem volt arról, hogy mi vár rájuk odakint. – Amíg itt maradunk Lunghuában, a japánok gondoskodni fognak rólunk.

– Látod, ebben nem vagyok olyan biztos. Megnehezítjük a helyzetüket. Nem tudnak bennünket tovább etetni, Jim…

Hát erre akart Ransome doktor mindvégig kilyukadni! Jimet végtelen nyugalom és fáradtság kerítette hatalmába. Hiába volt hát a sok-sok órányi szennyvízhúzás, a konyhakert öntözése, a kordé ide-oda vonszolása Mr. Maxteddel, hogy a tábort életben tartsa. Ahogy mindig is tudta, az élelmet a japánok egy pillanatnyi szeszélye bármikor megvonhatja tőle. Érzései, eltökélt, szívós életben maradási vágya mind-mind semmit sem ér. Az a sok munka és kínlódás csak annyi volt, mint a halottaiból látszólag feltámadó belga nő önkéntelenül rászegeződő vak tekintete.

– Kapunk még ennivalót, Ransome doktor?

– Reméljük, hogy még sikerül egy szállítmányt eljuttatniuk. A japánok már saját maguknak sem tudnak ennivalót biztosítani. Az amerikai tengeralattjárók…

Jim a fényes cipőorra meredt, és azt kívánta, bárcsak látná az anyja meg az apja is a cipőjét, mielőtt meghalnak. Megpróbálta összeszedni magát, hamvaiból élővé varázsolni régi életvágyát. Felidézte magában azt a borzongató gyönyörűséget, amelyet a temetőben, a halottak láttán érzett, az izgatott bűntudatot, hogy ő még életben van. Megértette, hogy Ransome doktor miért nem szereti, ha segít sírt ásni.

Ransome doktor megjelölte a feladatokat az algebrakönyvben, és adott neki két csík sebkötöző rizspapírt, hogy azokon oldja meg a többismeretlenes egyenleteket. Amikor felállt, hogy elmenjen, Ransome doktor kiemelte a zsebéből a három paradicsomot. Letette őket az asztalra, a viaszos tálca mellé.

– A konyhakertből valók?

– Igen. – Jim nyílt pillantással nézett fel Ransome doktorra. Mostanában egyre gyakrabban látta egy felnőtt szemével. A táborban eltöltött idő, a japánokkal való örökös konfrontáció korán megöregítette ezt a fiatal orvost. Gyakran volt bizonytalan a dolgok megítélésében, mint például most is, Jim lopásával kapcsolatban.

– Mindig kell adnom valamit Basie-nek, ha elmegyek hozzá.

– Tudom. Jó, hogy Basie és te barátok vagytok. Basie igazi túlélő, bár az ilyenek veszélyesek lehetnek. A háborút a Basie-féleknek találták ki. – Ransome doktor Jim tenyerébe tette a paradicsomokat. – Edd meg ezeket, Jim. Adok neked valami mást, amit odaadhatsz Basie-nek.

– Ransome doktor… – Jim vágyott rá, hogy megnyugtassa. – Ha mégis szórnánk valahogy Nagata őrmesternek az ezerméteres távolságról… a japánok nem lőnének le több gépet, hanem enni adnának nekünk…

Ransome doktor most először mosolyodott el. Megfordította a kulcsot az orvosságos szekrényben, és egy páncéldobozból kivett két óvszert.

– Jim, te pragmatista vagy. Add ezeket oda Basie-nek, biztosan ad érte valamit cserébe. Most edd meg a paradicsomodat, aztán indulás.

 

 

26 / A tábor szépei

 

Mi vagyunk a tábor szépei,

Minden fiú bájainkat élteti,

Mit nekünk a lunghuai tábor,

Kedd esténként kirúgunk a hámból…

 

Jim a gyakorlótéren át éppen az E tömbbe tartott, de útközben megállt kicsit nézni a lunghuai színjátszók új műsorának próbáját, amelyet a 6-os barakk lépcsőjén tartottak. A színtársulat vezetője Mr. Wentworth volt, a Kínai Bank igazgatója; túlzó gesztusai és affektáló modora bámulatot keltett Jimben, aki az amatőr színjátszásban legfőképp azt szerette, hogy ott mindenki egy csapásra az érdeklődés középpontjába kerül. Jim is nagy élvezettel játszott el egy apródot az V. Henrik-ben. Honnan, honnan nem, Mrs. Wentworth még egy bíborvörös bársonyruhát is összeütött Jimnek, a három év alatt ez volt az egyetlen tisztességes ruhadarabja. Szerette volna ugyanazt viselni a lunghuai színjátszók soron következő produkciójában is, a Bunbury-ben, de Mr. Wentworth, akárhogy kérte, nem akart szerepet osztani rá.

 

Van előadás, vita,

Énekszó és muzsika…

 

A próba siralmasan folyt. A tánckart alkotó négy Pierrot-ruhás lány a ládákból összeeszkábált rozoga dobogón toporgott, és az emlékezetét erőltette. Légitámadástól tartva minduntalan az égre füleltek, tekintetük elkalandozott a próbát irányító Mr. Wentworthről. A forró napsütésben is fázósan borzongtak.

Az unatkozó foglyokból összegyűlt kis közönség hamarosan szétszéledt, és Jimnek sem volt kedve tovább maradni. A társulat tagjait a legfelvágósabb angol családokból válogatták, sipító, természetellenes hanghordozásuk végtelenül visszataszító volt. Náluk talán már csak az a rögbimeccs volt mesterkéltebb, amelyet előző télen Ransome doktor egy hirtelen, bár szerencsére nem ismétlődő elmezavarában rendezett. A tábor szépeinek zörgő csontú férjei a gyakorlótéren egy rögbimeccs paródiáját mutatták be: kimerülten tántorogtak ide-oda, a labdát sem volt erejük továbbadni, míg a meccsből kizárt társaik – akik sosem vették maguknak a fáradságot, hogy a szabályokat megtanulják – ordítva becsmérelték őket.

Jim az őrház mellől gyors terepszemlét tartott. A kapunál kisebb csoport gyülekezett: a megkésett élelmiszer-szállító teherautót várták Sanghajból. Bár hivatalosan senki sem adta tudtukra az ellátás körüli gondokat, a rossz hír futótűzként terjedt el a táborban.

Talán a kedvezőtlen változást megneszelve, a kínai koldusok száma is megcsappant a kapu előtt: egy parasztasszony holtteste hevert az út melletti füves padkán, de a szélnek eresztett katonák és munka nélküli riksakulik eltűntek, csak néhány guggoló öregember és sápadt gyerek tartott ki továbbra is.

Jim belépett az E tömbbe, ahol csak férfiak laktak, és felkapaszkodott a lépcsőn a második emeletre.

Mindegy, hogy odakint milyen idő volt, az E tömbben lakó angolok sosem tették ki a lábukat az ajtón kívülre. Volt, akit a malária szögezett ágyhoz, és naphosszat az izzadságtól és vizelettől bűzlő szalmazsákon feküdt. Mellettük az egészségesek a falat vagy a kezüket bámulták.

Jim sosem értette meg, hogy képesek felnőttek így elszakadni a valóságtól. Szinte kivirult, amint az amerikaiak hálótermébe ért. Amit az amerikaiak csináltak, abban nem talált kivetnivalót, a termekben uralkodó derűs hangulattól és a gunyoros jókedv szikráitól mindig felvillanyozódott.

Tekintete végigfutott a kuckókon. Az angolok ágyait nem védte semmi, az amerikaiak azonban kis kuckókat építettek a priccsük köré: ki mit talált, elnyűtt lepedőket, deszkalapokat, szalmazsákokat vagy bambuszgyékényeket, bármit felhasználtak. A régi osztálytermek közül kettőben a kereskedelmi hajókon szolgáló tengerészek éltek. Az elválasztó ajtókat kiemelték, a magas termekben legalább hatvanan lehettek, mindenki a maga kuckójában. Előfordult az is, hogy néhányan kivonultak a gyakorlótérre, és végtelenül kényelmesen baseballt játszottak, de az idő nagy részét ők is a kuckójukban töltötték, és fő szórakozásuknak hódoltak: hölgylátogatóikat fogadták. Szünet nélkül özönlöttek hozzájuk a kamasz lányok, egyedülálló angol nők, sőt férjes asszonyok is. Valószínűleg az vonzotta őket is, ami Jimet.

A szexualitás – Jim számára felfoghatatlan módon izgalmas, érdekes tárgyak kifogyhatatlan tárházát teremtette elő; az amerikaiak ezeket a kincseket magukkal hozták a táborba, és fizetőeszközként hozták forgalomba: képregényfüzetek, a Life, a Reader's Digest és a Saturday Evening Post régi számai, érdekes tollak, rúzsok, púderkompaktok, rikító nyakkendőtűk, öngyújtók és műanyag övek, vásári mandzsettagombok és vadnyugati övcsatok, a Mustangok varázsával vetekedő kacatok valóságos tárháza mindenkit levett a lábáról.

– Á, megjött a sanghaji Jim…

– Basie dühös rád…

– Akarsz sakkozni, fiú?

– Jim! Forró vizes borotválást kérek…

– Jim, hozz nekem egy balkezes csavarhúzót és egy vödör gőzt…

– Miért dühös rá Basie?

Jim sorban üdvözölt mindenkit: Cohent, a sakkmániás baseball-csodacsatárt, Tiptree-t, a nagydarab, kedves kazánfűtőt, akinek a legtöbb képregénye volt, Hintont, a másik hajópincért és alkalmi filozófust, Daintyt, a volt távírdászt és jelenlegi verhetetlen kurvapecért. Kedves, barátságos ember volt mind, Jim kedvéért szerepet játszottak, és szívesen ugratták, valahányszor eljött Basie-hez. Legtöbben kedvelték is a gyereket, aki cserébe fáradhatatlanul lótott-futott helyettük. Ahol épp "hölgyet" fogadtak, a kuckó zárva volt, de ahol nem, a függönyt felhúzták, hogy a priccsükön heverészők szemmel tarthassák a világ folyását. Két idősebb tengerész maláriás volt, de ebből sem csináltak nagy ügyet. Jim úgy érezte, hogy mindent összevetve az amerikaiak belevaló fickók, nem olyan furcsák és rejtélyesek, mint a japánok, de ezerszer jobbak a rosszkedvű és nehezen kiismerhető angoloknál.

De miért mérges rá Basie? Jim végigment a felaggatott lepedők közti keskeny folyosón. Innen az 5-ös barakkban lakó angol sirámait hallotta, aki a férjére panaszkodott, onnan pedig két belga lány kacarászását, akik megözvegyült apjukkal laktak a G tömbben. Valamit mutathattak nekik, azon vihogtak.

Basie kuckója a terem északkeleti sarkában volt, két ablakából az egész tábort be lehetett látni. A hajópincér most is a priccsén ült, a japán katonákat figyelte az őrház előtt, és Demarest jelentését hallgatta, aki kuckószomszédja és legfőbb csatlósa volt. Színehagyott, de szépen vasalt hosszú ujjú vászoninget hordott; miután Jim kimosta és megszárította az ingeket, Basie megjegyezhetetlen módon összehajtogatta és becsúsztatta a matraca alá, majd élére vasaltan húzta elő mindet. Basie ritkán hagyta el a kuckóját, és Jim Szekura úrnál is hűvösebbnek és frissebbnek látta. Ennek oka talán az lehetett, hogy Basie-t Lunghua kevésbé viselte meg, mint a japán táborparancsnokot. Keze, arca most is nőiesen lágy is kisimult volt, bár betegesen sápadt. Úgy jött-ment a kuckójában, mintha az Aurora gőzös tálalójában lenne, ahonnan a lunghuai tábort, és azon túl az egész világot, mint egy kabinsort, rendben kellene tartania, hogy készen álljon az elővigyázatlan vendégek fogadására.

– Bújj be, kölyök. Ne lihegj már annyira, még elfújod Basie-t. – Demarest, a volt bárpincér, úgy tudott beszélni, hogy közben a szája nem mozdult. Jim úgy gondolta, hogy korábban hasbeszélőként dolgozhatott, de Mr. Maxted szerint valószínűbb, hogy hosszabb időt töltött börtönben.

– Hagyd a fiút… – Basie intett Jimnek, hogy üljön le, Demarest pedig átment a maga kuckójába. – Csak éppen kevés neki a levegő itt, Lunghuában, ugye, Jim?

Jim megpróbált uralkodni kapkodó lélegzetvételén. – Nincs elég vörös vérsejted – mondta Ransome doktor, de ez, ha más megfogalmazásban is, ugyanazt jelentette, mint amit Basie mondott.

– Igazad van, Basie. A Mustangok elszívták előlem. Láttad a légitámadást?

– Hallottam, Jim… – Basie sötét pillantást vetett Jimre, mintha őt okolná a zajért. – Ezek a Fülöp-szigeteki pilóták biztos valami isten háta mögötti támaszponton kapták a kiképzést.

– Fülöp-szigetekiek? – Jim végre normálisan vette a levegőt. – Tényleg Fülöp-szigeteki pilóták voltak?

– Csak egypáran, Jim. Néhány repülőhadosztály MacArthur alatt harcol. A többi pedig Csungkingban állomásozó régi, harcban edzett Repülő Tigris. – Basie bölcsen bólogatott, közben a szeme sarkából azt leste, milyen hatással van Jimre lenyűgöző tájékozottsága.

– Csungkingban… – lehelte Jim átszellemülten. Ez volt az az információmorzsa, amellyel éhes fantáziája sosem tudott betelni. Örömét még az sem tudta elrontani, hogy tudta: Basie a kedvéért ki szokta színezni a híreit. Valahol a táborban rejtegettek egy rádiót, amelyet sosem találtak meg a japánok, nem azért, mert olyan ördögi ügyességgel dugták el, hanem mert a túlbuzgó besúgók egymásnak ellentmondó információkkal bombázták a táborparancsnokságot a hollétéről. Jimnek minden igyekezete ellenére sem sikerült rájönnie a rejtekhelyre, arról viszont tudomást szerzett, hogy a rádió sokszor huzamosabb ideig nem működik, és ilyenkor Basie egy árnyékháború híreivel eteti. Jim belement a játékba, és látszólag ámultán hallgatta Basie beszámolóit, holott már képtelen volt a szóbeszédet a puszta kitalációtól különválasztani. De ez a játék szorosabbra fűzte kettejük kapcsolatát.

A másik közös mulatságuk az volt, ahogy Basie Jim szókincsének gyarapodását figyelte.

– Megcsináltad a leckéd, Jim? Minden szót megtanultál?

– Igen, Basie. Egy csomó latin szót. – Basie méltányolta Jim latintudását, de a hosszas felsorolás kifárasztotta, ezen Jim úgy döntött, mégsem mondja el az "amo" ige összes szenvedő alakját. – És angol szavakat is. Azt, hogy "pragmatista" – ezt Basie komoran vette tudomásul –, meg azt, hogy "túlélő". – Basie kuncogott.

– Túlélő? Hasznos szó – ismerte el. – És te, te túlélő vagy, Jim?

– Hát, nem is tudom… – Ransome doktor, ha jól emlékszik, nem bóknak szánta ezt a szót. Jim szerette volna még valamivel meglepni Basie-t, aki sosem használta a hallott szavakat, hanem, mintegy elkövetkezendő jobb időkre gondolva, elraktározta őket. A szavakat tekintve rendkívül kifinomult, szertartásos életre számított. – Tudsz még valamit, Basie? Mikor szállnak partra Vuszungnál az amerikaiak?

De Basie nem felelt, gondolatai már messze jártak. Hátradőlt a párnájára, tekintetét végigjáratta a kuckó berendezésén, arcán olyan kifejezés ült, mint akit nyomaszt vagyona terhe. Első látásra a kuckót ócska rongyokkal és fonott kosarakkal zsúfolta tele, valójában azonban akár egy vegyeskereskedést is nyithatott volna a sok összehordott holmiból: alumíniumfazekak és -lábasok, női nadrágok és blúzok, egy madzsongjáték, több teniszütő, egy fél tucat párjavesztett cipő és egy valóságos kincsesbánya a Reader's Digest-ből és a Popular Mechanics-ból. Mindehhez csere révén jutott, bár azt, hogy mit adott érte, homály fedte, hiszen Jim látta annak idején, hogy Ransome doktorhoz hasonlóan üres kézzel érkezett a táborba.

Jim szerint az itt felhalmozott holmik nagy része hasznavehetetlen volt. Teniszezni már nem bírt senki, mert nem volt hozzá ereje, a cipők talpa elkopott, és átengedte az esővizet, a fazekakban és lábasokban nem volt mit főzni. Minden ravaszsága ellenére a hajópincér éppolyan rövidlátó maradt, mint amikor Nantaóban, a kikötőben megismerte, a világról ugyanolyan éles, de nem éppen átfogó képet tudott csak alkotni. Basie tehetsége a kisszerű tolvajláson nem terjedt túl. Jimet néha elfogta az aggodalom: mi lesz Basie-vel a háború után?

– Munkára, Jim – szólalt meg Basie váratlanul. – Kitetted a csapdákat? Meddig mentél el ma? Átmentél az öblön is?

– Át bizony. Egészen a régi gyakorlóteremig mentem.

– Jól van.

– Nem láttam fácánokat, Basie. Azt hiszem, nincsenek is. Túl közel vagyunk a repülőtérhez, elriasztják őket.

– Dehogy nincsenek, Jim. De a csapdákat ki kell vinni a sanghaji úthoz. – Ravaszkásan hunyorgott Jimre. – Aztán kiteszünk egy csalit!

– Hát éppen kitehetünk, Basie… – Ha a sejtése nem csal, már meg is találták azt a csalit: Jimet magát. Az egész csapdaállítási hókuszpókusznak semmi köze a fácánfogáshoz. Talán az amerikaiak be akarnak látogatni Sanghajba, és Jimet az útvonal kikísérletezésére használják fel. De még az sem lehetetlen, hogy unalmukban kitaláltak egy játékot: fogadásokat kötnek arra, hogy Jim milyen messzire jut el a csapdákkal, mielőtt az őr a toronyból észreveszi és lepuffant ja. Bár kedvelik, az ilyen akasztófahumor éppenséggel nem áll messze tőlük.

Jim megingott a fáradtságtól. Nem volt más vágya, mint lefeküdni a priccs végében. De Basie várakozásteljesen nézett rá. Biztosan látta, hogy a konyhakertben dolgozik, és most egy kis babot vagy paradicsomot vár tőle. Basie mindig várt valami ínyencséget, de a maga módján ezt vissza is fizette. Amikor Jim még kisebb volt, Basie órákig bajlódott, hogy egy kis rézdrótból és cérnaorsóból játékokat csináljon neki, vagy törékeny szépségű műlegyeket, amelyek kis úszóról lógtak. És a születésnapján csak Basie-től kapott ajándékot.

– Basie, hoztam neked valamit… – és előhúzta a zsebéből a két óvszert. Basie kihalászott a priccse alól egy rozsdás kekszesdobozt. Ahogy levette a tetejét, Jim meglátta, hogy százszámra vannak benne az óvszerek, vagy "profilaktikumok", ahogy a tengerészek nevezték őket. Amint kifogytak az első számú értékmérőből, a cigarettából, áttértek ezekre a mocskos gumikra. Az elmúlt három év során alig csökkent a számuk, nem is azért, mintha kevesebbre lett volna szükség a táborban, hanem, mert nőtt az értékük: mindenféle jelentéktelen dologra nem lehetett elpazarolni őket. Ha az amerikai tengerészek pókereztek, óvszerben játszottak, némelyik előtt sokszor egész halom állt. Jim egyszer meghallotta Ransome doktor megjegyzését, miszerint a dolog iróniáját még az is növeli, hogy az értékük annak ellenére nő, hogy a táborban már csaknem mindenki impotens vagy meddő.

Basie olyan alaposan szemügyre vette az óvszereket, mintha attól félne, hogy már használták őket.

– Hol szerezted ezeket, Jim?

– Teljesen újak, Basie. Ez a legjobb márka.

– Tényleg? – Basie nem is egyszer vita nélkül elismerte Jim hozzáértését a legvalószínűtlenebb szakterületeken. – Talán be tudtál kukkantani Ransome doktor orvosságos szekrényébe?

– Nem találtam paradicsomot. Tönkrementek a légitámadásban.

– Ó, azok a Fülöp-szigeteki pilóták… Nem baj, Jim. Mesélj nekem Ransome doktor szekrényéről. Gondolom, sok ott a gyógyszer.

– Rengeteg, Basie! Van jód meg higanyos kenőcs… – Mivel a szekrény teljesen üres volt, Jim az apja fürdőszobai orvosságos szekrényében látott címkéket próbálta emlékezetébe idézni, azokat az ott látott titokzatos szavakat, amelyek a felnőttek testével voltak valamiképp kapcsolatban: – …és pesszáriumok, és linctus és fogamzásgátló labdacsok…

– Labdacsok? Feküdj csak le, Jim. Nagyon elfáradtál. – Basie átölelte Jim vállát, és együtt nézték a teherautóra várók egyre népesebb csoportját. – Ne izgasd magad, Jim. Nemsokára lesz sok ennivaló. Felejtsd el azt a sok szóbeszédet, hogy a japcsik megvonják tőlünk az ennivalót.

– De megtehetik, Basie! Kínos helyzetbe hozzuk őket.

– Kínos helyzetbe? Ransome doktor jobban tenné, ha nem mondana neked ilyen szavakat. Hidd el, Jim, a japcsikat mi nemigen tudjuk kínos helyzetbe hozni. Benyúlt a párnája alá és kihúzott egy apró édesburgonyát. – Edd meg, amíg én összeállítom a tennivalóinkat. Ha befejezted az evést, kapsz egy Reader's Digest-et, elviheted magaddal a G tömbbe.

– Jaj, kösz, Basie! – Jim befalta a burgonyát. Szerette Basie kuckóját. A sok felesleges holmi ugyanúgy megnyugtatta, mint Ransome doktor leckekikérdezése. Az algebra és a latin éppolyan hasznavehetetlenek voltak, de összeállt belőlük egy kerek világ. Basie jövőbe vetett hite helyrebillentette a lelki egyensúlyát.

És mintha csak ez is Basie-t akarná igazolni: alighogy az utolsó morzsát is lenyalta az ujjáról, befutott a várva várt katonai teherautó Sanghajból a foglyok ellátmányával. Jim mindenesetre félretette a krumpli héját vacsorára.

 

 

27 / A kivégzés

 

A teherautó vezetőfülkéje mögött feltűzött szuronnyal mozdulatlanul állt két japán katona a burgonyás- és búzászsákok között. Jim még Basie ablakából is csalhatatlanul észrevette, hogy a szükséges mennyiségnek megint csak a felét küldték. Persze már az is öröm, hogy egyáltalán jött valami, bár a csalódottság érzése legyőzte a megkönnyebbülést. A foglyok lassú léptekkel kísérték a teherautót a konyháig: kezüket sortjaik zsebébe süllyesztették, fapapucsuk kopogott a salakos úton. Mit tettek volna, ha a teherautó üresen érkezik meg? Egyetlen fogoly sem látszott képesnek, még Ransome doktor sem, hogy a maradék erejével a háború végvonaglásait átvészelje. Jim még szinte szívesen is vette az éhezést, mert akkor megint láthatja majd a Mustangokból sugárzó különös fényt…

Mögötte a kuckókból előszivárgó amerikaiak az ablakhoz tódultak. Demarest az észak-sanghaji kikötői negyedek fölött gomolygó sűrű füstre mutatott. Bár a kikötő tizenöt kilométernél is messzebb volt, Jim mégis hallotta a kihalt rizsföldeken végiggördülő fojtott mennydörgést, a távoli robbanások elkésett visszhangját. A hang megreszkettette az épen maradt ablakokat, és homályos előérzettel remegtette meg a szívüket.

Jim amerikai repülőgépeket keresett a füstfelhőben. A lunghuai repülőtérről nem szállt fel egyetlenegy még működőképes Zero sem, hogy a bombázást megakadályozza.

– B-29-esek, Basie?

– Pontosan, Jim. A félteke védelmi csodafegyvere, a más néven Superfortressnek is nevezett bombázók. Egyenesen Guamról.

– Guamról, Basie… – Jimre mély benyomást tett, hogy ezek a Csendes-óceánon át olyan hosszú utat tettek meg, hogy sanghaji dokkokat bombáznak, ahol annyi boldog időt töltött bújócskázással. A B-29-esek megfélemlítették Jimet. Ezek a roppant áramvonalas bombázók Amerika hatalmát és eleganciáját jelképezték. A japán zárótűz fölé tudtak emelkedni, de két nappal előbb Jim észrevett egyet, amelyik mindössze százötven méterre a rizsföldek felett repült, két motorja füstölt, de a magas, szép ívű farok szavaknál is ékesebben bizonyította Jim előtt, hogy a japánok elvesztették a háborút. Jim néha látta a lelőtt gépek elfogott legénységét, a lunghuai őrházban tartották őket. Az egészben az volt a leghihetetlenebb, hogy ezeket a bonyolult gépeket olyanok vezették, mint Cohen, Tiptree vagy Dainty. Ilyesmi is csak Amerikában fordulhat elő.

Jim minden mást elfelejtett a B-29-eseken kívül. Át akarta ölelni az ezüstfényű testüket, meg akarta simogatni a motorok burkolatát. A Mustang is gyönyörű gép, de a Superfortress szépségét csak más dimenzióban lehet mérni…

– Nyugi, kölyök. – Basie átölelte a remegő gyereket. – Messze vannak Lunghuától. Nehogy összepiszkítsd magad.

– Nincs semmi bajom, Basie. Most már ugye mindjárt vége a háborúnak?

– Bizony. Ami téged illet, az nem is következhet be elég hamar. Mondd csak, láttad Sanghajban a Pokol lovasait?

– Hát persze, Basie! Egyenesen nekihajtottak egy égő falnak!

– Akkor jó. Nyugodj meg, aztán gyere, vár minket a munka.

Jim ezután egy órát Basie parancsainak teljesítésével töltött. Először vizet hozott az őrház mögötti tavacskából. Amikor visszaért a E tömbbe, nekilátott tűzifát gyűjteni. Basie ragaszkodott a forralt vízhez, bar a kevés tüzelőanyag miatt egyre nehezebb volt előállítani. Jim összeszedte a szétszórt fadarabkákat és szalmaszálakat, azután a salak közül próbált széndarabkákat kikaparni, de még a salakkal is egész jól lehetett fűteni.

Amint meggyújtotta a tüzet, szorosan fújni kezdte a lusta lángnyelveket. Az agyagfúvóka elvékonyodó részéhez tette a széndarabokat, ahol Ransome doktor szerint a legnagyobb a léghuzat. Amint felforralta az ivóvizet, egy kevés szürkés folyadékot kiöntött Basie csajkájába, és felvitte, hogy az ablakdeszkán kihűljön. Összeszedte Basie ruháit, és a piszkos ingeket kimosta a maradék vízben. Aztán egy óra szünetet tartott, amíg sorba állt Basie adagjáért. Az E tömbben lakó férfiak kaptak utolsónak enni, és valamennyien sorba álltak a konyhánál. Jim szeretett közöttük várni Basie főtt búzájára és édesburgonyájára, mert itt végre felnőttnek érezte magát. A fekélyes, elgennyesedett, szúnyogcsípésekkel borított izzadt testekből olyan részegítő agresszivitás áradt, hogy Jim nem csodálkozott a japán őrök bizalmatlanságán. Jim feje felett mocskos viccek röpködtek, a nők testét és nemi szerveit olyan brutális durvasággal taglalták, mintha fel akarnák magukat tüzelni olyasmire, amire már egyébként rég képtelenek voltak. Jim mindig gondosan elraktározott az emlékezetében egy-két kifejezést, és kuckója magányában újra ízlelgette őket. Mire Basie adagjával és ingeivel visszatalpalt az E tömbbe, úgy érezte, jogos hely illeti meg Demarest mellett, a priccs végében. Figyelte, ahogy Basie eszi a főtt búzát: úgy tologatta ide-oda a tányérján a zsizsikeket, mint egy kínai boltos a golyókat a golyós számológépén.

– Keményen dolgoztunk ma, Jim. Apád büszke lenne ránk. Mit is mondtál, melyik táborban van?

– A szucsoui központiban. Anyámmal együtt. Csakhamar találkozol majd velük. – Jim szerette volna, ha a hajópincér is jelen van az első találkozáskor, hogy igazolja a személyazonosságát, ha a szülei esetleg nem ismernék meg.

– Örömmel ismerkedem meg velük, Jim. Ha nem szállítják át őket az ország belsejébe…

Jim éles hallását nem kerülte el a mellékzönge:

– Az ország belsejébe?

– Nos, előfordul az ilyesmi, Jim. Lehet, hogy a japcsik összeszedik az embereket a Sanghaj környéki táborokból.

– Addigra mi már nem állunk háborúban?

– Nem, dehogy, ez egyszer biztos… – Basie eldugta az édesburgonyát a priccse alatt fekvő serpenyők közé. Hosszan kotorászott a cipők és a teniszütők között, majd kihúzott egy Reader's Digest-et, amelyik ezerszer megfordult már mindenki kezében az E tömbben, átlapozta a szurtos füzetet. Rászáradt vértől és gennytől mocskos, több rétegű ragasztószalag tartotta össze az elrongyolódott lapokat.

– Jim, olvasod még a Digest-et? 1941 augusztusi szám, van benne néhány érdekesség…

Basie kiélvezte Jim izgalmát. Ez a körülményes ugratás is a játék része volt. Jim türelmesen várt, tisztában volt vele, hogy Basie kizsákmányolja, régi, agyonolvasott képeslapokért kulimunkát végeztet vele. Ezek az unatkozó kereskedelmi matrózok réges-rég rájöttek, hogy Jim megszállottja mindennek, ami amerikai, és jóakaratúan csillogtatták meg szeme előtt egy ősrégi Life vagy Collier's képeslap birtoklásának lehetőségét, amire Jimnek legalább annyira szüksége volt, mint az édesburgonyára. A betűkkel olthatatlan tudásszomját csillapította.

Jim ezzel a méltatlan cserével is a táborhoz való ragaszkodását fejezte ki. Munka közben nem gyötörte a félelem, hogy a lunghuai tábor megszűnik, és egy nap, mintegy álomból ébredve, ismét a kifutópálya építésén találja magát. Az égő Mustang pilótájából sugárzó fényt figyelmeztetésnek érezte. Amíg Basie, Demarest és Cohen minden kérését teljesíti, ide-oda szaladgál a konyha és a tömb között, vizet hord és sakkozik, addig sértetlenül megőrizheti a háború örökkévalóságának illúzióját.

 

Jim, a Reader's Digest-tel a kezében az E tömb előtti lépcsőn ült. Felpislogott a napfénybe, hogy még véletlenül se pillantson a füzetbe. Evés után világgal megbékélt emberek ácsorogtak mindenfelé. Az oszlopok közti árnyékot a beteg raboknak tartották fenn, akik összebújva kucorogtak, mint a sanghaji Sétányon, az irodaépületek előtt a kolduscsaládok.

Jim mellett egy fiatal ember ült, a Sincere Company nagyáruház volt felügyelője. Maláriában szenvedett, és már nem volt sok ideje hátra. Testét rázta a láz, meztelenül ült a lépcsőn, és a lunghuai színjátszók ünnepi készülődését figyelte. Verteién ajkával egy kivehetetlen mondatot ismételgetett.

Jim, ha tudja, hogyan, szívesen segített volna ezen a sovány szerencsétlenen. Odanyújtotta neki a Reader's Digest-et, de ezt a gesztusát szülte azonnal meg is bánta: a férfi magához ölelte a képeslapot, marka önkéntelenül is görcsbe szorult, mintha a nyomtatott szöveg új életre keltette volna az emlékezetét. Éles, bár alig hallható hangon énekelni kezdett:

 

Mi vagyunk a tábor szépei,

Minden fiú bájainkat élteti,

Mit nekünk a lunghuai tábor…

 

Lábán színtelen vizeletpatak csorgott le a lépcsőre, onnan a földre. Erőtlen kezéből kihullott a képeslap, amelyet Jim még időben elkapott, mielőtt a tócsában elázott volna. Míg Jim a lap gerincét egyengette, az őrházban megszólalt a légiriadót jelző sziréna, de néhány másodperc múlva, még mielőtt a foglyok szétrebbentek volna, éppoly hirtelen el is hallgatott. Minden arc az üres égbolt felé fordult, és várta a rizsföldek felől érkező Mustangokat.

A sziréna azonban egy merőben más látványosságra csődítette össze a tábort. Négy japán katona, köztük Kimura közlegény, lépett ki az őrházból, közrefogva egy kínai kulit, aki a riksáján egy japán tisztet hozott ki Sanghajból. A hosszú úttól még elcsigázott kuli nehezen szedte szalmapapucsba bújtatott lábát. A rúdnak nekifeszülő háta meggörnyedt, fejét lehajtotta, és erőltetetten nevetgélt, mint általában a kínaiak, ha nagyon meg vannak rémülve.

A japán katonák határozott léptekkel kísérték kétfelől. Fegyvertelenek voltak, csak fabotokat vittek a kezükben, amelyekkel hol a riksa kerekeit, hol a kuli vállát ütötték. Kimura a riksa mögött haladt, és időnként rásózott a faülésre, amitől a riksa folyton nekivágódott a kuli lábának. A gyakorlótér közepén Kimura és egy másik katona megragadta a riksát, és nagyot taszított rajta. A kuli a földre zuhant.

A katonák látszólag céltalanul köröztek a felfordult riksa körül. Kimura belerúgott a kerekekbe, és összetörte a küllőket. A többiek rátapostak a fogantyúra, és nagy reccsenéssel kettéroppantották a nyelet. Aztán mind együtt felfordították a riksát, és szétszórták az üléspárnákat.

A kuli feltérdelt és magában nevetett. A pillanatra beálló csendben Jim meghallotta azt a különös monoton éneket, amit a kínaiak haláluk közeledtekor kántálnak. A gyakorlótér körül álló foglyok mozdulatlanul álltak. Az összetákolt nyugszékekben férfiak és nők ültek a barakkok előtt, vagy álltak az alvópavilonok lépcsőin. A lunghuai színjátszók félbehagyták a próbát. Egyikük sem szólt, amikor a japánok megkerülték a riksát, és az üléseket meg a vázat apró szilánkokra rugdosták. Az ülés alatti ládából egy köteg rongy, egy bádogvödör, egy rizzsel teli vászonzsák és egy kínai újság hullott ki, az írástudatlan kuli összes ingósága. A földre kiszórt rizsszemek közt ült, és arcát az ég felé emelve, egy oktávval magasabban énekelt tovább.

Jim kisimította a Reader's Digest-et, és azt fontolgatta, hogy ne olvasson-e mégis el egy cikket Winston Churchillről. Legszívesebben hátat fordított volna az egésznek, de körülötte a foglyok nem mozdultak, tekintetüket le sem vették a gyakorlótérről. A japánok végeztek a riksával, és most felemelt botokkal a kulihoz léptek. Teljes erőből rávágtak a fejére, és elsétáltak onnan, mintha mélyen gondolataikba merültek volna. A kuli lihegve már csak magában énekelt, míg a hátán lefolyt a vér, és tócsába gyűlt a térde körül.

Jim előtt egy percig sem volt kétséges, hogy a japánoknak tíz percbe sem telik a kulit agyonverni. Bár a bombázástól és a háború közeli elvesztésének lehetőségétől egészen összezavarodtak, most mégis nyugalom szállta meg őket. A fegyvertelenség, az egész kivégzés csak egy célt szolgált: megvetésüket akarták éreztetni az angol foglyokkal szemben, először azért, mert fogságba kerültek, másodszor pedig azért, mert tehetetlenül tűrik a kuli meggyilkolását.

És Jim – magában – igazat adott a japánoknak. Egyik angol internált sem tenne semmit, még ha az összes kínai kulit halálra ütlegelnék is az orra előtt. Jim hallgatta a lecsapó ütéseket és a kuli elfojtott sikolyait, aki a saját vérében fulladt meg. Ransome doktor biztos megpróbálna közbelépni. De Ransome doktor általában messzire elkerülte a gyakorlóteret.

Jim az algebraleckéjére gondolt, amelyből egy részt már fejben megoldott. Tíz perccel később, amikor a japánok visszamentek az őrházba, a foglyok is szétszéledtek. A lunghuai színjátszók folytatták a próbát. Jim kerülő úton visszament a G tömbbe, a Reader's Digest-et bedugta az inge alá.

Este, alighogy megette a Basie-től kapott krumpli héját, lefeküdt a priccsére, és végre kinyitotta a képeslapot. Szégyen, gyalázat, de nem talált benne egyetlen hirdetést sem, így azután a szeretett Packard-hirdetést nézte a kuckója falán, és a Vincent házaspár halk beszélgetésére fülelt, amelyet a fiuk csendes köhögése festett alá. Amikor az E tömbből visszajött, a fiú a szoba padlóján a teknőssel játszott. Jim és Mr. Vincent futólag összeszólalkoztak: Jim vissza akarta tenni a teknőst a dobozba, a férfi meg akarta ezt akadályozni. De Jim nem engedett, bízott benne, hogy Mr. Vincent nem mer megverekedni vele. Mrs. Vincent közömbösen figyelte az ágy szélére tehetetlenül lehuppanó férjét, aki összetörtén meredt Jim felemelt öklére.

 

 

28 / A szökés

 

– Már megint vége a háborúnak, Mr. Maxted?

Ameddig a konyhaajtóban várakozó Jim ellátott, foglyok lökték félre mindenütt a kordákat, és kiabáltak, mutogattak a kapu felé. A légiriadót lefújó sziréna úgy vijjogott, mint egy rémült madár, amelyik az amerikai bombák elől próbál elrejtőzni. A foglyok egymás vállát átölelve nézték a japán katonák kivonulását az őrházból. Mind a harminc embernél puska volt, rajta feltűzött szurony, vállukon vászonzsák, amiben a személyes holmijukat vitték. A szalmagyékények és kendo páncélok mellett két baseballütő, egy fűzőjénél fogva összekötött, kétoldalt lelógó amerikai tornacipő meg egy hordozható lemezjátszó is akadt, amit a foglyoktól kaptak cigarettáért, ennivalóért és más táborokban sínylődő rokonaikról szóló hírekért cserébe.

– A kis barátaid, úgy látszik, távoznak, Jim. – Mr. Maxted mocskos ujjaival végigzongorázta kiálló bordáit, és szakadt bőrcafatkák után tapogatódzott. Az augusztusi napfényben hunyorogva nézte a kezébe akadó darabkákat, mintha az bántaná, hogy teste egyes részeit rendetlenül szétdobálja a táborban. – Tartom a sorban a helyed, ha integetni akarsz Kimura közlegénynek.

– Tudja a címem, Mr. Maxted. Nem szeretek búcsúzkodni. Délutánra valószínűleg úgyis visszajönnek, amint kiderül, hogy nincs hova menniük.

Jim, aki nem szívesen mondott le a sor elején elfoglalt előnyös helyéről, hiszen Mr. Maxteddel már hajnal óta sorba álltak, kelletlenül felmászott az ételszállító kordéra. Az előtte álló férfiak feje fölött figyelte a kapun libasorban kivonuló japánokat. A táborból kiérve felsorakoztak az út szélén, háttal egy kiégett japán repülőgéproncsnak, amely vagy száz méterre egy rizsföldön hevert. A kétmotoros gépet felszállás közben lőtték le két nappal korábban a lunghuai repülőtér felett. Az elhagyott vidéken hirtelen feltűnő Lightning vadászgépek géppuskái szakították darabokra.

A kis vastalicskán egyensúlyozva Jim észrevette Kimura közlegényt, aki idegesen pillantott kelet felé, ahonnan a félelmetes amerikai gépek érkeztek, szinte egyenesen a felkelő nap korongjából. A meleg augusztusi napfényben Kimura bőre fénytelen hideg viasznak látszott. Megnyalta az ujjait, és a nyállal ledörgölte az arcát. Félt kilépni a tábor biztonságos világából. Az út füves szegélyén, Kimura lábánál kínai parasztok ültek. Tágra nyílt szemmel nézték az őrizetlenül hagyott kaput, amely oly sok hónapon át zárva maradt előttük. Jim biztos volt benne, hogy ezeknek az éhező kínaiaknak a felfogóképességét meghaladja a kitárt kapu jelentősége.

Jim tekintete is a két kapuszárny közt támadt ürességre szegeződött. Neki is nehezére esett megérteni, hogy hamarosan a szabadság várja odakint. Az őrtoronyban álló katona is lemászott az őrház tetejére, könnyű gépfegyverét a vállán átvetett hevederbe dugta. Nagata őrmester kilépett az őrházból, és csatlakozott a tábor előtt várakozó embereihez. A táborparancsnok már előző héten megszökött a táborból, azóta Nagata őrmester látta el a rangidős tiszt feladatait.

– Mr. Maxted, Nagata őrmester is elmegy – a háborúnak most már vége!

– Már megint, Jim? Azt hiszem, még egy véget már nem élünk túl…

Amióta már vagy egy hete a legkülönfélébb rémhírek keringtek a táborban a háború befejezéséről, Mr. Maxted egyre kibírhatatlanabbnak találta Jim folytonos elragadtatását. Miközben a megbízatásait intézte, Jim futtában odakiabált a mellette elhaladóknak, a távolabb ülőknek pedig integetett; ha amerikai gépek repültek odafent, izgatottan ugrált a sírok között, mert ezzel is a jövő ijesztő kilátásairól próbált megfeledkezni. Ransome doktornak kétszer is meg kellett pofoznia.

De most, hogy a háború tényleg befejeződött, meglepően nyugodt maradt. Csakhamar láthatja a szüleit, visszamehet az Amherst Avenue-i házukba, a szolgák, Packardok és fényes parketta elsüllyedt világába. Jim helyénvalónak tartotta volna, ha a foglyok örömükben a magasba hajigálják fapapucsaikat, elfoglalják a szirénát, és vad vijjogással fogadják a felmentő amerikai gépeket. De mind olyanok voltak, mint Mr. Maxted: némán bámultak a távozó japánok után, arcuk komor volt, tekintetükben gyanakvás bujkált. A rongyos sortokban csaknem meztelen férfiak, és a kifakult vagy agyonfoltozott nyári ruháikban álldogáló nők szemében nem csillogott a visszakapott szabadság öröme. A tábor nyitott kapuján beömlő fényben a bőrük még sötétebbnek, testük még soványabbnak tetszett. Úgy álltak ott, mint akiket valami nagy közös bűn terhe nyomaszt.

A rémhírek és a felfordulás megtörte a lelkierejüket. Júliusban az amerikaiak már szünet nélkül bombázták a repülőteret. Az okinavai támaszpontról szűnni nem akaró hullámokban pusztították végig a Sanghaj környéki repülőtereket, megtizedelték a Jangce torkolatánál összevont japán erőket. Jim a félig ledőlt aula erkélyéről végignézhette, mintha csak a Kína filmszínházban egy háborús filmeposzt élvezne, a hatalmas japán hadigépezet felmorzsolását. A Francia Koncesszió magas házai füstoszlopokba burkolództak, amelyek az utcán százszámra égő teherautókból és lőszerszállító kocsikból kanyarogtak az égre. A japán menetoszlopok – a Mustangoktól tartva – jobbára csak alkonyat után indultak útnak, és motorjaik zúgásától senki sem tudott éjszakánként aludni. Nagata és a többi őr éjszaka őrjárat helyett aludt, mert attól tartottak, hogy a menetoszlopokat kísérő katonai rendőrök tévedésből lelövik őket a sötétben.

Július végére a japánok szinte minden ellenállást beszüntettek az amerikai bombatámadásokkal szemben. A repülőteret szorongató gépeket már csak egy légvédelmi ágyú tüze fogadta a lunghuai pagoda legfelső erkélyén, a kifutó körüli tüzérségi ütegeket régen visszavonták a sanghaji dokkok védelmére. A háború végóráit Jim az aulában töltötte, várta az ezüstszárnyú Superfortresseket, ezeket a csodálatos óriásmadarakat, amelyeket lázas képzeletével táplált. A föld felett könnyedén elsuhanó, versenyautókhoz hasonlóan gyors Mustangokkal és Lightningokkal szemben a B-29-esek váratlanul jelentek meg a feje fölött az égen, mintha ki nem mondott hívó szavának engedelmeskednének. Dübörgésük láthatatlan falként gördült előttük a nantaói dokktól egészen Lunghuáig. Egy japán csapatszállító hajót újabb és újabb bombák lyuggattak az iszapzátonynál, míg a hídján már átsütött a nap.

De a lunghuai felszállópálya a körös-körül dúló pusztítás közepette is sértetlen maradt. A japán műszakiak hősies erőfeszítéssel, rendületlenül betömték a bombatölcséreket a légitámadások után, mintha egy egész felmentő repülőrajt várnának hazulról. Jim semmit sem talált olyan izgalmasnak, mint a fehéren izzó, nap hevében perzselődő betoncsíkot, melyet halott kínaiak meszes csontjaival kötöttek meg, és ahova az ő csontjai is kerültek volna, ha annak idején meghal. Türelmetlenül várta a japánok utolsó hadmozdulatát.

Ingatag hűségük, a japánok veresége esetén a jövőtől való rettegés megviselte a foglyokat. A barakkok előtt guggoló legyöngült emberek gyakran megél jenezték, ha egy sérült B-29-es elszakadt a kötelékétől. Ransome doktornak igaza volt, amikor előre megjósolta, hogy az ennivaló sem tart már sokáig. Sanghajból már csak egyszer egy héten jött teherautó, és rothadt burgonyát, patkányürülékkel és zsizsikkel kevert állati szemestakarmányt hozott. Az ételosztásnál sorban álló foglyok sokszor ölre mentek az egyre zsugorodó adagokért. E tömbbeli angolok, akiket idegesített a konyhaajtó előtt kitartóan álldogáló Jim, félrelökték, és felborították a taligáját. Ettől kezdve Jim mindig magával vitte Mr. Maxtedet is; addig nyúzta az építészt, amíg az nagy keservesen le nem mászott a priccséről.

Július utolsó hetében ketten figyelték a Sanghaj felől kígyózó utat, és magukban azért fohászkodtak, hogy egy alacsonyan szálló Mustang szét ne lője az élelemszállító teherautót. Az egyre gyötrőbb éhség napjaiban Jim felfedezte, hogy a G tömb titokban burgonyakészletet halmozott fel, kihagyva belőle őt és Mr. Maxtedet, akik helyettük szállították a fejadagokat.

Jim üres tányérral ült a priccsén, és nézte Vincentéket, akik egy avas krumplin osztoztak. Ráérősen majszolták a krumplit sárga fogaikkal, míg végül Mrs. Vincent nem bírta tovább, és egy darabka héjat adott Jimnek. Vajon attól félt, hogy Jim nekimegy a férjének? Jimnek szerencsére Ransome doktor szerény rejtett tartalékából is jutott, amelyet az orvos a be nem jelentett halottak és haldoklók adagjából tett félre.

De augusztus elsejére ezek a titkos tartalékok is elfogytak. Jim és Mr. Maxted, a taligát maguk után vonszolva, fáradhatatlanul járták a tábort, mint akik abban reménykednek, hogy egy zsák rizs vagy búza pattan ki a földből a lábuk előtt a víztorony tövében vagy a temető sírdombjai közül. Egyszer Mr. Maxted elkapta Jim pillantását, aki Mrs. Hug, a holland asszony föld alól kiálló csuklójára meredt; a csontok úgy fehérlettek, mint a lunghuai kifutópálya betonja.

Jim úgy érezte, mintha a tábor valami különös vákuumban lebegne. Az idő megszűnt, a foglyok többsége továbbra is megingathatatlanul hitt a háború befejezésében. Augusztus másodikán, azután, hogy híresztelések kaptak lábra az oroszok hadba lépéséről Japán ellen, Nagata őrmester és a katonái is visszahúzódtak az őrházba, és többé nem őrizték a tábort, magukra hagyták a foglyaikat. Az angolok kis csoportokban átkeltek a kerítésen, és a közeli rizsföldeken kódorogtak. Szülők kapaszkodtak fel gyermekeikkel kézen fogva a sírdombokra, és onnan mutogatták gyermekeiknek az őrtornyot és a barakkokat, mintha most látnák először a tábort. Mr. Tulloch, a sanghaji Packard-ügynökség autószerelőinek főnöke egy csoport élén elindult Sanghajba gyalog. Az őrház körül többen is összegyűltek, és az ablakokból figyelő japánokat csúfolták.

A rend felbomlásával Jim lába alól is kicsúszott a talaj. Nehezen nyugodott bele, hogy vége a háborúnak. Átmászott a kerítésen, és néhány percet töltött a fácáncsapdáknál, aztán visszament a táborba, és egyedül üldögélt az aula erkélyén. Végül összeszedte minden erejét, és elindult Basie-t megkeresni. De az amerikai tengerészek már nem fogadtak hölgyvendégeket, és eltorlaszolták a hálóterem ajtaját. Basie az ablakból kiáltott ki Jimnek, hogy ne hagyja el a tábort.

A háború vége azután valóban röpke álomnak bizonyult. Alkonyatkor egy gépesített japán hadoszlop haladt el a tábor előtt, útban Hangcsou felé. Katonai rendőrök hozták vissza azt a hat angolt, aki gyalog nekivágott a Sanghajba vezető útnak. Kegyetlenül összeverték őket, és három órát feküdtek eszméletlenül az őrház lépcsőjén, mielőtt Nagata őrmester visszaengedte volna őket a helyükre. Elmondták, hogy milyen zűrzavar uralkodik a tábor és Sanghaj közötti vidéken, a kétségbeesett parasztokat tízezerszámra hajtják maguk előtt a visszavonuló japánok, banditák és a bábhadseregek katonái ölnek-fosztogatnak mindenfelé.

A leselkedő veszélyek ellenére Basie, Cohen és Demarest már másnap megszökött a lunghuai táborból.

 

Az üres őrház körül gyülekeztek a foglyok, fapapucsuk alatt recsegett a salak, félmeztelen testek szorultak egymásnak. Jim erősen markolta a vastaliga fogantyúját; az elsők között akart lenni, ha megjön az élelmiszerszállító teherautó. A körülötte állók már elengedték a kocsijaikat, és éppen az őrház elfoglalására készültek, de Jimnek csak az járt a fejében, hogy mikor ehet végre. Előző nap délutánja óta egy falat sem volt a szájában.

A kapunál angol és belga asszonyok álltak, és a kerítésen túl, az út szélén felsorakozott japán katonákat szidták, akik a puskáik és felszerelésük súlya alatt meggörnyedve, nyugtalanul toporogtak. Kimura közlegény az augusztusi napsütésben a kietlen rizsföldeken legeltette a szemét, és úgy látszott, mintha szívesebben lenne a biztonságos táboron belül, mint kívül.

A katonák szakadt csizmái körül köpések csillogtak a porban. A kerítésnél álló asszonyok, az évek alatt felgyülemlett haragjuknak szabad folyást engedve, eszelősen köpködték és ócsárolták a katonákat. Egy belga asszony japánul kiabált, szaggatni kezdte a ruhaujját, és a rongyokat sikoltozva hajigálta a katonák lába elé.

Jim a világért sem eresztette volna el a kocsi fogantyúját, még el is rántotta, amikor a fáradt Mr. Maxted megpróbált lerogyni a fanyélre. Jimet hidegen hagyták a köpködő nők és felajzott férjeik. Hol lehet Basie? Miért szökött meg? A háború befejezéséről szóló híresztelések ellenére Jimet megdöbbentette Basie távozása, nem értette, hogy lehetett képes elindulni erre az életveszélyes útra. A hajópincér óvatos ember volt, sosem kockáztatott feleslegesen, és csekélyke biztonságát nem adta fel soha. Jim csak egyre tudott gondolni: a titkos rádióban olyan figyelmeztetést hallhatott, ami után csapot-papot és többévi verítékes munkával összegyűjtött vagyonát – a teniszütőket, cipőket és a temérdek óvszert – hátrahagyva elszökött.

Jim nem felejtette el Basie figyelmeztetését, hogy a Sanghaj körüli táborokból a foglyokat az ország belsejébe szállítják. Vajon így akarta-e Jim értésére adni, hogy tűnjön el, mielőtt a japánok őrült gyilkosokká válnak, mint 1937-ben Nankingban? Az utolsó összecsapás előtt a japánok végezni szoktak foglyaikkal. De Basie tévedett; és most e tévedés következtében valahol egy árokban fekszik meggyilkolva.

A Sanghaj felé vezető úton vakító fényszórók tűntek fel. Az asszonyok letörölték az állukat, és hátrébb léptek a kerítéstől. Mellükön köpésekből font gyöngysor csillant. Egy japán törzskari kocsi közeledett az úton, mögötte egy egész konvoj; katonai teherautók, mindegyiken fegyveres katonák ültek. Az egyik már le is fékezett, és egy szakasz katona ugrált le az útra, feltűzött szuronyukat előreszegezve a tábor nyugati szélén átfutottak a kiszáradt rizsföldön, és elhelyezkedtek a kerítéssel szemben.

Az elnémult tömeg figyelme azonnal rájuk irányult. A tábori csendőrök egy másik szakasza átgázolt a tábort a repülőtértől elválasztó csatornán. Kelet felől a Vangpu folyó öblökkel és öntözőcsatornákkal megszakított tekervényes csíkja zárta le a tábort.

A gépkocsioszlop odaért a táborhoz. A porlepte nyáltócsák tompán verték vissza a fényt. Katonák ugráltak le, szuronyok villantak. Jim a vadonatúj egyenruhákról és fegyverekről megállapította, hogy a japán csendőrség egy elit tábori alakulata érkezett. Gyorsan benyomultak a kapun, és körbevették az őrházat.

A foglyok hátráltak, és mint fejvesztetten menekülő birkák, átgázoltak egymáson, Jimet a tolongásban valaki leverte a taligáról, majd egy japán tizedes, egy alacsony, de testes férfi, akinek úgy verte a pisztolytáskába dugott mauser az oldalát, mint egy gumibot, megragadta a kiskocsi nyelét, és a kapu felé lódította. Jim utána akart rohanni és kitépni a japán kezéből, de Mr. Maxted visszatartotta:

– Jim… az isten szerelmére, hagyd békén!

– De ez a G tömb kocsija! Megölnek minket, Mr. Maxted?

– Gyere, Jim… keressük meg Ransome doktort!

– Küldenek nekünk ennivalót? – Jim lesöpörte magáról Mr. Maxted kezét, idegesítette az önmaga árnyékává zsugorodott férfi.

– Később, Jim, később talán meghozzák.

– Azt hiszem, nem küldenek semmit. – A foglyokat a gyakorlótérről visszaszorító japán katonák sorfala mögött Jim a kerítés mellett cirkáló őröket nézte. A japánok megjelenésével helyreállt az önbizalma. A halál kilátása izgalommal töltötte el: az utóbbi hetek kétségei után örömmel fogadott bármilyen határozott befejezést. Életük utolsó pillanatában – az éneklő riksakulihoz hasonlóan – végre valóban tisztába jöhetnek önmagukkal. Akármi is jön majd ezután, túl fogja élni. Mrs. Philipsszel és Mrs. Gilmourral folytatott beszélgetése jutott eszébe, hogy melyik az a pillanat, amikor a haldokló testéből eltávozik a lélek. Az ő lelke már elhagyta a testét, nincs szüksége vékonyka csontjaira és fájó, gyulladt sebeire. Halott, Mr. Maxteddel és Ransome doktorral együtt. Lunghuában csak halottak vannak. Képtelenség, hogy a többiek ezt nem értik.

A gyakorlótéren toporgó emberek mögött, a füvön álltak. Jim, megkönnyebbülésében, hogy végre megértette a háború mibenlétét, kuncogni kezdett.

– Nem kell, hogy megöljenek minket, Mr. Maxted…

– Hát persze hogy nem, Jim.

– Mr. Maxted, azért nem kell, hogy megöljenek minket, mert…

– Jim! – Mr. Maxted nyakon legyintette, aztán beesett melléhez ölelte a fiú fejét. – Ne feledkezz meg arról, hogy angol vagy!

Jimnek nagy önuralmába került, hogy komolyságot erőltessen a vonásaira. Legyűrte háborgó nyugtalanságát, és kibújt Mr. Maxted karjából. A helyzet komikuma már nem mulattatta, de az önmagától való idegenség és lényeglátás megmaradt. Mr. Maxted szájából olajos nyál csörgött a földre, meztelen lábfeje közé. Jim átölelte az építész csontos csípőjét. Aggódott érte, sajnálta, nem tudta elfelejteni a sanghaji éjszakai mulatókba tett kiruccanásaikat a Studebakeren, ugyanakkor mély szomorúsággal töltötte el az építész teljes leépülése, amelyből már csak annyi bátorításra futotta, hogy Jimet az angolságára emlékeztette.

 

Az őrházba beköltözött a tábori csendőrök parancsnoka. Az épület előtt a négy tömbvezető egy japán őrmesterrel beszélgetett. Ransome doktor állt mellettük, arca hamuszürke volt, válla meggörnyedt, vászoninge lötyögött rajta, szalmakalapját a kezében fogta. Mrs. Pearce lépett be az őrházba, lesimította a haját, eligazgatta vonásait, és pattogó japán utasításokat adott egy katonának.

A tömegben a japánokhoz legközelebb álló foglyok megfordultak és szétszaladtak, odakiabálva a többieknek:

– Egy bőrönddel! Egy óra múlva itt kell gyülekezni!

– Nantaóba megyünk!

– Mindenki kifelé! A kapunál sorakozó!

– Nantaóban kapunk enni!

– Egy bőrönddel!

A G tömb lépcsőjén már ott álltak útra készen a misszionáriusok, mintha megérezték volna a tábor kiürítését. Jim, amint meglátta őket, megnyugodott. A tábor nem szűnik meg, csak elköltözik.

– Gyerünk, Mr. Maxted – visszamegyünk Sanghajba!

Felsegítette a legyengült férfit, és átkormányozta az ide-oda futkosó emberek között. Mire Jim a szobájába ért, Mrs. Vincent már be is csomagolt. Kisfia még aludt, az asszony az ablaknál állt, és nézte a gyakorlótérről hazatartó férjét. Jim az arckifejezésén látta, hogy a táborban eltöltött évekről már meg is feledkezett.

– Elmegyünk, Mrs. Vincent. Nantaóba.

– Akkor csomagolj. – Az asszony arra várt, hogy Jim kimenjen, és még néhány pillanatra egyedül maradjon.

– Rendben van. Én jártam már Nantaóban, Mrs. Vincent.

– Én is. El sem tudom képzelni, hogy a japánok miért indítanak útnak minket.

– Ott őrzik az ennivalónkat egy raktárban. – Jim már azt forgatta a fejében, hogy cipeli Mrs. Vincent bőröndjét. Új szövetségesekre lesz szüksége. Mrs. Vincent vékony, de széles csípőjű teste biztos jobban bírja majd az utat, mint Mr. Maxted. Ransome doktornak meg ott lesznek a betegei, azokkal kell törődnie, mert sokuk úgysem jut el majd messzire. Jim már napok óta kerülte Ransome doktort, mert belátta, hogy most túl fáradt ahhoz, hogy a sírásásban segítsen.

– Nemsokára találkozom újra a szüleimmel, Mrs. Vincent.

– Ennek örülök. – Aztán halvány gúnnyal még megtoldotta: – Gondolod, hogy megjutalmaznak?

Jim zavartan lehajtotta a fejét. Betegsége alatt megfontolatlanul – egy jutalom ígéretével kecsegtette Mrs. Vincentet, így akarta megvesztegetni, hogy segítsen rajta. Vajon miért hozta fel most, amikor tudnia kell, hogy attól a jutalomtól már akkor elesett, amikor az ujját sem mozdította érte. Jim habozott, hogy menjen-e vagy maradjon. Három éve élt egy szobában Mrs. Vincenttel, és még most is rokonszenvet érzett iránta. Mrs. Vincent azon kevesek közé tartozott Lunghuában, akikben még maradt némi humorérzék. Jim méltó választ akart adni az asszony kérdésére:

– Jutalmat? Mrs. Vincent, ne feledkezzen meg róla, hogy angol!

 

 

29 / Menetelés Nantaóba

 

Két órával később a menet, amely egy szakadt vidéki farsangi felvonulásra hasonlított leginkább, elindult a lunghuai táborból a nantaói dokkokhoz. Jim, akit a hosszadalmas szedelőzködés egészen kimerített, a menet elejéről figyelte a fogolytársait, akik bizonytalan léptekkel szállingóztak ki a tábor kapuján: a férfiak bőröndöket és gyékényeket cipeltek, a nők szalmatáskáikba rongyokat gyömöszöltek, az apák beteg gyerekeiket a nyakukba vették, az anyák kézen fogva vezették a nagyobbakat. A japán csendőrök unottan figyelték a készülődést. Jim, aki a menetet vezető japán törzskari kocsi mögött állt, meglepve látta, mi minden került elő a priccsek alól.

A foglyok annak idején, amikor a táborba készültek, csakis a szabad idő hasznos eltöltésére tudtak gondolni. A Távol-Kelet tenisz- és krikettpályáin eltöltött békeévek után rendíthetetlen bizalommal hittek abban, hogy a háborút is végigjátszhatják. A bőröndök fogantyúiról tucatjával lógtak a teniszütők, de Jim krikettütőket, horgászbotokat, sőt Mr. és Mrs. Wentworth Pierrot-kosztümjei mellett még egy golfütőkészletet is látott. A rongyos és lesoványodott foglyok menete vagy háromszáz méteren át húzódott. A csomagcipelés máris kifárasztotta őket, az út szélén ülő kínai parasztasszony egy elhagyott teniszütőt szorított magához.

A járműveiknek dőlő csendőrök megjegyzés nélkül nézték a foglyok lassú készülődését. Ezek az állambiztonsági emberek, akiktől a kínaiak joggal tartottak, jól táplált, kitűnően felfegyverzett, erős férfiak voltak. Nem siettek sehova. Kényelmesen cigarettáztak a napsütésben. Néha lustán a fejük felett elszálló amerikai gépek után bámultak. Egyáltalán nem sürgették a foglyokat, mintha tudomást sem vettek volna róluk. Két teherautó hajtott be a táborba, és felvette a kórházból és a barakkokból a járásképtelen betegeket.

Jim a faládáján ücsörgött, és igyekezett hozzászokni a táborkapun túl feltáruló szabadsághoz. Már önmagában az is félelmetes érzés volt, hogy akadály nélkül kimehetett a kapun, és Jim először annyira elbátortalanodott, hogy kioldódott cipőzsinórja megkötése orvén még egyszer visszaóvakodott a tábor biztonságába. Saját maga megnyugtatására megveregette a ládát, amelybe a lunghuai kincseit csomagolta: a latinkönyvét, iskolai blézerét, a Packard-hirdetést és az újságból kivágott fényképet. Most, hogy annyi év után végre viszontláthatja a szüleit, megfordult a fejében, hogy összetépi a Buckingham-palota előtt álló ismeretlen pár képét, de az utolsó pillanatban aztán mégis becsúsztatta a ládába. Biztos, ami biztos.

Jim a fáradt, nyűgös gyereksírást hallgatta. A kimerültebb foglyok lehuppantak az út porába, arcukat védték a rajzó legyektől, amelyek az izzadt testeket követve szintén kiürítették a tábort. Jim visszanézett Lunghuára. A táborból valóságosnak tetsző rizsföldek és csatornák szabdalta táj, a Sanghajba visszavezető út kísértetiesen vibrált az erős napsütésben, mintha egy lidércnyomásos álmot látna.

Jim összeszorította sajgó fogait, és szilárd elhatározással hátat fordított a tábornak. Csak a nantaói raktárakban rájuk váró ennivalóra szabad gondolnia. Vigyáznia kell, hogy a menet elejétől ne szakadjon el, és mindent el kell követnie, hogy a törzskari kocsival utazó két japán kegyeibe férkőzzön. Jim a céljai eléréséhez szükséges eszközökön morfondírozott, amikor egy majdnem meztelen, rongyos sortot és fapapucsot viselő alak csoszogott oda hozzá.

– Jim… sejtettem, hogy itt talállak. – Mr. Maxted pergamenszínű arcát a nap felé tartotta. A maláriától finom izzadságpermet lepte be a bőrét, ült ki a homlokára. A bordái közti horpadásokból kidörzsölte a port, mintha akadálytalanul szeretné a gyógyító napfény elé tárni viaszos bőrét. – Hát erre vártunk ilyen soká…

– Nem hozott magával semmi csomagot, Mr. Maxted?

– Nem, Jim. Azt hiszem, nem lesz rá szükségem. Biztos furcsának találod az életet idekint.

– Már nem annyira… – Jim bizonytalan tekintetet vetett a sírhantokkal és titokzatos csatornákkal megtört végtelen tájra. Az idő megállt, mintha a japánok elvarázsolták volna. – Mr. Maxted, mit gondol, megváltozott Sanghaj?

A boldog múlt halovány visszfénye ragyogta be Mr. Maxted elgyötört vonásait.

– Jim, Sanghaj sosem fog megváltozni. Ne aggódj, meg fogod ismerni a szüléidet.

– Pedig épp emiatt nyugtalankodtam – vallotta be Jim. A másik gondja maga Mr. Maxted volt. Jim azért állt be a menet elejére, mert Nantaóba érve az elsők között akart lenni, akik enni kapnak, és mert meg akart szabadulni a táborban rárótt kötelezettségektől. Lunghuában se szeri, se száma nem volt a feladatoknak, amelyeket el kellett végeznie, mert magányában nem mondhatott nemet. És alig remélhetett cserébe bármit is. Mr. Maxted is segítséget vár most tőle, azt a vak is láthatja.

Jim morcosan, makacs visszautasításba süppedve ült a ládán, és a mellette szédelgő építészre gondolt. Keze szárnyaszegett fehér madárként lógott az oldalán, az ételes taliga húzása kiszívott belőle minden erőt. Csontjait már csak a bőr és a fiatalon italozással és úszómedencékbe pottyanással átmulatott évek emléke tartotta össze. Mr. Maxted, mint bárki a menetben, éhezett, és olyasmi látszott rajta, ami Jimet a szabadtéri moziban látott haldokló angol katonára emlékeztette.

A füves padka mellett futó árokban egy Mustang csappantyús tartályának szürke hengere feküdt. Jim, aki már csak valami ürügyet keresett, hogy megszabaduljon Mr. Maxtedtől, épp elindult az út túloldala felé, amikor forró kipufogógázt lövellve beindult a törzskari kocsi motorja. A hátsó ülésnél álló japán tiszt mindenkit indulásra ösztökélt. Fegyveres katonák jelentek meg a menet két oldalán, és kiáltásokkal terelték össze az embereket.

Fapapucsok koppantak, mintha egy egész falábú ármádia kelt volna életre. Jim, aki csak ezt a pillanatot várta, ládájával beállt a sorba, fényes cipőjén táncolt a napsugár. Integetett a japán őrmesternek, és céltudatos léptekkel, a távolban színes délibábként lebegő Francia Koncesszió házainak sárga homlokzatára szegezett tekintettel nekivágott a földútnak.

A menet fölött zümmögő légyfelhőtől kísérve a foglyok lassan vánszorogtak a Nantaóba vivő mellékútón. A sírhantok és ősrégi lövészárkok között a Sanghajtól északra fekvő dokkokra hulló bombák moraja görgött, az elárasztott rizsföldek visszaverték a repülőgépek robaját. A Sétány hivatalainak ablakán légelhárító ütegek torkolattüze villódzott, és ha csak rövid ideig is, de életre lobbantotta a rég elsötétült neonfényeket, a háborút átalvó nagy nemzetközi vállalatok szellemét: a Shellt, a Caltexet, a Socony Vacuumot és a Philcót. Egy kilométerre nyugatra, a Sanghaji főúton élénk volt a forgalom: japán teherautók és tüzérség vonult a város felé. Küszködő motorjaik zaja mint fájdalom járta át a sztoikus vidéket.

Jim a menet élén lépkedett, hallgatta a mögötte jövők zihálását. A szabadság elvette a szavukat. Jim, amennyire tudott, igyekezett oda sem figyelni saját, lármás lélegzésére. Lunghuai örökös nyüzsgése sem készítette fel, hogy bírja erővel ezt a csigalassúságú gyaloglást, a ládáját cipelve. Az út elején Mr. Maxted kimerültsége elterelte a figyelmét a sajátjáról. De a sanghaj-hungkoui vasútvonal elérése után Mr. Maxted már nem bírta megmászni a kereszteződéshez vezető enyhe kapaszkodót.

– Felfelé visz az út, Jim… mintha a sanghaji domboknál lennénk.

– Nem állhatunk meg, Mr. Maxted…

– Igen, Jim… mintha csak apádat hallanám.

Jim, bosszúsan és tehetetlenül, Mr. Maxteddel maradt. Az építész az út közepén állt, kezével lepkeszárnyszerűen kiugró csípőjére támaszkodott, és oda-odabólintott a mellette elhaladóknak. Megveregette Jim vállát, és előreintett.

– Menj tovább, Jim. Vezesd a többieket.

– Mr. Maxted, tartom majd a helyét a sorban. Közben több százan megelőzték őt, és félórába telt,

amíg újra a sor elejére vergődött. Percek múlva már ismét lemaradt, tüdeje szúrt, miközben a párás levegőt kapkodta. Ha nincs az a rövid pihenő a csatornánál felállított ellenőrző pontnál, kénytelen lett volna Mr. Maxtedhez csatlakozni. Elértek egy ipari csatornát, a Szucsou folyótól nyugatra. Az elvonuló háború átsöpört az átkelőhelyet őrző két fiatal japán katonán, akiknek éppolyan beesett volt az arca, mint a napégette deszkapallókon átbotorkáló foglyoknak.

A nyolcszáz fogolynak megengedték, hogy leüljenek a csatorna partján a magas fűben, míg a teherautók is átevickéltek az elrohadt pallókon. A fél kilométeren át kanyargó füves parton csomagok, krikett- és teniszütők hevertek a fáradt emberek körül. Mint egy evezősverseny naptól pilledt nézői, álmosan bámulták a békalencsés vizet. A nyugodt víztükör csak a túlsó parton megfeneklett, kiégett dzsunka roncsánál fodrozódott.

Jim boldogan nyúlt el a fűben. Lázas álmosság kerítette hatalmába, a napsütés és a sárga fűről visszaverődő, erős fény megzavarta a látását, gondolatait. Észrevette Ransome doktort is, aki bizonytalanul botladozott az egyik teherautón, a betegek hordágyai között. Jimnek átsuhant az agyán, hogy már egy hete nem volt latinórájuk, de Ransome doktor olyan messze volt, vagy száz méterre…

A japán katonák az úton őrködtek, de sok fogoly lecsúszkált a víz széléig. Megmerítették a csajkájukat, és a sekély vízben állva ittak. Jim gyanította, hogy a víz nem iható, a nantaói fekete öblök és a Basie-nek forralt rengeteg víz emléke egyelőre visszatartotta az ivástól. És ha a páncélozott dzsunkában még ott a halott legénység? Talán a zöld vízben álló lövegtoronyban még ott lapul a kínai kollaboráns kormány apró vízi járművének kapitánya. Megalvadt vérét a víz feloldja és tovaviszi, hogy oltsa a brit foglyok szomját, és szárba szökkentse a kínai köpönyegforgatók új nemzedékét tápláló rizsültetvényeket.

Jim kinyitotta a ládáját, és elővette a csajkáját. Lesétált a vízhez a pihenő asszonyok és kimerült gyerekek között. Leguggolt a keskeny partszakaszon, óvatosan megbillentve a csajkáját a víz színéről merített; az alga tápértéke talán pótolja a hiányzó ételt. Ivott a langyos folyadékból, és nézte, amint a szelíd hullámok elmossák a homokban hagyott lábnyomait.

Vizet vett, és visszakapaszkodott a helyére. Tőle jobbra a D tömbben lakó, valaha a Shellnél dolgozó mérnök felesége feküdt, tagjait erőtlenül szétvetette a magas fűben, ami átbújt rongyos ruhája foszlányai között. Férje ott ült mellette, és ujját belemártva a csajkába, megnedvesítette a zöld vízzel az asszony nagy, szuvas lapátfogait.

Balján Mrs. Philips hevert. Jim ingerülten pillantott rá, bosszantotta, hogy az öregasszony látta a parton inni. Most meg idefekszik mellé, és mindjárt nyaggatni fogja a latinleckével, vagy máris azon töri a fejét, hova küldhetné valami elintéznivalóval. Jim, noha a tábort már elhagyta, nem szabadult meg teljesen a bénító kötöttségektől. Akiknek valaha is segített, most is belekapaszkodtak. Szinte látta a páncélozott dzsunkából Basie-t előbukkanni, és hallotta kiáltását: "Munkára, Jim…"

De Mrs. Philips mégsem úgy nézett ki, mint aki valami feladatot készül adni. A menetelés teljesen kimerítette. Fonott kosara – a kínai hátországban leélt évtizedek egyetlen megmaradt tanúja – mellette feküdt az élesen csillogó fűben. Arcbőrének áttetsző gyöngyházfénye azokra a halottakra emlékeztette Jimet, akik vízbe fúltak, és akiket azután partra húztak ezen a békésen szunnyadó töltésen. Tekintetét az ég egy távoli pontjára függesztette. Jim megérintette az arcát, mert nem tudta eldönteni, hogy él-e vagy már meghalt.

– Mrs. Philips, hoztam önnek egy kis vizet.

Az asszony hálásan rámosolygott, és szürcsölt egy kicsit a vízből. Apró keze sovány fehér egérként fonódott a kosár fülére.

– Köszönöm, Jim. Nagyon éhes vagy?

– Reggel még az voltam. – Jim valami mulatságos dolgon törte a fejét, amivel felvidíthatja Mrs. Philipset. – Ennyi gyaloglás után nem is annyira ételre, mint inkább sok levegőre volna szükségem.

– Igen, Jim… – lehelte Mrs. Philips, és kinyitotta a kosarát. Kicsit kotorászott benne, majd elővarázsolt egy apró burgonyát. – Tessék. És imádkozz majd mindannyiunkért.

– Egyet se tessék félni! – Jim beleharapott a krumpliba, nehogy Mrs. Philips meggondolhassa magát. Megadom, ha Nantaóba érünk. Ott kapunk majd enni.

– Te már régen megadtad minden tartozásod. Nem is egyszer. – Mrs. Philips tovább fürkészte az eget. Meg tudtad enni a burgonyát?

– Igazán finom volt. – Jim épp lenyelte az utolsó morzsát, amikor észrevette, hogy az idős asszony szeme egy hajszálnyit megmozdult. – Mrs. Philips, Istent keresi?

– Igen, Jim.

– Ejha! – Jimre nagy hatást tett az asszony kijelentése. Ha mással nem is, egy szerény teológiai fejtegetéssel meghálálhatja Mrs. Philips kedvességét. – Gondolja, hogy Isten épp fölöttünk van?

– Természetesen, Jim.

– A harmincharmadik szélességi kör fölött? Mrs. Philips, nem inkább a mágneses pólus felett van? Vagy inkább a földön kellene keresnie, Sanghaj alatt… – Az erjedt krumplitól becsípett Jim kuncogott a gondolattól, hogy az istenség Sanghaj alatt, a föld gyomrában csücsül, esetleg a Sincere Company nagyáruház alagsorában…

Mrs. Philips megfogta a kezét, és megnyugtatóan megpaskolta. Az égre nézve megjegyezte:

– Nantao… azután az ország belsejébe visznek minket.

– Nem… az ellátmányunk… – Jim a japán őrök felé fordult. A három teherautó épségben átért a hídon, látta az egyiken a betegei között járkáló Ransome doktort, aki egy kisgyereket tartott a karjában. A gyerek sírása át- meg átszőtte a vadul ragyogó napot. A sok száz fogoly úgy ült a lázas fényben, mintha egy élénk színekkel festett kínai filmplakáton volnának. A japánok a teherautók mellett guggoltak, és az oldaltáskájukból elővett főtt rizstésztát ették, amelyből még a hidat őrző társaiknak sem adtak.

Az ország belsejébe? Nantaóban dokkok vannak, de miért akarnák a japánok Sanghajból elvinni őket? Jim figyelte Mrs. Vincentet, aki tőle ötven méterre a víz szélén tocsogott. Talált egy tetszetős helyet, megmerítette a csajkáját, hogy vizet vigyen a férjének és a fiának. Ransome doktor láncba állította a töltésen pihenő embereket, akik teli vödröket adogattak fel a betegeknek.

Jim megrázta a fejét. Tanácstalanul állt a sok igyekezet láttán. A japánok kizárólag azért viszik őket az ország belsejébe, hogy az amerikai pilóták ne lássák fentről, amikor meggyilkolják őket. A Shell-mérnök felesége mellette sírdogált a sárga fűben. A naptól elektromos feszültség támadt a csatorna felett, az emberekből kisugárzó éhség szúrta a szemét és a felrobbant Mustang fölött látható fényudvarra emlékeztette. Az amerikai pilóta égő testétől megélénkült a halott föld. Mindannyiuknak jobb lenne, ha meghalnának; tényleges elmúlásukkal bezárulna a kör, amelynek kezdőpontján az Idzumo ágyúinak tüzétől elsüllyedt Viharmadár és Szingapúr harc nélküli feladása állt.

Talán már meg is haltak; Jim lefeküdt és a fényben villódzó porszemeket számolta. Azzal az egyszerű igazsággal, hogy születésünktől fogva el vagyunk jegyezve a halállal, minden kínai tisztában van, ő pedig csak most jött rá. Ha egyszer az angol foglyok is elfogadják ezt a bölcsességet, többé nem félnek majd a halálba tartó meneteléstől…

– Mrs. Philips… gondolkoztam a háborúról. – Jim oldalára fordult a fűben. Éppen el akarta magyarázni Mrs. Philipsnek, hogy már meghalt, amikor észrevette, hogy elaludt. Jim nézte színtelen tekintetét, nyitott szájában a törött műfogsort. – Mrs. Philips, nem szabad többé félnünk…

Fényszóró sugarai tűztek át a kavargó poron. A csendőrségi autó végiggördült az úton. A japán katonák leereszkedtek a töltésen, puskájukat lengetve talpra vezényelték a foglyokat. A menetoszlopot vezető teherautók begyújtották a motorjukat. Férfiak és nők másztak fel a töltésen, egyik kezükkel a gyerekeket, másikkal a bőröndöt fogták. Mások a letaposott fűben maradtak, nem akaródzott otthagyniuk ezt a nyugalmas csatornapartot.

Jim az oldalára fekve behajlított karján pihentette a fejét. Mrs. Philips burgonyájától elálmosodott, a bombázás moraját és az angol asszonyok hangját zsongítóan messziről hallotta. Nézte az orra előtt növő fűszálakat, megpróbálta kiszámolni, milyen gyorsan nőnek a levelek; fél centit naponta, óránként egymilliomod kilométert…

Egy japán katonára lett figyelmes, aki feltűnt mellette a fűben. Körülbelül száz fogoly kivételével már mindenki felmászott a töltésen, és beállt a teherautók mögé. Körülötte mozdulatlan testek hevertek. Mrs. Philips még mindig a kosarát fogta, a D tömbbeli asszony csendesen nyöszörgött, férje a vállát markolta. A fölé hajló katona borostás állára rizsszemek tapadtak, és úgy mozogtak a sorté között, mint a fehér tetvek. Az arcán ülő kifejezés Jimet az internálóközpontra emlékeztette, de még ez az emlék sem villanyozta fel. Nem megy el erről a nyugodt csatornapartról, hanem segít Mrs. Philipsnek megkeresni Istent…

– Gyere, Jim! Várunk!

Egy csontvázszerű alak botladozott le a töltésen. Mr. Maxted meghajolt a japán katona előtt, és rámosolygott, mint régen látott, kedves ismerősére. Összeesett Jim mellett a fűben, és megrángatta a vállát.

– Rendes gyerek vagy, Jim. Indulás Nantaóba.

– Az ország belsejébe visznek minket, Mr. Maxted. Lehet, hogy itt maradok Mrs. Philipsszel.

– Azt hiszem, Mrs. Philips inkább pihenni szeretne. Jim, Nantaóban tartják az ellátmányunkat. Szükségünk van rád, hogy vezess minket.

Mr. Maxted felrántotta a sortját, ismét meghajolt a japán katona előtt, és talpra segítette Jimet.

A menet csoszogva megindult a törzskari kocsi nyomában. Jim visszanézett a töltésen fekvő száz-egynéhány fogolyra. A rizsszemeket az álláról lenyalogató japán katona lábánál a sárga fűben Mrs. Philips feküdt, a D tömbbeli asszony és térdeplő férje mellett. Ha Mrs. Philips és a többiek kipihenték magukat, a katonák valószínűleg segítenek majd nekik Nantaóba jutni.

Jim efelől azért mégsem volt száz százalékig biztos. Minden erejét összeszedve elhessegette a gondolataiból Mrs. Philipset, megragadta a ládáját, és lábát az előtte sántikáló lábnyomába tette. Mr. Maxted azonnal le is maradt. A töltésen tartott rövid pihenő még jobban elcsigázott mindenkit. A hídtól egy kilométerre egy lőszerszállító kocsi kiégett roncsánál a nantaói út jobbra fordult, és két rizsföld között egy töltésen kanyargott tovább. A menet megtorpant. A japánok egyáltalán nem siettették a napsütésben magukba roskadtan álldogáló foglyokat. Jim a többiek zihálását hallgatta. Azután fapapucsok szusszanása hallatszott, és a menet ismét meglódult előre.

Jim visszanézett a lőszerszállító kocsira. Döbbenten látta az úton hagyott több száz csomagot. Holmijuk cipelése úgy kimerítette a foglyokat, hogy sajnálkozás nélkül otthagytak mindent az úton. Bőröndök és fonott kosarak, tenisz- és krikettütők, Pierrot-kosztümök hevertek a porban, a napsütésben, mintha gondatlan kirándulók, csomagjaikat hátrahagyva, felröppentek volna az égbe.

Jim erősen megmarkolta a faládáját, és meggyorsította a lépteit. Annyi esztendei nincstelenség után nem fogja elhajigálni a holmiját. Gondolatai még egy pillanatra visszaszálltak Mrs. Philipshez a napsütötte csatornapartra. Ez a beszélgetésük sokkal kellemesebb volt, mint korábbi, az élet és halál kérdéseit érintő eszmecseréik a kis temetőben. Mrs. Philips kedvessége, az, hogy nekiadta utolsó burgonyáját, megmelengette a szívét. Eszébe jutott, hogy a saját haláláról álmodott a töltésen. Most mégis itt van, és él! Jim mérgesen toppantott a porban, a halállal játszadozó pillanatnyi gyengesége feldühítette. A gyöngyházbőrű kaszás majdnem magához csábította egy édesburgonyával.

 

 

30 / Az olimpiai stadion

 

Egész délután északi irányba, a Vangpu folyó mentén, a rizsföldeket elválasztó csatornák és öblök zegzugait kerülgetve haladtak, A lunghuai repülőtér messze elmaradt mögöttük, és az augusztusi napsütésben a Francia Koncesszió házai úgy emelkedtek a látóhatáron, mint hatalmas hirdetőtáblák. A folyó néhány száz méterre jobb kéz felé folyt, mozdulatlan, barnássárga tükrét csak a szélére kisodródott motoros dzsunkák és őrhajók roncsai törték meg.

A nantaói negyedhez közeledve mindenütt az amerikai bombázások nyomait látták: kerek úszómedencékként bombakráterek pöttyözték a rizsföldeket, a vízben bivalyok tetemei úsztak. Egy konvoj maradványai mellett mentek el, amelyet Mustangok és Lightningek lőttek szét. Katonai teherautók és törzskari kocsik álltak a fák alatt, mintha egy szabadtéri műhelyben bontották volna szét őket. Körülöttük kerekek, ajtók és tengelyek feküdtek, lökhárítóikat és karosszérialemezeiket a géppuskasorozatok szakították le.

Ott, ahol a foglyok megálltak könnyíteni magukon, a legyek felhőkben szálltak fel a vérfoltos szélvédőkről. Jim mögött néhány lépésnyire Mr. Maxted kilépett a menetből, és egy lőszereskocsi felhágójára rogyott. Jim, ládájával a kezében, visszament érte.

– Már majdnem ott vagyunk, Mr. Maxted. Idáig hozza a dokkok szagát a szél.

– Ne aggódj, Jim, mindkettőnkre vigyázok.

– Az ennivalónk…

Mr. Maxted kinyújtotta a kezét, és megragadta Jim csuklóját. Maláriától és éhezéstől agyongyötört teste szinte beleolvadt a roncsba, amelyen ült. A három betegszállító teherautó elment mellettük, kerekeik alatt recsegtek az üvegszilánkok. A kórház betegei úgy feküdtek egymáson, mint a felcsavart szőnyegek. Ransome doktor az utolsó teherautón állt, hátát nekivetette a vezetőfülkének, lábát eltakarták a testek. Amikor meglátta Jimet, megragadta a teherautó kapaszkodórúdját.

– Maxted! Gyere, Jim! Hagyd ott a ládát!

– Vége a háborúnak, Ransome doktor!

Jim figyelte a menet utóvédjét alkotó harminc japánt. Magukba mélyedve, kényelmes tempóban, vállukra vetett fegyverrel gyalogoltak. Jimnek úgy rémlett, mintha apja hungjaói vadászatról hazatérő barátait látná. A teherautók mögött támadt por eltakarta a szeme elől Ransome doktort. Az első megtermett katonák is elhagyták már őket. Menet közben szemüket a földre szegezték, de orrlyukuk kitágult, amikor a vizelet erős bűze megcsapta az orrukat. Egyenruhájukat finom porréteg vonta be, és Jimnek erről a lunghuai kifutópálya jutott eszébe.

– Rendben van, Jim… – suttogta Mr. Maxted, és felkászálódott. Jim orrát megcsapta a nadrágjából áradó széklet bűze. – Előbb el kell juttatnom téged Nantaóba.

Jim vállába kapaszkodva előrebotorkált, papucsa talpa alatt üveg ropogott. A teherautókat már képtelenek voltak megelőzni, így a felvert porfelhőben, a menet végén kínlódók között igyekeztek előre. Sok fogoly feladta, és gyerekeikkel a kibombázott katonai járművek felhágóin ültek, mint egy csapat cigány, akik a félig megkopasztott roncsok között akarnak új életet kezdeni. De Jim csak a fehér, a lábára és a cipőjére szitáló port látta, amely oly finom volt, mint ravatalozás előtt a halottakra hintett púder, és Jim tudta, hogy nincs megállás, tovább kell mennie.

Késő délután a porréteget fény lobbantotta lángra. A nap lebukott a sanghaji dombok mögé, ferde sugaraiban az elöntött rizsföldek négyszögei olyanok voltak, mint egy óriási sakktábla, amelyen lezuhant repülőgépek és elhagyott tankok voltak a figurák. A naplementében úgy álltak a foglyok a nantaói raktárakhoz vezető vasútvonal töltésén, mint filmgyári statiszták a reflektorfényben. A lemenő nap sugaraitól sáfrány színűre festett öblök és lagúnák egy irdatlan illatszergyár csatornáiként feküdtek körülöttük, amelyekben az illatba belefulladt öszvérek és vízibivalyok tetemei sötétlenek.

A teherautók átbukdácsoltak a talpfákon. Jim a sínen egyensúlyozott, és a szürkületben a gát melletti téglából épült raktárakat nézte. Egy betonmóló nyúlt be a folyóba, végén elhagyott világítótorony magasodott. Japán katonák csoportba verődve egy füstölgő szénszállító hajó roncsát nézték messzelátón: a hajót eltalálták az amerikaiak, és a folyó közepén zátonyra futott egy homokszigeten. A robbanástól és a tűztől a híd is olyan feketére pörkölődött, mint az árbocok és a hajó szénporos mélye.

Az áramlás irányában másfél kilométerrel távolabb már látszott a nantaói hidroplántámaszpont és a siratómólók, ahol Jim menedékre lelt Basie-nél. Nem tartotta lehetetlennek, hogy a hajópincér visszatért régi búvóhelyére, és Mr. Maxtedet is ebbe az irányba kormányozta a síneken keresztül-kasul, míg a többiek a folyóparti töltésbe torkolló vasútvonalat követték. A dokkoktól nyugatra, egy sekély lagúnában egy B-29-es kiégett roncsa feküdt, ezüstszínű farka az osztagnak állított különös síremlékként meredt ki a vízből.

Jim a földre sújtott hatalmas gépmadarat nézte, míg Mr. Maxteddel a többi fogolyhoz zsúfolódva a félhomályban ült. Az éhség megbénította testét-lelkét. Ökölbe szorított kezét rágta, még a sebeiből kiszívott genny is enyhített valamit a mardosó kínon, aztán füvet tépett, és a fanyar szálakat rágta. Egy japán tizedes Ransome doktorral és Mrs. Pearce-szel a hajójavító műhely felé indult. A messziről sértetlennek látszó raktárakat és dokkokat rommá lőtték az amerikaiak. Két torpedónaszád partra vetett rozsdás testét himbálta a dagály a mólónál, és meg-megemelte a vízparton kuporgó Jimtől nem messze a nádasban heverő halott japán tengerészek holttestét. De a szomjas brit foglyok ügyet sem vetettek a holtakra, lementek a partra, és ittak a vízből. Egy kimerült asszony úgy fogta át a térdénél magán könnyítő gyermekét, mint egy kínai anya, aztán maga is leguggolt az olajfoltos sárba. Mások is követték a példáját, és mire Jim is lement inni, a levegőben ürülék fertelmes bűze terjengett.

Jim a vízparton állt, ládáját a lábához tette. A dagály lomha hullámai lenyaldosták cipőjéről a port. A sanghaji kikötőben elsüllyedt teherhajókból kiömlő olajat lehozta idáig a víz. A Vangpu színén egymásba olvadó körök mintha a folyó életének kioltására szövetkeztek volna.

Jim óvatosan kortyolt a csajkájából, aztán a ládájának verődő vizet nézte. Lunghuából idáig cipelte, és körömszakadtáig ragaszkodott hozzá. Ébren akarta tartani a háború, és a háborún keresztül a tábor, a védettség érzését. Most azonban ideje, hogy búcsút mondjon Lunghuának és szembenézzen a jelennel, lett légyen az bármilyen bizonytalan, mert ezt az elvet követte, amióta csak kitört a háború.

Ládáját az olajos vízre lökte. Az utolsó napsugarak szivárványrózsákat festettek a halott vízre. A láda lassan megindult a folyón lefelé, mint egy kínai gyermek koporsója, az olajfoltok lágyan megnyúltak és összezáródtak mögötte. Finom fényremegések keltek a folyón.

Jim a pihenő foglyok között visszamászott a helyére, Mr. Maxted mellé. Megitatta a csajkájából, aztán letisztogatta a homokot a cipőjéről.

– Minden rendben, Jim?

– A háborúnak muszáj véget érnie, Mr. Maxted.

– Véget is fog érni, Jim. – Mr. Maxted kicsit feléledt. – Ma éjjel visszamegyünk Sanghajba.

– Sanghajba…? – Jim nem tudta eldönteni, nem beszél-e Mr. Maxted félre, amikor Sanghajról álmodozik, mint ahogy a tábori kórházban a haldoklók is mindig Angliáról fecsegtek összevissza. – Nem az ország belsejébe visznek minket?

– Még nem… – Mr. Maxted a bársonyos sötétségben a mólónál égő szénszállító hajóra mutatott.

Jim követte Mr. Maxted ujját: a kémények kivételével a hajó minden pontjáról füst szállt fel. A gépteremben lehetett a tűz fészke; a tat úgy izzott, mint egy kohó. Ezen a hajón vitték volna őket fel a folyón, a szucsoui halálmezőre. Jim megkönnyebbülésébe némi csalódottság vegyült.

– És az ennivalónkkal mi lesz, Mr. Maxted?

– Sanghajban kapunk majd enni. Mint a régi szép időkben.

Jim figyelte, ahogy Mr. Maxted visszasüllyed a többi fogoly közé. Utolsó erejével még kihúzta magát, és megpróbálta Jimet meggyőzni, hogy minden rendben van, és most, hogy egy ismeretlen amerikai bombavető ügyes célzása folytán megmenekültek a szénszállító hajótól, a jó szerencse fogja minden léptüket kísérni.

– Mr. Maxted, szeretné, ha vége lenne a háborúnak? Hamarosan tényleg befejeződik.

– Már majdnem vége. Gondolj anyádra és apádra, Jim. A háború véget ért.

– De Mr. Maxted, mikor kezdődik a következő…?

Japán katonák közeledtek a vasúti töltésen, nyomukban Ransome doktor és Mrs. Pearce lépkedett. A tizedesek egymásnak kiabáltak, hangjuk dobolt a síneken. Eső permetezett a fekete égből, a teherautóknál álló őrök felvették a köpenyüket. A naptól forró sínekről gőzölögve párolgott el az esővíz. A foglyok felkászálódtak, magukhoz ölelték gyermekeiket. Mormogás kelt a sötétben, feleségek férjük kezébe kapaszkodtak.

– Digby… Digby…

– Scotty…

– Jake…

– Bounty…

Egy asszony – alvó gyermekével a karjában – megfogta Jim vállát, de a fiú ellökte, és Mr. Maxtedet igyekezett talpra segíteni. A sötétségtől és a piszkos víztől szédültek, meg-megbotlottak a sínekben. A menet csigalassúsággal vánszorgott előre a három teherautó után. Elhagyták a töltést, és összezsúfolódtak a lebombázott raktárházak melletti mólón. Azok, akiknek már nem volt erejük továbbmenni, a töltésen maradtak, és megadták magukat a sorsnak, amelyet a japánok szántak nekik. Az esőben kucorogtak a vasúti töltés alatt, és a katonákat nézték, akiknek köpenyén patakzott az esővíz.

Elinduláskor Jim ráébredt, hogy reggel óta a foglyok legalább egynegyede leszakadt már a menettől. A dokk bejárata előtt is visszafordultak néhányan. Az E tömbből egy idős skót, a Sanghaji Elektromos Művek nyugalmazott könyvelője, akivel Jim gyakran sakkozott a táborban, hirtelen megfordult, és mintha elfelejtette volna, hogy a háborús éveket hol töltötte, átbotorkált a kikövezett udvaron, és eltűnt az esőben, a vasúti töltés irányában.

 

Napszállta után egy órával elérték aznapi úti céljukat, Nantao nyugati külvárosában egy futballstadiont. Csang Kaj-sek feleségének parancsára épült, mert azt remélték, hogy Kína megszerzi az 1940. évi olimpia rendezési jogát. A japánok az 1937-es betöréskor elfoglalták, és a betonból épült stadionban berendezték a Sanghajtól délre fekvő hadiövezet katonai főhadiszállását.

A foglyok menete átvonult a kihalt, csendes parkolón. A burkolatot bombák tépték fel, de a beállóhelyeket jelző fehér vonalak hálózatát jól ki lehetett venni a sötétben is. Sérült katonai járművek álltak a parkolóban; robbanólövedékektől felszakított teherautók és tartálykocsik, lánctalp nélküli tankok és nehézágyúkat vontató félhernyótalpas harckocsik sorakoztak szép csendben egymás mellett. Jim felpillantott a stadion belövésektől rücskös homlokzatára. A bombaszilánkok helyenként leszaggatták a fehér vakolatot, és alóla előtűntek a Kuomintang hatalmát hirdető, eredeti kínai betűkkel festett jelszavak, amelyek olyan vészjóslóan magasodtak föléjük, mint a háború előtti Sanghajban a mozik homlokzatán a hirdetőtáblák.

A menet beért a sötét arénába vivő beton alagútba Jimet az ívelt lelátók megpillantásakor megrohanták az emlékek, a háború átélt borzalmai hihetetlenül ijesztővé növesztették képzeletében az internálóközpontbeli emlékeit. A japán katonák kordont vontak a futópálya körül. Köpenyeikről víz hullott a földre, szuronyaik és puskáik závárzata baljóslatúan csillant az esőben. A foglyok leültek a nedves fűbe. Mr. Maxted elengedett marionettbábként rogyott össze. Jim leguggolt mellé, és elhessegette a menetet kísérő kiéhezett szúnyogokat.

A három teherautó kibukkant az alagútból, és megállt a salakos úton. Ransome doktor átmászott a betegeken, és leereszkedett a teherautó lehajtott végén. Mrs. Pearce leszállt a második teherautó vezetőfülkéjéből, de fiát és férjét otthagyta. Jim az eső kopogásán át is hallotta, hogy Ransome doktor vitatkozik a japánokkal. Egy rangidős tiszt köpenye csuklyája alól közömbösen nézte Ransome doktort, aztán rágyújtott, hátat fordítva a széksorokhoz ment, és leült az első sorba, mint aki az éjszakai előadásra vár.

Jim örömmel látta, hogy Mrs. Pearce visszamegy a teherautóhoz. Ransome doktor panaszos hanghordozása furcsán hatott a nantaói stadionban; ugyanezen a hangon veszekedett vele is, ha a kórház temetőjében játszott. Alighogy helyet találtak maguknak a nedves fűben, az ezerkétszáz fogoly közé néma csend telepedett. Tekintetük az üléssorok közt járkáló őrök lépteit követte. Ransome doktor a nők és gyerekek között jött-ment, megvizsgált mindenkit, ahogy ezt Lunghuában is gyakran tette. Jim még hallotta, hogy a sötétben megbotlik valakiben, és néhány férfi gorombán rámordul.

Jim elnyúlt a füvön az egyhangúan kopogó záporban, hideg arcát melengette a puha eső. A legyeket még az eső sem űzte el, ezrével szálltak le a foglyokra. Jim letörölte őket Mr. Maxted szájáról. Meg akarta mosdatni az esővízzel, de a makacs rovarok szájára, gyulladt ínyére ültek.

Hallgatta Mr. Maxted gyenge lélegzetvételét. Tanácstalan volt, mert szeretett volna segíteni rajta, de nem tudta, hogyan. Sajnálta, hogy nincs meg a ládája. Érzelgős és merőben felesleges gesztus volt a ládát a folyóba lökni; élete első felnőttes gondolkodásra valló ostoba tévedése. Elcserélhette volna a kincseit egy kis ennivalóra, és most Mr. Maxtedet is megetethette volna. A japánok közt voltak katolikusok is, akik latin misét hallgattak. Az egyik köpönyeges őr biztosan örült volna a latinkönyvének, még talán latinórát is vett volna Jimtől…

De Mr. Maxted békésen aludt. Egy-egy szürke lélegzetvételnél megrebbentek ajkán a legyek, a mellette alvó foglyokén is. Egy óra múlva elállt az eső, és a meginduló amerikai légitámadás villanásai mint az esős évszak villámfényei világították be az eget. Amherst Avenue-i hálószobája védett nyugalmából Jim gyakran nézte a teniszpálya közepén vagy az úszómedence szélén a villámfényben rémületükben mozdulatlanná dermedt patkányokat. Egyetértett Verával abban, hogy Isten ilyenkor lefényképezi Sanghaj minden bűnét. Most a Jangce torkolatánál levő japán tengerészeti támaszpontokat támadták. A néma villanások nedves selyemfénybe vonták Jim bőrét, mint valamikor régen, a lunghuai kifutópálya építésekor a mindent befedő por. Jim az ébrenlét és az álom határán lebegett, a háborúról álmodott, és a háború álmodta őt.

Fejét Mr. Maxted mellkasának támasztotta. A gyors villanások fellobbantották a fényt a stadionban, fehér lepleket vontak a fekvő testekre. Talán egy kolosszális felszállópályát építtetnek velük. Az amerikai repülőgépek zajától halálfélelem rángásai keltek a lelkében. Latin igeragozással fohászkodott az ismeretlen istenhez, és felszállópályákról álmodott Mr. Maxted mellett.

 

 

31 / A Nap birodalma

 

A reggeli párán átszűrődő napsugár lágyan csillant a versenypályán összegyűlt tócsákon és a futballpálya északi végén álló kapufa mögött parkoló amerikai kocsik krómozott hűtőrácsán. Jim rátámaszkodott Mr. Maxted vállára, és végignézett a meleg fűben fekvő nőkön és férfiakon. Néhány napbarnított arcú, mégis fakósápadt bőrű fogoly a földön kuporgott, és gyanakvó tekintettel méregették a kocsik szemkápráztatóan csillogó rácsait. Szemükben ugyanaz a bizalmatlanság tükröződött, mint a hungjaói rizsültető parasztokéban szülei Packardja láttán.

Jim lesöpörte a Mr. Maxted szájára és szemére telepedett legyeket. Az építész mozdulatlanul feküdt, sovány, fehér bőrén átütöttek a bordák, de Jim még hallotta gyenge lélegzetvételét.

– Jobban van már, Mr. Maxted?… Hozok egy kis vizet. – Jim hunyorogva felnézett a sorban parkoló kocsikra, de még ez a kis erőfeszítés is kimerítette. Attól, hogy felemelte a fejét, meglódult alatta a föld, úgy érezte, mintha egy óriás a pálya szélét megbillentve lelódítaná a többi fogollyal együtt a stadion gyepéről.

Mr. Maxted lassan felé fordította a fejét, Jim pedig a kocsikra mutatott. Több mint ötven Buick, Lincoln Zephyr állt egymás mellett, még két fehér Cadillac is volt közöttük. Talán a háborút túlélő angol tulajdonosaikért jöttek a sofőrök? Jim megsimogatta Mr. Maxted arcát, aztán a szívgödrére nyomta a tenyerét, és masszírozni kezdte a szívét. Milyen szégyen volna, ha Mr. Maxted épp most, amikor a Studebakerén visszatérhetne a sanghaji éjszakai mulatók vidám világába, szenderülne jobblétre.

A japánok a bejárat közelében, a betonelemekből rakott padokon ültek egy faszénkályha körül, és teát szürcsöltek. A kályha csípős füstje bekúszott a teherautók közé. Szegény, agyonhajszolt Ransome doktor átvette a vízzel teli vödröket a két japán katonától, de ettől eltekintve a japánok éppolyan közömbösen viselkedtek a pályán elszórtan heverő ezer lunghuai fogollyal, mint előző nap, menetelés közben.

Jim reszkető lábbal talpra kecmergett, és a parkoló kocsik között szülei Packardját kereste. Hova tűnhettek a sofőrök? A kocsik mellett volna a helyük; olyankor mindig a kocsik mellett várták gazdáikat, ha kivitték őket a Sanghaj környéki klubokba. Kis esőfelhő kúszott elé, sivár sárgásszürke homály borult a stadionra. Jim csak most, a kocsikat közelebbről szemügyre véve látta, hogy ezek az autók évek óta itt állhatnak a szabadban; a szövetséges foglyoktól zsákmányolt kocsik rácsain már kiütköztek a rozsdafoltok, a szélvédőket a téli mocsok borította, a leengedett gumikkal egy métert sem lehetett volna megtenni.

Jim tekintete végigpásztázta a stadion padsorait, ahol a letépett faborítás alól kilátszottak a betonülések. Az üléssorokat a japánok szabadtéri raktárnak rendezték be: fényesre politúrozott ébenfa szekrények és mahagóniasztalok, melyeknek csillogását még nem kezdte ki az idő, ebédlőszékek, ágykeretek, hálószobaszekrények, hűtőszekrények és légkondicionálók álltak szépen egymásra rakva, a hatalmas elnöki páholyba pedig, amelyből a legfőbb hadúr és Csang asszony üdvözölte volna a világ atlétáit, most rulettkerekeket, bárpultokat és csiricsáré lámpákat tartó aranyozott nimfákat zsúfoltak össze. Vízhatlan vászonba sebtében becsavart perzsaszőnyegek feküdtek a lépcsőkön, az eső úgy csöpögött belőlük, mint szétrohadt csövekből.

A sanghaji mulatókból és villákból összeharácsolt pusztuló kincsek varázslatosan újnak tetszettek Jim szemében; olyannak látta őket, mint a Sincere Company bútorosztályát, ahol egyszer édesanyjával járt. Szinte azt várta, hogy selyemruhás anyja egyszer csak előlép, és kesztyűs kezével megérinti a fénylő fekete bútorokból emelt lépcsőzetes teraszokat.

Jim visszaült, és eltakarta a szemét az erős fény elől. Szegény sápadt Mr. Maxted arcát csipkedte, hogy egy kis színt kapjon, szájából kiszedegette a bennragadt legyeket. Körülöttük a lunghuai tábor volt lakói feküdtek a nedves fűben, és bámulták valamikori gazdagságuk semmitmondó emlékeit, az égre felkúszó augusztusi nap fényében a múlt egyre élénkebb színű délibábját.

De a délibáb hamarosan szertefoszlott. Jim beletörölte a kezét Mr. Maxted sortjába. A japánok ezt a stadiont gyakran használhatták átmeneti táborként, a letaposott füvön olajos rongyok, kis tábortüzek ottfelejtett hamuja, vászonsátrak foszlányai és faládák szilánkjai hevertek. Az emberek is félreismerhetetlenül otthagyták a nyomaikat: vérfoltok, ürülék vonta magára a legyek ezreit.

A betegszállító teherautó harsányan berregni kezdett. A japán katonák lejöttek a lelátóról, és menetoszlopba fejlődtek. Két-két maszkos katona mászott fel a teherautókra, Ransome doktor pedig három angol fogoly segítségével leemelte azokat, akik az éjszaka folyamán meghaltak vagy túlságosan betegek voltak ahhoz, hogy folytassák az utat. Úgy feküdtek a keréknyomokban, mintha be akarnának burkolózni a lágy földdel.

Jim Mr. Maxted mellett guggolt, és úgy nyomkodta a rekeszizmát, mint egy kovácsfújtatót. Sokszor figyelte, hogy támasztja fel Ransome doktor a betegeit, és mindent el akart követni, hogy Mr. Maxted is csatlakozhasson az el vonulókhoz. A füvön heverő foglyok lassanként felültek, néhány férfi egymáshoz bújó felesége és gyerekei mellett állt. Sok idősebb internált meghalt az éjszaka során: Jimtől néhány lépésre fakó ruhájában Mrs. Wentworth, Lady Bracknell alakítója meredt vakon az égre. Mások alatt a test súlyától tócsába gyűlt a víz.

Jim karja már fájt a pumpálástól. Ransome doktor biztos mindjárt leugrik a teherautóról, és gondoskodik Mr. Maxtedről. De a három teherautó időközben már elindult. Még látta, hogy a teherautón álló Ransome doktor lekapja a fejét, amikor a teherautó begördül az alagútba. Jim kísértést érzett, hogy utánaszaladjon, de a következő pillanatban már azt is tudta, hogy véglegesen döntött: Mr. Maxteddel marad. A háborúban megtanulta, hogy valakiről gondoskodni annyit tesz, mintha rólunk gondoskodna valaki.

Jim még hallotta, hogy a teherautók áthajtanak a parkolón, a motor levegőért kapkod, mielőtt a sofőr nagyobb sebességre kapcsolna. A lunghuai tábor utolsó perceit élte. Háromszáz-egynéhány fogoly gyülekezett az alagút szájánál – fiatalabb férfiak, nők és gyerekek –, sorba álltak a futópályán, hogy a csendőr őrmester megnézhesse őket. A futballpályán azok pihentek, akik se ülni, se állni nem bírtak már. Úgy hevertek a testek szanaszét, mint egy csatatéren a holtak és sebesültek. Mintha a meccsen elgurult labdát keresnék, úgy járkáltak közöttük a japán katonák. A háború zsákutcájába tévedt angolok hidegen hagyták őket.

A menet egy óra múlva indult útnak. A foglyok egyetlen búcsúpillantás nélkül tűntek el az alagútban. Hat japán katona kísérte őket, a többi tovább cirkált az ébenfa szekrények és hűtőgépek között. Az alagútnál néhány rangidős káplár álldogált, és a stadion felett elszálló amerikai felderítőgépeket nézték. Bár a foglyokat senki sem sürgette, egy negyedóra elteltével újabb csoport kászálódott fel a fűből. A japánok odamentek, hogy megvizsgálják őket.

Jim megtisztogatta a kezét a nedves füvön, aztán bedugta az ujját Mr. Maxted szájába. Érezte, hogy az építész ajka megrebben. Az augusztusi nap már majdnem felszárította a nedvességet a fűről, Jim már csak a salakos ösvényen látott egy víztócsát. Megvárta, amíg az őrszem túlmegy rajta, aztán odament és tenyerével merített a vízből. Jeges higanyként gurult le kiszáradt torkán, a hidegtől a szívverése is szinte megállt. Mielőtt a japánok észrevehettek és elkergethették volna, markában vizet vitt Mr. Maxtednek is.

Amikor becsorgatta a vizet Mr. Maxted szájába, a legyek felrebbentek az ínyéről. Mr. Maxted mellett Griffin őrnagy, egy nyugalmazott indiai katonatiszt feküdt, aki az első világháborús gyalogsági fegyverekről tartott előadást Lunghuában. Felülni már nem volt ereje, csak Jim kezére mutatott.

Jim két ujja közé csippentette Mr. Maxted ajkát, és megkönnyebbülten látta, hogy az építész görcsösen kiölti a nyelvét.

Bátorítólag mondta:

– Mr. Maxted, nemsokára kapunk enni.

– Rendes gyerek vagy, Jamie, tarts ki.

Griffin őrnagy egy kézmozdulattal odaintette magához:

– Jim…

– Máris jövök, Griffin őrnagy…

Jim az őrnagynak is hozott egy kis vizet a markában. Míg ott guggolt mellette, és az arcát veregette, észrevette Mrs. Vincentet, aki nem messze a fűben ült. Férje és fia a futballpálya közepén egy másik fogolycsoporttal maradt. Az asszony annyira kimerült, hogy képtelen volt folytatni az utat. Ugyanolyan reménytelen kétségbeeséssel függesztette a tekintetét Jimre, mint amikor a fiú a zsizsikeket ette. Az éjszakai eső fakóra áztatta a ruháját, bőre olyan halálsápadtra vált, mint a lunghuai kifutópályát építő munkásoké. Mrs. Vincent furcsa egy felszállópályát építene, gondolta magában Jim.

– Jamie…

Gyermekkori nevén szólította a fiút, ami percekkel előbb a múlt emlékeibe merült Mr. Maxted nyelvére tolult. Csakis azt akarhatja, hogy gyermek legyen újra, kedvére küldözgethesse, akárcsak Lunghuában, ahol a futkosás tartotta életben.

Amint a tócsa fölé hajolt, hogy vizet merítsen, Jimnek eszébe jutott, hogy Mrs. Vincent nem segített rajta, amikor a táborban megbetegedett. És mégis, hogy szerette nézni, ahogy evett! A tenyeréből megitatta az asszonyt, azután talpra segítette.

– Már vége a háborúnak, Mrs. Vincent!

Az asszony egy grimasszal ellökte a kezét, de Jimet már nem bántotta a szeretetlensége. Utánanézett a füvön ülő foglyok között bizonytalan léptekkel távozó Mrs. Vincentnek. Leguggolt Mr. Maxted mellé, és elhajtotta róla a legyeket. A tenyeréből ivó Mrs. Vincent nyelvének érintése kísértette.

– Jamie…

Mások is szólongatták, mintha egy kínai kuli volna, aki európai gazdái füttyentését lesi. Annyira szédült, hogy el kellett nyúlnia Mr. Maxted mellett. Nem megy sehova, nyugalmat akar. Keze összefagyott a pocsolya hideg vizétől. Túl soká tartott a háború. Mindent elkövetett, hogy életben maradjon – Lunghuában is és az internálóközpontban is –, de az agya egyik zugában valami most mégis azt súgta, hogy haljon meg. A halállal is be lehet fejezni a háborút.

Jim felpillantott a fűben ülő-fekvő fogolytársaira. Bárcsak mind meghalnának itt, a nedvességtől elrothadó szőnyegektől és bárpultoktól körülvéve. Örömmel látta, hogy sokan be is látják, hogy ésszerűbb maradniuk, de dühös volt azokra, akik még tudtak járni, és most menetkészen álldogáltak egymás mögött. Jim sejtette, hogy addig hajszolják őket, amíg meg nem halnak, hát nem lenne jobb nekik is, ha itt maradnának a stadionban? És utolsó pillantásuk a fehér Cadillacekre esne?

Jim dühödten söpörte a legyeket Mr. Maxted arcáról. Ránevetett Mrs. Vincentre, majd csakúgy, mint gyermekkorában, a sarkán előre s hátra hintázott, és monoton hangon ismételgette:

– Jamie… Jamie… – és hozzá a földet ütögette.

Egy japán katona járt fel s alá a közelben futó salakos úton. Felkapta a fejét a bosszantó zümmögésre, és a füvön át odament Jimhez. Épp fel akarta rúgni rongyos csizmába bújtatott lábával, amikor erős fény villant a futballpálya délnyugati sarkában, mintha egy irdatlan amerikai bomba csapódott volna be valahol Sanghaj északkeleti részén. Az őr elbizonytalanodott, hátrapillantott, miközben a fény egyre erősebb lett. Néhány másodperc múlva elhalványult, de a stadionban továbbra is sápadtan fény lett minden: a lelátón felhalmozott bútorok, a kapufánál parkoló autók és a fűben ülő foglyok. Egy második nap lángcsapdájában vergődtek.

Jim fehéren világító kezére és térdére meredt, aztán a japán katona sovány arcára. A japánt meghökkentette a robbanás. Mindketten a villanást követő robajra vártak, de a csendet semmi sem törte meg, mintha csak a nap csüggedten lehunyta volna a szemét. Jim rámosolygott a katonára, és sajnálta, hogy nem értetheti meg vele: a fényjelenség figyelmeztető jel volt, Jim és a haldokló világ lelkének egyesülését jósolta meg.

 

Jim lázálmai késő délutánig folytatódtak. A Hungkou elleni menetrendszerű légitámadás ténye bevilágította a stadiont, Jim éber álmában érezte a robbanásoktól meglóduló földet maga alatt; úgy mozgott, mint a sanghaji angol klub báltermének padlója a táncolók talpa alatt. A stadionnak hol ebben, hol abban a sarkában ragyogott fel a fény, mintha a gyarmatokon élő angolok világai akarná valaki bemutatni.

Alkonyaikor útnak indult az utolsó transzport is. Jim Mr. Maxted mellett ült, és nézte a menetoszlopba fejlődő ötven foglyot. Hova mennek? Hiszen alig állnak a lábukon, a parkolónál aligha jutnak messzebb.

Mióta Lunghuából eljöttek, a japánok most először árultak el türelmetlenséget. Szerettek volna mielőbb megszabadulni az utolsó járóképes foglyoktól is. A futballpályán ülőket ütlegelték, és akit tudtak, talpra rángattak. Egy maszkot viselő tizedes zseblámpájával a halottak arcába világított, aztán hátukra fordította őket.

Fehér inges eurázsiai civil járkált a katonák nyomában, és mint egy utazási iroda lelkes szervezője terelte egybe a még járni tudókat. A pálya szélén a katonák a halottakat vetkőztették, lehúzták róluk a cipőt és az övet.

Jim felült, még utoljára tisztán látta, hogy ott kell hagynia a haldokló építészt, és el kell mennie az éjszakai menettel.

– Most mennem kell, Mr. Maxted. Ideje, hogy vége legyen a háborúnak…

Megpróbált felállni, de az építész megragadta a csuklóját.

– Ne menj velük, Jim… maradj itt – suttogta.

Jim ült, és várta, hogy Mr. Maxted meghaljon. Az építész szorítása nem enyhült. Jim nézte az alagút szája felé csoszogó menetet. Egy férfi, aki három lépésnél nem tudott többet megtenni, összeesett. A többiek kikerülték, senki sem segítette fel. A beszélgető japánok maszkok mögül tompítva szűrődő hangja egyre közelebbről hangzott. A bűztől egy őrmester krákogni kezdett, majd kiköpött.

Egy katona létérdek Jim mellé, a maszk mögül reszelős, kimerült lihegés hallatszott. Erős keze végigtapogatta a fiút, értékeket keresve kiforgatta a zsebeit. Kíméletlenül lerántotta az új cipőjét, és az útra hajította. Jim meg sem moccant. Az égő hungkoui olajtárolók tüzének visszfénye a lelátókon táncolt, s hol a zsákmányolt jégszekrények ajtaján, hol a fehér Cadillacek hűtőrácsán, hol a generalisszimusz páholyának nimfáin és a kezükben tartott lámpákon csillant meg.

 

 

HARMADIK RÉSZ

 

32 / Az eurázsiai

 

Üde napfényben fürdött a stadion. A tiszta, kéklő égből jégeső hullott, mintha a magasan repülő amerikai gépek szárnyáról váltak volna le a jéggé dermedt vízcseppek, hogy a nap sugaraiban táncolva karácsonyfadíszekként érjenek földet a futballpályán.

Jim felült, és kezébe fogta a füvön csillogó fehérarany gömböcskéket. Mr. Maxted fényöltönybe öltözött, hamuszürke arcát apró szivárványok varázsolták színessé. De a jég egy szempillantás alatt elolvadt. Jim felült, hátha egy repülőgép újabb jégáradatot zúdít a nyakába, de az ég némán feszült felette. Néhány fogoly feltérdelt, és szájába vette a még ép jégszemeket. A halottak felett átszóltak egymásnak.

A japánoknak nyoma veszett. Az altisztek és a csendőrség katonái összeszedték a fegyvereiket, és az éjszaka leple alatt megléptek. Jim meztelen talppal állt a jeges fűben, és az alagút feketén ásító torkába bámult. Az üres parkolóból ferdén beeső napsugarak visszaverődtek a betonfalakról. Kopott fapapucsában az egyik angol fogoly már át is bicegett az alagúton, rongyos ruhájú felesége arcára szorított kézzel követte.

Jim azt hitte, hogy a férfit egy puskalövéssel leterítik, de nem történt semmi: a házaspár akadálytalanul kijutott a parkolóba, és körülnézett a szétlőtt harckocsikon. Jim otthagyta Mr. Maxtedet, végigment a futópályán, mert megfordult a fejében, hogy kimegy utánuk, aztán óvatosságból mégis inkább az egyik lelátóra ment fel.

A betonlépcsők mintha az égbe vezettek volna. Jim megpihent az egyik zsákmányolt bútorokkal tömött teraszon. Egy ebédlőasztal mellé állított egyenes hátú székre telepedett le, és a fényezett asztallapon összegyűlt meleg esővízből szürcsölt. Alatta vagy harminc fogoly mozgolódott a futballpályán, mintha egy vad orgiába fulladt piknik után ébredeznének. Az asszonyok felültek a füvön, a hajukat rendezgették barátaik holtteste mellett, egy-két férfi pedig már a kocsik műszerfalát gusztálta a poros szélvédőkön át.

Több mint száz halott maradt a füvön, mintha a jéggel együtt az égből hullottak volna. Jim hátat fordított nekik, és a pocsolyákon át felkapaszkodott a lelátó legfelső soráig. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért otthagyta Mr. Maxtedet, és azért is, hogy hagyta meghalni, bár ez valami homályos módon a cipője elvesztésével is összefüggött. Nedves lábnyomait nézte, és azon bosszankodott, hogy nem adta el a cipőjét az egyik japánnak egy édesburgonyáért vagy egy kis rizsért cserébe. Azzal, hogy halottnak tettette magát, elvesztette a cipőjét és Mr. Maxtedet is.

A halottak mégis megmentették az éjszakai meneteléstől. A sötétben, félig álomba merülve, félig éberen, közelebb érezte magát a holtakhoz, mint az élőkhöz. Mr. Maxted már rég kihűlt, de Jim még mindig masszírozta az arcát, és mindaddig távol tartotta tőle a legyeket, amíg meg nem bizonyosodott afelől, hogy Mr. Maxted lelke elhagyta a testét. Néhány napig még nem mozdult a halott mellől, bár a szag és a legyek iszonyúan bántották. A pálya közepén táborozó foglyok elhessegették, valahányszor a közelükbe merészkedett. A lelátókon összegyűlt esővízen, a Mr. Wentworth nadrágzsebében talált apró édesburgonyán és azon az avas rizsen tengődött, amit a japán katonák eltűnésükig odavetettek neki.

Jim nekidőlt a fémkorlátnak, és lenézett a parkolóba. Az angol házaspár tanácstalanul bámult az autóroncsokra, az elnémult világ szorongással töltötte el őket. Jim érdesen felnevetett, a nevetés köhögésbe fulladt, egy kis gennyet ki is köpött. Oda akart nekik kiáltani: "A világ elment! Múlt éjjel mindenki beugrott a sírjába, és betakaródzott a földdel!"

Csakhogy megszabadult mindenkitől… Jim hosszan elnézte a haldokló földet, a rizsültetvényeken túl a vízzel telt bombakrátereket, a lunghuai pagoda néma légvédelmi ágyúit, a folyópartokon zátonyra futott teherhajókat. A város, melyre csend borult, alig öt kilométernyire volt a háta mögött. A Francia Koncesszió lakóházai és a Sétány irodái a Jimet éveken át tápláló reménység szimbólumaként magasodtak mögötte.

A folyó felől hűvös szél járta be a stadiont, és egy pillanatra ismét felvillant az a különös, napot is elhomályosító fény, amit korábban a lelátók felett látott. Fényszítta kezére pillantott. Tudta, hogy él, mégis olyan halottnak érezte magát, mint Mr. Maxted. Talán a lelke benne halt meg, ahelyett, hogy kiszállt volna a testéből?

Jimet megint szomjúság kínozta. Lebattyogott a lépcsőn, az asztalokról és szekrényekről megivott minden vizet, amit csak talált. Ha valóban vége lesz a háborúnak, akkor meg kell keresnie a szüleit. Ámbár a japánok védelme nélkül túl sok veszéllyel járna gyalog bemennie Sanghajba.

A futballkapun túl egy brit fogolynak végre sikerült felemelnie az egyik fehér Cadillac motorháztetejét. Társai figyelték, míg a motort és a hengereket vizsgálgatta. Jim megrázta magát, és leszaladt a lépcsőn, hogy navigátornak ajánlkozzon. Még most is jól emlékezett minden sanghaji utcára és sikátorra.

Három férfira lett figyelmes, amikor az atlétikapályán átrohant. Kettő kínai kuli volt; felsőtestük mezítelen, öltözékük csak egy bokában megkötött nadrágból és szalmakalapból állt. A harmadik az a fehér inges eurázsiai volt, akit a japán biztonsági emberek vittek magukkal. Az alagút bejáratánál álldogáltak, míg az eurázsiai a stadiont szemrevételezte. Tekintete megpihent a foglyokon is, valójában azonban a lelátókat zsúfolásig megtöltő zsákmányolt holmi érdekelte.

Nadrágja korcába nehéz automata fegyver volt tűzve, de azért megnyerően mosolygott Jimre, mintha a háború viszontagságai miatt elszakadt régi barátja lenne.

– Hát te, kölyök… jól vagy? – Szeme ide oda cikázott Jim rongyos ingén, rövidnadrágján, koszos, sebes lábán és csupasz lábfején. – A lunghuai táborból? Kemény lehetett.

Jim közönyösen bámult vissza rá. A mosoly nem tévesztette meg. A férfi szemében nem fedezett fel együttérzést. Erős, de nemrégiben tanult amerikai akcentussal beszélt, ami valószínűleg a lelőtt amerikai gépek fogságba esett pilótáinak kihallgatásakor ragadt rá. Krómozott karóra csillogott a csuklóján, az övébe tűzött colthoz hasonlót a lunghuai japán őröknél látott, akik a lelőtt Superfortressek pilótáitól szerezték a magukét. Széles orrlyuka megremegett a futballpálya felől áradó bűztől, figyelme egy pillanatra el is kalandozott a lelátóktól. Félrelépett, hogy utat engedjen két angol fogolynak, akik bebotladoztak az alagútba.

– Piszok egy hely – mondta elgondolkodva. – A mamád és a papád is itt vannak? Ahogy elnézlek, elkelne nálatok néhány zsák rizs. Kérdezd csak meg őket, kölyök, nincs-e karkötő, jegygyűrű vagy talizmán náluk. Aztán a nyereségen megosztozunk.

– Vége a háborúnak?

Az eurázsiai tekintetén árnyék suhant át, pillantása elkalandozott. Aztán megrázta magát, és kényszeredetten elmosolyodott:

– Arra mérget vehetsz. Az Egyesült Államok haditengerészete most már napokon belül kiköt a Sétánynál. – Amikor észrevette Jim hitetlenkedő pillantását, még magyarázatképpen hozzáfűzte: – Atombombákat dobtak le, kölyök! Sam bácsi egy darabka napot ejtett le Nagaszakira és Hirosimára, és megölt egymillió embert. Egy iszonyú nagy villanás…

– Azt láttam.

– Mit mondtál, kölyök? Bevilágította az eget? Hát, meglehet… – Az eurázsiai hangja kételkedően csengett, de a lelátók kínálta kincsekről a figyelnie most mégis Jim felé fordult. Könnyedsége ellenére sem volt biztos magában, mintha attól tartana, hogy a bevonuló amerikai haditengerészetet sem tudja majd meggyőzni Amerika-barát érzelmeinek valódiságáról. Gyanakvóan felpislantott az égre. – Atombombák… a szegény japcsik jól megjárták, de neked szerencsét hozott. Meg a mamádnak, papádnak.

Míg az eurázsiai az alagút szájánál a betonból épült szeméttárolóhoz lépett és turkálni kezdett benne, Jim a hallottakon rágódott.

– Tényleg vége a háborúnak?

– Tényleg. Kész, vége, mind barátok lettünk. A császár bejelentette, hogy megadják magukat.

– Hol vannak az amerikaiak?

– Jönnek már, kölyök, de nem egyszerű idejutni az atombombával.

– A fehér fénnyel?

– Azzal bizony, kölyök. Az atombombával, az amerikai csodafegyverrel. Talán láttad is a nagaszaki bombát.

– Igen, láttam az atombombát. Mi történt Ransome doktorral? – Az eurázsiai értetlen tekintetét látva hozzátette: – És azokkal, akik elindultak innen?

– Hajjaj, kölyök. – Úgy rázta a fejét, mint akit mélységesen bánt a figyelmetlenségből elkövetett tévedés. – Tudod, az amerikai bombázás meg a betegségek. Azért talán a barátod mégis megúszta valahogy…

Jim éppen arrébb akart menni, amikor az eurázsiai elfordult a szeméttárolótól. Egyik kezében egy kopott fapapucsot tartott, amit kivágott az útra. A másikban Jim fűzőjénél összekötött bőr golfcipőjét fogta. A várakozó kuliknak akart mondani valamit, de Jim határozottan odalépett hozzá:

– Ez az enyém; Ransome doktortól kaptam – jelentette ki, és kivette a cipőt az eurázsiai kezéből. Azt hitte, hogy a férfi lelövi, vagy agyonvereti a kínaiakkal. A lépcsőmászástól legyöngülve mégis az európaiak szokott fölényével beszélt.

– Rendben, kölyök – az eurázsiain őszinte aggodalom látszott. – Neked őriztem, ha netán érte jönnél. A szüleidnek is mondd meg.

Jim kikerülte a kulikat, és belépett a fényes alagútba. A külső parkolóban angolok ténferegtek a tankok és kiégett teherautók között. A felfestett, de már elhalványult nyilakat követve megpróbáltak kijutni, de fogalmuk sem volt arról, hogy hol járnak; mintha csak azért élték volna túl a háborút, hogy itt pusztuljanak ebben a nyomorúságos útvesztőben.

A stadion előtt még hevesebben sütött az augusztusi nap, a tájra boruló csend felerősítette a napsütést is. Fehér máz vonta be az eléje táruló elhagyott vidéket. Az atombomba, amit az eurázsiai említett, felrobbanásakor felégette a földet. Jimnek eszébe jutott a Mustang pilótájának égő teste, majd a stadiont betöltő néma fény, amely szemfedőjébe öltöztette az élőket és holtakat.

 

 

33 / A kamikaze pilóta

 

Szerencsésen meglelt cipőjében Jim a parkoló szélén álló őrbódénál nézelődött. A Sanghajba vivő út a bejárat előtt kígyózott, és dél felől ért be a városba. Közel s távol semmi sem mozdult, csak háromszáz méterre üldögélt egy szakasz kínai katona egy harckocsiárokban. Fakó zöldes narancsszín egyenruhájukban egy faszénkályha körül guggoltak, puskájukat térdük közé szorították. Egy altiszt mászott ki az árokból, megállt fent, és csípőre tett kézzel az útra kilépő Jimet méregette.

Ha odamegy hozzájuk, megölik a cipőjéért. Kizárt dolog, hogy el tudjon jutni Sanghajba, ezen a nyílt terepen semmi sem védi, nem tud a rá leselkedő veszélyekkel megbirkózni. Behúzódott az őrbódé mögé, és az épület takarásában nekivágott a biztonságot kínáló lunghuai tábor felé vezető útnak. A repülőtér nyugati sarka még nyolcszáz méterre sem volt tőle, a vidéket magasra nőtt csalán és vadcukornád, üzemanyagtartályok és repülőgéproncsok borították. A rozsdásodó repülőgépfarkak közt már meg is pillantotta a kifutópálya fehér szalagját, ami remegett a tűző napsütésben.

Lassan elmaradt mögötte a stadion. Az út kihaltan kanyargott a háborútól megkínzott földön. Jim a füves szegélyen haladt; fáradtan kerülget le a stadionba vezető kínkeserves menetelés utolsó méterein eldobált fapapucsokat és rongyokat. Kétfelől szétbombázott lövészárkok, őrházak, egy sárba fulladt világ terült el. Egy vízzel teli tankcsapda szélén egy kínai katona oszlásnak indult holtteste feküdt a lőszeresládák és gumiabroncsok között, a felpuffadt testen szétrepedt a narancsszín egyenruha, olajos fénnyel csillogott, mint egy kipukkadt festékesdoboz. Egy feltépett oldalú málhás ló teteme feküdt az út szélén. Jim bekukkantott a bordák mögé, abban a hiszemben, hogy egy csapdába esett patkányt pillant meg odabent.

Amikor az út elfordult a nantaói dokkok felé, Jim letért róla, és az elárasztott rizsföldeken vágott keresztül, egy öntözőcsatorna töltését követve. Még itt, a folyótól másfél kilométerre is, a zátonyra futott teherhajókból kiömlött fűtőolaj vont piszkossárga selyemfátylat az öblök és csatornák vizére. Jim megpihentette fáradt lábát a repülőtér szervizútjánál, aztán átmászott a drótkerítésen, és odasétált a legközelebbi magában árválkodó repülőgéphez. A repülőtér túloldalán a lunghuai pagoda súlyos tömege tornyosult a kibombázott hangárok és műhelyek fölé. Néhány japán szerelő ténfergett a rongyok között, de a kínai bontómunkások még nem mutatkoztak, a repülőtérre telepedett szívbénító csend távol tartott mindenkit. Jim hallgatódzott, hogy nem hallja-e a fűrészek sivítását, de a csendet nem törte meg semmi, mintha az amerikai bombázók elhajtottak volna minden zajt a repülőtér közeléből.

Jim egy Zero vadászgép farka alatt állt meg. A lyukas szárnyakon vadcukornád bújt elő. A géptest fémbőre ágyútűzben pörkölődött, de a rozsdásodó burok még őrizte azt a meseszerű szépséget, amelyben Jim gyakran elgyönyörködött az aula erkélyéről, ha a keze munkájával épült felszállópályáról magasba emelkedtek. Megérintette a csillagmotor bordázott lapátjait, simogatta a propeller elgörbült oldalát. Glikol csöpögött az olaj hűtő radiátorból, és rózsaszín erezetet festett a gép testére. Fellépett a szárnytőre, és bekukucskált a pilótafülkébe, az épen maradt számlapokra és trimkerekekre. A fojtószelepeket és a futómű áttételeit végtelen szomorúság lengte be. A szegecsek a Mitsubishi szerelőszalagján dolgozó ismeretlen japán asszonyok keze munkáját őrizték.

Jim a zöld csalánhullámokon ringó tönkrement gépek között bandukolt, és képzelete szárnyain reptette őket. Roncsaikban is lenyűgöző szépségük megszédítette, le kellett ülnie egy Hajate farkára pihenni. Felbámult az égre, és várta a Lunghuára érkező amerikai gépeket. Bár már két napja nem evett, elméje tiszta maradt.

– …jaj …jaj…

A mély sóhajból kiérződő düh és beletörődés a leszállókörzet széléről jött. Mielőtt Jim elbújhatott volna, a Zero mögül léptek hallatszottak. Húszlépésnyire egy japán pilóta állt. Bő kezeslábast viselt, a ruha ujjara egy különleges támadó alakulat jelvényét hímezték. Fegyver nem volt nála, csak egy fenyőkaró, amit a kerítésből rántott ki, azzal csapkodta maga körül a csalánt, és közben dühös pillantásokat vetett a rozsdamarta repülőgépekre. Úgy fújta ki a levegőt, mintha ezzel szárnyra tudná bocsátani a körülötte álló gépeket.

Jim, térdét átölelve, igyekezett beleolvadni a repülőgép farkába. Észrevette, hogy a japán pilóta épp hogy túl van a serdülőkoron, vonásai még a gyermekkor kialakulatlanságát mutatták. Betegesen sápadt arcszíne és csontos keze éhezésről árulkodott. Csak mélyről felszakadó sóhajai tanúsították, hogy a háborúban iskolás fiúból férfivá érett, mintha akkor, amikor a kamikazeosztagba belépett, egy megfontoltabb pilóta tüdejét és torkát kapta volna a magáért cserébe.

– Jaj…

Szeme megakadt a repülőgépen ücsörgő fiún. Hosszú percekig szótlanul nézte a csalánmező túloldaláról, majd rosszkedvűen továbbment, a cukornádat, csalánt csépelve.

Talán egy helikopternek próbálja megtisztítani a helyet, ahová leszállhat. Az sem lehetetlen, hogy a japánok az atombombára egy másik titkos fegyverrel akarnak visszavágni, valami különleges rakétameghajtású vadászgéppel, amelynek hosszabb kifutópálya kell. Jim azt figyelte, mikor int a pilóta a hangároknál járó-kelő őröknek. De a japánt csak a repülőgéproncsok érdekelték. Fejét rázva meg-megállt, és Jimnek óhatatlanul eszébe jutott megint megdöbbentő fiatalsága. A háború kitörésekor, vagy néhány hónappal korábban csak egy japán iskolás fiú lehetett. Valószínűleg egyenesen az iskolapadból került a kiképző akadémiára,

Jim felállt, és átvágott a csalánon a repülőtér sárgálló fűmezejéig. Az ötven méterrel előtte járó japán pilóta nyomába szegődött; ha a pilóta megállt, hogy egy találatot kapott Zero emelőszerkezetét megvizsgálja, Jim is megtorpant. Mozdulatlanul várt addig, amíg a japán tovább nem ment a következő roncshoz. Lépteit hozzá igazította, és lábát a pilóta lábnyomába helyezte.

A fiatal pilóta és a fiú egy órán át köröztek a repülőtér déli végében. A tábor barakkjai és alvópavilonjai vibráltak a hőségben. A kiégett hangárok mellett a japán földi személyzet üldögélt. A pilóta kísérletet sem tett, hogy odaszólítson valakit, noha tudta, hogy Jim követi. Csak amikor egy lövészárkot őrző két katona közeiébe értek, akkor intette magához Jimet.

Együtt ácsorogtak egy rozsdás, szárnyától megfosztott repülőgép mellett. A pilóta beszívta a levegőt, maid zajosan kifújta. Jim türelmesen rászegeződő tekintete zavarba hozta. A fiú olyan csodálattal nézett fel rá, mint egy kisiskolás a nagyfiúra. A pilóta pelyhedző álla ellenére a felnőttkor mély kétségbeesésébe hajszolta magát. A benzintartályok és motorok mellett egy halott kínai kuli oszlófélben levő testéről légyfelhő szállt fel, és megtelepedett a pilóta ajkán, mint vacsorára váró türelmetlen vendégkoszorú. Jim a Mr. Maxted arcára szálló legyekre gondolt. Talán azért szállnak most le rá, mert csak véletlenül maradt életben, valójában meg kellett volna halnia az Okinaván horgonyzó amerikai repülőgép-anyahajók elleni valamelyik támadáskor.

De a japán tudomást sem vett a legyekről. Belenyugodott, hogy az élete véget ért, hiszen a Sanghaj ellen vonuló Kuomintang-csapatok úgysem fogják életben hagyni.

Mint egy alvajáró, felemelte a botját és bevágta a csalánosba. Jim szeme ijedten megrebbent. A japán benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kis mangót.

Jim óvatosan elvette a pilóta kezéből a felé nyújtott gyömölcsöt. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne harapjon bele azonnal. A mangó még meleg volt. Jim nem akart önfegyelem dolgában lemaradni a japántól, és addig nem is nyúlt a gyümölcshöz, amíg a japán el nem fordult a kifutópálya felé.

A pilóta egy utolsó, kétségbeesett hördüléssel odaugrott, és arcul csapta Jimet. Vad integetéssel elparancsolta a repülőtér területéről, mintha erre az elátkozott földre rajta kívül más nem tehetné be a lábát.

 

 

34 / Gyorsfagyasztott manna

 

Az édes mangó úgy simogatta Jim torkát, mint Mrs. Vincent nyelve a tenyerét. A kerítéstől három méterre felült egy Mustang tartályára, amely az egyik elárasztott rizsföld mellé a fűbe esett. Lenyelte a gyümölcs puha belét és alaposan leszopogatta a magot. Máris egy másik mangón járt az esze. Ha összebarátkozna ezzel a japán pilótával, teljesítené a kívánságait és nélkülözhetetlenné tenné magát, akkor ez biztosítaná számára a folyamatos mangóellátást. Pár nap, és úgy összeszedhetné magát, hogy el tudna gyalogolni Sanghajba. Addigra már az amerikaiak is megérkeznének, és barátjaként mutathatná be a kamikaze pilótát. Az amerikaiak szívük mélyén nagylelkű fickók, és biztosan szemet hunynának olyan apróság felett, mint az okinavai hajók elsüllyesztése. És a békekötés után a japánok repülni taníthatnák…

A mangó teljes nedvétől megrészegülve Jim lecsúszott a földre, hátát a tartálynak támasztotta, és elmerengve nézte a rizsföld vizét. Komoly beszéde volt magával. Először is: biztos lehet-e abban, hogy vége a háborúnak? A fehér inges eurázsiai gyanúsan segítőkész volt, és szemmel láthatólag a stadionban raktározott bútor és autók ellopása foglalkoztatta. A repülésoktatásra is találhat jobbat, mint egy kamikaze pilóta…

Az augusztusi ég csendjét ismerős zúgás, fenyegető motorzaj zavarta meg. Jim felállt, majdnem torkán akadt a mag. Egy amerikai bombázó közeledett vele szemben, a rizsföldek felett vagy háromszáz méternyire. A négymotoros Superfortress szokatlanul lassan repült. Vajon Lunghuában készül leszállni? Jim az üveggömbben ülő pilótának integetett. A repülőgép alatt megremegett a föld, és a repülőtér szélén álló roncsok zörgő táncba kezdtek.

A bombavető kinyílt, az ezüstös hengerek megcsillantak a napsütésben. A gép lassan továbbszállt, egyik éles hangú jobb oldali motorjától majd megrepedt a dobhártyája. Földbe gyökerezett lábbal, tehetetlenül várta a robbanásokat, de az égen ehelyett színes ejtőernyővirágok nyíltak. Vidáman, az augusztusi napfényben sütkérezve lebegtek a kék égen. Az élénk színű gombák Jimet azokra a hőlégballonokra emlékeztették, amelyeket a gyerekzsúrokon a műsor csúcspontjaként engedtek fel az Amherst Avenue-n. Talán a B-29-esek pilótái is őt akarják elkápráztatni, felvidítani, hogy kibírja, amíg le tudnak szállni?

A szél a lunghuai tábor felé sodorta az ejtőernyőket. Tekintetét bizonytalanul a színes ernyőkre függesztette. Két ejtőernyő egymásba gabalyodott. Az egyik magával húzott egy ezüstös hengert, és Jimtől kétszáz méterre együtt zuhantak le az egyik csatorna partjára.

Jim úgy döntött, hogy még egy kísérletet tesz, mielőtt végleg lepihen a géproncsok között. Átgázolt a vadcukornádon egy elárasztott rizsföldre, majd a sekély vízben tocsogva a mező közepén támadt víz alatti bombakráteren át a csatornához gyalogolt.

Megmászta a töltést, és akkor látta, hogy az utolsó ejtőernyő is földet ért Lunghuától nyugatra. A B-29-esek zümmögése egyre halkult, majd végképp el is halt a Jangce felett. Jim elővigyázatosan közeledett a skarlátvörös selyemernyőhöz, amivel akár egy egész házat is le lehetett volna takarni. A csillogó, káprázatos anyag soha nem látott szépséggel ragyogott a töltésen, a hibátlan varrás, szeges, a csatornába hulló fehér zsinórok csodálattal töltötték el.

Becsapódáskor a henger szétszakadt. Jim a szárazságtól megrepedezett földön leereszkedett a hengerhez, és odaguggolt a nyílásához. Az árok alján egy egész kincsesbánya hevert: konzervdobozok és cigarettás kartonok szóródtak szerteszét. A hengert teletömték papírdobozokkal, és csak a kúpos fej közelében levő szakadt szét. Jim négykézláb mászkált a dobozok között, szemét dörzsölgette, hogy jobban lássa a címkéket. "Spam", "Klim" és "Nescafe" feliratú dobozok, nagy tábla csokoládék, celofánba csomagolt Lucky Strike és Chesterfield cigaretták, a Reader's Digest, a Life, a Time és a Saturday Evening Post kötegei feküdtek ámuló tekintete előtt.

Jim egészen megzavarodott a sok ennivaló látványától. Az évek óta nem tapasztalt választási lehetőség kényszere váratlanul érte. A dobozok és csomagok fagyosak voltak, mintha egy amerikai hűtőszekrényből vették volna elő őket. Visszagyömöszölte a húskonzervet, tejport, csokoládét és a Reader's Digest-et a fémtartályba. Azután, napok óta először, a jövőre is gondolva, eltett egy karton Chesterfield cigarettát is.

Az árokpart tetején az ejtőernyő vörös selyme lágyan hullámzott az enyhe szélben. Jim melléhez szorította hideg kincsét, és belegázolt a rizsföld vizébe. A bombakráter peremén gyalogolt végig a repülőteret körülvevő útig, amikor egy B-29-es lomha zümmögésére lett figyelmes. Megállt és felbámult az égre, várakozásteljes tekintete előtt már az lebegett, hogy mihez kezd az ölébe hulló sok ennivalóval.

Ebben a pillanatban lövés dördült. Száz méterre az előtte elterülő rizsföld túloldalán, a csatorna partján egy japán katona futott. Szakadt ruhájában, meztelen talppal elcsattogott a vörös ejtőernyő mellett, leugrott a gyommal felvert lejtőn, és végigrohant a rizsföldön. Lába nyomán magasra fröccsent a víz. Néhány másodperc múlva már el is tűnt a sírhalmok és vadcukornádcsomók között.

Jim a bombakráter szélén, a gyéren növő vadrizs mögött kucorgott. Látószögében újabb japán katona jelent meg. Fegyver nem volt nála, csak hevedert és tölténytáskát viselt. Végigvágtatott a csatorna töltésén, csak a vörös ernyő mellett állt meg egy percre, hogy kilihegje magát. Amikor visszanézett üldözőire, Jim felismerte Kimura közlegény püffedt, tüdőbeteg vonásait.

Súlyos bambuszbotokkal felfegyverzett európai férfiak hajszolták. Egyiküknél puska is volt, de Kimura ügyet sem vetett rá, közönyösen megigazgatta a hevedert foszlányokban lógó egyenruháján. Egyik foszlott csizmáját lerúgta a vízbe, aztán leereszkedett a rizsföld felé hajló lejtőn. Tíz lépést tehetett, amikor megint lövés dörrent.

Kimura arccal előre a sekély vízbe zuhant. Jim a vadrizs mögül figyelte a vörös ernyő mellett megálló négy európait. Idegesen veszekedtek. Mezítlábas, rongyos brit foglyok voltak, de nem lunghuaiak. Vezetőjük, egy fiatal, izgatott angol, mocskos kötésbe burkolt öklével hadonászott. Éveket tölthetett föld alatti börtönben, mert betegesen fehér bőre megrándult a napon, mint a csigáé, ha bottal érnek hozzá. Átvérzett kötésbe csavart keze cséphadaróként csapkodta a levegőt, mintha dühét ezzel a vad dobolással akarná levezetni.

Az éhezés dacára ügyes, gyors mozdulatokkal feltekerték az ejtőernyő selymét, és kihúzták az árokba hullott fémtartályt. Elrendezték a tartalmát, a hengerfejet a helyére erősítették, és maguk után húzva elbandukoltak a lunghuai tábor irányába. Jim kísértést érzett, hogy utánuk menjen a sírhalmok között, de a háborúban tanult óvatosság visszatartotta. Mint miniatűr ejtőernyő, Kimura közlegény hátán egy apró vörös folt nyílt ki.

Jim még egy negyedórát várt, és amikor megbizonyosodott, hogy senki sem figyeli, előmászott a vadrizs mögül, és visszament a géproncsok közé.

Kezet sem mosott, csak sebtében leszakította a konzervnyitót a húskonzerves dobozról, és felcsavarta a tetejét. A rózsaszín hús nyílt sebként tátongott előtte, és orrfacsaró szagot árasztott. Kezével belenyúlt, és egy darabot a szájába erőltetett. Az állati zsiradék idegenszerű, erős íze áradt szét a szájában. Főtt rizshez és burgonyához szokott ízlelőbimbói egzotikus fűszerek egész kavalkádjával birkóztak. Ransome doktor intelmeire gondolva lassan, alaposan megrágott minden falatot, egyetlen morzsát sem hagyott veszendőbe menni.

A sós étel után gyötrő szomjúság tört rá. Kinyitott egy "Klim"-et, de csak fehér port talált a dobozban. A zsíros szemcséket betömködte a szájába, azután a tenyeréből langymeleg vizet szürcsölt rá. A szájában pezsgő, zsíros habtól majdnem megfulladt, és visszahányta az egészet a rizsföld vizébe. Meglepve bámulta a szájából előtörő hófehér sugarat, és felmerült benne a gondolat, hogy talán most hal majd éhen, amikor van mit ennie, csak azért, mert elfelejtett már enni. Másodszori próbálkozásra okosabban járt el: elolvasta a dobozra írt használati utasítást, és csodálatos ízű tejet sikerült keverni; a tetején úszó tejszín olyan zsírosan fénylett, mint a csatornák vizét borító olaj.

A szokatlan megerőltetéstől elkábulva hanyatt dőlt a forró fűben, és egy tábla kemény, édes csokoládét szopogatott. Élete legemlékezetesebb étkezése után a gyomra, mint egy labda, úgy dudorodott ki kiálló bordái alatt. A rizsföld vizén úszó fehér folton legyek nyüzsögtek. Jim letörölte a sarat a második húskonzerven, és várta a japán pilótát, hogy a mangóért cserébe megkínálhassa a hússal.

Egy B-29-es újabb színes ejtőernyőkkel pettyegtette tele az augusztusi eget a hungjaói és hszücsiacsuangi táborok felett. Jimben boldog nevetést fakasztott az égből hulló gazdagság látványa. Az evésnél is nagyobb örömet okozott szellemi éhének csillapítása. Hat Reader's Digest várt rá. A makulátlanul fehér lapok hangosan zörögtek az ujjai között, nem úgy, mint a Lunghuában rongyosra olvasott zsíros, mocskos képeslapoké. Egy idegen bolygón – Európában – lezajlott háború megannyi újságcíme és izgalmas híre, tengernyi sosem hallott név rohanta meg a lapokról: Patton, Eisenhower, Himmler, Belsen, dzsip, közkatona, engedély nélküli kimaradás, utahi part, von Rundstedt, utolsó német offenzíva és így tovább, végtelen sorban egymás után a hősi fényben tündöklő kalandok, az önfeláldozás és közömbösség, a halált megvető bátorság hihetetlen történeteivel kápráztatták el Jimet, aki csak egy háborút ismert, azt, amelyik a Jangce torkolatvidékén folyt. És még ez a hatalmas folyó se tudja azt a sok kínai halottat elvinni! Az újságolvasástól kimerült Jim lassan elszenderedett a hányáson táncoló legyek zümmögésétől. A Reader's Digest hőstettei után a Nagaszaki felett felrobbant atombomba fehér fénye, amely átsugárzott a Kelet-kínai-tengeren is, a maga háborús hozzájárulása volt. Bár mindent kifakító fénye még nem húzódott le a rizsföldekről, ez az esemény alig állta meg a helyét Bastogne-nyal és a partraszállással szemben. Európában nem mosódtak el az ellenfeleket elválasztó határok úgy, mint itt, Kínában, ott mindenki pontosan tudta, hogy melyik oldalon áll. Jimnek ezt sohasem sikerült eldöntenie. Az új nevek sem törölték ki Jimből azt a meggyőződést, hogy a háború éppen itt, Ázsia nagy folyói mentén kel új életre, hogy a soha véget nem érő harcokból olyan fogalmak szülessenek, amelyekbe Jim még épp hogy csak belekóstolt.

 

 

35 / Price hadnagy

 

A nap mar túljutott a delelőjén, mire Jim annyira kipihente magát, hogy másra is tudott gondolni. Úgy érezte, itt az ideje, hogy megint egyen. A B-29-es hűtött gyomrában megtett hosszú út után a húskonzerv már felengedett, és Jim ujjai közül a porba csúszott. Felkapta a kocsonyás húst, lekaparta a legyeket és a piszkot, mielőtt megette volna. Ebédjét a tejpor maradékával öblítette le.

Csokoládét majszolva és az ardennek-i offenzíván merengve a délnyugatra elhúzó B-29-est nézte. Egy Mustang kísérte; lusta köröket írt le a Superfortress fölött, mintha a pilótát már untatná a segélyszállítmány kísérése. Színes gombák nyíltak az égen, és lebegtek a föld felé; talán azok a fáradt lunghuai foglyok, akik nem tudtak elvánszorogni a nantaói stadionig, most részesülhetnek az amerikai áldásban.

Jim Sanghaj kirajzolódó háztetői felé fordult. Talán már meg tudná tenni azt a hátralevő néhány, ismeretlen veszélyekkel terhes kilométert Sanghaj nyugati negyedeiig. A szülei esetleg már vissza is tértek az Amherst Avenue-i házba. Megéhezhettek a szucsoui táborból hazáig tartó hosszú út alatt, és örömmel fogadnák az utolsó doboz húskonzervet meg a karton Chesterfieldet. Jim magában mosolyogva az édesanyjára gondolt, akinek már nem emlékezett az arcára, de boldog meglepetését nagyon is el tudta képzelni. És ráadásul, nem mindennapi élvezetként, olvasnivalóval is ellátná…

Jim izgatottan felpattant, hogy haladéktalanul útra keljen hazafelé. Meglapogatta felpuffadt hasát, és azon morfondírozott, nem lehet-e a túl sok evéstől valami új amerikai betegséget kapni. A fák ágai közt váratlanul felé forduló kínai arcokat pillantott meg. A hat katona a szervizút vonalát követve épp a repülőgéproncsok mellett haladt el. Észak-kínai, magas, nagy csontú férfiak voltak, steppelt kék egyenruhát viseltek, vállukat teli hátizsák nyomta. Puha sapkájukat ötágú csillag díszítette, vezetőjüknél idegen gyártmányú gépfegyver volt: léghűtésű csővel és dobtárral. Szemüveget hordott, fiatalabb és alacsonyabb volt, mint az emberei. Merev tekintete inkább könyvelőre vagy diákra vallott.

Mint akik nagy távot tettek meg, egyenletes, nyugodt tempóban lépkedtek a roncsok között. Jimtől hétméternyire vonultak el. A fiú háta mögé dugta a Chesterfieldet és a húskonzervet. Feltételezte, hogy kínai kommunistákat lát. Ha más nem is, annyi bizonyos, hogy az amerikaiakat gyűlölik. Ha a cigarettát meglátják nála, lelövik, még mielőtt elmondhatná, hogy egyszer ő is komolyan gondolt arra, hogy kommunista lesz.

De a katonák pillantása közönyösen siklott le Jim arcáról, még a tiszteletnek és megvetésnek az a furcsa keveréke sem tükröződött rajtuk, amivel a kínaiak az európaiakra és az amerikaiakra szoktak nézni. Ahogy felbukkantak, ugyanolyan szótlanul, gyors léptekkel tűntek el a fák között. Jim átlépett a repülőtér szélét jelző drótkerítésen, hogy figyelmeztesse a japán pilótát. Ha ezek a kommunisták megpillantják, azonnal végeznek vele.

Jim a látottak hatására úgy határozott, hogy nem kísérli meg a gyalogtúrát Sanghajba. A Lunghua és Nantao körüli vidéken hemzsegnek a fegyveresek. Előbb visszamegy a táborba, az angol foglyok közé. Amint megerősödnek, be akarnak majd menni Sanghajba az éjszakai mulatókba és bárokba. Jim pedig, a Mr. Maxted Studebakerjén tett kirándulások tapasztalatai alapján, szívesen szegődik majd útikalauzukul…

Bár csak másfél kilométerre lehetett Lunghua kapujától, mégis két órába telt, amíg átvágott a nyílt mezőn. Nem akarta még egyszer látni Kimura közlegény holttestét, ezért átgázolt az elárasztott rizsföldön, majd felkapaszkodott a sanghaji útba torkolló töltésre. Az út szélén a háborúra emlékeztető kiégett teherautók és lőszerszállító kocsik, ló- és vízibivaly-tetemek között a bábkormány katonáinak holttestei hevertek. Az üres töltényhüvelyeken aranyos fény csillant, mintha a katonák összeharácsolt kincsei haláluk után szétszóródtak volna.

A kihalt úton talpalt. Nyugat felől vadászgép ért oda hozzá. A nyitott pilótaülésben jól látta a pilótát. A gép körözni kezdett körülötte. A pilóta úgy visszafogta a sebességet, hogy a vadászgép motorja csak surrogott a levegőben. Jim felnézett, és döbbenten látta, hogy a gépfegyverek rá irányulnak, a lőrések nyitva, és hirtelen ráébredt, hogy a pilóta, a hecc kedvéért, képes lenne akár meg is ölni. Mint egy pakli útlevelet, úgy emelte a feje fölé a karton Chesterfieldet és a Reader's Digest-et. A pilóta visszaintegetett, maid a gépet a kanyarban megdöntve elhúzott Sanghaj felé.

Az amerikai repülőssel való találkozás felvidította Jimet. A táborhoz vezető úton az utolsó száz métert bizakodva tette meg. Az ismerős épületek, az őrtorony és a szögesdrót kerítés látványa melegséggel és megújult biztonságérzettel töltötte el. Végre igazi otthonához közeledik. Ha Sanghaj túlságosan veszélyes hellyé vált, legokosabb, ha a szülei is kiköltöznek az Amherst Avenue-ról ide hozzá, a lunghuai táborba. Ha a dolgot gyakorlati szempontból nézzük, csak az a kár, hogy már nincsenek itt a japánok, hogy vigyázzanak rájuk.

A táborhoz közeledve Jim meglepve tapasztalta, hogy a kapu előtti szokott helyükre visszaszállingóztak a kínai parasztok és katonaszökevények. Türelmesen guggoltak a napon, és a meztelen felsőtestű angolt bámulták a kerítés túloldaláig akinek csontos csípőjét egy pisztolytáska verte, Jim felismerte Mr. Tullochot, a sanghaji Packard-ügynökség autószerelő főnökét. A D tömbben kártyázta át a háborút, ezt a fontos munkáját csak egyszer szakította félbe, hogy heves szóváltásba keveredjen Ransome doktorral a szennyvíz eltakarítása ügyében, Jim akkor látta utoljára, amikor sikertelen szökése után jól összeverve az őrház előtt hevert,

Most a kapunál ácsorgott, ajkán egy elgennyedt sérülést piszkált, és a gyakorlótéren folyó sürgés-forgást figyelte. Két angol egy ejtőernyőt és a hozzá tartozó tartályt vonszolta az őrházba, A harmadik a tetőn állt, és japán látcsövön át a vidéket fürkészte.

– Mr. Tulloch… – Jim a kaput rángatta, a nehéz lakat és lánc vadul csörgött minden mozdulatára. – Mr. Tulloch, miért zárta be a kaput?

Tulloch undorodva pillantott a fiúra. Látszott rajta, hogy nem ismeri fel ezt a rongyos tizennégy éves gyereket, és gyanakvását csak szította a nála levő cigaretta.

– Honnan az ördögből keveredtél ide, fiú? Angol vagy?

– Mr. Tulloch, én is itt voltam Lunghuában. Három évig éltem itt. – Amikor a férfi hátat fordított neki és otthagyta, Jim kétségbeesetten kiabált utána: A kórházban dolgoztam Ransome doktorral!

Tulloch visszafordult a kapu felé, és kétkedve meredt Jimre:

– Ransome-mal? A szarkavaró doktorral?

– Pontosan, Mr. Tulloch. Szart kavartam Ransome doktornak. Vissza kell jutnom Sanghajba, meg kell találnom a szüléimet. Egy Packardunk volt, Mr. Tulloch.

– Utoljára kavart szart… – Tulloch levette Nagata őrmester kulcsát a tölténytáskájáról. Még most sem tudta eldönteni, hogy beengedje-e Jimet a táborba. Packardotok volt? Jó kocsi…

Kinyitotta a kaput, és intett Jimnek, hogy bejöhet. A kapucsörgésre az őrházból előkerült az a bekötözött kezű angol, aki Kimura közlegényt lelőtte. Soványsága ellenére is erős, ideges fizikuma volt, bőre még sápadtabbnak tetszett véres ökle mellett. A rendőrség föld alatti celláiból hónapok múlva szabadon engedett foglyoknak volt ilyen krétafehér a bőre és tébolyodott a tekintete. Mellkasát és vállát cigarettával okozott égési sebek hegeinek tucatjai borították, mintha valaki egy tüzes piszkavassal akarta volna lángra lobbantani.

– Zárja be a kaput! – Véres öklével Jimre mutatott. – És dobja ki ezt a fiút!

– De hiszen ismerem, Price. A szülei egy Packardot vettek nálunk.

– Szabaduljon meg tőle! A végén még mindenki, akinek Packardja van, idecsődül…

– Rendben van, hadnagy úr. Takarodj, fiú! Gyorsan, mozgás!

Jim megpróbálta golfcipős lábával megakasztani a becsukódó kaput, de Price hadnagy bekötözött öklével mellbe vágta. Jim levegő után kapkodva lehuppant a földre, a némán várakozó kínaiak közé. Még estében sem eresztette el a húskonzerves dobozt és a karton Chesterfieldet, de az inge alá bedugott hat Reader's Digest kicsúszott a fűre, és a parasztasszonyok azonnal lecsaptak rá. A madárcsontú, kiéhezett, fekete nadrágos asszonyok egy-egy újsággal a kezükben ülték körül Jimet, mint akik egy, az európai háborúról rendezett ankétra gyűltek össze.

Price az orrukra csapta a kaput. Mintha minden, a tábor, a kihalt rizsföldek, még a nap is dühítette volna. A fejét rázta Jim felé, és ebben a pillanatban meglátta nála a húskonzervet.

– Ezt meg hol szerezted? Amit Lunghuának dobnak le, az a miénk!

Kínaiul ordított a parasztasszonyokkal, mintha őket is bűnrészességgel vádolná ebben a lopásban. – Tulloch! Lopják az ennivalónkat!

Kinyitotta a kaput, hogy kicsavarja a dobozt Jim kezéből, de ekkor kiáltás harsant az őrtoronyból. A látcsöves férfi megindult a létrán lefelé, és közben a Sanghaj felé vezető útra mutogatott.

Két B-29-es jelent meg nyugat felől, motorjuk felkavarta a vidék csendjét. A tábor láttán útirányt változtattak. Az egyik Lunghua felé szállt, nyitott bombavető nyílásaiban jól lehetett látni a tartályokat. A másik Sanghajtól keletre, a Putung negyed felé kanyarodott el.

Jim a kínai parasztok mellé kuporodott, míg a Superfortressek eldübörögtek a fejük felett. Price és három másik angol puskákkal és bambuszbotokkal felfegyverkezve, kirohant a kapun, és a táborral szomszédos mező felé futott. A levegőben már kék és vörös ejtőernyők úsztak a tábortól másfél kilométerre elterülő rizsföldek felé.

A B-29-esek dübörgése tompa morajjá szelídült. Jim szívesen csatlakozott volna Price-hoz és embereihez, hogy a segítségükre legyen Az ejtőernyők a régi lövészárokrendszeren tűi értek földet. A megzavarodott angolok szétfutottak a szélrózsa minden irányába. Price felhágott egy belső erődítés mellvédjére, és dühösen lengette a puskáját. Az egyik férfi becsúszott egy sekély vizű csatornába, és körbe-körbetocsogott a sás között, míg a többiek a rizsföldeket elválasztó sárfalak között futkostak.

Tulloch olyan odaadással figyelte a társait, hogy észre sem vette Jimet, aki felállt, és a háta mögött besomfordált a kapun. A Packard-szerelő félig kihúzta a pisztolyát a tokjából. A ledobott ejtőernyők látványa felzaklatta, sovány karján és vállán a rugószerű izmok görcsösen rángatództak az izgalomtól.

– Mr. Tulloch, vége a háborúnak? – faggatta Jim. Tényleg vége?

– A háborúnak? – Tulloch, úgy tűnt, már azt is elfelejtette, hogy egyáltalán háború volt. – Nem is árt, ha vége, fiú… bármikor elkezdődhet az új.

– Kommunista katonákat láttam, Mr. Tulloch.

– Mindenütt hemzsegnek. Várd ki a végét, hogy mi lesz velük, ha egyszer Price hadnagy kezelésbe veszi őket. Az őrházban szállásolunk el, fiú. Kerüld, ahogy csak tudod…

Jim Tulloch sarkában maradt, amíg az őrházhoz nem értek. A valaha makulátlanul tiszta századiroda padlóját, amelyet két verés között a kínaiakkal takaríttattak fel, most hulladék és mocsok borította. Az üres Lucky Strike-os kartonok között japán naptárak és iratok heveitek, használt töltényhüvelyek és gyalogsági csizmák foszlányainak társaságában. A parancsnoki iroda hátsó falánál több tucat élelmiszeres dobozt raktak egymásra. A húskonzerves dobozokat a kávétól és a cigarettától elválasztó nyílásban egy ötvenes évei végét taposó meztelen angol, a sanghaji angol klub volt csaposa ült egy bambuszszéken, és a csokoládét rámolta a parancsnok íróasztalára, közben pedig durván lesöpörte a földre a Reader's Digest és a Saturday Evening Post kötegeit. Az iroda padlóján mindenütt újságok hányódtak. Mellette egy fiatal katona, akinek a rongyaiban már alig lehetett felismerni a "Seaforth" skót ezred egyenruháját, az ejtőernyőkről vagdosta le a nejlonzsinórokat, majd gondosan felgöngyölte őket, aztán szakavatottan összehajtogatta a kék és vörös selymeket.

Tulloch lába földbe gyökerezett a kincsesbánya láttán, amit ő és társai hordtak össze. Ellökte Jimet az ajtótól, nehogy a fiú eszét veszítse ennyi csokoládétól.

– Rá se ránts, fiam. Odabenn edd meg a húskonzerved.

De Jimet csak a lábánál heverő újságok érdekelték. Viszketett a tenyere, hogy szépen összeszedje és elraktározza mindet. Ami a háborút illeti, előrelátónak kell lenni.

– Mr. Tulloch, vissza kell most mennem Sanghajba.

– Sanghajba? Ott nem maradt más, mint hatmillió éhező kuli. Kiherélnek, mielőtt még azt mondhatnád, hogy Gyöngyöző Forrás útja.

– A szüleim, Mr. Tulloch…

– Fiú! Senkinek sem mentek vissza a szülei Sanghajba. Minek kujtorognának néhány zsák rizs után amerikai segélydollárokkal a zsebükben? Itt az égből hullik minden!

Lövés hangzott a rizsföldek felől, majd még kettő, rövid egymásutánban. A meztelen csapost a kincsekkel hátrahagyva, Tulloch és a skót katona kirohantak az őrházból, és felkúsztak az őrtorony létráján.

Jim lehajolt a szanaszét heverő képeslapokhoz, és rendezgetni kezdte őket, de a csapos harsány kiabálással elkergette onnét. Senkitől sem kellett engedélyt kérnie, így a meleg dobozt szorongatva bevetődött a börtönfolyosóra. Sorba benézett a zárkákba; a betonfalakon egymástól már alig megkülönböztethető sötét vér- és ürülékfoltok díszelegtek.

A cellasor végén, a rácsra akasztott szalmagyékény mögött felfedezte egy japán katona holttestét. A zárka egyetlen berendezési tárgyán, egy cementágyon terült el, vállánál fogva egy szék maradványaihoz kötözték. Fejét péppé verték, és most inkább egy széttört görögdinnyére emlékeztetett, amelyben a magok helyén fekete legyek nyüzsögtek.

Jim le nem tudta venni a szemét a katonáról. Velejéig megrázta, hogy az, aki őt évekig őrizte, a saját börtönében ilyen szörnyű halállal haljon meg. Kimura közlegény pusztulását még csak el tudta valahogy fogadni, megdöbbenését tompította a vízben álló rizsföldek ismeretlensége, de a tábori életük folyását megszabó törvények fejtetőre állítása végre ráébresztette, hogy a háborúnak talán mégiscsak vége.

Jim kilépett a börtönfolyosóról és visszament a századirodára. Példátlan merészségre szánta el magát: Nagata őrmester íróasztala mögé ült, és a felszedett Life-ot és Saturday Evening Post-ot olvasgatta. De a ragyogó hirdetések, szalagcímek és jelmondatok "A még jobb kocsikat is Buicktól!" – ezúttal hidegen hagyták. Még az étel sem vidította fel, lelkét elzsibbasztotta, hogy képtelen hazajutni Sanghajba, és összezavarodott a biztonságos és áttekinthető háború után beköszöntő tetszőlegesen értelmezhető békétől. Ezen a békén sehogyan sem ismerte ki magát.

A kitört ablakokon át a folyó felett elvonuló B-29-est nézte; három kilométerre tőlük a putungi raktárak között szövetséges foglyok után kutattak. A tábor kapuja előtt várakozó parasztok semmibe vették a bombázót. Jim nem először tapasztalta, hogy a kínaiak sosem néznek fel a közeledő repülőgépekre. Bár a Japánnal hadban álló szövetségesekhez tartoztak ők is, a segélyszállítmányokat úgysem nekik szánták.

Hallgatta a zsákmányszerzésből visszatérő angolok mérges veszekedését; mindössze két tartályt tudtak megszerezni. Price, remegő kezében puskával, a kaput őrizte, míg a többiek bevonszolták a hengereket. A vörös selyemre izzadságcseppek hullottak. A többi tartályt elnyelte a föld; a sírhalmok láthatatlan lakói Price orra elől elkaparintották a zsákmányt.

A bomba nagyságú hengerek a parancsnoki iroda padlóján feküdtek. A meztelen csapos lovagló ülésben trónolt az egyiken – izzadt feneke alatt elhomályosult az ezüstös bevonat –, míg a skót puskatussal verte le a zárókupakot. A többiek feltépték a csomagolópapírt, a kartonok tetejét, vézna karjukban húsos- és kávésdobozok, csokoládé és cigaretta terhe alatt tántorogtak. Price hadnagy ott jött-ment közöttük, vállcsontjai rázkódtak, mint spanyol táncosnő kezében a kasztanyetta. Egyszerre volt izgatott és elcsigázott, lázas izgalom fűtötte, hogy a japán agyonverésekor felhalmozódott tüzes indulatot valahol levezethesse.

Szeme megakadt a Nagata őrmester íróasztalánál csendben olvasgató Jimen.

– Tulloch! Mit keres itt ez már megint? A Packardos fiú…

– Itt volt ő is a táborban, hadnagy úr. Az egyik orvosnak kifutóskodott.

– Becsámborogja a tábort! Zárd be az egyik zárkába!

– Nem jár el a szája, hadnagy úr – próbálkozott Tulloch, és könyökénél fogva kelletlenül a zárkák felé húzta Jimet. – A nantaói stadionból gyalogolt vissza.

– Nantaóból? A nagy stadionból? – Price eszelős őszinteséggel csillogó tekintetében némi érdeklődés villant. – Mennyi ideig voltál ott, fiú?

– Három napig – felelte Jim. – De lehet, hogy megvolt hat nap is. A háború végéig.

– Nem tud számolni.

– Arra volt ideje, hogy körülnézzen, hadnagy úr.

– Azt meghiszem. Nem tud megülni a fenekén. Mit láttál a stadionban, fiú? – Price hamiskásan rámosolygott Jimre. – Puskákat? Lőszert?

– Főleg kocsikat – magyarázta Jim. – Legalább öt Buickot, két Cadillacet meg egy Lincoln Zephyrt.

– Hagyd a fenébe a kocsikat! Garázsmester volt talán az apád? És még mit láttál?

– Csak egy csomó szőnyeget meg bútort…

– Szőrmebundákat? – szúrta közbe segítőkészen Tulloch. – Már hogy lett volna ott lőszer, hadnagy úr? Aztán skót whiskyt láttál-e, fiam?

Price kitépte a Life-ot Jim kezéből.

– Az isten szerelmére, ne rontsd a szemed ilyesmivel. Figyelj inkább Mr. Tullochra. Láttál ott skót whiskyt?

Jim ijedten hátrált; nagyobb biztonságban érezte magát, ha egy ezüsthenger volt közte és Price között. A fanatikus tekintetű férfit mintha túlzottan felajzotta volna a nantaói zsákmány reménye, a kötés ismét átvérzett a kezén. Jim érezte, hogy Price hadnagy legszívesebben kettesben maradna vele, hogy őt is agyonverje, nem mintha kegyetlen volna, hanem mert csak Jim kínjai tudják vele elfelejtetni a maga gyötrelmeit.

Diplomatikusan válaszolt:

– Lehet, hogy volt ott egy kis skót whisky is. És rengeteg pult is…

Price ütésre emelt kézzel átlépett a Chesterfieldes kartonokon:

– Pultok? Majd adok én neked pultot.

– Bárpultok, volt belőlük vagy húsz. És azok tele lehettek whiskyvel.

– Egészen úgy hangzik, mint egy szálloda. Mondd, Tulloch, miféle háború folyt itt nálatok? Jól van, fiú, és még mit tudsz mesélni?

– Láttam a Nagaszakinál ledobott atombombát! Jim hangja tisztán csengett. – Láttam a fehér villanást! És most már vége van a háborúnak?

Az izzadságban fürdő férfiak letették a konzerveket és papírdobozokat. Price hadnagy döbbenten bámult Jimre; kijelentése meglepte, ugyanakkor késznek mutatkozott, hogy higgyen neki. Rágyújtott egy cigarettára; fejük felett egy amerikai Mustang dübörgött el az okinavai támaszpontra visszatérőben.

Jim a gép dübörgését is túlkiabálta:

Láttam az atombombát!

– Elhiszem… biztos így is van. – Price hadnagy szorosabbra tekerte a kötést az öklén. Veszettül szívta a cigarettáját. Egy utolsó szomjas pillantást vetett Jimre, azzal felkapta a földre esett Life-ot, és kiment a parancsnoki irodából. Ahogy a Mustang robaja halkult, úgy hallották egyre tisztábban, hogy Price fel s alá járkál a börtönfolyosón, és az összetekert képeslappal nagyokat suhint a zárkaajtókra.

 

 

36 / A legyek

 

Vajon Price hadnagy azt képzelte, hogy az atombomba megfertőzte? Jim átbaktatott a gyakorlótéren, közben be-benézett az üres barakkokba és alvópavilonokba. Tátongó ablakszemek ásítottak a verőfényben, mintha a lakók Jim közeledtére hanyatt-homlok elmenekültek volna. A nagaszaki bomba és a nantaói stadionban ölükbe hulló zsákmány felcsillantásával sikerült lecsillapítania Price-ot, a nankingi rendőrség volt tisztjét. Jim még egy órán át segített a felnőtteknek rámolni a hengereket, és Price még akkor sem tiltakozott, amikor Tulloch egy tábla amerikai csokoládét nyújtott fiatal segítőtársuknak. Price képzeletét az éhség és a kegyetlenkedések fűtötték most is, éppúgy, mint a kempetai-nál végigszenvedett börtönévei alatt.

Jim, a húskonzervet és a Life képeslapot magához ölelve, felmászott a D tömb előterébe. Egy kissé elidőzött a kifakult tábori hírekkel és parancsnoki közleményekkel kirakott hirdetőtáblák előtt. Lassan végigsétált a hálótermekben a priccsek között. A foglyok elhajlása után a japánok feltörték a házilag összeeszkábált szekrényeket, mintha reménykedtek volna, hogy valami énekeset talárnak ezen a vizeletfoltos matracokkal és ládákból összetákolt priccsekből álló szemétdombon.

A tábort, elhagyatottsága ellenére, valami várakozásteljes légkör lengte körül, mintha új lakókat várnának. A G tömb előtt lenézett a szikkadt földre, és az élelmiszer-szállító taliga vaskerekeinek mély árkaira. Megállt a szobája ajtajában, és még csak meg sem lepődött, hogy a színehagyott lapkivágások még ott virítanak a helyükön, az ágya feletti falon. A menet elindulása előtt Mrs. Vincentnek még maradt rá ideje, hogy letépje Jim kuckója elől a függönyt, és ezzel képletesen birtokba vegye az egész szobát, ha csak egy pillanatra is. A függöny, szépen összehajtva, ott feküdt az ágya alatt, és Jim kísértést érzett, hogy felszögelje.

Jellegzetes szag érződött a levegőben, amit a háborús évek alatt sosem vett észre; csábító volt és egyben kételyt ébresztő. Jim most jött rá, hogy ez Mrs. Vincent illata, és megremegtette az öröm, hogy az asszony talán visszatért a táborba. Élve a sokáig megtagadott lehetőséggel, végignyújtózott Mrs. Vincent ágyán, a konzervdobozt a homlokán egyensúlyozta. Ebből a szokatlan szögből szemrevételezte újra a szobát. Az ajtó mögé beszorított kuckója azokhoz a szedett-vedett kunyhókhoz hasonlíthatott, amilyeneket a kínai koldusok építettek maguk köré újságpapírból és szalmagyékényekből. Mrs. Vincent gyakran érezhette úgy, hogy egy ketrecbe zárt vadállattal kénytelen egy fedél alatt érni. A Life olvasgatása közben átsuhant az agyán, hogy nem is csoda, hogy Mrs. Vincent olyan kibírhatatlannak találta a társaságát, és mindenáron szabadulni igyekezett tőle, annyira, hogy sokszor már a halálát kívánta.

Jim az asszony szalmazsákján feküdt, beszívta teste illatát, és addig fészkelődön, amíg testét az asszony testének lenyomatához igazította. Mrs. Vincent látószögéből nézve bonyolult változáson ment át a táborban töltött három év: a csöppnyi helyiségben az a kis távolság is egy háborún belüli háborút indított el, külön gyötrelmet okozott ennek az asszonynak, akit még örökké nyavalygó férje és beteg kisfia is nyomasztott.

Jim szeretettel gondolt vissza rá, és azt kívánta, bárcsak újra együtt lennének. Hiányzott neki Ransome doktor és Mrs. Pearce is, a naphosszat a bejárat előtt üldögélő férfiak. Talán nekik is hiányzik Lunghua. És egy szép napon mind visszatérnek majd a táborba.

Jim kiment a szobájukból, és a folyosó másik végére, a hátsó ajtóhoz ment, ahol régen a gyerekek játszottak. A játékok – az ugróiskola, golyózás és pörgettyűzés nyomai még nem halványultak el a földön. Jim lábával rárúgott egy kis követ az ugróiskola egyik négyzetére, aztán ügyesen egyikből a másikba pöccintette, végül megunva ezt is, becsavarogta az egész tábort. A hazatérés melege járta át a szívét.

A kórházhoz közeledve felébredt benne a remény, hogy talán ott találja Ransome doktort. A 6-os barakk bejáratában a tábor szépeinek eső áztatta Pierrot-ruháiba botlott; egy tócsában feküdtek. Jim megállt, hogy megtisztítsa a konzerv tetejét. A ruha fodrával törölte tisztára, nem feledkezve meg Ransome doktor tanácsairól.

A kórház ablakain leengedték a bambuszspalettákat, mintha Ransome doktor úgy rendelkezett volna, hogy a betegek délutáni álmát semmi se zavarja. Jim felment a lépcsőn. Odabentről csak halk mormolás hallatszott, de amikor az ajtót kitárta, a szobából kizúduló légyfelhő csaknem a falhoz nyomta. Dühösen zümmögtek a keskeny folyosón, mintha a szárnyukra tapadó iszonyatos bűzt akarnák lerázni.

Jim a legyeket hajtva bement a férfikórterembe. A farostlemez falakról a halál levegője csörgött, és hátára vette a priccseken halomba rakott testeken lakmározó legyeket. A lunghuai foglyokat már csak rongyos sortjukról vagy virágmintás nyári ruhájukról, felpüffedt lábukra szorult fapapucsaikról lehetett volna azonosítani. Úgy feküdtek a priccseken, mint a leölt állatok egy elátkozott vágóhídon. Hátuk és válluk nyálkásan fénylett, felfúvódott arcukban kifordult ajkú szájuk úgy tátongott, mint egy csomó kövér, és éhség gyötrelmeitől szenvedő ember, akiket erőszakkal vonszoltak el egy díszebédről.

Jim végigment az elsötétített kórtermen, a konzervet el nem engedte volna, és a szája elé tartott újságon át vett levegőt. Sok fogolyra ráismert, pedig a vonásaik sokszor nevetségesen eltorzultak. Kereste köztük Ransome doktort és Mrs. Vincentet is, mert valószínűnek tartotta, hogy azokat hozták ide, akik a menettől itt-ott lemaradtak. A legyek vadul zabáltak, mintha a békével beköszöntő ínséges időkre gondolva most akarnák utoljára telefalni magukat.

Megtorpant a kórház lépcsőjén. Végigjáratta a tekintetét a kihalt táboron és a kerítés mögötti néma mezőkön. A legyek otthagyták, és visszaszálltak a kórterembe. Jim még sétált egyet a konyhakert kornyadozó növényei között; az is megfordult a fejében, hogy meglocsolja őket, aztán leszedte a két megmaradt paradicsomot. Már majdnem bekapta az apró bogyókat, amikor eszébe jutott a félelme: lehetséges-e, hogy a lelke meghalt, de a teste életben maradt a nantaói stadionban történtek után? Viszont, ha a halott lelke valahogy csapdába esett a testében, nem fúvódik-e fel – mint a kórházban látott holttestek –, ha enni ad neki?

A nantaói stadionban átélt utolsó éjszakára emlékezve Jim az aula erkélyén üldögélt. Késő délutánra járt, amikor egy kínai kereskedő és három kulija érkezett a tábor elé. Hátukon átvetett bambuszrudakon agyagkorsókban rizsbort hoztak. Jim nézte a kapunál zajló árucserét. Price hadnagy, nagy bölcsen, bezárta a parancsnoki irodában őrzött kincseket. A borért több karton Lucky Strike-ot és csak egy ejtőernyőt adtak. Nem sokkal azután, hogy a kereskedő távozott, nyomában a vörös selymet cipelő kulikkal, az angolok már le is részegedtek. Jim úgy döntött, hogy nem megy vissza éjszakára az őrházba. Price hadnagy bortól kivörösödött sebhelyeivel nyugtalanul futkosott az alkonyaiban.

Jim hosszan elmélázott a lunghuai repülőtér felett. Az erkélyen üldögélve nagy gonddal kinyitotta a húskonzervet. Kár, hogy Ransome doktor nincs itt, hogy megossza vele. Amikor a szájához emelte, a kórházban látott holttestek jutottak az eszébe. Nem rendült meg a halottak láttán, mert mindvégig tudta, hogy azokat, akik kiesnek a menetből, otthagyják meghalni vagy lelövik őket. Képzeletében mégis összekapcsolódott a darált sonka a felpuffadt holttestekkel. Mindkettő ugyanolyan nyálkás volt. Azok az élők, akik – mint Tulloch vagy a véres öklű rendőr hadnagy – agyonitták és -falták magukat, hamarosan amúgy is a dagadt holttestek mellé kerülnek. Az étellel csak a halál bekövetkeztét gyorsítják meg, mely saját testükben türelmetlenül áll lesben.

Jim hallgatta az őrházból kiszűrődő kurjongatást. Price hadnagy sortűzzel riogatta a kapu előtt guggoló kínaiakat. Ez a különös albínó, a börtönben színét vesztett bőrével és bekötött kezével, rettegésben tartotta Jimet; ő volt az első halott, aki feltámadt, és most lázban égve a harmadik világháborút várta.

A repülőtér kifutópályájának megnyugtatóan geometrikus formáján legeltette a szemét. Négyszáz méterre megpillantotta a fiatal japán pilótát: még most is a csalán közt kutatott, bambuszbottal csapkodta maga körül. Az esti szürkületben puha fény vette körül, és Jim a három évvel azelőtti estére gondolt, a pilótára, aki megmentette, mert kitárta előtte Lunghua kapuját.

 

 

37 / A foglalt szoba

 

Jim napfelkelte után nem sokkal az első amerikai felderítő repülőgép zúgására ébredt. Mrs. Vincent priccsén töltötte az éjszakát, így a G tömb ablakából nézte a lunghuai repülőtér pagodája felett köröző két Mustangot. Egy óra múlva kezdték ledobni az élelmet a Sanghaj környéki hadifogolytáboroknak. Egy B-29-es kötelék tűnt fel az ég pirosló alján a finom párában, és mint utast vadászó üres taxik, nyitott bombakamrával repültek az alvó rizsföldek fölé.

A béke, úgy látszott, nem ösztönözte az amerikai pilótákat, hogy pontosan a kívánt helyre dobják le terhüket. Nemtörődömségből vagy csak unalomból Tulloch és Price hadnagy nem kis bosszúságára – a tábor köré szórták le, a kihalt mezőkre, majd kecsesen megfordultak, és a jól végzett munka örömével kényelmes tempóban hazafelé tartottak.

Jó lett volna tudni, mikor érkezik már meg az amerikai hadsereg és a haditengerészet Sanghajba. Felmászott a G tömb tetejére, onnan ellátott az északi irányban lustán hömpölygő Jangcéig. Az amerikaiak nyilván tartanak valamitől, ezért nem úsznak fel a folyón, talán épp az nyugtalanítja őket, hogy a japán tengeralattjárók parancsnokai még nem tették le a fegyvert. És amíg az amerikaiak meg nem érkeznek, addig kockázatos a szüleit felkutatnia. Sanghajra és környékére üvegharang borult, s a légüres teret minden hadvezér és elégedetlen tábornok ki fogja használni.

Jim kivárta, hogy Price és az emberei elhagyják a tábort, csak akkor ment le az őrházhoz. A reggeli segélyszállítmányt ledobó Superfortress elfújta a tábort órák óta megülő kibírhatatlan bűzt. Csak Tulloch orrát nem bántotta a szag. Alighogy Price, a kísértetvadász eltűnt a sírhalmok irányában, Tulloch beengedte Jimet a parancsnoki irodába. A fiú kiszolgálta magát a fal mellett felrakott hús- és tejporos konzervekből, gyorsan megreggelizett, aztán leült Nagata őrmester asztala mögé, és egy tábla csokoládét máj szólva az amerikai képeslapokat rendezgette.

Később – Tulloch hamarosan magára hagyta, hogy a nyelvét köszörülje a kapu előtt rostokoló kínaiakon felmászott az őrtoronyba. A tábortól nyugatra fekvő öblök környékén felfedezte Price-ot és az embereit. A hungjaói foglyokkal keresgéltek; amerre ellátott, a környező harckocsiárkokban és -töltéseken vaktában lövöldöző férfiak futkostak.

De a környék fosztogatói nemcsak a volt angol foglyok voltak: a kínaiak is kezdtek visszaszállingózni a háború utolsó heteiben kiürített falvaikba. A kulik bandákba verődve kószáltak a vidéken, a kiégett japán járművekről leszedték a kerekeket és a karosszériaelemeket. A kínai kollaboráns Kuomintang-katonák is az utakat járták; Sanghaj és az amerikai segélyszállítmányok ellenállhatatlanul vonzották őket, noha tisztában voltak vele, hogy milyen sors vár rájuk, ha volt bajtársaik kezébe kerülnek. Jim az őrtoronyból észrevett egy ilyen csapatot: állig felfegyverkezve, rendetlen sorokban vonultak el a csokoládé és a Saturday Evening Post titkos forrásai felett őrködő magányos Packard-szerelő előtt. Egyenruhájuk foszlányokban lógott rajtuk, jelvényeiket leszaggatták.

Price délben tért csak vissza, mint egy felöltöztetett hulla; magára kanyarított egy ejtőernyőt, míg a többiek a tartályt vonszolták be a táborba. Price megérkezésekor Jim egy újságcsomaggal átment a G tömbbe, hogy ne legyen szem előtt. Egy órát rakosgatta, amíg sorrendbe tudta tenni mindet, aztán sétára indult a táborban. A kórházat messzire elkerülte. Átmászott a kerítésen, és a tábort a repülőtértől elválasztó buja növényzetben indult felfedezőútra; szerette volna megtalálni a háború vége előtt szabadon engedett teknősbékáját.

De a kerítés melletti csatorna vizében csak egy halott japán repülős testére bukkant. A lunghuai repülőtér egyes részeit – a pagodát, a barakkokat és az irányítótornyot – a nacionalista seregek előőrsei foglalták el, bár érthetetlen, csak számukra ismén okokból a japán pilóták és a földi személyzet sem menekült el; továbbra is ott laktak a kibombázott hangárokban és műhelyekben. A nacionalista katonák napi szórakozásai közé tartozott, hogy összeszedtek pár japánt, és a repülőtér melletti senki földjén agyonlőtték őket.

A Mustangok csappantyús üzemanyagtartályai közt arccal a vízben lebegő halott repülős látványa ugyanúgy megrendítette Jimet, mint a kórházban felfedezett angol holttesteké. Többé nem indult portyázni a kerítésen kívülre. Éjjel Mrs. Vincent ágyán aludt, nappal az amerikai konzervekből és csokoládéból csemegézett, és a képeslapjait rendezgette. Mióta visszajött a táborba, szép kis folyóirattárat gyűjtött össze. A képeslapokat rendesen halomba rakta, és szobája üres priccsein tárolta. A Time, a Life és a Reader's Digest példányaiban a háború minden lehetséges mozzanatával és eseményével foglalkoztak. Mindaz, amit olvasott, egyszerre volt ismerős és merőben más, minden általa tapasztalttól idegen. Ha tankcsaták vagy inváziós partraszállások drámai eseményeiről olvasott, sokszor felmerült benne, hogy háború volt-e egyáltalán az, amit ő itt, Kínában átélt.

Rendületlenül gyűjtögette a parancsnoki iroda padlójáról az újságokat, a magához szorított kötegekbe mindig eldugott egy-egy hús- vagy tejkonzervet, mert a háború megtanította rá, hogy hosszú távra rendezkedjen be. Megfigyelte, hogy az amerikai segélyszállítmányok gyérülnek, és előbb vagy utóbb biztos le is fognak állni. A rendszeres evéstől visszatért az ereje, és fáradhatatlanul bóklászott a táborban, ám akkor volt a legboldogabb, amikor a D tömbben egy priccs alatt egy teniszütőre és egy doboz teniszlabdára bukkant.

 

A harmadik nap reggelén egy ősrégi Opel teherautó gördült a tábor kapuja elé. Price és emberei éppen az őrház tetején álldogáltak, és látcsövön át a környéket pásztázták. Két félmeztelen angol ült a teherautó vezetőfülkéjében – valamikori lunghuai foglyok mindketten –, míg hátul a csomagok között a kínai feleségek és a gyerekek gubbasztottak. Jim akkor látta őket utoljára, amikor a nantaói stadionban a háború befejeztének reggelén a fehér Cadillacek motorháztetejét emelgették. A két férfi a háború előtt a Moller hajójavító műhelyben volt művezető. Valahogy elvergődtek Sanghajba, és sikerült összeszedni a családjukat is, akik elkerülték az internálást. A Sanghajban dúló ínség elől családjukkal együtt visszamenekültek Lunghuába.

De útközben már zsákmányra is szert tettek: egy ezüsthenger feküdt a teherautón, mellette a sötét szemű, magasan záródó kínai inget viselő gyerekek még apróbbnak látszottak. Jim Basie ablakából nézte a megérkezésüket, és jót mulatott magában azon, hogy Tulloch és Price milyen sebesen mászik le az őrház tetejéről. Odaügettek a kapuhoz, de nem siettek kitárni az újonnan jöttek előtt: a kapu két oldalán mindenki egyszerre kiabált, a bebocsáttatásra várók dühösen mutogattak az E tömb felé, ahol most csak egy magában kuncogó tizennégy éves fiú nézett ki az emeleti ablakból.

Jim az ablakpárkányon dobolt, és néha boldogan integetett a kint várakozóknak és barátságtalan tekintetű feleségeiknek. Fordult a kocka: három évig azért sóvárogtak, hogy kijussanak a táborból, most pedig ismét itt állnak a kapu előtt, hogy a harmadik világháború elől biztos menedéket találjanak. Végre-valahára kezdik belátni, amit Jim már régen tudott: Lunghuában szabadok lehetnek.

A kaput kitárták: úgy látszik, az alkudozás eredménnyel zárult. Price hadnagynak megtetszett az Opel. Pár perc múlva a két angol családostul a D tömb felé nyargalt, mögöttük már feltűntek az aznapi első Mustangok. A tábor felett magasba törő gépek szele felkorbácsolta és áthajtotta az üres épületeken a bűzös levegőt, a jóllakott legyek ezrei alól kiáradó iszonyatos dögszagot.

A kapu előtt ülő kínai koldusok szájuk elé kapták a kezüket. De Jim, csakazértis, mélyen beszívta ezt a kábító rothadásszagot, gondolataiból kirekesztette a kórházat és a csatornában úszó japán repülőst. Mostantól nem gondol többé a halottakra. A tábor – a maga módján – feltámadt. A napokon át magába tömött tejpor és csokoládé felerősítette, de azért nem annyira, hogy a hosszú utat Sanghajig megtegye. Mások is vissza fognak jönni a táborba, talán még az anyja és az apja is idejönnek. Még ha csökkentik is a segélyt, elég lesz mindnyájuknak. Jim az üres konyhát nézte, amely mellett ott állt a sok gazdátlan vastaliga. Gondolatai már egy finom édesburgonya körül forogtak…

Léptei visszhangot vertek az üres folyosókon és lépcsőkön. Épp az előcsarnokban volt, amikor az öreg Opel motorja felberregett. Tulloch és a skót katona selyem ejtőernyőket és konzervdobozokat hordtak a teherautóhoz.

– Jim! Állj csak meg! – Tulloch odaintette magához.

– Mit gondolsz, hol császkálsz?

– Csak a G tömbbe indultam, Mr. Tulloch – Jim levegő után kapkodva az Opel hevesen rázkódó lökhárítójának dőlt. Price hadnagy, mint egy uzsorás, aki az aranyait számlálja, töltényeket dugdosott a puskájába.

– Szeretnék egy szobát lefoglalni a szüleimnek; lehet, hogy ők is idejönnek Lunghuába. Magának is foglalok egyet, Mr. Tulloch.

– Jim… Jim… – Tulloch nyugtatólag a fiú fejére tette a kezét. – Ideje, hogy megtaláld az apád, fiam. Vége a háborúnak, Jim.

– És a következő háború, Mr. Tulloch? Azt mondta, nemsokára kezdődik!

A Packard-szerelő felsegítette Jimet a teherautóra.

– Mielőtt egy háborút elkezdünk, be kell fejezni az előzőt. Helyezkedj el; magunkkal viszünk Sanghajba!

 

 

38 / Útban Sanghaj felé

 

A teherautó vadul száguldott a sanghaji úton. Jimet a rázkódás a selyemgöngyölegekre dobta, ijedtében belekapaszkodott a harctéri élelmiszer-tartalékadagok kartonjába, és Tulloch meg Price hadnagy ordibálását hallgatta a motor bömbölésén át.

A hátsó ablakra festett, már félig-meddig lekopott álcázófestéken át látta a rendőr hadnagy bekötött kezét; szándékosan eleresztette a rohanó teherautó kormánykerekét, és hagyta, hogy a kocsi ide-oda bukdácsoljon, majd az út széle felé sodródjon. A gumikerekek lecsúsztak az útpadkára, por és száraz levelek kavarogtak a levegőben. Tulloch a hadnagy mellett ült elöl, ölében a fegyver, melynek csöve kimutatott az ablakon, az ülésen kettejük között egy korsó rizsbor állt. Tulloch boldogan dobolt a vezetőfülke ütött-kopott tetején, amikor a bomba szaggatta fák között feltűntek a Francia Koncesszió első házai.

Jim – Price hadnagy ijesztő vezetési stílusa ellenére is – örült, hogy a két férfi ilyen jó hangulatban van. Az út elején a hadnagy sehogyan sem találta a második fokozatot, és így zajos sétamenetben vánszorogtak az úton, ami már-már a hűtővíz felforrásával fenyegetett. Hungjaónál a ledobott élelmiszer-szállítmány láttán Price-nak eszébe jutott, hogy hol keresse az elveszett sebességfokozatot, és a sanghaji feketepiacon eladható amerikai ennivaló reményében lelkesen bukdácsoltak a földutakon és töltéseken a szállítmányok felé.

De mások fürgébbek voltak, és megelőzték őket. Félórán át zötyögtek a kihalt rizsföldeken, de egyetlen tartályra sem akadtak. Price fenyegetően lóbálta a puskáját a csendes csatornák felé.

Szerencsére hamar elszállt a haragja. A sanghaji útra visszaérve észrevett egy motorbiciklije mellett heverő japán küldöncöt. Úgy kormányozta a teherautót, hogy a japán feje szinte szétrobbant a kerekek alatt, vér és agyvelő áztatta el a környező fákat. Ennek az ügyességi mutatványnak a végrehajtása kitűnő hangulatot teremtett a vezetőfülkében, és Jim már csak abban reménykedett, hogy ez kitart addig, amíg Sanghajba érnek, és ő kiugorhat az első közlekedési lámpánál.

Jim visszanézett a tábor távoli tetőire. Furcsa érzés volt eljönni Lunghuából, de belátta, hogy a táborba visszatérése után megint csak fogoly lett. Tulloch egyetlen hívó szavára a húskonzervekből és egy kis szobából gondosan felépített, biztonságosnak hitt légvára semmivé foszlott.

A repülőtér északi szélén elhaladtak a lunghuai pagoda mellett. A légelhárító ágyúk csöve még most is az égre meredt. Jim a hangároknál a fiatal kamikaze pilótát kereste, fájlalta, hogy úgy megy el, hogy meg sem hálálta neki a mangót. Kelet felé másfél kilométernyire a nantaói stadion magasodott. A belövésekkel teleszórt homlokzat kínai dicshimnuszai Csang tábornok nagylelkűségéről úgy virítottak a parkoló felett, mintha Kína feudális múltja tért volna vissza, hogy magának követelje ismét az országot.

A teherautó megpördült, a bukkanó megdobta a kerekeket. Price hadnagy hirtelen ötlettől vezérelve egy földútra fordult a stadion irányába. Jim hallotta Tulloch tiltakozását, de a kezébe nyomott rizsbor elvette a kedvét a további protestálástól. A volt japán főhadiszállást jelző első földbunkerek és lövészárkok mellett hajtottak el. Düledező tankcsapdák szélén hevederek és lőszeresládák sorakoztak.

Jim reményvesztetten dőlt végig a selyembálákon. Egész idő alatt tudta, érezte, hogy az olimpiai stadion megpillantása legyőzhetetlen kísértésnek bizonyul majd. Mióta visszaengedték a táborba, faggatták az ott látott, zsákmányolt bútorokról. Hogy folyamatosan kapjon ennivalót és újságot a parancsnoki irodából, kénytelen volt az emlékeit némileg kiszínezni. Menthetetlenül felgyújtotta Price képzeletét, és most már nincs visszaút.

A parkolótól száz méterre letértek az útról, és megálltak két tankcsapda között egy vízáteresztőnél. A két részeg férfi lemászott az ülésről a földre. Rágyújtottak, és ravaszkás tekintettel méregették a stadiont.

Price a puskatussal megkocogtatta a fülke tetejét, és gunyorosan felszólt:

– Sanghaj, Jim…

– Csak egy kis kitérő, Jim – bizonygatta Tulloch akadozó nyelvvel. – Felpakolunk pár láda skót whiskyt meg egy-két szőrmebundát a Nanking Road-i lányoknak.

– Mr. Tulloch, szőrmebundát egyet sem láttam, se skót whiskyt. Csak sok széket meg ebédlőasztalt.

Price félrelökte Tullochot.

– Ebédlőasztalt? – ordította. – Azt hiszed, ebédelni jöttünk ide? – Felbámult a stadion homlokzatára, arcbőrének sápadtsága vetekedett a meszelt fal színével.

Jim lebukott a fejének szegezett puskacső elől:

– Fehérneműs és ruhásszekrényeket láttam…

– Ruhásszekrényeket? – Tulloch bizonytalanul szédelgett kettejük között. – Ez lesz az, hadnagy úr.

– Rendben… – Price igyekezett megnyugodni. Megérintette a mellén éktelenkedő égési sebhelyeket, mintha a fájdalom és emlékezés titkos morzejeleit adná le. – Megmondtam, hogy a fiú jól körülnézett.

A két férfi átment az úton, és beért a parkolóba. Price egy hernyótalp nélküli tanknak dőlt, és egy nyitott csappantyún át beköpött a tankba. Jim, Mr. Maxtedre gondolva, meghúzódott a parkoló teherautók között. Vajon Mr. Maxted még most is a véres füvön fekszik? Jim, tele gyomrára gondolva, bűntudatot érzett; eladhatta volna a cipőjét egy kis ennivalóért. A stadion – a mulatókból idehurcolt bárpultok ellenére is – baljóslatú, komor hely volt. Itt látta a nagaszaki atomtámadás fényét. A fehér csillogás bevilágította az utat, amelyen a lunghuai halálmenet vánszorgott, és ugyanezt a sápadt ragyogást látta most visszatükröződni a krétafehér homlokzatról és Price hadnagy meszesgödörre emlékeztető bőréről.

Jim lehuppant a teherautó széles felhágójára, és egy Life-fal hajtotta a szemtelen legyeket. Egy fényképet nézett a lapban: amerikai tengerészgyalogosok zászlót tűznek ki az Ivó Dzsima-i harcok után a Szuribacsi-hegy csúcsára. A képeslapok szerint az amerikaiak mindig hősiesen harcoltak, úgy, mint azokban a képregényekben, amelyeket Jim gyermekkorában olvasott. Az élők emlékezete még a holtakat is dicsfénybe vonta…

Két Mustang húzott el felette, mögöttük egy Superfortress, nyitott hasában készenlétbe helyezett húskonzervekkel és Reader's Digest-tel. A föld és a roncsautók rázkódtak a motorok dübörgésétől.

Jim leengedte arca elől az újságot, és ekkor fegyvereseket látott kiszaladni az alagútból. Hangjukat elnyomta a repülőgépek motorzaja. A Superfortress nehézkesen húzott el felettük, de a férfiak úgy szaladtak szét, mintha bombatámadástól tartanának. Egy amerikai repülős bőrdzsekit viselő szakállas férfi átfutott a parkolón, két vadászpuskás férfi követte. Utánuk egy meztelen felsőtestű kínai szaladt összegörnyedve, fekete nadrágja fölött pisztolyt tűzött az övébe, és bambuszbotokkal felfegyverzett kínai kulik rohantak utána.

Nacionalista katonák üldözték őket, fegyverük csillogott az erős napsütésben. Megálltak, és egy sorozatot eresztettek a menekülők után. Jim kinyitotta a vezetőfülke ajtaját és bemászott. A bejárattól ötven méterre Tulloch feküdt a stadion homlokzatáról hulló fehér porban. Price hadnagy elszaladt mellette, és a teherautók között keresett menedéket, sápadt arca fénylő lampionként kutatta a kivezető utat. Kötéseit lerázva átugrotta a kerítést, és az út túloldalán belevetette magát a rizsföld vizébe.

A kínai tiszt még egy utolsó lövést eresztett meg Price után, aztán letérdelt a stadion bejáratánál. Emberei lövésre tartott puskával közelítették meg a rozsdásodó járműveket. Úgy tettek, mintha kifüstölnék az esetleg még bujkáló támadókat, majd gyors hátraarcot csináltak, és visszavonultak a stadion biztonságába. Tulloch holtan maradt a földön, vére pirosra festette a krétafehér port.

Hungjao felett kék és vörös ejtőernyők lebegtek. Jim átcsúszott a másik ülésre, kinyitotta az ajtót a túloldalon, és leugrott a földre. A lőszerszállító kocsik és tábori ágyúk védelmében a kerítésfalhoz szaladt.

Price hadnagy sorsára hagyta az Opelt, a selyemmel és ennivalóval együtt. Amikor Jim elérte az áteresztőt, a teherautót ugyanott találta. Tulloch ülése mellett a földön egy eldobott Lucky Strike csikke füstölt.

Jim benézett a vezetőfülkébe. El tudná-e vezetni a teherautót Sanghajba? Túl nagy lenne a kockázat, ha feladná magát a stadiont elfoglalva tartó nacionalista katonáknak; azonnal végeznének vele, mert biztosra vennék, hogy Jim is a támadókhoz tartozik.

Szegény Tulloch, aki úgy halt meg, hogy nem is látta a fehér Cadillaceket. Akár gyalog is, el kell jutnia Sanghajba. Hátulról felkapaszkodott a teherautóra, hogy indulás előtt magához vegyen néhány dobozt és pár Reader's Digest-el, amikor lépteket hallott a teherautó mellett. Ideje sem maradt megfordulni, valaki megragadta a vállát. Kemény ütést érzett a tarkóján, és a padlóra zuhant.

Kábán ült fel a kartondobozok között. Érezte, hogy orra, szája vérzik, ujjain át a vér a selyem ejtőernyőkre csepeg. Az a meztelen felsőtestű, pisztolyos kínai állt vele szemben, aki a stadionból kiszaladt. Közömbös tekintete az Amherst Avenue-i szakácséra hasonlított, amikor éppen egy csirkének készült kitekerni a nyakát. Mögötte egy bambuszbotot szorongató kuli állt, ugrásra készen.

A vízáteresztő két oldalán fegyveresek közeledtek, élükön az a szakállas, bőrkabátos európai, akit korábban is látott. A banditák többsége kínai volt, botokkal felfegyverzett kulik, de volt köztük néhány egyenruhás is – a kollaboráns hadsereg vagy a nacionalisták egyenruháját viselték. Elvétve akadt egy-két európai és amerikai is közöttük, mindenféle szedett-vedett rongyokban, kínai ingekben, az elmaradhatatlan töltényövvel és pisztolytáskával, még sanghaji rendőrségi pisztolytáskát is felfedezett egyikőjüknél. A táborokban eltöltött évek meglátszottak mindegyik volt európai foglyon.

Amikor a kuli felemelte a bambuszbotot, Jim megszívta vérző orrát, és lenyelte a forró váladékot.

– A lunghuai táborba megyek… angol fogoly vagyok. – Délnyugat felé mutatott. Feldagadt orrán át a hangja váratlanul mélyen csengett, mintha az életéből megmaradt néhány pillanat alatt hirtelen megférfiasodott volna. – A lunghuai táborban…

A fegyveresek ügyet sem vetettek rá, ültek csak a töltésen és cigarettáztak. A repülőkabátos európai körbejárta a teherautót. Egy kuli felvette Tulloch cigarettáját, és mélyen leszívta a füstöt. Mindenki az eget és a stadion melletti elhagyatott utat fürkészte. A tábor lassú folyású időtlensége beleivódott a mozdulataikba. Arcuk nyúzott és színtelen volt, mintha egy föld alatti veremből kerültek volna elő.

– Lunghua… – ismételgette Jim, mint egy elromlott gramofon. A botos kuli minden mozdulatát figyelte. A legcsekélyebb jel, és szétveri a koponyáját. A derékig meztelen kuli, aki megütötte, a teherautó hátsó kerekeit vizsgálgatta. Jim a stadionra mutatott, mindenképp fel akarta keltem az európaiak figyelmét: – Lincoln Zephyrek vannak Nantaóban. Buickok és Cadillacek…

– Ki beszél itt Cadillacekről? – Jellegzetes, elpuhult amerikai hanghordozás csendült a teherautó mögül. Kis termetű, ősz hajú férfi közeledett, puskája a vállán lógott. Senki sem válaszolt a kérdésére, ő pedig, hogy zavarát leplezze, rágyújtott. A láng remegett púderezett kezében, marka fölött egy jól ismert, ravaszkás szempár, éles és sunyi tekintet vált láthatóra.

– Basie! – Jim letörölte a vért az orráról. – Én vagyok, Basie! Jim! Sanghaj Jim!

A hajópincér Jimre bámult. Egy percnyi gondolkodás után szinte sajnálkozva rázta meg a fejét, mintha felismerné ugyan a tizennégy éves fiút, de már cseppet sem érdekemé, hogy mi lesz a sorsa. Tekintete az ennivalóra suhant, megfogdosta az ejtőernyők selymét. Félrelépett, hogy helyet adjon a kínainak, aki ütésre emelte a botját.

– Basie! – Jim felkapta a szétszórt újságokat, és izgatottan letörölte róluk a vért. A félmeztelen, dühösen hadonászó kínai elé tartotta: – Life, Basie, és Reader's Digest. Elhoztam a legfrissebb számokat neked… Több száz új szót tanultam, Basie… Belsen, von Rundstedt, Joe közkatona…

 

 

39 / Az útonállók

 

A kocsi sebesen száguldott egy olajos hullámokat ringató lagúna partján, egy felfordult rozsdásodó torpedóhajó mellett. Jim Basie és a szakállas francia között szorongott a hátsó ülésen, és nézte a Buick kerekei alól szétspriccelő vizet. Színpompás szivárványok nyíltak, mint ragyogó pávafarkak, és tarkabarkára festették Sanghaj távoli irodaházait. Rikító színű fények kúsztak a torpedórombolóra és a vízparton heverő japánok holttestére.

Jim vissza szeretett volna nézni Sanghaj egyre kisebbedő sziluettjére, de nem bírta a fejét megmozdítani a nyakán levő sérüléstől.

– Hé, fiú… – A francia a térde közé fogott karabéllyal ráhúzott Jimre. – Nyughass. Beverjem még egyszer az orrod?

– Jim, kevés itt a hely a fészkelődésre. Szép nyugodtan ülj a helyeden, és tanuld a szavakat. – Basie átölelte Jim vállát. – Nézegesd azt a Digest-et, hogy ébren maradj.

– Jól van, Basie. Ébren maradok.

Magától is tudta, hogy most nincs annál fontosabb, mint hogy ébren maradjon. Lábát a kocsi aljában fekvő lőszeresládának támasztotta, és addig csipkedte sebes ajkát, amíg egészen fel nem ébredt. A francia mellett, a jobb oldali ajtóhoz szorulva ült az a botos kínai, aki megölte volna, ha Basie végül közbe nem lép. Egy másik kínai vezette a kocsit, mellette két ausztrál ült, akik a hszücsiacsuangi táborban voltak foglyok.

Egy sárfoltos Buickban szorongtak mind a heten. Az ablakokon még ott voltak annak a kollaboráns kínai tábornoknak a jelvényei és rizspapír címkéi, akinek a törzskari kocsija volt a háború idején. Az üléseket rászáradt hányás, Jim és más sebesültek vére szennyezte be. A fegyvereken és bambuszbotokon kívül még lőszeresládákat, sok karton amerikai cigarettát, agyagkorsókban rizsbort zsúfoltak be a kocsiba, és sörösüvegeket, amelyekbe a férfiak vizeltek, mialatt Sanghajtól délnyugatra a földutakon zötyögtek.

A sofőr fékezett, és a lagúna olajos vize örvénylett a Buick kereke körül. Előttük egy japán teherautón a banda még vagy egy tucat tagja utazott. Az erős jármű felkúszott a partról egy szürke téglából kirakott felhajtón a töltésen futó útra. A teherautó az embereken kívül ejtőernyővel ledobott tartályokat, a nantaói katonai raktárakból aznap zsákmányolt japán hadianyagot, és a Lunghuától délre fekvő falvakból összerabolt bicikliket, gyékényeket és varrógépeket szállított.

A teherautó mögött kavargó porban a Buick is felmászott az omladozó felhajtón. Az út a lagúnától a rizsföldek és csatornák labirintusába vezetett. Jim azon törte a fejét, vajon a banditák valamilyen határozott cél felé igyekeznek, vagy csak céltalanul, noha szüntelenül fosztogatva járják be ezt a négyzetekre szabdalt irdatlan vidéket. Nyolcszáz méterre egy velük párhuzamosan futó úton feltűnt egy újabb teherautó: az olimpiai stadionnál zsákmányolt öreg Opelen a banda utolsó öt tagja utazott. Hajnal után nem sokkal indultak a nantaói hidroplántámaszpontról, és most sikerült csak beérniük a többieket, éppen a következő úti cél előtt.

A két út találkozásánál az elébük kanyarodó Opelen Jim megpillantotta a meztelen felsőtestű, fekete nadrágos, pisztolyos kínait. A vezetőfülke mögött állt, és parancsokat ordított a sofőrnek. Jim rettegett ettől a volt tiszttől, aki a kollaboráns hadseregben szolgált valamikor, nem tudta elfelejteni kemény öklét, ahogy a nyakába vágott. Ha Basie nincs, most már nem élne. És bármikor eltaposhatják, mint egy férget. Szung kapitány jobbára levegőnek nézte Basie-t és a banda többi európai tagját, s Jimre úgy tekintett, mint egy kutyára, akit halálra dolgoztathat, ha a szükség úgy hozza. Elfogása után már egy órával Jim egy hungjaói falu sírhantjai között csúszott hasmánt, hogy kikémlelje a falut, és magára vonja az ellenséges tüzet. Jim még félig kábultan szó nélkül engedelmeskedett a kínai parancsának, orra vére a Reader's Digest-re csorgott, és a szétmálló koporsók közt meghúzódva várta ki a lövöldözés végét. A banditák gyékényeket, rizseszsákokat, bicikliket és ágybetéteket raboltak a faluból. Jim azonnal rájött, hogy Szung kapitány az igazi főnök, meg is próbálta magát hasznossá tenni, de a kínai nem törődött vele. A háború megváltoztatta a kínaiakat: a parasztok, csellengő kulik és csapataiktól elszakadt katonák olyan tekintettel néztek az európaiakra, ami a háború előtt elképzelhetetlen lett volna. Az, hogy az angolok és amerikaiak segítségével verték meg a japánokat, szemmel láthatólag semmit sem nyomott a latban.

A teherautók fékeztek egy keresztútnál. Szung kapitány leugrott az Opelről, és odalépett a Buickhoz. Basie megfogta Jim karját. Basie-nek közömbös volt Jim sorsa, de a nantaói stadionban rájuk váró gazdag zsákmánnyal azért sikerült felpiszkálnia Basie lanyhuló érdeklődését, és most valamivel több figyelmet fordított a fiúra.

Óriási porfelhő kerekedett a három jármű körül, ahogy a sofőrök hátramenetbe kapcsoltak, majd elindultak egy kiszáradt csatorna partján. Egy kilométerrel arrébb egy elhagyott falu fölött, egy kőhídon álltak meg. Szung és két embere leugrott a teherautóról, a Buickból kiszállt a francia és a bambuszbotos kínai. A két ausztrál elöl ült, és szorgalmasan emelgette az agyagkorsót. A szegényes kunyhókról tudomást sem vettek. Szung máskor odahívta volna Jimet, hogy nézzen körül a faluban, de ebben a sárfészekben szemmel láthatólag nem maradt senki. Az erre járó bandák nem is egyszer kifoszthatták.

– Visszamegyünk Sanghajba, Basie? – tudakolta Jim.

– Nemsokára. Először egy különleges fegyverzetet kell magunkhoz vennünk.

– Olyat, amit itt a faluban rejtettek el? A háborús erőfeszítéshez?

– Olyat, Jim. A Stratégiai Fegyvernemek Irodája hagyta itt nekünk, amíg én titkos, beépített ügynök voltam a Kuomintangnál. Te sem akarod, ugye, hogy a kommunisták kezébe kerüljön?

Ez a szemfényvesztés a múltat idézte. Jim a kihalt falut nézte, melynek egyetlen földes utcáját nyitott szennyvízcsatorna szelte ketté.

– Sok kommunista lehet erre. Vége a háborúnak, Basie?

– Vége, Jim. Mondjuk úgy, hogy ténylegesen befejeződött.

– Basie… – Egy régóta megválaszolatlan kérdés tolult az ajkára: – És ténylegesen megkezdődött a következő háború?

– Így is lehet mondani, Jim. Örülök, hogy meg tudtalak tanítani néhány új szóra.

– Még van mit tanulnom, Basie. Szeretnék visszamenni Sanghajba. Ha szerencsém van, még ma láthatnám a szüléimet.

– Sanghajba? Az nagyon veszélyes város, Jim. Ott aztán nyakig lennénk a bajban. Addig nem is megyünk vissza, amíg nem látjuk az Egyesült Államok haditengerészetét kikötni a Sétány mólóinál.

– Sam bácsi hamarosan megérkezik, ugye, Basie? Az összes tengerész és közkatona?

– Mind megjönnek, ne félj. A csendes-óceáni térség összes közkatonája…

Basie-n nem látszott a lelkesült öröm, hogy nemsokára ismét együtt lehet honfitársaival. Jim kérdezgette korábban a szökéséről, de Basie szokott ravaszkás, kitérő válaszaitól nem lett okosabb. Basie-t sosem érdekelte, amin egyszer túlesett. Ugyanaz a modoros emberke maradt, aki volt. A kezét ápolgatta folyton, és a pillanatnyi előnyöknél soha nem látott messzebbre. Egyetlen erőssége volt, hogy nem engedte meg magának az álmodozás fényűzését, mert soha semmit nem vett biztosra, ellentétben Ransome doktorral, aki mindig túl biztos volt a dolgában. Ransome doktor ezért valószínűleg az életével fizetett a gyilkos meneteléskor, míg Basie élt és virult. Először fordult elő, hogy a mesés zsákmányról szóló színes történetével sikerült elaltatnia Basie örökké gyanakvó elméjét. Jim lankadatlanul tüzelte, elhitette vele, hogy ott úgy megszedheti magát, hogy gazdag emberként térhet vissza az Egyesült Államokba. Basie nyilván hallotta a tábori titkos rádióban, hogy Lunghuából a halálba hajtják az embereket, és szökése után megvesztegetett egy éjjeliőrt az egyik nantaói raktárban, hogy rejtse el.

Basie a körmeit fényesítette mellette. Jim ráébredt, hogy a háború borzalmai nyomtalanul múltak el Basie felett. A sok éhezés és halál csak a kocsi ablaka előtt elsuhanó út menti tragédia volt, nem több, mint azok a nyilvános kivégzések, amelyeket az amerikai és angol tengerészek kimenőjük idején végignéztek. Semmit sem okult a háborúból, mert semmit sem várt tőle, mint ahogy azok a kínai parasztok sem, akiket most halomra gyilkolt és kifosztott. Ransome doktor egyszer azt mondta, hogy azok, akik nem reménykednek semmiben, veszélyesek. És most majd ötszázmillió kínait kell megtanítani a reményre.

Jim fájó orrát dédelgette, a fegyveres banditák a rizsboros korsókkal a híd mellett guggoltak. A sokévi éhezés ellenére sem nyúltak a teherautókon felhalmozott ennivalóhoz. Magányosan vedeltek a forró napsütésben, és csak néha vetettek oda egymásnak egy-egy szót. Jim még a nevüket sem tudta. Amikor alkonyatkor visszatértek a nantaói hidroplántámaszpontra, szótlanul vették át a kiosztott zsákmányt, és tűntek el az Óvárosban levő búvóhelyeiken. Másnap reggel olyan pontosan jelentek meg, mint a munkába járó gyári munkások. Jim a betonkifutón parkoló Buickban aludt, a kiégett hidroplánok között, míg Basie és a szakállas a pilóták volt kantinjában ivott reggelig.

A francia lassú léptekkel előbukkant a faluból, és Basie ablakának dőlve megszólalt:

– Semmi – még egy darab szar sem maradt.

– Azt legalább meghagyhatták volna – felelte Basie undorral. – Miért nem jönnek vissza a kínaiak a falvakba?

– Lehet, hogy nem tudják, hogy vége a háborúnak vetette fel Jim. – Meg kellene mondanod nekik, Basie.

– Gondolod? Nem várhatunk rájuk az idők végezetéig. Néhány nagyágyú közeledik Sanghajhoz, legalább hat Kuomintang-hadsereg zárja körül a várost.

– Ez megnehezíti, hogy magunkhoz vegyük a felszerelést?

– Fején találtad a szöget, Jim. Most bemegyünk ebbe a kommunista faluba. Aztán hazaviszlek apádhoz. Megmondhatod neki, hogy gondoskodtam rólad a háború alatt, és egy csomó új szót tanítottam neked.

– Sokat törődtél velem, Basie.

– Így is van… – Basie elgondolkodva nézett Jimre. – Maradj velünk. Szörnyű lenne, ha emberrablók kezébe kerülnél.

– Sok errefelé az emberrabló?

– Emberrablók és kommunisták. Olyanok, akik nem törődnek bele a háború befejezésébe. Ezt sose felejtsd el, Jim.

– Nem is… – Valami vidámabb témára akarta terelni a beszélgetést: – Basie, láttad az atombombát felrobbanni? A nantaói stadionból láttam a Nagaszaki felett felrobbant bombát…

– Nahát, kölyök… – Basie a vérző orrú fiú nyugodt hangjától meghökkent. A hátsó ablakból levette a puskatörlő rongyot, és megtörölgette Jim orrát. Láttad az atombombát?

– Egy teljes percen át, Basie. Fehér fény borult Sanghajra, fényesebb volt, mint a nap. Azt hiszem, Isten mindenhova be akart világítani.

– Csakis erről lehetett szó. Az a fehér fény, Jim… lehet, hogy bejuttatom a fényképed a Life-ba.

– Jaj, istenem, Basie, tényleg megtenned?

Jim a hetedik mennyországban érezte magát a kilátástól, hogy a fényképe megjelenik a Life-ban. Letörölte a vért a szájáról, és rongyos ingét igazgatta, mintha a fényképész bármelyik percben felbukkanhatna. Szung kapitány intésére a banditák visszaszállingóztak a kocsikhoz. Míg a folyó felé haladtak, Jim elképzelte, hogy a fényképe a Tigris tankok és az amerikai tengerészgyalogosok között jelenik meg a Life-ban. Négy napja élt már Basie útonállóival, és most jutott csak eszébe, hogy a szülei talán halottnak hiszik. Otthon ülnek az úszómedence mellett, és a Life-ot lapozgatják, amikor egyszer csak megpillantják a fiuk fényképét a tábornokok és tengernagyok képei mellett…

Lunghua keleti határát érintették. Jim Basie térdén át félig kihajolt az ablakból; azt figyelte, lát-e holttesteket az öblökben és a rizsföldeken. A Kuomintang szakadatlanul gyilkolta a repülőtéren még meghúzódó japánokat.

– Tetszenek neked azok a repülőgépek, Jim?

– Basie, ha felnövök, pilóta leszek. Elviszem a szüléimet Jávára. Rengeteget törtem ezen a fejem.

– Szép álom… – Basie félretolta Jimet és a fák között feltűnő elhagyatott roncsra mutatott: – Ott egy japcsi pilóta, ezt még nem szedte le senki.

Basie felhúzta a puskája kakasát. Jim a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson a fák között. Egy Zero vadászgép farkánál, az összevissza dobált roncsok között megpillantotta a fiatal pilóta arcának sápadt foltját.

– Ó, az csak egy eszelős repülős – lihegte Jim lázasan. – Egy kamikaze. Basie, meséljek neked a stadionról? Azt hiszem, ott vannak szőrmebundák, Mr. Tulloch látta is őket, mielőtt lelőtték, meg sok száz láda whisky…

Basie – Jim megkönnyebbülésére – feltekerte az ablakot. A Buick megtelt szúrós homokkal. Az út fehér szalagjától, a napszítta földekről, árkokról és sírhantokról hordta be a kocsiba a szél, a porosan fátyolos fény a stadionra emlékeztette, az egyik háború végét és a másik kezdetét beharangozó fényre.

Sötétedés előtt egy kommunista városba értek, amely Lunghuától délre, a folyóparton feküdt. A lepusztult, egyemeletes házak olyan fázósan bújtak a kerámiagyár oldalához, mint Jim lexikonjaiban a gótikus katedrális tövében meghúzódó középkori házacskák. A gömbölyű kemencékről és kéményekről visszaverődött a lebukó nap fénye, mintha csak azt akarná demonstrálni, hogy az emberek üdvét szolgáló kommunista uralom milyen derűs boldogságot áraszt erre a nyomortanyára.

– Rajta, Jim, felderítőmunka vár rád.

Jimnek arra sem maradt ideje, hogy a Reader's Digest-et az ablaknak támassza, Szung kapitány már fel is tépte az ajtót. Kicibálta Jimet a Buickból. Úgy bánt a vérző orrú fiúval, mint egy szarvasgombászó disznóval. Kurjantások és nyögések közepette hajtotta maga előtt. Ha Jim egy kicsit lassított, az automata pisztolyával biztatta gyorsabb ügetésre. A két teherautó és a Buick a sanghaj-hangcsoui vasútvonal töltésénél állt meg. Előttük vagy háromszáz méterre rövid szárnyvonal ágazott el a kerámiagyár felé, széles íve eltakarta őket a város felől. A fegyveresek lementek, és a töltés alatt futó kiszáradt rizsföld kemény talaján baktattak tovább. Volt, aki kinyitotta a tölténytáskáját, vagy a fegyverét tisztogatta. Mások meghúzták a Buickon álló agyagkorsót vagy rágyújtottak egy cigarettára. Nem szóltak egymáshoz, némán, magukba merülve álldogáltak a lassan fogyó fényben.

Szung kapitány kurjantásai és füttyszavai egyre messzebbről jöttek. Jim végigügetett a keményre szikkadt földön, és az orrát csipkedte, hátha el tudja így állítani a vérzést. Hagyta, hogy a szél a vért szétmaszatolja az arcán. Ha egy kis szerencséje van, a töltésen figyelő kommunista őrszem azt fogja hinni, hogy egy sebesülttel van dolga, és inkább a mögötte jövő fegyveresekre lő.

Elérte a töltés alját, és lekuporodott a vadrizscsomók közé. Vére megfestette a zöld szálakat, ujjával lehúzta róluk a vért, és lenyalta. Elvégezte, amiért küldték. Szung kapitány is átért a nyílt terepen, és tőle ötven méterre a töltés puha oldalában kúszott felfelé. A botokkal felfegyverzett kulik, Basie és a francia a nyomába eredt. A szomszédos rizsföldön a két csoportra szakadt többi fegyveres bandita nyomult előre. A két ausztrál és egy Kuomintang-szökevény a Buickon üldögélt, és békésen borozgatott.

Jim térdig merült a porfinomságú földbe. Az eső kimosta a talpfák és a rozsdás sínek közül a földet, Jim ebbe az esőmosta mélyedésbe bújt be. A rozsdás síneket itt-ott kicserélték, feltehetőleg a kommunisták, akik ebben a városban ütöttek tanyát. Ennek a szerény, isten háta mögötti helynek volt azért néhány előnyös tulajdonsága: a kerámiagyár kikötője, a vasútvonal, a régi kemencéknél a téglával teli raktárak, a lunghuai repülőtér közelsége vonzotta a kommunistákat. De Basie állította, hogy két nappal korábban mind kivonultak a városból, és Sanghaj felé látták elvonulni őket, így a város néhány száz lakosa védelem nélkül maradt. Rajtuk kívül még kifoszthatják a kommunista fegyverraktárakat, és foghatnak néhány kollaboránst, akikkel megvásárolhatják a Kuomintang-tábornokok jóindulatát.

Jim a töltés szélén kuporgott a talpfák alatt. Elhanyagolt, ugaron hagyott rizsföldek húzódtak arra, ámenről jöttek. A várost gyűrűbe fogó zsebkendőnyi veteményesparcelláktól egy hajózócsatorna választotta el őket. A város keskeny utcái kihaltak voltak, de egy-két kéményből füst kígyózott az ég felé.

A folyó közepén két kínai nacionalista ágyúnaszád horgonyzott. Az egyik ágyút elsütötték, egyetlenegy mennydörgő lövést adtak le a városra. A gránát a kerámiagyár raktárát érte, vörös por csapott fel. Dél felől fegyverropogás hallatszott a parton, ahol Kuomintang-katonák vetették meg a lábukat.

A vasúti töltés alatti csatornán egy páncélozott dzsunka pöfögött felfelé. Hídján csinos amerikai egyenruhában és rohamsisakban feszítettek a kínai tisztek, és látcsövön át figyelték a várost és a veteményeskerteket. A közelebb eső ágyúnaszád második lövése a szürke cserepes háztetők közt robbant. Amint a törmelék lehullott és a por elült, mozgolódás támadt a házak között. Mint egy széttaposott bolyból a hangyák, úgy menekültek ki a kínaiak a keskeny sikátorokból a környező földekre. Fejükön ruhacsomagokat és matracokat cipeltek. A veteményeskertek közti ösvényeken szaladtak ki a városból, egy fekete nadrágos-kabátos öregasszony derékig süppedt az út melletti öböl vizébe, és segítségért kiabált a parton botladozó rokonainak.

A motoros dzsunka feljebb úszott a csatornán. Jim fentről tisztán ki tudta venni a magas rangú kínai tisztek egyenruháján a frissen vasalt éleket. Lábukon elegáns amerikai csizmát hordtak. Még a híd alatti fedélzeten álldogáló közkatonáknál is volt bőségesen fegyver és rádió. A hajó közepén egy fekete Chrysler állt, csillogó krómozott zászlórúdján egy Kuomintang-tábornok zászlója lengedezett.

A dzsunka orrában egy automata ágyú nyúlt ki a fém lövegállás fölé. A géppuskások figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a városra. A nyomjelző gránátok menekülő parasztok között robbantak. A hídról jelt adtak, és a géppuskások most más állásból lőtték a várostól nyugatra fekvő kis falucskát. Az emeletes kunyhók melletti poros úton már robbantak is az első lövedékek. Az uszályról kiszálló nacionalista katonák már a rizsföldön szétszóródva a menekülőkre vadásztak.

A következő sorozat első becsapódása nyomán hatalmas robbanás rázkódtatta meg a levegőt. A sárkunyhók eltűntek a föld színéről, a por csak nehezen ült el. Por- és törmelékszökőkutak törtek a magasba a sorban felrobbanó lőszerkészletek nyomán. A faluba vezető úton a csomagok között emberek hevertek, mintha a menekülő városlakók elhatározták volna, hogy a szabadban töltik az éjszakát.

Jim orrára és szájára szorított kézzel ült, megpróbálta magába tömni a feltörni akaró kiáltást. A tűzben gyötrődő várost füst lengte be, csak a hajóágyúk torkolattüzei és a gyár mellett égő házak fénye világított. A nap utolsó sugarai bearanyozták a kemencéket és kéményeket, azt az illúziót keltve, hogy a gyár ismét működik; de az ősi kemencék tüzet csak a földeken és utakon fekvő kínai parasztok holttestével lehetett volna táplálni. Jim fülében a halál kegyetlen szívverésének ütemére dohogott a csatornán felfelé úszó dzsunka motorja, a skatulyából előhúzott elegáns tábornokok tovább osztották a halált, és a szemükre látcsövet szorítva a lövéseket számolták.

– Basie…

A banditák is kezdtek visszaszállingózni a töltésről. Szung kapitány és kulijai visszagyalogoltak a teherautókhoz.

– Basie… nem mehetnénk vissza a táborba?

– A táborba? – A hajópincér hunyorgott a fentről szitáló porban. A lőszerraktár felől jövő robbanások légnyomásától kábán állt, és úgy pillantott maga köré, mintha álomból ébredne. – Miért akarsz a táborba visszamenni, Jim?

– Fel kell készülnünk, Basie. Mikor érkeznek az amerikaiak?

Basie – életében először – nem tudott mit válaszolni. Ledőlt a talpfák közé, aztán északra mutatott, és győzelemittas fütty hagyta el az ajkát. A folyó komor hullámain, tőlük vagy tizenhat kilométerre, egy amerikai cirkáló árbocán csillantak meg a lemenő nap vörös sugarai. A cirkáló kikötött a Sétány szállodasorával és irodaépületeivel szemben.

 

 

40 / Az elesett hősök

 

Egész délelőtt heves ágyútűz morajlott Putung felől. Ahova gyújtóbomba esett, széles, fekete füstoszlop gomolygott. A füst az egy csomóban álló, égő raktáraknál még sűrűbb volt, és ráfeküdt a vízre, maga alá gyűrve a nantaói partot. Jim az iszapzátonyon álló Buick poros szélvédőjén át a nyíló tűzrózsákban gyönyörködött. A nacionalisták amerikai nehézágyúiból rekedtes, cuppanó hanggal robbantak a lövedékek, mintha előzőleg vizet öntöttek volna az ágyúcsövekbe. Felhő takarta a napot is, és a nyomott levegőben a folyóvíz erőtlenül loccsant a partoldalnak. A putungi móló mögötti Kuomintang-tarack tüze pirosra festette Jim kormánykereket markoló öklét és a száz méterre partra vetett tengeralattjáró parancsnoki tornyát.

Jim megpillantott egy felderítőgépet, amely a füstfelhőből bukkant ki. Szárnya kivált a fekete párából. Délnyugatról három gépből álló bombázókötelék közeledett. Az ágyútűz elültével egy homokzsákokkal körberakott kis torpedónaszád úszott át a folyón, hogy összeszedje a ledobott tartályokat. A R-29-esekről egy tucat ejtőernyő végén ládák lebegtek a föld felé, de húskonzerv és Reader's Digest helyett lőszer és fegyver volt bennük a Kuomintang-csapatoknak. Egy tüzérséggel támogatott zászlóalj a putungi raktárak romjai között megbújó kommunista egységeket füstölte ki. Az elesett kommunisták holttestét halomba rakták a mólón.

A bombázók távozását követő csendben Jim jól hallotta a Sanghajtól nyugatra fekvő mezőkről és Hungjao irányából a tüzérségi zárótűz fájdalmasan szaggatott robaját. Sanghajt legalább három nacionalista hadsereg szorongatta, és mindhárom azon mesterkedett, hogy megkaparintsa a repülőterek, dokkok és vasútvonalak feletti ellenőrzést, de elsősorban a japánok hátrahagyott fegyver- és lőszerkészleteit. A nacionalistákkal hol szembeszállva, hol együttműködve a bábhadseregek maradványai, a tengerparttól visszavert renegát Koumintang-egységek és a Sanghajba visszaszivárgó sok helyi vezér fegyveresei bonyolították a hadi helyzetet.

Az egymással csatározó hadseregek – mint szélvihar az ördögszekeret – tízezerszámra hajtották maguk előtt a kínai parasztokat. A nacionalista előőrsök miatt Sanghaj kapuitól visszafordulásra kényszerített menekültáradat fosztogatva dúlta végig a vidéket.

Jim legjobban a késekkel és kapákkal felfegyverkezett menekültektől és éhező kulikból összeverődött bandáktól félt. Basie és banditatársai ugyanúgy féltek tőlük, és kerülték a velük való találkozást, igyekezve az ütközetek és csaták körzetében maradni. Nantao keleti szegélyén, a dokkok és a hidroplántámaszpont közé a senki földje ékelődött, a kirakodóállomások, dokkok és raktárak körzete, ahová a Kuomintang-fegyveresek és az elmenekült parasztok nem törtek be, mert túlságosan közel volt a túlsó parton, Putungnál folyó harcokhoz. Basie és a csapatból életben maradt hat bandita itt húzta meg magát a bunkerekben és betonerődítményekben. A háború előtti ócska Buickon és azon a reménysugáron túl, hogy eladhatják magukat valamelyik nacionalista tábornoknak, nem sokjuk maradt.

Az autót sem hagyhatták már sokáig ezen a helyen, a közeledő Kuomintang-tüzérek könnyen eltalálhatták. Amikor a kocsit leállították az iszapzátonyon, Basie odafordult hozzá:

– Csússz be a kormány mögé, Jim. Tégy úgy, mintha te vezetnéd ezt a finom kocsit.

– Jaj, tényleg megengeded, Basie? – Jim büszkén feszített a kormánykerék mögött, míg a banditák a fegyvereiket ellenőrizték a kocsi mellett a fekete sárban. Valahányszor robbanás hallatszott, az arcuk idegesen megrándult. – A stadionba mész, Basie?

– Ahogy mondod, Jim. Emlékszel Lunghuára: őrködnünk kell a befektetéseinken. A nacionalisták rá akarják tenni a kezüket Sanghajra és az ottani külföldi érdekeltségekre.

– Ez az én családomra is vonatkozik, Basie?

– De még mennyire, Jim. Külföldi üzletemberek vagytok. Garantálom, hogy nem térsz vissza üres kézzel a szüléidhez, egy szőrmebundát és egy láda skót whiskyt vihetsz nekik.

Basie olyan büszkén hordozta körül a tekintetét a halomba rakott holttesteken, mintha Kelet minden kincse a lába előtt heverne, és már csak az lenne hátra, hogy hazaszállíttassa San Franciscóba. Jim mélységesen sajnálta Basie-t, és szívesen figyelmeztette volna, hogy a stadiont valószínűleg már régen kifosztották, és ami érték volt benne – és amit az eső és a nap nem tett tönkre –, azt a Kuomintang-csapatok biztos réges-rég összeszedték. De Basie fülébe már beültette a bogarat, nem tudta lebeszélni erről az őrült vállalkozásról. Ha a szerencse mellé szegődik, talán túléli a stadion ostromát, és fegyverét eldobva visszagyalogol Sanghajba. Néhány nap, és a Kína Szállóban láthatja viszont pincérként, ahol lendületes stílusával elbűvöli az amerikai tiszteket, akik a Sétánynál horgonyzó őrnaszádról partra szállva betérnek a szállodába egy italra…

Alighogy Basie eltűnt az embereivel a rakpart romba dőlt raktárai között, Jim nézegetni kezdte az ülésen heverő képeslapokat. A második világháború befejeződött, de még mindig nem tudta eldönteni, hogy a harmadik elkezdődött-e. Az inváziós partraszállás, a rajnai átkelés vagy Berlin elfoglalása jelentéktelen helyi torzsalkodássá zsugorodik a Távol-Keleten ledobott atombombával kirobbantott háború mellett. Jim szíve mélyén érezte, hogy sosem fogja elfelejtem azt a fehér fényt, a föld felett kibomló árnyéknapot. Itt, ezen a helyen, Ázsia nagy folyóinak találkozásánál vívják majd meg a föld jövőjét eldöntő utolsó háborút.

Jim letörölte a kormánykerékre csöpögő vérét. Odaát, Putungban ismét megszólaltak az ágyúk. Két hete hol megered, hol eláll az orra vére. Lenyelte a vért, és az utat figyelte, amely a rakparttól a távoli stadionhoz vezetett. A Buicktól kétszáz méterre két milicista tűnt fel a parton fekvő tengeralattjáró orrában. Vállukra vetett fegyverrel, a túlsó parton folyó harcra ügyet sem vetve, ráérősen végigsétáltak a fedélzeten a parancsnoki toronyig.

Jim lassan kinyitotta a kocsi ajtaját. Kereket kell oldania, mielőtt a milicisták észreveszik a Buickot. A kocsi padlójára szórt kupacból kivett egy tábla csokoládét, egy húskonzervet és a Life egy példányát. Amint a két kínait eltakarta a torony, Jim kilépett az iszapzátonyra. A fal védelmében hétrét görnyedve a sanghaji vízi rendőrség egyik stégjéhez futott. Bár alig három kilométernyire északra már az Óváros lakónegyedéi és raktárai feküdtek, azokon túl pedig Sanghaj belvárosa, Jim mégis ellenkező irányba, a lunghuai repülőtér felé menekült.

Az olimpiai stadionból füst szállt fel, egy vékony, fehér füstoszlop, mintha Basie és társai a lelátókról összehordott székekből tábortüzet raktak volna. Putungban és Hungjaóban elhallgattak az ágyúk, és a hirtelen beálló csendben a stadionból szapora gépfegyverropogás hallatszott.

A földúton, ahol sehová sem lehetett elbújni, nagyon félt, így lesétált a vadcukornád közé, amely egybefüggő zöld tengerként hullámzott a lunghuai repülőtér északi szélén. Egy kis erdő, néhány rozsdásodó üzemanyagtartállyal, elválasztotta Jimet a romokban heverő hangároktól és a pagodától. A lába előtti keskeny ösvényt töltényhüvelyek borították, mint vidám, csillogó rézpöttyök. Jim követte a kanyargó drótkerítést, csak azokat a helyeket kerülte ki, ahol zümmögő légyfelhők tanyáztak a csalánnal sűrűn benőtt töltésoldalakban és buja lugasokban.

Az ösvény mindkét oldalán, lőtt vagy szúrt sebekkel, halott japánok feküdtek. Jim egy percre megtorpant egy sekély vizű öntözőcsatornánál, amelyben a légierő egy közlegénye hevert, hátrakötött kézzel. Az arcát, a rajta hemzsegő száz meg száz légytől, zajos, mozgó maszk takarta.

Jim kibontotta a csokoládéját, aztán a képeslappal zargatva a legyeket, továbbgyalogolt a vadcukornádban. A rengeteg halott japán – hazafelé szárnyra kelt ifjú titánok – úgy nyúlt el a csalán közt, mintha az égből hullott volna alá.

A kerítés egy kidőlt darabján átlépve bandukolni kezdett a fák között egyik géproncstól a másikig. A repülőgépek oldalára rozsdacsíkokat festett a nyári eső. Legyek döngtek a reggeli napsugárban dühösen és értelmetlenül. A fák közül kiérve nekivágott a repülőtér végtelen fűtengerének. A romos hangárok egyikében japánok álltak egy csomóban, és a stadionból ide hallatszó távoli gépfegyverropogást hallgatták: A mezőn átsétáló Jimre ügyet sem vetettek.

Lepillantott a lába alatt nyújtózó betoncsíkra. Meglepte, hogy közelről nézve mennyi repedés, olajfolt, féknyom piszkítja be a messziről hibátlannak tetsző fehérséget. Most, hogy a harmadik világháború kitört, úgyis újat fognak építeni. Jim elért a betoncsík végére, és a repülőtér déli széle felé tartott a fűben. A terep lassan emelkedett a dús növényzettel benőtt dombok felé, amelyeket a repülőtér építésekor, tereprendezéskor hagytak ott, majd élesen szakadt le a völgybe, ahol valamikor a japán teherautók hordták a kifutópálya építéséhez a kőtörmeléket és tetőcserepet.

Erősen sütött a szeptemberi nap, és valami hamvas por ülte meg a tájat. A csatorna partja olyan szürke volt, mint egy halottmosó teknő. Egy fel nem robbant bomba úgy fúródott a sárba, mint egy búvóhelyet kereső nagy teknősbéka.

Jim attól félt, hogy az alacsonyan szálló Mustangok hanghullámaitól felrobbanhat a bomba, ezért a völgy felé került. Feldobta a húskonzervet a levegőbe, és fél kézzel ügyesen elkapta, de másodszorra már a nádasba ejtette. Soká keresgélt a nádasban, és amikor a víz szélénél rátalált, elhatározta, hogy azonnal meg is eszi, nehogy végképp elveszítse.

A csatorna vizében lemosta a piszkot a doboz tetejéről. Ahogy a víz fölé hajolt, egy csepp vér hullott az orrából a vízbe, amelyet máris apró, gyufafej nagyságú halak miriádjai rohantak meg. A második csepp már egész polgárháborút robbantott ki a halak között. A napsütötte vízfelszín veszélyeivel mit sem törődve, vadul csapkodva marakodtak. Jim szívott egyet gyulladt ínyén, és egy gennycsomót engedett közébük. A csomó – súlyánál fogva – mélyebbre szállt, mint a vércsepp; akár egy mélyvízi akna, leírhatatlan pánikot keltette a kis halak között. Egy másodperc sem telt bele, és már csak a vízben lassan feloldódó gennyet lehetett látni.

Jim megunta a halakat, és végignyúlva a nádasban, a képeslap hirdetéseit nézegette. Az ágyúk mély döndülései erősebben szóltak Hszücsiacsuang és Hungjao felől, ahogy a nacionalista hadseregek Sanghaj körül egyre szorosabbra vonták a gyűrűt. Legokosabb, ha megeszi a húst, és megpróbál visszatérni Sanghajba. Majdnem biztos, hogy Basie-nek és társainak esze ágában sem volt visszamenni a Buickhoz, és csakis azért hagyták ott Jimet, hogy magára vonja a kínaiaknak a figyelmét, akik esetleg odáig követték a nyomukat.

A közelben egy fej elismerően rábólintott Jim okoskodására. A fiú szívverése megállt, a váratlan jelenés mozdulatlanná dermesztette. A csokoládé megakadt a torkán. Néhány méterre tőle valaki feküdt a nádasban, térde csaknem a víz szélénél volt. Mintha csak bizonygatni akarná, hogy Jim hihet a szemének, még egyszer bólintott. A gömbölyű arc, puha orr, a háborús gyermekkor éhezésétől megviselt vonások: egy tizenéves ázsiai parasztfiú arca fordult felé, aki talán halászni jött ide valamelyik közeli faluból. A fiú a hátán feküdt, a fű és a sás magas fala mögött, mintha a fűben fekve szótlanul hallgatná a másik ki nem mondott gondolatait.

Jim felült, az összetekert képeslapot a feje fölé tartotta. A légyfelhő zümmögésén túl közeledő léptekre figyelt. De a völgyben senki sem mozdult, csak a levegő csendjét megtörő zümmögés hangzott közel s távol. Az alak megmozdult, és oldalra dőlve lenyomta maga alatt a füvet. Tán ahhoz is lusta volt, hogy megkapaszkodjon és a lejtőn lassan lebucskázott a vízig.

A háborús évek alatt második természetévé vált óvatossággal Jim először feltérdelt, és csak aztán állt fel, majd a sást félretolva odalépett. Nyugalmat erőltetve magára, lenézett a földön szundító alakra.

Vérfoltos pilótaruhában egy fiatal japán repülős teste feküdt előtte, karján egy különleges kamikazealakulat jelvényével.

 

 

41 / Feltámadás

 

Jim kétségbeesetten térdelt le. Tenyerével lelapogatta a füvet és egy kis fészket csinált magának a pilóta mellett. A japánon kezeslábas volt, estében – az útról hajíthatták le – keze is, lába is alászorult. Jobb térde a csatornába lógott, nadrágját már át is áztatta a víz. Jim felpillantva jól látta az elfeküdt fűszálakat, az ösvényt, amelyen idáig lecsúszott. Egy-két fűszál már kezdett kiegyenesedni a nap felé.

Nem tudta a tekintetét elfordítani a pilótáról, bár ez egyszer nem bánta a köztük rajzó légyfelhőt. A japán fiú arca gyermekibb volt, mint ahogy emlékezetében őrizte, mintha a halál visszaadta volna valóságos életkorát, egy kis vidéki japán faluban töltött zsenge ifjúságát. Egyenetlen fogai kilátszottak kissé szétnyílt ajka közül, mintha azt várná, hogy az anyja pálcikával megetesse.

A halott pilóta látványa megbénította Jimet. Tehetetlenül nézte, hogy a fiú térde még jobban becsúszik a vízbe. Leguggolt a lejtőn, és a Life-ot lapozgatva Churchill és Eisenhower fényképére próbált csak figyelni. Oly sok éven át minden reménye ez az ifjú pilóta volt, és az a kilátástalan álom, hogy együtt repülnek majd el Lunghuából, mindörökre maguk mögött hagyva Sanghajt és a háborút. A háború túlélése mindennél fontosabb volt, így kitalálta ezt a képzeletbeli ikertestvérét, önmaga hasonmását, akit a szögesdrót szabad felére képzelt. Ha a japán meghal, egy kicsit vele hal ő is. Milyen nehéz megérteni azt az igazságot, amit kínaiak milliói születésüktől fogva tudnak, hogy minden ember reménytelenül halálra van ítélve, és csak magunkat csapjuk be, ha máshogyan képzeljük.

Jim hallotta a Hungjaóból és a Hszücsiacsuangból dörgő ágyúkat, a fent köröző nacionalista tüzérségi megfigyelő repülőgép zúgását, és mindezen túl a gépfegyverek ropogását a stadion felől, ahol Basie és társai harcoltak. A halottak kisded játékaikkal szórakoztak odaát.

Jim megpróbált másra gondolni, a képeslapot olvasgatta, de a legyek felrebbentek az öblökben fekvő többi halottról, és a fiatal pilótára telepedtek le. Jim felállt, és megragadta a japánt a vállánál fogva. Hóna alá nyúlt, azután kihúzta a lábát is a vízből, és felvonszolta egy keskeny, vízszintes partszakaszra.

Kerekded volt az arca, de a teste pillekönnyű. A sok éhezéstől lesoványodott, és oly könnyű volt, mint azoké a gyerekeké, akikkel Jim gyakran birkózott a táborban. A vér vastagon rászáradt kezeslábasa derekára és nadrágjára. Vesetájon szúrták meg, majd kapott még egy szúrást a combjába és a tomporába, végül a repülőgép személyzetének többi tagjával ledobták a töltésen.

Jim lepattintotta a konzervnyitót a húskonzervről, és elkezdte felcsavarni a tetejét. Ha megette a húst, a dobozzal majd sírt ás a japánnak. Amint eltemette, begyalogol Sanghajba, és az sem fogja érdekelni, milyen játékot űznek ott a halottak. Ha a szüleivel sikerül találkoznia, nekik is elmeséli majd, hogy a harmadik világháború megkezdődött, és a legjobb, ha visszamennek a szucsoui táborukba.

A darált sonka kidagadt a nyákos, olvadt zsírból. Jim megmosta a kezét a csatorna vizében, és a doboztetővel lekanyarított egy szerény szeletet. Szájához emelte, de rögtön bele is köpte a vízbe. A zsíros hús még mozgott, mintha az élő állatból vágta volna ki. Mintha még verne a szíve, a hús alatt ott remegne a tüdeje, mája. Jim vágott egy második szeletet, és a szájába kényszerítette. Érezte a szív lüktetését és az állat iszonyatos halálfélelmét.

Kihalászta a falatot a fogai közül és alaposan megnézte az olajosan fénylő húst. Élő hússal nem lehet a halottakat etetni. Ez a hús felfalja azokat, akik megpróbálják megenni. Jim az utolsó morzsákat a fűbe köpte, a japán mellé. Mutatóujjával megveregette az elfehérült ajkakat, hogy betegye a darabka sonkát a holttest szájába.

A letört fogak rákattantak az ujjara és lecsippentették a körömre ránövő bőrt. Jim elejtette a doboz húst, ami a füvön át a csatornába gurult. Elrántotta a kezét a japántól: úgy festett, mint aki rögtön felül és nekitámad. Jim gondolkodás nélkül arcul ütötte, aztán hátrált pár lépést és a köztük zümmögő légyfelhőn át rákiabált.

A pilóta szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang. Arca összerándult, szeme vakon meredt a forró égre. Szemhéja megrándult a szemgolyóra szálló légytől. A hátába döfött szurony átütötte a hasfalat, és a lába közt friss vér itatta át a nadrágját. Keskeny válla megmozdult a letiport füvön, erőtlenül lógó karja is vele mozgott. Jim ámulattal nézte a fiatal pilótát, és megpróbálta felfogni a szeme előtt végbement csodát. Érintésével életre keltette a japánt, szétfeszített ajka között a lelke visszasuhant a testébe.

Jim szétvetett lábbal állt a lejtőn, kezét rongyos nadrágjába törölte. Legyek rajzoltak körülötte, ajkát csípték, de Jim rájuk sem hederített. Eszébe jutott, amikor Mrs. Philipset és Mrs. Gilmourt Lázár feltámasztásáról kérdezgette, és a két asszony kitartóan bizonygatta, hogy a csoda valójában a leghétköznapibb eset volt. Szívmasszázzsal Ransome doktor szinte mindennap életre keltett embereket.

Jim némán meredt a saját kezére; valahogy nehezére esett áhítatos tisztelettel viseltetni saját csodatevő képessége kánt. Tenyerét a nap felé tartotta, és hagyta, hogy hadd melengesse a bőrét. A háború kezdete óta először remegtette meg a szívét a remény. Ha életre tud kelteni egy halott japán pilótát, akkor saját magát és a háborúban milliószámra elpusztult és még haldokló kínaiakat is felélesztheti, akik olyan illuzórikus zsákmányért dobták el az életüket, mint az olimpiai stadion kincse. Feltámasztja Basie-t, akit a stadiont védő Kuomintang-katonák öltek meg, de a társaihoz, Price hadnagyhoz vagy Szung kapitányhoz hozzá sem fog nyúlni. Új életre kelti a szüleit, Ransome doktort és Mrs. Vincentet, a lunghuai kórházban fekvő angol halottakat. A repülőtér melletti árkokban heverő japán légi személyzetről sem fog megfeledkezni, és legalább annyi földi személyzetről is gondoskodik, amennyi elég egy repülőszázad kiállításához…

A japán pilóta halkan hörgött. Szeme kifordult, mint Ransome doktor pácienseinek, akiket magukhoz térített. Az élet és halál mezsgyéjén járt, de Jim tudta, hogy magára kell hagyja a csatorna partján. Feltöltődött energiával, ugyanazzal az embertelen erővel, mint ami a napban meg a nagaszaki bombában feszült. Keze, karja remegett, úgy felvillanyozódott. Már látta lelki szemei előtt a halottaikból udvariasan s finoman feltámadó Mrs. Philipset és Mrs. Gilmourt, ahogy érdeklődve, de kissé értetlenül hallgatják Jim lelkes magyarázatát arról, hogy hogyan mentette meg őket. Elképzelte a rögöket magáról lesöprő Ransome doktort vagy a sírra válla fölött egy utolsó helytelenítő pillantást vető Mrs. Vincentet…

Jim vért és gennyet szívott az ínyéből, és lenyelte. Megcsúszott a nedves füvön, és begurult a csatorna sekély vizébe. Feltápászkodva megmosta az arcát. Amikor Mrs. Vincent kinyitja a szemét, és első pillantása ráesik, egy szalonképes, csinos fiút lásson. Nedves kezét beletörölte a fiatal pilóta arcába. Kár, hogy itt kell hagynia, de ő is, akárcsak Ransome doktor, pár percet szánhat csak minden türelmetlenül feltámadni vágyóra.

 

Jim a völgyön át a tábor felé futott, és csak útközben vette észre, hogy Putungban és Hungjaóban elhallgattak az ágyúk. A repülőtér túloldalán egy teherautó-konvoj állt meg a hangároknál, és amerikai rohamsisakos fegyveresek másztak fel az irányítótorony lépcsőjén. Leszállásra készen, zárt alakzatban Mustangok köröztek Lunghua fölött, motorjaik bömböltek a megkínzott fű felett. Jim integetve szaladt feléjük. Biztosra vette, hogy azért akarnak leszállni, hogy elszállítsák életre keltett halottait. A tábortól nyugatra, a sírhalmoknál három kínai állt, kezükben kapákkal a szétmállott koporsók között. A háborúban meggyötört emberek közül az elsők, akik az üdvözlésére siettek. Jim odakiáltott két európainak, akik egy kézzel font halászhálóval másztak ki az elárasztott völgyből. Rámeredtek Jimre, kiáltásukba meglepetés keveredett, mintha most ébrednének csak rá, hogy élnek, és egy halászhálót tartanak a kezükben.

Jim átmászott a kerítésen, és végigfutott a salakkal felszórt ösvényen a tábori kórházig. Ásójukra támaszkodva férfiak álltak a temetőben, és eltakarták a szemüket a szokatlanul erős napfénytől. Sikerült talán saját kezűleg kiásniuk magukat a sírjukból? A kórház lépcsőjéhez közeledve Jim megpróbált úrrá lenni a remegésén. A bambuszajtó kitárult, és a vígan végiglakmározott évek után a legyek kiáramlottak az ajtón. Egy vörösesszőke, új amerikai egyenruhát viselő, zöld sebészmaszkos férfi lépett ki rajta, a legyeket hajtva az arca elől. Másik kezében féregirtó bombát vitt.

Jim kiköpte az összegyűlt vért a szájából, és felrohant a korhadó lépcsőfokokon:

– Ransome doktor! Hát visszajött ön is! Minden rendben, mindenki visszajön! Vissza fogom kapni Mrs. Vincentet is!

Belépett volna Ransome doktor mellett a sötétbe, de az orvos megragadta a vállát:

– Állj csak meg, Jim… sejtettem, hogy itt talállak. Levette a maszkot és magához ölelte a fiút. Megvizsgálta Jim ínyét, de nem szólt semmit, hogy összevérezte ropogósra keményített amerikai katonai ingét. A szüleid már várnak, Jim. Szegény kölyök, el sem hiszed majd, hogy vége a háborúnak.

 

 

42 / A rettenetes város

 

Két hónappal később, Angliába való elutazása előestéjén, amikor végigment az Arrawas gőzös kikötőhídján, hogy utoljára lépjen kínai földre, Jimnek eszébe jutottak Ransome doktor szavai. A selyemingben, nyakkendőben és a Sincere Company nagyáruházban vásárolt szürke flanelöltönyben pompázó Jim udvariasan félreállt, hogy utat engedjen egy idős angol házaspárnak, akikkel a fapallón találkozott. Lábuk előtt a Sétányon ott kavargott a sanghaji éjszaka színes forgataga. Kínaiak nyüzsögtek a csilingelő villamosok, autók, amerikai dzsipek és teherautók, kínai riksák és gyaloghintók között. A Sétány szállodáinak bejáratán át angol és amerikai katonák jöttek-mentek. Az Arrawa melletti mólóknál a folyó közepén horgonyzó amerikai cirkáló legénysége szállt partra. A partra lépő tengerészeket elnyelte a meglóduló tömeg, a zsebmetszők és gyaloghintójukat kínáló kulik, prostituáltak és a bárok felhajtói, a házifőzetű Johnnie Walkert ajánlgató árusok, arany- és ópiumkereskedők, Sanghaj egész, fekete selyemben, rókaszőrmében feszítő talmi népsége.

A fiatal amerikai matrózok félretaszigálták a lakóhajókon élő kínaiakat és a kiabáló tábori csendőröket. Megpróbáltak együtt maradni, és visszaverni az ünneplésükre összesereglett tömeget. De még mielőtt a Sétány közepén húzódó első villamossínpárhoz értek volna, egy gyaloghintókonvoj már el is ragadta őket, karjuk bártündérek derekára fonódott, akik a Nanking Road-i mellékutcák garázsaiból kihajtó háború előtti Packardokban ülő selyemfiúknak kiabáltak trágárságokat.

A sanghaji éjszakai kavalkád felett három hatalmas mozivászon feszült. A város katonai parancsnoka, a nacionalista tábornok, az Egyesült Államok haditengerészetével egyetértésben, folyamatosan vetítette az európai és amerikai filmszínházakból szerzett híradókat, hogy ízelítőt adjon Sanghajnak a nemrég véget ért világháborúból.

Jim leért az enyhén himbálódzó palló aljába, és felnézett a vásznon remegő képekre, amelyek reménytelenül elhalványodtak a szállodák és éjszakai mulatók homlokzatát díszítő neonreklámok és fénycsővilágítás mellett. A felerősített hang néha ágyúlövésként dörögte túl az ezerhangú utcai forgalmat. A háború a sanghaji katedrális kriptájában egy filmhíradóval kezdődött, és most ugyanazokkal a képekkel ért véget: orosz géppuskások Sztálingrád romjain nyomulnak előre, amerikai tengerészgyalogosok lángszórókat vetnek be egy csendes-óceáni szigeten a japán védőkkel szemben; a Királyi Légierő pilótái egy német pályaudvaron lőszerszállító vonatot bombáznak. Pontosan tízpercenként kínai betűk töltötték be az óriási vásznakat, és a csapatszemlét tartó győztes Csang tábornok, a legfőbb vezér előtt irdatlan Kuomintang-hadseregek tisztelegtek Nankingban. A dicsőített hadseregek sorába csak a kínai kommunistákat nem vették be, akiktől alaposan megtisztították Sanghajt és a part menti városokat. A szövetségeseknek nyújtott segítség már rég feledésbe merült, eltűnt a sok filmhíradótekercs alatt, melyek a háborút sajátos tálalásban mutatták be.

Jim két hónapja tért vissza az Amherst Avenue-ra. Azóta is szorgalmasan látogatta a Sanghajban újra megnyílt mozikat. Szülei felépülése a szucsoui táborban töltött évek után sokkal lassúbb volt, mint az övé, így Jim háborítatlanul csavaroghatott Sanghajban. Először ellátogatott a Francia Koncesszióba, a fehérorosz fogorvoshoz, majd a Lincoln Zephyrrel odarendelt Janggal elvitette magát a hűvös és hatalmas Grandba vagy Kínába, és a mozipaloták erkélyének első sorából. – ki tudja, hányadszor – megnézte a Bataan-t vagy A harcias hölgy-et.

Jang értetlenül állt Jim kielégíthetetlen moziéhsége előtt. Jim viszont sokért nem adta volna, ha sikerül kiderítenie, milyen minőségben élte át Jang a háborút: mint egy kínai kollaboráns tábornok inasa, egy japán tolmácsa vagy a kommunistákhoz beépített Kuomintang-ügynök? Alighogy a szülei megérkeztek az Amherst Avenue-ra, Jang is megjelent a kocsival, eladta Jim apjának, és kérdezés nélkül ismét beállt hozzájuk sofőrnek. A feléledő sanghaji filmstúdiókban forgatott két filmben is játszott kisebb szerepet. Jim még azt sem tartotta kizártnak, hogy amíg a Kína filmszínházban végigült egy kétrészes filmet, Jang a kocsit bérbe adja mint kelléket.

Jim nem tudta magát kivonni a hollywoodi filmek és a tömeg feje felett zajló híradók hatása alól. Miután a száját és a fogait rendbe hozták, és a szájpadlásán begyógyult a seb, lassan felszedett egypár kilót is. Nappal az ebédlőasztalnál egyedül pukkadásig tömte magát, azután békésen végigaludta az éjszakát az Amherst Avenue-i ház legfelső emeletén levő hálószobájában; régi otthonából valószerűtlen látszatvilág lett, amely már inkább hasonlított a sanghaji filmstúdiókban felépített díszletekre, mint igazi otthonra.

Az Amherst Avenue-n gyakran kísértette a lunghuai kuckója emléke. Október végén a vonakodó Jangnak meghagyta, hogy vigye ki Lunghuába. Sanghaj nyugati negyedem át hamarosan elérték a város egyik bejáratát védő megerősített ellenőrző pontot. A nacionalista kormány katonái, akik az amerikai-tankokban ültek, százával kergették vissza a nincstelen parasztokat, akiknek se rizsük, se bevetni való földjük nem volt, és akik menedéket kerestek Sanghajban. Benzineshordókkal és gumiabroncsokkal megerősített sárkunyhókból egész települések nőttek ki a földből a kiégett nantaói stadion melletti földeken. Az üléssorok még most is füstöltek; a japán és okinavai támaszpontokról felszálló amerikai gépek a Kelet-kínai-tenger fölé érve ezt használták tájékozódási pontnak.

A repülőteret körbefutó útról Jim zavartalanul belátta a lunghuai repülőteret, szárnyaló álmai színhelyét. Az amerikai haditengerészet és a légierő gépei tucatjával álltak a füvön, a gyárból vadonatújonnan kikerülő vadászgépek és csillogó krómozott szállítógépek mintha csak arra várnának, hogy átszállítsák őket a Nanking Road-i kiállítóterembe.

Jim úgy képzelte, hogy kihalt tábort fog találni, pedig a volt fogolytábor ismét fénykorát élte. Új szögesdrót kerítést tettek fel. Noha a háború már csaknem három hónapja véget ért, száznál is több brit állampolgár élt még mindig jól őrzött falai között. Az E tömb hálótermeit egész családok sajátították ki, amerikai kartondobozokból és Reader's Digest-ből falakat húztak az ágyak köré. Amikor Jim, Basie kuckóját keresve, megpróbált egy lapot kihúzni a szedett-vedett "fal"-ból, a lakók durván elzavarták.

Jim magukra hagyta őket és kincseiket, és megkérte Jangot, hogy vigye át kocsival a G tömbbe. Vincenték régi szobájába egy kínai amah költözött be, aki a folyosó túloldalán lakó brit házaspárnál dolgozott. Hevesen tiltakozott, hogy beengedje Jimet, még résnyire sem volt hajlandó kinyitni az ajtót. Jim végül visszament a Lincoln Zephyrhez, és egy utolsó kört tett a táborban.

A kórház és temető helyén hamu és salak maradt, a földből csak egy-két megszenesedett végtag állt ki. A földdel egyenlővé tették a sírokat, mintha teniszpályákat készülnének építeni. Jim végigsétált a tüzet tápláló üres benzinestartályok között. A kerítésnél megállt, kinézett a repülőtérre és a Lunghuai pagodáig nyúló betoncsíkra. A japán repülőgépek roncsait már benőtte a buja zöld növénytakaró. A kerítésnél álló Jim, aki tekintetével egy csatorna vonalát követte a keskeny völgyben, egy amerikai bombázót pillantott meg, amely elrepült a tábor felett. A gép ezüstös hasáról visszaverődő sápadt fénykör úgy hullott a csalánbokrokra és szikkadt szomorúfűzekre, mint egy halotti koszorú.

A visszaúton kínos csend telepedett közéjük; a lunghuai látogatás valamiért felbosszantotta Jangot. Jim a háború utolsó heteire gondolt. A vége felé minden összekuszálódott, az örökös éhezéstől a végére egy kicsit talán meg is bolondult. De afelől nem volt kétsége, hogy a Kelet-kínai-tengeren át is látta — a hatszáz kilométer távolság ellenére – a Nagaszaki felett felrobbanó atombombát. És amit rajta kívül senki sem tudott: tanúja volt a harmadik világháború kitörésének, és megértette, hogy a küzdelem körülötte folyik. A Sétányon a vászonra emelt arcokon nem tükröződött a felismerés, hogy egy új háború eseményeit látják. Eljön majd az az idő is, amikor nem lesz több híradófilm.

Az utolsó hetekben, mielőtt Jim és az édesanyja felszálltak volna az Arrawára, Jim gyakran gondolt arra a japán pilótára, akit látszólag feltámasztott halottaiból. Rendíthetetlen meggyőződése, hogy ugyanez a pilóta etette meg a mangóval, mostanra már megfakult. Talán csak haldoklott, és Jim motoszkálása a fűben felébresztette egy kis időre. Mindegy, azért egy-két dolog biztosan megtörtént, és ha több idő jut rá, mások is feléledhettek volna. Mrs. Vincent és a férje Sanghajtól messze, délnyugatra, egy kis faluban haltak meg, az után, hogy a menetoszlop elhagyta a stadiont. De ha rajtuk nem is, a kórház betegein esetleg segíthetett volna. És Basie – elpusztult-e, amikor a stadiont megtámadta, az elnöki páholy aranyozott nimfái mellett, vagy Price hadnaggyal azóta is a kollaboráns tábornok Buickján járják a Jangce völgyét, és egy harmadik világháborúban reménykednek, ami végre a remélt gazdagsághoz segíti őket?

Jim nem öntötte ki a szívét a szüleinek, de még Ransome doktornak sem vallotta meg a gondolatait, aki csalhatatlanul kitalálta, hogy Jim szándékosan maradt Lunghuában a fegyverszünet után is, hogy szenvedélyének, a háború és halál játékainak hódoljon. Jim jól emlékezett a visszatérésére az Amherst Avenue-ra, a kerti nyugágyakból halványan rámosolygó szülei arcára. Az üres úszómedence mellett ültek, és szinte ellepte őket a régen nem nyírt fűtenger. A kép Jimben óhatatlanul felébresztette annak a csalánosnak az emlékét, amelyben a halott japán pilóták hevertek. A teraszon amerikai egyenruhában szertartásosan álldogáló Ransome doktor jelenléte arra indította, hogy a szüleinek elmeséljen mindent, amin az orvossal együtt keresztülmentek, de az anyja és az apja végigszenvedték a maguk háborúját. Változatlan szeretetük ellenére is idősebbnek és idegenebbnek látszottak.

 

Az Arrawától Jim végigsétált a rakparton. Tekintetét mágnesként vonzották a tömeg feje fölött az esti égre villódzó híradófelvételek. A Palace Szálló előtti második vászon egy pillanatra üres lett; a tankcsaták és tisztelgő hadseregek helyett csak egy ezüstös fénynégyszög lebegett a bársonyos égen, mint egy másik világba nyíló elhomályosult ablak.

Míg odafent az állványzaton a szakszolgálatosok a vetítőgépet javították, Jim megindult a síneken át a vásznak felé. Az utcán tülekedő kínaiak végre ráeszméltek, hogy a vászon üres. Jim lesöpörte a kabátujját, miután egy kulival összeütközött, aki két szőrmebundás nőt húzott. A nők púderezett arca a kísértetiesen csillámló fényben festett maszknak látszott.

De a kínaiak figyelme már másra irányult. A Sanghaj Klub lépcsőjénél egész tömeg gyűlt össze. A forgóajtón át amerikai és brit tengerészek léptek ki; megálltak a lépcső tetején és részegen vitatkoztak. A Sétány mellett horgonyzó őrnaszád felé intettek. A kíváncsi kínai közönség némán figyelte az egymás mellett álló matrózokat. A bámészkodástól megdühödő tengerészek szidalmazni kezdték a kínaiakat. Egy idősebb matróz intésére valamennyien kigombolták a sliccüket és nagy ívben levizeltek a lépcsőn.

Lent a kínaiak szótlanul nézték a lépcsőn lezubogó vizeletáradatot. Amikor a patak elérte a járdát, kifejezéstelen arccal hátraléptek. Jim, aki a tömegben állt, körülnézett. A hivatalnokok, kulik és parasztasszonyok egykedvű arckifejezése nem árulkodott a véleményükről, de Jimnek nem volt kétsége afelől, hogy Kína egy nap megfizet a világnak, és szörnyű bosszút áll majd megcsúfolóin.

A katonák közben visszaforgatták a fűmet, és a tömeg felett a magasban ismét kitört a légi csata. A tengerészek eltűntek egy riksakonvojjal, Jim pedig visszament az Arrawára. Szüleit a felső fedélzet hajószalonjában találta. Azért sietett, mert apjával akarta tölteni az utazás előtti utolsó estét.

Abban a tudatban lépett a kikötőhídra, hogy talán most látja utoljára Sanghajt, és elindul a világ túlsó felére egy különös, kicsi országba, amelyet sosem látott, de amely névleg az "otthona". Lelkének azonban csak egy kis töredéke hagyja itt a várost. A többi itt marad mindörökre, és vissza-visszatér a dagállyal, mint a nantaói siratómólókról vízre bocsátott koporsók.

Az Arrawa orra alatt egy gyermekkoporsót sodort a sötéten csillogó áramlat. Az amerikai őrnaszádról tengerészeket szállító kis hajó okozta hullámok lesodorták róla a papírvirágokat. A vízen ringó füzér körülölelte a koporsót, amely a Jangce torkolatához tartott, hogy majd később a dagály feltartóztathatatlanul hátára kapja, és visszavigye e rettenetes város partjaira, az iszapzátonyokra és rakpartokra.