Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tóth Béla
A DERVIS KILENC EGERE
TÖRÖK HISTÓRIÁK
Terebess Kiadó, Budapest, 1997
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Második rész

A MESEMONDÓ

I.

Zsombor András uram, Gelej falvának bírája felbiggyesztette orrára a pápaszemet és a tanácsbeliek előtt olvasni kezdte, ami a nagy pecsétes levélen vagyon:
"Mi, az hatalmas és győzhetetlen császárunk vég Eger várának helytartója és fő gondviselő ura és parancsolója, tekintetes és nagyságos Mahmud Kumurdsi basa.
Adjuk tudtára mindeneknek, akiknek illik, ez levelem rendiben, hogy mivel Gelej községe meg nem fizette az idei adót, kit rája vetettünk: hevenkét szapu búzát, száz pint vajat, item mézet, húsz borjas tehenet és tizenöt mázsa füstölt húst: három nap multával, saját úri személyünkben, fegyvereseinkkel egybe eljövendünk Gelej községébe, hogy az engedetlen falvat, miként első levelünkben ígértük, elpusztítsuk és az harangokat és az hajadon leányzókat magunkkal vigyük.
Datum in arce nostra, die 15 maji anno 1680.
P.S. De ha az az engedetlen falu három nap forgásában megfizeti, mivel tartozik, bántódása nem lészen.
Idem, qui supra."

- Hát mi pedig nem fizetünk, mert semmivel sem tartozunk! - kiáltott Zsombor András uram, nagyot csapván az öklével a pecsétes levélre.
- Úgy van! - zúgták rá a tanácsbeliek.
- Az egri basának nincsen jussa a mi adónkat kénye-kedve szerint augeálni! A mi törvényes tizedünknek, robotunknak nincsen az idén egy forint, egy napszám híja. Ez a búza, vaj, méz, tehén, füstölt hús a szultán akaratja és tilalma ellen való zsákmányolás. Reklamálni fogunk ellene a budai főbasához, aki igaz ember, és az ilyes zsiványságért a minap is megbüntette a szolnoki béget.
- Helyes! Reklamálunk és protekciót kérünk! - mondá egy hangon a tanács.
- Poroszlai Bálint deák - szólt a bíró - fogjon kend tüstént pennát és írja meg levelünket a budai basához.
- Én írom, érdemes bíró uram - válaszolt Bálint deák -, de annak csak a jó Isten a megmondhatója, ki fog hamarabb járni: az egri basa-e vagy a budai basa?
- Ej, ne szóljon kend olyan dolgokba, amikhez nem tud. Látszik, hogy idegen földön iskolázott ember. Nem kell attól az egri basától mindjárt megijedni. Pro primo: nem váltja az be a fenyegetését; pro secundo: ha eszébe is jutna, hogy a nyakunkra jöjjön, bizony nem háromnap forgásában teszi. A tokaji hegy is könnyebben mozdul, mint az a nagy kövér török. Eszibe se jut neki az indulás, mikor a mi emberünk már rég megjárta Budát és elhozta a főbasa címeres levelét.
- Törökül írjam azt a levelet? - kérdezte Bálint deák.
- Az ám, majd mit mondok! - kiáltott Zsombor András uram. - Ki hallott olyant, hogy a magyar ne magyarul korrespondeáljon a törökkel? De hát kend törökül is tud? Hol tanulta?
- Kint nagy Törökországban, bíró uram.
- No az már igaz, hogy kevés olyan peregrinust láttam, mint amilyen kend. De szaporán szedje elő a papirost, pennát... Én majd diktálok.

II.

Egy hites ember még aznap lóra ült és elindult a levéllel Buda felé. A gelejiek pedig megnyugodtak, mint akiknek rendén a szénájok. Napszállatkor azonban nagy csetepaté támadt a község házánál. Zsombor András uram az egyik kezében rózsabokrétával, a másik kezében finom fehér papirossal Poroszlai Bálint deák elé toppant és vörös volt az orcája a haragtól:
- No megálljon kend, deák uram! Én ezt a virágot, meg ezt a verset a Magda leányom ablakában találtam és a betüvetésen látom, hogy a verset kend írta.
- Biz azt én írtam, bíró uram.
- Hát még nem is tagadja?
- Dehogy tagadom, sőt örvendek az alkalomnak, hogy végre elmondhatom, ami a szívemen van. Én tisztességes szándékkal vagyok Magda leányasszony iránt és mivel sejtem, hogy ő sem vet meg engem: alázattal megkérem bíró uramtól a kezét.
Zsombor Andrásnak majd leesett az álla e merészség hallatára.
- Mi, micsoda? Megbolondult kend? Vagy nem tudja kend, hogy én vagyok ennek a községnek a legtehetősebb gazdája? És feledi, hogy kend meg csak egy szegény jött-ment peregrinus? Ez igazán hallatlan dolog. A nótárusunk meghal, én, míg új nótárusunk nem kerül, ide fogadok egy vándorló íródeákot, akinek nincs egyebe, mint a pennája a süvege mellett, meg a kobza a hátán és íme ez a szép legény, alig melegedett itt meg, nem átallja a leányomat megkéretni! Kicsoda kend, micsoda kend, hogy ilyet merészel?
- Bíró uram - szólt Bálint deák -, igaz, hogy én földi javak dolgában szegény ember vagyok. De szereztem magamnak tudományt s ez olyan vagyon, amelyet nem emészthet meg tűz, nem harácsolhat el semmi ellenség. Én Pádovában baccalaureus lettem, Bázelben magister, tudok hat nyelven beszélni, értek filozófiához, anatómiához, aritmetikához, asztronómiához, jushoz és...
- Bánom is én - vágott közbe Zsombor András uram. - Egy szó, mint száz: kend csak országfutó peregrinus, hát ne merje a szemét az én leányomra emelni. Lesz különben gondom rá, hogy mielébb új nótárusra tegyünk szert; akkor aztán fel is út, alá is út kendnek, Isten hírével.
Szólott és a virágot is, a verset is odavágta a pádimentomra, a deák lába elé; azzal nagy haragosan kilépkedett a törvényházból.

III.

Eltelt három nap. A Budára küldött hites embernek még híre-hamva sem volt.
- Sebaj - mondta a tanácsban Zsombor András uram -, van elég idő rácáfolni arra a lusta basára.
Negyednap éjszaka azonban ijedt emberek zörgettek be a bíró ablakán:
- Keljen föl, Zsombor uram! A nyakunkon a török! Most érkezett meg Kövesdről lóhalálában a molnár legényfia és azt hozza hírül, hogy az egri basa már Kövesden van fegyvereseivel. Épp csak pihenni szállt meg a kádinál, aki híres a jó konyhájáról. Ott lakmározik, ott is hál meg és holnap reggel indul Gelej felé. Akkor pedig jaj minékünk!
De már erre megszeppent a bíró is. Összegyűjtötte a tanácsbelieket a törvényházban és éjnek idején tanakodtak, hogy mitévők legyenek? Ha most viszik az adót a basa elébe, az csak jobban fölharagítja a kegyetlen urat. Bizony nincs okosabb tennivaló, mint szekérre rakni a harangokat meg a fehércselédeket és elvinni őket bátorságos helyre. Haj, csakhogy katonák nyargalásznak a község határában éjjel-nappal, szökni nem lehet! Ha reggelig nincs itt a lovas ember a budai basa parancsolatával, Isten irgalmazzon minékünk!
... És virrasztani kezdett az érdemes tanács egy magányos gyertya mellett, fülelvén, hogy nem hallatszik-e lódobogás a nagy utcán. Az asszonyok, a leányok, gyermekek pedig imádkoztak.
Azt észre sem vette senki, hogy Bálint deák eltűnt a községházából.

IV.

Mahmud Kumurdsi basa későnkelő, tunya ember volt. Minekutána jól megvacsorált a kövesdi kádi házánál, lefeküdt és nagyot aludt. Magasan járt már a nap az égen, mikor fölébredt. Első dolga volt behivatni a kádit:
- No gondoskodtál-e valami kis reggeliféléről, Kadri efendi?
- Fényes ábrázatú uram - mosolygott nagy kevélyen a kádi -, mogyorón hízott csirkéim vannak, meg egy anyányi bárányom, aki sohse harapott füvet. Tejjel tartottam mindig és olyan a húsa, mint a leesett hó. Tokajból pedig nemrég kaptam egy átalag máslást is; talán megbocsátja az Isten, ha egy kis próba alá vetjük: különb-e annál, amelyet tavaly méltóztattál az én szegény házamban megkóstolni.
- Derék vendéglátó gazda vagy, Kadri efendi - szólt a basa elégedetten.
Most egy hadnagy lépett a szobába. Kint csörögtek a fegyverek.
- Várjatok sort! - förmedt rá a nagyságos úr. - Csak nem indultok éhgyomorral hadba?
A mülázim alázatosan kisomfordált, Mahmud Kumurdsi pedig szokatlan sietséggel öltözött, hogy mielőbb reggelihez ülhessen a jó konyhát kedvelő kádival.
Igazán fölséges volt ez a reggeli. A mogyorón hízott csirke nagy tisztességet vallott, nemkülönben amaz örök dajkaságon maradt bárány is. Minden tál ötször került az urak elé. Hát még a tokaji bor! A basa őnagysága nem győzte magasztalni gazdáját és igen bosszús lett, mikor az udvaron megint valami zaj hallatszott.
- Mondtam már, hogy várjatok sort! - kiáltott a bejövő hadnagyra.
- Nem sarkalni jöttelek, kegyelmes úr! - mondá a kis tiszt félénken. - De itt jár valami furcsa vándor ember, aki azt hirdeti, hogy ő mesemondó és szeretne magas színed elé járulni.
- Mesemondó?
- Az, uram. És azzal kérkedik, hogy ő különb minden más mesemondónál, mivel ő csupa igaz történetet beszél.
- Bocsássátok be! - szólt a basa. - Nincs ugyan sok érkezésem, de azt mégis szeretném tudni, hogy micsoda szerzet ez. A mai világban már kevés a mesemondó; hát még az olyan, aki nem is hazudik!
Egy török deák ruháját viselő ifjú lépett ezután a basa elé és megcsókolván köntösének szélét, illedelmesen várta, hogy szóljanak hozzá.
- Ki vagy te? - kérdezte a basa, jóízűen szopogatván egy csirkecombot.
- Én hat ember vagyok, fényes ábrázatú uram - felelt a jövevény. - Hat nyelven szólok, tizenhat országot jártam be, huszonhat népet ismertem meg és hatszázhatvanhat történetet tudok. De ez a hatszázhatvanhat történet fölér hat annyival, mert mind igaz történet. Minek csináljak én ostoba meséket, mikor a világ forgása a legjobb mesemondó és a legkifogyhatatlanabb is; mert ha milliom ember milliom esztendeig beszélne éjjel-nappal, akkor sem fogyasztaná el a világ nagy meséskönyvének milliomodrészét sem. És ha papirossá válnék minden falevél, írónáddá minden fűszál, tintává minden tenger: akkor se lenne tökéletes ez a meséskönyv. Én mondom, csak hatszázhatvanhat történetet tudok, de mégsem irígylem Seherezádét; mert az én történeteimet mind azoktól hallottam, akik forogtak bennök.
A basa mosolygott.
- Egy mesédet meghallgatom, efendi. Jót mondj, de ne hosszút, mert, mint látod, hadba vagyok menendő. Úgyis csak az ebéd derekán járunk még. Fekete kávéig beszélhetsz.
A kádi édesdeden simította végig szép fekete szakállát; ő is nagy kedvelője volt szép históriáknak.
A török ifjú pedig, ki, mint kegyes olvasóim már alkalmasint kitalálták, nem vala más, mint Bálint deák, a basa intésére elhelyezkedett a szőnyeg szélén és miután tisztességtudón meghajlott, így kezdett mesélni:

 

A NEVETŐ EMBER

Egy hő nyári nap a sztambuli nagy bazár felé mentem. Igen eltikkadtam útközben, hát letelepedtem a vargák utcáján egy kis kávéház elé és jeges narancslevet hozattam. Mellettem egy deres szakállú emberke kuporgott a kereveten és minduntalan jóízűt nevetett magában. Eleinte azt hittem, valami mulatságos történetet olvas; de jobban szemügyre vevén őt, láttam, hogy nincs nála semmi könyv. Majd azt kezdtem sejteni, hogy tán mögöttünk, a kávéházban folynak holmi tréfás beszédek s ezekben gyönyörködik az én szomszédom; de bent nem volt más, csak a szerecsen, ki a tűzhely parazsát piszkálta.
JA szürke emberke pedig egyre nagyobbakat kacagott.
Kezdett bántani a kíváncsiság. Mi van itt nevetni való? Alattomos pillantással fürkésztem: mit néz a szomszéd?
Tekintete fölöttébb közönséges, éppenséggel nem mulatságos dolgokon járt. A kávéházzal szemközt egy facipőcsináló, egy varga és egy borbély műhelye volt. Ezt a három boltocskát nézte az én emberem és itt talált minduntalan okot a kacagásra.
Kegyetlenül meresztettem a szememet; de biz én nem láttam semmit, amin nevetni lehetne. A facipőcsináló igen tisztes ábrázatú öreg ember volt és kis csákányával szaporán vagdosta a gyertyánfából a magassarkú talpakat. Egyszer megállt valaki a boltja előtt és facipőt kért.
Szomszédom megint elnevette magát.
A vevő megforgatott vagy húsz pár fasarut. Az magas, ez alacsony, amaz hosszú, emez rövid volt neki.
Az én deres szakállú emberkém mindjobban kacagott; én meg haragudtam: hogy mi van ezen nevetni való?
A vevő végre talált magának való facipőt; de sokallta az árát és nem tudván megalkudni, odább ment. A mester hagyta egy kicsit menni, majd utána kiáltott: - "Jer vissza, uram; legyen a tied, viseld egészséggel." Az ember most visszatért, fizetett, hóna alá csapta a sarut és Isten hírével odább állt.
A nevető ember majd eldőlt kacagtában. Én pedig szívesen adtam volna egy aranyat, ha megtudhatom: mi az ő jó kedvének az oka.
Csakhamar ugyanilyen dolog történt a vargaműhelyben is. Betért oda egy dervis, cipőt venni. Végigpróbált vagy húsz párt. Egy se volt neki jó. "Szörnyen kényes lábú ember vagyok én!" - mondogatta a vargának. Nagy nehezen aztán mégis előkerült valahonnan egy pár neki való cipő. A dervis soká alkudozott, de nem bírt megegyezni a vargával és odább ment. A mester visszahívta, mire a dervis fizetett, felhúzta új cipőjét és most már igazán távozott, de csak cammogva, mert a kitaposatlan lábbeli alkalmasint szorította.
A kis öreg most még jobban nevetett. Én meg már két aranyat is adtam volna, ha megtudhatom: mi az ő jó kedvének az oka.
Most egy kávés zsákot cipelő teherhordó jött sántikálva a borbélyműhelybe.
- Jak, mester - szólt, lerúgva lábáról a papucsot-, vágd ki hamar ezt a gonosz tyúkszememet. Úgy fáj az átkozott, hogy ezer csillagot látok.
A borbély ókulárét biggyesztett az orrára és hozzáfogott az operáláshoz. A teherhordó fel-felszisszent. Végre, mikor megszabadult a bajtól, egy kis pénzt dobott a borbély tányérába és még mindig bicegve egy kicsit, odább hurcolta kávés zsákját.
Az én szürke emberkém meg ezalatt szüntelenül úgy kacagott, hogy nem bírtam magamat tovább türtőztetni.
- Uram - fordultam szomszédomhoz, udvariasan meghajolva -, bocsássad meg tolakodásomat, de megvallom, igen nagy hálára köteleznél engemet, ha szíveskednél megmondani: mi nevetni valót találsz te ez előttünk történő igen közönséges dolgokban? Egy ember fasarut vásárol s te nevetsz; a második bőrcipőt vesz s te kacagsz; a harmadik kivágatja a tyúkszemét s teneked a könnyeid hullanak a hahotázástól. Szépen kérlek, magyarázd meg ezt nékem.
- Édes örömest! - szólt a vidám kis öreg barátságosan. - Én azt a véghetetlen nagy emberi gyöngeséget nevetem, hogy mindenkinek mennyi baja van a lábával. Hogy az okos igazhívők bolond módjára facipőt, bőrcipőt keresnek, válogatnak, próbálnak; aztán sántikálnak, sürgős munka közben betérnek a borbélyműhelybe, tyúkszemet vágatnak, gyötrődnek bele és még pénzt is vetnek a tányérba.
- Most még kevésbé értelek, jó uram!
- Pedig világos a beszédem - mosolygott az öreg bácsi. - Roppant nevetségesnek ítélem, hogy az emberek annyit bajlódnak, vesződnek olyan haszontalan, fölösleges jószággal, aminő a láb.
- De most már igazán egy kukkot sem értek a beszédedből, uram! - szóltam csodálkozva. - Te azt állítod, hogy a láb haszontalan és fölösleges jószág?
- Biz azt, ifjú uram! - nevetett a kis öreg. - Nézz ide!
Azzal kaftánja alól hirtelen előnyújtott két falábat.
Én megilletődtem e nyomorékság láttára; de szomszédom vígan beszélt tovább:
- Hát nincs nekem okom százszor áldani Istent, amiért falábam van? Ládd, kedves uram, én nem vagyok kénytelen vásárolni se fasarut, se cipőt; nem keresgélek, nem próbálgatok lábbelit; a kalmárokkal nem alkudozom és megmarad a pénzem is. Tyúkszem sohse bánt, és másképpen sem fáj a lábam soha. Mikor megyek, nem kell attól tartanom, hogy a kő megüt, a tövis megszúr, akár kavicson, akár sárban, akár hóban, akár vízben járok, nekem mindegy; és náthától sem kell tartanom, mert az én lábbelim nem ázik át soha. Ha kígyóba botlom, nem ijedek meg; kutyától se féltem a lábam ikráját. Ha a feleségem nyelveskedik, mindig van mivel megvernem. Azon se kell sokat tűnödnöm, hogy mivel törjem föl a diót. Ha tűznél ülök: mindig nálam a piszkafa. Mikor pedig már eleget szolgált két lábam: befűtök vele s melegszem mellette... Ládd uram, ezért nevetem én azokat az embereket, akik a lábokkal vesződnek.
Szólt az öreg és megint nevetett. Én pedig nem szánakoztam többé rajta olyan igen. De a kíváncsiság nem hagyott békén.
- Uram - mondtam neki -, ha már ennyire megoktattál, nem beszélnéd el nekem azt is: miképpen ért ez a szerencsétlenség?
- Micsoda szerencsétlenség?
- Hogy a lábadat elveszítetted.
- Szerencse az, fiatal uram, szerencse! - kiáltott a szürke emberke. - Életemnek legnagyobb szerencséje. Nemcsak azért, mert a faláb, mint bebizonyítottam neked, százszor többet ér az igazinál, de azért is, mert én belőlem ezen a réven lett becsületes és boldog ember. Hozassunk még egy csésze naracslevet és hallgasd meg az én históriámat...
(- De nagyságos basa úr - szakította félbe most Bálint magamagát -, máris sokat beszéltem. Neked nincs érkezésed, hát nem untatlak tovább. Istennek ajánllak és...
- De csak folytasd - vágott a szavába Mahmud Kumurdsi. - Igaz, sietek; de annyi időm még van, hogy meghallgassam a falábú ember történetét. No mondd hát, te emberfiú, szaporán.
Bálint erre illedelmesen meghajlott és így beszélt tovább:)

 

A SZARKAFÉSZEK

Miután előhozták a csészéket, a szürke kis öreg így kezdett mesélni:
- Én szmirnai születésű vagyok. A nevem Hasszán. Apám vászonkereskedő volt és meglehetős nagy vagyont hagyott rám. Huszadik évemben jártam, mikor egyszerre kezembe kaptam a szép, drága kelmékkel teli boltot és a pénzes szekrény kulcsát. Nekem addig csak kopott rézgarasok fordultak meg a kezemen. Az arany látása megvakított; és az a gondolat, hogy ez mind az enyim, megbolondított.
Szórni kezdtem a pénzt. Alig fordult egyet a hold: én voltam Szmirna leghíresebb korhelye. Három holdforgás múlva azon vettem magamat észre, hogy a pénzes szekrény üres. "Sebaj - kiáltottam vígan -, a bolt még teli van". És hozzá fogtam a bolt kiürítéséhez. Potom áron vesztegettem el a drágalátos portékákat s így a bolt csakugyan hamar kiürült. Ekkor már megszeppentem egy kicsit. De eszembe jutott, hogy van még hitelem. "Sebaj - kiáltottam megint -, a derék kalmárok, az én boldogult apám jó barátai, szívesen adnak nekem portékát, amennyi csak kell". És másnap megtöltöttem a boltot és újra hozzáfogtam a kiürítéséhez. Ami ismét fölöttébb gyorsan sikerült. Egy nagy dínom-dánom végén aztán arra a tapasztalatra jutottam, hogy nincs egyebem égen-földön egyetlen egy aranynál.
"Sebaj - kiáltottam most is -, van hitelem". És másnap reggel bátran kopogtattam be a bazárban az ismerős kalmárokhoz, portékát kérni kölcsön. De mindenki kereken visszautasított, mondván, hogy míg meg nem fizetem az adósságomat, nem bíznak rám egy vég gyolcsot sem. Ijedten szaladtam a vászonkereskedők céhének fejéhez, ki apám legjobb barátja volt, és könyörögtem neki, hogy hitelezzen még egyszer.
- Nem úgy verik a cigányt, Hasszán - szólt az öreg keményen. - Én immár régtől óta botránkozva nézem a te gonosz dolgaidat és most látom, hogy csakugyan akasztófára való vagy. Hordd el magad innen és többé ne merd átlépni a bazár küszöbét. Nekünk, becsületes polgároknak, akiket te megkárosítottál, most jussunk volna téged börtönbe hurcoltatni, mint bukott, csalárd kereskedőt. De mi hasznunk belőle, ha száz esztendőre csuknak is be? Takarodj hát, gazfickó és többé ne lássalak a becsületes kalmárok körül settenkedni, mert bizony láncra veretlek.
Elkeseredve ballagtam ki a bazárból. És egyenként bekopogtattam jó, mulató cimboráimhoz, akikkel együtt hágtam a nyakára a sok pénznek. Segítséget kértem tőlük. De mind a szemem közé nevettek és azt mondták, hogy bolond vagyok.
Egész délelőtt kétségbeesetten kószáltam a piacon. Mi tévő legyek? A kalmárságot kivéve, nem tudok semmihez. Kalmár pedig nem lehetek többé. Miből éljek hát ezután? Mesterséget tanulni vén vagyok már. Tudományom nincs. Valóban az éhhalál vár reám, ha ez az utolsó egy arany is elfogy.
Az éhhalál gondolatával egyben igazán meglepett az éhség is. Egy pecsenyesütő boltból jó szag hatott ki. Ej, veszek itt magamnak egy darab ürücombot meg kenyeret. És benyúltam az ingem alá, a nyakamban lógó kis erszény után, melyben az arany volt. De alig oldoztam ki az erszény száját, döbbenve láttam, hogy az aranynak csak hült helye van.
Most aztán már igazán szerettem volna sírva fakadni.
Egyszer elém áll egy feketeszakállas ember és udvariasan meghajolva, egy aranyat nyújt felém:
- Bocsánat, uram, ez az arany a tied.
Álmélkodva néztem az ismeretlenre.
- A tied, vedd csak el - folytatta fekete szakáll. - És egyszersmind, kérlek, ne haragudj meg rám ezért a kis kellemetlenségért. Én ugyanis (most már halkabban beszélt az idegen) az imént kiloptam erszényedből azt az aranyat. De aztán rád ismertem; megláttam, hogy te vagy a jó korhely Hasszán. Gyakran ettem a pecsenyédből, gyakran ittam a borodból, mikor egész utcákat vendégeltél meg. A hálátlanság csúf dolog. Szomorú vagy s az erszényedben nincs több pénz. Sejtem, hogy vége a jó dolgodnak s ez talán az utolsó aranyad. Visszaadom hát és bizony röstellem, hogy elloptam.
Szemem-szám elállt a nagy csodálkozástól.
- Ugyan már hogy lophattad volna el - szóltam -, mikor az ingem alatt, bekötözött erszényben volt. Lehetetlenség az!
- Csekélység! - válaszolt a fekete szakáll fitymáló hangon. - Azaz, hogy másnak talán nehéz, de nekem gyermekjáték. Mert tudd meg, jó Hasszán, én vagy a Hirsziz Juszuf, másképp a Binel, vagyis Ezerkéz.
Most egy szőke szakállas ember csatlakozott hozzánk.
- Ez pedig - folytatta Binel Juszuf -, az én öcsém, Hirsziz Ali, másképp a Bingöz, vagyis Ezerszem.
És én színről-színre láttam Kis-Ázsia két leghíresebb tolvaját, akikről addig csak regélni hallottam.
- Kedves Hasszán - szólt a Binel Juszuf -, amint mondtam, mi nem egyszer voltunk a te vendégeid gazdag úr korodban. Engedd meg hát, hogy ma mi hívjunk meg tégedet ebédre.
Köszönettel fogadtam a meghívást. Betértünk egy vendéglőbe s a testvérek nagy lakodalmat csaptak a kedvemért. Poharazás közben elmondtam nekik a történetemet. Nem győzték nevetni. Az italtól megoldódott a nyelvem és elpanaszoltam szörnyű aggodalmamat is, hogy miből élek én meg ezután? Kalmár nem lehetek többé. Tudományom nincs. Mesterséget tanulni vén vagyok...
- Ha vén-e? - vágott közbe a Binel Juszuf. - Mestersége válogatja. De főképpen ami mesterséghez kedve és talentuma van az embernek, arra sohse vén. Például volna neked kedved a tolvajmesterséghez? Nincs annál szebb, nemesebb, mulatságosabb mesterség. Folytonos vadászat... Hol mi kergetjük a zsákmányt, hol az emberek kergetnek bennünket... Szüntelen izgalom, tréfa, bohóság. Nos, Hasszán?
- A vadászatot szeretem... - szóltam félénken.
- Akkor a tolvajságot is szereted. Itt a kezem, fiú, csapj bele! Elvállalunk tanítványunknak.
- No csak ne sokat tétovázz - unszolt Bingöz Ali is. - Ha észrevesszük, hogy nincs talentumod a mesterséghez, úgyis elkergetünk.
Hát bíz én fölcsaptam tolvajinasnak. Mindjárt meg is ittuk az áldomást. Ebéd után a Binel Juszuf mindent bőven megfizetett a fogadósnak és sok baksist osztott szét a szolgák között. Hogy a pénzt legott mindeniktől kamatostúl visszalopta, azt talán fölösleges külön említenem.
Délután kisétáltunk az erdőbe hűsölni. Amint a gyepen heverészünk, hát látjuk, hogy egy magas jegenyére nagy csörögve száll boglyas fészkébe a szarka.
- Ez a szarka most költ - mondta a Binel Juszuf.
- Jó tréfa volna kilopni alóla a tojást - nevetett a Bigöz Ali. - Csakhogy ahhoz ember kéne ám.
- Itt az ember! - szólt kevélyen a Binel Juszuf. - Hát fogadjunk, öcsém, száz aranyba, hogy én tüstént lehozom mind a hat tojást.
- De a szarkát nem riasztod el?
- Már hogy riasztanám? Hiszen az a virtus, hogy nagyobb tolvaj legyek a szarkánál is!
- No lássuk. Áll a fogadás.
A Binel Juszuf nagy halkkal fölmászott a jegenyefára. Aztán szép csöndesen lyukat vágott késével a fészek fenekébe, egyenkint kiszedte a résen a tojásokat, kebelébe rejtette és ügyesen lebocsátkozott a földre. A semmit nem sejtő szarka pedig csak hűségesen költött tovább.
- No, bátyám, te igazán nagy tolvaj vagy - szólt a Bingöz Ali. - Megérdemled a száz aranyat. De a tolvajok királyának vallanálak és a száz aranyat megszerezném még ötszázzal, ha azt a csodát is meg tudnád tenni, hogy azt a hat tojást azonmód visszalopd a szarka alá.
- Csak az kell? - mondá a Binel Juszuf. - Mindjárt meglesz az is.
Azzal visszatért a fához és megint nagy óvatosan fölfelé kapaszkodott.
A Bingöz Ali most mosolyogva fordult hozzám:
- Hasszán, te most mindjárt olyan komédiát fogsz látni, aminőt még nem pipált a világ. Én lelopom a bátyám két lábáról a harisnyát.
Azzal nesztelenül és hajlékonyan, mint a kígyó, utána mászott. A Binel Juszuf minden figyelmét a fészekre és a madárra irányozta kúszás közben. Öccse csakhamar utolérte és hihetetlen ügyesen levonta a papucsát. Most a báttya lábán már csak az igen bő sárga szattyánbőr harisnya volt. A Bingöz Ali ezt is egymásután lelopta és visszahúzta a papucsot bátyja lábára. Mire a tolvaj szép csínján visszarakta a tojásokat a fészek nyílásán a szarka alá, az Ezerszem már mellettem volt és kacagott a jó tréfán.
Csakhamar leért a jegenyefáról az Ezerkéz is és büszkén mondta:
- No, ide azzal a hatszáz arannyal, öcsém! És hajolj meg előttem, mert most már csakugyan én vagyok a tolvajok királya.
- Azaz, hogy ügyetlen csaló vagy, édes bátyám! - nevetett a Bingöz Ali. - Nem loptad te vissza azt a hat tojást a szarka alá, hanem szépen belecsúsztattad a harisnyád bő szárába. Hármat a jobba, hármat a balba!... Láttam!
- Ejnye, te hazug! - kiáltott a Binel Juszuf méltatlankodva és meg akarta mutatni, hogy nincs az ő harisnyája szárában semmi.
Akkor látta csak elképedve, hogy a mezítelen lábán van a papucs. A Bingöz Ali pedig kacagva vette elő a zsebéből a sárga szattyánbőr harisnyát.
- Uram és mesterem vagy! - szólt most Binel Juszuf és megcsókolta öccse köntösének a szélét.
Hát én? Sóbálvánnyá meredtem az álmélkodástól s mikor végre szóhoz tudtam jutni, csak annyit mondtam:
- Isten hozzátok, uraim! Én békességgel megválok tőletek, mert nem vagyok méltó, hogy tanítványotoknak valljam magamat. De különben is látom, hogy ez a dicső mesterség nekem nem való. Gyönge vagyok rá. Ha ezer évig élek, sem tanulom meg ezredrészét sem annak, amit ti tudtok. Hát Istennek ajánllak benneteket.
Így beszéltem és visszatértem a városba.
(- Bocsánatot kérek, nagyságos basa úr - szólt most megint Bálint -, de én bizony egy kicsit hosszú lére találtam ereszteni a dolgot. Pedig te sietsz. Köszönöm hát szíves jóvoltodat és...
- De csak maradj - mordult föl a basa. - Sőt el sem eresztelek, míg el nem mondtad a falábú ember történetét. Ez csak a szarkafészek volt. A falábú emberrel még adós vagy. No csak ki vele? Hogy veszítette el a lábát az az ember?
- Uram, te parancsolsz - mondá Bálint deák. - De ne vesd rám, ha megkéstél hivatalodban.
- Az az én gondom. Beszélj csak tovább. Bálint erre fejet hajtott és így folytatta:)

 

A HOLDSUGÁR-LAJTORJA

Visszatértem a városba, mesélt tovább a falábú öreg. Este lett, szép holdas este. Soká kóboroltam az üres utcákon és elgondoltam magamban, hogy mégis csak szép mesterség az a tolvajmesterség; kár volna végképp letenni róla. Elvégre is nem szükség az embernek oly halhatatlan mesternek lenni, mint aminő a Bingöz Ali meg a Binel Juszuf; és mégis boldogulhat. Sőt fölösleges is az olyan szertelen nagy ügyesség. Nem szarkákat akarok én meglopni, hanem gondatlan embereket, ami sokkal könnyebb dolog.
És tüstént kívánság is támadt bennem, hogy ezt a dolgot legott megpróbáljam. Az vitt kísértetbe, hogy Szmirna leggazdagabb ötvösének, az örmény Csibukdsiánnak háza mellett épp egy új ház volt épülőben. A kőművesek állványaira fölmászva, átkapaszkodhatok a Csibukdsián háza födelére. Ott meghúzódom s mikor észreveszem, hogy bent már mindenki alszik, a padlásajtón belopódzom, felverem az ötvös szekrényét, megrakom minden zsebemet drágakővel, aztán, amint jöttem, lecsúszok a kőművesek szálfáin.
Nagy nehezen fölbajlódtam az ötvös háza födelére. Igen szédült a fejem, mert a ház magas volt, a hold pedig szinte nappali világosságot árasztott s lent láttam az utcának minden kövét. Lélegzetemet visszafojtva lapultam meg a padlásajtónál és hallgatóztam: vajon ébren vannak-e még az örménynél.
Ébren voltak. Csibukdsián igen hangosan beszélt valamit, nyílván a feleségének, mert néha asszonyi szózat is vágott közbe. Az ajtóra nyomva füleimet, mindent tisztán hallhattam.
- Bizony, lelkem, nem is a kalmárságból gazdagodtam én meg - szólt az örmény vastag hangja -, hanem a tolvajságból.
- És ezt nem szégyelled, te ember? - sopánkodott az asszony.
- Szégyelném, ha csak olyan közönséges tolvaj lettem volna - válaszolt Csibukdsián. - De tudd meg: én jótévő dzsinnektől nyertem a hatalmat, hogy a világ legnagyobb tolvaja lehessek.
- Hát hogy kerültél te össze a dzsinnekkel?
- Azt is megmondom. Egyszer a tenger partján ólompalackot találtam, olyan ólompalackot, amelybe még Ábrahám apánk dzsinneket zárt. Én feltörvén a pecsétet, kiszabadítottam a dzsinneket, akik aztán háládatosságból megtanítottak, hogyan lehet a holdsugarat lajtorja gyanánt használni.
- Lajtorja gyanánt? - álmélkodott az örményné.
- A bizony. Hisz épp az volt az egész szerencsém nyitja. Mert én, fiam, a holdsugáron úgy járok, mint más ember a garádicson, sőt ami több, repülök rajta. Így fosztottam ki a szultán sztambuli kincses tornyát is. A holdsugáron fölmentem a legfelső ablakába, amelyen már nincs rostély és összeharácsoltam vagy két zsák gyémántot.
- Aztán hogy jöttél le?
- Ugyancsak a holdsugáron.
Ezeket a beszédeket én úgy nyeltem, mint a legédesebb mézes kolbászt.
- De hát hogy van az, hogy ezt a holdsugáron járást csak te magad tudod? - kérdezte az asszony.
- Mert a bűbájos igéket csak nekem mondták meg a háládatos dzsinnek - felelt Csibukdsián. - Minden ezeken az igéken fordul meg. Aki ezt a két igét tudja, járhat a holdsugáron le és föl.
- És ugyan micsoda az a két ige? - kiváncsiskodott az örményné.
- No, neked megmondom öregem. Úgyse veszem többé hasznát, mert eleget loptam össze világéletemben.
Soha hiúz nem hegyezte úgy a fülét, mint én a háztetőn.
- A dolog egyszerű. Aki föl akar menni valahova, a holdsugárba áll és kiterjesztett karokkal ezt mondja háromszor: Bundám sundám. Legott fölemelkedik, mint a pehely a szellőben és oda megy, ahova akar. Ha pedig lekívánkozik a magasból, kiterjesztett karokkal csak ezt mondja háromszor: Sundám bundám. Aztán elereszti magát és oly enyhén száll le a mélységbe, mintha angyalok hordoznák a tenyerökön.
Most elhallgatott az örmény. Bennem rögtön kimondhatatlan vágyódás támadt, hogy ezt a csodát én is megcselekedjem. A hold épp rám sütött. Kiterjesztettem karomat és nagy áhítatosan háromszor elmondtam: Sundám bundám, aztán háttal neki támaszkodtam a puszta levegőnek.
Írtózatosat estem. Darabokra törött mind a két lábam. Ott hevertem az utcán véremben, jajgatva; és mindjárt nyílt a ház ajtaja s kijött az örmény lámpással, utána pedig az egész családja.
- Ó te balgatag tolvaj! - szólt fölibém hajolva Csibukdsián. - Az mégsem volt a szándékom, hogy ilyen pórul járj. De tudd meg, te boldogtalan, hogy mikor a házam födelére másztál, megláttalak s azt gondoltam, ez az ostoba mese lesz a legkönnyebb mód megszabadulnom tőled. Bizony nem kívántam, hogy így összetörd magadat. Ez leckének sok is. Épp azért a házamba fogadlak, te szegény; és gyógyíttatlak, ápoltatlak emberségesen.
Így tettem én szert erre a két falábra, jó ifjú úr. És mondom, ez volt az életemnek legnagyobb szerencséje, mert ezen a réven lett belőlem becsületes és boldog ember. Az Isten áldja meg azt a derék, jámbor örményt, az én jótevőmet. Neki köszönöm azt is, hogy megsegített a kárbunkulusszemű kígyó. Mert hiába, az igazi megsegítőm mégis csak a kárbunkulusszemű kígyó volt.
(- Bocsánat, nagyságos basa úr... Rohan az idő... Nézd, a nap már nyugvóra hajlik... El találsz késni...
- Ne félj semmit... Hallani akarom, mit csinált az a kárbunkulusszemű kígyó.
- Uram, a te akaratodnak nagy az ereje.)

 

A KÁRBUNKULUSSZEMŰ KÍGYÓ

Hát a falábú Hasszán így beszélt tovább:
Csibukdsián, az emberséges örmény, minekutána görög orvosok meggyógyítottak, vett nekem két jó falábat és adott huszonöt aranyat, mondván: "No, édes fiam, most eredj Isten hírével és légy becsületes ember".
Én pedig mentem és első dolgom volt hajóra kapni, hogy Isztambulba vitorlázzak. Mert azt okosan felfogtam, hogy Szmirnában úgy sincs többet maradásom. Kalmár nem lehetek ott; minden sarokból hitelező les rám. Megyek hát szerencsét próbálni a nagyvárosba, ahol egy lélek sem ismer.
Nem mondom el neked, derék ifjú úr, mit szenvedtem, a hosszú tengeri útban; bár az is igen említésreméltó volna. Elég az hozzá, megérkeztem Isztambulba és első dolgom volt az Ája Szófia, ama világhíres mecset felé sietni, hogy hálákat adjak a vizi veszedelmekből való szerencsés szabadulásomért.
Amint megyek az At mejdanon, a falábam felrúg valamit a porból. Nézem: hát egy nagy karmazsin selyem erszény. Fölemelem: hát igen nehéz. Kioldozom: hát teli van arannyal. "No, falábú Hasszán - mondok -, te ugyan szerencsés egy ember vagy. De illik megtudnok: mennyi a szerencséd. Mert minden arany egy szerencse."
Lekuporodtam az árnyékba egy kút mellett és édesdeden számolgatni kezdtem az aranyaimat. Épp ezer volt. Tehát engemet ezer szerencse ért. Sőt több. Mert íme, az erszény legfenekén volt egy igen remek, drágalátos gyűrű is; kígyót ábrázolt; és ennek a kígyónak kárbunkulusból volt a szeme.
Legott az ujjamra húztam a gyűrűt és gyönyörködve nézegettem. Egyszerre azt vettem észre, hogy a kis aranykígyó reám mereszti mind a két kárbunkulus szemét. Igéző pillantása volt ennek a két beszédes szemnek; nem bírtam többé elfordítni róla tekintetemet és tüstént meg is értettem, mit akar nekem mondani.
- Hasszán, Hasszán - szólt a két fényes szemecske feddőleg -, hogy merted te az ujjadra húzni ezt a gyűrűt? Hát a tied ez a gyűrű? Bizony nem a tied, hanem azé, aki elveszítette az erszényt. Elfeledted már, mit mondott neked a jó Csibukdsián? "Légy becsületes ember." Barátom, hallgasd meg azt az intést szíved szerint. Vagy elfeledted már, hogy eddig csak azért szakadt rád annyi baj, mert gazember voltál? Hasszán, szegény Hasszán, nem elégelted még meg a szerencsétlenséget? Több is kell? A lábad után bizony a kezedre kerül a sor. Mert a tolvajnak levágják a kezét. Te pedig tolvaj vagy, ha a más jószágát megtartod. A faláb még csak megjárja; de a fakéz, fiam, semmire sem való: kenyeret sem tudsz törni vele. Légy hát becsületes ember, szegény falábú Hasszán.
Így beszélt a kárbunkulusszemű kis aranykígyó és igen a szívemhez hatott a szava. Hogy pedig kísértetbe ne vihessen többet a gonosz: legott síppal, dobbal hirdető tellálok jöttek a piacra és kikiáltották: "Ma reggel a bazárból az At mejdanig vívő úton Daud kármányországbeli kalmár elveszített egy karmazsin selyem erszényt; ezer arany volt benne. Száz aranyat fizet a becsületes embernek, aki a jószágát visszaadja."
- Száz arany is szép pénz - gondoltam magamban -, és többet ér a lopott ezernél, mert igaz úton jutottam hozzá.
Tüstént visszatettem a kárbunkulusszemű kígyót az aranyak közé és siettem a kádi elébe:
- Uram, hozom a Daud kármányországbeli kalmár erszényét. És kérem az én száz aranyamat.
- Derék ember vagy, te falábú - szólt a kádi. - Hívjátok ide Daud kármányt.
A kármány csakhamar előjött és nagy örömmel örvendezett a karmazsin erszény látásán. Megszámlálta aranyait; reátalált a kárbunkulusszemű kígyóra is.
Én pedig tartottam a markomat, hogy belepotyogjon a száz arany.
De az a cudar fekete kármány gonosz, álnok ember volt.
- Ne tartsd a markodat, te falábú zsivány! - így förmedt rám. - Nem száz arany dukál neked, hanem száz bot. Mert ebben az erszényben nem egy kárbunkulusszemű kígyóforma gyűrű volt, hanem kettő. Hol a másik? Mert én csak egyet látok. Uram, kádi, ez a kutyafülű ellopta az én másik drágalátos gyűrűmet!
Rögtön láttam, micsoda gazságot forral az az istentelen. El akarja tőlem vitatni az én becsülettel megérdemlett száz aranyamat; azért hazudja, hogy másik gyűrű is volt az erszényben.
És, Istennek hála, a bölcs kádi is egyszeriben megismerte a kármány gyalázatos kajánságát. Éreztem, hogy szeme bíztatóan és szeretettel néz rám.
- Falábú Hasszán -, szólt hozzám -, meg mersz esküdni, hogy az erszényben csak ez az egy gyűrű volt?
- Meg én, kádi uram.
- No hát esküdjél meg.
És megesketett. Annak utána pedig a gonosz kármányhoz fordult:
- Kalmár, te becsületes ember vagy, hát nem kételkedhetek a szavadban, és azt sem hihetem rólad, hogy olyan jószágot akarsz magadnak, ami nem a tied. Te azt mondod, hogy a te erszényedben ezer arany és két kárbunkulusszemű kígyóforma gyűrű volt. Ebben az erszényben csak egy gyűrű van. Tehát nem ez a tied. Javaslom, kiáltasd ki megint a tellálokkal a te erszényedet; hátha megkerül. Ami pedig téged illet, falábú Hasszán: ez a gazdátlan erszény a bennevalókkal együtt a tied. Tíz esztendeje múlt, hogy valaki ilyen veszteségről panaszkodott.
Hát Isten és ember előtt a te tulajdonod ez a kincs. Most pedig menjetek békességgel.
A gonosz Daud kármány a szakállát tépte; én pedig megcsókoltam a bölcs kádi kezét s boldogan siettem el gazdagságommal. Ez a becsülettel szerzett ezer arany lett aztán az én boldogságom forrása; de mégse lett volna belőlem az, aki vagyok, ha nincs az a félszemű dervis, aki minden reggel kilenc egeret tanított táncolni...
(- Uram - szakította magát félbe Bálint deák -, nézd, már alkonyodik és neked nagy dolgod van még ma a fegyvereseiddel...
- Ne fájjon a te fejed az enyém helyett - szólt a basa nagy füstöt eregetve csibukjából. - Úgy-e, Kadri efendi? Ha már benne vagyok a késedelemben, legalább tudni akarom, mi a manónak tanított az a félszemű dervis minden reggel kilenc egeret táncolni.
- Nagyságos úr, te kívánod...)

 

A DERVIS KILENC EGERE

- Ez igen különös egy történet - folytatta falábú Hasszán. - Ha tetszik, sír, ha tetszik nevet az ember rajta...
A deák azonban nem beszélhetett tovább, mert a kis hadnagy berontott a szobába:
- Kegyelmes uram, a geleji bíró van itt tizenkettedmagával.
- Hát vigye őt az ördög tizenkettedmagával! - kiáltott a basa mérgesen. - Azaz, hogy csukasd el a semmirevalókat. Hogy mernek ide jönni, mikor én akarok hozzájuk menni?
- Kegyelmes basa -, szepegett a mülázim -, a budai basától hoznak parancsolatot és egy szpáhikapitány is van velök.
- No, akkor hát csak jöjjenek be -, szólt Mahmud Kumurdsi és rosszat sejtve ráncolta össze a szemöldökét.
Zsombor András uram a gelejiek élén nagy furfangos alázatossággal járult a hatalmas úr elébe és átnyújtott neki egy öreg pecsétes levelet.
Fölöttébb furcsa dolgok lehettek ebben a levélben, mert a basa ő kegyelmessége elsápadt és kietlen dühvel kiáltotta:
- át te panasz tettél reám, vén gazember! No, ezt még megkeserülöd! Mert ez egyszer ugyan...
De az ajtóból a szavába vágott a szpáhikapitány, törökül szólván:
- Fényes ábrázatú úr, Abdurrahmán basa meghagyta nekem, hogy azonnal kérjem el a kardodat kellő tisztelettel, ha ezeket az embereket tovább zaklatod. Megparancsolta azt is, hogy akárhol érlek, kísérjelek vissza Egerbe, és ha egy szóval ellenkezel, megmutassam tisztjeidnek és fegyvereseidnek ezt a másik levelet, amelyben az van, hogy ne a te szavadra hallgassanak ezután. Már fölnyergeltettem a lovadat. Ha neked is úgy tetszik, éjfélre a váradban lehetünk...
- Menjünk - szólt Mehemed Kumurdsi és dühösen harapdálta az ajkát.
El se búcsúzott a káditól, nem is hálálkodott a mogyorón hízott csirkéért. Egy-két perc múlva csörögve robogott ki Kövesdről a török csapat.
Bálint deák soká nézte a leáldozó nap fényében pirosló porfelleget.
- Szerencse - dörmögte magában -, mert akármi legyek, ha tudom, miért tanította táncolni a félszemű dervis a kilenc egeret. Arról már nem szól a régi francia fabliau-k könyve.
Ennekutána lakodalomra illenék meghívnom az én kedves olvasóimat, Poroszlai Bálint geleji nótárus uram és Zsombor Ilona leányasszony lakodalmára. Mert azt bizonyosan ki tetszettek találni, hogy ettőlfogva a kevély bíró úr már nem ítélte a deákot olyan sehonnai országfutónak. De mivelhogy ezek a följegyzésre érdemes dolgok idestova kétszáztizenöt esztendeje történtek, a lakodalomnak nélkülünk kell megesnie.
Pedig most is emlegetik azt a hetedhét országra szóló geleji lakzit. Csak leves tizenháromféle volt, a cigányok meg egy mázsa gyantát fogyasztottak el.
Rég elhangzottak azok a nóták... Talán csak a szellő tudja még, amint végigsóhajt a borsodi rónán a Tisza felé, besüppedt, ismeretlen sírok fölött kalászokat ringatva.

A TULIPÁNOS KERT
VAGY EGY IGAZHÍVŐ KÖLTŐ ÉLETE ÉS HALÁLA

Megint csak azon kezdem, kedves bárányaim, hogy van a világon egy nagy ország: a szultán birodalma. Van ebben a nagy országban egy nagy város: Isztambul. Van ennek a nagy városnak egy nagy mecsetje: a Bajazid dzsámi. Van ennek a nagy mecsetnek egy nagy udvara: a galambvásár. Van ezen az udvaron egy nagy ház: a medresze. Van ebben a nagy házban kilencszázkilencvenkilenc kis szoba, melyben lakik kilencszázkilencvenkilenc jámbor szofta. És e közül a kilencszázkilenvenkilenc szofta közül háromszázharminchármat Mehemednek hívnak.
Az igazhitű istenes tudákosságot magukba szedő derék ifjak közül pedig azért hívnak ennyit Mehemednek, mert az áldott próféta tisztes neve örök boldogságot ád és gyomorfájás ellen is jó.
Vala pedig e kilencszázkilencvenkilenc derék ifjú között a legkitűnőbb tanuló bizonyos Mehemed efendi.
Az okos Mehemed efendiről azt mondták a tudós hodzsák és ulémák, a tanítómesterek, hogy okvetlenül sejk-ül-iszlám lészen belőle valamikor; mert szertelen nagy az ő tudománya.
Az ostoba Mehemed efendiről pedig azt mondták a tudós hodzsák és ulémák, a tanítómesterek, hogy okvetetlenül csizmatisztító lészen belőle valamikor; mert szertelen nagy az ő oktondisága.
Az okos Mehemed efendi cingár, ösztövér fekete legényke volt. Az orcája sárga és fonnyadt, mint a szotyós körtvély. A teste pedig oly gyönge, hogy szinte összeroskadt a prémes kaftán súlya alatt. És nyavalyás, göthös vala az egész szegény fiú. Mindig köhögött s a köhögése úgy kongott, mint mikor a koporsóra hull a göröngy.
Az ostoba Mehemed efendi ellenben négy tagba szakadt nagy mihaszna, veres, szeplős fickó volt. Az orcája piros és gömbölyű, mint a gránátalma. És oly hihetetlen, cudar erő lakozék két izmos karjában, hogy reggelire acélpatkókat tördöshetett volna vajasperec helyett, ha tudniillik a szoftáknak reggelire egyáltalán adnának tördösnivaló vajasperecet. Ez a jó vasgyúró nem köhögött soha, de annál többet korgott a hasa; mert szeretett egy ültőhelyében megenni egy fél birkát, amely mulatság szoftáknak nemigen adatik a medresze konyháján.
Valának pedig az okos Mehemed efendi és az ostoba Mehemed efendi igen jó barátok.
Lefeküvék pedig egy rossz nap az okos Mehmed efendi az ő kis szobájában a birkabőrre és föl sem kele többé. És mondá az ő szerelmes pajtásának, az ostoba Mehmed efendinek:
- Mehemed efendi, én mostan meghalok. És reád testálom mindenemet, amim vagyon. Hát biz én nem vagyok valami gazdag. A polcon az a hét könyv, amelyben benne van a világ minden bölcsessége, nem az enyim, hanem a medreszéé. És nem az enyim a kaftánom sem, mert az is a vakuf tulajdona. De enyim ez a birkabőr, az én ágyam. Legyen a tied.
("Ha legalább még benne volna a birka!" - gondolta magában az ostoba Mehemed efendi nagy búsan.)
Az okos Mehemed efendi pedig tovább beszéllett:
- És tied az is, ami a birkabőr alatt van. Ha meghaltam és kivittek innen, emeld föl a birkabőrt és találsz a pádimentomban egy korhadt, négyszögletes deszkát. A késed hegyével könnyen kipattanthatod. Üreg van alatta s ebben az üvegben egy jeles tulipántos kertet találsz. Ezeregy ékes tulipán kínálkozik benne a virágok kedvelőinek. Legyen az is a tied. De nem beszélek többet, mert, amint mondám, én mostan meghalok, az a dolgom.
Szólt az okos Mehemed efendi és csakugyan tüstént elvégezte a maga dolgát: meghalt. Még az estefelé megmosták, felöltöztették és kiszaladtak vele a temetőbe, fejjel előre vivén koporsójában. A dervisek rongyos kaftánban baktattak mellette és vastag torokhangon énekelték: "La illáh, il alláha, Muhammadún ve rezul ül-lah!"
Minekutána pedig lent a sírban a gyóntató angyalok általvették volna az okos Mehemed efendit, az ostoba Mehemed efendi elment a kis szobába, fölemelte a birkabőrt, kipattantotta korhadt négyszögletes deszkát a pádimentomból és kíváncsian pillantott le az üregbe, hogy ugyan milyen hát az a jeles tulipántos kert.
Nem dícsérem magamat, emberséges hallgatóim; hiszen úgyis tudjátok, hogy beszéd dolgában nem vagyok rosszabb a némánál. De azt mégsem tudom méltóképpen megmondani néktek, hogy mekkora volt az ostoba Mehemed efendi csalódása.
Mert ezeregy tulipán helyett csak egy ezeregy oldalas könyvet talált az üreg fenekén. És a könyvnek minden oldalára vala írva egy gazel, igen szép neszki-betűkkel. A könyvhöz enyvezett nagy papiroson pedig apró rika'a írású sorocskák elmondák, hogy miről szól az ezeregy gázel.
Mindenik más-más dologról szólt: és nincsen olyan portéka égen, földön és pokolban, aminek itt ne lett volna meg a maga gázele.
Allah, az angyalok, a szentek és a próféták, az igazhit, a pogányság, a keresztyénség, a zsidóság, a hadverő padisáhok és a bélpoklos koldusok, az erdő, a mező, a kert, a tenger, a tudománynak különböző ágazatai az orvosmesterségtől a köröm formájából való jóslásig, a férfiak és az asszonyok, a vének és az ifjak, a négylábú állatok, a madarak, a halak és minden egyéb teremtések, a sárkánykígyótól a tojásból ki nem kelt szúnyogig, az ércek, a kövek, a kláris, a gyöngy, a füvek, a fák, a virágok, a tenger alatt növő bolondgombák, a jó, a rossz, a szerelem, a gyűlölség, az éhség, a teli has, a nyavalyák, a kísértetek, a bátorság, a gyávaság, a győzelem, a kudarc, a mesterségeknek minden nemei a rubintköszörüléstől a bocskorcsinálásig, a pecsétmetszéstől a spongyahalászásig, a versköltés, a hóhérság, a pecsenyesütés, a tolvajság, a hadvezérség, a szépírás művészete, a hajózás, az algebra, a vadászsólymok kitanítása, a csillagvizsgálás, a jó fekete tinta készítése, lélekidézés, a bíráskodás, a szezámmagos pogácsa, a borotválkozás, a halál és az ördög - mindeniknek megvala a maga gazele ebben a tulipántos kertben, melynek kapuja fölött, azaz a könyvnek tábláján, gyönyörű ta'alik írással ékeskedék ez a név: Laleisztán.
És minden gazel alá oda vala írva: "Csinálta a legszegényebb ember, Mehemed; Allah irgalmazzon néki."
Mondá pedig magában az ostoba Mehemed:
- Nagy szamár volt az az okos Mehemed, hogy ennyi verset gyártott össze. Mert nagy szamár az, aki verset gyárt és koptatja a körmét, holott végigheveredhetne egy piha divánon és azzal mulathatna, hogy nem gondolkozik. Mert gondolkozni a legnehezebb és a legfölöslegesebb munka.
És ekkor igen okos dolgot monda az ostoba Mehemed.
Történt pedig, hogy hodzsa Szulejmán efendi, aki a medreszében a poézis, a számvetés, a csillagvizsgálás és az orvostudomány tanítómestere volt, egy nap szerencsétlenül járt. Hal szálkája akadván a torkán, meghalálozott: azaz, hogy csak kezdett meghalálozni, mert mikor a fél lába már az Alsirát hídján volt, egy könyörületes ököl hátba vágta és a halszálka kiugrott a torkából. Mire a hodzsa Szulejmán efendi visszavonta lábát az Alsirát hídjáról és ismét belépett ebbe a szomorú földi világba.
Nagy örömmel örvendezék erre a kilencszázkilencvennyolc szofta. Azért valának ily kevesen, mert az okos Mehemed már nem volt közöttük. És megegyeztenek, hogy ezt a ritka szerencsés történetet örökkévaló hírűvé kell tenni egy remek gazellel. És leült gazelt írni kilencszázkilencvenhét szofta. Azért ily kevesen, mert az ostoba Mehemed efendi nem írt; hanem fogta ama jeles, ritka Laleiszlánt és a lajstromban kikereste ezt a szót: halszálka. Nem is vala nagyon nehéz megtalálnia, mert ábécé rendben sorakoztak a gazelek nevei. A halszálka pedig volt egy szám 743; ami jelentette, hogy a könyvnek hányadik oldalán van a gázel, mely az igazhívők torkán akadt halszálka szerencsés kiköhögéséről zengedez.
Minekutána ez a megtalálás ilyen gyönyörűen sikerült, írónádat, tintát meg papírost vőn az ostoba Mehemed efendi és a becsületes, tiszta helyesírás ellen való egynémely csekély vétségekkel lefirkantotta a szálkás gazelt, nem mulasztván el alája kanyarítani: "Csinálta a legszegényebb ember, Mehemed; Allah irgalmazzon néki!"
Ebben pedig nem volt semmi hazugság. És kutyafülü örmény, aki azt meri mondani, hogy ebben hazugság vagyon.
A kilencszázkilencvennyolc gazel közül ez az egy ítéltetett a legjobbnak; és az igazlelkű szofták, kiket a becsület erős madzaga visszarántott az irígység pimasz örvényének széléről, egy szózattal mondák:
- Ime, mégis az ostoba Mehemed efendi a legokosabb közöttünk, és legyen az ő neve ezentúl okos Mehemed efendi.
Mikor pedig kellő tisztelettel eléje terjesztették az ünnepi versezetet a halszálka gyilkos karjaiból kimenekült hodzsa Szulejmán efendinek, a tudós férfiú felbiggyeszté orrára az okulárét, és elolvasván a gazelt, így szólott:
- Nagy költő és nagy szamár vagy, emberséges Mehemed efendi. Két jeles tulajdonságod azonban nem ellensége egymásnak, mert minden költő szamár. Íme Sza'adi, a Gülisztán csinálója, nem tudta volna megmondani, hogy a holdbeli emberek között a kék vagy fekete szeműek vannak-e nagyobb számmal. Hafiz megakad, ha azt kérdezem tőle, hogy micsoda numerus kerül ki, ha tizenegy almát elosztok három babszemmel s az egészet megsokszorozom százegy kecskekörömmel. Hariri pedig szégyenbe marad, ha faggatom: micsoda nyavalyái lehetnek az embernek hetven esztendővel a születése előtt. Vagyis a költők csak annyit konyítanak a tudományhoz, mint a cinege a beretváláshoz. Szóval szamarak. De azért jeles emberek ám az ő szamárságukban. Mert viszont az ő mesterségükben csak kontár a legtudósabb férfiú is. Ezért meg kell becsülnünk őket s ezért mondom, hogy ezer esztendeig éljen a rózsamézzel bélelt lelkű Mehemed efendi.
Én, bárányaim, öreg mesemondó vagyok már. égi nótát fújok. Mindig előre megmondom, mit akarok és nem értek ahhoz az újmódi mesterséghez, amely azzal tündöklik, hogy minden csak a mese utolján sül ki és az istenfélő hallgatók mindvégig egy kukkot sem értenek a beszédből, sőt még azt sem tudják, fiú-e vagy lyány, akinek a históriájára áhítatosan fülelnek.
Mivel én már ilyen világos beszédű vén együgyűség vagyok, közületek még a leggyöngébb elméjűek is kitalálják: miképpen lőn ez a derék Mehemed efendi az igazhit birodalmának legnagyobb költőjévé.
Ha a nagyvezírnek eltörött a legkedvesebb csibukszopókája, beletekintett a Lalelisztán lajstromába és kikereste ezt a titulust: borostyánkő halála. Ha a szultán legkedvesebb feleségének megdöglött a legkedvesebb papagája, kiböngészte: melyik ének szól néhai papagájról.
Ha a padisáh, a mi urunk, tyúkszemet vágatott, előkereste a tyúkszemet. Ha emberölő hatalmas fejedelmünk csatát veszített: felkutatta a vereséges gazelt. Ha új trónörökös született, vagy ha világbíró szultánunknak a legderekabb berber kancája megellett, sürgősen vadászatot indított a világrajövést dícsérő versre.
Így lett az ostoba Mehemed efendiből az ő nagy költősége révén hodzsa, uléma, az első török hazai takarékpénztár és az első török lóvasút igazgatótanácsosa, a török akadémia tagja és udvari poéta.
Mikor a mi urunk, a padisáh, felfogadta őtet erre a szolgálatra, így szólott:
- No Mehemed efendi, mondd, mi fizetés kell neked egy esztendőre? Egy erszény arany vagy egy erszény rizskása?
Mehemed efendi gondolkozott. Először életében. Bele is izzadt ebbe a szokatlan munkába. De eszébe jutottak az Ezeregyéjszaka meséi, melyekben a szultánok mind tréfás és titkos értelmű beszédeket folytatnak; minek a révén mindig az találja el az igazat, aki bolondul felel a kérdésre.
Ezért így szólott:
- Egy erszény rizskását kérek, fényes urunk.
A szultán csakugyan az ezeregyéjszakabeli szultánok közül való volt és felkacagott:
- Ritka okos ember vagy, Mehemed efendi. Mert én az erszény rizskásának egy erszény igazgyöngyöt értettem.
Így nyert a nagy költő ezen a vásáron tiszta nyolcszáztizenhat percentet; annyival ért többet az apró gyöngy az aranynál.
Szerencséje vala néki a fehérszemélyek körül is. Ha megtetszett neki Fatma, Emine, Uarda vagy Gülbahar, csak kikereste a lajstromban Fatma, Emine, Uarda vagy Gülbahar nevét és mindezek ugyancsak erszényszámra adták neki a szerelmet. Minthogy pedig ezek a nevek elég gyakoriak, a bölcs Mehemed efendi négy, öt, hat, hét, sőt több Fatmát, Eminét, Uardát és Gülbahart ejtett édes rabjává a gyönyörű gazelekkel hosszú életében.
De hajh, mindennek vége van, még a mandulával töltött mézes hurkának is; és egy rossz nap Mehemed efendi azon vette magát észre, hogy az ezeregy gazelból csak három vagyon, amelyet még nem használt föl. Vászoncselédeknek titkon könnyű gázeleket adni, mert azok mind elrejtik a kincset és nem mutatják meg semmi halandónak. De az a fene mesterség, amelyet Európában találtak ki és a neve nyomtatás, nem tűri, hogy az ember többször találjon föl tulajdon egy tál piláfot.
Mondom, édes cselédjeim, már csak három tulipán volt a szárán ama ritka szép kertben, a Lalelisztánban.
Három gazel.
Egy a halálról.
Egy Allahról.
Egy a sátánról.
- Most nékem meg kell halnom - mondá Mehemed efendi és megcselekvé.
Vala pedig ekkor nyolcvanhét esztendős.
De a halálos ágyán oda adta keserves könnyeket hullató híveinek a halálról éneklő gazelt. gyönyörű egy vers volt az is. Az újságírók Mehemed efendi halálának utána dróton küldték föl Európába, mint a legnagyobb török költő végső fohászkodását. Kinyomtatták a világ minden nyelvén, még magyarul is. És sírt minden szem az Eufrátestől amaz angol folyóig, melynek a vize tinta és melyben hal helyett nagy fekete kőszenek úszkálnak és faldossák egymást.
Ezzel az utolsó gazellel elfogyott a kilencszázkilencvenkilencedik is.
De maradt még kettő: Allahé és a sátáné.
Feljutván pedig Mehemed efendi a minden és semmi urának elejébe, tisztelettel fölterjeszté nékie az ezredik gazelt.
Allah elolvasta és így szólt:
- Ez remek egy gazel, Mehemed efendi. Ilyet még nem írtak hozzám. Csakhogy te csapnivaló gazember vagy, édes fiam. Én ugyanis mindentudó vagyok, tehát tudom azt is, hogy ezt nem te, az ostoba Mehemed efendi írtad, hanem a szegény, okos Mehemed efendi, aki már ötven esztendeje heverész nálam a tubafa árnyékában. Ennélfogva vigyen el tégedet az ördög.
Mondá az Úr; és elfogyott az ezredik gazel; és jöve az ördög; és elvivé az ostoba Mehemed efendit.
Az ostoba Mehemed efendi azonban mégsem volt olyan ostoba, mint én ebben a jeles, tanulságos, szép mesében mindig mondottam.
Mert a pokolban elővette az ezeregyedik gazelt és tisztelettel elejébe terjeszté az ördögnek.
A sátán nem mindentudó. Ezért fölöttébb megindula a gyönyörű versen és így szóla jó szívvel:
- Valóban örvendek, hogy ilyen nagy költőt tisztelhetek hajlékomban, ahová eddig csak a rossz poétákat szokták küldeni. Uraságod dísze és ékessége házamnak. Gondoskodni fogok, hogyha igen meleg helyen kellene lennie, kedves hűvösség kezdvezzen becses érzékeinek; ha pedig esetleg a jeges pokolba tévedne, legyen jó rókaprémes bundája és kályhája. Továbbá uraságod mellé rendelem a szép asszonyokat, akik itten bőven találkoznak. Az apró ördögöknek pedig nem leszen egyéb dolga, mint nagy költőséged csibukjára szép rózsaszín parazsat hordani.
Így beszélt az ördög. És ebben az egész arannyal varrottas és rózsaolajtól illatos páratlan históriában ő, szegény, volt a legislegnagyobb szamár.

 

A SEMMI

Két hát domborodott alázatos meghajlással, két copf kunkorodott bókoló tisztelgésben a szultán küszöbén, még mielőtt Bérám aga félrehúzta volna az ajtószőnyeget. Saint-Genest gróf, XVI. Lajos ő legkeresztényebb fölségének követe és Hippolyte Petitot úr, a nagy tudományú férfiú álltak ottan egymás mellett, várván a fontos pillanatot, mikor I. Abdul Hamid padisáh színe elébe járulnak. Csatos cipőjük a legfinomabb chasséra libbent, megtenni a döntő lépést. Bérám aga végre belemarkolt a vastag kásmiri szőnyegbe, egyet gyűrt rajta és azt súgta reszelős vénasszony-hangján:
- Tessék bemenni egészséggel...
Mikor pedig a résen betűnt a két francia s a nehéz redők össze csaptak, Bérám aga akkorát rúgott az ajtó felé, hogy lemaradt lábáról a papucs:
- Isten bocsásson rátok bő szerencsétlenséget, ti semmirevalók!
Bérám aga ez óhajtásának meg volt a maga oka. Saint Genest gróf és Hippolyte Petitor úr e tisztelkedése a szultán előtt iszonyú veresége vala az igazhitnek: a követ a padisáh elébe az elsőszülött herceg francia tanítóját vezette, akit őfelsége maga kért kölcsön a gyaur királytól.
át hallott valaha olyat igazhitű ember, hogy a szultán fiát hitetlen ember tanítsa? Azt még az utolsó foltozó-varga sem engedné meg. A török fiú nevelése abból áll, hogy az anyjától megtanulja az apróbb imádságokat, az apjától a turbán-kötést, az iskolában pedig azt, hogy miképp kell nádból pennát faragni, meg vetni háromféle betűt. Tudománynak elég, ami a Koránban vagyon: a többi mind haszontalanság és ördögi praktika. Nyelvet tudni nem kell az igaz embernek egynél többet; görögnek való mesterség az, hogy mindenkivel a saját módja szerint nyelveljen. Muzsika? Hát minek akkor a zsidó csepürágó, aki péntek délután az Édesvizeknél fújja a réztilinkót? Tánc? Tisztes szakállával ugrándozzék az igazhívő, mint valami feslett fehércseléd? A török embernek két dolgot kell tudnia: a vallása parancsait meg a kardforgatást. Boldogul azzal égben és földön. Erre pedig nem oktat francia muszje, hanem pap meg káplár. Úristen ő szent fölsége megharagudhatott a padisáhra, hogy ilyen bolond dolgokat míveltet vele. Imádkozzatok jámbor igazhívők, hogy világosodjék fel a szultán és kergesse pokolba azt a vékonydongájú franciát.
Kevés remény vala, hogy a szultán felvilágosodjék. Már régebben is veszedelmes újításokba kezdett; megtűrte, hogy a külföldi vendégek kaftán nélkül, a saját ruhájokban jelenhessenek meg előtte. Elkövette a hallatlan gyöngeséget, hogy elfogadta ez urak köszönését, sőt kezet nyújtott nekik. Kezet ezeknek az utálatos gyauroknak, akik balkézzel esznek! Megtette, hogy tolmács nélkül, franciául szólt hozzájuk, mert megtanult már ezen a hitvány nyelven is. Turbánjában nincs többé hatvan sing patyolat, legfölebb hat; sőt gyakran mutatkozik puszta fezzel, mint egy örmény boltos. JA doktora olasz ember, a főlovásza magyar, a kutya-professzora német, az állat-heccrendezője muszka, a kertésze hollandus, a legfőbb trombitása cseh. Vajon hányféle nemzetet fog még idehozni Sztambulba, az igazhívők nyakára? Most meg francia léhütőt vesz ide, hogy az neveljen nekünk jóravaló szultánt! Különben majd megválik Musztafa efendi hercegen, hogy bír-e vele ez a lilaszínű pillangónak öltözött muszje.
Annyi bizonyos, hogy kemény egy fiú volt az a Musztafa efendi. Tizenhárom esztendős gyerek létére hatalmas, tagbaszakadt legény, aki az Okmejdanon különbeket hajított a dárdájával, mint valamennyi szultán, akinek a nevezetes dzsiriddobálásait cifra fehérmányvány oszlopok örökítik meg ottan. A nyaka valóságos bikanyak. Megtette néha azt a tréfát, hogy aládugta a fejét egy huszárló hevederjének, egyet lódított rajta, s a következő pillanatban jobbra-balra hullott huszár és ló. Versenyt tudott úszni a delfinekkel; néha a szerájcsúcsnál belevetette magát a tengerbe és nekivágott Ázsiának. A rémülten csónakra kapó udvarbeliek már csak a "fene vízben" érték utól, ott ahol a Boszporusz sodra örvénylik bele a Mármorába. Ilyenkor a herceg a kaik alá siklott és izmos válla billentésével csupa mulatságból felfordította az egész szerszámot. A hullámok tele lettek turbánokkal, úszó szakállakkal, jajveszéklő kopasz fejekkel; az arra evező kaidzsiknak volt dolga kifogdosni a szegény jó urakat. Musztafa pedig azalatt már a szkutarii révnél szegdelte a habot izmos, barna karjaival.
Isten tudományban nem igen lelte gyönyörűségét s fiatal herceg. Mikor a hodzsa föladta neki a Korán legszebb fejezetét, a "tehén" címűt, hogy tanulja meg mind a százhuszonhárom szép arab verset, Musztafa efendi azt kérdezte a jámbor paptól:
- Tudod te ezt magad is végig?
- Hogyne tudnám, fényesábrázatú uram. Hiszen tudja azt mind a háromszázmillió igazhívő.
- Elegen vagytok. Vajon mi haszna lesz hát abból az Úristennek, ha eggyel több fogja tudni?
Azzal ment rudat hányni a kopjavető-halomra. Tanítómesterei pedig kétségbeestek. Petitot úrral azonban nem bánhatott így a jó Musztafa herceg. Apja, mikor először állította szembe vele a tudós francia férfiút, összeráncolt homlokkal mondta neki:
- Megbecsüld ezt az embert, mintha apád volna; és engedelmeskedjél neki, mintha szultánod volna. Így akarom én azt, apád és szultánod.
Musztafa efendi pedig tudta, hogy az ő apja mégis csak nagy úr, akinek engedelmeskednie kell a Dunától az Indus Óciánig. Monsieur Petitotnak nem lehetett panasza, hogy tanítványa nem hajt a szavára. Musztafa hűségesen elüldögélt mellette az asztalnál és hallgatta bölcs beszédeit. Nem is nevetett azon, mint nyomorgatja össze a sült párizsi ember a török szót. Lemondott a csibukozásról, mikor látta, hogy a nehéz latakia-füst agyonköhögteti a vékony franciát. De a tudomány csak semmiképp nem akart beleférkőzni nagy, kemény fejébe. A geometria furcsa figuráira olyanijedt, ostoba szemeket meresztett Musztafa őfensége, mint a paraszt gyerek, aki először lát a szájából pántlikát huzgáló kóklert. A grammatikától iszonyúkat ásított és nyújtózott. A mappák felől azt tudakolta, hogy ilyen apró tengereken miképp férhetnek el azok a nagy bolond hajók. A históriai prelekciónál mindig faggatta bölcs tanítóját, hogy vajon ott volt-e, mikor Leonidásnak az a baja történt a Thermopylénél s midőn Petitot úr bevallotta, hogy azt az egyet nem állíthatja magáról, unatkozva vont vállat:
- Hát akkor mit beszélsz róla olyan bizonyossággal?
A szegény franciának végre az a gondolata támadt, hogy talán a természettudományok majd fölébresztik a magas tanítvány tudásvágyát. Ekkoriban vala az, hogy egész Páris rajongott Charles professzorért, aki színpadias pompával mutogatott fizikai kísérleteket és érdekfeszítően csevegett mellé. A jó Petitot Párisból egész laboratóriumot hozatott és kezdte tanítványa előtt magyarázni a természet titkait. Musztafa efendi ezen se mulatott. A szélpuskára azt mondta, hogy jobb annál az igazi ágyú. Az elektromos masina felől kijelentette, hogy ostoba köszörű az, amelyik nem élesít bicskát, csak a kereke forog. Egy dolog azonban mégis szeget ütött abba a vasfejbe. Ez pedig vala a barométrum, amelyről Petitot úr megmagyarázta, hogy az üvegcső végében, a kéneső fölött azon a kis helyen üresség van, a legtökéletesebb puszta üresség.
- Szóval a semmi! - mondá a herceg.
- Úgy van, fenséges uram, a semmi.
Musztafa kiemelte a csövet a kénesős kádból; az eleven ezüst mind kifutott belőle. Azzal odakapott a cső végéhez.
- Rosszul beszélsz, tudós ember. Hol itt a semmi? Mutasd meg. Hadd fogom meg.
Petitot úrra ég-föld rászakadt. Hogyan magyarázhassa meg ezt annak a kemény koponyának? Elővette a Torricelli legszebb teoriáit és elmondta olyan apróra, hogy megokosodott volna tőle a négyesztendős gyerek is. De Musztafa efendin nem fogott.
- Möszjő, láthatod, hogy él bennem jó szándék, akarok tanulni... Azt mondod, hogy annak az üvegsípnak a végében ott a semmi. Hát én azt látni akarom. Meg akarom tudni: mi a semmi. Egy tapodtat se vonszolsz tovább magaddal a tudományban, míg meg nem magyarázod nekem, hogy milyen a semmi. Lássuk a semmit, hallod-e, te bölcs ember!
A bölcs ember majd megette kezét-lábát ő nagy bajában. Megátkozta azt a haszontalan olaszt, aki először kitalálta a barométrumot és benne a semmit. Szólt ékesen, szólt könyörögve. Végre - ez a legnagyobb áldozat egy tudóstól - eltagadta az egész semmit. Azt mondta, hogy tréfált, hogy hazudott. Hiába. A herceg csak egyre követelte rajta, hogy mondja meg mi a semmi, hol a semmi!
És attólfogva Musztafa efendi megváltozott. Nem találta többé kedvét a kópjavetésben. Lovain szolgagyerekek nyargalásztak, hogy ne tespedjenek az istálló-szalmán. Sólyma elhízott a semmittevéstől. A szultán fia naphosszant üldögélt magában a márványkutak mellett és elmélázó szemmel pörgette olvasóját. Ha kérdezték tőle: min töri a fejét, azt felelte: "Semmin." Ha kérdezték tőle: mi leli, azt felelte: "Semmi." Ha kérdezték tőle: mit akar, azt felelte "Semmit."
Egy nap rémült lótás-futás támadt a szerájban; a szultán kikelt arccal sietett udvarról-udvarra, a palotabeli tisztek rohantak, mint zivatarkor a riadt nyáj; staféták kaptak lóra, janicsárok szaladtak szét, tűvé tenni mindent. Hiába. Musztafa efendi eltűnt a padisáh héthalmos városából.

A görög szigettengeren, ahol a kék vizen ezer földpetty zöldell, öreg évszázadok óta járnak öblös fekete bárkák, egyformák, változatlanok a rozsdavörös latin-vitorlától a nagy iromba kormánylapátig. Olyanok ma is, mint most száz esztendeje, vagy ezer esztendeje.
És mindig ugyanazok rajtok az emberek is. Szívós kemény cimborák, akiknek a munkája veszedelem, a mulatsága viszontagság, a pihenése csüggedés, az eledele egy harapás zabkenyér, a csemegéje egy marék olajbogyó, az itala poshadt esővíz. Mesterségök spongyát halászni, vagy néha belekontárkodni a kalóz urak dolgába; de ezt csak kivételképp. Egy fél kosár spongyáért tízszer kockára teszik életöket és kacagnak mellé; de ha elsül a hajójuktól fél mérföldre egy rossz négyfontos ágyu, eszök nélkül bontanak vitorlát és megillanak biztos zugolyba. Hősök és gyávák egyszerre, mint az igazi levantebeliekhez illik. A bárkán élnek, és a bárka alatt halnak meg, a tenger mélységében. Ha már egy kicsit vénebb az ember, könnyen reped a tüdeje, ha húsz-harminc rőfnyi víz nyomja a melle kasát. Nincs az a spongya-halász, aki megéljen negyven esztendőt.
Szívesen fogadták maguk közé azt a nagy barna török gyereket, aki a dedeagácsi révben legénynek kínálkozott. Ebben aztán van szusz! Bizonyosan tele rak spongyával két kosarat, míg csak egyszer is megrántja a kötelet, hogy húzzák fel. Búvárnak született ez a hatalmas fattyú, akinek a széles mellében kilenc tüdő lehet, mint a vizi sárkányéban. És hogyan vágyott a víz alá! Mikor kiértek a sziklás szigetek közé, hanyatt-homlok akarta magát belevetni a tengerbe és alig hallgatta meg a tanítást. Pedig nem addig a! Elébb, fiam Musztafa, nesze ez a kis ibrik; faolaj van benne a legjavából, ezzel kend végig a bőrödet; ne hagyj szárazon egy tenyérnyit sem, mert a nehéz sósvíztől nem tudnál mozogni odalent, ha nem volna rajtad ez a simuló, hajlékony ruha olvadt selyemből. Ezt a fekete gyökeret rágd meg, kölyök: tüdőről jó; nem szomjazol tőle friss levegőre álló három percig. Ebből a csobolyóból pedig kortyants egyet; jó khioszi masztiksz van benne, acéllá edzi a tésztaszívet is. Most következik ez a kötél; hadd kanyarítom az ágyékodra. Látod, jó hárommázsás kő függ rajta; az majd leránt a mélységbe, mint az ólom a pelyhet. Ez a másik kötél arra való, hogy ha fel akarsz jönni, hát egyet húzol rajta. Arról mi már értünk itt fent. Ugyanakkor elvágod a kőkolonc kötelét a késeddel, amelyikkel a spongyát feszíted le a szikláról. Ezt a másik kést - handzsárnak is beillik - a fogad közé szorítva viszed le, gyerek. Alláh és szent Dimitri segítsenek, hogy ne köllessék hasznát venned. Tudod mi ellen jó ez a fegyver? a cápa, meg a polip ellen. Ha a cápa jön feléd - jókor meglátod, mert messze villog a fehér foga - csak arra legyen gondod, hogy a hasa közepébe üssed a handzsárt; ott megtalálod a szíve gyökerét. Ha polip mászik feléd: főleg a lábának ne kedvezz. Metéld ahogy bírod azt a cudar sok lábát, amely mind végig tele van ragadós köpöllyel és egyszersmind rángasd a kötelet, ahogy tudod; mert a cápa csak egy halál, de a polip az száz. No, fiam Musztafa, most hordozzon Muhammad próféta és szent Eufrozina - zsupsz, isten hírével!
A vénebb spongyahalászok, kezökben a jeladókötél végével pipálván a bárka orrán, nem győzték eléggé csodálni, hogy milyen soká marad lent előszörre is a török gyerek. Már a hetedik miatyánk járja és még mindig nem kívánkozik fölfelé. Kemény tüdeje lehet neki! Olyan spongyahalász lesz még ebből, mint amilyen a dicső Agamemnon Filopolitikopulosz volt, akit Szalonikiben harmadéve tolvajságért felakasztottak. De nem! Már a tizenkettedik patir imon is elmúlt s még mindig lent van. Ebből a fattyúból világraszóló búvár növi ki magát, különb, mint a patraszi csizmadia fia, Heraklesz Krizokopronidesz, akinek a múlt Nikodémus-napkor szakadt meg a tüdeje. Mikor azonban a tizenkilencedik miatyánkra se moccant a kötél, a kapitány visszájáról keresztet vetett magára a jobbkeze három ujjával: "Rosszul indult a mesterségnek ez a Musztafa: azon kezdte, hogy meghalt odalent."
De alig hogy ezt mondta, a zöld vízből kibukott egy széles, barna hát, aztán egy nagy gyapjas fekete fej.
Musztafa jött fel, kezében a törött handzsárral. Rákapaszkodott a bárkára, aztán leült egy kötélcsomó tetejébe és hallgatott, mint az olyan ember, aki haragszik.
- Mi volt veled odalent? - faggatták a spongyahalászok.
- Megverekedtem egy veszett nagy cápával - felet Musztafa félvállról. Bele is törött a késem a gerincébe. De hiába jártam a mélységben. Nem találtam meg, amit kerestem.
- Nem találtál spongyát? Hisz annyi nő ott, mint a gomba.
- Nem spongyán járt az én eszem.
- Hát mi a csodán?
- Semmin. De nem bukkantam rá. A semmi nincs meg a tenger fenekén sem. Hiába kutatom, nem bírok ráakadni. Pedig ha bele is kell halnom, még egyszer meg kell találnom a semmit.
"Bolond ez a Musztafa! Kár, hogy olyan jó tüdeje van!" - mondták magukban a halászok és örültek, mikor első partéréskor a fiú elszakadt tőlük.

Négy férfiú vala Kahen Almeida, a csillagász, foglalkozására nézve spanyol izraelita. Hosszú, hegyes tornya állott a tenger szélén s abban lakozott ő, hosszú, hegyes süveggel a feje tetején. Horoszkopiummal próbálta megtördelni az égi titkok pecsétjét; asztrolábiummal bolygatta csöndes csillagok útjait, quadránssal négyelte föl a mennyeget; nappal logaritmusokkal rontotta a drága fehér papirost, estenkint pedig teleskópiumokat szegzett a holdvilágra, hogy fölfedezze benne, nem ugyan szent Dávid királyt, akit csak a pápisták hisznek odavaló lakosnak, hanem azt a nagy elefántformájú csodaállatot, akiről már Abdullah-ben-Amr, a kordovai híres doktor is megírta ezelőtt nyolcszáz esztendővel, hogy meglehetős nagyságú, mert az egyik szeme szögletétől a másikig tizenegy nap járás, lóháton. Abdullah-ben-Amr egyszer mevludkor, a próféta születésének estéjén, ott látta a holdvilágban legelészni ezt a rettenetes barmot; de csak akkorának láthatta, mint egy fiaegér, mivelhogy akkor még nem tudtak a pápaszemcsinálók becsületes teleszkópiumokat gyártani. A derék Kahen Almeida, büszkélkedvén tízszer nagyító messzelátójával, remélte, hogy az Abdullah barmával találkozva a Mare serenitatis ezüst foltján, legalább is öt-hat nap járást fog fölfedezni a két szeme közt.
Ehhez a jeles tudományú férfiúhoz állott be Musztafa, hogy kitanulja a mesterségét. Csodálatos volt ennek a gyereknek a tudnivágyása. Nappal hűségesen főzte a ciberét, hordta a vizet, törülgette a nagyító-üvegeket, hogy csak aztán este ő is vethessen egy-egy pillantást a teleszkópiumokba. Végigkutatott az égen ungot-berket; de főleg a holdvilágot bújta ő is, mivel a gazdája megtanította, hogy a Nyájasság tengerébe néha lábvizet venni jár az a híres kordovai elefánt. Csak lesni kell, hogy rajta kaphassa az ember, mert nagyon szemérmetes. Szép nyári éjszakákon napszállattól napkeletig strázsát ült a teleszkópium végében a bölcs Kahen Almeida és a szorgalmas Musztafa, váltakozva. Musztafa egyre azt sóhajtozta:
- Nem találom, nem találom!
A Kahenek vérségének bölcs sarjadéka azt hitte, hogy famulusa is az Abdullah csodaállatjára vadász. Pedig a fiú csak a semmit kereste s épp az ellenkezőjét találta meg. Mentül többet búvárkodott az égnek véghetetlen tengerében, annál több olyan sokaságot látott ottan, amiről eddig álmodni se tudott. De mit bánta ő a tejút gyémántfelhőit. Szaturnusz égő aranyöveit, mikor ő csak a semmit kergette. Megunta végre a dicsőséget s búcsúzni akart tanítómesterétől. Csakhogy nem szabadulhatott ám oly könnyen, mert a jeles Kahen Almeida tudta, hogy nem egyhamar tehet szert ilyen hűséges holdvilágcsőszre, aki meglepi fűrdőjében a kordovai elefántot.
Mit cselekedjék szegény Musztafa? Hogy megszabadulhasson a gazdájától, szüksége volt mindenekfölött a kordovai elefántra. Mit volt mit tennie - megfogta, egy egér képében. Ezt a boldogtalan egeret belecsukta a teleszkópium két utolsó üvege közé. Rettenetes vala a bölcs Kahen Almeida boldog hanyattvágódása, mikor a hold tányérának kellő közepén meglátta a rég várt góliátcsodát. Még farka is volt az elefántnak, oly hosszú, hogy legalább is huszonhat nap járás sebes lóval. A tudományos férfiú öröme azonban csakhamar gyászra fordult. Istennek kifürkészhetetlen végzéséből ugyanis egyszer csak szétrúgta négy lábát a kordovai elefánt és meghalálozott. "Különben milyen nagy szerencse - vígasztalta Kahen Almeida -, hogy nem a holdvilág túlsó oldalán érte az öreget ez a baj, mert akkor sohasem láthattam volna meg." Világraszóló fölfedezését sietett közleni a konstantinápolyi, szalonikii és kairói asztrológusokkal, akik mind föltétlen bámulattal fogadták a nagy hírt. Miattuk azonban máig sem derült volna ki ez a dubiózus dolog. A gyalázatos csalásra maga a bölcs Kahen jött rá, mikor pár nap múlva teleszkópiumába nézvén, valami olyan rettenetes levegő csapta meg, hogy erősen szédülni kezdett a feje. Elbújdosott szégyenletében: mind máig nincs róla hír, pedig épp száz esztendeje, hogy ez a baj megesett. Musztafa, az meg már rég hetedhét országon járt, a kapufélfától búcsúzván el.

A szíriai sivatag közepén, egy odahullott csöpp paradicsomban, pálmák alatt remetéskedett az öreg Muhammed dervis. Imádság és vízhordás között teltek a napjai. Az oáz forrásának olyan sziksós volt az íze, hogy még a sakál se járt rá inni. Messze, a szemhatáron szürkülő sziklák közt fakadt egy tiszta, édes ér: onnan kellett cipelni a mindennapi italt tevebőrtömlőben. Nyolcvanadik esztendejét járván, Muhamed dervis azt vette észre, hogy az imádkozás egyre könnyebben megy, de a vízhordás egyre nehezebben. Mialatt morzsolgatta Korán szép verseit, amelyek csermely suttogó hangján dicsőítik a hetedik ég szent folyóit: szomjúhozott a jámbor férfiú.
Valóságos istenáldása volt hát rá, mikor egy nap eltikkadtan, vérző lábbal egy megtermett legény ért az oázra, egy marék datolyát, egy korty pálmabort kérni: de főképp azt a kegyelmet, hogy ő is megmaradhasson ott remetének. Mikor begyógyúlt a vérző láb, volt aki vízért járjon a szürke sziklák alá. Musztafa három tömlőt is elbírt a vállán egyszerre; három napra elég volt, amit egy útjában hozott.
Muhammad dervis mindig számon kérte a fiútól, hogy mi történt vele útjában. Hát mi történhetett volna? Legfölebb egy-egy száraz, vérpiros kórót talált a fövenyben, vagy egy-egy tevekoponyát a karaván-út szélén; ez hasznos lelet, mert a teve fogából szép imádságos olvasót lehet fűzni. Vagy egy-egy özönvízelőtti cifra csigára akadt a homokban: ha összegyűjti az ember, abból meszet lehet égetni, hogy bájrám-ünnepre legyen mivel kifehéríteni a kalyiba földét. Minderről hűségesen számot adott Musztafa az ő istenes öreg gazdájának. Mindennap, mikor vízért járt, elmondta ami útjába akadt. Csak egyszer hallgatott.
Ma nem kerestél, fiam, semmit? - kérdé a dervis.
- Épp azt kerestem, édesapám, de nem találtam.
- Hát mit láttál?
- Mikor a karaván-útra értem, egy perzsa kalmárt körülfogott három útonálló. Hitvány legények voltak, de a perzsával mégis el tudtak bánni. Elvették minden marháját, elkötötték a tevéjét, magát pedig vérben-fagyban hagyták az útszélen.
- És azután?
- Mikor visszafelé jöttem, a perzsa még mindig ott hevert a homokon az az öve kendőjével intett felém; alkalmasint egy ital vizet kért.
- És te?
- Nem akartam kerülni miatta. Attól tartottam, hogy nem érek haza esteli imádságra. Meg aztán minek avatkozzam én az ő dolgába? Már odamenet is megtehettem volna, hogy széthányom azt a három rongy zsiványt; egy pisztolysütésre szétszaladtak volna. De minek pazarolni a puskaport, mikor az olyan ritka itt a sivatagban. Törődjék ki-ki a maga bajával. Az én bajom az, hogy égen, földön, tengerekben keresem a semmit s nem tudom megtalálni.
- Megtaláltad! - szóla rezgő mély hangján a remete-dervis. Az ember életében az elmulasztott jó cselekedet a semmi. Amit hiába kerestél az egész mindenségben, megtaláltad a saját szívedben. A te mai napod semmi. Vajha az Örökkévaló ne számítaná be neked egykoron. Jer fiam segítsünk azon a szegényen, ha még lehet. Legyen a semmiből jótett.
Mikor este már rég aludt a jó Muhammed s mellette lázasan pihegett a sebesült perzsa, Musztafa kint állt a pálmák tisztásán kiterjesztett karokkal, a csillagos égnek emelt arccal és hálákat adott istenének, hogy megtalálta és el is vesztette a semmit.

Hatalmas, jó, nagy szultán lett belőle IV. Musztafa néven. Kár, hogy egy rossz nap hasba szúrták a janicsárok, amitől aztán egyszerre vége lett jámbor, példás életének.

 

A SELYEMCIPELLŐ

A sztambuli régi szeráj kincstárában a hódított hadi zászlók, hólyagos aranyserlegek, smaragdmarkolatú handzsárok ragyogó rendetlensége közé lökve, valamelyik szekrény poros üvege mögött hever egy kis selyemcipellő. Watteau lisztes hajú pásztor-kisasszonyai viseltek ilyen költői lábbelit; szövete rózsaszínű hab, sarka zománcos, bélése patyolat. Olyan csöppség az egész, hogy a Hamupipőke cipőcskéje valóságos vadászcsizma hozzá képest. A régi francia udvar kelleme fénylik rajta még most is, pedig már keshedt és színehagyott a selyme, az ezüst pillangók foszladoznak róla, hegyes sarka pedig leválóban. És hol az asszony, aki egykor a versailles-i márványlépcsőkön libegett benne! Hogy került ide, az oszman diadalok zsákmányai közé ez a rongyában is bájos kis semmiség? Vagy talán hódítás ez is?

- Szolgám Raghib - szólt Musztafa szultán az ő nagyvezéréhez - irass levelet a magyar királynak és mondd meg neki, hogy ne sokat bolondozzék azokkal a követekkel. Válogassa ki emberei közül a legegészségesebbeket s azokat küldje ide, mert nem tartja kedvem minduntalan ceremóniázni velök. Ez esztendőben már a harmadik követ utazott el innen. Az egyiknek a tüdeje volt rossz, a másiknak a májával támadt baja, a harmadik a perai vizet nem tudta inni. (Már pedig az én Takszim-forrásomból édes kecsketej csurog.) Ha még egy magyar követ megbetegszik, a Héttoronyba küldöm kúrára. Ma már a negyediket fogadom ez idén és tudod Raghib, hogy nekem nincs nagyobb gyötrelmem, mint az ilyen unalmas, hosszú kihallgatás. Még ásítania sem lehet az emberfiának, mert tiltja az etikett, vagy hogy mondják. Ezért csak csördíts rá fiam arra a magyar királyra, most pedig hol a kaftánom, hol a kardom? Essünk túl ezen az ostoba histórián.
Etikettes őfelsége valósággal nem ásított a trónuson ülve, hanem elaludt szép édesdeden, mihelyt elejébe járult a magyar követ és elkezdte felolvasni a szép hosszú deák beszédét. Ki az ördög érti azt? Kendi Bálint pedig csak olvasta, csak olvasta a véghetetlen orációt, amely a török fülben olyan egyhangú pergésnek hallatszott, mint mikor a malom korongját veri a pitle pofozója. Kendinek meggyűlt a baja a vállára akasztott bolond nagy kaftánnal; minduntalan lecsúszott róla a nehéz skófiumos selyem, de azért nem zavarodott meg, csak egyet-egyet rántott a vállán és rendületlenül ontotta a kacskaringós periodusokat. Daliás, talpig nemes ember, magyar gavallér volt így is, hogy úri köntösének fölébe kanyarították azt az esetlen kaftánt. Mögötte a követség tagjai sorakoztak: csupa ősi dísz és pompa mindenik, de valamennyinek a nyakában lógott a kaftán, mert az igazhívők ura elébe gyaurmódra lépnie nem szabad halandónak. Kendi Bálint elolvasván az utolsó sort is, a becsületes Demoszthenész Argirosztavronidészre, a tolmácsra került a sor, hogy emberi nyelven mondja el mindazt a fölséges padisáhnak, amit a követ úr barbár szóval hebegett. A derék görög homlokát, száját és mellét érintvén, először Kendi Bálintnak adta tudtára, hogy megértette, érzi és ki is tudja fejezni, amit hallott. Aztán hosszában végigvetette magát a szőnyegen és rákezdett törökül egy szép orációra, amelyből ugyan a követ nem mondott egy árva szót sem, de benne volt, hogy a magyar király porba omlik a császárok császára, a nap fia, az emberölő szultán előtt és alázatosan esedezik kegyelmeért.
Mikor Demoszthenész Argirosztavronidész is már egy jó darabig beszélt, Raghib basa jónak látta, hogy kellő tisztelettel egyet cibáljon a nagyúr köntösén, mert mindjárt elérkezend az idő, hogy a padisáhnak felelnie kell. Musztafa szultán álomtól bosszúsan pillantott fel és kövér barna kezével végigsimította fekete szakállát. Aztán lustán járatta végig tekintetét a magyarok csoportján.
Fátyolozott szeme azonban egyszerre felcsillant. Valamit láthatott, ami nem úntatja, hanem érdekli. Az ékesszavú Demoszthenész a padisáh hatalmát épp a ciprusfához hasonlította, amelynek gallyai között félve bujnak meg az apró madárkák, a világ összes potentátái, mikor Musztafa őfelsége egyszerre csak közbeszólt:
- Te görög! Kicsoda az a rózsaszínruhás, feketeszemű kölyök a között a sok himpellér között?
Kendi Bálint egyszerre összerezzent. Demoszthenész Argirosztvronidész pedig megérintette a homlokát, száját és mellét, föltápászkodott és a követhez fordult:
- Kegyelmes uram, a felséges szultán legkegyelmesebben érdeklődni méltóztatik érdemes társaid iránt és szeretné tudni, hogy ki az a tisztelt jeles úrfi itt a hatalmas követség tagjainak díszes sorában?
Kendi Bálint összeharapta ajakát és keskeny homlokán lángoló pirosság ömlött szét.
- Mondd meg uradnak, hogy egyik íródeákom és atyámfia.
A szultán megértvén ezt a választ, szörnyű haragra gyulladt.
- Hallod-e görög, ugasd el annak a gyaurnak, hogy ne merészeljen belőlem csúfot űzni. Az Édesvizek gyöpe az én palotám szőnyege, hogy itt álorcás játékot űzzenek, mint bájrámkor a spanyol csepűrágók? Hogy bátorkodik ez a hitetlen engem bolonddá tenni? Eb a hite ennek a maskarának! Az az íródeák nem íródeák. Látom a lábán. Micsoda férfiembernek van olyan kicsi lába? Az az íródeák asszony!
- Igenis, asszony, felséges uram! - mondá tiszta török nyelven Kendi Bálint. - Tiltja ugyan az illendőség, hogy tolmács nélkül szóljak, de most nem országos ügy forog szóban, hanem a magam dolga. Ez az asszony az én feleségem, Margit grófné. Hatalmas császár, te tudod, hogy a vitéz ember meg bír küzdeni mindennel, csak eggyel nem és ez az asszonyi kíváncsiság. A feleségem látni akarta nagyúri fényes ábrázatodat és udvarodat színről-színre. Hogyan lehessen ez másképp, mint hogy íródeák ruhájába öltözött és...
- Szóval bolonddá tettetek engem! - kiáltotta a szultán haragosan. Hallod-e, az ilyen tréfát az én országomban megkeserüli az idegen. Íródeákod egy tapodtat sem megy ki többé e falak közül. Maga kereste a bajt. Ami asszony az én palotámba lép, az az enyém. Ez a törvény.
Kendi Bálint a kardjához kapott. Azaz hogy csak kapott volna, ha veretes szablyáját nem vették volna el tőle már a kapuban, mert a nagyúr elé fegyveresen lépni nem szabad. Margit grófné pedig megértette a szemek beszédét és remegve simult férje oldalához. A szultán lángoló pillantással nézett rá.
- Óh ne hagyj el, Bálint! - suttogta az asszony.
- Magyar úr - folytatta Musztafa -, mégsem akarom, hogy rossz hírét vidd vendégszeretetemnek. Az íródeák-asszonyság itt marad, az egyszer bizonyos. De választhatsz helyette kincstáramban és egész országom földén, amit szemed-szád kíván.
Kendi Bálint fölegyenesedett, aztán mosolyogva szólt.
- Én lovag vagyok, szultán, nem kalmár. Az asszonyt magam is hódítani szoktam, hát nem árulhatom pénzért. De nálunk magyaroknál divat, hogy a gavallérok cserélnek pipát, paripát, fegyvert, sőt néha asszonyt is. Az igazhívők ura is gavallér. Nem bánom, felséges úr, cseréljünk asszonyt. Kérem Margit grófné helyett a palotád hölgyei között azt, aki fel tudja húzni ezt az ő kis rózsaszínű cipellőjét.
Musztafa szultánnak tetszett a tréfa.
- Jól beszélsz, magyar. Szeretem a bölcs és jókedvű embert. Most csak menj békességgel és vidd magaddal a feleségedet is. - De azt a pár cipőt megkapjam még ma estig.
Kendi Bálint valamit súgott az ő íródeákja fülébe.
- Óh Bálint, megöl bennünket ez a tréfa! - rebegte Margit grófné.
- Ej asszonyom - nevetett a lovag - hát oly kevéssé hiú vagy te, hogy attól tartasz, hogy a földkerekségen van még olyan kis láb, mint a tied?

Korán ment az este háremébe a nagyúr. Mikor letelepedett a puha kerevetre, egy pár aranypillangós cipellőt ejtett ki a köntöse ujjából:
- Aki kedvemre akar lenni, virágszálaim, járja el a kis cipőben a zengő liliom táncát. Csörögjön a nakara, sírjon a nei, Dzsem poharát adjátok ide, mulatni akarok ma.
Azzal odahajtotta fejét az ő kedveltje, a jázminfürtű Bahargül keblére és mámoros szemmel nézte, hogy mosolyog négyszáz piros ajk arra a parányi pár cipellőre. Mosolyogni könnyű volt rá, de nem ám felhúzni. Georgia szőke lányai jöttek, hogy keskeny lábacskáikra erőltessék ezt a kis selyemtokot. A nubiai fekete szépségeknek szinte a vér serkedezett a körmük alól, hogy fölkényszerítsék a cipellőt - hiába. Jöttek százan, kétszázan, négyszázan; a szultán bosszúsan harapdálta a bajuszát. Nem akadt egy sem, akinek lábára illett volna a Margit grófné cipellője.
- Hát mind ilyen tenyeres-talpas teve-népség van itt? - kiáltotta padisáh haragosan. - Nem látom meg a zengő liliom táncát? Tavasz rózsája te, Bahargül, még neked is kicsiny ez az átkozott francia papucs?
Bahargül megvetőn vonta fel kicsattanó gránátalmához hasonló ajka szélét; kicsillantak apró hegyes fogai, aztán lerúgta lábáról a sárga szattyánbőr harisnyát és odakiáltott egy szerecsen rableánynak:
- Uarda, add ide azt a cipellőt meg a nakarát.
Felszökött a kerevetről, megázta feje fölött a csörgő dobot, aztán oly könnyen bujt bele a Margit grófné cipellőjébe, mintha már esztendeje azt taposná. És eljárta a zengő liliom táncát, édesbús bájjal, büszke délcegséggel, míg sírtak a sípok és ropogtak a nakarák. A szultán csak nézte, és mikor vége volt a táncnak, oda vonta a tavasz rózsáját kebelére, bele takaródzott selymes hajába és csak annyit mondott:
- Hátha a világ minden magyar asszonyával kellene téged kicserélnem!...

Gróf Kendi Bálint másnap visszakapta a cipellőt. De csak az egyiket. Az az egy meg színig tele volt gyémánttal és zafirral. Mellette pergamen levélkén ez a pár szó: "Jól számítottál, magyar úr. A te feleségednek van legkisebb lába széles e világon."

 

AKI SOSEM KAPOTT LEVELET

Régi dolgot beszélek.
Akkor történt ez, mikor Konstantinápolyt még nem kötötte össze Európával a páros ércszál, a vasút és hetenként csak kétszer érkezett a várnai Lloyd-gőzös, hozván a nyugati postát.
Nagy portéka volt ez az európai posta. Messze idegenben bujdosók édes érintkezése az anyafölddel, ha csak egy írott vagy nyomtatott papiros révén is. Ezt a papirost otthon írták, otthon nyomtatták teli; drágalátos hát a tinta, a festék nyoma; csodálatos közelség a messzeségben; szívet megindító a jó újságíró-pajtás firkája, hogy a Kispipa még mindig virágzik s a hírlap leghátsóbb borgis cikkelye, mely szerint a ditrói gimnázium sérelmeket szenved oláh részről.
Hát a boldog, akinek az adatott meg, hogy édesanya, édes nő írását olvassa!
Roppant gyönyörűség ez; de nem nagyobb annál, mikor mindezt várjuk.
Hétfőn és pénteken a postát várni rendes foglalkozás volt. Sőt valóságos hivatalos intézmény, vagy még több: örökség. Negyvenkilencben az emigránsok kezdték lesni a Pest-fogadó előtt, mikor érkezik az európai posta; és azóta ama két napon mindig magyarok gyülekeztek a régi ház kapujában, postaérkezés idején.
Találkozó, melyet elmulasztani nem lehet, nem szabad, mert olyasmi, mint valami hazafias kötelesség.
A Lloyd-gőzös, ha a Fekete-tengeren nem volt rossz idő vagy köd, reggel hét órakor vetett vasmacskát az Aranyszarvban; az "osztrák" posta (nincs ottan más) hát tizenegy óra felé juthatott kézhez.
De a várakozó magyarok kaszinója kilenckor már mindig teljes volt. Elsőnek vonult föl a jó Széchenyi basa - a gyülekezet hallgatagon megválasztott feje - és nehézkesen letelepedett egy nádszékre, a kapu előtt. Aztán következett a perai magyar kolónia, majd a Héttoronyból, újpestnyi messzeségből bezarándoklott magyar kovácsok, ércművesek, akik bizony nem vártak hetenként két levelet a hazából, de mégis mindig eljöttek, legalább egy kis otthoni szót hallani.
Csodálatos egy kompánia volt ez. Gazdag urak és földönfutó levantei szittyák; generálisok és mesteremberek; gömbölyű kalmárok és sovány, rejtelmes, szomorú proletárok, akik mind beszélnek, bár nincs mondanivalójuk, de nyelik az egymás szavát, mert magyar szó. És atyafiságosan szeretik egymást.
Ennek a gyülekezetnek mindig megvolt a maga folytatása: egész tábor spanyol izraelita csizmatisztító, repülő török kávás, utcai borbély és vándor pálinkamérő. Boldogult valamennyi, mert (Isten tudja miért) mindnyájunkban valami kötelességérzet támadt, hogy ezek az emberek ne vesztegeljenek itt hiába - a magyarok miatt. Minden jó lélek kitisztítatta cipőjét, a kereskedők kávét ittak, fogyott a masztiksz, mi pedig, szép ifjúság, hirtelenében megborotválkoztunk. Néha fölösleges faktorok is elegyedtek a sokadalomba: bömbölő halárusok, akik ezüstös zöld scombrókat kínáltak kosárszámra és kertészek, akik ismeretlen keleti veteményeken akartak túladni. A basa ezeket is megkímélte a csalódástól. Postaérkezés után jobb kezében egy fentő hallal, bal kezében ölnyi hosszú lopótökkel vonult haza, méltóságosan és megelégedetten.
Társaságunkban volt egy ember, aki megvetette az egész társaságot.
A Csapkin Jóska.
Isten a lelkem, máig sem tudom, ki volt. És azt sem tudom, hogy hívták becsületes nevén. Csapkin török szó; azt teszi: gazember, meg azt is, hogy olyan legény, akinek a fehérnép körül szerencséje van. A Jóskára e második értelmében ragasztották a csúfoló Csapkin-nevet. Keserves gúnyolás! Canis a non canendo. Uram Jézus, mi köze lehet ennek a hetvenesztendős, törődött vén embernek az asszonyokhoz; és mi köze lehetett világéletében, mikor most is élhetetlen, együgyű gyermek!
A forradalom vihara sodorta ki a Keletre. Honvéd volt, maga se tudtamiért; verekedett, maga se tudta miért; és mikor mindenki menekült, ő is menekült, maga se tudta miért. Őt ugyan nem üldözte egy szúnyog sem. Árva gyerek volt otthon és árva gyerek maradt az idegenben. Az árvaságot úgy fogta föl, mint valami mesterséget. Mikor kérdeztem tőle: micsoda, azt felelte: "Árva gyerek vagyok". Aztán nevetett és deres szakálla reszketett a nevetéstől. Másoktól hallottam, hogy valami magazinfelügyelőféle egy nagy görög kalmárháznál Galatán. Amolyan őrmesteri rangot visel a világegyetemben. És nem törekszik följebb, mert ő árva gyerek.
Magyarul már alig tudott. Török, olasz, görög szavakkal segített magán és ő kacagott legbutábban, mikor nevették zagyvalék beszédét. De a postaváráson még mindig megjelent. A magyarság vitte oda? Hát van az árva gyereknek nemzete, mikor megvénült a bujdosásban?
Nem, Csapkin Jóska csak megvetni jött ezt a nagy úri kompániát. Ezt a balgatag csődületet, mely azt lesi, hogy a sikátorból előbukkanjon egy ember, aki táskájából leveleket osztogat széjjel.
Mert ő még sohse kapott levelet világéletében és nem is várt. Ez volt egyetlen nagy és büszke ereje. Többnek érezte magát a gyarlóknál, akiket ily potomság izgathat. Úgy fogta föl, hogy levelet nem kapni valami dicsőség, sőt életcél. Kétfelé osztotta az emberiséget: az egyik fele kap levelet, a másik nem. Az egyik fél milliom és milliom; a másik csak egyetlen egy, ő, tehát különb a többségnél. (Hej, az arisztokrataság törvényei benne vannak az alantas fejlettségű agyvelőkben is!)
Mikor először láttam, mint nevezetességet mutatták be nekem: "Ime egy ember, aki még sohasem kapott levelet!"
Csapkin Jóska pedig büszkén, mosolyogva erősítette:
- Soha, soha!
- Hát nincsenek otthon valami rokonai?
- Senki!
- Ismerősei?
- Senki!
Mindezt a nagy magányosság szomorú, buta dölyfösségével mondotta.
És a postavárók között olyan fensőséggel járt-kelt, mint az okos ember, aki bolondok közé kerül.
Néha késett a hajó és mi türelmetlenkedtünk. Csapkin Jóska ilyenkor volt a legboldogabb. Ilyenkor érezte igazán, hogy ő az erősebb. Gyönyörködött gyöngeségünkben. Megveregette a vállunkat és a szemünk közé nevetett nagy dölyfösen:
- Hehe! Igy van az, ha valaki levelet vár!
A tábor a levélhordó jöttére mindig fölzajgott; aztán, mikor a táska kiürült, nagy csöndesség lőn. Ki-ki belemerült a maga levelébe.
Ilyenkor a Csapkin Jóska diadalmaskodott. Demonstrálta az ő roppant nagy függetlenségét. Kiabált:
- Hé, zsidó, tisztítsd ki a csizmámat! Te meg, kavedsi, tölts! És te is masztikszos!
Ha fölpillantottam a levélről, szemem a Jóska bárgyú, csúfolódó pillantásával találkozott. "Szegény! - mondta a pillantás -, te kapsz levelet!"
Egyszer évődtem vele:
- De bácsi, hát maga igazán sose kapott volna levelet?
- Soha!
- No de a fiatalságában, otthon, tudja afféle szerelmes levelet?
A Csapkin Jóska elpirult. Nekem mindig fáj, ha valakire rápirítok. Most azonban százszorosan éreztem, hogy ez a pirulás kín, mert ez az ember életének egyetlen hiúságában sértődött meg.
- Soha, soha! - tiltakozott és hangjának remegése visszautasította gyanúsítást.
Egy nap aztán hallatlan dolog történt. A konzulság postása, vén bús magyar, a táskája fenekéről előkotort egy levelet és a rengeteg hatást várók fontoskodásával kiáltotta:
- Ez meg Csapkin József úrnak szól!
Elálmélkodtunk. Eszünkbe se jutott, hogy fölbontsuk leveleinket. Mindnyájan a Jóskára meredtünk.
A Jóska ábrázata fehér lett. Szája mozgott, mintha le akarná tagadni ezt a szörnyűséget, ezt a szényent, ezt a lehetetlenséget.
- Ez valami rossz tréfa! - kiáltott egy könyörületes hang.
- Nem, kérem - szólt a postás. - A levél Európából jő, tessék megnézni a bélyegét.
Csapkin Jóska a levél után nyúlt. Csak vérpadon láttam embernek ilyen nehéz, fájdalmasan otromba mozdulatát. Aztán zsebre gyűrte a papirost és elrohant, mint akit kergetnek.
Elkövetkezett három-négy postavárás. De a Jóska nem mutatkozott többé. Vagy két hét múlva belébotlottam a jükszek kaldyrymon, a Galatából Perába vivő meredek lépcsős utcában.
- Bácsi, csak nem volt valami rossz abban a levélben?
A Csapkin Jóska most egy kétségbeesetten kevély pillantást vetett rám. Éreztem, hogy fölülkerekedik, fölük akar kerekedni nagy nyomorúságában, erejének végső megfeszítésével.
- Nem bontottam föl! - szólt valami félelmes dicsekvés hangján; és elővette zsebéből a levelet, bizonyítani, hogy igazat beszél.
Azzal elszaladt tőlem.
Még csak egynéhány napig maradtam Konstantinápolyban. Nem láttam őt többé.
Mikor a következő nyáron lementem a fenerbagcsei fürdőre, a postaváráskor beszélték a magyarok, hogy a Csapkin Jóska már rég meghalt.
Mi volt abban a levélben?
Nem tudni. Némelyek azt mondják, hogy egy fiatal comptoirista csinált rossz tréfát és Budapestről elküldetett a szegénynek egy levelet, melyben az az ismeretes német nyomtatvány volt: két szamár és az aláírás: "Most hárman vagyunk".
De ez nem bizonyos.

 

EGYFORMASÁG

Konstantinápoly európai külvárosában, Perán, egy téli éjszaka, játékházból jövet, befordultam a legtisztességesebb sörházba. Nemcsak azért, hogy egy kis álomadó italt szívjak magamba; de azért is, mert hazatérés előtt jól esett megpihenni valahol, ahol csönd, tisztaság és enyhe világítás van. Ahol nincsenek oláh hercegek, lengyel grófok, pávahangon visító orfeumi primadonnák, szennyes abroszok, bikabőszítő vörös falak és metsző fényű gázlángok. Minden korhely a tanum, hogy ilyenkor az az egy-két pohár pale ale igazi tisztító nedü; kimossa az ember lelkéből azt a sok szennyet, azt a sok ocsmányságot, amit az imént látott. És az a néhány kései sörivó, aki ilyenkor egyesével meghúzódva üldögél az asztaloknál, jóleső vígasztalás, hogy íme vannak még becsületes, derék emberek is a világon. Mert aki éjfél után két órakor józanul, elmélkedve nézi, hogyan bizsereg poharában a fehér hab, okvetetlenül igen jámbor, nyugodt lélek; lelkiismeretét nem terheli semmi rossz, nem fél a holnaptól és nemsokára oly ártatlan, csöndes álomba fog merülni, mint a gyermek. Ezek az éjszakai, hallgatag sörivók mind jó emberek.
A szomszéd asztalnál egy csöndes öreg bácsi ült a pohár mellett. Észre sem vettem volna, ha szomjúsága nem győzedelmeskedik nagy nyugalmán. Az álmos legények ugyanis nem hoztak neki sört, hiába ismételgette jó sokáig szép türelmesen: "Garcon, un bock!"
Végre rájuk reccsentett és pedig egyszerre vagy hat nyelven, portugállal, olasszal, némettel keverve a görögöt, törököt és franciát: "Ferete mi zithon! Caramba! Arpa szu getir! Schweinkerl! Ancor un bicchiere di birra! Pezevenk! Un bock!" Aminek mind az volt az értelme, hogy sörre szomjuhozik a tisztes férfiú.
Megnéztem a sör nyelvtudósát. Szép, sima őszszakállú öreg úr volt. Barna bőréről ítélve déli franciának vagy spanyolnak hittem volna, ha a szeme nem oly világoskék. Magas, sötétpiros fezt és kávészínű bőrzubbonyt viselt. Ez az északamerikai vadászruha igen bolondosan illet a török süveghez. A lábán ötujjnyi vastag, nemeztalpú kínai cipő volt, a nyakán indiai selyemkendő. Bő fekete bugyogója a norvég matrózok nadrágját juttatta az ember eszébe. Konstantinápolyban, e nagy álarcosbálban, minden nap annyi különös figurát látni, hogy végre ügyet sem vetünk rájuk; de ez a furcsa szerzet mégis izgatta kíváncsiságomat.
Méltóztatik tudni, hogy az éjfélutáni csöndes sörivókat valami csodálatos szabadkőművesség fűzi össze. Nem ismerik egymást, de azért nem idegenek. Ha egy megszólal, a másik azt hiszi, hogy rég félbeszakított beszélgetést folytatnak. Ezen a réven tíz perc múlva már tudtam, hogy kicsoda az én öreg szomszédom.
Meglepett, mikor elmondta, hogy redemptorista misszionárius; mert semmi papos nem volt rajta. Most épp Ceylon szigetéről jött és Perzsia felé törekszik. De ott nem marad sokáig, mert visszatér vagy Japánba vagy Dél-Afrikába, aszerint, amint majd feljebbvalói rendelik. Meglehet különben, hogy ismét az ausztráliai szigetekre küldik. Mindezt olyan egykedvűen, olyan félvállról mondta, mintha holmi kis kirándulásról volna szó.
Olaszul beszélgettünk. A misszionárius nyelve gyorsan pörgött; de egy-egy kifejezésnél elakadt, mintha keresgélnie kellene emlékezete dikcionáriumában. Gyakran használt francia, spanyol és portugál szavakat is, melyek elvesztek a rokon olasz szóáradatban; de néha angol, német, török és előttem egész ismeretlen nyelvű szókat is kevert beszédébe. Ilyenkor aztán hirtelen visszatért az olaszra és úgy nézett rám, mintha bocsánatot kérne feledékenységéért. Egyszer egy egész mondatot valami csodálatos idegen nyelven mondott. S mikor kérdő pillantást vetettem rá, mosolyogva szólt:
- Ne haragudjék rossz szokásomért. Harminc éve kóborlok a világban és fölváltva vagy húsz nyelven kell beszélnem. Francia vagyok, de magam sem tudnám megmondani micsoda nyelven gondolkodom. Összezavarodott fejemben a tömérdek sok szó; azaz hogy jobban mondva: az erősebbek győztek. Vagyis mikor valamit ki kell fejeznem, mindig az a szó ötlik agyamba, amely szerintem a legjobban festi azt a fogalmat. Száz és száz dolog van, amit afrikai és ázsiai nyelvek sokkal különben tudnak nevén nevezni, mint a tökéletes latin idiomák. Vagy legalább az én fülemben jobban csengenek. Néha kínai, néha tamul, néha japáni vagy tatár szó kergeti el ajkamról az olaszt, nem is szólva az európai nyelvekről, melyek tizével kinálkoznak; ami elvégre nem is csoda, mikor európai emberrel, európai dolgokról beszélek. Mindig a célszerűség diadalmaskodik bennem. Ez az én zagyva nyelven igen tökéletes; húsz egynéhány nép lelkének ereje egyesül benne... Vettem észre, hogy megbámulta különös ruhámat is. Uram, ez a legbölcsebb öltözék a világon. Hasonló a nyelvemhez. Megvan benne minden jó, amit különböző civilizációk teremtettek. Nincs jobb ing a jávai selyemnél. A kínai saru a legkitűnőtt lábbeli; soha nem fárad el benne az ember. Az amerikai bőrzubbony maga a kényelem. A fez áldás, mert minden okos ember borotváltatja a fejét. Nincs nemzet, melynek a ruhája annyi jót egyesítene magában, mint az enyém.
Fiatal, kalandokra vágyó ember voltam én akkor. Ez a világlátott öreg irígységgel és érdeklődéssel töltött el. A Kelet elkábított. Azt hittem, hogy átlépve Európa küszöbét, egy új, idegen, fényes, tündéri mindenség tárul elém; minden lépéssel csodásabb, elragadóbb, meglepőbb. Félénken kérdeztem Pere Mathieu-től: hányszor utazta körül a földet?
Unott kézlegyintéssel felelt:
- Ötször vagy hatszor, magam sem tudom már. Elfecsérlett idő az.
Tudom, hogy a nagy utazók szeretnek kérkedni és örömest játsszák a fásultat, az egykedvűt. Az öreg pap észrevette kelletlen meglepődésemet. Harsány garcon, un bock-ot kiáltván a terem végén szundikáló legénynek, igazolni kezdte magát.
- Ne higyje, hogy hencegni akarok ön előtt. Valamikor én is reményektől dobogó szívvel indultam útnak, meglátni ezt a roppant, ezt a tarka, ezt a végtelen változatosságú világot. A hajón megraboltam az álom óráit, hogy csak ne mulasszak el semmit, amit látni lehet. De már az első utamon az a meggyőződés támadt bennem, hogy a tenger mindenütt egyforma, s a föld alakulásai mindenütt egyformák. Az Óceán olyan mint az Ádria, az Ádria olyan mint a Sárga-tenger. Nagy víz, melyet hol ilyen, hol amolyan színre fest a nap, a felhőkavargás. De csak víz, egyforma víz. És mindenütt egy a föld is. Engem eleinte meglepett, hogy Afrika északi partjai és az olasz keleti kontinens között semmi különbség nincs; hogy a Cordillerák szakasztott a svájci havasok, kivéve, hogy tenger van közelökben; hogy Egyiptom fövénye azonegy a dán homokzátonyokkal. Lesújtott az igazság, hogy a föld csak föld, a hegy csak hegy. Keserű csalódás ért, mikor egy-egy ausztráliai sziget körvonalait épp olyannak láttam, mintha Corsica vagy Elba emelkednék ki a tengerből. És mindig egyforma volt fölöttem az ég is. Hogy a déli kereszt gyémántokból kirakott képe ragyogott-e a fekete boltozaton, vagy a mi göncölszekerünk, higgye meg uram, igen csekély különbség, mert a mindenség egy és változatlan. Kezdetben csodáltam, hogy a nap, a hold az egyenlítő alatt fényesebb és nagyobb, mint nálunk; de csakhamar meggyőződtem, hogy ez mégis csak a mi régi napunk, holdunk s az eltérés parányi csupán. Eleinte nagyon hatott rám a déli növényzet. Ah, a pálmaligetek, az őserdők, a kínai mangrove-szövevények, az indiai bozótok kábító szépek! Csakhogy az ember nemsokára érezni kezdi, hogy ez a nagy újság is megszokottá válik, s a vegetáció minden csodája csak lépcsőfok, árnyéklat a növényvilág egyetemében, a penésztől a libánoni cédrusig.
Az öreg most rágyújtott egy furcsa, fekete, szögletes szivarra.
- Az állatok? Hát az bizonyos, hogy elbámészkodunk egy kicsit, mikor először jön velünk szembe az utcán teve vagy elefánt, akit addig csak menazsériában láttunk. És nem mindennapi találkozás az első púpos ökör vagy tigris sem. De az állatvilág még könnyebben nivellálódik szemünkben, mint a vegetáció. Ausztráliában a kengurut, Afrikában a rinocérost, Amerikában a majmokat csakhamar oly egykedvűen nézzük, mint itthon a macskát, a lovat, a mókust... Az épületek? Aki egy-két évig utazik, hamar rábukkan arra az unalmas igazságra, hogy ház csak ház. A velencei Márk-templom, a reneszánsz palotái, a hindu bálványpagodák, a kínai tornyok, az iszlam mecsetei, a rézbőrű indián vigvámja és az eszkimó sátor megannyi fokozata a civilizációnak s az emberkéz ügyességének; de egyikök sem elég erős arra, hogy kiragadjon bennünket ebből az egyforma világból, és elvigyen valahova, ahol azt mondhassuk: ez más csillagon van, nem a miénken. Ház csak ház, uram, higgye meg nekem. Az aranyos márvány Parthenon és az egyiptomi fellah iszapputrija két véglet; de megvan közte a folytonos összekötő kapocs, mely mindent eggyé, mindent azonossá tesz.
A pap lehajtotta fejét s elmélyedve nézett a levegőbe; pupillája alatt látszott a szeme fehére, mintha messze távolba tekintene.
- A legegyformább pedig a világon az ember. Az olyan apró különbségekről, minő a bőr színe, a koponya alkotása, nem is érdemes beszélni, mert elenyésző semmiség a civilizációk, társadalmak, szokások, erkölcsök, vallások, nyelvek határvonala is. Az a kétezer millió ember, aki e föld térein él, egy lelket hordoz testében. A szeretet, a gyűlölet, az indulatok, a bűnök, a jóság, a rosszaság, a boldogság hajhászása, a küzdelmek, a remény, a kétségbeesés, az öröm a szenvedés egy mindenütt. És ez az egység legnagyobb a halálban. Álltam európai nagy bölcsek, lángelmék halálos ágyánál, és a vacok mellett, melyen emberevő vad haldoklott; láttam meghalni nemes hősöket a csatatéren, és kínai kalózokat, akiket kettéfűrészeltek. Mind csak az ember volt; oly azonos, oly tulajdon egy a halandó a halálban.
Pére Mathieu elhallgatott, megitta maradék sörét, majd az órára nézett és fizetett. Még csak annyit mondott, hogy reggel alkalmasint nagy köd lesz, aztán rövidesen köszönt és eltűnt a teremből kivezető homályos, hideg folyosóban.

 

A BIZTOSÍTOTT ÉLET

Böjükderéből jöttem vissza Sztambulba egy boszporusi gőzösön az én jó barátommal, Mehemed béggel. Mikor déltájt kifelé indultunk a galatai nagyhídtól, még olyan volt a török december, mint a magyar május esteli imádságra azonban egyet gondolt az idő és angol lett. Szúrós, hideg köd; a levegő hig szürke tenger, melynek fenekén mint vak hal úszik a hajó. Bemenekültünk a dohányzó-szobába. Levetettük felsőcipőnket, felkuporodtunk a kerevetre, a kavedsi elénk tett két findzsát meg egy kis szenes serpenyőt, hogy legyen mivel rágyújtani. Megittuk a kávét, elszíttunk nehány cigarettát, aztán teveszőrköpönyegünkbe huzódva, csöndesen pörgettük a játékolvasót és nagyokat hallgatunk. Szemközt a falon lepedőnyi hirdetés virított: valamelyik olasz biztosító társaságé. Piros betükkel franciául, törökül, örményül, görögül csakugy kiabált a sok életbiztosítás. Elmosolyodtam magamban, egy gyermekkori emlékem jutván az eszembe.
- Tudod-e, Mehemed bég, hogy mikor én kicsi voltam, micsoda fogalmam volt az életbiztosításról? Mikor az ilyen hirdetéseket láttam, mindig azt képzeltem, hogy az életbiztosítás abból áll: az ember évenkint befizet valami kasszába egy csomó pénzt és ameddig fizeti, addig nem halhat meg. Furcsa, hogy engem nyolc-tíz éves koromban sokat környékezett a halál gondolata. Féltem tőle és egyszer meg is kértem a nagyanyámat, hogy biztosítsa az életemet. Sőt felajánlottam neki az én kis cserépperselyemet: fizesse abból a biztosítást, de pontosan ám. Ugy-e milyen bohó a gyerekész járása?
Mehemed bég nem mosolygott velem.
- Bohó? Irva vagyon, hogy a gyermekek ártatlan feje többet tud, mint a vén bűnösöké. Az Assicurazioni generali vagy az Azienda ugyan nem vállalná el, hogy valakinek az életét olyanformán biztosítsa, mint azt te gondoltad kicsi korodban. De a próféta Muhammed - béke véle! - örökül hagyott az ő leghívebb híveinek egy csodás titkot, amely apáról fiúra száll az emírek között és mindig csak egyetlen embernek szabad tudnia az egész világon. Ez a titok: hogyan lehessen föltartani Izrafil angyal kezét, hogy valakinek a nevét ne írja át az elevenek könyvéből a halottakéba.
- Ezer mennykő, az az emír, aki bírója ennek a titoknak, óriás üzleteket csinálhat és tönkre teheti a földkerekség minden biztosítótársaságát!
- Ne beszélj erről a dologról liberálisan, mint ti európaiak a hitetlenséget szoktátok körülírni. Ez nem bolondság. Emberségemre mondom, illik erről komolyan szólni. Ugy-e hallottál már a szentéletű Abdurrahman efendi, az ejubi rufái-dervisek sejkje felől?
- Hogyne! Láttam is az öreget amint ott üvöltött a többivel és túlkiabálta valamennyit. Bár a szakálla feketére van föstve, mégis jó nyolcvanasnak látszik. De azt nem hiszem amit mondanak felőle: hogy száztizenkét esztendős volna.
- Száztizennégy, barátom, száztizennégy! III. Musztafa szultán alatt született Boszna-Szerájban, ahol most ti vagytok az urak. Hej, a világnak sokféle forgását látta már a jó öreg Abdurrahman efendi és fogadom, túléli a ma született csecsemőket is.
- Úgy alkalmasint maga-magát is asszekurálta?
- Még az apjánál, aki aztán ráhagyta titkot. Nyolcvan esztendeje immár, hogy bírja.
- És vajon rendszerint hány pandúr áll őrt a sejk háza előtt, hogy kordában tartsa a tolongókat? Mert naponta bizonyosan legalább is tízezer kliense akad az öregnek.
- Mondd inkább: minden tízezer nap van egy. Mert nagy elhatározás kell ahhoz, hogy valaki az életét ilyenformán biztosítsa őnála. Kétélű szablya ez az alku. A halál nagyon messze, de nagyon közel is van a fogadalmas emberhez.
- Mehemed bég, te hű vagy egyiptomi származásodhoz. A szfinksz nem beszélt nálad érthetetlenebb dolgokat.
- Várd sorját és elmondok mindent apróra. Aki rászánja magát, hogy életének megtartása végett ezt a fogadást kösse, annak számolnia kell azzal, hogy abban a pillanatban szörnyet hal, mihelyt megszegi az igaz hit törvényeit. Ember és ragadozó állat, méreg és pokolmasina, tűz és víz, nyavalyák és vénség - attól ő mind elélhet ezer esztendeig. De a bűn tüstént megöli. Voltak emberek, kik életöket ezen a módon meghosszabbítani akarván, azt érték el vele, hogy másnap meghaltak, mert vétkezének. De vannak igazak, kik megtartják a Korán minden betűjét és élnek, beláthatatlan időkön keresztül. Hej pedig az ilyen embernek sokkal nehezebb megmaradni az igazság mellett, mint másnak. Mert tudd meg, Belál efendi, hogy borzasztó változás esik a fogadalmas igazhívők lelkében. A sejk le is akar mindenkit beszélni, aki eljön hozzá végtelen életet kérni. Kitanítja, hogy rögtön halál fia, mihelyt egy csepp bort elnyel; mihelyt szándékkal elmulaszt egy mosakodást vagy imádságot; mihelyt megtagadja az alamizsnát egy szegénytől. De ha az az ember csak erősen megmarad a szándéka mellett, akkor a sejk elmond egy hosszú imádságot, aztán egy csipetnyi zöld port ad be neki. Írtózatos méreg lehet az. A fogadalmas, akárcsak villám ütött volna bele, élettelenül rogyik össze tőle.
- No Mehemed bég, én csak annyit mondok, hogy gyönyörűségesen kezdődik ez a hosszú élet!
- Ne beszélj tudatlanságokat, Belál efendi. Mikor a fogadalmas így elterül, Izrafil angyal kitörli a nevét az elevenek könyvéből, de nem írja bele a halottakéba. A sejk arcra veti magát imádságos szőnyegén s ekkor valami csodálatos zengés hallatszik. Két árnyék suhan a szobába; az egyik fényes, mint a dél, a másik fekete, mint az éjfél. Az egyik angyal, a hetedik ég százhuszonnégyezer szentje közül, aki leszállott; a másik sátán, a legmélyebbik pokol fenekéről, aki fölszállott. Mind a kettő beleköltözik abba az élettelenül heverő emberbe és az azon módon föltámad. Csak az, aki volt; az énje megmarad és nem érzi, hogy a lelke két küzdő ellenségből van összetéve. Azután él és él mindaddig, míg az ördög nem győzi le benne az angyalt. Iszonyú a harc, amelyet a sátán a kerub ellen folytat. Szüntelen incselkedik azzal a sárból való testtel: vétkezzél, mert vétkezni édes. A szent szellem meg azt mondja: maradj igaznak, mert a vétek, az a halál. Kire hallgat jobban a por-ember? Attól függ az életének hosszúsága. Ha örökké az angyal szavát fogadja meg, örökké itt marad e földön; de ha ma cselekszik az ördög csábítása szerint, ma hal meg. Isten mentsen meg attól engem, hogy ilyen alkut kössek; megmaradok én csak olyan szegény, rendes halandónak, mint a többi.
Így szóla Mehemed bég és elhallgatott.
- Hát komolyan hiszed te ezeket a dolgokat, édes barátom? - kérdeztem a nevetés szélén.
- Hinnem kell, Belál efendi, mert tanuja voltam a boldogtalan Emin bég esetének. Félelmes történet az, tanulságos mindnyájunknak. Emin bég, a Rifát basa fia, e módon ért véget, a szemem láttára. Milyen kár ezért a bon garconért, amint ti mondjátok. De elvégre is megérdemelte a gyávasága büntetését.
- Megint nem értelek.
- Egy kicsit hosszadalmas dolog ez. Nézd, már a Leánytorony mellett járunk. Majd elmondom neked otthon, egy csésze teánál.

Emin bég Saint-Cyrben végezte a katonai tanulmányokat, lett belőle tősgyökeres párizsi, mint a többi ott kint tanuló török fiúból s hazatérve, gazdagság és fényes pálya várt reá. Mikor 1293-ban ellenünk tört az orosz, minden becsületes oszmanli szíve tele lett haragos boldogsággal, hogy megint csatába rohanhat, a moszkovot gyilkolni. Csak az egy Emin bég sápadt egyre jobban a háborús hírekre. Mi reszkettünk a harcvágytól, ő reszketett a félelemtől. Mikor a bátorságot osztogatták a szívekbe, ő valahol messze járt. Előttem akárhányszor bevallotta gyávaságát.
- Őrnagy vagyok, mennem kell az első csapatokkal. És megdönthetetlenül él bennem a sejtelem, hogy az első golyó engem ér. Már látom a villanást, amelynek dörgését nem fogom hallani. Mellem közepén át ront keresztül a tizenötfontos, szemem vér-óceánba merül, aztán... Ó irgalmas isten, borzadok, remegek... öngyilkos szeretnék lenni csupa halálfélelemből.
Szégyenkezve hallgattam ezt a beszédet. Kerültem régi barátomat, mert inkább az apám koporsófödelét lássam, mint azt, hogy török ember gyáva. De a sors mindig csak összehozott Emin béggel és a szerencsétlen fiú egyre keservesebben siránkozott. Egyszer azt is mondta, hogy szeretne külföldre szökni a háború elől. Akkor a szemébe vágtam ezt a szörnyű szót: poltron. Elhalványodott, megtámolyodott, aztán elrohant. Mikor ismét találkoztam vele, mintha ki lett volna cserélve.
Holnap a Luft-i-dselil páncélos-fregattal indulok a Dunára - mondá derülten, dicsekedve. - Pompás harc lesz az! Agyonbombázzuk az orosz monitorokat! Nincs különb hajónk a Lutf-i-dselilnél, nem hiába hívják úgy: a dicsőség fényessége. A zászlóaljat födélzetén én vezérlem. Előre dobban a szívem az örömtől, majd mikor eldördül az első ágyú.
Elálmélkodtam.
- Ugy-e csodálkozol, hogy a gyáva Eminből hős lett? - mosolygott. - Könnyű nekem, fiam, mert engem nem jár golyó.
És elbeszélte, hogy micsoda alkut kötött Abdurrahman sejkkel. Én akkor hallottam először e dolog felől. Tudod: engem is új-törökszámba vesznek, hát csak nevettem és azt mondtam, hogy babona az egész. De hasznos, ha így megkeményíti a puha szívet. Aztán nem gondoltam rá többet.
Emin bég elment a fregattal. Három hét múlva a telegráf meghozta az írtózatos hírt, hogy az oroszok Braila fölött fölrobbantották a Luft-i-dselil-t. Torpedóval. Akkor gyilkolt először ez a pokoli szerszám, amelyet magyar városban gyártanak: Fiuméban. Jól kezdte a mesterségét. A páncélos hajóból nem maradt meg egy szeg a másik mellett és vagy hatszáz jó török vitéz meghalt. Egyetlenegy ember menekült meg, halld meg jól: egyetlenegy és ez nem vala más, mint Emin bég. A vízalatti gyehenna-tűz fellökte a levegőbe; nehány száz ölre együtt repült a megriadt madarakkal. Aztán visszaesett a Dunába. Leégett róla minden ruha, a bőre feketére perzselődött; de élt, nem lett semmi baja és másnap este már ott kávézott a ruscsuki csarsián. Ettől a perctől fogva hinnem kellett a sejk csodájában. És a háború száz más okot adott rá, hogy még jobban higyjem. Emin bég őrült hőstetteket mívelt. Orhánjénál az oroszok egyszerre húsz srapnellt lőttek a csapatába; csak emberrongyok maradtak a földön, mindent szétszaggatott ez az acél-jégzápor. Emin bég pedig kimászott összetépett lova alól, a hajaszála sem görbült meg, eltüzelte egy állóhelyben minden töltését és visszasétált a táborba. Százszor lőttek utána: nem fogta a golyó. Csodálatos történet ez. Reggelig tartana, ha apróra elmondanám.
És Amin bég mégis meghalt. Nem a háborúban, hanem itt fönt Pérán, sok idővel a békekötés után. Győzött benne a sátán; a bűn ölte meg. Látom a szemedből, Belál efendi, hogy már folytatod magadban a történetet. Mert te újságcsináló vagy, főleg pedig "jalandzsi basi": a hazudozók mestere. Biztos vagyok benne, hogy te leírod ezt a históriát a gazettában és majd úgy szerkeszted a szegény Emin bég sorsát, hogy megcsókolt egy szép idegen leányt és az a bűnös csók lett a halála. Egy csók és meghalni... kivált ha Leilának vagy Zulejkának hívják, akié az a gyilkos rózsaajak... Ez romantikus, amint ti Európában nevezitek. Hát nem bánom, csak írd le így, te jalandzsi basi. De igazában nem ez lett a szegény Emin bég vége. Sokkal kevésbé romantikus az.
Mikor ez a szegény fiú itt élt már vagy három évig az ő csengelőji nyaralójában, egyszer így szól hozzá lelkének ördöge:
- Nem szégyelled magadat, Emin bég, hogy civilizált, francianevelésű ember létedre úgy élsz, mint valami sötétfejű, rongyos dervis? Te, aki Voltaire-t olvastad! A papok mind huncutok! Minek az az öt imádság egy nap, minek az az öt mosdás? Éld a világodat könnyen, gondtalanul, mint valaha Párisban, ahol Véfournál vacsoráltál és ezreket vesztettél a longchamps-i futtatásokon.
- Ne hallgass rá! - mondá szelid, erős hangján az angyal.
- Bizony édes gazdám, szólott a torok (benne is a sátán rejtőzvén), szomorú az én életem, mióta így elhanyagolsz. A háború előtt szorgalmasan öntözgettél mindenféle jó tüzes nedvekkel; de mióta dicsőségesen hazatértél, nem kapok, csak unalmas vizet meg keserű feketekávét. Miért bánsz így énvelem? Emlékszel-e a jó napokra, mikor annyi édes csöppé vált rózsaszírmot, crémantrosét töltöttél énbelém és jó volt neked is, nekem is.
- Ne hallgass rá! - súgta a kerub.
- Hiszen a pezsgő nem bor - folytatta gaz torok. Az csak cukros levegőből csinált víz. A próféta - béke vele! - csak bort tiltotta el és nem a pezsgőt. Mikor iszunk megint egy kicsit? Egy idő óta mindig csak a hasadnak kedvezesz. Mikor leszel megint az én régi jó gazdám? Hiszen én nem csábítalak rosszra, csak egy pohár pezsgőt kérek tőled; az nem vétek.
- Ne hallgass rá! - mondta még egyszer a lélek jobbik fele. De hiába mondta. Emin bég esteli imádság után kaikra ült, beevezett Galatára s egy óra múlva fönt ült közöttünk Pérán a Flamm-kávéházban, a török tisztek rendes éjjeli tanyáján. Épp pezsgőt ittunk. (Nekünk lehetett, mert nem szerződtünk Abdurrahman sejkkel. Hej, ha tudtuk volna, hogy neki még ez sem szabad!) min felkapott egy poharat és nevetve koccintott. Már az ajkához emelte, aztán megint letette és mintha egyet gondolt volna. Bizonyosan a jó angyal szavát hallotta. De újra csak felkapta a poharat, egy hajtásra torkába öntötte és lerogyott székéről.
Izrafil egy névvel többet írt be a fekete nagy könyvbe.
Harmadnap az osztrák ispotály doktora felbontotta szegényt; azt látta ki az agyvelejéből, hogy vérmes, gutaütésre hajlandó ember volt és a halála nagyon természetes. De az öreg Abdurrahman sejk, aki ott volt a temetésén, nem így gondolkozott. Eltakarta arcát a palástjával, mint mikor kárhozottat gyászol az igazhívő.

Eddig van, amit Mehemed bég mesélt. Onnan jutott az eszembe, hogy a minap olvastam valami újságban Abdurrahman efendinek, az ejubi üvöltődervisek sejkjének élete száztizenhatodik évében történt elhaláloztát.
Alláh, minden próféták és ti, mennyek százhuszonnégyezer szentjei! Talán csak nem ő is?...

 

A HAZUGSÁG

Rám esteledett a kartali rengeteg közepén. Ez a nagy erdőség Kis-Ázsia Bakonya. Félni kezdtem. Ó nem attól, amitől gondolni méltóztatik; mióta a Kara Hasszán feje porba hullott, irmagja sincs itt a haramiának. De azon aggódtam: hol hálok meg én ezen a fülledt, sötét éjszakán; hol kapok egy kis harapnivalót; hol etetem-itatom meg a lovamat. Főképp ez volt a baj, mert a szegény állat bendője ügetés közben már oly furcsán, üresen kongott, amiről minden lovas ember tudja, hogy éhes és szomjas a jámbor pára.
A nagy tölgyek mögül egyszerre fal szürkéllett felém a homályosságban. Az ágak között roskadozó kupola. Mindjárt megismertem, hogy türbe: valami török szentnek a sírja. Patkó-íves ablakának a rostélya csakugyan tele volt aggatva ezerféle tarka ronggyal; a nyavalyások és sebesek hagyták ott a ruhájok foszlányait, hogy ott maradjon a betegségük is. A türbe mellett korán-verses fehér-márvány csurgókút és egy kidőlt-bedőlt oldalú kalyiba. A kalyiba előtt pedig egy őszszakállú vén dervis. Száraz gallyak lángjánál az esti ebédjét főzte.
A jó ember, aki isten nevében jár, a Keleten csak elejébe áll a másik jó embernek és megvagyon mindene, ami kell. Magának eledel és hajlék; lovának abrak és istálló. Azaz hogy itt nem volt istálló; éjszakára oda kellett kötni az én kis szürkémet egy vén tölgyfához. Magunk meg alig fértünk meg a kunyhóban. A dervis a puszta deszkán hált, mert nekem adta ide az egyetlen birkabőrét és szőnyegét. Valamint, hogy vacsorakor akis bográcsból nekem kellett kiennem a legjobb falatokat. Hajnalhasadtával, első imádság után, gazdám nyergelt, mert az utasembernek nincs vesztegetni való ideje. Már a kengyelt tartotta, hogy fölszálljak, mikor egyszerre rám tekintett.
- Mi vagy te voltaképpen, efendim?
Elébb nem jutott eszébe ez a kérdés.
- Én olyan ember vagyok, apám, aki ír.
- Szép mesterséged van, efendim, akármiféle betűvel írsz. Ha ta'alik-betűt vetsz: istennek tetsző dolgot mívelsz, mert szent könyveket másolni áldásos munka. Ha diváni-betűvel írsz: a szultán hasznos íródeákja vagy. Ha rika'aval: derék tisztviselő vagy kalmár lehetsz. Ha szülüsz-betű a tied: úgy adószedőnek rendelt az isten, hogy deftereket tölts tele. Az se baj. Írva vagyon, hogy még az adószedők között is minden ezerből három üdvözül. Ha emberséges vagy, te is a három közé fogsz jutni.
- Ne dícsérd a mesterségemet, apám, mert sátán dolga az. Az én betűm nem ta'alik, nem diváni, nem rika'a, nem szülüsz, se nem sziáket, hanem gonoszabb mindennél: neszkhi az. Amit én írok, abból tüstént nyomtatás lesz. Az én betűmnél nincs szaporább jószág a világon. Egy óra alatt mindenike húszezret fiadzik. Egy betűből húszezer betű lesz, egy szóból húszezer szó, egy sorból húszezer sor. Ami hosszú papiros ezzel megtelik, épp az iszmidi határig érne innen.
Hasszán dervis gonoszul mosolygott, mint az olyan okos ember, aki nem hagy magával incselkedni.
- Nem fogtál meg, Belál efendi. Mert szép a te mesterséged így is. Nem mindig laktam én itt az erdőn. Tudom, hogy vannak újságcsinálók a világon és ők az igazságnak tolmácsai. A hatalmas urak félnek a te hosszú papirosodtól, a szegény emberek pedig bíznak benne. Szultánok szultánja, nagyvezírek nagyvezírje, bírák bírája a kinyomatott szabad szó. Erős ember az újságcsináló-mester. Az ólombetű sebesebben jár és rettenetesebb, mint az ólomgolyó. De csak úgy, ha az igazság indítja. Mert mihelyest hazugság van vele, hasznosabb lett volna, ha az az ólom lent marad a bánya fenekén. Hiszem, efendi, hogy te mindig csak igaz dolgokat írsz és semmi olyat, ami meg nem történt.
Most meg én mosolyogtam furfangosan.
- Jaj apám, szomorú mesterség volna az író emberé, ha a papírost mindig csak megtörtént dolgokkal kéne teletöltenie. Hova lennének akkor a mesemondók, akik könyveket írnak teli olyan históriákkal, amelyek voltaképp nem történtek meg sehol a föld hátán? Az ezeregy éjszaka neked így ezeregy hazugság, Sza'adi Gülisztánja pedig nem rózsák, de füllentések kertje. Helytelen beszédet folytatsz, Hasszán apám, hidd el nekem.
- Ha megértettél volna, nem mondanád ezt, efendim. Én szegény öreg csak megmaradok amellett, hogy újságba és könyvbe nem szabad semmi olyan dolgot írni, ami meg nem történt, mert az mind hazugság. Kétféle dolog eshetik meg a világon, jó vendégem, ne feledd. Az egyik dolog az, ami kívülünk történik: a másik az, ami bennünk. Az egyik a valóság, a másik a mese. Ami kívülünk vagyon, azt érzékeinkkel fogjuk fel és leírjuk legjobb tehetségünk szerint. Ritka boldog ember, aki látott, hallott dolgokat teljes igazsággal tud papírosra fogni, mert a szem és fül is csak por és hamu. De ami bennünk történik, azt a lelkünkkel látjuk és halljuk: a lélek pedig nem földből való. Ha lelked erős hite szerint írod le, ami benned történt, bizony nem hazudsz, sőt a legszebb igazságot hirdeted. De ha a lelked nem hiszi a mesédet, rút hazugság az, rosszabb a csalásnál. A mesédben nem szabad embernek lennie, akiben a lelked kételkedik: szem nélkül látnod kell a formáját, fül nélkül hallanod a beszédét, elevennek kell hinned és nem szabad egy árva olyan betűt leírnod róla, amely ellenkezik az ó valóságával. Mesédben lehet sárkány, tündér, törpe és óriás, minden egyéb teremtetlen állatokkal: de ha lelkedben élnek és hiszesz bennök, úgy mindjárt igazakká lesznek. Igazabbak és kézzel foghatóbbak, mint a legközönségesebb mesebeli ember, aki soha sem volt a világon, mert lelked nem látta és hallotta őt. Az ilyen emberről ha leírod, hogy milyen az ábrázatja, mit beszél, hogyan cselekszik, csupa hazugság. Nem hisz benne senki. Magad legkevésbé. Formája, színe, bármint cifrázd is a leírásban, nincsen neki: hangja üres, tompa és beszélhet mindenféleszép verseket, nem szól jobban az embernek szívéhez, mint mikor az üres kobakban csörgött a kukorica. Viselt dolgaival, életével és halálával nem törődik az ördög se; viszontagságaiban nem féltik, bolondságaiban nem nevetik, koporsójában nem siratják. Mert bátor sok papíros rontódott el miatta: soha sem létezett e világon; nem vala egyéb, mint hazugság, akit nem hitt el senki.
Hasszán dervis megint megfogta a kengyelt, annak jeléül, hogy eleget beszélt. Nyeregbe ültem. Az öreg egyet simított a kis ló sörényén és mosolyogva emelte rám becsületes fekete szemét:
- Ugrullah! Isten kísérjen utadban. Tudod, merre a legrövidebb út Iszmidig? Nehogy eltévedj ezen a nagy erdőn. Mindig csak úgy tarts, hogy a fatörzsek mohos oldala jobbkézt maradjon tőled. Így eligazodsz a rengetegben. És ha nem veted meg egy szegény vén dervis másik tanácsát, megmondom azt is, hogy az írás mesterségében melyik a jó út. Amerre a látó és halló lélek igaz hite vezet. Aki arra jár, nem bódorodik el. Ugrullah!

AKI SEGÍTETT VISSZASZEREZNI A CORVINÁKAT...

Írónak lenni valaha Magyarországon nagyon nagy dolog volt, nem anyagi, de szellemi értelemben. "Tiszteld a tehetséget!" - állt A Hét, a kor egyik legrangosabb - és tegyük hozzá - legérdekesebb hetilapja programjának élén, s ez persze érvényes volt a tollforgatás mindenfajta érdemes képviselőjére is, mindenekelőtt az újságírókra. A múlt század végén a szépírás és az újságírás sokkal inkább összetartozott, mint manapság. A költők és írók számára a mindennapos cikkírás nem csupán megélhetést biztosított, de állandó "ujjgyakorlást" is jelentett, kapcsolatot az élettel, az élményekkel, a közönséggel. Ady és Kosztolányi nemzedéke előtt az egyik leghíresebb, legelismertebb újságírónak Tóth Bélát tartották. Schöpflin Aladár, a Nyugat kényes ízlésű kritikusa, aki még személyesen ismerte, így emlékezett vissza rá: "Tóth Bélának volt egy rendkívüli tulajdonsága, amely csalhatatlan biztosítéka volt a sikernek, akármit és akármiről írt. Igen élénk ösztöne volt a közönséggel való kontaktus iránt, ami körülbelül annyit jelentett, hogy ő maga is a közönség egyik tagja volt, ugyanaz érdekelte, ugyanaz volt az ízlése, a gondolkodásmódja, az érdeklődése, mint a közönségé, nem választotta el őt olvasóitól más, mint az, hogy néhány fokkal többet tudott, és főképpen igen szépen, egyszerűen, a stílusnak minden tudatos mesterkedése nélküli, természetes művészetével tudta kifejezni azt, amit a többi emberek jóval homályosabban, öntudatlanabbul gondoltak... Tóth Bélának a stílusa emelte velejében zsurnaliszta tehetségét irodalmi színvonalra... Azért igazi író volt, de szó szoros értelemben vett szépirodalmi munkáinak is stílusművészet volt a lényege. Maradt néhány novellája, amelyekben tanúságot tett finom és művészi elbeszélő adományáról, de amivel leginkább hatnak, az a... hangulatkeltés teljes készsége..."
Tóth Béla írói munkái közül a legszebbek, legvonzóbbak a török tárgyú elbeszélései, melyeket három kötet: a Török históriák (1888) A Boldogasszony dervise és egyéb históriák (1897) és a Gül baba (1907) adott közre. Bennük nemcsak a romantika fénye lobog, de a mélységes humánum, a kisemberek iránti részvét is megszólal, a tudós művelődéstörténész gazdag ismeretanyaga fogalmazódik meg az anyanyelv avatott mesterének tollán, költői szabadsággal és ihletettséggel, s a részletek iránti újságírói alázattal. Aki elolvassa a fazék-ember bűbájos históriáját, az bizonyára elismeri, hogy Jókai tollához is méltó remekmű, amelyben a természettudományos képzettség, a meleg líra és a szárnyaló fantázia varázslatos elbeszélést teremt. A göverdzsin baba az Egri csillagok Sztambulját idézi, a Facipő az Ezeregyéjszaka hangulatát eleveníti fel, s mégis mindegyik utánozhatatlanul egyéni, eredeti, jellegzetesen Tóth Béla-i mű. A Boldogasszony dervisét szokták legjobb írásaként emlegetni, talán nyelvi remeklései miatt is, de A dervis kilenc egere a maga mesébe oltott bölcsességével, filozófiai mélységével talán közelebb áll a modern emberhez... S valamennyiből a török világ, a Kelet varázsa árad, a távoli kultúra szeretete és tisztelete sugárzik, s a török-magyar kapcsolatokban is megjelenő egyetemes humánum tisztasága és szépsége tündöklik...
De hát ki ez a sokoldalú, személyiségében is ellentmondásos ember, aki egyszerre volt hagyománytisztelő, konzervatív magyar és szabadelvű európai, hallatlanul népszerű közéleti személyiség és mélységesen magányos férfi, kedélyesen anekdotázó öregúr és kíméletlen, már-már maradi kritikus, képzett stiliszta, nagyműveltségű tudós és aktualitásokra vadászó krakéler "ujdonász", remek műfordító, felkészült ismeretterjesztő és mindezen túl és felül - ahogy Schöpflin Aladár is vallotta - igazi író...?

II.

Tóth Béla tehetséges, de talán kissé különc családból származott. Édesapja, Tóth Kálmán, aki bencés szerzetesből vált a magyar szerelmi líra egyik legnépszerűbb képviselőjévé, változatos életpályát futott be. A szabadságharc alatt kardot fogott és hadnagyként csatázott, majd Világos után otthon rejtőzködött, míg 1851-től a Hölgyfutárnál talált alkalmazást. Ettől kezdve rendszeresen jelentette meg verseit, majd történeti drámáit, vígjátékait. Bolond Miska címmel 1860-ban politikai élclapot indított, 1863-ban meglapította az első szépirodalmi napilapot, a Fővárosi Lapokat, amely nemcsak nagy tekintélyre és kedveltségre tett szert, de anyagilag is igen jól jövedelmezett. Végül, élete utolsó szakaszában szülővárosát, Baját képviselte az országgyűlésben, az ellenzék tagjaként. Műveivel országos hírre tett szert, számos verse már életében népdallá vált. Elnyerte a Kisfaludy Társaság rendes és az MTA levelező tagságát is. Jóképű, neves férfiként a nők bálványozták, s mégis keserű, boldogtalan emberként hunyta le a szemét, s ennek legfőbb oka sikertelen házassága.
Feltűnően szép felesége, Majthényi Flóra gazdag, előkelő dzsentri családból származott. Maga is neves költő volt, aki nemcsak szépséget, tehetséget is örökölt. Verseit, amelyeket Szemere Pál bátorítására küldött el a fővárosi lapokhoz, tizenhat éves korától rendszeresen közölték. A két fiatalt az irodalom szeretete és művelése hozta össze, szerelmükre azonban a Majthényi család mindaddig nem adta áldását, míg maga is el nem szegényedett. 1856-ban végre létre jöhetett házasságuk, amely azonban igen hamar megromlott. A két szenvedélyes, szangvinikus természet sehogy sem fért össze, s így végül tizenkét év után, 1868-ban elváltak. Az asszony eleinte magánvagyonából élt, majd engedve nyughatatlan, szabadság- és függetlenség-szerető természetének, bekóborolta a "nagyvilágot", előbb Spanyolországban, majd Algirban és a Szentföldön élt vallásos rajongásba esve. Németül, olaszul, spanyolul tárcákat jelentetett meg, sőt spanyolul önálló verseskötetet is publikált. Világcsavargása után 1908-ban tért haza, s szegényen, elhagyatva halt meg.
A két különös ember házasságából egyetlen utód származott, Béla, a később nevessé vált író, újságíró, művelődéstörténész. 1857. október 20-án született Pesten, szülei kapcsolatának első harmonikus időszakában, amikor azok nemcsak mind sikeresebbekké, népszerűbbekké váltak, hanem még boldog otthont is tudtak teremteni gyerekük számára. A kisfiú a haza, a szabadság és az irodalom szeretetét szinte az anyatejjel szívta magába. Visszaemlékezései szerint gyermekkorának legfontosabb élménye is az volt, amikor négy éves korában édesapját a szeme láttára hurcolták el a "svarcgelb zsandárok" a Károly-kaszárnya pincebörtönébe, lapjának, a Bolond Miskának kritikus, ellenzéki hangja miatt. Szülei művelt emberek voltak, kitűnően beszéltek nyelveket, s a tudás szeretete, az ismeretek elsajátítása a kis Béla számára is természetes volt. Emellett a szünidőben Majthényi nagyszülei birtokain úszott, lovagolt, zenét tanult. Némileg felcseperedve a nagyhírű, pesti piarista gimnáziumba járt, ahová előtte Petőfi és Madách is. Mivel szülei tizenegyéves korában elváltak, bentlakó növendék lett. Kitűnően tanult, vágott az esze, mint a borotva, rengeteget olvasott, s ráadásul fegyelmezett, jóindulatú növendék volt, tehát tanárai szerették és ő is szerette őket. Az iskola kicsit vigaszul szolgált az anyai törődés hiányáért. Elsősorban a latin és a görög nyelv, a történelem és a természettudomány érdekelte, de mire leérettségizett már remekül beszélt németül, olaszul és franciául. Részt vett az önképzőkörben, s tizenhat évesen népies költői beszélyt írt három énekben János barát címmel Kapisztrán Jánosról, amellyel első irodalmi sikerét aratta. 1875-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait előbb az orvosi-, majd a természettudományi karon, de az egyetemet sohasem végezte el. Mint művelt, sok nyelvet beszélő, ellenzéki beállítottságú ifjú, aki részt vett az egyetemi ifjúság mozgalmaiban, csakhamar igen népszerű lett, vezér egyéniséggé nőtte ki magát.
A krími háború óta az orosz-török ellentét egyre élesedett. Az első összecsapás 1876 májusában következett be, az orosz-barát Szerbia megtámadta Törökországot. A szabadságharc leverése óta Magyarországon méltán utált cári birodalom ellen fellépő törökökkel a haladó fiatalság erősen rokonszenvezett. Érthető tehát, hogy mikor 1876. októberében a szerb és a macedón csapatok felett Abdul Kerim pasa nagy győzelmet aratott, az egyetemi hallgatók tömegesen vonultak a török konzul háza elé rokonszenvük kinyilvánítására. A rendőrség a tüntetést brutálisan szétverte, ami persze csak a mozgalom kiszélesedését eredményezte. Az ifjúság fáklyásmenetet szervezett október 25-re a Kerepesi útra (ma Rákóczi út), amit Thaisz Elek rendőrkapitány ismét betiltott. Az újabb megmozdulást azonban a rendőrség már nem bírta megakadályozni, csupán kellemetlenkedett a résztvevőknek. A diákok hatvan tagú bizottságot hoztak létre, amelynek a feladata egyrészt az volt, hogy a török sebesültek javára pénzt és kötszert gyűjtsön, másrészt, hogy Abdul Kerimnek díszkardot készíttessen, s azt a magyar ifjúság tisztelete jeleként egy nyolctagú küldöttséggel Konstantinápolyba juttassa. Az ajándékot átadó küldöttség egyik tagjának Tóth Bélát kérték fel. 1877. január 15-én Triesztből indult a küldöttség, ahol a helybeli, ellenséges érzületű szláv lakosság kővel dobálta meg hajójukat. Az utazásról az ifjú író mindent feljegyzett, megörökítette a botrányos indulást és a tengeri utat, akárcsak ünnepélyes fogadtatásukat, találkozásukat Abdul Kerimmel, valamint Konstantinápoly érdekességeit a táncoló dervisektől a török kávéházakig. Kitűnő megfigyelőképessége, eredeti látásmódja, ízes, elven stílusa éppúgy érdekessé teszi beszámolóját, mint vonzódása, érdeklődése a török nép, történelem és életmód iránt. Művét Konstantinápolyi emlékek címen előbb a Pesti Napló tárcarovatában tette közzé, majd a nagy sikerre való tekintettel könyv alakban is megjelentette.
Itt kell megjegyeznünk, hogy az ifjúság mozgalmának és tiszteletadásának megható eredménye lett, a török szultán 35 Corvinát visszaadott "II. Abdul Hamid Khán Őfelségének ajándékaként a magyar tudományegyetem számára". A kardot vivő fiatalok látogatását három hónap múlva visszaadták Budapesten a szofták - a török mecsetekben teológiai tanulmányokkal foglalkozó, előkelő és művelt ifjak, a török egyetemi ifjúság képviselői. Ez újabb rokonszenv megnyilvánulásokat eredményezett. Fogadásukra a Nyugati pályaudvartól a Hungária szállóig hömpölygött a tömeg, s egymást érték a tiszteletükre adott bankettek, estélyek, ünnepi előadások. A szofták hazatérésük után még többször ellátogattak a magyar fővárosba, s kapcsolatukat fenntartották a török-magyar baráti társaság tagjaival, köztük Tóth Bélával is.
A konstantinápolyi utazás döntő hatással volt Tóth Béla életére, szemléletére, pályafutására. Egyrészt váratlan írói sikere nyomán abbahagyta egyetemi tanulmányait és az újságírói hivatást választotta: 1878-ban a Fővárosi Lapok színikritikusa, majd a Függetlenség szerkesztője lett. Másrészt egy életre eljegyezte magát a török kultúrával, szerette, értette és megismerte azt. Megtanult törökül, ha nem is tökéletesen, s első török utazását 1882-ig többször is megismételte. Gyakran írt török tárgyú novellákat, gyűjtötte a török-magyar történelmi, nyelvi kapcsolatok adatait, anekdotáit, szólásait.
Közben újságíróként egyre ismertebbé vált. Rendszeresen dolgozott Csukássi József és Rákosi Jenő által indított, nagy példányszámú, országos lapba, a Budapesti Hírlapba, mely ekkor még független és ellenzéki beállítottságú volt, majd 1882-ben az Egyetértés kérte fel, hogy legyen tudósítója a nagy port felvert tiszaeszlári peren. Valójában arra számítottak, hogy írásai felhasználhatók lehetnek Eötvös Károly ellen, de ebben csalódniuk kellett. Ahogy írta: "Félórát beszélgettem a koronatanúval és a fejemet fogva szaladtam le a lépcsőn. Ilyen hallatlan rossz és hazug darabot játszani a világ előtt, Magyarország jó hírének rovására. És hogy még én is segítsek az ország ilyen megalázásában. Hát huszonöt Dáriusnak sincs akkora kincse, hogy én ezt megcselekedjem!" Ebben az időben, fiatalon a később erősen konzervatívvá, már-már maradivá váló író-újságíró még egyértelműen a hazai progresszió híve. Szenvedélyesen fellépett a bürokrácia, a korrupció ellen, keményen kritizálta a Thaisz-féle rendőri korszakot, amelynek következménye sajtópör lett ellene. Védőügyvéd nélkül jelent meg tárgyalásán, mert elutasította az ügyvédi bujócskázást, a törvények csűrését-csavarását, s önmaga akarta magát védeni. Perében el is marasztalták, s a váci fogházban kellett letöltenie három havi fogságát. Felfogása miatt felbomlott barátsága Rákosi Jenővel, aminek következtében megvált a Budapesti Hírlaptól. Ezután a Magyar Hírlapba és a Pesti Hírlapba írogatott.
A nyolcvanas évektől nagy utazásokat tett, bejárta a Balkánt, Törökországot, Svájcot, Olaszországot és Franciaországot. Látóköre egyre inkább tágult, tájékozottsága nőtt. Szemlélete a művelt, sokoldalú, hagyományőrző, lassanként egyre konzervatívabbá váló nyugati polgársággal vált azonossá. "Gondolkodásmódja... igazi bourgeios-gondolkodás volt: a városi élet képeit szerette, a természet csak szép látvány, írói képes beszéd anyaga volt neki - írta Schöpflin Aladár. - Mikor Montecarlóból megjött, sokat beszélt a nagy hotelek és a Casino életéről, keveset a tengerről és a természet egyéb szépségeiről, érdekelték a technikai művek, különösen az olyanok, mint a telefon, az írógép (nagy esemény és diadal volt neki, mikor a telefont bevezettette a lakásába, és ő volt az első magyar író, aki gépen írta cikkeit), a repülőgép problémájáról is sokat szeretett beszélni, de nem hitt megoldhatóságában, a falusi ember inkább anekdota-tárgy volt neki, demokratának tartotta magát, de a szociális kérdések nemigen érdekelték, vallás dolgában liberálisan közömbös volt, büszke volt anyai ágon való nemes őseire és apja egyszerű származására egyformán, költői hírnevére még inkább... Filozófiája az a pozitivizmus volt, amely Comte eszményeiből átszivárgott a korabeli francia polgárságba... Magyarországon akkor, a kilencvenes években vetődött felszínre a városi polgár embertipusa. Egyelőre még konglomerátuma volt különféle elemeknek..., de a közös érdekek, közös életmód és mindenféle más közösségek révén már fejlődni kezdett köztük valami közérzés, ami arra vallott, hogy előbb-utóbb egységes vegyülékké kell válniok. Ezt a közérzést testesítette meg magában Tóth Béla, és ezt fejezte ki írásaiban. Ő olyan volt, amilyenné a magyar városi úri embernek válnia kellett volna, amilyen mindegyik szeretett volna lenni, ezt a maga tipikus mivoltát fejezte ki az elérhető legnagyobb teljességgel mindabban, amit írt. Egy önmaga tudatára frissen ráeszmélt embertípus nyilvános szószólója volt - ez a titka rendkívüli sikerének és hatásának."
Íróként a siker kezdetben csak kerülgette. 1882-ben Tollheggyel címen tárcákat, rajzokat adott ki, 1888-ban jelentek meg a Török históriák, de országos elismerést, valódi diadalt 1894-ben ért el Szájrul szájra című könyvével, amelyben a magyarság szállóigéit gyűjtötte össze, magyarázta meg, állapította meg eredetüket. Kuriozumok és anekdoták gyűjteménye volt ez a könyv gondos filológiai kutatásokkal kiegészítve, mely egy nép szellemét és gondolkodásmódját igyekezett megmutatni. A millenniumra készülődő nagyközönség fogékony volt e témákra, de ez önmagában nem magyarázhatja a sikert. A megfogalmazás, ha úgy tetszik, a tálalás módja volt a döntő; Tóth Béla érzékletesen, művészi eleganciával tudott a legkomolyabb tudományos adatokról, tényekről is szólni. Csak az a magasugró viszi át fölényes biztonsággal a lécet, akinek "fölösleges" erőtartalékai vannak. Ezek a művészi erőtartalékok tették oly olvasmányossá és népszerűvé ezt a művet.
Szerteágazó érdeklődésének megfelelően a legkülönfélébb tárgyakkal foglalkozott. Érdekelte a gépírás - Kaiser Gizella gépírási tankönyvéhez előszót írt, akárcsak Tolnai Bűvészet című kötetéhez -, izgatta a fényképezés, erről maga is könyvet készült megjelentetni, de az nem készült el, színikritikái mellett irodalmi kritikákat publikált, támadta Gyulait Jókai-bírálatáért, írt Petőfi Sándorról, Petőfi Zoltánról, Reviczky Gyuláról, Kiss Józsefről. Állandó olvasmánya volt a Nyelvemléktár, a Régi Magyar Költők Tára, Pázmány és Mikes, s ő maga is szüntelenül tanulmányozta anyanyelvét. Rendszeresen dolgozott a Nyelvőrnek, nevéhez fűződik pl. a belépődíj, a szélhámos vagy a szállóige szavak "kitalálása". Remekül tudta más írók stílusát utánozni, ezt hol kortársai modorosságának bírálatára használta, hol pedig a régi korok hangulatának érzékeltetésére, egy-egy régi író jellemzése. Mikes 208. levele Rodostóból épp úgy a stílusművészet remeke, mint A mi Urunk Jézus Krisztus gyermekségéről írott könyv ( 1893), amelyet a régi magyar bibliafordítások nyelvén írt. Emellett lefordított mintegy ötven könyvet, főleg franciából és olaszból, G. Ohnet, Fr. Coppé, C. Flammarion, P. Bourget, De Amicis különböző műveit, hogy csak néhány nevet említsünk.
A történelem már régóta kedvenc területei közé tartozott, 1896-ban megjelentette a Mende-mondákat, amelyben a történelmi tévhitekkel, szándékos vagy öntudatlan ferdítésekkel, legendákkal és rémmesékkel, keletkezésükkel, szívós fennmaradásuk magyarázataival, s a bennük rejlő igazság kikutatásával foglalkozott.
Közben írta újságírói életművét is - politikáról, színházi életről, művészi kérdésekről, a főváros fejlődéséről, a technika ujdonságairól, iparról, kereskedelemről, vallásról, egészségügyről, a családról és még sok más témáról. Életében kb. 1200 cikket közölt a Pesti Hírlapban, a Fővárosi Lapokban, a Függetlenségben, az Egyetértésben, A étben, a Pesti Naplóban, a Magyar Hírlapban és a Budapesti Hírlapban Effendi, Aelos, Ják, Jaákh, Deák álnéven és természetesen a saját nevén. Bámulatos munkabírása tette lehetővé, hogy ennyi munka mellett még társadalmi életet is tudott élni. Reviczky Gyulával, Vidats Jánossal (mezőgazdasági gépgyáros, márciusi ifju, városi szenátor) és Kubik Bélával a Fiume kávéházba járt, amely a szofták gyülekező helye volt, s itt ápolták a török-magyar kapcsolatokat egészen halálukig. Tóth Béla kávéházi látogatásai nem szüntek meg akkor sem, amikor 1891-ben feleségül vette a kávéház pénztárosnőjét, Simon Máriát, akivel 1906-ig nyugodt, boldog házaséletet élt. Feleségével Máriabesnyőre költözött, ahol egyre szaporodó tekintélyes jövedelme kényelmes, kellemes életet biztosított mindkettőjüknek.
1897 a végleges beérkezettség éve számára. A nagyhírű jól fizető Pesti Hírlap állandó munkatársa lett, miközben kikötötte teljes írói függetlenségét. A lapban naponta jelentkezett Esti Leveleivel, amelyek hallatlan népszerűséget hoztak neki. E fórumon új műfajt teremtett az újságírásban, cikkeiben a legfontosabb napi eseményekről mondta el szubjektiv véleményét: az irodalom, a tudomány és a társadalom vitatott kérdéseiről, mindig érdekesen, felkészülten, tiszta magyar nyelven. Személyes, kedélyes viszonyt tudott kialakítani olvasóival - saját élete apró-cseprő eseményeit is beleszőtte sorai közé, például, hogy van egy szép fehér angora macskája, hogy karácsonyra órát kapott feleségétől, hogy a dolgozószobája kellemetlenül sokszögletű, s hogy a cikkeit mindig írógépen írja - s e személyes viszony következtében az olvasó úgy érezte: a cikkíró intim kettesben vele kívánja megvitatni a világ dolgait. A levelek hangja indulatos, kíméletlenül őszinte volt - a gúny, a harag, a lelkesedés és a szeretet egész skáláját bejárta, de minden leírt sor sugározta szerzője hatalmas tárgyi tudását, elfogulatlan kiváncsiságát, s azt, hogy tollát sohasem vezeti önérdek, csak az igazság megalkuvás nélküli keresése, a kiszolgáltatottak és elnyomottak támogatása. Az olvasók maguk is szüntelenül írtak neki, sokan csak miatta vették a lapot, de számosan akadtak olyanok is, akik miatta mondták le előfizetésüket. Rengeteg barátot, de még több ellenséget szerzett, pöröket, párbajokat és kíméletlen ellentámadásokat, de ő sohasem hátrált meg. Véleményeiben megfellebbezhetetlen volt, de egyszer sem uszító.
1897-ben jelent meg A Boldogasszony dervise, valamint 1898-ban a Vasárnapok című novelláskötete.
Írói, újságírói munkája mellett állandóan könyvtári kutató munkát is végzett, így született meg 1899-ben a Magyar ritkaságok, melyben történelmi személyiségekről és tárgyakról írt, akik illetve amik körül legendák keletkeztek. Itt használta fel Gül babával és a tudós debreceni professzorral, Hatvani Istvánnal kapcsolatos kutatásainak eredményeit, s leplezett le több hamis nyelvemléket is. 1899-től 1904-ig folyamatosan adta ki hat kötetes, nagyszabású művét, A magyar anekdotakincset. Munkái közül talán ez az egyedüli, ami ma is ismert. Benne a magyar nép adomáit, anekdotáit gyűjtötte össze a legkorábbi időktől (Ének Pannonia megvételéről) kezdve a Mátyás királyhoz, a mohácsi vészhez, a török időkhöz, sőt kortárs személyiségekhez (Szilágyi Dezső, Szabolcska Mihály stb.) kötődő anekdotákig, megcsillantva egyéni humorát, remek előadókészségét. "Amíg mások a nemzeti géniuszról szónokoltak és szép szavak bérén palotákat építettek - írta Bródy Sándor - Ő a mi számunkra összehordta, amink van, humorunk, történetünk, külön erkölcsünk és szokásaink".
Az 1900-as években újra Budapestre költözött, az Abonyi utcában bérelt lakást, ahol 1906 augusztusáig, felesége haláláig lakott. Ez volt élete legnyugodtabb időszaka. Már beérkezett a szó minden értelmében. Kellemes polgári otthon vette körül, ahol gyakran fogadott látogatókat, dolgozószobája keleti párnáira invitálva, török módra készített jó feketekávéval vendégelve meg őket. Sokat dolgozott, de már nem kellett szerkesztőségi munkákkal bajlódnia, a kiadók vetekedtek érte, munkáit megfizették, s gondtalan külföldi utazásokat, nyaralásokat is megengedhetett magának. 1903-ban megjelent 100 esti levele könyv formában, majd 1906-ban az általa írt Szállóigék lexikona: magyar és idegen nyelvű idézetek magyarázatait adva művelődéstörténeti háttérrel.
Szeretett felesége váratlan halálával élete hirtelen megváltozott, elromlott. Talán még örült 1907-ben kiadott Gül baba című kötetének, de egyre magányosabbá, betegebbé vált. Szívbaj hatalmasodott el rajta, ehhez bizonyára hozzá járult az erős dohányzás, kávézás és szeszesital fogyasztás is - állítólag naponta hét deci francia konyakot ivott meg - és kóros ingerlékenység vett erőt rajta, gyakori dühkitörésekre ragadtatta magát. A kínzó özvegység és a magas vérnyomás tovább rombolta személyiségét. Elviselhetetlen emberré vált, aki mindenkivel összeveszett, legjobb barátaival, leghűségesebb híveivel is. Már a munka is fárasztotta, a közönség kezdett elfordulni tőle, anyagi gondok kerülgették. Utoljára Ady Endrével való méltatlan vitájával írta be nevét az irodalomtörténetbe. Összeütközésüket Schöpflin Aladár így magyarázta: "Utolsó nagy harca Wilde Oszkár és Ady Endre ellen volt. Wilde-t ő, aki nem értett angolul, csak azokból a nyeglén összeválogatott aforizmákból ismerte, amelyeket a napilapok Vegyes rovatában közölgettek műveiből - ezek alapján irtó harcot kezdett ellene. Ady fiatalkori költészete nyilván mind merevebbé váló konzervativizmusát lázította fel, s a költő szenvedélyes gesztusai, nagy zajjal járó föllépése is sértette polgárias diszkréció-érzékét. Ady keményen megfelelt neki."
A vég azután már gyorsan közeledett. 1907. április 3-án - miközben fényképeinek előhívásával foglalatoskodott, halálos végű szívszélhűdés érte.

III.

Életére és munkásságára, de személyiségére és felfogására sem az Adyval folytatott rosszízű vita volt a jellemző. Ahhoz a nagy nemzedékhez tartozott, amely tollával szolgálta a modern, polgári Magyarország kialakulását egy olyan felívelő korban, amikor még nem jelentkezett "a minden egész eltörött" keserű válságérzete. A világ harmonikus egészt jelentett számára, a technika bámulatos forradalmát, a gazdagság töretlen fejlődését. Ragaszkodott a hagyományokhoz, de nem fordult el eleve minden újtól. Büszkén vállalta magyarságát, de nyitott volt más kultúrák iránt is, jól mutatja ezt ifjúságától haláláig megőrzött török barátsága, a keleti életmód és gondolkodás értékeinek őszinte tisztelete és elfogadása.
A méltatlanul elfelejtett nagy magyar tehetségek közé tartozik.
Steinert Ágota

Néhány megjegyzés a szöveg gondozásáról

A szöveget igyekeztünk minél hívebben, a szerző elképzeléseit lehetőleg a legnagyobb tiszteletben tartva, visszaadni. Ezért meghagytuk a nevek és idegen kifejezések eredeti írásmódját, a szavak egybe- illetve különírását, régies alakját, csupán a nyilvánvalóan túlhaladott helyesírást igazítottuk néhány kirívó ponton a maihoz, illetve a szavak különféle használatát a legtalálóbbnak vélt alakjuk szerint egységesítettük. A török szavakat, mondatokat ugyancsak stiláris okokból őriztük meg az eredeti szerint.