« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Végh József
A HALÁL PITVARÁBAN
Új Forrás, 32. évfolyam, 2000. 10. szám, 36-40. oldal
I.
Haikut nem lehet írni (akarni). Amikor az ember az életét éli: nem ír. Talán
azért írták az igazi haikukat haldoklók. Dzsiszei - az élettől búcsúzó vers.
Egyszerre fohász és ajándék. Az örökkévalóságba tartó zarándok első sóhaja a
halálhoz közelítő úton. Az utolsó lehelet, a régi japán számára egy lelki gyakorlat
kezdete, amelyben arra törekszik, hogy bensőjében a legnagyobb csendben és békességben
fogadja az elkerülhetetlent.
Versben - japánul - talán könnyebben érhető tetten az a pillanat, amikor az
élet fényét esendőségén ejtett halálos sebként éli meg az ember. A szavak és
írásjegyek összhangja, az ecset futása képes együtt mozogni ezzel a villanással,
képes ennek a fénycsóvának legalább az árnyékát rögzíteni. Éppen ezért az avatott
olvasónak fel kell vérteznie magát; egy olyan tükörre van szüksége, amely elhárítja
a versből sugárzó metsző fényt. Aki tudja, a kalligráfia az utolsó hullámverése
annak az egész embert átmozgató, megremegtető erőnek, amely érintésében a haiku
megszületik. A megfogalmazhatatlant körülfonó szógubanc azzal a borzongással,
reszketéssel együtt hagy nyomot a papíron, amely ebben a pillanatban végigfut
az emberen.
A haiku él, ered, igaz... A kézírás mozdulatainak ugyanilyennek kell lennie.
A tizenhét szótagot egyetlen lendület rajzolja végig. Ezen a rajzon a még éppen
felismerhető jeleket az évtizedes beidegződésektől biztos kéz veti, az ecset
hegyével leheletfinoman érinti a papír felületét, és hűen rögzíti azt a "lélekrengést",
amelynek az energiáját csak a lélek tehetetlenségben végtelen súlyúvá nehezülő
test képes tompítani.
A haiku írója utazó. Határjáró, aki még ha emberek között is barangol, sohasincs
otthon, mindenre, mindenkire úgy néz, mint egy nyitott könyvre. Ezért, amint
észreveszik, megérzik, hogy akaratlanul is, de milyen közel került a bekopogó
vándor a szívükhöz - ki sem nyitották a lélek ajtaját, de már a jonhaikban érzik
a fürkésző tekintetét. Ijedtükben igyekeznek a lehető legtávolabb kerülni tőle.
Ő továbbra is ugyanúgy olvassa őket, mint a parti homokban futó madár nyomait.
Amióta útnak indult - egyszerre sodorják ezerfelé a testét a szelek, és egyszerre
kalandozik lelke (figyelme) a tágas terek szélein: keleten és nyugaton, északon
és délen, fönt és lent -, középen. Amióta úton van, tekintetében ott világlik
a megnyílt feneketlen mélység. Útitársai beleszédülnek.
A leghíresebb ilyen vándor, a nyugaton költőként ismert Basó (1644-1694), barátja,
mestere halála után a Kója hegyi szentélybe zarándokol, hogy egy hajtincsét
elhelyezze a hegyen lévő buddhista kolostorban. A templom melletti lélekkövek
láttán érinti meg a huszonkét éves fiatalembert a szabi, a japáni melankólia,
amely mindenben az elmúlást látja, a gyorsan eliramló élet hagyta űrt. Megfogadja,
hogy a költészetnek szenteli magát és igyekszik a mestere özvegyétől minél távolabb
élni, mert pillantása titkolt szerelmét szítja, és mesterére emlékezteti. Kjotóban
öt évet tölt mesterének tanítója, Kigin szolgálatában. Kínai költészetet és
kalligráfiát tanul. Itt is szerelmes lesz; úgy dönt, szakít a világi élettel
és zen szerzetes lesz. Huszonnyolc éves, amikor Kiginnel Edoba mennek, ahol
Bucsó zen mesterrel gyakorolnak. Ez olyan, mintha belső sebeit úgy próbálná
gyógyítani, hogy sebét addig figyeli, amíg képes lesz együtt gyógyulni vele.
Nem tesz sem érte, sem ellene: csak vár. Bízik abban, hogy volt egy pillanat,
amikor élet fakadt; volt egy pillanat, amikor sebe megnyílt; és lesz egy pillanat,
amikor egybeforr. Másfelől elméje, a valóság tiszta fényében látja, hogy ami
sebként fájt, az majd az élet szenvedéssel és boldogsággal sem mérhető sodrában
lendíti tovább, vagy tartja meg ebben az állapotában.
A haiku szépségének mércéje szomorúsága. A szabi az örök nyugalom egyhangú magánya;
ahogyan a természet erői "egy-hangúan" a pusztulás és megújulás közti
folytonos átmenetben őrlik az embert. Ebből az egyhangúságból kiragadott pillanat
a szabi. A nó lassú mozdulatainak is ez adja szépségét.
A vabi az egyszerűség. Amikor az ember minden ízét az elmúlás élménye hatja
át. Egy-ügyű lesz: az elmúlással szembenézve minden egyszeri és egyszerű, az
elmúlás sodrása nélkül üres héj csupán.
Az avare a "dolgok érintése". Amikor az ember együtt sodródik azzal,
amiről tudja, hogy csak az egymással játszó, üres héjak tánca a víz színén.
Mégis valami megihleti, és a változásának, elmúlásának hullámain egy új dallam
mozgatja meg az élete lángját úsztató héjat. Ez a rendre beköszönő ősz dallama,
az ég törvénye. Hétköznapi nyelven talán nosztalgiának mondanánk.
A júgen, a haiku-író vándor számára a rejtély, a feltárulkozó való szemérmét
fedő fátyol, hogy a való világ miféle játékkal feledteti eredeti egy-hangúságát.
Amikor az élet és a halál egyszerre csoda és ajándék, amikor történetek és mítoszok
születnek, és a mindentudás igézetében élő vándor előtt feltárulkozik a világ.
Félelmetes és hívogató. A mélységből kirajzolódik a nó, és csakis ennek a mélységnek
a szélén játszható és nézhető-élhető ez a szín-játék.
A jó költő sok haikut ír. Az életben a halál ízét érzi, a halálban az életét.
A haiku-költő lemondása az udvari élet kedvelte láncversekről kivet minden magyarázkodást,
mívességet. Úton útfélen, nem a "nép nyelvén" szól, hanem azon a nyelven
beszél, amelyen először anyjához és testvéreihez szólt. Ezen a nyelven fogalmazza
meg azt a megrázkódtatást, hogy még mindig él, és még mindig haldoklik. Megtörtént
az is, hogy egy öreg szerzetes hosszú évek után először szólalt meg, ezen a
nyelven volt képes elmondani: tehetetlenségét valami megfoghatatlan rázza meg
és kelti új életre minden pillanatban.
Nem tehet mást, csak tudósít erről az erőről. Megmutat egy halvány lenyomatot,
ami az átélt fényességhez képest az árnyék árnyéka, de a hétköznapok ködében
élők számára még mindig elég fényes ahhoz, hogy a szépség adta reménnyel kecsegtesse
őket. Megmutat valamit azoknak, akik önvédelemből nem érzik a szüntelen változás
ízét, akik reménykednek, őket megkíméli az elmúlás.
A szerzetes egész életében készül. Az utolsó haiku sóhaj, melyben elszakad minden
kötelék, amelyben ott vannak a megváltás kínjai; ellobbanás.
Egy életen át kell haikut írni, hogy erre felkészülhessen az ember. A jó költő,
mint gyöngyszemet adja át az olvasónak. De a fényét még megtöri, elhomályosítja
a világi élettel együttjáró természetes életöröm. Vagy ha a mélabú is ihleti,
amíg az elmúlástól való félelmétől nem tisztul meg, addig egy-szerű haikukat
nem ír.
Basó 1694-ben, 51 évesen ezt írja:
Úton, betegen,
aszó mezőkön álmom
barangol.
Hokuszai 1849-ben, 90 évesen ezt válaszolja:
Bolygó lélekként
járom majd
a nyári mezőt.
Basó, amikor megkérdezték, hogy megírta-e már az utolsó haikuját, azt válaszolta; bármelyik haikuja lehetne utolsó, bármelyik haikuját felvéshetik a sírkövére, ráírhatják a lélektáblájára. Ezután, négy nappal a halála előtt, megírta utolsó versét.
II.
Részlet Basó Egy távolba tartó keskeny út című haiku-naplójából: "A Fudzsivarák
három nemzedékének dicsősége már csak egy kérészéletű álom. Két és fél mérfölddel
a Hidehira uradalom előtt érkeztünk a, "Nagy Kapu"-hoz, ahol most
rizsföldek és pusztaság terül el. Nem maradt más, csak Kinkeizan, az, "Arany
Fácán" dombja, ami valaha egy volt a sok épített kert közül.
Felmásztunk a Takadacsira, Josicune "Fellegerőd"-jéhez, és alant megláttuk
a Nambu tartományban eredő széles Kitagami folyót. Itt, az erőd alatt csatlakozik
a Kitagamiba a Koromo mellékfolyócska, amely körülöleli a Sziget-erődöt. Jaszuhira
erődítménye pedig a Koromo-révnél őrzi Nambu tartomány bejáratát, és védi az
északi ainu törzsek felől.
Mily tünékeny is a hadi dicsőség! Azok a válogatott hazafiak, akik bevették
magukat a Fellegerődbe, hősiesen és halálraszántan kitartottak az utolsó pillanatig,
most a csatatéren, fűszálak alatt fekszenek. Milyen igazak a kínai költő, Tu
Fu szavai.
Bár az országot megóvták,
hegyek, folyók a helyükön
maradtak, a várromokat
tavasszal új fű borítja...
Leültünk szalmakalapjainkra, és letűnt időkre emlékezve sírtunk:
Harcosok hősi
tettei: tűnt álmok,
száraz fűhalmok.Ott, az a fehér
hóvirág Kanefusza
haját idézi(Szora)
A Csúzon szentély mindkét fő csarnokát bárki megtekintheti. Csodálkozva hallottam erről, sok évvel ezelőtt. A templom "Írás Csarnoká"-ban állt három határt őrző tábornok szobra, kiknek porhüvelye a "Fény Csarnoká"-ban nyugszik, szellemiségüknek pedig buddhaképeket szenteltek. A Fény Csarnokának lakkozott díszei már réges rég szétszóródtak, elvesztek; az ékkő berakásos ajtókat a huzat csapkodja, az oszlopok aranyozását a fagy repeszti, hó mossa el. Most a csarnok egy kupac kő csupán egy füves réten, nem fedi zsindely, cserép, nem veszi körbe négy fal, hogy megvédje az természet erőitől. Talán így is hosszú ideig fog állni, mint egy ezredéves emlékeztető.
A Fény Csarnoka
nyári esőktől menten
még ragyog.
III.
Basó utolsó útjaként indult el 1689-ben, súlyos betegen egy "távoli tartományba",
amely a japán felfogás szerint olyan vidék, amely a lakott világ határán és
azon túl, a holtaknak, a kóbor lelkeknek ad otthont. Mégis visszatér, és barátjával,
Szorával ismét útra kelnek, 1694-ben. Előző útjain is feljegyezte élményeit.
1684-5-ben az Esőben ázó csontvázról ír, 1687-ben Látogatás a Kasima szentélyben
címmel olvashatjuk jellegzetes, haikuban végződő mondatait. Előtte a haiku a
művelt emberek verselő játékában csupán a játékot nyitó csonka vers volt; csonkaságát
Basó emelte ki és hagyta meg egésznek. Naplóiban a játékos folytatást váró versek
úgy zárják le a minden ízében felkavart vándor gondolatait, hogy a világ egészére
nyitják ki a mondatot. Csak a japán vers eredeti játékosságát megőrizve lehet
a vándorra nehezedő világot tizenhét szótagban úgy egyensúlyozni, hogy sóhaja
valódi súlyát érezzük a szavak közti csendben; ahol az elhallgatásban még ott
zengenek a szavak. Ezt az "égi húrt" megpendítve, az igazi költő soha
nem a szótagokat számlálja, hanem az összhang megtalálására törekszik. Hogy
ne hangozzon el több, mint amennyinek a kimondása megilleti. Teljes összpontosításban
szinte végeláthatatlan hosszúnak tűnik egy haiku. Az élet árját - Kosztolányi
szavaival - "a halál pitvará"-ból figyelő, ilyenkor már mosolyog.
Minden egyformán fontos. Egy pillanattal a világot veszíthetjük, és veszítjük
is. Ha ezen nem nevetünk: meghaltunk.
A jó haiku mindig utolsónak készül. Azok az emberek írnak hát igazi haikut,
akik elszámoltak addigi életükkel, élet és halál közti átmeneti létükben szerzetesek,
vagy kizárólag a művészetnek élnek; annak jegyében, hogy ebben a zónában nem
tehetnek mást, csak kóborolnak, és ritkán, valójában egyetlen egyszer tudósítanak.