«
vissza Terebess Gábor különlapjára
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Maszaoka
Siki
VÉRT HÁNY A KAKUKK
Terebess Gábor fordításai
(Új
Forrás, 33. évfolyam, 2001. 4. szám, 98-105. oldal)
Maszaoka Cunenori (1867-1902) írói álneve Siki volt, ami hegyi kakukkot jelent. A siki nyitott csőre belül vérvörös, a legenda szerint tiszta, szép énekét nem hagyja abba addig, míg el nem vérzik a torkán át. Siki, a modern japán haiku megteremtője tüdővészben halt meg 35 évesen...
Ablakom előtt
visszanyesem a fákat:
virradjon
korán.
Kusza fűszálak
tövén ismeretlen virág
bomlik
fehéren.
Nyári viharban
fehér papírlapjaim
mind szétrepkedtek.
Szülőfalumban
szüleim jól vannak.
Szusi-ízt érzek!
Körtét hámozok.
Édes cseppek peregnek
a penge élén.
Főkapu szélin
kókadt fejű liliomok
nyiladoznak.
Aludnék egyet,
a legyeket légy szíves,
halkan csapd agyon.
Vadrépa virágra
cseresznyenyílás idején
'ki se kiváncsi.
A kopár kertben
kóbor macska kószál
–
oda is szarik.
Milyen hűvös van!
Fenyő törzsét apró
rák
mássza az esőben.
Langyos eső
csepereg csupasz
tövisekre.
Öreg algák közt
az olvadt jegű tóban
garnéla matat.
Ágyúdörej űz
morajgörgeteget.
Rügy fakad a fán.
Macujama vára
hűvös közönnyel pillant
le a magasból.
Újév napját
rettenetes csönd fogadja
utcahosszat.
Eltaposott rák,
kimúlt. Fölkél mögüle
az őszi reggel.
Hulló levelek,
nem tudom, honnan jöttök.
Vége az ősznek.
Borostyán fut le
kihajló sziklatetőről:
kész kis templom.
Mindig egyedül
hasítja húgom a fát
téli jégcsöndben.
Elzakatoló
vonat gomoly füstjéből:
lombos templomok.
Elbúvik a Hold,
s hatalmas hullámhegyek
támadnak fel.
Érett szőlőfürt
sötétlik mélybíboran.
Szinte fekete.
Elnyomtam egy pókot,
hideg éjszakákra
magam maradtam.
Így szeret, gyűlöl:
lecsap egy legyet,
és a
hangyáknak adja.
Folyó, nyáridőn.
Bár van híd, lovam
mégis
vízen gázol át.
Tisztáson tócsát
csillant a fák közti
villámvillanás.
Öreg temető.
Buján tenyész a burján
roskadt sírokon.
Holdvilágnál
megelevenednek a
madárijesztők.
A tüzijáték
elpukkant, hazamegyünk.
Mily setét az éj!
Zúgja végzetem –
jó jövendőmondó
az őszi szél.
A hegyi falut
beeste a hó, leple alól
zajong a patak.
Repesve kérdem
újra és újra, milyen
magas kinn a hó.
Esik a hó, nézd!
Fektemből kilátok
az
ajtó hézagján.
Húzd el az ajtót!
Hadd vessek Ueno
havára
csak egy pillantást.
Megborotváltak.
Páraglória rejti ma
Ueno harangját.
Vaj’ meddig élek?
A mai éjszakám is
annyira rövid...
Ágyban, betegen,
behavazottan... Egyre
ez fekszi agyam.
Tavaszi zápor.
Esernyő alól böngészem
a könyvárudákat.
A kertbe üríti
forróvizes palackját,
kihűlt. Süt a Hold.
Rizsünk is érik,
füst se szállt fel
ma
a hamvasztóból.
Páva a farkát
tavaszi fuvallatra
legyezővé tárja.
Búzát ha vetünk,
fel kell kötözgetni
az
eperfák lombját.
Várlak éjszaka,
megint jeges a szél,
majd
elered az eső.
Mire utána-
fordulok, alakja már
a ködbe vész.
Csiga csalogatja
esőfelhő cseppjét:
behúzza szarvát.
A kolostornak
pusztán kapuja áll még
a kopár mezőn.
Hópihék hullják
be a kacsákat este
az öreg tavon.
Templomi harang
zúgása általzengi
a lomha éjszakát.
Én megyek tovább.
Te itt maradsz nélkülem.
Más-más ősz vár ránk.
Félnapi vihar –
a
mályvavirág szárát
derékba törte.
Kerti szilvagallyak
kivirultan kívánnak
boldog újévet.
Öreg ősz van már,
istentelenül élek
és buddhátlanul.
Elfordulok a
Buddhától, szembenézek
a hűvös Holddal.
Elhervadt a rét.
Csak egyetlen csóva
fény
tér be kunyhómba.
Fergeteges szél –
a tornácon
vert diók
viharzanak át.
Fának vetem hátam,
tar ágakon túl felettem:
csupacsillag éj.
Tízezer évig
él a tengeri csiga.
Teszi a semmit!
Éneke elhalt,
most repül a kabóca –
láttam!
én láttam!
Fakózöld pók
vörös rózsa szirmára
akaszkodik.
Viharzó éjjel,
könyvvel a kézben, szívem
hullámverése.
Elhagyott az ősz –
egymás gallyát húzza-vonja
egy fenyőfapár.
Alacsonyan szállnak
a sáskák bakhátak felett
fogyó napfényben.
Téli kamélia,
feláldoználak füstös
Buddhánk
oltárán.
Hegyek hegyek hátán,
mind sárgábban zöldellnek
–
kakukk szava szól.
Messzi derengést
szűr át falevelek
tömény
ősz-színe.
Mályvarózsa hajt
sietve, le ne késse
a nyári
napfordulót.
Sziklakő kettő-
hárma hever szanaszét
száradó
mezőn.
Szülőfalum, ó!
Az ünnepeknek vége.
Érett
a hurma.
Hurmába harapok,
s felcsendül a harang
Hórjú-templomban.
Síromra elég:
„Datolyaszilvafaló
haikurajongó.”
(három utolsó haikuja, a szivacstök levét köhögés ellen itta:)
elvirult a tök
turhába fulladtam
szökik a
lélek
tele a tüdőm
torkom szivacstök leve
sem
szakítja fel
szivacstök-lé sem
éjidőn tegnapelőtt
nem enyhül többé –