« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Miklós Pál
A ZEN ÉS A JAPÁN HAIKU
A Zen és a művészet, Magvető, Budapest, 1978, 100-104. oldal

 

Van azonban valódi Zen-költészet is. Ilyennek kell mondanunk Basóét. Macuo Basó (1644-1694) hívő buddhista volt, sokak szerint szerzetes; nevét (banánliget) Edóban levő kicsiny háza banánfáiról kapta, de élete nagyobb részét vándorúton töltötte, így érte a halálos megbetegedés is, Osakában, egy költőnő vendégeként. Műfajának, a haikunak talán legnagyobb mestere. A haiku 17 szótagból álló, rendszerint három sorra tagolódó és egyetlen - lehetőleg bravúros, szójátékszerű - rímpárral dolgozó lírai forma. Érzékeltetésére hadd álljon itt Basó egyik bravúrdarabja.
A szöveg eredeti hangalakja:

kimi hi take
yoki mono miszeru
yukimaroge

Szó szerint fordítva:

Te tűz bambusz
jó dolog mutatni
hógombóc

Rögtönzött fordításban:

Gyújtsd meg a tüzet!
Fura dolgot mutatok:
Kőkemény vizet!

Basó és kortársai haiku-iban szemléletes példáit találjuk a japán középkori esztétika és poétika kulcsfogalmainak (amelyek egyébként áthatották a japán művészet megnyilvánulásait is, a színjátékot, a kertművészetet vagy a piktúrát). A haiku alapvető jellegzetessége, hogy nem mond el, nem is ír le - egyszerűen fölmutat egy tényt, lehetőleg köznapit. A japán poétika ezt a költői szemléletet, illetve eljárást jelöli a sono-mama ("éppen ilyen") kifejezéssel:

Végtelen éj -
vízcsobogásból
gondolatom szól.
(Gócsiku)

Csillagos tótükör
mit kósza téli zápor
olykor végigsöpör
(Basó)
[szerző helyesen: Kavai Szora. Szerk.]

Ez a fölmutató jelleg azonban a kínai költészetet is jellemzi. A japán poétika tovább finomítja kategóriáit: négy hangulatot, lelkiállapotot - s bizonyos mértékig természettörvény szintjére emelt -, státust különböztet meg a világban s az azt érzékelő és abban helyet foglaló emberben. (A keleti világszemlélet, s nemcsak a buddhista, nem úgy emberközpontú, mint a miénk - ott az ember csak a világ, a természet részeként szerepel, inkább csak rendező központ, formális centrum. Része lehet ebben a nyelvi sajátságnak is, amely nem ismeri az azonosságot, következésképp a határozott elkülönítést sem!) Az első ilyen státus a szabi (sabishii): a magánynak, a dolgok elszigeteltségének s ilyenként való kiteljesülésének - tehát örökkévalóságának is - mozzanata. A természetre vonatkoztatva:

Iharosban
bogyó pottyan,
víz megcsobban.

Flóra, fauna és természeti jelenség együttesére:

Elszáradt ágon
holló gubbaszt
és őszi alkony.

Az emberre mint a természet részére vonatkoztatva:

Sűrű hó szakad,
belepi
mély magányodat.

Talán ebből a három példából jobban kiviláglik, mint kötetnyi elemzésből, hogy a japán bölcselet voltaképp igen finom fogalmi árnyalatokat képes kifejezni - de csakis költői formában.
A másik kulcsfogalom a vabi (wabishii). Az egészen köznapi dolgokban felismerni hirtelen a természetet, a törvényszerűt - talán így lehetne megfogalmazni. Jobb a példa:

Falusi kapu;
egyéb rajta nincs:
csiga a kilincs!

Az avare a harmadik poétikai fogalom, amelynek értelmét a történésnek és elmúlásnak az átérzése, nosztalgiával árnyalt megpillantása adhatja:

Fürge kis patak
fű alá búvik -
az őszből ez marad.

S végül mindennek a szintézise és legmagasabb szintű megjelenése (és megörökítése, kifejezése) a yugen: szó szerint "homály" a jelentése, s a természet játékának, megfoghatatlan titkának megnyilatkozása:

Virág volt, ami fölrepült
az ágra?
Csak lepke és ott fenn megült.

(Ne tévessze meg az olvasót az, hogy fordításokban én sem tudtam elkerülni a cselekvés, történés kategóriáit s annak leírás vagy elbeszélés formájában való közlését. A mi nyelvünk szerkezete, szókincse és alakjai szükségképp eltorzítják a nagyon távoli és nagyon idegen nyelvek költészetét, ha beléje kényszerítjük. A japán és a kínai nyelv tud olyan jelentésárnyalatokat kifejezni, amiket mi elképzelni is nehezen tudunk. Ilyen pl. maga a csan/zen szó: névszó is, egyben ige is, mégpedig tárgyatlan, még lélektanilag is! Ezt úgy kell elképzelni, hogy elmélkedni [meditálni], de nem valamiről. Ilyet európai ésszel nehéz felfogni. Van a japán nyelvnek külön igealakja olyan cselekvés kifejezésére, amit fiktív, kitalált személy hajt végre; egy ilyen igealak létezése az európai értelemben felfogott realista elbeszélés lehetőségét eleve kizárja! A torzulás természetesen még erősebb olyan műfordítóinknál, amilyen pl. Kosztolányi, akik ugyan páratlan beleérző készséggel adnak vissza egy-egy hangulatot, de a tárgyi körülmények sejtetését és a verbális és költészettani sajátságok érzékeltetését egyaránt európai analógiákkal helyettesítik, minthogy az eredetit nem ismerik.)