« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Gy. Horváth László japán haiku fordításaiból

Macuo Basó: 333 haiku;
ford. Gy. Horváth László, Tandori Dezső; vál. Gy. Horváth László;
a jegyzeteket írta Gy. Horváth László, Nagy Anita;
Budapest, Európa Könyvkiadó, (Lyra Mundi), 2009, 359 oldal

33.

Micsoda hóbort -
hova szállt ez a lepke?
Szagtalan fűre.

 

78.

Éjszakázz úton,
s látod majd verseimet
őszi szelekkel!

 

276.

Muszasi-sík már
nem tart vissza, feltetted
bambuszkalapod.

 

280.

Év, mint a másik -
a majmokon mindegyre
majomálarcok.

 

300.

Nagytakarítás -
az ács végre otthon is
feltesz egy polcot.

 

 

"Egy szótagnyi, félszónyi utalás" - Gy. Horváth László műfordító a haikuról
Magyar Narancs, XXI. évf. 41. szám, 2009. október 8, Könyvmelléklet, V-VII. oldal

1999-ben a Corvina Kiadó adta ki Japán kulturális lexikon című művét, nemrég pedig az Európa Kiadó gondozásában megjelent, Macuo Basó 333 haikuját tartalmazó, rendkívül alapos jegyzetekkel ellátott kötetet fordította magyarra (kiegészítve Tandori Dezső 1982-es fordításaival). A haiku (egy öt, egy hét, majd újra egy öt szótagos sorból álló rövid vers) műfajáról, történetéről, értelmezéséről és fordításáról kérdeztük.

Magyar Narancs: Hogy alakult ki a haiku műfaja?

Gy. Horváth László: A klasszikus japán költészetnek a népköltészet mellett a másik legősibb formája az ötsoros, 5-7-5-7-7 szótagszámú vaka vagy tanka, amelynek az első három és az utolsó két sora általában élesen elkülönül. A tanka az udvari költészet nélkülözhetetlen versformája volt, az arisztokrata írástudók az időszámításunk szerinti 800-as évektől nagyjából a 12. századig művelték iszonyatos mennyiségben - bár a legtöbbet dolgozó haikuszerzők termése is tíz-húsz- vagy akár százezres nagyságrendű. Amikor 1200 körül felemelkedtek a szamurájklánok, és átvették az uralmat, teljesen érdektelenné vált, hogy a császári udvar tanult emberei mit csinálnak. Innentől egyes tanult költők egyre inkább a sóguni udvarhoz csapódtak, és kialakult a renga, a láncverselés, ami nem állt másból, mint a tanka első és második részének ismételgetéséből: valaki mondott három sort 5-7-5 szótagszámmal, erre a másik két hét szótagos sorban válaszolt, a harmadik pedig erre felelt újabb három sorral, és így tovább. Ez dívott a kora középkor jelentős részében - sokszor többnapos esemény volt, ha összegyűlt egy csomó költő, és akár ötszáz darabból álló versláncot írtak. Eközben egyre fontosabbá vált, hogy a nyitó három sor annyira frappáns legyen, annyira jó témát adjon, hogy igazán jól lehessen folytatni. Bár a Basó előtti évtizedekben már kísérleteztek vele, mégis ő volt, aki a 17. században megszabadította az első három sort mindattól a kényszertől, ami addig hozzátartozott, és önálló verssé változtatta.

MN: Mik a műfaj szabályai a szótagszámon kívül?

GYHL: Két nélkülözhetetlen eleme van: az egyik az évszakjelző szó, a másik az úgynevezett vágószó, ami általában indulatszó, felkiáltást jelző egy szótag. Azt szokták mondani, hogy ez választja el egymástól a haiku két tartalmi részét - ami nem mindig igaz; sokszor nincs is két tartalmi része. Hogy a haiku három sora vagy egysége hogy épül fel, az változó, de szoktak rá mindenféle szabályokat felállítani: nem mozgalmas, alig van benne ige, többnyire főnevekből, névszói állítmányból áll - ezeket persze a fordítás általában igésíti. Az 5-7-5-ös szótagszám pedig félre szokta vinni az európai gondolkodást, tudniillik a japán és az európai nyelvek szótagjai között ég és föld a különbség. Nem is véletlen, hogy amikor a japán szótagszámot említik, általában zárójelben melléírják, hogy mora, ami egy időegység: amennyi idő alatt az európai rövid szótagot kimondjuk. A japánban minden szótag rövid, egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból - vagy akár csak egy n hangból - áll, nekünk pedig egyes szótagjainkban a magánhangzó mellett akár négy mássalhangzó is lehet, aminek az időmértékes verselésben megvan a maga szerepe, de mivel a japánban ilyesmi nem létezik, az 5-7-5-ös szótagszám követése kicsit félreviszi a dolgot. Csupa rövid szótaggal fordítani lehetetlen, ezért is van, hogy a franciák, amerikaiak nem tartják a szótagszámot sem, csak a lényeg benne legyen. Egyvalamit nem illik: rímelni. Már csak azért sem, mert a japán nyelvnek meglehetősen limitált szótagszám áll rendelkezésére, ezek rímeltetése monoton lenne.

MN: A mai, nyugati írók sokszor átlépik ezeket a szabályokat - de mennyire voltak megszeghetőek a haiku fénykorában? Létezett például négysoros haiku?

GYHL: A klasszikusok a huszadik század elejéig szigorúan tartották magukat a formához. Az viszont, hogy három sorban írjuk a haikut, merőben nyugati konvenció: ha már szótagszám szerint három egységből áll össze, mi sem egyszerűbb, mint három sorba írni. A japánok egy sorba írják, vagy ha túl kicsi a papír, akkor másfélbe, kettőbe. Ha viszont a szótagszámtól térnek el, azt tudatosan teszik: ha egy haikuban megnyúlik az egyik sor, az hirtelen hangulati váltást, rosszkedvet vagy éppen ujjongást fejezhet ki.

MN: Basó korai éveinek jellemzője volt, hogy bevett versformákat parodizált, figurázott ki. Hogyan lehet kiforgatni egy stílust mindössze 17 szótagban?

GYHL: Ha feltesszük - és sokan felteszik -, hogy a haiku fordíthatatlan, annak az eddigieken kívül az is az oka, hogy rengeteg kulturális utalást tartalmazhat, parodizálhat egy korábban divatos művészeti irányt, ráadásul még a szójátékokat is imádja a hasonló hangzású vagy alakú, többjelentésű szavakkal. Minderre azért képes, mert - főleg kezdetben - az írástudók szűk körében illett mindent ismerni, ami az illető előtt született. Ha Basó rengeteg utazása közben elér a japán táj egy pontjára, akkor nemcsak benne, de majdani több ezer olvasójában is fel fog merülni, hogy ugyanitt egy 12. századi híres költő is megállt, írt egy tankát, aminek központi képe ez és ez; erre Basónak elég egy szóval utalnia, hogy az olvasó előtt ne csak a táj, de a 12. századi költő is megjelenjen, és az, hogy ő annak idején egy kicsit máshogy ragadta meg a témát. Nem kellett szókimondóan utalni vagy kifigurázni, a távol-keleti műveltséggel elegendő kellett, hogy legyen egy finom, egy szótagnyi, félszónyi utalás, hogy mindezt azonnal felfogják.

MN: A 21. századi magyar olvasó viszont mindebből aligha ért bármit is.

GYHL: Erre nagyon jó példa Basó egyik haikuja, amit Tandori fordított: "Könnyű nyári fű. / Harcosok nagy álmai / így végzik csupán." Ha ezt elolvassa a magyar olvasó, gondolhat bármire; ha tud valamit a japán kultúráról, ha látott néhány Kuroszava-filmet, akkor még inkább, de asszociálhat akár a magyar végvárakra is. Azt mindenesetre semmiképp sem kell tudnia, hogy ez fenn északon, "sú vidékén íródott, annál a várnál, ahol Minamoto no Josicune harakirit követett el a túlerővel szemben - azóta is őt istenítik, mint a legcsodásabb japán szamurájt -, és ez a három sor őt gyászolja, illetve azon mereng, hogy érdemes volt-e végigcsinálnia ezt a sorsot, noha "a harcosok nagy álmai így végzik csupán".

MN: Érdemes mégis magyarra fordítani és kiadni haikukat a 21. században, tudva, hogy nem lesz talán egyetlen olvasó sem, aki tökéletesen tudja majd értelmezni őket?

GYHL: A haikukiadásnak vannak hagyományai: a magyarázó jegyzetek írása mindig hozzátartozik. Az ember reméli, hogy ha az olvasó elolvassa a fordítást, már része lesz egy esztétikai élményben, majd elolvassa a jegyzeteket, aztán esetleg újra a haikut. Másrészt, ha lecsupaszítjuk a dolgokat a leglényegükre, azt lehet hinni, hogy az alatt a néhány évszázad alatt olyan nagyon sokat azért nem változtunk. Nagyjából ugyanazokra vágyunk, és ha az ember kimegy egy virágzó tavaszi hegyoldalba, és szétnéz, még azt is elképzelheti, hogy nincs is olyan nagy különbség Basó és az ő látása között.

MN: Japánban még mindig evidens, hogy a haikuolvasó mindent megért, ami a haikuban és amögött jelen van?

GYHL: Nem gondolnám, hogy egy japán iskolás gyerek átlagos műveltsége sokkal magasabb lenne, mint bármely más ország iskolásaié. A 12. századi költőre ők már nem fognak asszociálni, az az elmúlt évszázadok szórakozása volt. Viszont kétségtelen, hogy máshogy nevelkednek, máshogy alakul az életszemléletük, másként fogják fel a természetet, és így tovább, tehát nyilván máshogy fogadnak be egy haikut, mint a nyugat-európaiak. Más kérdés, hogy bizonyos 17. századi szavakat megértenek-e: még hátrébb lépve, a leghíresebb japán irodalmi műalkotást, a 11. századi Gendzsi regényét teljes egészében újra kellett fordítani modern japánra, mert primer olvasmányként már elveszett a mai japánok számára.

MN: Vajon egy tizenhét szótagos haikut könnyebb megírni, mint mondjuk egy hosszú, időmértékes verset?

GYHL: Basó vándorutakon írott művei közül nem egy úgy született, hogy meglátta a tájat, kimondta a haikut, a tanítványa vagy ő lejegyezte - és kész. Más haikuk köré viszont hosszú történetek vannak kerekítve, például az egyik leghíresebbhez is: "Tó, békalencsés. / Béka ugrik, zsupsz, bele! / Vén vize csobban." A történet szerint Basó és tanítványai ülnek a kunyhóban, ami mellett a kertben van egy kis tó. Basó eltűnődik, és kimondja az utolsó két sort, ami japánul valahogy úgy néz ki, hogy "béka beugrik, vízhang". A tanítványok eltűnődnek, hogy mi lenne ehhez a legjobb kezdősor; ki ezt javasolja, ki azt. Az egyik legbefolyásosabb tanítvány azt mondja, "sárga rózsa", mert a klasszikus japán költészetben a béka és a hegyi sárga rózsa összekapcsolása régi toposz. Erre a mester megszólal, hogy nem: régi tó! A tanítványok meg, mintha megvilágosodáson mentek volna keresztül, lelkendeznek, hogy ilyen egyszerű, ugyanakkor mély megoldást csak az tud kitalálni, aki már nagyon elmerült a haikuírás rejtelmeiben. Születnek haikuk így is, úgy is. Basó legutolsó haikuja nem más, mint egy nagyjából három hónappal azelőtt írt művének átdolgozása. Ötvenévesen, borzalmas gyomorbetegségben szenvedve a halálos ágyán is azzal foglalkozott, hogy van egy haikuja, ami nem sikerült eléggé, amit ki kéne javítani. Átalakította, lediktálta a tanítványainak, majd meghalt. "Tiszta vízesés: / kékeszöld tűlevéllel / elfutó folyó." - ez a végső formája.

MN: Van jelene a műfajnak?

GYHL: Amióta a 20. század elején Paul-Louis Couchoud, majd az imagisták, Ezra Pound és társai áthozták az első haikukat, nem volt olyan évtized, hogy ne adtak volna ki egyre több haikufordítást, ne születtek volna haiku-folyóiratok, ne alakultak volna haikuolvasókörök szerte a világon. Bár a japán általános iskolákban gyakoroltatják a haikuírást a diákokkal, az élő japán irodalomban kevésbé van jelen a műfaj, mint amennyire hobbiszinten foglalkozik vele a lakosság Nyugaton és Keleten egyaránt: a mai japán költészetben inkább a modern japán formákat és az átvett nyugatiakat művelik.

Kovács Bálint