« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Faludy György (1910-2006)
japán haiku fordításai
Test és lélek, A világlíra 1400 gyöngyszeme,
Magyar Világ, Budapest, 1988.


Kááj Csigecu asszony (?1644-?1708)

Négy hét, hogy meghalt a férjem.
Hideg párnámról egy hímszúnyog 
sírását hallom miden éjjel.

Egy tücsök van csak velem. Lágyan
ciripel fáim közt, a kerti
madárijesztő ingujjában.

Oly szép ma a hold asszonyteste!
Ha még egy hold lenne az égen:
a kettő összeverekedne.

 

Csijozso, az apáca (1703-1775)

A fűzfa haja ellibben az éles
szélben, majd valahogy
visszafolyik törzséhez.

 

Csinoku (18. század)

A szitakötő arcát figyelem.
Arc? Ábrázat? Profil? Pofa?
Úgy találom, többnyire szem.

 

Dzsokusi

A varangyos féltékeny:
a fűben ül egész nap,
hátán csinos nejével.

 

Gáráku (1777-1859)

Nem fél s nem törődik veled
a lepke: akkor sem repül
gyorsabban, mikor kergeted.

 

Hatszui Sizuje (1900-1982)

Sok-sok virágszirom esett
a sárba; de ott fenn a fán
nem ily szép színesek. 

Néhány fagyos levél meg egy kevés fehér
porhó: a gyalogút tétován kanyarog
a sírkövekig, és hirtelen véget ér.

 

Hattori Ransecu (1654-1707)

Mélykék az est.
A telihold az égre
sötét fenyőket fest.

 

Hino Szódzsó (1901-1956)

Nem sejtem, hogy mifajta mag lehet,
de ha pár szemet felszedek, az élet
csiklandozza tenyeremet.

 

Jadzsi Mikadzso (1924-)

A versenyfutó combjai
a napfényben ezüstös sugarak.
Kis vízesésnek merném mondani.

 

Joszá Buszon (1716-1783)

Bárányfelhő ezüst uszálya.
A béka elbűvölten nézi,
s lassan fordítja a fejét utána.

Kilépek a büdös budiból. Szemben
gyönyörű lepke száll.
Elpirulok. Ezt most nem érdemeltem.

Halászhálót akasztanak a fára. 
A háló szemeiből kicsepeg
a víz s a hold világa.


.......................(Találkozom és összebarátkozom
..........Szejhán szerzetessel)

A favödör ringó vizében sápadt
sárgadinnye s egy fényes padlizsán.
Biccentenek egymásnak.

A körtefa csupa virág a holdas
tavaszi éjben. A fa tövében
egy nő szerelmes verset olvas.

Május vége. Kegyetlenül
porzik a zápor. Az úszó hínár is
már majdhogy elmerül.

Nagy társzekér döcög el három szőke
nagy lóval. Az útszéli
petúniák megborzanganak tőle.

Gyönyörű éj. Mindenki boldog. 
Az útonálló lesben áll,
és verset ír a teliholdhoz.


Sárga krizantém

A szobában tíz gyertya ég.
A sárga krizantém kezemben
rögtön elveszti a színét.


Fehér krizantém

Csupa szépség és földöntúli illat.
A nyitott olló megmerevedik
s ellenáll ujjaimnak.


A tavaszról, öregen

Vidámság, zaj, szerelmek. 
Ez a rózsaszín szemüveg
idegen már szememnek.


Erotikus emlékek

Tölgyfamakkok a faragott fatálon.
Trágár makkok! Mondjátok el nekem,
milyen szép volt garázda ifjúságom.

A téli szél zizeg.
Hány kavics fekszik a tarlón! Most végre
látom mindegyiket.

 

Kaneko Tóta (1919-)

Oda-nem-illő jövevény:
fenyőtoboz ül egyenes
derékkal a fű közepén.

A bankban még civódom elmenőben
kollégáimmal, de az utcán
rögtön motorbicikli lesz belőlem.

 

Kató Suszon (1905-1993)

Tokióban született keresztény japán családból. Elemi iskolai tanítóként kezdte, majd irodalomból doktorált. 1940-ben, amikor már ismert költő volt, a Mennydörgés télen című befolyásos folyóiratot alapította. Tíz kötet haikut adott közre. (F. Gy.)

Szállongó falevél.
Lelassul az idő,
mikor a földhöz ér.

A harmatos kertben sétálunk ketten.
Belőle macska lett.
Én embernek születtem.

 

Kobajasi Issza (1763-1827)

Van még remény!
Árnyékom pompás egészségnek örvend
az újév reggelén.

Oly sárga, mint a nyíló kankalin,
s milyen mély és kerek a lyuk, melyet
a friss hóba vizeltem odakinn!

Nagy pelyhekben havazik. A mokány
bikára mennyi terhet raktak!
A hó is egyre gyűlik homlokán.

Virágaim közt lepke libeg részeg 
gyönyörrel. Új pillangó érkezik, 
és megszökteti kertemből lepkémet.

Kásás lett éjjel és elolvadt reggel
a téli hó. Falunk
megtelik gyermekekkel.

Mellettem négy fuvaros horkolt
gurgulázva. A nagy, nehéz ló
szellentése majdnem levitt a kompról.

Kerti ajtómon betörők matatnak
éjszaka. Ezért egy barna csigát
nyomtam oda a riglihez lakatnak.

Az óriási, kövér macska
elbűvöli a lepkéket, mikor 
narancsszínű farkát mozgatja.

Hogyan tudsz verset költeni,
ha agyoncsapnád a kis legyet,
mikor kezét meg lábát tördeli?

Őszi eső. Beázik
szobámba, és a szél
lyukas ajtómon furulyázik.

A kanca izgatottan
szaglássza, de a béka
nyugodt és meg se moccan.


Az év utolsó hete

Üres napok. Ülök a félhományban.
Elfog a melankólia
és megalkuszom a mulandósággal.


Vigília

Hideg éj, bolhák. Hólé csepereg
a lyukas háztetőről. Felülök,
s virrasztok önnön holttestem felett.

 

Macuo Basó (1644-1694)

Iga-Uenóban született Kiotó mellett szamuráj családból. A helyi földesúr fiával együtt tanult, majd 1667-ben Edóba költözött (ma: Tokió), és a város mellett remetekunyhót épített magának. Szerény megélhetését tanítványai biztosították, meg hogy költői versenyeken mint bíró szerepelt csekély díjazásért. Li Taj-po és Tu Fu példáját követte: sokat utazott, illetve begyalogolta Közép- és Észak-Japánt (Honsut), hogy nevezetes helyeket látogasson, és a természet szépségét élvezze. Utazás közben templomok előcsarnokában aludt, vagy költőtársaknál szállt meg. Vándorlásait útirajzaiban örökítette meg; ezek közül a leghíresebb az Oku no hoszomocsi (Ösvényen Oku felé). - A haiku átalakítása lírai verssé Basó legfőbb érdeme. Zen-buddhista, mondhatni stiláris nyugalmával megóvta saját és követői haikuit az éles színektől, fölösleges cicomáktól, retorikától és nagyhangú kijelentésektől; még a szentimentalizmustól is. Legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel mint a hirtelen eszmélés (F. Gy.)

Lábát kinyújtja hosszan
a versenyúszó béka,
mikor a tóba lottyan.

Búcsúzik a tavasz. Sárgul a réten 
a szagos fű. Madár jajong.
Könnyek a hal szemében.

Üvegtartályból les ki ránk az álnok
polip. Tekergő csápjai
között kusza, nyáréji álmok.

Holdfény és fodros, ondolált
felhők. Egy féreg titkon
most fúr meg egy sós mandulát.

A fák közt riadt őzek.
Varjú a száraz ágon.
Búcsút mondok az ősznek.

Köd, eső, szálló párák.
Oly jó, hogy nem kell mindig
látni a Fudzsijámát.

Megjött a tél. Havas eső esik.
A fáról két bús majom les utánam. 
Télikabátom kellene nekik.

Kis fellegek.
A kakukk hangja laposan
hasal a víz felett.

A viskóban, ahol lakom,
négyszögű fényt vet rád s reám
ablakholdam, holdablakom.

Vad tücskök muzsikálnak.
Megrepesztik a sziklát.
Átfúrják fülcimpámat.

Barátom kunyhójában ér az alkony.
Felrakom a jéghideg falra
vén talpamat s elalszom.


Öregen s betegen

Fáradtan és letörve
fekszem. Kiszáradt tarlón
futnak álmaim körbe.


Az utolsó haiku

Ösvény az esti ködben.
Megyek. Itt már nem hallok
lépéseket mögöttem.

 

Maszaoka Siki (1867-1902)

A tó tükrén a zápor, mint sok dárda.
Az úszó ponty nem érti,
mikor egy csepp fejen találja.

A sinto templom őszies ködökbe
burkolódzott. Álomszuszék
vadmadarak repülnek el fölötte.

Eltapostam egy pókot. Lábam
zsibbadni kezd. Szörnyű magány
a téli éjszakában.

 

Mizuhara Suosi (1892-1981)

Molylepkék a magas hegyekben
gyertyák s petrollámpák helyett
a telihold körül repkednek.

 

Murakami Kijo (1865-1938)

Tókióban; jogi tanulmányait kénytelen volt feladni, mikor betegség következtében elvesztette hallását. 1894-től mint írnok dolgozott egy kisvárosban; nehéz anyagi gondok közt nevelte fel két fiát, nyolc lányát. 1915-ben elbocsátották állásából; 1923-ban háza porrá égett. Első verseskönyve csak 52 éves korában látott napvilágot. (F. Gy.)

Vízipók lépeget
a tavon. A tó tükre sima,
mint az acéllemez.

Itt-ott himlőhelyes
lett Buddha szobrának fenséges arca.
Őszi eső pereg.

Mögöttem a télesti, tunya nap,
de árnyékom tömör, fekete rúd.
Elzárja utamat.

A tóban két buborék egyesül
és azonnal elpattan.
Fénylik a lótusz gőgös-egyedül.

Egész nap csorgott a hideg, nehéz
eső. Egy lekaszált gyom
utoljára emeli fel fejét.

Őszi reggel. Köd ül a fákon.
Falitükrömbe bámulok
és apám arcát látom.

 

Naito Dzsósó (1662-1710)

Útmenti ibolyákat nézek.
Letépni bűn.
Itthagyni vétek.

Elhagyott minden égi hatalom.
A jéghegynél is hidegebb
a téli holfény ezüsthajamon.

 

Natszume Szeibi (1749-1816)

Virággal jött a május és malaszttal,
de kellemetlen ismerősök száma
is folyton-folyvást nő tavasszal.

Ahányszor üres madárfészket
találok, ellenállhatatlan 
ingert érzek, hogy belenézzek.


Önarckép

Kis szilvafa mögötte a kulissza.
Dereka, karja rendkívül sovány,
de ami látszik s ami nem, az tiszta.


Késégbeesés

A haikukhoz életem csak keretnek
szolgált. Hány réteg avar hull fölém,
ha egyszer eltemetnek?


Feleségem sírjánál

Sírköveden dér, hó a városon.
De mégse félj, szivem. Hamar
én is mélyzöld mohává változom.

 

Nisivaki Dzsunzaboru (1894-1982)

A legbefolyásosabb modern japán költők egyike. Az oxfordi egyetemen tanult, egyetemi tanár lett Japánban, angolul és franciául is írt. Több esszékötetet tett közzé a jelenkor angol íróiról. (F. Gy.)

A hajnal kristálytiszta s hangtalan.
Az ég ránk borult ékszeres szelence.
Talán Isten születésnapja van.

 

Osu, a kurtizán (19. század)


Végrendelet

Más asszonyok férjei érdekeltek.
Ők fészkeltek ágyamban. Meghagyom,
hogy síromon a kakukk énekeljen.

 

Ozaki Hószaj (1885-1926)

A gránátalma mindig meztelen. 
Szárát szopja a szája.
Jaj, őrült szerelem!

Lángol az alkonyat.
Szememmel a vérpiros napban
kergetek egy vörös lovat.

 

Sugen

A szerzetes enervált, bús és fáradt.
De levelibékákra is
ránehezedik alkonytájt a bánat.

 

Szajto Szanki (1900-1962)  

Ha felakasztanának az újhold fogasára:
a tenger lábvizében
talpam szivaccsá ázna. 

 

Enomoto Szejfu-dzso (?-1814)

Mind alszanak. Csak én
virrasztok, mert most senki sem jöhet
a hold és én közém.

 

Szenszecu

A hegygerinc mögött felkelt a nap.
Hajnalban alig hallhatók a békák,
mert buddhista imákat mondanak.

 

Tadszudzsi Mijosi (1900-1964)

A dűnéken fehér lepke lebeg,
s nagy öltésekkel varrja össze
a dombtetőt meg az eget.

 

Takahama Kiosi (1874-1959)

Tolvajlásért fejbe vert Buddha engem:
ólomnehéz rajtam az ázott filckalap,
melyet egy madárijesztőről csentem.

Egy kék lepke a leszállást próbálja
a virágszálra, de nem sikerül. Pedig
hat lába van. De keskeny a bokája.

Az ősz ezüstös, kék derűt
hoz. Rőt levelek, s félig kész
haikuk feküsznek mindenütt.

 

Tákámászá (17. század)


Az egér

Süteményt Buddha oltáráról szajrézik este az egér.
Sapkáját is ingyen szerezte:
fejére hullt egy krizantémlevél.

 

Tan Taigi (1709-1771)

Északnak indul, én délnek megyek.
Száz lépés után visszafordulunk. 
Mi volnánk ezek a hóemberek?

A szolgálót kidobták. Némán pakol.
Nem köszön. Megy. De kint az istállóban
még búcsút vesz sorjában a lovaktól.

 

Totáku 

Ma hősszerelmest alakít
a béka. Fenn a gáton ül
és várja azt a valakit.

 

Uedzsima Onicurá (1661-1738)

A patak fölött repülőhalak
ugrálnak, a pisztrángok. Fellegek
folynak mélyen a víztükör alatt.

Kikeletkor az ablak
alatt még csak brekegnek,
de nyáron már ugatnak.