«
vissza Terebess Gábor különlapjára
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
BUDDHA
TANÍTVÁNYA PESTEN
Csoma Áron interjúja Terebess Gáborral
A kertvárosi környék szép és csöndes. Embermagasságú kolostorfal védi a ház nyugalmát. Arborétum, üvegház, japánkert, bambuszcsodák, ginkófa, araukária, kriptoméria... Csak néhány név, amit fölírtam magamnak, na és az arany barázdás bambusz, amit tényleg meg lehet szeretni. Ezek fogadnak bent. Az idő jótékony: a novemberi hidegek ellenére most napos és enyhe. Végigjárjuk a kolostorkertet Terebess úrral, a házigazdával, aki a mai napig zen szerzetes.
Ha Európa a különböző ködös elképzeléseken túl tud valamit a Keletről és a buddhizmusról, akkor az a zen. De erre sem lehet nyugati filozófián nevelkedett gondolkodásunkkal azonnal rátörni az ajtót, mert abban a pillanatban kinn rekedünk. Velem is ez történt. Amikor telefonon kértem, beszéljen a zenről, Kelet-Európa első fölavatott zen szerzetese csak némi tartózkodás után mondott igent. Nem akartam visszaélni a vendéglátással, de végül mégis három órát töltöttem nála, s a beszélgetés végén ő megjegyezte: amit ebből összerakok, az már nem ő lesz, hanem én.
A ház enteriőrje, a könyvgyűjtemény, a kávé, a sütemény és a kaoliangcsiu gabonacirok pálinka igazán pompásak. Már úgy tűnik, a beszélgetés mégiscsak enged valami bepillantást a zen buddhizmusba. Aztán az első mondatok visszazökkentettek a valóságba.
Megint
hegyek a hegyek
– Amikor arra kérsz, hogy értelmezzek valamit az életemből, a legnehezebbet kéred. Tudod, van egy zen anekdota, egy híres megfogalmazás, ami a könyvemben is szerepel. Úgy hangzik, hogy amíg nem ismertem a zent, addig a hegyek hegyek voltak, a vizek vizek. Amikor együtt éltem a zennel, nem voltak a hegyek hegyek és a vizek vizek többé. De most, hogy a végére értem, megint csak hegyek a hegyek és vizek a vizek. Így van ez: az ember beleszületik a világba, és ahogy lassan feleszmél, próbálja megtalálni a világ értelmét. Lehet, hogy a keresztény vallásban találja meg, lehet, hogy a marxizmusban. Én is számtalan módon próbálkoztam, a zenen keresztül is. Mindenkinek van egy interpretációs korszaka. Ezen én már túl vagyok: nem értelmezem sem a világot, sem a magam életét. Ezek az értelmezések ugyanis koronként változnak, vagyis minden interpretáció relatív.
Közben azon jár az eszem, hogy a disszidálásától – hiszen, ezt 65-ben annak nevezték – a hazatérésig hat év telt el: ebből hat hónapot töltött japán kolostorban. Előtte még Bécs, Párizs, néhány órára Belgium, majd egy év Cambrai-ben, néhány hétvége Münchenben, mongol menekültek között. Öreg lámájuk az első buddhista szerzetes, akit lát életében. Amerikába utazik, onnan Japán egyik zen kolostorába.
– Huszonegy éves voltam amikor kimentem: akkoriban még többé-kevésbé bármi lehettem volna. A buddhizmusban van egy gondolat, amelyik azt mondja: mindegy, hol vagy. – De akkor miért mentem el én magam is hazulról? Becsületesen elfogadni ezt a gondolatot csak itthon lehet.
Szelíden kötözködöm vele: nem hiszem, hogy ezt a csodálatosan rendbehozott angol stílusú házat könnyen itthagynád. Különben is tudom rólad, hogy nem szívesen utazol.
– Nem zavarna különösebben, ha máshol kellene élnem, de itt él a családom, és ez már kötelezettségekkel jár. Nemcsak magamra kell figyelnem. Úgy döntöttem, hogy a magyar kultúrát választom, de ebben benne van a nyugati kultúra és a keleti is.
Eszembe jut, hogy az ő zen szerzetesi „mandátuma” mind a mai napig érvényes. Megkérdezem, hogy a zen szerzetes életmódja hogyan egyeztethető össze a családi kötelékkel.
– A szerzetesi élet gyermek és feleség nélkül csak fél élet. De akinek csak gyermeke és felesége van, és nem meditált soha életében, az is csak fél életet él. Az emberi jelenség teljességének átéléséhez mindez hozzátartozik. A zen – ahogyan ezt tudományos vizsgálatok is kimutatták – olyan tudatállapot, ami különbözik az alvástól és az ébrenléttől. Bioelektromos hullámokkal, anyagcserével pontosan meghatározható dolog. Úgy érzem, aki ezt nem tapasztalta meg, az olyan, mintha nem lett volna nővel, vagy mondjuk nincsen gyereke.
A buddhizmus olyan szavai, mint a meditálás, a csönd, a nyugalom és a megvilágosodás az európai ember fülének annyira ismerős, amennyire zavaros.
– A megvilágosodást és a meditációt nem szabad összetéveszteni. Az egyik olyan, mint a vakok tapogatózása, a másik olyan, mint amikor látsz. Igazából nincs összefüggés a kettő között. Meditálhat valaki harminc évig, és soha nem világosul meg, vagy éppen nem meditál egyáltalán és mégis megvilágosul.
Hát,
ilyen a tej !
– A kérdésem nyilvánvaló: mi a megvilágosodás?
– Pontosan olyan dolog, mint a közismert vicc. A vak megkérdezi, milyen a tej? A másik azt mondja, fehér. De mi az, hogy fehér, értetlenkedik a vak. Hát a fehér olyan, mint egy hattyú. De mi az, hogy hattyú, kérdezi vissza a vak. Hát, annak olyan görbe nyaka van. De hát mi az, hogy görbe nyaka van? A másik begörbíti a karját, és azt mondja a vaknak, fogja meg. A vak megfogja és fölkiált: Áááá – hát ilyen?! Most már tudom, milyen a tej. A megvilágosodással ugyanez a helyzet. Nem lehet megmagyarázni. A megvilágosodás után te nem lettél más ember, nem lettél erkölcsösebb, nem vagy felsőbbrendű a többieknél – éppen olyan hülye vagy a megvilágosodás előtt, mint utána. Ami más, hogy már nem keresed, már nem akarsz megvilágosulni. Túljutottál rajta, már nem érdekel a dolog.
A kérdőjelek száma egyre szaporodik. Nyilvánvalónak látszik, hogy a zen szerzetességnek ezek szerint semmi értelme nincs.
– Tényleg, semmi értelme. Mi értelme lenne?
– Akkor miért lesz valaki szerzetes?
– Mert nem találja az életben a helyét, és a szerzetesi élet megfelel neki.
– Most már csak egyetlen kérdésem maradt – mi a zen?
– Tulajdonképpen nagyon egyszerű. Itt és most, ebben az életben akarja átélni a megvilágosodást: nem foglalkozik az újjászületéssel. Antivallásnak is szokták nevezni. A zen a buddhizmuson belül olyan forradalom volt, ami minden interpretálás, értelmezés ellen harcolt. Egyfajta gondolkodásmód, ami némileg belém épült. Azóta másként látom a dolgokat. Körülbelül annyi van ebben, mint azokban az anekdotákban, amelyeket összegyűjtöttem. Fél évet éltem kolostorban: 67. október 5-én Shimadában zen szerzetessé avattak. Aztán elkövetkezett az az idő, hogy úgy éreztem, keresztülvittem és megtapasztaltam, amit akartam. Elegem lett Japánból. Elegem lett pusztán abból, hogy minden nő fekete és nem szőke meg barna meg vörös és elegem lett az állandó hajbókolásból. Mesterem egyébként ragyogóan látta ezt, valahogy az volt az érzésem, hogy jobban ismert engem, mint én magamat. Mert én nem tudok a zentől szabadulni. Abban, amilyen vagyok, a zen is benne van. A mesterem tudta, hogy a zenhez nem kell japánná válnom. Ő jól látta, mi a lényeges, és mi nem. Ugyanakkor ebből semmit sem lehet átadni. A mestered csak annyit tehet, hogy ha te magad kiizzadtad a megvilágosulást, akkor azt ő elismeri.
Mindebből onnan, ahol én sok más nyugati honfitársammal együtt ülök, csak kimaradni lehet. Vannak persze dolgok, amit az európai ember a zenből nehezen vagy egyáltalán nem fogad el: és olyasmi is van, amit meg kellene tanulni valahogy. Itt tényleg csak a tapasztalat segíthet – vagy még az sem. Hiszen egy szerzetes – még Pesten is – először elriaszt minden tanítványt. Ez így szokás.
Sok megértenivaló akadt. A zen „ízét” éppen csak érezni kezdhetjük. Mégis, a búcsúzáskor Terebess úr azt hiszem, örült már, hogy másról beszélhetünk.
(Igazság,
Alapító főszerkesztő: Obersovszky Gyula, II. évfolyam 16. szám, 1990. november 29, 11. oldal)
