Terebess: vadon termő zöldség-gyümölcs
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a Kertek és konyhák indexlapra

Vadkörte, vackor
Pyrus pyraster

Erdőkben, cserjésekben gyakori cserje vagy fa. Legelőkön sokszor látni hatalmas, egyenként álló példányait, melyeket az erdő levágása után hagyásfaként tartottak meg.

Kérge enyhén barázdált, pikkelyesen leváló. Fája értékes bútor és szobrász fa. Levelei fiatalon gyengén molyhosak később lekopaszodók, szélük aprón fogazott. Lombhulláskor a levelek rendszerint megfeketednek. A virágok rövid kocsányú fürtben állnak. A virágtakaró levelek száma 5, a porzók száma jelentős.
Portokjaik sötétek, barnás színűek. A termés változatos alakú, 2-3 cm-es, kicsit hosszúkás áltermés. A rózsafélék családján (Rosaceae) belül az almafélék alcsaládjára (Maloideae) jellemző az almatermés, amikor a kiszélesedő vacokba rendszerint csoportos tüsző süllyed. Éretten sárgára, majd feketére színeződő. Vitamintartalma igen magas. íze jellegzetesen fanyar. A termésfalak körül kősejtek találhatók, sokszor teljesen kőkeménnyé téve még a megérett termést is.

Gyümölcsét a kenyérsütés után sütőkemencében aszalták vagy gabona között érlelték. Télen a lányok a fonáshoz nyálazónak rágcsálták. Káposztasavanyításhoz a vadkörte nélkülözhetetlen volt. Az aszalt gyümölcsök általában ünnepi csemegének vagy böjtös ételnek számítottak. A vackorból kitűnő, orvosságnak számító pálinka is készült.

Gyógynövény is. Drogja, szárított levelei előnyösek, arbutin tartalmuk miatt. A medveszőlőhöz és az áfonyalevélhez hasonlóan kiváló fertőtlenítő hatásúak.

Vadkörteszörp

Anyagszükséglet: 4 kg körte, 2 kg cukor, 5 g törött fahéj, 2 db citrom leve, 1 db citrom héja, 5 g szegfűszeg, 3 dl körtelikőr.

A legjobb ízű szörpöt a félig érett vadgyümölcsből nyerhetjük. A megmosott, meghámozott vadkörtét kettévágjuk, és zománcozott edénybe téve annyi vizet öntünk rá, hogy ellepje. Közepes tűzön addig főzzük, míg a gyümölcs teljesen meg nem puhul, szét nem fő. Majd edénnyel együtt középlangyos helyiségbe tesszük. Két-három napig állni hagyjuk. Utána ruhán keresztül lecsurgatjuk a levét, átnyomkodjuk a masszát. Ugyancsak zománcozott edényben egy-két dl víz hozzáadásával felfőzzük a cukrot. A felfőzött cukrot olyan arányban vegyítsük a körteléhez, hogy 1 literhez 8 dl cukorlé jusson. Az összevegyített levet ismét feltesszük forrni, belerakva a fahéjat, citromhéjat, szegfűszeget, 3 dl körtelikőrt, hozzáöntve a 2 db citrom levét. Mintegy félórás forralás után szűrőruhán ismét átszűrjük, és üvegekbe palackozzuk. Erősen ledugaszolva sötét helyen sokáig tárolható.

II.
Hagyományos körtefajták
http://www.ecolinst.hu/html/gyum/korte.html

A vadkörtefák termését már a honfoglaló magyarok is gyűjtötték. Mivel a vadkörte a Kárpát-medencében őshonos, és idős kort megél, igen gyakran hagyásfák formájában is találkozhatunk velük az egykori oklevelek határjárási részeiben. Középkori írásos emlékeinkben, akárcsak az almák esetében, szintén találkozhatunk már körték fajtaneveivel is.

A körtefa melegigényesebb, mint az almafa, ezért hideg északi szelektől védett, enyhe lejtőkön fejlődik a legjobban, ahol a téli fagyok sem okoznak kárt benne. Jelentős a csapadékigénye, mert 700-800 mm évi csapadékot elérő területeken terem a legjobban. A meleg, középkötött vagy homokos vályog talajokon érzi jól magát, de a tápanyagban gazdag barna homoktalajon is jól tenyészik. Meszes, vagy erősen kötött talajokon gyengén fejlődik, sőt gyümölcse is erősen kövecsessé válik.

A körtefajták gyakorlatilag önmeddők, idegen virágporra szorulnak.

Szaporítására két alanyt használtak, a vadkörtét és a birset.

A körték gombabetegségei közül a legjelentősebbek a körte-varasodás és a monília. Kártevőik közül a pajzstetveket, levéltetveket, recés körtepoloskát, hajtástörő eszelényt, poloskaszagú körtedarazsat és az almamolyt kell megemlíteni.

Árpával érő körte:
Már Szikszai Fabriczius Balázs a Nomenclatura-ban felsorolja (,,Arpaual érő kortueli"), Lippay pedig így ír róla a ,,Posoni kert" írásában: ,,Árpával érő, sárga kerekded, valamennyire kásás, nem tart sokáig."
Származása ismeretlen, de igen régi fajtának számít. Már a római írók is ezen a néven említették. Igénytelen, mindenütt jól megterem.
Június vége -július eleje között érik (az árpával egy időben), közeli rokona a Búzás vagy Búzával érő körtének.
Gyümölcse kicsi, megnyúlt, szabályos körte alakú, színe citromsárga, napos oldalán aranysárga. Kocsánya igen hosszú, terméshéja vékony, sárgászöld, a napos oldalon kissé vörhenyes.
Húsa fehéres, félig olvadó, gyengén illatos, állománya igen ikrás, kellemes édeskés ízű. Húsában a kősejtek kicsik, alig észrevehetőek. Szotyósodásra hajlamos, ezért nem tartható el sokáig, friss fogyasztásra alkalmas.
Porzói: Vilmos körte, Giffard vajkörte.
Fája edzett, erős, buja növekedésű. Laza, terebélyes koronájú, nagytermetű fát nevel. Termőképessége jó, elsősorban házikertbe, szoliternek ajánlható fajta.

Bosc kobak (Alexander, Rozsdás körte, Kormos körte, Mocskos körte, Sándor cár):
A XVIII. szd. elején keletkezett belga körtefajta. Az egész világon ismert, Magyarországon is a legnagyobb arányban termesztik.
Szeptember végén szedhető, szakszerűen tárolva októbertől januárig fogyasztható. A termés középnagy-nagy, megnyúlt körte alakú. A szár felé elkeskenyedő. Alapszíne zöldessárga, de szinte teljesen barnás parával fedett, száraz tapintatú. Húsa fehér, olvadó, vajszerű, bő levű, gyengén kövecses, kellemesen fűszerízű.
Fája középerős növekedésű, kevés elágazást fejleszt koronája, ezért ritkás. A metszést nagyon igényli. Középkorán fordul termőre, viszont rendszeresen és jól terem. Jó virágport ad. Porzó fajtái a Clapp kedveltje, Seress Olivér, Kieffer körte.
Igénytelen, alkalmazkodóképes, inkább a hűvös termőhelyeket kedveli. Talajban nem válogat, gyümölcsei a szelet jól állják.
Vadalanyra való, birsen csak közbeoltással nevelhető. Jól szállítható és kiválóan tárolható.

Clapp kedveltje:
T. Clapp Massachusets államban (USA) állította elő az Erdei vadkörte magoncaként, valószínűleg a Vilmos körte keresztezésével. 1860 után terjedt el az egész világon. A legkorábbi tetszetős, nagyobb gyümölcsű körtefajtánk.
Augusztus első felében szedik, idejekorán kell szedni, még a sárgulása kezdetén. Augusztus közepétől végéig fogyasztható. Gyümölcse középnagy, 60-72 mm, alakja szabályos körte, átmérője a háromnegyede a magasságának. Színe sárgászöld, alapszínét felerészben barnásvörös mosottság borítja. Kocsánya húsos, gyakran félrenyomott, vastag, csészéje nyitott, tövén húsosodó. Húsa fehér, olvadó, bőlevű, íze inkább édes, igen jóízű, illatos. Átmenetileg sem ajánlatos tárolni, mert szotyósodik. Féléretten jól szállítható.
Koronája eleinte felálló, keskeny, ritka. Birsen és vadalanyon egyaránt jól fejlődik, a metszést igényli, mert felkopaszodik. Rendszeresen és bőven terem, elég korán termőre fordul. Elég jól termékenyülő fajta, jó virágport ad. Teljesen önmeddő. Jól termékenyítik a Bosc kobak, Esperen bergamottja, Avranchesi jó Lujza, Hardenpont téli vajkörte és a Vilmos körte. A talaj iránt nem igényes, de bő nedvességre van szüksége, fagytűrő, de védett fekvést kívánó fajta.
Ellenálló fajta, de a szélkártól szenved.

Császárkörte (Weisse Herbstbutterbirne):
Általánosan ismert, s az egész világon elterjedt, kiváló körtefaj. Hazánk némely vidékén a Nyári Kálmán körtét tévesen Császárkörtének nevezik.
Alföldünkön szeptember végén kezd érni és eltart október végéig, hűvösebb tájakon pedig november végéig is.
Alakja tompa csiga alakú vagy tojásdad, zöme a középtájnál kissé fentebb, szára vége felé esik, honnét szára felé kissé fogyva boltozódik, s száránál tompán végződik, kelyhe felé pedig szépen kidomborodik s kelyhe körül elég talpasan fogy el. Nagyságra nézve középszerű, néha nagyobb is, de kisebb is. Szára zömök, kissé görbe, bunkósan végződő, világosbarna. Héja finom, sima, fénylő, eleinte bágyadt világoszöld, értével halvány citromsárga, napos felén élénksárga és napszegte példányain élénkpirossal mosott. Pontozata sötétbarna, apró, de szembetűnő. Rozsdaalakzat ritkán mutatkozik rajta. Húsa szép fehér, igen finom, vajszerű, teljesen szétolvadó, leve bő, igen cukros, igen kellemes, fűszeres ízű.
Fája lassú növésű, de egészséges és igen edzett, korán, rendesen és igen bőven termő. Úgy vadalanyon, mint birsen egyaránt díszlik. Helyben nem válogatós. Birsre oltva nagyobb és szebben színezett példányokat terem.

Diel vajonca (Diel vajkörtéje, Beurré Diel, Diel's Butterbirne):
Belgiumból, Perck községből származik. 1805-ben találták, s Van Mons hírneves kertész keresztelte el.
Középkorai virágzású, jól termékenyülő fajta. Teljesen önmeddő. Virágpora rossz.
Gyümölcse október-november, sőt alkalmas hűvös helyen tartva december végéig is eltart.
Nagy, néha igen nagy gyümölcseinek alakja igen változó, többnyire kúpos körte alakú, vagy hasas tojásdad és egyik oldalán rendszerint hízottabb, felületét többnyire buckós emelkedések teszik egyenetlenné. Vastagsága valamivel a középtájon felül esik, honnét szára felé gyengéd hajlással hirtelen fogy, s tompa csúcsban végződik, kelyhe felé azonban jól kidomborodik és csak kissé laposan szokott végződni. Szára középhosszú, erős, kissé görbe, fás, többnyire mély, simafalú, szabályos karimájú üregbe helyezett. Kelyhe nyílt vagy félig nyílt.
Bőre vastag, kissé érdestapintatú, eleinte világoszöld, később mindinkább sárga, napos oldalán néha némi földvörös színezetet kap, mely színezet azonban a napnak ki nem tett darabokon rendesen hiányozni szokott. Pontozata barnás, igen szembetűnő, elég sűrű, egyes rozsdafoltok majd minden gyümölcsön találkoznak, kivált a szár és kehely mélyedése körül.
Húsa fehér, néha kissé sárgásbajátszó, félfinom, olvadó, magtokja körül gyakran szemcsés, leve bő, igen cukros, többnyire gyöngéd savannyal emelt, néha azonban, főképp száraz időjárásnál, kissé fanyar is, rendesen azonban igen kellemes fűszeres ízű. Magtokja kicsiny.
Bereczki, Diel leírása nyomán ezen kiváló körtefaj nagybani termesztése mellett foglalt állást.
Fiatal korában buja növésű, edzett, korán és igen bőven termő, úgy vadoncon, mint birsen egyaránt díszlő, elsőrendű csemegegyümölcs. Koronája szétterjeszkedő, lelógásra hajlandó, vesszői igen alkalmassá teszik lécezet melletti mívelésre. Igényes, fagyra érzékeny. Erős szelek ellen védett helyet kíván, különben aránylag nagy gyümölcsei elég jól állják helyüket a fákon.

Erdei vajkörte:
A XIX. szd-i, belga eredetű fajta.
Szeptember első felében szedik és ettől kezdve októberig fogyasztható. Termése középnagy, alakja széles, gömbölyded. Színe barnás kárminpiros mosottságú, foltosan, a kocsány felől erősebben parás. Kocsánya sekély mélyedésben ül. Húsa fehér, olvadó és bő levű, gyengén illatos. Íze kellemes. Jól tárolható, de könnyen túlérik. A szállítást zölden jól viseli.
Koronája feltörekvő. Birsen gyengén fejlődik, inkább vadalanyra való. Igényes fajta, védett, meleg fekvést és eléggé nedves talajt kíván. Jól termékenyül. Hullásra hajlamos.

Hardy vajonca (Hardy vajkörtéje, Beurré Hardy,Gellert's Butterbirne):
Franciaországból származik, ahol Bonnet boulogne-sur-mer-i gyümölcskertész nyerte magról.
Szeptember első felében kezd érni, hűvösebb tájakon érése október végéig is eltart. Középnagy, gyakran jókora nagy gyümölcsei kitűnőleg elsőrendű minőségűek. Alakja változó, majd tompa, majd kissé hegyes kúpalakú, néha tompa csiga alakú, egyik oldalán hízottabb, különben rendszerint síkfelületű. Zöme a középtájánál jóval alább a kelyhes vég felé esik, honnét kelyhe felé gömbölyödve boltozódik és kelyhe körül ferdén álló, szűkes karimában végződik, szára felé pedig szelíden fogyva vastag, tompa kúpos véget alkot. Szára rövid vagy középhosszú, vastag vagy középvastag, fás, bunkósan végződő, végig barnamázas. Bőre kissé vastag, sima, de száraz és finoman érdes tapintatú, eleinte homályoszöld, értével zöldessárga, napos oldalán csak kissé élénkebb sárga. Az egész felület viszont finom, barna rozsdával van elfátyolozva. Húsa fehér, néha sárgásba és zöldesbe is hajló, magtokja körül alig észrevehetően kövecses. Leve rendkívül bő, cukros, üdítő, igen kellemes gyöngéd fűszeres illatú és zamatú.
Fája erőteljes, igen edzett, korán és bőven terem, általában sűrű, lombos, magas, gúlaalakú koronát alkot. Vadoncon inkább díszlik, mint birsalanyon. Gyümölcsei jól állják helyüket a fán.

Kieffer körte (Kiefer körte):
P. Kieffer kertjében, Philadelphia (USA) közelében 1867-ben termett először, mint a Pyrus serotina és a Vilmos körte véletlen magonca. Az egész világon elterjedt.
Szeptember közepétől szedik, október-december hónapokban fogyasztható. Rendszeresen és igen bőven terem, elég korán termőrefordul, jól termékenyül. Teljesen önmeddő. Porzó fajtái az Avranchesi jó Lujza, Bosc kobak, Hardy vajkörte, Serres Olivér.
Gyümölcse nagy, széles körte alakú, jellegzetesen középen a legszélesebb, csészéje és kocsánya felé egyenletesen keskenyedő. A csésze felé bordás és csapott. Színe élénk szalmasárga, sokszor élénk pirossal mosott, héja érdes és közép nagy barna-pontozást visel. Kocsánya és csészemélyedése sekély. Húsa sárgásfehér, kemény, a magház körül kövecsesedő, túléretten hirtelen puhuló. Íze fanyarkás, jellegtelen, erősen birsszerű illattal. Elég jól tárolható, de barnul. Éretlenül igen jól szállítható, azután már nyomásfoltokat kap.
Levele nagy, széles, tojásdad, jellegzetes csúccsal, vízszintesig lehajló. Koronája feltörekvő, később jellegzetesen lecsüngő és ritka. Mindennek ellenáll. A legigénytelenebb fajtánk, a száraz futóhomokon is jól megél.
Művelés-módja: Csak vadalanyra és lehajló koronája miatt közepes törzsre való. Törpegyümölcsösben amúgy sem gazdaságos.

Nyári Kálmán körte:
Eredete tisztázatlan, de valószínűleg kis-ázsiai vagy itáliai származású. Egész Európában ültették.
Augusztus második felében érik, legzamatosabb, ha éretten szedik. Csak néhány napig tárolható, de jól szállítható. Gyümölcse nagy, varasodásra igen érzékeny. Alakja hasas körte alakú, aránytalan, felülete dudoros. Vékony, világoszöld, éretten sárga héja a napos oldalon barnáspirosan mosott. Tömör húsa olvadó, sárgásfehér, bőlevű. Jellegzetes aromája muskotályos-édes. Lekvárt és pálinkát is készítettek belőle.
Fája erős, sátorozó koronát képez, ágai lehajlók. Koronája szétterülő, kusza. Nedves termőhelyet igényel, száraz termőhelyen a gyümölcshús szétfolyik. Korán termőre fordul, de hajlamos a szakaszosságra. Korán virágba borul, részben öntermékenyülő.

Papkörte:
Régi fajta, 1760-ban-állítólag-egy Leroy nevű francia lelkész találta az elzászi erdőkben, ahol spontán magoncként kelt.
Szeptember végén-október elején érik, fél évig minőségét megtartva is jól tárolható. Éretten is jól szállítható. Gyümölcse középnagy, megnyúlt körte alakú, egyharmaddal hosszabb, mint széles, nyaka egyenletesen keskenyedik el. Héja sárgászöld, egyik oldalán jellegzetes, a kocsánytól a csészéig végighúzódó parás csíkkal. Húsa fehér, kemény, édeses, igénytelen, gyenge illatú, kövecsesedésre hajlamos.
Középerős-erős növekedésű, szétterülő koronát nevel. Vadkörtén középkorán, birs alanyon korán termőre fordul, de birsalanyon a korán el is pusztul. Jól termékenyülő, de virágpora rossz. Jó porzói a Bosc cobak, Vilmos körte, Hardenpont téli vajkörte.
Termőhelyben nem válogat, igénytelen. A hideget is jól tűri. Magyarországon mindenhol termeszthető, de rossz talajon gyengébb ízű. Betegségeknek eléggé ellenáll, de a varasodás néha kárt okoz benne.
Házi befőttnek kiválóan alkalmas.

Serres Olivér (Olivér):
Boisbunel faiskolás Rouan-ban (Franciaország) 1860-ban nevelte a Fortunata magjából.
Október végén - amilyen későn csak lehet - szedjük, november-március hónapokban fogyasztható.
Elég gyengén termő, középkorán fordul termőre. Rosszul termékenyül. Teljesen önmeddő, virágpora is rossz. Jól termékenyíti a Bosc kobak, Clapp kedveltje, Téli esperes, Vilmos körte.
Gyümölcse középnagy, alakja igen lapított, egy ötödrésszel szélesebb, mint amilyen magas. Egész felületén dombos bordás. Színe zöldes szalmasárga, részben narancssárgával mosott, nagy, parás foltokkal és hálózattal, sűrűn aprón pontozott. Kocsánya rövid, vastag, szűk kocsánymélyedésben ül, csészemélyedése mély és széles. Húsa fehér, olvadó, lédús, a héj alatt gyengén, a magháznál erősen kövecses. Íze harmonikus, kellemes zamatú, illatos.
Tárolhatósága igen jó, bár a korán szedett gyümölcs ráncosodásra hajlamos. Jól szállítható.
Levele középnagy, szürkészöld színű, széle fűrészfogas. Koronája széthajló félgömb.
Ellenálló, egészséges fajta. Termőhelyére igényes, meleg, védett fekvést, tápdús és jó vízgazdálkodású, meleg talajokat kíván. A szárazságot nem tűri. Birsen és vadalanyon egyaránt jól fejlődik, alacsony törzsre vagy törpefára való.

Vilmos körte (Williams, Williams Christbirne):
Stair tanító Aldermastonban (Anglia) találta magoncként. Ma a világ legelterjedtebb körtefajtája.
Augusztus közepétől szedik, érése előtt egy héttel, amikor sárgulni kezd. Augusztus második fele és szeptember eleje a fogyasztás idénye. 1-2 hétig eltartható; jól szállítható.
Bár nem ad nagy termést, évről évre rendszeresen terem. Igen korán termőre fordul. Virágzása hosszúra nyúlik. Önmeddő. Jól termékenyül és jó virágport ad. Jól termékenyíti a Serres Olivér, Téli esperes, Bosc kobak, Clapp kedveltje, Hardy vajkörte.
Gyümölcse középnagy, szabályos körte alakú, keskenyedő nyakkal, egyötöddel magasabb, mint amilyen széles. Színe élénk szalmasárga, kis részben narancssárga fedi, a csészetájon parásodik. Kocsánya középhosszú, gyakran hajlott, sekély mélyedésben helyezkedik el. Csészemélyedése is sekély. Húsa fehér, olvadó, bő levű, gyengén kövecses. Íze kellemes zamatú, édes, egészen sajátos illatú, kissé muskotályos jelleggel.
Fája eleinte buja növésű, később mérsékelten növő, elég edzett. Koronája szabályos gúla alakú. Megkívánja, hogy tavasszal visszanyessük, hajtásait és koronáját megritkítsuk. Levele középnagy, néha csónakos. Pálhája nagy, keskeny. Egészséges fajta. Mindenütt gazdaságosan termeszthető. Úgy birsen, mint vadalanyon egyaránt díszlik.