Biográfia zen könyv kerámia kert gasztronómia Bibliográfia könyvei tanulmányai interjúk

Benkő Ilona kerámiái nem hivalkodóan újszerűek, szokatlanok, de azt, amit csinál, senki sem csinálja nála jobban. Nem fedez fel, hanem kibont, beteljesít. Éppen ezért nem lehet folytatni – legfeljebb utánozni –, saját világán belül felülmúlhatatlan. Ilyen hallatlan igényességgel és mesterségbeli tudással, biztos és kényes ízléssel ma alig csinálnak kerámiát Magyarországon.

Interjút szerettem volna készíteni Benkő Ilonával, de halk és finom, majdhogynem félszeg iskoláslány modorban, kérlelhetetlen következetességgel hárította el kérdezősködésemet. Művészete, úgy látszik, a legbensőbb magánügye, mert minden egyébről szívesen beszélgetett. Arról is, amit más tartott volna magánügynek: az életrajzáról, szakmai fortélyairól (hosszú évek alatt kikísérletezett titkait kérés nélkül, készségesen sorolja), a kollégákról – csak saját munkásságára tereltem hiába a szót. Művei vallják, amit mondani tud a világról, önmagáról.

Mióta Veszprémben bemutatkozott – friss diplomásként 1962-ben –, nem volt idehaza egyéni kiállítása (hacsak a múlt nyári árubemutatót az Iparművészeti Vállalat balatonfüredi ajándékboltjában nem számítom). Pályáját ma már meglehetősen nehéz lenne végigkísérni, mert korábbi darabjait nem őrizte meg, s legfeljebb egy-egy régi katalógus apró, fekete-fehér fotóján látható még némelyike – ezért itt csak újabb munkáira szorítkozom. Katalógusokból szedhetjük össze az alábbi adatokat: Székelykeresztúron született 1937-ben; Borsos Miklóst tartja mesterének; több külföldi kiállításon és versenyen vett részt, s a hetvenes évek első felében sorozatosan aratta sikereit: 1970-ben Sopotban, 1973-ban Calgaryban és Faenzában, 1974-ben Torontóban, 1976-ban Sopotban és Vallauris-ban nyert díjat. Úgy tűnik, külföldi elismerését jutalmazták 1976-ban Munkácsy-díjjal, bár 1968-ban megkapta Pécsett az első Országos Kerámia Biennálé II. díját és 1978-ban az I. díjat is. Férjével, Péri József ötvös iparművésszel a Prizma 13 csoport tagja.

Benkő Ilona műtermében első pillantásra lenyűgöznek emelvényre állított káposztafejei, benyesett és kötözött pecsenyéi, csipkébe öltöztetett vázaalakjai. Mennyire árulkodnak Benkő női, háziasszonyi voltáról! Csak egy-egy szimpozion menti fel a család és a művészet, a házi és az alkotó munka közötti ingázástól. Kétszer hívták hazai (Siklós, 1969, 1974), kétszer külföldi (Gmunden, 1964; Cardiff, 1975) szimpozionra. Mit jelent együtt dolgozni másokkal? Kitűzött időben? Akár van mondanivalója, akár nincs? Alkotó módszereket látni, ellesni, mutatni, megosztani? Benkőt elfoglalta a munkája; ahogy otthon, szimpozionon is magányosan alkot.

Káposztafejeit levelenként léggömbre rakja fel, amit kiszúr, mihelyt az agyag megszikkadt. El-elkötözött tömör samott oszlopait metsződróttal hasítja fel. De kerámiái zöme korongozott edény. Napjainkra az egyedi alkotás szolgája lett a fazekaskorong, a kézműves kerámiagyártás leghatékonyabb eszköze, az emberiség első gépe. Benkő láthatóan csak félszívvel csatlakozott ahhoz az irányzathoz, amely Peter Voulkos-szal az élen, kiindulásnak tekinti a korongozott tárgyat, mert utána a felismerhetetlenségig megváltoztatja: veregeti, átmintázza, elvesz belőle, hozzáépít, de soha nem merészkedik addig, hogy eltüntesse korongozó keze nyomát. Nem pusztán mesterségbeli tudására büszke, egyszerűen szerelmese, rabja a korongozásnak. A forgástestek csak méreteikben és profiljukban különböznek egymástól, mert mindig körkörösen szimmetrikusak egy láthatatlan központi tengely körül. Ez a kissé gépies szabályosság a nyugalom és a kiegyensúlyozottság – de nagyon hamar az unalom – érzését keltheti. Benkőt is nyugtalaníthatta, hogy nem vehet irányt bármerre, mint az égi madár, csak körbe-körbe, mert a megkorongozott tárgy szimmetriájának ellensúlyozására gyakran torzítja, tépi, kötözi, rogyasztja, hasítja formáit. De a szimmetria megbontása egészen más, mint az eleve nem részarányos forma eredendő aszimmetriája. Itt a szimmetria nem tűnik el, hanem veszélyeztetettsége folytán még szembetűnőbbé, kirívóbbá válik.

Legizgalmasabb formái nem külön-külön hatnak – csipke és edény, kötöző fonal és hasított tömb –, elszigetelten, hanem egymásba kapcsolódásukkal, feszülésükkel. A viszony ott győzedelmeskedik igazán az egyes formák fölött, ahol Benkő nem enged a dekorativitás csábításának, s az ellenpontozott alakzatok egyazon színűek – ilyenkor a kompozíció egységesebb, nem vonja el figyelmünket a részlet, a töredék. Tálain különösen bravúrosan játszik a csipke lenyomatának és rátétjének kontrasztjával. A spárgát sem díszítménynek szánja – elrettentő példája ennek keramikusaink kedvenc ötlete: a mázba mártott, majd tekervényesen tálba égetett pamutfonal –; Benkőnél aktív, formáló szerepet kap. Ott is hagyja, nem titkolja a forma keletkezésének módját.

Ma már csak magas hőfokon égetett kőagyag kerámiát készít. Az így tömörre égett agyag nem ereszti át a vizet; ha megütik, élesen csengő hangot ad, keménysége sokkal szélesebb skálájú és finomabb formai megoldásokat tesz lehetővé, mint a vastag cserepű, törékeny fazekasáru. Újabb, szintén magas tüzű kerámiáin Benkő szívesen él az alacsony hőfokú redukcióval. Ez tévesen raku néven került be a hazai köztudatba, holott a raku alacsonyan (750-1000 C° között) égetett, likacsos cserepű, ólommázas kerámia, ami bírja a hirtelen hőváltozást, hiszen zsengélés után vasfogóval helyezik be a vörösen izzó kemence tokjába, majd ahogy a máz megolvadt rajta, ugyancsak fogóval emelik ki, és azonnal vízbe mártják. Ezt a XVI. századi japán technológiát bővítették amerikai keramikusok néhány éve a kemencén kívüli, utólagos redukcióval, ami abból áll, hogy vízbe mártás előtt az izzó rakut éghető anyag közé helyezik. Benkő is ezt a módszert alkalmazza, de csak egyetlen hősokknak teszi ki könnyen elpattanó kőagyag kerámiáit. A villanykemencében lassan felizzított tárgyat fűrészpor, fenyőtüske stb. közé dugja, és levegőtől elzárva hagyja kihűlni. Ilyen körülmények között legfeljebb a redukáló közeg megválasztásával lehet változatosságra törekedni, de alapjában véve kénytelen erősen redukálni vagy sehogy. A levegőn hűlő tárgy ugyanis visszaoxidálódik. Finomabb, egyenetlenebb vagy részleges redukciót csak vízbe mártással lehet tartósítani. Így akarva-akaratlan a mesterember háttérbe szorítja a művészt, éppen magas minőségi követelményei szegényítik el alkotói lehetőségeit.

Hol, miben keressük Benkő kerámiáinak értelmét?

Csipketerítő: a kispolgári otthon jelképe (ezt aknázta ki például Max Ernst már húszas évekbeli kollázsain). De Benkő foszló csipkéinek semmi köze holmi csúfondáros és kaján polgárpukkasztáshoz. Eszembe jut, hogy a kőkori fonott kosarak mintáit az agyagedények őrizték meg számunkra lenyomatban. Hasonló, de tudatos (vagy éppoly tudattalan?) átmentésről lenne szó? Alig hiszem. Benkő fazekai gúzsba kötve, felmetszve, eltorzulva, megnyomorítva kínlódnak az elfeketült csipkerongyokban. Bezártak. A fedő levehetetlen, az edény megszokott nyílása vak, az önkényes áttörést csipkecafat tömíti el. Az elszenesedett káposzták, a redukált edények fémes csillogása, kemény csengése vagy összerepedezett máza, megcsonkított formái a fájdalomról, az erőszakról, az esendőségről szólnak.

Legújabb hasított oszlopai, sziklái mesebeli színekben pompáznak az agyagba olvasztott bronzpor redukciós füstölésétől. A lepkék áldozati oltára lenne ilyen – ha lenne –, ahová lecsapódott a verdeső szárnyak hímpora. Az a megborzongtató érzése az embernek: ha hozzáér, rátapad az ujjára.

Benkő művei nőiesen finomak és férfiasan markánsak, elegánsak és rusztikusak, archaikusak és modernek, sajátos kettősséget hordoznak – ez megértésük kulcsa –, de sosem kétértelműek vagy félreérthetők: véletlenül sem bukkanhatunk harsány és tarka vidámságra, s még bontatlan, kötözetlen darabjai sem sugallnak oldottságot és felszabadulást. (Ugyanaz az ötlet ellenkező képzeteket is kifejezhet: Paulus Berensohn formái nem nyomorodnak össze béklyójukban, kitüremkednek, kibuggyannak közüle, csaknem szétszakítják kötelékeiket.)

Miért készít használati edényt, ha ugyanakkor lezárja, behasítja, kilyuggatja, széttépi? Tönkreteszi, még mielőtt tönkremehetne, összetörhetne? Ha a kerámiaművészet táblaképe a tál, miért nem él tálainál sem festői eszközökkel, színnel, mázzal? Mikor a legmodernebb szobrászat elhagyta a talapzatot, s a hagyományos fa, kő és bronz helyett bármilyen nemtelen, olcsó, ipari hulladékot jónak lát tárgyaihoz, miért helyezi Benkő minőségi, drágán égetett kerámiáit posztamensre? Konvencionális értelemben is legyenek szobrok? Vannak művészek, akik a munkára esküsznek, vannak, akik az ihletre. Az egyik fokozatosan bontja ki művét, a másik hirtelen gesztussal. Benkőnél egy tárgyon belül is jelentkezik mindkét magatartás. Háziasszony is, művész is, hagyományos is, modern is, tudatos is, ösztönös is; művei edények is, szobrok is; ötvözik a munkát és az ihletet, a beilleszkedést és a lázadást, a fényt és az árnyat, az életet és a halált. Benkő Ilona egy igen mellé mindig mond egy nemet is.

Mint az okos lány, aki szitában vitt verebet Mátyás királynak, de ahogy megmutatta, persze, rögtön elrepült. Vagyis volt ajándék, s mégse lett.

25 X 30 cm, 1979	átm. 26 cm, 1979	átm. 40 cm, 1976	24 cm, 1979	30 cm, 1979

A fenti kőagyag kerámiákat a művész 1200 C°-on égetette ki, majd 960 C°-on, kemencén kívül redukálta.

Benkő Ilona két raku-kerámiája (1979) a Terebess-gyűjteményből, Kistarcsa

Pokol-tojás
Bár az „elhullott bimbó” szélei megpörkölődtek, szirmai még mindig ezüstösen csillognak: a pokolban se hagyj fel minden reménnyel!

Menny-gyümölcs
Ez a takaros, szerény méretű „bőségbatyu” kiégett, elszenesedett – az ínség batyuja. A menny fénytelen gyümölcse fogyaszthatatlan.

(Terebess Gábor tárgyleírásai)

Amit Benkő agyagba gyúr-mázaz-éget a szemnek, azt Borges, a vak argentin költő, így önti szavakba, „a mennyország és a pokol aránytalannak tűnnek számomra: az emberek cselekedetei nem érdemelnek ilyen sokat”
("el infierno y el paraíso me parecen desproporcionados. Los actos de los hombres no merecen tanto")

„hellén szem héber látomás
egymást pocsékul elrontotta
menny-gyümölcs és pokol-tojás
lett paradicsomos rántotta”

(Weöres Sándor: Le Journal)

Benkő Ilona: Menny-gyümölcs (cím: Weöres Sándor Le Journal c. verséből); Bőségbatyu (Terebess Gábor címadásai)

Benkő Ilona: Pokol-tojás (cím: Weöres Sándor Le Journal c. verséből); Elhullott bimbó (Terebess Gábor címadásai)

 

Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I–III.
Enciklopédia Kiadó

BENKŐ, Ilona
keramikus, (Székelykeresztúr [Cristuru Secuiesc, RO],, 1937. április 29. - )

A Magyar Iparművészeti Főiskolán 1961-ben végzett Borsos Miklós tanítványaként. 1964-ben Gmundenben, 1969-ben és 1974-ben Siklóson, 1976-ban pedig Cardiffban (Wales, GB) kerámiaszimpóziumon vett részt. A Prizma 13 iparművészeti csoport (1969), a Terra csoport (1987) és a AIC (1987) tagja. 1968: I. Országos Kerámia Biennálé, II. díj; 1970: Sopot, Kerámia Triennálé, ezüstérem; 1973: Calgary, Nemzetközi Kerámia kiállítás, aranyérem; Faenza, aranyérem; 1974: Siklós, Nemzetközi Szimpózium, nívódíj; 1976: Munkácsy-díj; Vallauris, Nemzetközi Kerámia Biennálé, aranyérem; Sopot, Kerámia Triennálé, ezüstérem; 1978: V. Országos Kerámia Biennálé, I. díj; Faenza, Prix Achat; 1979: Gualdo Tadino, Nemzetközi Kerámia kiállítás, aranyérem; 1980: VI. Országos Kerámia Biennálé, I. díj; 1983: Művelődési Minisztérium, nívódíj; Művészeti Alap, nívódíj. Használati és dísztárgyakon kívül falburkolatokat és térplasztikákat készít, samottból, porcelánból, sómázas kerámiából magas tüzű technikával, redukciós és oxidációs égetéssel.

Mesterei

• Borsos Miklós.

Egyéni kiállítások

• 1962 • Bakony Múzeum, Veszprém • Ohusorg Ház, Gmunden
• 1966 • Iparművészeti Múzeum, Bécs
• 1976 • Galerie Am Heumarkt, Köln
• 1977 • Jesuitenkirche, Városi Múzeum, Aschaffenburg
• 1978 • Iparművészeti Bolt, Balatonfüred
• 1979 • Galerie Le Main, Brüsszel
• 1980 • Vár Galéria, Budapest
• 1981 • Magyar Intézet, Varsó
• 1982 • Dorottya u. Galéria, Budapest • Galerie beim Roten Turm, Sommerhausen (Német Szövetségi Köztársaság) • Swansteyn, Városi Múzeum, Voorburg (NL)
• 1983 • Csók Galéria, Budapest • Galerie Gewürzstube, Gmunden (A)
• 1984 • Am Koppel, Hamburg
• 1986 • Csók Galéria, Budapest
• 1991 • Stadtgalerie, Oberburg
• 1994 • Sandhausen • Stadtmuseum, Gmunden.

Válogatott csoportos kiállítások

• 1965-1966 • V. Országos Iparművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest
• 1967-1968, 1971, 1973, 1975-1981, 1986 • Nemzetközi Kerámia Verseny, Faenza
• 1968-1970, 1975, 1978, 1980, 1982, 1986, 1990, 1992, 1996 • Magyar Iparművészeti Kiáll., Hotel Kiállítóterem, ER-Borg
• 1970, 1987 • Kerámia Triennálé, Sopot • Nemzetközi Kerámia Biennálé, Vallaunis • Szimpozion kiállítás, Siklós
• 1972 • Edénykultúra, Műcsarnok, Budapest
• 1973 • AIC kiállítás, Calgary • Magyar kerámia kiállítás, Ankara
• 1984 • Nemzetközi Kerámia Biennálé, Prian • Nemzetközi Mini Kerámia Triennálé, Zágráb.

Köztéri művei

• Mázas kerámia (1965, Budapest, XVII. ker., Kossuth L. u.-i bölcsődei foglalkoztató)
• Mázas kerámia (1965, Budapest, II. ker., Cseppkő u.-i Általános Iskola)
• Mázas kerámia (1965, Eger, Gyermekváros, Óvodai foglalkoztató)
• Mázas kerámia (1966, Szombathely, Gyermekotthon foglalkoztató)
• Mázas faliplasztika (1967, Székesfehérvár, Trade Union HQ)
• Mázas faliplasztika (1969, Szombathely, Művelődési Ház)
• Mázas faliplasztika (1972, Kazincbarcika, Városi Kórház)
• Mázas faliplasztika (1975, Budapest, Corvin tér, Gimnázium)
• Kígyó (1981, Székesfehérvár, Velinszky László Általános Iskola előtti játszótér)
• Csobogó (1981, Nyíregyháza, lakótelep).

Művek közgyűjteményekben

• Iparművészeti Múzeum, Budapest
• Janus Pannonius Múzeum, Pécs
• Királyi Szépművészeti Múzeum, Brüsszel
• Nemzetközi Kerámia Stúdió Gyűjtemény, Kecskemét
• Stauffenberg Gyűjtemény, Hohenzollern
• Városi Múzeum, Cardiff
• Városi Múzeum, Faenza
• Városi Múzeum, Gmunden
• Városi Múzeum, Voorburg.

Irodalom

• Bollettino del Museo Internationale delle Ceramiche in Faenza, 1973/2-5., 1981/1-6.
• Koczogh Á.: Kerámia, porcelán, üveg, Budapest, 1975
• Terebess G.: Körüljárható barikád és szoborrá vált edény, Művészet, 1979/12.
• Bormann, G.: Keramik der Welt, Kunst & Handwerk, 1984
• Dvorszky H.: ~, Művészet, 1985/10.
• Rideg G.: Művészet, 1987/4.
• Magony I.: Székesfehérvár szobrai, Székesfehérvár, 1995.