« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Kosztolányi Dezső: Harminc haiku kommentárokkal

 

Vadai István
"MOST VADMACSKÁK HALK HANGJA RÍ FEHÉREN"

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Új Symposion, 1991/1-2

 

Verset írni - verstani értelemben annyit tesz: megfelelni valamilyen metrikai követelményrendszernek. Szabályokat kell betartani, olyan szabályokat, amilyeneket az adott metrikai rendszer előír. E szabályok vonatkozhatnak a szótagok hosszúságára, hangsúlyokra, összecsengésekre és sok más effélére. Különböző versformák különböző mértékben szabályozottak. Az aszklepiadészi versszak definíciója például szótagról szótagra előírja, hogy hol használhat a költő hosszú, hol rövid szótagokat. Ha nem így tesz, akkor vagy hibás ritmusú aszklepiadészi strófát ír, vagy egyáltalán nem aszklepiadészi strófát ír. Tinódi Sebestyén sokkal kevesebb szabállyal beérte. Négysarkú 11-est írni, metrikai szempontból könnyebb, hiszen csak arra kell ügyelnie, hogy minden 11. szótag után vége legyen a sornak, és négy-négy soronként azonos rímeket találjunk.
A metrikai kötöttségek különbözőségéről írva Lotz János (Általános metrika. In: Szonettkoszorú a nyelvről. Gondolat Kiadó, Bp. 1976. 219. o.) nagyon érdekes és továbbgondolható példát hoz. A haikut állítja szembe a szonettkoszorúval. Míg a haiku metrikailag nagyon egyszerű, a szonettkoszorú félelmetesen összetett. Az előbbi forma rövid (pontosan 17 szótag) és viszonylag kevés metrikai szabállyal leírható, az utóbbi hosszú (kb. 2200 szótag) és leírásához bonyolult matematikai apparátust kell használni, amint Lotz is bemutatja ezt egy másik tanulmányában (József Attila szonettkoszorújának szerkezete. I. m. 258. o.).
A szonettkoszorú kulturális hagyományával Lotz János nem foglalkozik, a haikuról szólva azonban nem mulasztja el megjegyezni, hogy metrikailag ugyan nagyon egyszerű, de kulturálisan roppant kifinomult forma. Jelzi ezzel, hogy gondolatmenete szigorúan metrikai, ám az egyszerű külső bonyolult jelentéshordozó struktúrát takarhat.
Valóban. A haiku japán irodalmi hagyománya felmérhetetlenül gazdag. A haiku története talán megírható, a történet néhány jelentősebb fordulata ismert Európában is, de a haiku-forma jelentéséhez nemcsak a forma története tartozik hozzá, hanem az az ideológiai, filozófiai környezet is, amiben létrejött. Bármennyire is divatos filozófiai (?) irányzat a Zen (akár az amerikai), akár az európai irodalomra gondolhatunk), bármennyire is erős a befolyása a XX. századi irodalomban, arról azért mégsem beszélhetünk, hogy az itthoni olvasó fel lenne készülve a haiku-forma a gondolkodásmód szerinti befogadására.
A haiku nem csupán versforma, hanem műforma is. Ezért megértéséhez nem csupán a forma történetének ismerete, nemcsak a japán nyelv (!) és japán gondolkodásmód ismerete szükséges, hanem elengedhetetlen a japán haiku-költészet "nem középiskolás fokon" való tudása is. A japán iskolákban Macuo Basó haikuit úgy tanulják a diákok, mint a magyar iskolákban a Szeptember végént, vagy a Fekete zongorát. Hogyan is lehetne megérteni ekkora kulturális távolságból bármit, vagy legalábbis hogyan lehetne megteremteni annak az illúzióját, mintha a legfontosabbakat mégiscsak értenénk?
Hogy ad absurdum, a végsőkig fokozzuk a problémát, elég annyit belátnunk: nem elegendő japán nyelv tökéletes ismerete a haiku megértéséhez; több kell, el kell tudnunk felejteni az európai nyelveket, s velük együtt a grammatikát, stilisztikát, retorikát és poétikát. Meg kellene semmisíteni a metaforikus gondolkodást, tudnunk kellene igeidők, sőt igék nélkül gondolkodni, látni, mutatni, ráismerni és eggyé válni. Ez, mindez világosan következik a japán nyelvből és a Zen gondolkodásmódjának abból a szeletéből, amit még európai fejjel is könnyű belátni.
Hogy mi módon viszonyulnak e más kultúrához, arra beszédes példa ennek az írásnak a címe. Példa értékű illusztráció. Az idézet a Nyugat 1933-as évfolyamának április 1-i (!) számából való. Itt jelent meg Új japán versek cím alatt Kosztolányi Dezső harminc haiku-fordítása. Tanulságos a lábjegyzetben szerepeltetett mini-tanulmány is, most ebből csupán az utolsó mondatot citáljuk: "Ázsia ó-asszír nyelven ezt jelenti: "A Fény Országa", Európa pedig ezt: "A Sötétség Országa"." Jelen írás címe az alábbi haikuból való:

VADKACSÁK
- Basó -
Az éj borult az óceánra távol.
Most vadmacskák halk hangja rí fehéren
és a sötét derengve fölvilágol.

A műfordítás szövege Illyés Gyula 1944-es Kosztolányi-kiadása óta már így hagyományozódik:

VADKACSÁK
- Basó -
Az éj borult az óceánra távol.
Most vadkacsák halk hangja rí, fehér,
és a sötét derengve fölvilágol.

Amint látható, a fergeteges sajtóhibából született vadmacska visszavedlett vadkacsává, ám a második sor végének változtatása nem tette érthetőbbé az eredetiben szereplő képet. Sőt!
Mondhatná bárki, olcsó dolog nyomdahibákon, fordítási pontatlanságokon élcelődni, a műfordító gondja legyen a kulturális háttér átadhatatlansága, a filológusé pedig, hogy számon tartsa Kosztolányi szövegeinek minden értelmes és értelmetlen variánsát. Mondhatná bárki, de nem lenne egészen igaza. Mert az csupán a kisebbik gond, hogy lehetetlen műfordítással a japán nyelv zeneiségét visszaadni. (Elég arra az elképesztő tényre gondolni, hogy a japán nyelv nem használja az I hangot). A nagyobbik gond az, hogy lehet bármennyire hű is a fordítás, az olvasó hallása nem elég kifinomult ahhoz, hogy hűen érzékelje. Itt a Föld másik oldalán - úgy hiszem - másként hallunk és látunk. Más a zajszint, és ebből kifolyólag más a hallásküszöb. Más a megvilágítás, és ezért más szemünk felbontóképessége.
Állíthatjuk tehát, hogy nem az eredeti japán hagyomány folytatódik a modern nyugati költészet haiku-verseiben. Az angol, amerikai beat-költők körében népszerűvé vált ugyan a Zen, a keleti gondolkodásmód és világlátás; Salinger novellái nem is közelíthetőek enélkül; az imagista költészet természetet és hangulatokat ábrázoló, felidőző, törekvése rokona a japán haikunak; de a századunkban megszülető nyugati haiku - akár akarjuk, akár nem - döntően más, mint japán elődje.
Ami közös a japán és nyugati haikuban, az a forma. Érdemes felfigyelni arra az apróságra, hogy a szonettkoszorúval való szembeállítás a terjedelem és az összetettség szempontjából helyes, de nem teljesen idegen alakzatokról van szó. Számos közös jegyet is észrevehetünk. Mindkét forma szimmetrikus, és meghatározott terjedelmű, tehát zárt (szemben például a terjedelmes szabadverssel). A metrikai zártság mellett még az is igaz, hogy egyik forma sem narratív és nem lineáris, azaz retorikailag is zárt. A linearitás hiánya a szonettkoszorú esetében az összetettséget, hierarchizáltságát, strukturáltságot jelent, a haikunál pedig a másik végpontot - de ugyanannak a tulajdonságnak a másik végpontját -, a pontszerűséget. A pontszerűség - mint majd később látjuk - fontos következményekkel jár.
Történelmileg ez a miniatűr forma rövidüléssel állt elő. Egyrészt az 5-7-5-7-7 szótagszámú tanka felső strófájából eredeztethető, másrészt a hikai-renga, egy humoros láncvers-forma egy-egy láncszemeként értelmezhető. Basó volt az, aki megfosztva komikus felhangjaitól a haikut, e rövid formából mély tartalmú gondolati verset, önálló költeményt csinált. A régi magyar irodalomból merítve a hasonlatot, Balassi Bálintot említhetjük. A róla elnevezett strófa- és versforma hasonlóan, két lépésben jött létre. Először is egy korábbi epikus forma, az a19-a19-a19-es Lucretia-vers átformálásával; majd az új strófákból álló vers rövidítésével, azzal, hogy Balassi önálló verssé emelte a szakaszt. Ezzel a lépéssel a magyar reneszánsz költészetben olyannyira hiányzott zárt forma megalkotására tett kísérletet. Persze gondolhatunk ki más párhuzamos is. A disztichon például egyaránt lehet eposz, elégia és epigramma versformája is. A szonettkoszorú vidékéről indulva, talán a rondót lehetne felmutatni ilyen kis formaként.
Bármennyire hasonlatot hozunk is, annyi bizonyos, a haiku önálló költeménnyé vált; a teljességet hordozza önmagában, s ha a rész felől közelíti is az egészet, ezt nem valami részeként teszi. Léteznek ugyan haiku-gyűjtemények japánul is, más nyelven is, ám ezek a gyűjtemények nem a lírai ciklusalkotás retorikája és poétikája szerint rendeződnek. A haikuk független egységekként szólnak ugyanarról az egészről. Rendező elvként legtöbbször az évszakok szolgálnak, magyarul Tandori Dezső remek műfordításában olvasható ilyen gyűjtemény (Japán haiku versnaptár. Magyar Helikon, Bp. 1981.) A pontokból persze összeáll egy kép, pointilista technikával ugyan, de kirajzolódik a festmény. Ez a festmény azonban nem a költő alkotásaként értelmezhető elsősorban, hanem az olvasási sorrendtől függő véletlen alakzatokként. Európai elmével óhatatlanul alakzatokat látunk, de ez csupán illúzió! Mint a - szintén pointilista technikára emlékeztető - repetitív zenében, a gépiesen ismétlődő, és folyamatosan, lassan változó ritmusok és dallamtöredékek közül fülünk és elménk motívumokat emel ki, olyan motívumokat, amelyek objektíven nem léteznek. (A kissé erőltetettnek tűnő hasonlat igazolásaképp, Steve Reich: Zene fadarabokra című munkája említhető, a 180-as csoport első nagylemezéről, SLPX 12545.) E gondolatmenetből következik a modern nyugati haiku-költészet egyik súlyos tévedése.
A ciklus- és kötetépítés fontos terepe a XX. századi magyar költészetnek. Haikukból ciklust vagy kötetet építeni azonban ellenkezik a haiku poétikájával, fából vaskarika. Hogy mégis léteznek ilyen ciklusok és kötetek, ez arra mutat, sutba dobhatjuk a japán tradíciót, és e rövid formát önálló, öntörvényű 17 szótagos formaként kell kezelnünk.
Mi következik az elmondottakból? Az, hogy meg kell vizsgálnunk, hogyan lehet verset írni 17 szótagban. Elfogadhatjuk megkötésnek az 5-7-5-ös osztást, de az egyéb formai követelményektől (metsző szó, évszakra utaló motívumok szigorúan hagyományos rendszere) el kell tekintenünk. Általános tartalmi megkötések (természetközeliség, hangulatok, érzelmi benyomás, pillanatszerűség, filozofikus mélység) irányíthatják a költő kezét, ennyi talán átszűrődik a kultúrák közötti válaszfalon. Alapproblémánk a következő: mi fér bele 17 szótagnyi versbe? Hogyan válhat öntörvényű műalkotássá ilyen rövid szöveg? Persze, ismerünk egészen rövid költői formákat is; tagadhatatlan, hogy Weöres Sándor egysorosa:

Tojáséj.

három szótagjával kielégíti a kerek egészről alkotott minden elképzelésünket. Akár a hallgatás is közölhet, de kivételes költői pillanatok nem tarthatnak életben ezer létező verset, melyek egyáltalán nem kivételesek. Napjaink költészetében (akár csupán a magyar költészetben) ugyanis ezzel kell számolnunk. Száz és ezer szerencsés, de nem megváltó haiku-pillanattal. A haiku népszerű és divatos forma. Ugyanúgy megkísérti a kezdő versfaragókat, mint a szonett, vagy nagytestvére a szonettkoszorú. A haiku-divaton túlmenően azonban legújabb líránk egyik központi versformája is, olyan forma, aminek megértése nélkül jó néhány elsőkötetes költő könyvét tehetnénk félre. És amíg a szonett olvasásának van hagyománya, stratégiája, a haikunak nincs. A szonett terjedelménél fogva hitelesíti önmagát, ad elég fogódzót elemző elménknek, a haiku rövidségénél fogva nem. Lehetetlen elkülöníteni a költői műalkotást az esetleges szövegtől.
Talán nem járunk messze az igazságtól, és a Zen egyik alapgondolatától sem, ha folytatjuk az egysorosokkal kapcsolatos gondolatmenetet. Mint azok, a haiku is tekinthető lírai talált tárgynak. Míg az egysorosok két-három szóban bukkannak rá mondanivalójukra, a haiku sem más, mint a nyelv gazdag tárházából kiragadott 6-8 szó; grammatikai műveletekre szinte alig van szükség, retorikai alakzatokra egyszerűen nincs hely. Egy szerencsés pillanat megragadhatja az esetlegest, azokat a színeket és jelzőket, határozót és főnevet, ami összeáll verssé. Elolvasása életre kelti, hatásának mechanizmusát magyarázni ugyanúgy nem lehet, mint ahogyan a koan, a paradoxon, a vicc, a káromkodás vagy a létige sem magyarázható. A rámutatás ereje tartja életben, megalkotni sem nagyon lehet másként, mint ráleléssel. Rá kell találni, ahogyan Duchamp a palackszárítóra, ahogy Örkény egy átszállójegyre, ahogy Tandori második verseskötetének szavaira.
A nyelvi talált tárgy irodalmibb formája: meglelni egy szöveget, ami haikuvá alakítható, vagy azzá emelhető. Erre az eljárásra példa Balázsovics Mihály Haikuja (Szélirányban. Magvető Kiadó, Bp. 1982. 54. o.), mely Dedinszky Erika Nyár a vörös szigeten című verséből (Folyton valami más. Magvető Kiadó, Bp. 1983. 70-80. o.) állít elő a cento eszközével terjedelmes szabadversből miniatűr háromsorost. Erősebb formája a megidézésnek az, amikor egész költeményt emel az idéző haikuvá. Fodor Ákos döbbenetes erejű találata:

HOMMAGE (VII)
egy forma csonkán is tiszteleg
a törötten-is-tökéletes előtt

"Irgalom, édes-
anyám, mama, nézd, jaj kész
ez a vers is!"

A nyelvi talált tárgy egyszerűbb formája: meglelni egy kifejezést, egy szókapcsolatot, egy képet, egy hangulatot úgy, hogy ráismerünk arra a többletre, amitől verssé válhat. Ilyen szavakat könnyen találhat bárki. A rámutatás gesztusa sem költői privilégium, vagy legalábbis ennyire mindannyian költők vagyunk. Haikut írni tehát (japánban ez így igaz) mindenki tud, és mindenkinek szíve joga. Életem bármely pillanatát kimerevíthetem haikuvá.
A haiku azonban - ellentétben az egysorosokkal - speciális forma. Épp a formai megkötöttség mutatja, nem elegendő felmutatni egy nyelvi leleményt, nem elegendő 17 szótagra szabni egy szöveg terjedelmét; ennél többet kell vállalni; vállalni kell a formai követelmények betartásával magát a haiku-formát. Hiába hiányzik az eredeti japán tradíció, hiába más a nyugati haiku, mint őshazájában, a forma jelentése nem szűnik meg. Mást jelent, de van jelentése. Minden ilyen formájú költemény előhívja ismereteimet a többi hasonló formájú versről. Rokonságot vállal, aki felmutatja a formát.
És ez így persze ellentmondás. Nyelvi talált tárgy, ez azt jelenti: hiányzik a beszerkesztés, a megkomponálás, az átformálás aktusa; a szöveg természetes. Formai kötöttség, ez azt jelenti: formába öntött, ki van találva, arányai fel lettek mérve, megkomponálták; a szöveg mesterséges.
17 szótagú szövegnek lenni hálátlan feladat lehet.
Ha én 5-7-5 szótagos sorokba tördelt szöveg lennék, állandóan a kétség gyötörne. Egyfelől meglenne mindenem, hisz a formám tökéletes; másfelől tudnám, spontán szöveg vagyok, rám bukkantak, szerencsés csillagzat alatt születtem, hisz ugyanennyi erővel egy másik 17 szótagos is állhatna itt helyettem. Egyáltalán, ami bizonyítja, hogy éppen én kellettem ide? Miért hiszi rólam bárki el műalkotás voltomat? Mitől vagyok én hiteles?
Szerencsére nem vagyok 17 szótagos szöveg. Kétségek ettől persze még jócskán gyötörnek. Képtelen vagyok ugyanis belátni, mitől hiteles egy haiku. Kénytelen vagyok belátni: 17 szótag kevés ahhoz, hogy a szöveg önmagát hitelesítse. Nem érhetők tetten a szöveget létrehozó okok, eszközök és remények. A vers megalkotásának (közlésének) gesztusa hordozza még a legtöbb elemezhető információt. Maga a szöveg, ha nem is néma, közel áll a csendhez.
Lehetetlen megkülönböztetni a művészi szöveget a blöfftől, az értékeset az értéktelentől. Haikut írni túlontúl könnyű! Minden művészi szándék nélkül is rögtönözhetünk akár tucatnyi szöveget, és ezek csupán a címadással haikuvá tehetők. Nem nehezek a formai követelmények sem, akár ezek betartásával is gyárthatunk mondanivalótlan, valótlan haikukat. Bántódások elkerülése végett magamtól hozok példát:

Haiku

Palaszürke ég.
Feketén magasodó
száraz, öreg fa.

A szöveg megfelel a szabályoknak. Természetábrázolás, szigorúan megszemélyesítés és metafora nélkül, 17 szótagban. Kérdés, hogy haiku-e? Formailag az. Mi különbözteti meg hát társaitól, a kötetekben, folyóiratokban megjelenő versektől? Nem csupán a megjelenés ténye, hiszen - ha minden igaz - ez a vers is nyomdafestéket lát. A különbség csupán a költői szándékban van. A költői szándék emeli haikuvá a haikut. És néhány kivételes esettől eltekintve nem is hitelesek ezek a szövegek csupán önmaguktól. Ha hitelesek, akkor szövegen kívüli okok teszik hitelessé őket. Ilyen szöveg mögötti eszköz lehet egy világosan kirajzolódó költői magatartásforma, az eddig megírt szövegek színvonala, mennyisége, jelentése. A fenti haiku hiteltelen, mert nem áll mögötte művészi hitvallás (ha állna, sem lenne ismert), nincsenek előtte megírt művek (vagyis lehetnek, de nem ismertek), és hát ami a legfőbb, itt e tanulmány szövege (amint magamagára mutogat szerző és szöveg) eleve kétségbevonja a versíró költői szándékait, vagyis a kontextus nem járul hozzá a hitelességhez (vagy ironikusan teszi azt).
Képzeljünk el egy költőt, aki egész életműveként néhány haikut hagy hátra! Abból az alapállásból közelítve, hogy a művészi alkotások létrejöttének (és létre nem jöttének) vélhetően végiggondolt művészi okai is vannak, úgy kell hinnünk, ez a néhány haiku hiteles, legalábbis megérdemli a szerető figyelmet. Hiába lesz ez a néhány vers rövid és keveset mondó, ezt a keveset hitelesítik a körülmények, hitelesíti a kontextus. Képzeljünk el most egy másik költőt, aki legelső kötetében, sok más formás és formátlan vers mellett közread 120 haikut is. Válasszunk néhányat közülük, és gondoljuk végig, mennyire hiteles szövegek ezek? Nem kell, hogy rosszindulatúak legyünk, még a pontosságot és megfontoltságot sem kérhetjük számon, hiszen nincsen mérce. Mégis beláthatjuk, a kontextus kissé más.
A példa persze sarkított, de nem áll távol a valóságtól. Legalábbis ami a 120-as számot illeti, egészen realista. De persze nincsen olyan költő, aki egész életműveként egyetlen haiku-formában írott verset hagyna örökül. (Illetve most már egy -talán - van.)
Egyszerűen fogalmazva: az önálló rövid formák hitelessége fordítottan arányos a darabszámmal. A kevesebb több.
Nehéz megmondani, mi számít rövid formának. Érezhető a terjedelembeli különbség egy három- és egy négysoros között is. A haiku bizonyosan rövid. Rövid akar lenni. Kosztolányi fordításainál többek között éppen ez okoz problémát. Árt nekik a bőbeszédűség, és a túl szép rímek mellett a legnagyobb vérveszteséget a négysoros darabok négysorossága jelenti.
Haiku az, amit haikunak olvasunk. Definíciónk a következő lehet:

- Haiku minden olyan szöveg, amit japán haiku fordításaként olvasunk, függetlenül a versformától (például Kosztolányi négysorosai).
- Haiku minden olyan szöveg, ami betartja a legszükségesebb formai követelményeket (három sor, 17 szótag, 5-7-5-ös osztás).
- Haiku minden olyan szöveg, ami haikunak nevezi önmagát, vagy költője (esetleg olvasója) annak nevezi.

E harmadik pont talán igényel némi magyarázatot. Olyan szövegekre gondolhatunk, amik nem tartják be pontosan a formai követelményeket, de valahogyan mégis a haiku műformájához sorolhatók. Például: háromsoros a szöveg, de az osztása 4-7-6. Nem pontos haiku, ám ha írója a műformát címmel vagy alcímmel megjelöli, akként fog működni. Vagy: a szöveg nem is emlékeztet a haiku-formára, sőt nem is vers, de tudni lehet, haiku-formára készült, úgy is olvasható, az is. Esterházy Péter írja (A kitömött hattyú. Magvető Kiadó Bp. 1988. 122. o.):

"1984. okt. 9.: Terv: 1. Mányoki Lili: 17 db "haiku"-novella - Tinódi Lili? Csokonai?" - Ez a legelső nyom. A bejegyzéseim olykor tárgyszerűek, terveket tartalmaznak a századvég szorgalmatos eltöltéséről, olykor lelkesek vagy levertek, szóval indulatosak: mintha közös volna bennük, hogy egy idő után (azaz másnap) már nehezen érthetők. De mikor leírom, értem még, és később is, olykor-olykor értek valamit rajta, itt például, hogy mi a "haiku"-novella. Le tudnám rajzolni.

Továbblépve, azt is állíthatjuk, mindenféle utalás nélkül is olvasható bármi haikuként, sőt mindenféle utalás ellenére is. Ha akarom, az Ulysses haiku. Csak ok nélkül akarni ezt kissé hiábavaló. Kirúgjuk vele magunk alól a konvenció támasztó zsámolyát. Mert hát azért valami képünk csak-csak kialakult már erről a megfoghatatlan kis versformáról, ha eredetiben sosem értettük is. Mint Tandori Dezső már említett kötetének (Egy talált tárgy megtisztítása. Magvető Kiadó, Bp. 1973.) egyik fontos versében (A. Rimbaud a sivatagban forgat) olvashatjuk:

(HAIKU; A CSILLAGOK ALATT)

Azt a stb., stb.,
ahogy a stb., stb.,
nem látta senki.

Hogyan működnek tehát a haikuk a magyar költészetben? Milyen szöveg feletti eszközökkel éri el a költő a hitelességet? Erre könnyű felelni. A legáthatóbb poétikai eszköz a kötetkompozíció és a ciklusalkotás. E két eljárás - mint mondtuk - ellenkezik ugyan a haiku eredeti hagyományaival, ám lehetővé teszi, hogy egyáltalán létezzenek.
Ciklust szervezni haikukból - mondtuk -, olyan, mint festményt összerakni pontokból. Nem a pontok fognak jelenteni, hanem a belőlük összeálló alakzat. Lehet persze pointilista módon is többféleképp festeni. Seurat képei mutatják az egyik végletet, Veszelszky Béla festményei a másikat. Veszelszky filozófiája áll közelebb a haiku poétikájához. Nem ábrázol, csak a lehetőségét teremti meg a képi világnak. Egy vízszintes és egy függőleges jelenti az összes kapaszkodót, a többi puszta illúzió, a többi az esetlegest, a végtelent kísérti, a többi néma csend.
Babics Imre kötete, A kék ütem lovagrend (Magvető Kiadó, Bp. 1989.) szép példája e feszes, szigorú, architektonikus, és ennek ellenére könnyed, laza szerkesztésnek, amire érvényes a minimal art elve, a "könnyedén, éppen hogy érintsd" szabálya. A kötet első felében 60 haiku szerepel. Ijesztően nagy szám haikuból. De úgy tűnik, a költőnek sikerült koherens verseket egymás mellé illesztenie, anélkül azonban, hogy e koherencia didaktikus, sértő módon kiabáló lenne. A versek mögül felsejlő mitológia, a kötet összetartó motivikus szálak lassan óvakodnak elő, csak néha vetődik elénk néhány éles árnyék. Mint itt:

87. haiku

Vízcseppek, kereszt
alakban, a pereszke
gomba kalapján.

A 87. HAIKU ÁRNYÉKA

Űztek, s szétszórtak minket, megszűnt a lovagrend.
Kínzóim, miután nyomorékká vertek, az izzó
rostélyról leemelték harminc éve nyakamban
hordott, ősi keresztem, durván homlokom izzadt
és kormos bőrére sütötték, majd kizavartak
- nagy hahoták közepette - a várból. Végtelen erdő
mélyén, hajnali fényben, délceg gomba kalapját
választottam: gyengén rányomtam sebem. Apró
spóráit szétszórja a szél, és majd a kibújó
termések fogják őrizni a lényem. Ez így lesz,
bár módját nem sejtem. Holnap meghalok. Ennyi.

Anélkül, hogy elemzésbe bocsátkoznánk, néhány megjegyzés e verskettős kapcsán idekívánkozik. Figyeljük meg, a cím önmagában is a beszerkesztettségre utal. 87. versként jelöli önmagát, noha a kötetben sorrendben a 8. haiku. A könyvben összesen nincs 87 haiku, tehát egy olyan világot is el kell képzelnünk, ahol még vannak ezeken kívül társai. Lehet gondolkodni, miért nem szerepelnek itt? (A töredékességet érzékelteti a szerző? Másról szólnak? Valóban léteznek, vagy csak létezhetnének? S lehet gondolkodni azon is, miféle sorrendi változáson mentek keresztül a megjelent szövegek? Legtöbbjük cím (és így sorszám) nélküli, de a számozottak nem növekvő rendben követik egymást. Figyeljük meg azt is, hogy a haiku árnyéka hogyan értelmezi át a haikut. Mondhatnánk képzavarral: más megvilágításba helyezi. Az ellentét világos. A haiku rövid, az árnyék hosszabb. A haiku nem narratív, egy pillanatképet rögzít, a hexameteres sorok történetet mondanak el. Az első rész zárt, a második nem. Mégis, feltételezik egymást a szövegek, nem csak tartalmukban rokonok, a haiku harmadik sora szabályos adoniszi kolón, a hexameter egyik gyakori zárlata. (Ez egyébként a magyar haiku egyik kedves szokása.)
Hosszabb-rövidebb haiku-ciklusra sok példát lehetne hozni. Említsük a pointilista technika veszelszkys ágához tartozóként most Fodor Ákos hasadó anyag című kötetének (Magvető Kiadó, Bp. 1982.) akupunktúra című részét. A másik, alakos, rajzos technikára a szerkesztettség, retorizáltság jellemző. Ide tartozóként utalni lehet - sokak között - Gergely Ágnes Kilenc haiku-jára, Csordás Gábor 13 haiku az utánzásról és Hat haiku a teremtésről című sorozatára. Ez utóbbi kettő címében is jól példázza a tematikus szerkesztésmódot, kitűzi acélt futó párhuzamosai elé.
A másik szöveg mögötti eszköz, amivel a haiku többletjelentést és hitelességet nyerhet, a kötetépítés. Ilyenkor a szerző-szerkesztőkönyvének meghatározott pontjain helyez el egy-egy haikut, kijelölve ezzel művének töréspontjait. A haiku pontszerűsége lehetővé teszi, hogy határjelölő eszközként funkcionáljon. Ilyen tagoló szerepe van a haikunak például Tandori Dezső egyik kötetében (A feltételes megálló. Magvető Kiadó, Bp. 1983.), ahol e kis versek a fejezetnyitó mottók. Különösen erős e versek tagoló, szervező ereje, ha egymásra utalnak, ha világosan kitűnik, nem a többi vers folyamatába illeszkednek bele, külön állnak, a kötet egy magasabb szintjét jelenítik meg. Holló András Préselt lepke című kötete (Kozmosz Könyvek, Bp. 1987.), és Aranyi László (Szellem) válaszok című kötete (Magvető Kiadó, Bp. 1990.) is erre mutat példát. Mindkét kötet pontonként felbukkanó haikui sorszámot viselnek címükben, ezzel teremtve meg a kötet szintjén létező ciklust, a vázat; s ezzel értelmezik és hitelesítik helyüket és magukat a haikukat is.
A haiku pontszerű. Töréspontszerű. Zárt. Lehetséges végpont. Mint minden megnyilatkozás végén lévő írásjel. Törjük meg hát e tanulmány szövegét is így, álljon végpontként itt egy haiku, mit talált tárgyként ideillesztek Csordás Gábor kötetéből (Kuplé az előcsarnokban. Magvető Kiadó, Bp. 1984. 40. o.):

cinke-haiku
ágprizmán macskatörés
elmondtam mindent