« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Benits
Péter
Haiku - a pillanat költészete
A régi Japánban
gyakori dolog volt, hogy szerzetesek, szamurájok, kereskedők időnként összeültek
egy közös versírásra. Ezt a társasági költészetet eleinte pusztán időtöltésként
művelték, de idővel a lélek nemesítésének útjává (dó) fejlődött, akárcsak
az íjászat, a kertrendezés, a kardvívás, vagy a kalligráfia.
"Fordulj a fenyőhöz, ha többet akarsz tudni a fenyőről, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. eközben el kell hagynod önző magadba feledkezésedet, különben csak ráerőszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tőle.
A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést.
Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes - vagyis te és a tárgy különállóak vagytok - akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat.
Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt amit ők is kutattak!"(Macuo Basó - a haiku nagymestere)
A haiku több
mint versforma: önálló műfaj. Szülőhazájában csak azokat az 5-7-5-ös sorképletű
verseket nevezik így, amelyek a természet ábrázolásán keresztül mély filozófiai,
lélektani tartalmat sugallnak. A tréfás, alkalmi bökverseket (szenrjú), vagy
az élet utolsó pillanatában írt búcsúverseket (dzsiszei), bár a versformájuk
azonos, mégsem nevezik haikunak.
A műfaj máig legnagyobbnak tartott mestere Macuo Basó (1644-1694). Nem ő találta
fel a haikut, de ő emelte az önművelés útjává (dó) az eredetileg pusztán időtöltésként
művelt versfaragást.
Út lehet minden olyan tevékenység, amelynek gyakorlása csiszolja a személyiséget,
tisztítja az elmét és az érzelmeket. Az útként művelt versírás előfeltétele
nem a zsenialitás, hanem a gyakorlás, amelynek során a hadzsin ('a haiku művelője')
akkor képes egyre jobb verseket írni, ha nemcsak a haikut, de saját személyiségét
is faragja, alakítja, ennek révén pedig egyre közelebb jut a bölcsességhez.
Basó például negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költőnél.
Érett haikuköltészete az után bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tűzvészben
elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt.
Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a versíráson
keresztül talált magára.
A haiku művelője gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson
a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni.
A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti
látvány vagy jelenség) pedig gyakorolja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának
képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes
a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani; olyan verssé, amely
még évszázadok múlva is friss és életerős lesz:
Meghajoltatok
az első hó súlyára,
nárciszlevelek.
(Macuo Basó)
Ez a belső folyamat - ami tulajdonképpen egy szellemi gyakorlat - teszi a haikuírást valódi kihívássá, a személyiségfejlesztés eszközévé. A haiku megalkotásához szükséges belső munkát megtapasztalva válik világossá, hogy miért mondta Basó egyik tanítványának a következőket:
"Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, mester."
De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor "kicsomagolja" a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és akár többszáz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek:
Fenséges a
csend!
Sziklákat átitató
tücsökcirpelés.
(Macuo Basó)
A haiku költői
erejének másik forrása a személytelenség. A közvetlen tanítás és az "én
kiírása" távol áll a klasszikus haikuköltészet eszményétől. Az igazán
sikerült darabokban a szerző "névtelen", háttérben marad, személyisége
pedig áttetszővé válik, szinte csak csatornaként szolgál ahhoz, hogy papírra
kerüljön a vers, amelyet valójában a Természet írt.
Basó két dolgot hangsúlyoz a mesteri szint eléréséhez: a költőnek egyrészt
hűségesnek kell lennie a Szépséghez (fuga no makoto), vagyis témában és stílusban
méltónak kell lennie a haiku műfajához. Másrészt pedig arra kell törekednie,
hogy a mulandó, konkrét témán keresztül (rjúkó) felvillantsa, sugallja a múlhatatlant
azt a rejtélyes középpontot, amely a változó felszín mögött van (fueki). Ennek
egyik legszebb példája az az ismert japán haiku, amely egy templom bronzharangjának
és a rajta szendergő lepkének az ellentétét emeli ki.
A klasszikus haiku a zen-buddhizmus esztétikai alapelvei szerint épül fel.
Ezek közül az egyik legfontosabb a szono mama ('éppen ilyen') elve: a tárgy
megragadása, pontosabban "felmutatása" a maga valóságában, szépítés,
díszítgetés nélkül:
Vihar közelít.
Már a csigaházon is
átfütyül a szél.
(Macuo Basó)
A következő elv a "nagy" megragadása a "kicsin" keresztül. Ha pl. a téli hidegek kegyetlenségéről szól a haiku, akkor elég felmutatni egy verebet, amely nem tud inni a befagyott tócsából. Ez a japán verselés és tusfestészet technikájára egyaránt jellemző johaku, az 'üresen hagyott tér' elve. Részletezésre, kommentárra nincs elegendő hely 17 szótagban. A tömör utalás, a sűrítés és a kihagyás, a sejtetés sokkal inkább megfelel a haiku természetének:
Itt van hát
az ősz…
Nem jut már egy tányérnyi
rizskására sem.
(Macuo Basó)
Éppen terjedelembeli
korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, a haikuban sok részlet a
hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerű versnek, amelynek ereje centripetális,
vagyis magához vonz az olvasó képzeletéből minden le nem írt, ki nem mondott
részletet - ahogyan sokszor a tusfestmények is épp a fehéren hagyott felületekkel
mondják a legtöbbet.
Az évszázadok során kialakult négy közelítésmód, ill. lelkiállapot, amellyel
a hadzsin megragadhatja a látvány lényegét. A szabi-típusú haikuk a dolgok
magára hagyatottságát, egyedülvalóságát emelik ki. Jellemző példája ennek
a típusnak Basó verse:
Varjú vert
tanyát
elkorhadt, aszott ágon
őszi éjszakán.
(Macuo Basó)
A vabi-típusba tartozók mindig valami köznapi dolgon keresztül ismerik fel az egyetemest, a törvényszerűt, például egy fatörzs függőlegességében a kitartást és szilárdságot, vagy egy virágszirom fehérségében a tisztaságot:
Fehér krizantém.
Bimbódhoz a legkisebb
porszem sem érhet.
(Macuo Basó)
Az avare-típusba tartozó haikuk a lények és dolgok szükségszerű elmúlásáról, ill. az elmúlás nemes elfogadásáról szólnak; a klasszikus japán haikuk esetében többnyire a szirom- és levélhullásról:
Kámforfa-harmat
könnycseppenként hullik a
bíborszegfűkre.
(Macuo Basó)
A legritkább típus a júgen, ezek a versek a természet szó szerint káprázatos pillanatait örökítik meg, például egy hulló sziromnak látszó lepkét:
Lehullott
szirom
repül vissza az ágra?
Csak egy lepke volt.
(Arakida Moritake)
[A kiadványban tévesen Macuó Basó verseként szerepel.]
Természetesen minden esztétikai alapelvnél fontosabb a haiku megéltsége és hitelessége, a téma megragadásáért kifejtett szellemi erőfeszítés. Erre utal Basó legkedvesebb mondása is, amelyet tanítványaira hagyott:
"Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!"
Benits Péter fent idézett tanulmánya az Új Akropolisz Kulturális Egyesület Szélbe kitett lámpás c. haikukötetének utószavaként látott napvilágot. A haikukat Rusznák György fordította angolból.
[Szélbe kitett lámpás. Haikugyűjtemény, vál., szerk. és az utószót írta Benits Péter, Új Akropolisz Kulturális Egyesület, Budapest, 1998, 47 oldal (Benits Péter, • Gelencsér László • Horváth Péter • Kárpáti Gábor • Kovács Balázs • Nagy Alinda • Papp Tibor • Rusznák György • Varga Gábor • Vér Sándor haikuival)]
Ebből, az egyesület
haikuköltő-versenyeinek anyagából készült kötetből válogattunk össze néhány
költeményt:
[A kötet szerkesztője nem közli, melyik haiku melyik szerző műve.]
Az éj borongó
képei a patak hűs
vizén úsznak el.
Apró fodrot
vet
a pocsolyavíz tükre.
Veréb ivott ott.
Sirály üldögél
őszi, sivár tó tükrén
egész délután.
Csak kacsalábak
vetnek fodrot a vízen.
Ősz, kihalt tó.
A gyöngyharmatban
benne az egész világ.
Röpke álomkép.
Cseresznyefaág,
hajnali virágodat
csípdesi a dér.
Bár kapaszkodik
még, de már sorsára vár
a letört faág.
Dermesztő
tél vár.
Fogd erősen az ágat,
cseresznyevirág.
Csend, szüret
után.
A sárgálló tőkéken
egy-két szem csupán.
Erdei fonál:
ezüstösen csillogó,
fényes pókháló.
Kis fapagoda,
bodzabokor tövében:
pók hajléka lett.
Hajnali erdő.
Léptem nyomán elszakad
minden pókháló.
Fecske kardívű
szárnya hasít az égbe.
Nem sérti: repül.
Kutyaugatás
s köd ül meg az alkonyon.
Avart égetnek.
Utam véget
ér.
Szélbe kitett lámpások,
nem mások vagyunk.
