Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Párizs, 1968 május
A
francia újbaloldal és háttérbe szorított kommunisták
1968. május 10.
USA Külügyminisztérium
http://beszelo.c3.hu/98/12/10doku.htm
Konok
Péter
A lehetetlent követelve...
A szituacionisták szerepe a hatvanas
évek radikális mozgalmaiban
http://eszmelet.tripod.com/50/konok50.html
Konok
Péter
Baloldali stratégiák - Franciaország, 1968
http://eszmelet.tripod.com/37/konok37.html
Heller
Ágnes
1968
http://beszelo.c3.hu/97/11/13.htm
Heller
Ágnes
1968 - prelúdium a posztmodernhez
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre30/01hell.htm
Schubert Gusztáv
Utcakő és kamera - Saint-Just Godard
http://www.c3.hu/scripta/filmvilag/9807/schubert.htm
Kozák
Gyula
Marwick szerint a (hatvanas évek) világ(a)
http://www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/evkonyv01/kozak.html
Kozák
Gyula
1963
http://www.c3.hu/scripta/beszelo/97/05/9.htm
Haraszti
Miklós
1969
http://www.c3.hu/scripta/beszelo/97/12/1969.htm
Serge
July
1968 május - mesék, legendák és a valóság
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre30/14july.htm
Rada
Ivekovic
A reciklált francia május
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre30/25iveko.htm
Vajda
Éva:
1968 - Párizs - diáklázadás
in Fordulat 6. szám, 1990. nyár
14. oldal
http://tek.bke.hu/fordulat/fordulat6.pdf
TOMPA MÁRIA
Párizs, 1968 május
- Egy civil naplója
a hallgatag többségből -
Style
Műhely Document
1998. XXII. évfolyam, 3. szám
Párizs,
1968. május 25., szombat.
Az utóbbi napokban minduntalan József Attila sorai jutnak eszembe: "Jöjj
el szabadság, te szülj nekünk rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép
okos fiadat".
Most fog kiderülni, Nyugaton mit jelent a szabadság, azaz
engedik-e a szabadság nevében érvényesülni az anarchiát is, vagy inkább vállalják,
hogy a rend nevében megszorítják a szélsőségeket. De kik azok, akik "vállalják"?
Képes-e még minderre a kormány?
A napokban Párizsban megrendezett észak-vietnami,
amerikai tárgyalások előestéjén az információs miniszter a televízióban felkérte
az egyetemistákat a rend megtartására, hogy a francia főváros a béke fővárosa
lehessen.
Sok minden történt azóta, és főleg tegnap estétől a több mint rendkívüli,
már hadiállapotok megszokásának útjára léptünk: ahol semmi sem biztos, ahol a
régi mindennapi békés munkával szemben felülkerekedik a kérdések halmaza, kínos
várakozás egy homályos jövő előtt, az egyéni vergődő állásfoglalásra való villámgyors
készség.
Tegnap este 9-től hajnali 4-ig hallgattuk a rádióban a Quartier Latin-ből
a helyszíni közvetítést. Este 11 óra felé az offenzív gránátok bevetését már ágyúzásnak
véltük innen a lakásunkból, ami kb. 10 km-re van a Latin negyedtől.
Ma reggel
9-kor elindultunk megnézni a csatateret a Latin negyedben. A jobb parton, a Tuileries
közelében hagytuk az autót. (Érdekes volt megfigyelni: minthogy Párizsnak nem
egy, hanem több központja, belvárosa van, így a jobb part bizonyos negyedeiben
egyáltalán nem lehet érzékelni, micsoda világrengető felfordulás zajlott egész
éjjel a Latin negyedben.) Útirányunk: Pont Royal, rue des Saints-Pčres, boulevard
Saint-Germain, boulevard Saint-Michel, rue Soufflot, Panthéon, rue d'Ulm, Gay-Lussac
és vissza a boulevard Saint-Michelen.
Ez utóbbi táján szétdobott barikádok
mindenütt: a rendőrség útkaparó gépekkel tolta félre a felszedett utcakövekből,
felborított autókból, szemétrakásokból összehordott sáncokat. A rendőrök egész
éjszaka könnyfakasztó bombák százait eregethették a levegőbe, még reggel is elviselhetetlenné
tették a hosszabb álldogálást. Barátomat hiába noszogattam, hogy menjünk tovább,
mert egyre erősebben csíp a szemem, ő rendületlenül filmezett, mint akin gázálarc
van.
A Cluny múzeum kerítése kibontva: végre belülről is meg lehet nézni a
római termákat. Felülről szemlélem - már amennyire látok! - a romok körül sétálókat:
nézelődnek, tanácstalanul álldogálnak, semmi újat nem találnak, amit kívülről
ne láttak volna éveken át nap mint nap arra járva, nem tudnak mit kezdeni azzal,
hogy végre szabadon bejutottak egy tiltott területre. Ez az egész mostani felfordulás
szimbóluma is lehetne.
Langyos májusi ködös szemerkélés. Sok a kiégett, felborított
autó, felszedett utcakövek, betört kirakatok, kiégett kávéházak, kivágott, évszázados
fák. 11 óra: nincs nagy autóközlekedés a Saint-Michelen. A gyér forgalom könnyedén
szlalomozik a füstölgő roncsok között.
Több lármázó, vitatkozó csoportosulásba
furakodunk be. Szürreális látvány, hogy mindenki a szemét törölgeti, mintha sírna.
Meglepett, megszeppent kispolgárok, munkások, családanyák beszélgetnek rendőrökkel,
diákokkal, a pillanatnyilag sztárként szereplő és viselkedő "felkelők"-kel.
(Kit érdekel a két héttel ezelőtti nagy botrány Mireille Matthieu menyasszonyi
ruhájáról, pedig még mindig ott díszeleg az "ügy", agresszíven ismételgetve
saját magát az újságosbódék üvegkirakatában.) Beszélgetnek, vitatkoznak, azaz
mindenki fújja a magáét. Egy rendőr megjegyzi, hogy 1956-ban Budapesten tankokat
vetettek be a civil lakosság ellen! Mindenhonnan vállvonogató, legyintő válasz:
"Oh, la-la, törődünk is mi Budapesttel, messze van az innen! Minket a saját
bajunk érdekel! Könnyű érvelni távoli, talán meg se történt dolgokkal! Szóval
mi, párizsiak, örüljünk neki, hogy nem tan-kokkal jöttek a szegény diákok ellen?!"
Igen, a "szegény diákok" - de mi az, hogy diák? vagy egyetemi hallgató?
én is az vagyok. A diák-lét nem státus, hanem fázis, nem foglalkozás, sem nem
hivatás; a "vándor" szónak stabilabb és egyértelműbb a jelentése, mint
a diáké. De hát mára mégis az egyetemi hallgató státus lett, forradalmi erő, amely
félelmetes a maga hevességében. Mert néhány vezető (talán) tudja, mit akar, de
a diákok nagy része vakon szerepel ebben a nagy felfordulásban, élvezi a fontosságát,
a pótcselekvés felfújt ballonjában tetszeleg.
És a diákok nagyon fáradtak.
Érdekes összetevő egy forradalomban a fizikai kimerültség. Még aki nem sebesült
meg a tüntetők közül, az is egy egész éjszakai barikádharc után csak szédelegni
tud. Márpedig aki ilyen fokon fáradt, az hajlamos az önsajnálatra. Így sérelmük
és méltatlanságuk jogosultsága, illetve annak szubjektív érzése kimerültségükkel
egyenes arányban nő. Az őket körülvevő kispolgárok és családanyák úgy nézegetik
őket, mint a csodabogarakat, annál is inkább, hogy a csodabogarak bebiflázott
marxista és maoista szövegeket nyomnak, a Kommunista Kiáltványból idéznek, és
azt ismételgetik, hogy nem elégszenek meg homályos ígéretekkel a kormány részéről,
meghívták őket, hogy vegyenek részt a politikában, de ez őket nem érdekli, szabadok
akarnak lenni, ez minden! Fáradtságuk nem engedi, hogy bővebben kifejtsék, miben
áll ez a szabadság.
Körülnézek. A "hallgatag többség"-ből sokan
merészkedtek be a Latin negyedbe ezen a furcsa, ködös reggelen. Mindenki álmos,
mert mindenki hajnalig a rádiónál ült. Ha földrengés lett volna Párizsban, akkor
sem lennének ilyen levertek az emberek. De ez nem akadályozza meg őket abban,
hogy vitatkozzanak. A franciák akkor vannak elemükben, amikor kibeszélhetik magukat.
A szólásszabadság itt a legnagyobb szentség. De miután mindent elmondtak, ami
nyomta a szívüket, akkor is követelik. Mert hisz... akkor a továbbiakban miről
beszélnének?
Aki nem beszél, az nagy, szlogenekkel teleírt táblákat cipel.
Csodás termékenységgel bújtak elő a szervezetek: gyűléseznek, alapító okmányokat
szerkesztenek, ellentmondanak, átfogalmaznak. Minden posztra akad azonnal ember.
(Tragikomikus ez az orvosok esetében, náluk igazán a cselekvés számít, nem pedig
a vég nélküli konferenciázás. A minap az Ordre des Médecins, az Orvosi Kamara
gyűlésezett, és magnetofonra akarták venni az újonnan fogalmazott alapokmány szövegét.
Az "ellenség" azonban minduntalan el akarta vágni a kábelt. A résztvevők
pillanatonként az asztal alá néztek, lábukkal tapogatóztak, nem kúszik-e ismét
az "ellenség" a magnetofon zsinórja felé...)
Bizony ez maga a megvalósult
szürrealitás. Sokszor az az érzésem, a jóakaratú reformtörekvések megint csak
a háttérbe szorultak, mint annyiszor már a történelem folyamán, és parler pour
parler, beszéd a beszédért lett az egész felfordulásból - ettől pedig annyira
megmámorosodtak az emberek, hogy észre sem veszik, lassan a létük forog kockán,
a reformtörekvéseknek megint egyszer lőttek. De Gaulle nem sokat beszél. Sokan
hívei közül ki is ábrándultak belőle az első, hétperces rádiószózata után.
A Sorbonne főépülete felé igyekszünk: alig akarnak beengedni a karszalagos őrök.
Közöttük felismerek nem egy clochard-t, csavargót, akiket, az előadásokra jövet,
a padokon vagy földön alva szoktam látni a Sorbonne terén. Lám, most karszalagos
őrök lettek, nem vagyok meggyőződve arról, hogy teljesen kijózanodtak. De fontoskodva
feszítenek, összevont szemöldökük, durva terelgető mozdulataik, személytelen bánásmódjuk,
a sok üvöltéstől berekedt hangjuk gyanúsan emlékeztet az ötvenes évek Budapestjén
az utcákon járkáló civil rendőrökre: vak fanatizmus, erő fitogtatása, végre kézbe
kapott hatalom, gyanúsítás ott is, ahol nincs ok...
A diákkártya felmutatása
ellenében bemehetünk. Az udvaron teljes a nyüzsgés. A klasszikus stílusú kápolna
előtt diákok égetik a szemetet. Egy Che Guevarra-frizurás fiú néha a tűzre dob
valamit, amitől igen büdös füst kerekedik, és amitől mindenki, nem odatartozó
hanyatt-homlok menekül. Egy másik fiú kezében egy feliratos vörös lobogó, mely
a munkás-diák egységet hirdeti: a korlátra akarja illeszteni, lassú, fáradt, lusta
mozdulatokkal, de az erős szélben a nehezékek alól (felszedett utcakövek!) minduntalan
kibújik a vászon. A kápolna oszlopain Marx, Lenin, Trockij, Mao, Che Guevara bekeretezett
képei, egymás mellett, békességben.
"Botrány! Sehol egy francia ideál!
- morog mögöttem valaki. - Miféle forradalom ez, ahol nincsen hazai példakép?
Pedig volna éppen elég nemzeti nagyság, múltból, jelenből is, akire hallgathatnának.
De például Montaigne-nyel a Sorbonne-téren senki sem törődik... már az is megtiszteltetés
jele, hogy nem öntik nyakon vörös festékkel".
Az udvaron Victor Hugo
szobrát is a tevékenykedő forradalmárok közé sorolták: a kezébe illesztettek egy
vörös lobogót, amitől furcsa mód elevennek és szomorúnak látom.
Mögöttem két
férfi halkan beszélget:
"Egyetlen élő ember van, akire hallgatnak: Daniel
Cohn-Bendit. A ťDany le RouxŤ: más körülmények között talán valamiféle Danny Key
lett volna belőle, szórakoztató szteppelő. De most, kihasználva a tömeghisztériát,
az ifjúság lelkén szteppel." - "Igen, és elméletben az ismeretlen katona
sírján, az Arc de Triomphe alatt, amit állítólag ťmonument conŤ-nak nevezett.
A nemzetgyűlésben egy képviselő, megfelelő bocsánatkérések után, fel is olvasta
ezt a nyilatkozatot... mire a jelenlévők? - szkeptikusan a vállukat vonogatták:
no és, minek ezen így felháborodni?"
Marx, Lenin, Trockij, Mao, Che Guevara:
halottak, mártírok, hősök. Moszkvai emigránsoktól hallom, hogy telefonon azt kérdezik
tőlük orosz honfitársaik: "Mi az, a franciák teljesen megőrültek?" -
Igen, húsz, ötven meg száz év távlatából pislognak itt a Sorbonne udvarán értetlen
arccal e nagy világforradalmárok. Mao távoli ázsiai istenként tekint le a képről,
mert előtte még füstölnek is. Hiszen itt, Párizsban pontosan ellenkező célért,
az individualizmus még nagyobb győzelméért folyik a harc. Ezek a drugstore-töltelékké
sorvadt egzisztencialisták nem tudják, hogy Kínában a tömeg a szent, és az az
eretnek, aki síkra száll az egyéniség jogaiért. Itt: "önigazgatás",
"egyéniség", "több szólásszabadság"... Furcsa: mintha itt
Franciaországban most találták volna ki a szólásszabadságot, mintha valami új
színfolt lenne a francia közéletben. Mintha nem is tudnák, hogy szólásszabadságban
fürdenek. Mint az úrhatnám polgár: "nem is tudtam, hogy prózában beszélek".
De sok minden hangzik el "spanyol viaszként": az egyéniség megőrzése
vagy visszaszerzése címén már régóta ismert, a köztudatban régen élő fogalmakat
akarnak újként eladni.
Szeretném itt a Sorbonne feldúlt udvarán elkiáltani
magam, amit Szindbád mond az Ezeregyéjszakában: "Emberek, késedelem nélkül
térjetek vissza a hajóra! A sziget, amelyen vagytok, voltaképpen egy nagy hal!"
Odéon színház: már a szabad belépéssel baj van. Megint karszalagos, borostás őrök
állják utunkat: "Ez nem bejárat, ez kijárat!" - és terelnek a másik
ajtó felé. Ott pedig: "Ez nem bejárat, ez kijárat, tessék a középső ajtón
bemenni!" Valahogy bejutunk. Igen zsúfolt a "nézőtér". A színpadon
a vasfüggönyt leengedték, a kis ajtó nyitva, keretében egy jelmezbe öltözött forradalmár
(vörös, mezítlábas, XVIII. századi-hálósipkás harcos) nézelődik a nyüzsgő tömegre.
(Megtudtuk, hogy Jean-Louis Barrault, a színház igazgatója hosszas alkudozás után
kénytelen volt a kelléktárba beengedni a felkelőket, hogy 1789-es hangulatot tudjanak
elővarázsolni. Másik változat szerint lelkesen keblére ölelte őket... akik azonnal
minden értékes színházi jelmezt széjjelhordtak, beléjük bújtak, lobogót hasogattak
belőlük.) Egy karszalagos funkcionárius-forma, nem-nélküli figura próbál rendet
teremteni, egyre jobban hadonászik, őrjöngve rázza a fejét. A tömeg élvezi, egyre
nagyobb a zaj. Amint két szót szól valaki, alig bírják türelemmel, két perc múlva
kifütyülik. A karok a levegőben lengenek, mindenki egyszerre akar beszélni. Mindenki
csak saját magát veszi komolyan, és mintha a másikat csak azért hallgatnák meg,
hogy hahotázhassanak rajta. Miután kifütyülnek valakit, ismét szólásra jelentkezik
egy másik, szól néhány "individuális" szót, őt is kifütyülik, és ez
így megy, míg ott vagyunk jó másfél óra hosszat.
Egyszer csak felszólal egy
kis fekete hajú, erős állú, ideges szemű, finom-kezű férfi. Elöljáróban elmondja,
hogy nem forradalmár, ő színész, de megtanulta X. Y.-tól, hogy forradalmárnak
nem születik az ember, hanem azzá válik! Őt is a körülmények kényszerítették arra,
hogy politizáljon (kezdődő morgás). A kis ideges szemű színész felemeli hangját:
"Bocsánatot kérek! látják, én kérek bocsánatot! Csupán négy oldalt akarok
felolvasni (pisszegés, fújás), nem, ne féljenek, ez nem hosszú, de higgyék el,
nagyon sokat foglalkoztam az állam átszervezésének problémájával, nem akarom,
hogy a munkám kárba vesszen (hangos fütyülés, közben halántékán kidagadt erekkel
próbálja túlüvölteni a közönséget)... a munkásokat fel kell világosítani, értik?
ez az értelmiségiek feladata! eddig ezt bűnösen elmulasztottuk! Menjen De Gaulle!
Jöjjön Mendes-France!" (részben taps, részben hurrogás).
Valaki elkiáltja
magát:
"Mi nem akarunk egy embert egy másikkal helyettesíteni! Itt nem
személycseréről van szó, hanem a rendszer gyökeres megváltoztatásáról! Mi a nép
diktatúráját akarjuk, ahol nem az egyes emberek uralkodnak majd!"
Egy
másik bekiabáló:
"Hát mégiscsak ember formájú társadalomban élünk, egy
embert mivel akarnak helyettesíteni, ördöggel? marslakóval? bohóccal?" (hangos
hú-hú).
Megfontolt tanárforma kér szót:
"Márpedig az embert csak
emberrel lehet helyettesíteni. Ha kiemeljük a gerincet valamiből, egy másik gerincformájú
szervet kell a helyébe illeszteni! A gerincoszlopot nem lehet se gömbbel, se kockával
helyettesíteni. Ez is természeti törvény. Ha valaki megszegi, saját magára hull
vissza az eredmény. Büntetlenül nem lehet sem a Föld, sem az ember vonzóköréből
kikerülni!"
Néhány másodperc szünet, aztán valaki bekiabál: népi demokratikus
államformát indítványoz. Ez sokaknak tetszik. Csak néhányan tiltakoznak: "nem
akarunk totalitárius kommunizmust!"
Egy szürke emberke, csendes, monoton
hangon elmondja, hogy ő az elmúlt húsz év alatt hetedik emeleti padlásszobájában
kidolgozott egy mindent átfogó forradalmi államtervezetet! Ez élete nagy pillanata:
hagyják, az istenért, hagyják előadni! Erre várt húsz évet! - Nem hagyják.
Már-már fárasztóvá, egyhangúvá válik számomra a nyüzsgés ("grisaille de la
polychromie" - suttogja mögöttem valaki), mikor a díszpáholyon keresztül
mellém mászik egy középkorú, polgári külsejű nő. Kis idő múlva oldalba bök: nem
tudom-e, ki az a szakállas irányító-ember ott középen, mert mindenhol felbukkan
a Quartier Latin-ben. Azt felelem, hogy nem tudom, talán színész. Nem, nem, válaszolja,
ő színésznő, ismerné, ha az lenne. Mindenesetre a szakállas egyre nehezebben tud
csendet teremteni az alkalmi előadók világmegváltó szónoklatai számára. Hiába
hivatkoznak egyre-másra a szólásszabadságra. Végül a kelléktárból a színpadról
odadobnak neki egy tülökforma dudát. Ettől kezdve a hangzavarhoz állandó tülkölés
is járul.
Egyszerre erőteljes, zengő hangon elkiáltja magát szomszédom, a
színésznő:
"Hagyják már szóhoz jutni azt a kis anarchistát ott a sarokban!
Egy anarchistához képest igen szerényen viselkedik!"
A "kis anarchista"
szerényen előlép, körülnéz és tőmondatokban elmondja, hogy ő biztosítási ügynök,
és csak annyit akar mondani a jelenlévőknek, hogy mindent de igazán mindent, és
mindenkit de igazán mindenkit leszarik az életben. Köszöni, hogy meghallgatták.
És ezzel eltűnik. - (Tapsvihar.)
Egyenként a szónokok önkéntes világmegváltóként
lépnek fel. De mikor egy nő felháborodva hiányolja a helyes információkat, a tülkölő
irányító okító hangsúllyal válaszolja: ha valaki tájékoztatást akar adni vagy
kapni, az menjen a forradalmi bizottságokhoz, azok arra valók. Mi itt beszélgetni
jöttünk össze.
Igen, hát ez a helyes kifejezés.
A Magyar Nemzet meghatottan
írja Budapesten, hogy Franciaországban a várakozáson felül a legszebb régi munkásmozgalmi
légkör uralkodik. Nevetséges. Itt a legszebb XVIII. század-végi bővérű, megittasodott
- de érzékelhetően teljesen dilettáns! - forradalmi hangulat uralkodik.
Hazafelé
jövet egy plakátot látunk, hatalmas piros betűkkel ez áll rajta: "Te eszel!
De vajon gondolkozol-e?" - Tényleg, az Odéonban (amely annyi igazán szép
felemelő, és főleg gondolatébresztő színházi előadás emlékét őrzi) üvöltő világmegváltók
közül hányan gondolkodnak? De Gaulle egyik hírneves-zengzetes mondása: Franciaország
azzá válik, amivé teszik. Itt most az egyik gyakorlati főkérdés az, meddig hajtja
az embereket a vak szabadságvágyuk, a másik pedig az, akad-e a kellő pillanatban
egy olyan vezető egyéniség, aki valóban gondolkodik, aki tudja, mit kell tenni,
és meggyőzően ki is tudja fejezni. Olyan ember, aki nem egy a nyájból. Máshogyan
fogalmazva, vajon De Gaulle képes-e még erre?
Május
26., vasárnap.
Francia szomszédainkkal beszélgetünk: vajon kikből tevődik
össze a tüntetők csoportja? Minek hívjuk őket? Fiatalok? - nem csak fiatalok vannak
közöttük, és nem minden fiatal áll mellettük. Forradalmárok? felkelők? - hol van
itt komoly ok komoly forradalomra? Izgága lázítók? - a munkások és az egyetemisták
reform-követelései között van valóban sok igazságos szempont, nem lehet negatívan
felfogni ennek a megmozdulásnak a magvát. No akkor egész egyszerűen: a franciák?
a tömeg? - ez túlzottan általánosító. Lényeg az, hogy komoly polgárháborús veszélyről
van szó, ami persze azt jelenti, hogy az egyik francia így gondolkozik, a másik
meg úgy. De hogyan? Ötvenmillió-fajtaképpen. Még ránk, magyarokra mondják, hogy
széthúzóak vagyunk.
Sajnos nem érzem, hogy a rádió, az utca vagy akár különböző
szervezetek nyilatkozatai, akár a kormány vagy a parlamenti viták elégségesek
lennének egy valóságos keresztmetszet létrehozására. Mindenesetre nyilvánvaló,
hogy vannak a tömegben olyanok, akik gondolkodnak, és vannak olyanok, akik tudatosan
tesznek rosszat.
Ma, május 26-án, kb. 50 órával a Latin-negyedben lezajlott
barikádharcok után érezhető végre egy kicsit a lecsillapodás. A kormány tegnap
délután 3 órától ma hajnali 4 óráig, kis megszakításokkal, tárgyalt a szakszervezeti
vezetőkkel. Van remény rá, mondják, hogy még ma éjszaka megállapodnak. Már egy
hozzávetőleges időpontról is beszéltek, ami a munka újrafelvételét illeti: csütörtök
előtt viszont semmiképpen, és az összes üzem, vállalat együtt kell hogy felvegye
a munkát, nem egymás után.
Ha egy-két héten belül Párizs élete valóban normális
kerékvágásba lendül vissza, értetlenül fogunk nézni továbbra is az elmúlt (ó,
jaj, bárcsak már múlt lenne!) hetek eseményeire. Mi volt ez? Kiknek a forradalma?
Vagy természeti csapás, mint mikor az Arno nemrégiben elárasztotta Firenzét? Vagy
mi volt? Szégyellni fogom magam, egyrészt azért, hogy az Odéonba nagy érdeklődéssel
léptem be azon a napon, hogy az ott fellépő hordószónokokat bizonyos mértékig
komolyan vettem, illetve vártam, szóljon már közülük legalább egy, egyetlenegy
tudatosan gondolkodó, önálló, konstruktív koncepcióval, konkrét javaslatokkal
előálló ember. Istenem, most érzem, és micsoda súllyal nehezedik rám, hogy milyen
ritka emberpéldány a gondolkodó. Szégyellni fogom magam másrészt, hogy begyulladtam,
respektáltam a tömeget, érveltem, szorongtam, titkon reméltem mégis, hogy olyan
időket élünk már, mikor koncepció nélküli anarchisták, vagy könyvből frázisokkal
táplálkozó fanatikusok nem tudnak néhány nap alatt felborítani egy civilizált,
kulturális értékekben élő és igyekvő, fejlődő országot. De lám, azt se tudjuk,
a felszín alatt nyugodt volt-e ez az ország vagy sem. Csak külföldi, fizetett
agitátorok uszították fel, vagy valóban nyugtalan volt? Egy szociáldemokrata képviselőt
idézve: a franciák éppen elegen vannak, éppen eléggé nagy történelmi, társadalmi
tradícióval és gyakorlattal rendelkeznek a szabadság kivívására, éppen elég nagy
a jelen szellemi tekintélyük ahhoz, hogy sorsukat ne tegyék könnyelműen lepénzelt,
más országból jött agitátorok kezébe.
És ha mégse lendül normális kerékvágásba
Párizs élete? Hiszen ma még minden cseppfolyós. Ha a holnapra az UNEF (Francia
Egyetemisták Nemzeti Uniója) által szervezett újabb tüntetés elmérgesíti a helyzetet,
ha a kormány nem mutat elegendő energiát (mint ahogy máris félig-meddig kicsúszott
kezéből a kezdeményezés), akkor, akkor tovább sodortatjuk magunkat az árral, tovább
fülelünk jobbra, balra, megpróbáljuk összeszedni darabokból a Valóságot, mely
összemorzsolódott a Helyzet sokrétűsége alatt.
Május
30., csütörtök.
Hihetetlen gyorsasággal változnak az események. A ma délután
kiadott holnapi Le Monde este már nem érvényes. Miután De Gaulle tegnap kivonult
Colombey-ba, úgy látszott, a kormány és vele Franciaország hosszú időre zátonyra
fut. Ma azonban a köztársasági elnök bejelentette, nem mond le, sőt, Pompidou
miniszterelnököt is megtartja posztján, összehívja a minisztertanácsot kormányátalakítás
céljából, Franciaországot nem teszi ki a kommunizmus, sőt az anarchia veszélyének.
Közel egymillió ember gyűlt össze a Concorde-téren tüntetni De Gaulle mellett.
Ilyen tömegnek a fele sem gyűlt össze soha egyetlen diák- vagy munkástüntetésen.
Másrészt viszont a mindennapok megélése egyre nehezebb. Nem volt igazam, éppen
nem lehet hasonlítani az Arno kiáradásához ezt a párizsi "forradalmat".
Akkor Firenzében a víz visszahúzódása után rögtön nekifogtak a károk kijavításához.
Mindenki teljes erőbedobással dolgozott. Most itt Párizsban az élet egyre bénább
lesz. Az emberek egyre blazírtabbak. Az élelmiszerszállítást még úgy-ahogy biztosítják,
főleg a kis üzletekben, de azok is félig üresek. Eltűnt a cukor, a rizs, az olaj,
a liszt. A zöldségféle ára az egekig felszökött. A nagyáruházak, és az élelmiszer-áruházak
zárva tartanak. A bankok is teljesen megbénultak: korlátozták a készpénzkiadást,
a devizakiadás pedig megszűnt. Mindenki szédelegve jár az utcán, kicsit cél nélkül,
a várakozás visszfénye csak messziről, mélyről tűnik fel a tekintetekben. De érdekes
megfigyelni, hogy a városban nagy kiterjedése miatt eloszlik a zendülés hangulata.
A boulevard des Capucins elegáns kirakatai előtt nem lehet érzékelni, ami a Latin-negyedben
történik. Ez a tény szürreálissá, álomszerűvé teszi a válságot.
Csak a nagy
sugárutakon és körutakon hordja el a katonaság a szemetet. Az utcán sok helyen
embermagasságú buckákban hever a szemét, nap süti, szél hordja. A tüntetők a barikádokhoz
az utca közepére hordták, meggyújtották, de így legalább a szemét problémája néhol
megoldódik. A benzinkutak bezártak. Az útonállás módosult: "benzint vagy
életet!" És mikor a szerencsés benzintulajdonos rálép a gázra, hogy az útonállótól
megszabaduljon, belelőnek az autógumijába.
Ide jutottunk egyetlen hét leforgása
alatt. Az emberek halkan morognak, de nincs pánik! Ez érdekes. Csak közhelyeket
szűrnek át fogaikon: "Micsoda élet! Micsoda zűr! Végül is mi magunk vagyunk
a szenvedő alanyok, nem?" Mindemellett senki sem gondol arra - és milyen
rugalmas, kipihent természetre vall ez! - hogy holnap talán nem lesz se kenyér,
se tej, se villany, se gáz. Szomszédaim mosolyogva mondják: "Ne nyugtalankodjék
asszonyom, meglátja, minden elrendeződik".
Mégiscsak mediterrán ország
ez, ahol a legvehemensebb dolgok is előfordulnak, minden a komikum és a legvéresebb
komolyság határán táncol. Egy vidéki városban a tüntetők felsorakoztak, hadonászni
kezdtek, mert a rendőrök megakadályozták a továbbvonulást. Már-már összeakaszkodtak,
mikor a helyi önkormányzat egyik ablaka kivágódott, kihajolt a tüntetők vezetője:
"Emberek, hagyjátok abba, lemondtam!" Lecsendesedtek a kedélyek, a rendőr
és a munkás együtt, békésen komótosan megtárgyalta a helyzetet.
Tegnap Párizsban
a köztársaság védelmére (ez a kifejezés is ebben a helyzetben oly szürreális!)
szervezett tüntetésen: "De Gaulle nincs egyedül!", "A franciák
velünk vannak!" - jelmondatok mellett egy csapat lelkes apáca skandálta:
"Mitterrand, fous le camp!" (Mitterrand, hordd el magad!). És néhány
szűziesen mosolygó apáca általvetős tarisznyáján a diákok által közkedvelt felirat:
"Fais l'amour, mais pas la guerre!" (Szerelmeskedj, ne háborúzz!).
Június
2., Pünkösdvasárnap.
De Gaulle csütörtöki rádióbeszéde óta a politikai
pozíciók ugyan változtak, de az élet bénultsága nem sokat csökkent. Igaz, benzint
már lehet kapni, rengetegen elmentek hét végére vidéki nyaralójukba, de hogy kedden
mi fog történni, azt senki sem tudja, és senkit nem érdekel. Néhányan fontolgatják:
merre a legrövidebb az út elhagyni Franciaországot arra az esetre, ha kitör a
kommunizmus: természetesen, mint XVI. Lajos: Belgium felé! Még mindig nem járnak
az autóbuszok, a vonatok sem, és a metró sem. A postások is csak részben kezdtek
dolgozni. Csigalassúsággal haladnak a tárgyalások.
Furcsa véletlen (ha vannak
véletlenek!) összecsengés: most olvasom André Malraux: Hódítók című regényét.
A kínai forradalomról szól, ahova tettre készen betoppan Garine, egy svájci milliomos
elkényeztetett fia: megcsömörlötten az otthoni luxus-életformától, beáll forradalmárnak.
Malraux 1928-ban írta a regényt, 1948-ban hozzátett egy utószót (a Salle Pleyelben,
1948-ban elmondott szónoklat szövege), és én most, 1968 májusában Párizsban olvasom.
Az 1948-ban írt utószó a világ örökségének kérdését taglalja. Itt és most számomra
nagyon-nagyon aktuális! "Nem lehet örökölni oly módon, hogy leromboljuk a
múltat. Sőt: a múlt értékei ugyannyit nyernek, ha tiszteletben tartják, mint amennyit
az örökös nyer az öröksége által. És Európával nem először történik meg, hogy
nem szabadságban, hanem végzetben gondolkodik! Európában - folytatja Malraux -
a Mohácsi vész idején nem mentek túl jól a dolgok. Akkor sem ment túl jól az embereknek,
mikor Michelangelo az Éjszaka talapzatára véste: ťne ébredj fel, ha a zsarnokságot
kell látnod!Ť A múlt örökségének kérdése még komolyabban vetődik fel a Szovjetunióban,
ahol nemcsak a múltat rombolják le, de az egymást gyilkoló örökösök már kiveszőfélben
vannak. A sztálini birodalom egymás után gyártja a feltételes reflexeket: "aki
igazságot mond, Pravdára gondol...".
A regény riport-féleség, tartalmában
is, tónusában is az. De nincs sem író, sem riporter, van viszont egy emberi lény
egyes szám első személyben, aki összegyűjt véleményeket, személyiségek különböző
leírásait, forradalom rugóit. Sűrített és monoton a stílus, illik a kínai forradalom
sűrített és monoton atmoszférájához (és bizony most a Párizsban uralkodó hangulathoz).
Garine: szobanövény, de ez a szobanövény képes bevonni magát egy furcsa, hatásos
kéreggel, az önmagába vetett bizalommal, gondosan kiagyalt bizonyítékokkal: "Én
alkottam meg az ő reménységüket!... A forradalmat nem lehet tűzbe fojtani, mert
az maga is tűz, minden, ami nem forradalom, még rosszabb, ezt ki kell jelentenem,
még akkor is, ha teljesen megundorodtam tőle... A szenvedés nem lazítja fel az
élet abszurditását, hanem megerősíti azt..." (Talán Malraux ezzel azt akarja
mondani, hogy a szenvedés olyan, mint a betegség: nem testidegen ellenség! a szenvedés
belülről rombol, a szenvedés átalakul... saját magunkká).
Garine félelmetes:
"Most már tudom, mi a Birodalom: irányítani, meghatározni, kényszeríteni!
Ez az élet!" - És ma mi ehhez képest az élet? és mi az ideál? létezik-e,
hasznos-e számunkra az ideál, ha nem tudjuk soha-soha elérni? Daniel Cohn-Bendit
is egy Garine lesz?
Június
3., Pünkösd hétfő.
Most, 1968 májusában-júniusában, mikor párhuzamosan élem a válságot és olvasom
a válságot, nem tudjuk, hogy ez, ami itt most körülöttünk zajlik, mennyire lesz
történelem-alakító. Ma komolyan Franciaország sorsa forog kockán. Én egy kommunista
országból jöttem és iszonyatosan zavar a fiatal felkelők elvakultsága, amellyel
a kommunizmust áhítják. Én pontosan ama bizonyos "örökség" miatt jöttem
Franciaországba. Mégis, a mostani példa azt mutatja, hogy egy örökség, legyen
az bármennyire pozitív, hatalmas, nem bír abszolút értékkel. És azt is mutatja,
hogy a múlt öröksége igen vegyes felvágott, pozitív és negatív elemei hol itt,
hol ott bukkannak fel, hol jótékonyan, hol ártóan, kit fertőzve, kit gyógyítva.
Azt is írja Malraux az utószóban, hogy az igazságot csak akkor tudjuk magunkévá
tenni, ha személyes próbatételeken megyünk keresztül. Ez így van! Ezt aztán valóban
megtapasztaltuk a boulevard Saint-Michel kidöntött platánfáinál, a betört kirakatoknál,
a fiatalok gyorsan fellobbanó és éppoly gyorsan megfáradt lelkesedése láttán,
mely olyan lett, mint a szappanbuborék... Nem tudok nem gondolni rá - pedig tudom,
semmi haszna nincs, de a kidöntött, elpusztított platánfák nevében! -, ha a fiatalok
tízezrei olvasták volna a Hódítókat, és a tanulságos utószót, megkímélhették volna
magukat egy ilyen fiktív forradalomtól, a pusztítás, a reménytelenség, a kiégés
külső és belső szégyenétől... illetve, Malraux gondolatmenetét követve, még akkor
sem kímélhették volna meg magukat, mivel szükségük volt a személyes próbatételre!
És talán így van ez jól. Ha Balassi Bálint vagy Petőfi Sándor itt és most élne,
vajon nem a barikádokon tűnnének fel?
--------------------------------------------------------------------
