Terebess konyhakert
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a Kertek és konyhák indexlapra

Rozmaring
Rosmarinus officinalis L. - Lamiaceae

Illó- és aromaanyagai sok napsütés hatására alakulnak ki.

A fűszernövények nagy részéhez hasonlóan, a rozmaring is a Földközi-tenger körüli európai és afrikai országokból származik. Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában, valamint Észak-Afrikában őshonos, ahol még most is vadon él. Ezeken a helyeken számtalan típusa, változata alakult ki, melyek akár országonként is változhatnak. Nálunk vadon nem fordul elő, de az ország melegebb és védettebb területein a szabadban is áttelel.

Ősidők óta ismert fűszer- és gyógynövény, az ókori görögök szerint serkenti az agyműködést, ezért a diákoknál mindig volt egy-egy rozmaringágacska. Később a szerelmesek hűségének a jelképe lett, s mint a hűség és a tisztaság jelképe, a mai napig az esküvői asztalok gyakori dísze.

Neve (Rosmarinus) őshazájára, a párás tengerpartra utal. marinum=tenger, ros=harmat; így a név jelentése a „tenger harmata". A Kárpát-medencébe a rómaiak hozták, akik egyész Európában, még a Brit-szigeteken is elterjesztették és népszerűsítették.

Az ajakosok családjába tartozó félcserje gyökérzete fás, erősen elágazó, fiatalabb korban fehér, később barna színű. Dúsan elágazó szára 0,5-2 m magasra nő meg. Ágai elég gyengék, fiatalabb korban szürkésfehérek, később színük sötétedik és kérge pikkelyessé válik. 1-4 cm hosszú és 2-3 mm széles, tűszerű levelei szálasak, ülők, tompa végűek. Szélük begöngyölődött, bőrnemű, a fonákon szürkén nemezes, felül csupasz. A jellegzetes aromatikus, kámforra emlékeztető illatot a mirigyszőrben levő illóolaj okozza.

Virágai kétivarúak, a családra jellemzően öttagúak és a levélhónaljakból kiinduló végálló, leveles füzért alkotnak. Két-ajkú csészéjük összefont, pártája jellegzetes, ajakos alakú: az alsó ajak három, a felsőkét karéjú. A párta színe kékesibolya, ritkán fehér. A néphagyomány szerint, amikor Jézus anyja Egyiptomba menekült, egy rozmaringbokor előtt szőtte köntösét kék színű fonálból. S hogy ne legyen feltűnő, a bokor addigi fehér virágai kékre színeződtek. Két porzójuknak csak egy-egy tékája fejlődik ki, melyek a pártából jól láthatóan kiállnak, míg a tövükön visszahajló fog található.

Felső állású magháza két termőlevélből fejlődött ki, de korán, már a virágzás kezdetén látszik a négyes osztottság, az érett termés négy makkocskára hasad szét. A bibeszál a makkocskák között mélyen besüllyed. Terméséből hiányzik a magfehérje. Virágzási ideje hosszú, meghaladja a két hónapot (május-július), mégis kevés csíraképes magot érlel. A magok csírázóképessége 10% alatti, igen ritkán éri el a 30-40%-ot, de ezt is csak 1-2 évig tartja meg. Ezermagtömege 1 g alatt van. A gyenge csírázóképességnek, illetve maghozamnak az az oka, hogy rossz a megporzás, mert a porzók elcsökevényesedtek, vagy a porzók érése jóval megelőzi a bibéjét.

Környezeti igénye

Nálunk vadon azért nem fordul elő, mert a téli hideget nehezen viseli. Melegigényes. Termesztésével ott érdemes foglalkozni, ahol az évi átlaghőmérséklet meghaladja a 10-15 °C-ot és a téli fagyok nem érik el a mínusz 10 °C-ot.

Bár közepesen fényigényes, szereti a tűző napot. Sok napsütés hatására nemcsak dinamikusan növekszik, hanem az illő- és aromaanyagai is ekkor alakulnak ki. Ennek ellenére félárnyékban, ablakokban, verandán is kiegyensúlyozottan növekszik.

Nevéből és származásából következően azt várnánk, hogy csak az erősen csapadékos helyeket kedveli, de ez nem igaz, mert nagyon jól tűri a szárazságot. Akár hetekig is képes meglenni csapadék nélkül (200-300 mm évi csapadék is elég számára).

Talajban nem válogatós, de a lúgos, kissé meszes talajt szereti a legjobban. Vékony termőrétegű, köves domboldalakon is szépen díszlik. Ott még sokszor takarás nélkül is áttelel, mert a hideg levegő lecsorog a völgybe. Humuszos, gyorsan melegedő talajokon kívül homokon is termeszthető. Erősen savas (pH 4-es) erdei talajon csak sínylődik. Rossz talajadottság esetén nagyobb cserépben, konténerben, tenyészedényben nevelhetjük.

Védett helyen 4-5 évig is egy helyen maradhat (áttelelhet), telepítése előtt szerves trágyával és műtrágyákkal töltsük fel a talajt. Pontos tápanyag-utánpótlási értékeket a talajvizsgálati eredmények ismeretében lehet adni. Tájékoztatóul: vegyes műtrágyából 0,1-0,2 kg tiszta hatóanyagot számítsunk 10 m²-re (nitrogén-foszfor-kálium arány 1:1:4).

Termesztése

Telepítésénél vegyük figyelembe, hogy évelő, tehát alapos talaj-előkészítést igényel. Előveteményre nem igényes, bármilyen növény lehet, csak gyommentes, sima talajt hagyjon maga után. Az őszi mélyszántás és a szervestrágya-bemunkálást követően tavasszal, a májusi ültetésig tartsuk gyommentesen a talajt. Különösen az évelő gyomok (szulákfélék, aszat stb.) irtására fordítsunk nagyobb figyelmet.

Szaporítására többféle lehetőség kínálkozik. A magvetés és palántázás elég nehézkes és sok gonddal jár. Jóval egyszerűbb a szaporítóanyagot bujtassál vagy a félfás szárak feltöltésével, dugványozásával nyerni.

A nyáron szedett 10-15 cm-es, 3-4 rügyet tartalmazó hajtásvégek szabad földön is igen könnyen meggyökeresednek. Gyorsabb az eredés, ha a dugványok alsó, földbe kerülő végén az utolsó rügyet hagyjuk meg a vágástól 2-3 cm-re, míg kihajtáskor csak a legfelső, 1-2 rügyből eredő hajtásokat engedjük nőni, a többit törjük ki.

A gyökereztetéshez 20 °C körüli hőmérsékletet és állandó talajnedvességet igényelnek. Téli takarásukról ne feledkezzünk el, mert a fiatal növények fokozottabban fagyérzékenyek. Egy év múlva a szépen meggyökeresedett dugványok végleges helyükre ültethetők.

Könnyen gyökeret ereszt, ezt a tulajdonságát mi sem bizonyítja jobban, mint a talajjal spontán érintkező ágak gyökérfejlesztése. Az ilyen hajtásokat az anyanövényről leválasztva szintén elültethetjük. Ezt a hajlamát használhatjuk ki a feltöltéses gyökereztetéssel. Erre előző évben készítsük elő a növényeket két-háromszori visszavágással, hogy sok elágazást kapjunk. Tavasszal a töveket töltsük fel úgy, hogy csak 8-10 cm-es rész maradjon a föld felett. Laza, komposztos, tőzeges talajt tömörítsünk a növényhez és végig tartsuk nedvesen. A takart részeken augusztusra sok gyökér képződik. Bontsuk le a feltöltést és válasszuk le a gyökeres ágakat, majd ültessük végleges helyükre.

Ha nagyobb összefüggő felületet szeretnénk kialakítani, akkor a töveket egymástól 50-60 cm-es távolságra helyezzük el. Gépi művelésnél a sortávolságot 1-1,5 m-re is növelhetjük.

Különösen az első két évben ügyeljünk a gyommentesítésre. Ebben az időszakban inkább a kézi, mechanikus gyomirtási módszerek ajánlottak. Egyéb munka szinte nincs is vele, mert kifejezett kórokozója vagy kártevője nincs, így növényvédelmet nem igényel. Többéves, idősödő ültetvényben előfordulhat tömlősgombafertőzés vagy gubacs-légykártétel.

A fiatal, egy-két éves növényeket a kitakarás után vagy a kiültetést követően vágjuk vissza, mert így dúsan elágazó bokrokat kapunk. A metszést a nyár folyamán is megismételhetjük. Ősz vége felé a töveket takarni kell, vagy fel kell szedni és fagymentes helyre vinni. A felszedett és becserepezett töveket világos, alacsony hőmérsékletű helyiségben, mérsékelt öntözés mellett teleltethetjük át. A rozmaring télen is hoz új hajtásokat; a lakást is díszíti és közben kellemes illattal frissíti a levegőt.

A telepítés évében csak egyszer, a további években kétszer vághatjuk. Az első vágást a virágzás kezdetére időzítsük, míg a másodikra szeptember hónapban kerülhet sor. A betakarításnál ügyeljünk arra, hogy az elfásodott részeket már ne vágjuk le. 10 m²-ről 6-8 kg levélre számíthatunk.

A többéves bokrok hajlamosak a felkopaszodásra, melyet a szárazság és a fényszegénység felgyorsíthat. Az erősen felkopaszodott ágakat vágjuk vissza, majd öntözéssel serkentsük új, fiatal hajtások növesztésére.

A virágzáskor szedett hajtásokról a leveleket fosszuk le és vékony rétegben kiterítve, árnyékos helyen szárítsuk meg. A szárítmányt, a többi aromás fűszerhez hasonlóan jól záródó edényben tároljuk, hogy csökkentsük az illóolaj-veszteséget.

Felhasználása

Illat-, gyógy- és fűszernövényként a mediterrán vidéken kívül Észak-Amerikában, Németországban és az enyhébb telű Nagy-Britanniában is termesztik. A biokertészek igen nagyra becsülik, főzetének kitűnő rovarirtó hatást tulajdonítanak.

Az ókorban Arkhigenész már használta a rozmaringolajat. Az 1300-as években von Villanova rozmaringból állította elő először az éterikus olajkivonatot. Nem csoda, hogy a gyógyászaton kívül igen népszerű az illatszer- és a kozmetikaiparban is.

A virágzáskor vagy a közvetlenül utána gyűjtött leveleiben a legtöbb az illóolaj. 1-2%-nyi illóolajában cineol, kámfor, borneol, bornilacetát, alfa- és bétapinén található. Ezen a 7-8% cseranyagon kívül fahéjsavszármazékokat (rozmarinsav, kávésav), flavonoido-kat (apigenin, luteolin), triterpéneket (amirin, urzolsav) is tartalmaz.

A levelekben előforduló rozmarinsav (két kávésav észtere) gátolja a lipoxigenáz aktivitását s így gyulladáscsökkentő hatású. Kiválóan használható a reumás panaszok enyhítésére, idegzsábánál bedörzsölő vagy gyógyfürdőként, ajánlják alacsony vérnyomás, illetve a lábak keringési elégtelenségeinél is. Belsőleg önmagában nem vagy csak igen óvatosan használjuk, de a szélhajtó, illetve az emésztést elősegítő teakeverékekben igen jó hatású. Illóolaja a húsfélék tartósítását is kiválóan elősegíti amellett, hogy kellemes ízt is ad hozzá.

Étvágyfokozó, illetve emésztést elősegítő hatását használják fel az ételkészítésnél, amikor a baromfi-, bárány-, vadhúsokat sütés előtt rozmaringlevéllel szórják be. Hasonló hatást érhetünk el, ha a burgonya, borsó, spárga, mángold főzőlevébe rozmaringágat dobunk. A ma oly népszerű flekken- és roston sütésnél is egyre gyakrabban használják.

A népi gyógyászatban görcsoldónak is használják, egyes helyeken a borok ízesítésében is szerepet játszik. Az alföldi tanyavilágban még a legszegényebb családoknál is volt legalább egy cserép rozmaring, melyből a búboskemence tetejére szórtak pár levelet, hogy kellemes illatú legyen a lakás.

A rozmaring hazai története Árpád-házi Szent Erzsébetig nyúlik vissza: a leveléből készült, a 17. és 18. században Európa-szerte népszerű illat- és gyógyszer, a „magyar királyné vize" (Aqua Regináé Hungáriáé) néven volt ismert.

RECEPTEK

• Rozmaringos húsleves

1/2 kg csirkeaprólék, 1-2 szál pasztinák- és petrezselyemgyökér, 2 dkg vaj, 1 evőkanál liszt, 2 dl tejföl, citromlé, 1 kávéskanál rozmaring.

A csirkeaprólékot a karikára vágott pasztinákkal és petrezselyemgyökérrel feltesszük főni, a főzés második részében hozzáadjuk a rozmaringot, sóval ízesítjük. Vajból és liszthői rántást készítünk, ezzel besűrítjük, kevés citromlével pikánssá tesszük. Tálalás előtt tejföllel dúsítjuk. ízlésnek megfelelően tésztát is főzhetünk bele.

• Lucskos káposzta

1  kg fejes káposzta, 30 dkg sovány bús, 1 csomó rozmaring és kapor, kevés lestyán, 1-2 db díszpaprika, fél citrom, 1 húsleveskocka, köménymag, egész bors, tejföl.

A káposztát aprítsuk fel, a búst vágjuk kockára. A húst és a káposztát rétegesen rakjuk egymásra, a rétegek közé tegyünk fűszereket. A közepére dugjunk fél citromot és húsleveskockát, majd engedjük fel vízzel, hogy ellepje. Mikor félig megfőtt a hús, tegyük rá a köménymagot, borsot és főzzük puhára. Tálaláskor tejföllel ízesítjük.

• Rozmaringos bárány

2  kg báránycomb, borecet, babérlevél, só, bors, füstölt angolszalonna, rozmaring, fokhagymakrém, sör.

A kicsontozott és lehártyázott báránycombot enyhe borecetes vízben áztatjuk, majd lecsurgatjuk. Fokhagymával megtűzdeljük vagy bekenjük, megsózzuk, borsozzuk és apróra vágott rozmaringban megforgatjuk. Nagyon vékony angolszalonna-szeletekkel beborítjuk és alufóliával becsomagoljuk. Zsírozott tepsibe téve kevés vízen 20-30 percig forró sütőbe tesszük. Megbontjuk az alufóliát és lassú lángon puhulásig tovább sütjük és közben sörrel és a levével locsolgatjuk.

II.
Rozmaring
Rosmarinus officinalis

Évezredekkel a hűtőszekrények kora előtt az emberek megfigyelték, hogy ha a húst őrölt rozmaring levelekkel borítják, az sokáig eláll. A középkorban a szerelem szimbólumává vált. Földközi tenger vidékén őshonos. Magyarországon az ország déli részén házi kertekben védett helyen megmarad. Szárazság tűrő, melegigényes növény. Kevés csapadékot igényel, lazább szerkezetű meszes talajokat kedveli.

Az ajakosok (Lamiaceae) családjába tartozó, tömjénre emlékeztető illatú félcserje. Gyökérzete dúsan elágazó. Szára is erőteljesen elágazik, 0,8-1,5 m magasra is megnő. Levelei bőrszerűek, tompa végűek, széles tű alakúak, ép szélűek, a levélnyél hiányzik. A levelek hossza 1,5-4 cm, 2-3 mm szélesek felül csupaszok, a levél fonáka molyhos zöldesszürke színű. A virágok a levelek hónaljában képződnek, a pártája halványkék, liláskék vagy fehér. Termése makkocska, 1,5-3 mm széles, ovális barna színű, fénytelen. Ezermagtömege: 1 g. Hazánkban csíraképes magot csak ritkán érlel.

Előveteményre nem igényes, de évelő gyomoktól mentes területen termeszthető. 4-5 évig marad egy helyen. A talajtápanyag ellátottságát szerves trágyával biztosítsuk, túlzott nitrogén ellátás esetén a növény fagyérzékenysége nő. Dugványozással vagy bujtással szaporítható. A dugványokat a májusi fagyok után ültetik ki 1m-es sortávolságra, 0,5 m tőtávolságra. Kézi gyomtalanítást évente 2-3-szor kell megismételni. Jelentős kártevői, kórokozói nincsenek.

A telepítés évében egyszer a virágzás kezdetén, később kétszer vágják. A fás részek felett kell vágni. Illóolajat is készítenek belőle, ilyenkor vágás után azonnal lepárolják. Szellős, árnyékos, fedett helyen szárítják. Beszáradási arány 3:1. A várható hozam 1,5-2 t/ha morzsolt levél.

A drog antibakterális, antioxidáns, valamint gyulladáscsökkentő hatású. A rozmaring levél teakeverékekben epe-, vizelet-, és szélhajtó. Terheseknek ellenjavalt. Leveseket, húsokat, mártásokat ízesítenek vele fűszerként.

III.
Rozmaring
Rosmarinus officinalis L.
Kúszó rozmaring - Rosmarinus officinalis 'Prostratus'

A rozmaring számos nyugati országban kedvelt fűszer, mégis legszélesebb körben a földközi-tengeri országokban, mindenekelőtt Olaszországban és Dél-Franciaországban használják.
Más fűszerlevelektől eltérően a rozmaring hosszú főzés során is megőrzi aromáját. A friss levelek illata tisztább, mint a szárítottaké.
Különösen jól harmonizál a rozmaring a babérral és a kakukkfűvel, a fokhagymával és a szőlővel. A sertés- és bárányhús-szeleteket rozmaringágyra fektetik, nyúlból és vadból készülő ételek pácának, szószoknak az ízesítésére is kitűnő. Kiválóan illik sült cukkinihoz, padlizsánhoz vagy paradicsomhoz. A nyílt tűzön grillezett szárnyasokat szívesen borítják rozmaringágakkal. Hasonló ízt kapunk, ha grillezésnél az izzó parázsra szórunk rozmaringot.

A rozmaring (Rosmarinus officinalis) a hűség jelképe, és csak a becsületes emberek kertjében terem. A középkorban is ismerték emlékezetjavító, élénkítő hatását, a diákok tanulás alatt a fülük mellé tűzve viselték. Egész Európában elterjedt, de nálunk megbízhatóan csak cserépben nevelve, fagymentes helyen teleltetve lehet nevelni. Vannak télállónak mondott fajták, ezek némi takarással akár tíz évig is elélnek egy védett, napos sarokban, de aztán jön egy olyan erős tél, hogy az egész országban kifagynak. Világos, fűtetlen helyen nagyon kevés öntözéssel átvészeli a telet, és tavasszal ki lehet ültetni újra. Levele kiváló fűszer, jó ha egész évben frissen kéznél van. Dugványozással kora tavasszal vagy nyár elején könnyen szaporítható.

Agro Napló:

"A rozmaring fagyérzékenysége miatt csak kis léptékben termeszthető. Legeredményesebb szaporításmódja a félfás dugványozás, melyre március végén-április elején kerül sor. A legalább négy ízközű, átlagosan 10-12 cm hosszú dugványok előállítására a hajtáscsúcsok és az 5 mm-nél vastagabb, már fás hajtások nem alkalmasak. A dugványokat 10x5 cm-enként átlyuggatott fekete fóliával takart szabadágyba dugványozzák. A gyökeresedés ideje alatt az öntözésről és az árnyékolásról gondoskodni kell. A jobb elágazódás érdekében a gyökeres dugványokat kétszer visszacsípik, fagymentes helyen becserepezve átteleltetik, majd a következő év májusában kiültetik állandó helyükre, 100x40-50 cm-es tenyészterületre."

Egy másik cikk szerint:

"Száraz, meszes talajon jól terem. Legsikeresebben bujtással szaporítható. Szúrjuk le az idős növény fiatal ágait, amelyek hamarosan gyökeret eresztenek. Gyökerei túlöntözés hatására hamar rothadásnak indulnak. Az ültetés ideje koraősz, ezáltal még a tél beállta előtt meg tud erősödni. Az átültetést rosszul viselik. Ha mégis az átültetés mellett döntünk, akkor óvatosan, földlabdával együtt kell átültetnünk, úgy, hogy a gyökerei lehetőleg ne sérüljenek. Ha a növény jól érzi magát a helyén, akár 30 évig is életben marad. Időnként metsszük vissza, hogy a szárak erősödjenek.Száraz, meszes talajon jól terem. Legsikeresebben bujtással szaporítható. Szúrjuk le az idős növény fiatal ágait, amelyek hamarosan gyökeret eresztenek. Gyökerei túlöntözés hatására hamar rothadásnak indulnak. Az ültetés ideje koraősz, ezáltal még a tél beállta előtt meg tud erősödni. Az átültetést rosszul viselik. Ha mégis az átültetés mellett döntünk, akkor óvatosan, földlabdával együtt kell átültetnünk, úgy, hogy a gyökerei lehetőleg ne sérüljenek. Ha a növény jól érzi magát a helyén, akár 30 évig is életben marad. Időnként metsszük vissza, hogy a szárak erősödjenek."

 

 

http://www.kertpont.hu/index.php3?menu=cikk&cikkid=306

VI.
Rozmaring

A rozmaring (Rosmarinus officinalis) nem keleti eredetű. Ott nem is honos és csak később a görög-római hatás alatt kezdték ültetni a palesztinai és szíriai kertekben, honnan néhol el is vadult, mint Magyarországon a levendula. Legjellemzőbb a mediterrán flóraterület nyugati részén, keletre egyre ritkább. Sok van belőle Portugáliában, Spanyolországban, Franciaország déli szegélyén, a Baleárokon, a szigeteken nyugatra Madeiráig, Itáliában Piemonttól Nápolyig és Sziciliában, honos még Isztriában, Macedóniában, Tráciában is, de tovább keletre a görög szigeteken és Kisázsiában már ritka. Területének északi határa Wallis és Déltirol, a déli pedig Algir, de a Szaharában meglehetősen messze behatol Középafrikába, Napos, száraz, köves hegyoldalon néhol nagy területeket borít, szereti a tenger közelségét. Rendesen méternyi magasságot ér, de öregebb példányok két méterre is megnőnek.

Görög neve libanotis, ami kétségtelenül teszi, hogy került a görögök érdeklődési körébe, mert libanos a tömjén görög neve. Ki és hogy fedezte fel Görögországban ezt a tömjénszagú növényt, a történelem nem jegyezte fel. Azonban a Geoponica című kései görög munkában ezt a mondát olvassuk róla: „Élt egyszer egy ifjú, neve Libanos volt. Áhítattal tisztelte az isteneket, de az emberek éppen ezért megirigyelték és megölték. Ekkor azonban a föld növényt termelt az istenek tiszteletére, amelyet a meggyilkolt ifjú emlékére dendrolibanon-nak (tömjénfának) neveztek. Az istenek jobban örvendeznek, ah az emberek nekik a dendrolibanonból kötött koszorúval áldoznak, mintha aranykoszorút ajánlanak fel számukra.” Ez a nagyon kevéssé pogány ízű monda arra utal, hogy a rozmaring tulajdonképen a szegények tömjénfája. Az arab tömjén akkor hihetetlenül drága volt, néha olyan értékű, mint az arany. A szegény embernek azonban akkor sem volt aranya, akinek jutott az aranyból, az akkor is búcsút mondott a szegénységnek. Az arab tömjén drága volt, a szegény ember szegény volt, kerített hát a szegény ember magának olcsó tömjént. Olyat, amelyet nem kell messze földről hozni, amelyet ingyen kinál a mező. Dendrolibanon a görögben mai napig éppen úgy jelent tömjént, mint rozmaringot.

A rosmaring név már Dioskurides orvosbotanikai munkájában olvasható rosmarinum alakban. Dioskurides mint a Libanotis-ok, tehát tömjénszagú füvek egyikét írja le. Háromféle libanotis-t különböztet meg, az első kettő az ernyősök családjába tartozó növény, a harmadik a rosmarinum, a mi rozmaringunk. A latin szerzők különféleképen írják a rozmaring nevét, rosmarinum-on és rosmarinus-on kivül Ovidius Metamorphosis-aiban ros maris, sőt Vergilius költeményeiben egyszerűen ros olvasható. A latin név eredetét különféleképen magyarázzák. Egyesek szerint népetimologiával keletkezett a görög rhops myrinos kifejezésből, amelynek illatos cserje a jelentése. Mások szerint a ros marinus szavak összevonása s ebben az esetben tengeri harmat lenne a jelentése. Legújabban az a vélemény alakult ki, hogy a ros ősi latin neve s ez a szó a tömjén latin nevnéek, a thus-nak alakkörébe tartozik. Szóval a rozmaring a latinban is tömjénillatú cserjét jelentett, Itáliában is a szegények tömjénfája volt.

Már az ókorban többféle célra használták. Columella kiváló méhlegelőnek mondja. Horatius egyik ódája szerint rozmaringgal és mirtusszal koszorúzták a házi istenek (penates) kis szobrait. Ovidius szerint ünnepre az ünneplők is vagy rozmaringgal, vagy rózsával, vagy ibolyával koszorúzták magukat. A díszkertekben, ahol a puszpáng már nem díszlett, rozmaringgal helyettesítették. Az ifjabb Plinius írja a tengerparton fekvő, Laurentium nevű villájának kertjéről, hogy az utakat csak a villa mögött szegélyezi puszpáng, ellenben a tenger felé eső oldalon, ahol a tenger párája és a szél erősen megviseli a növényzetet, rozmaringgal kellett pótolni a puszpángot. Ha a tömjén gyógyszer is volt, természetesen annak kellett lennie a szegények tömjénének, a rozmaringnak is. Erről a szerepéről Dioskurides és az öregebb Plinius bőven tudósítanak, s amit a rozmaringról mint gyógynövényről írnak, később gyakran felújul az európai népek botanikai irodalmában. Diskurides a sárgaság ellen ajánlja: „A növény melegítő és a sárgaságot gyógyítja, ha vízben főzve testgyakorlatok előtt adják inni, azután, a beteg testgyakorlatot végez, lemossa magát és bort iszik. Az erősítő kenőcsnek és a mustkenőcsnek is alkatrésze.”

Mikor a kereszténységgel a pogány kor szegény embere elindult világhódító és az emberiséget megváltó útjára, hozta magával a rozmaringot is. Láttuk, hogy a kolostorkert hivatalos növényei közé tartozott a középkorban s a Capitulare névjegyzékében mint ilyen kapott helyet. Itt a középkorban kolostorkertet tervezett valamely szerzetes, sohasem feledkezett meg a rozmaringról, akkor sem, ha tervezetének csak elméleti értéke volt, mert hiszen ez a mediterrán növény az Alpokat nem léphette át olyan könnyen, mivel nem viseli el a téli fagyokat. A Rajna mentén néhol elvadul enyhe időszakokban, de zord teleken mindenestől kipusztul, így legutoljára az 1929/30-iki nagy télben ismét mind kifagytak a rajnai tartomány elvadult rozmaringjai. A Duna mentén egyáltalában nem telel a szabadban.

Tehát a középkor az Alpoktól északra mindaddig nem ismerte, vagy legfeljebb délről drog gyanánt kapta a rozmaringot, amig a cserép el nem terjedt. Ekkor azonban annál gyorsabban megjelent északon is, mert híre-neve már előbb eljutott túl az Alpokon. De még a XV. században sem volt általános az ismerete, a XV. századbeli latin-magyar szójegyzékekből még hiányzik s először csak a XVI. század első felében találjuk Murmelius szótárában: Rosmarinus, rosmarinum. Még a XVI. században sem foglalkoztak nálunk nagyobb mértékben a rozmaringgal, mert mikor divatba jött a renaissance hatása alatt a rozmaringkoszorú, a szükséges rozmringot Krakkóból hozták. „Rosmarin, görögül libanotis, stephanomatki, azaz koszorónak való, – írja Melius – akiből koszorút kötnek. Ezfélét hoznak Lengyelországból sokat. Mint egy hysop, vagy Isten fája, vagy ruta, de hogy igen szagos, bokros”. Alább a koszorúnak való rozmaringot Melius egyenesen krakkai rozmaringnak nevezi, s azt írja: „Ezt hozták Krakkóból.”

Jobban ismerték a rozmaringot a XVII. században s kétségtelen, hogy csak ekkor terjedt el szerte az országban. Lippay már bőven és mint a magyar házakban is ismert növényről ír róla, de azt még Lippay könyvében sem olvassuk, hogy közönséges és közkedvelt lenne. „Rosamrinus, rozmaring, egy bokros fácska, – írja Lippay – sok apró szárakkal rakva, kinek héja fehér színű, a levele sok, környös-körül csaknem mint a levendulának. Ezek a levelek az oldalán, gyökere felső sötétebb színűek, de a hegye felé világos zöldek. Jó szaga van és erős, majd hasonló a tömjén szagához. Az ize erős, kesernyés és valamennyire összevonós. Fehér-kék virágai nőnek a levelek végénél. A gyökere fás és jól kiterjed a földben.”

A rozmaring gondozásáról részletesen kioktatja az olvasót a pozsonyi kertész. Jól tudja, hogy milyen kényes növény, ezért egyebek között ezt ajánlja:

Efféle fiatal és más régi rozmaringot Szt. Mihály nap tájban nyolc nappal elébb vagy utóbb holdtöltekor megint ki kell venni az ágyakbul vagy táblákbul és edényekbe vagy ládákba kell ültetni. Mikor ki akarják ásni, féllábnyira a rozmaring körül ássák és egy lábnyi mélységre, hogy, amennyire lehet, a föld a gyökér körül megmaradjon, s úgy vegyék az ásóval ki a földből. Ha valamely vége a gyökerének igen kiállana a földbül, késsel kell metszeni. Aztán a megírt földdel töltött edényekbe ültetni. Jó sűrűen egymás mellé több gyökeret is tehet az ember egy edénybe, csak a földet közte jól összetömjék. Ilyen rozmaringoknak felül a hegyüket egy ízig mind el kell metélni, mert egyébként elvesznek, noha némelyek mind rajta hagyják s még is megoltalmazzák. Ez meglévén, öntözzék vagy harmadnapig és egykevéssé árnyékban tartsák, míg egy kevéssé felveszik magukat. Azután a napra vigyék s kinn hagyják, míg fakadni kezd, megerősödnek. Néha valami kevés derecske nem árt nekik. Hasonlóképen, mikor kikeletkor kiviszik is a pincéből, nem kell mindjárt a földbe tenni itt kinn, hogy ha félő a hidegtől, mindjárt árnyékba vagy oltalom alá vihessék. Némelyek azt itélik, hogy gyümölcsoltó Boldogasszony nap után meg nem fagy a rozmaring, nem is kell félteni s azért be se fedni, mindazonáltal alkalmaztassa a kertész az időhöz magát... A pincében vagy a narancsházban őket deszkára tegyék. Noha jobban megmaradhat, ha olyan helyen tartanák, ahová néha meleget bocsáthatnának be, akár szobába, kit néha kevéssé befűthetnének, akár boltba, mert a pince rekkenő és hamar megfűl benne. Mivel a rozmaring az eget és szellőt igen szereti, de nem az igen hideget, se igen meleget, azért amennyire lehet, ha odaki melegecske van, megnyissák a táblát és ablakot, de a napfényt reá ne bocsássák, mert az igen árt neki.”

A barokk-kor kezdte kedvelni a növényi rendellenességeket s szívesen foglalkozott a növények mesterséges formázásával. A rozmaringgal sem tett kivételt. „Találkoznak – írja Lippay – olyan rozmaringok, akiknek levelek természet szerint olyan szép sárgák lesznek, mintha megaranyozták volna őket. A levelük is szélesebb. Aki szorgalmatosan akar vele bánni, öreg edénybe ültetheti és külömbféle formára nevelheti kötözéssel és nyírással.”

A rozmaringot a falusi kertekben, ahol még kedvelik, ma is így tartják és gondozzák s ma is néhol nyárára kiültetik a kertbe a cserépből, másutt cserépben ablakba teszik vagy az udvarba a virágtartópadra. Ugyanezt teszik néhol az oleanderrel és más cserepes növénnyel is. Faluhelyen ma sem eresztik a napfényt a szobába, nyáron deszkalappal zárják el az ablakokat, ezért szorulnak a virágok az udvarra.

A barokk-korban fűszernek is használták a rozmaringot s eleink többféle ételt szoktak megrozmaringolni. „A rozmaring – írja Lippay – igen jó az étkekben, főképen pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele csinálni, a virágjából ecetet s konzervát.” Zsázsa volt akkor a csipős izű növények fiatal hajtása, első sorban a kerti zsázsáé, a konzerva a befőtt.

Mint házi orvosság Lippay szerint következőképen értékesíthető a rozmaring:

„Rozmaringos bor igen jó a főfájás ellen. Pestisnek idején rozmaringból füstöt csinálni, elűzi a dögletes eget. Ha ki ezen füstöt a szájába és orrába bocsátja, igen jó a hurut és nátha ellen, megerősíti embernek agyavelejét, és annak mindennemű hideg folyásit, szorongásit elveszi. A nehézség ellen, álmosbetegség ellen, gutaütés, reszketés, érezhetetlenség ellen igen hasznos, ha borban vagy vízben megfőzik s azt isszák éhomra. Annyit érnek a rozmaringos borssal és konzarvával is. Ha porrá törik a rozmaringot és pirított kenyérre hintik s azt eszik, vagy malozsába teszik, s úgy isszák, igen használ az émelygő gyomornak, aki semmit meg nem emészthet.

Ha rozmaringot nádmézzel összetörik, jó az ájulás ellen. Hasonlóképen a büdös lehelet ellen egyék minden nap reggel ezen virágban és a gyenge levelében kenyérrel, sóval. Ha borba vagy ecetbe megfőzik zsályával együtt és estve megmossa vele az ember a száját, igen használ a fogainak és ínyének. A fájából pedig hasznos fogvájót csinálni, és ha a szenét egy kis tafotába varrják s avval dörgölik fogukat, frissek és tiszták lesznek tőle, s a férgeket is megöli. Lúgnak is jó, fejet mosni igen jó.”

Később a magyar füveskönyvek ugyanezt ismétlik, de sokkal rövidebben. A XVIII. század végétől kezdve már hanyatlik a rozmaring jelentősége és tekintélye s végül elfeledett „népies” növény lesz belőle.

Mint a fentiekből látható, fénykorát az újkorban, a XVII. században élte. S most, hogy már megismerkedtünk a rozmaringgal és láttuk, miként vonult hosszú útján északra déli hazájából és miként került a magyarság érdekődési körébe, megvizsgálhatjuk, miképen jutott ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy „vizét” magyar királyné vízének nevezték el s ez mint Aqua Reginae Hungariae miként hódította meg a világot, még Magyarországot is, bár ezt csak akkor, mikor a magyar királyné vízének már csak emléke élt nevében s ez felgerjesztette a régi dicsőségről álmodó romantikus magyar szíveket.

Térjünk vissza a rozmaring első hódításához! Ezt mint a tömjén helyettese végezte még az ókor utolsó századaiban. Akinek nem tellett a drága tömjénre, a tömjénillatú rozmaringgal áldozott az isteneknek. Amint azonban a rozmaringból gyógyszer lett, belekerült a neolitkori ember világhódító találmányába, a fazékba is. Ez a szerény, de az egész őskőkori kultúrát átalakító és megszelidítő találmány az illatszerek használatában is kezdte idővel hatását éreztetni. Nemcsak a füstnek van illata, nemcsak a füstölőszer lehet illatszer, hanem a levesnek is, és a levesből is lehet illatszer. A rozmaring kevésbbé volt alkalmas füstölőnek, annál alkalmasabb volt leves-illatszernek. Főzve nagyszerű illatot árasztott, amely teljesen pótolta a tömjénes füstölőszer illatát.

Az ókor főzéssel állította elő a testi illatszereket, amelyeket akkor kizárólag kenőcs alakjában használtak. Hogy készültek az ókori kenőcsök, Plinius részletesen leírja. A lényeg az volt, hogy az illatosító növényt olajban főzték s aztán az olajat többé-kevésbbé besűrítették. Így készült a régiek rózsakenőcse is és mindaz az erős illatosított kenőcs és olaj, amely az ókorban Rómában divatban volt. Mai ember el sem képzelheti, milyen illatot hordott magával az előkelő ókori divatfi és delnő. A római császár híres asszonyai majoránnával illatosították a hajukat, kakukkfűvel az arcukat és állukat, mentával a karjukat. Általában Rómában a legfontosabb illatosító kenőcsökhöz és olajokhoz rózsát, liliomot, ibolyát, nárciszt, mirtuszt, majoránnát, kakukkfüvet, balzsamot, fahéjat, kassziát, sáfránt, tömjént és mirrhát használtak. Az illatos kenőcsöket és olajokat vízzel porlasztották és ha finomabb elosztásban kellett, úgy vették igénybe.

Nagy lépést tett előre az illatszerek használata terén az ember, mikor felfedezte a lepárlás, desztilláció tudományát. Ez körülbelül Kr. e. a IV. században történt valahol keleten, Nyugatázsiában. Azelső lepárlással készült illatszert a perzsák állították elő s ez nem volt más, mint rózsavíz. Vizet öntöttek a rózsaszirmokra, azután a víz a főzés közben elpárolgott, a párák magukkal ragadták a rózsa illatanyagát, amelyet a perzsák athar-nak neveztek, s mikor a hűtőben a párák megint vízzé csapódtak le, készen volt az illatos rózsavíz. Jól jegyezzük meg a „víz” nevét, mert később mindenféle, a lepárlással készült folyadékot többnyire víznek neveztek, akkor is, mikor abban már vajmi kevés volt a víz. Ennek emléke a sok középkori aqua és francia eau.

A desztillálás tudományát a Perzsiát meghódító arabok a X. században Indiában és Európában is meghonosították s a lovagkor első és egyetlen, de rendkívül kedvelt illatszere volt a rózsavíz. Ennek emléke a schlägli latin-magyar szójegyzékben a 951-ik szópár: radeoleo, rózsavíz. Ma is kedvelt népies illatszer, amelyet húsvéthétfőjén nagy mennyiségben árulnak. Természetesen többnyire hamisítva. De ezen ne botránkozzunk meg, mert az illatszerek hamisítása már az ókorban is javában dívott. Már a rózsakenőcshöz is kevertek olyan növényi részeket az olajba, amelynek illata rózsaszerű s a rusza néven ismert és a mi kis fenyérfüvünkhöz (Andropogon ischaemum) hasonló indiai Cymbopogon Martini már az ókorban elmaradhatatlan volt nemcsak a rózsakenőcs, hanem a rózsavíz készítésében is.

Víznek nevezték tudományosan sokáig az alkoholt is, az élet vízének, aqua vitae. Miként másik neve, az alkohol, ma is bizonyítja, ez is arab találmány. Már a régiek nem vízben főzték teának a hatásosabb gyógynövényeket, hanem borban. a fűszerezett bor mint forralt bor ennek emlékeként szerepel napjainkban is gyógyszer gyanánt. Az első alkoholt a bor lepárlásával állították elő s ma is ezért borszesz az alkohol magyarosított neve. Természetesen annak a kevéssé fejlett technikának megfelelően a régi alkohol még nagyon vizes volt.

Az ókori gyógyfüves és fűszeres borok is a desztillációs készülékbe kerültek idővel. Ezek között a rozmaringos bor is, amelynek, mint fentebb láttuk, még Lippay korában, sőt még a XVIII. században is nagy szerepe volt a házi orvosságok között. A rozmaringos borból desztilláltak a rozmaringszeszt, rozmaringvizet. Ki végezte el először ezt a lepárlást, ma már kikutathatatlan. Csak annyit tudunk, hogy a XIII. században jelent meg és már akkor gyógyszerkétn ajánlották. Ebben a században ismerték meg Európábana borszeszt is, amelynek a bázeli származású Vitalis de Furno kanonok ajánlott itt először orvosságnak. A rozmaringszeszről nemsokkal később a hánytvetett életű, nagy tudású Arnaldus Bachuone de Villanova De vinis című munkájában olvashatunk először. Villanova a XIII. században iskolát alapított s tanítványai között találjuk Raymundus Lullus-t, a spanyol bölcsészt és teológust, aki 30 éves korában elhagyta a nagyúri életet és belépett a ferences rendbe. Lullus használta először gyógyításra a rozmaringszeszt s ezzel elindította a rozmaringot olyan útra, amely az első alkoholos világparfűmhöz vezetett és a XVII. században teljesen háttérbe szorította a rózsavizet.

A XVI. században világszerte elterjedt a lepárlás tudománya. Éppen 1500-ban jelent meg Hieronymus Brunschwyg gazdagon illusztrált könyve a lepárlásról Das Buch der rechten Kunst zu destillieren címmel.

Ebben a szerző sokféle növényi anyag desztillációjáról ír s ettől kezdve a füveskönyvek végén vagy elején többnyire külön fejezet foglalkozik a desztillációval készülő orvosságokkal, a különféle „vizekkel”. Mennyire megkedvelték ebben az időben a házi lepárló készülékeket, bizonyítják kisgazdáink soha el nem ülő harcai a kis üstért, amely előbb a patikákban terjedt, később a magánházakban is és legnépszerűbb terméke lett a házi pálinka, a különféle gyümölcsszesz.

Egyszerre a XVII. században feltünik a gyógyító desztillált vízek között az, amely egy magyar királyné nevét viseli s csakhamar mint Aqua Reginae Hungariae, ahogy a gyógyszerészek hivatalosan nevezték, és mint Eau de la Reine d’Hongrie, ahogy a franciás kor hívja, majdnem Európa-szerte elterjedt.

Első nyomát Joannes Praevotius, páduai orvostanár munkáiban találjuk, amelyek Hannoverben jelentek meg 1666-ban. Ebben olvashatjuk egyebek között egy köszvénygyógyító szer receptjét s annak csodálatos történetét. A recept így hangzik:

R. Aqua vitae quater passate part. 3. Summitatum et florum Rosmarini part. 2.

Magyarul és röviden rozmaringszesz, előállítva két rész rozmaringból és három rész alkoholból. Ez tehát valóban nem újdonság.

Annál újszerűbb a története. Praevotius ugyanis azt írja, hogy ezt a receptet egy breviáriumban (imakönyvben) olvasta, amely a Ciprus-szigetéről származó Podacatro nemesi család egyik tagjának, Ferenc-nek, volt tulajdona, kinek könyvei között 1606-ban látta meg az ügyes páduai orvos. A breviárumba a receptet sajátkezűleg írta „Sancta Elisabetha, Hungariae olim Regina”, aki maga is csodálatos úton jutott hozzá. „Én Erzsébet, – így hangzik magyar fordításban a szöveg – a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kinos köszvényben fetrengék és ezzel az alább megírt orvossággal esztendőig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított volt, akit sem előbb sem utóbb soha többé nem láttam, csakhamar javulásomat éreztem, annyira, hogy minden tetemeimben megvidultam s mintegy egészen megifjodtam, arcomban megszépültem, úgyhogy még a lengyel király is megkéretett feleségül, midőn mindketten özvegységben élnénk; de ezt cselekednem az én uram Jézus Krisztushoz való buzgó szeretetem nem engedte, akinek angyalától, úgy hiszem, kaptam ezt az orvosságot.”

Kétségtelen, hogy Praevotius munkájából szállott világgá a csodaszernek híre és hite. Neve bizonnyal Nicolas de Févre, XIV. Lajos francia és II. Károly angol király udvari gyógyszerészétől származik, aki ezzel a névvel örökítette meg Praevotius hagyományát. Milyen nagy hírnévre tett szert az Aqua Reginae Hungariae a francia udvarban, megítélhetjük abból, hogy a király is ezzel gyógyította magát, mikor vállát és karját kikezdte a köszvény. Madame de Sevigné kétszer is megemlékezik leveleiben a Magyar Királyné Vízről „Ne vous ont-elles pas remerciée de volre Eau de la reine d’Hongrie? – írja 1675 október 16-án – Elle est divine, je vous en remercie encore. Je m’en enivre tous les jours; j’en ai dans ma poche. C’est une folie comme le tabac: quand on y est accoutumée, on ne peaut s’en passer. Je la trouv bonne contre la tristesse.” Később pedig, 1675 október 20-án: „J’ai dans ma poche de votre admirable reine d’Hongrie. J’en suis folle c’est le soulagement de tous les chagrins; je vondrais en envoyer a Rennes.”

Kétségtelen, hogy a Magyar Királyné Vize Franciaországban készült, sőt adatok bizonyítják, hogy főként Montpellierben és környékén. Miként láttuk, a déli francia tengerpartokon természettől fogva honos a rozmaring, volt hát bőven növényanyag a desztillációhoz.

Franciaországból Középeurópába, kivált Németországba is sok Aqua Reginae Hungariae került a XVII. század közepe óta. Johann Skreta a következőket írja 1685-ben Bericht von der allgemeinen ansteckenden Lagersucht című értekezésében: „gleicher gestalten kan man mit sonderbaren nuzen der gesundheit auch das jezund durch ganz Frankreich übliche, fürtreffliche Wasser der Königin aus Hungarn zu etlichen malen dess tags in die nase hineinziehen und Schnupfen”. Később külsőleg és belsőleg egyaránt használták s szinte általános gyógyszerré lett. Németországban gyakran röviden aqua Hungarica volt a neve és így jutott be a német hivatalos gyógyszerek közé is, sőt a XIX. század első felében már szinte minden állam gyógyszerkönyvében szerepelt.

Csak éppen Magyarországon nem vettek róla sokáig tudomást. Nemcsak Lippay nem tud róla semmit, hanem a XVIII. század végének magyar füveskönyvei, a Csapó-é és a Veszelszki-é sem. Mikor végre megjelenik neve a magyar irodalomban, nem mint orvosságot és illatszert, hanem „oly becses magyari nevét” tárgyalják. Így kezdett vele foglalkozni Weszprémi István, a hírneves debreceni orvos, aki különös előszeretettel kutatta a magyar vonatkozású műveltségtörténeti kuriózumokat. Több a Magyar Királyné Vizére vonatkozó dolgozatában főként azt a kérdést tárgyalta, vajjon ki lehetett az a magyar királyné, akiről az Aqua Reginae Hungariae neve és Praevotius szerint recepje is származik. Végül 1795-ben Magyarországi öt különös elmélkedések című könyvecskéjében alábbi eredményre jut:

„Minthogy ez a Magyar Királyné Vize – írja Weszprémi – minden nemzetek közt elannyira nevezetessé lett, hogy ritka az a patika egész Európában, melyben azt ne találtatnék; Franciaországnak kivált Lyon és Montpellier nevű fővárosaiban oly bőven szokott készíttetni, hogy azzal még hátos kalmárok is széjjel országszerte közönségesen kereskedést indítottak: azért nagy kivánság származott régtől fogva bennem annak megtudása iránt, melyik magyarországi királyné lett légyen az, akiről eképen kezdett legelőször neveztetni és minemű különös dolog szolgáltatott arra alkalmatosságot, hogy oly becses magyar nevét változtatás nélkül mind e mai napiglan e világon fentarthatta?”

Eljutván a forráshoz, Praevotius már ismertetett köszvényreceptjéhez, Weszprémi megállapítja, hogy tehát valamelyik Erzsébet királynénkról nevezték el a Magyar Királyné Vizét. A magyar Erzsébet királynék közül végül Károly Róbert harmadik feleségét, Nagy Lajos anyját választja ki, aki ugyan nem volt szent, de hosszú életkort ért s így egyedül lehetett Praevotius Erzsébet királynéja. Hogy a lengyel király nem kérhette meg a megfiatalodott Erzsébet-et, mert akkor éppen saját fia, Nagy Lajos ült a lengyel trónon is, már elkerülte Weszprémi figyelmét s csak napjainkban Magyary-Kossa Gyula mutatott rá.

Miként Magyary-Kossa Gyula és e könyv szerzője kimutattuk, mind Weszprémi, mind más kutatók, így Csaplovics, br. Prónhay Gábor és Tóth Béla, akik még tovább fonták az Aqua Reginae Hungariae romantikáját, amikor azt akarták bizonyítani, hogy ez tulajdonképen itt készült Magyarországon s a házaló tót gyógyszerárusok, az olajkárok árulták, – tévedtek. Tévedésük alakja az, hogy történetírói komolyságot kerestek Praevotius elbeszélésében, holott a ravasz talián orvos egyszerűen hasból találta ki az egész magyar királyné históriát s erre csak azért volt szüksége, hogy reklámot csapjon olyasvalaminek, ami akkor már évszázadok óta nem volt ismeretlen. Magyarországon annál kevésbbé készíthették nagyban a Magyar Királyné Vizét, mert itt sohasem lett volna elég rozmaring ehhez. Hiszen Magyarországon csak cserépben tarthatták a déli rozmaringot s ugyan hogy fizette volna ki magát ilyen módon termelni az Eau de la Reine d’Hongrie növényanyagát? És ha ilyen arányú rozmaringtermesztés folyt volna valaha Magyarországon, miért hallgat róla az egykorú történelem? Miért csak Weszprémi nyomán terjed el neve a magyar tudományos irodalomban?

Nagyon kétes dicsőség az Aqua Reginae Hungariae magyarsága. Kétségtelen, hogy Praevotius csak azért költötte az egész reklámmesét „Szent Erzsébet” magyar királyné körül, hogy csodával származtathassa gyógyszerét s így jól megfizettethesse betegeivel. Remete, angyal, Szent Erzsébet, magyar királyné akkor nagyon alkalmasnak látszott erre, a magyar királyné mint exotikum, hiszen Magyarország akkor is olyan hihetetlen messze esett Franciaországtól, mint akár India vagy más valamely mesebeli ország.

Az Eau de la Reine d’Hongrie ma már tulajdonképen mindenestől a multé. De ne higyjük, hogy nyomtalanul eltűnt. Sem mint orvosság, sem mint szépítőszer vagy illatszer. Azt a szerepét, amelyet mint általános gyógyszer játszott, most mentolos utóda, a sósborszesz tölti be. A menta könnyen termelhető az Alpoktól északra és Magyarországon is, ezért itt a mult században a borsmenta párlata került a rozmaring helyébe, amikor Németországban megidult nagyban a gyógynövények és illó olajok termelése. Ha ma a sósborszeszreklámokat olvassuk, mindig eszünkbe juthat a Magyar Királyné Vize, amely két századon át töltötte be ugyanazt a szerepet.

Mint illatszernek, az Eau de Cologne az utóda. Ennek történetében is az olasz találékonyság és a francia dicsőség játszik főszerepet. A XVII. és XVIII. században Franciaország volt a kontinens leggazdagabb országa, közelébe igyekezett húzódni mindenki, aki felfelé törekedett. Így jutott Kölnbe 1709-ben bizonyos Johann Maria Farina, olasz kereskedő és ott közvetítő kereskedelmet folytatott gyarmatárúkkal és olasz illatszerekkel. Mikor aztán az élelmes talián, aki időközben unokaöccsét is maga mellé vette, összegyűjtott valamicskét a kereskedésből, gyárat alapított és maga kezdte gyártani az illatszereket. Az öreg Farina 1766-ban halt meg. A Johann Maria Farina cég akkor már világhírű volt és számos konkurenssel küzdött, ezért megkülönböztetésre a „gegenüber dem Jülichsplatz” jelzőt használja.

A rozmaringszesznek mint Aqua Reginae Hungariae-nek hírneve akkoriban már sokakat csábított az utánzásra és a javításra. Igyekeztek más fűszeres növényeket is felhasználni s azok illó olajával tenni kellemesebbé a világhírű „vizet”. Így támadt az öreg Farina fejében is az a gondolat, hogy a francia udvar kedvenc virágának illatával javítja meg a magyar vizet, a narancsvirág olajával. A gyárából kikerülő „vízben” volt ugyan még némi rozmaringolaj, de a rozmaring kámforos illatát már nagy mértékben szelidítette a narancsvirág sokkal könnyebb illó olaja. Franciaországban ettől kezdve előtérbe lépett az Eau de Cologne s onnan csakhamar átvette a divatot az egész világ. A franciák a XVIII. század közepén, a hétéves francia háború idején, kezdték el az Eau de Cologne név használatát s innen kell számítani a kölni víz világhódító útját és a Magyar Királyné Vize hírének hanyatlását.

Rapaics Raymund: A magyarság virágai (1932)

Aktív anyagok szerepe rozmaring ízesítésű napraforgó olajban
http://phd.lib.uni-corvinus.hu/305/02/somogyi_laszlo_thu.pdf