«
vissza Terebess Gábor különlapjára
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
A
SZÓZSIDZSI NAGY SZÓTÓ ZEN TANULÓJA
Gervai András interjúja Terebess Gáborral
Terebess Gábor üzletember, művészeti szakíró, fordító, orientalista, könyvkiadó. Japánban felszentelt zen buddhista szerzetes. Minden tevékenysége, szenvedélye középpontjában a Kelet állt és áll. Most nagy fába vágta a fejszéjét: centrumot akar létrehozni a keleti kultúrák népszerűsítésére.
- Hogyan és mikor ébredt fel az érdeklődése a Kelet iránt?
- Gimnazista korom óta érdeklődtem a buddhizmus iránt, bár a piarista gimnáziumba jártam. Igaz, emiatt nem vettek fel az egyetemre, s más különböző okok miatt is 1965-ben disszidáltam. Hat évig voltam kint, ebből közel négyet dolgoztam, kettőt utazgattam. Sok helyre eljutottam. Először Észak-Franciaországban töltöttem egy évet, egy nyomdában dolgoztam, majd az Egyesült Államokba mentem, ahol felvettek a seattle-i egyetemre, s annak egyéves ösztöndíjával jutottam el Japánba. Ott bekerültem a Jokohama melletti Szódzsidzsi nagy szótó zen szerzetesképző iskolájába.
- Mi kellett ehhez?
- Az érdeklődőt elsőre nem engedik be a kolostorba, ott kell előtte napokig kuporognia. Megpróbálják elriasztani. A próbatételek bent is folytatódnak. Velem is mindenfélét megcsináltattak, például lótuszülésben kellett órákig ülnöm, s nem törődtek vele, hogy mennyire fáj. Először csak arról volt szó, hogy pár napig maradhatok. Pár hét után aztán megszoktak, s később az egyik angolul beszélő szerzetesnek szimpatikus lettem, s felkarolt. Így jutott időm arra is, hogy múzeumokba, könyvtárakba menjek, tanulmányozzam a japán kultúrát. Közben, másfél hónapos felkészülés után, buddhista szerzetessé avattak.
- Miért jött el Japánból?
- Úgy éreztem, ami engem Japánban érdekelt, azt láttam, megismertem. A zen buddhizmus alaposabb megismerése után éreztem először, hogy akár meg is halhatok, mert a lényeget értem. Végigcsináltam valamit, "megmásztam" egy hegyet, s választ kaptam a kérdéseimre. Rájöttem: amit kerestem, nem a világban, hanem magamban kell megtalálni. Akár haza is mehettem volna. De két évig Párizsban éltem, s egy neves orvosi kiadónál dolgoztam. Aztán valami távoli, jó levegőjű helyre vágytam. Ausztráliát választottam. Négy hónapig egy szubtrópusi szigeten, egy kőbányában dolgoztam, ahol a köveket zúzni, robbantani is kellett. A munka nem volt nehéz, viszont annál veszélyesebb. Sok társam megnyomorodott, örültem, hogy én megúsztam. Később egy furnérgyárban helyezkedtem el. Ausztráliából 1971-ben hazajöttem. A disszidálást végül is megúsztam büntetés nélkül. Hazatérésemtől egészen 1985-ig a Gorkij Könyvtárban dolgoztam.
- Hatéves kalandozása után nem érezte unalmasnak az életét?
- A könyvtár kellemes hely volt, folyóirat-beszerzéssel foglalkoztam, de emellett jutott idő saját tájékozódásomra is. Elkezdtem (újra) kerámiával foglalkozni, s írni is.
- Miket írt?
- Könyvet a kínai táplálkozástörténetről, egy másikat a páli buddhizmus jellemtipológiájáról. Ez utóbbi már csak a rendszerváltás körüli időben jelenhetett meg. Hosszabb időn át kerámiakritikákat is publikáltam, nemcsak magyar, de nyugati folyóiratokban is. Most a kerámiáról szeretnék könyvet írni.
- A kerámiázás hogyan kezdődött?
- Először gimnazista koromban kerámiáztam, mert apámnak ez volt a hobbija, s meg akartam mutatni, hogy nekem is megy. A hetvenes években, amikor rászántam erre öt-hat évet, szinte éjjel-nappal ezzel foglalkoztam.
- Miként lett üzletember?
- Művészeti íróként felvettek a Művészeti Alapba, s 1983-ban két jó nevű textilessel, Droppa Judittal és Sárosi Krisztinával alkotóközösséget csináltunk. A kilencvenes évek elején én javasoltam, specializáljuk magunkat Ázsiára, ajándéktárgyakat hozzunk be. Mára kis- és nagykereskedelmi hálózatot építettünk ki, éves forgalmunk bruttó 250 millió forint.
- Beletanult az üzletbe?
- Nem volt különösebben nehéz. Bevallom, engem az üzlet már nem nagyon köt le, sokkal jobban izgat 96-ban alapított kiadónk, amely eddig 65, Kelettel foglalkozó könyvet adott ki. A legjobban a Japánról szóló könyvek fogynak. Sajnos kiadványaink kétharmada veszteséges, a könyvkiadás körülbelül évi tízmillió forintba kerül, de ezt nem tekintem pusztán jótékonykodásnak, mert ettől lesz a cégünk imázsa más. Nem kemény táblával, rosszabb papíron olcsóbbak lehetnének a könyveink, én azonban nem törődöm azzal, hogy egy-egy könyvünkből jön-e pénz. Ha úgy érzem: olyan a minősége és a tartalma, aminek meg kell jelennie, ráadásul cégünk dicsőségére válik, akkor kiadom azt.
- Nem kért, nem kapott a könyveire támogatást?
- Büszkeségből, függetlenségem megőrzése miatt korábban nem kértem egyetlen könyvre sem. Mostanában azonban fontossá vált a pályázás. Széchenyi István 1818-19-es Keleti utazásának a frankfurti könyvvásárra, eredeti, német nyelven történő megjelentetésére, a szabadságharcos László Károly és Diószegi Vilmos naplóinak, leveleinek a kiadására hazai alapítványoktól kaptunk pénzt, az Atatürkről szóló könyvhöz pedig a török követ járul hozzá.
- Milyen irányba tud fejlődni a kiadó?
- Szeretném a tevékenységünket részben nemzetközivé tenni, megjelentetnénk például egy orientalista monográfiasorozatot idegen nyelven. Bizonyos műveket, adatbázisokat kiadás helyet olcsóbb lesz az internetre feltenni. Azt tervezem, hogy Kistarcsán, egy korábbi textilgyárban, ahol az irodáink, raktárunk, s a nagykereskedésünk is található, egy kulturális centrumot létesítek. Itt kapna helyet nagy bambusz- és borostyángyűjteményem, illetve a 650 darabos mázatlan, vörös kőagyag kínai teáskanna-kollekcióm. Időszaki kiállításokat is rendezhetnénk, lenne itt berber, török és kínai teázó. A két emelet mély óvóhelyen a hatalmas oszlopcsarnokban mecsetet, imacsarnokot, meditációs helyiséget lehet kialakítani, s koncerteket is tarthatnánk.
- Az anyagi jólét nem változtatta meg az életét?
- Amikor a hetvenes évek második felében megnősültem, az összes vagyonom tízezer forint volt, s a szüleimnél, illetve az apósoméknál volt egy-egy szobánk. Az anyagiak sohase érdekeltek. Ma sem élek nagy lábon, nincsenek különösebb igényeim. Az egyetlen luxusom a könyvgyűjtés és -kiadás. Az irodaépület, a két szomszédos ház szinte minden helyisége könyvvel van tele. Legfőbb büszkeségem a nagy keleti gyűjteményem, van vagy kétezer kínai gyógynövénykönyvem. Nem sajnáljuk a pénzt két gyerekünk neveltetésére sem, a nagyobbik fiam Franciaországban tanul. De már nem akarnék venni egy jobb kocsit, egzotikus országban nyaralni, de még egy jobb étterembe sem beülni. Ezek helyett inkább könyveket adok ki. Nekem ez okoz örömet.
(Népszava,
2000. június 3, Szép Szó, 6. old.)
