WIENER GYÖRGY: Közösségi és állami tulajdon az „Ázsiai” termelési módban

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Wiener György
KÖZÖSSÉGI ÉS ÁLLAMI TULAJDON AZ "ÁZSIAI" TERMELÉSI MÓDBAN
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Ezredvég, 2000/10-11. szám

Ez az írás eredetileg a Tőkei Ferenc akadémikus
70. születésnapjára tervezett emlékkönyv számára készült.

Az "ázsiai" termelési mód fogalma sajátos helyet foglal el a történelemelmélet rendszerében. E kategória előtörténete az antikvitás és a felvilágosodás meghatározó gondolkodóinak azon felismerésén alapul, hogy a keleti és az európai társadalmak jellege gyökeresen különbözik egymástól. Felfogásuk szerint az előbbieket a despotikus uralom, az állam mindenhatósága jellemzi, szemben a klasszikus ókori és keresztény civilizációkkal, melyekben a törvények és a kereskedelem révén megjelent a szabadság szelleme.1 Gondolataik lényegét történetfilozófiai szinten Hegel foglalta össze, aki egyben kísérletet tett az ázsiai társadalmak regionális változatainak megkülönböztetésére is. Fejtegetéseinek másik sajátos vonása az, hogy a despotikus hatalmi berendezkedést a faluközösségek mozdulatlan hálózatával kapcsolta össze. Az uralkodó és a községek viszonyának lényegét az adóztatásban látta, hangsúlyozva, hogy a despota e jogát a politikai változások nem érintik. Röviden leírta a faluközösségek belső szerkezetét is, melyet szilárdnak, s ezáltal az állami önkénytől függetlennek tekintett.2
    A keleti despotizmus és stagnálás hegeli felfogását egyértelműen az "ázsiai" termelési mód közvetlen elméleti előzményeként értékelhetjük. Marx azonban e mozzanat esetében is a megszüntetve-megőrzés dialektikájával viszonyult Hegel (és elődei) fejtegetéseihez. A termelés és a tulajdon azonosításából kiindulva az "ázsiai" társadalmak alapzatát a törzsi-községi földtulajdonban találta meg, melynek lényege az, hogy az egyén csak törzse, közössége tagjaként viszonyulhat a földhöz.3 E közösség, mely nem a termelés, a reális elsajátítás következményeként, hanem előfeltételeként jelenik meg a törzsi-ősközösségi társadalmakban, azután is fennmarad, hogy felsőbb összefoglaló egységként e bázison megszerveződik az állam. A törzsi-közösségi alapzat egyben azt is jelenti, hogy a despota, a korábbi felfogásoktól eltérően, eredetileg nem önmagát, hanem közösségét képviseli, s e címen sajátítja el a többletmunkát.4
    Marx tehát határozottan szakított azzal a feltételezéssel, mely az uralkodó földtulajdonát elsődlegesnek vélte, s abból eredeztette a keleti társadalmak sajátos vonásait. Sőt, azt is felismerte, hogy az "ázsiai" közösségek nemcsak despotikus intézményekként működhetnek, hanem demokratikusabb formákban is, amennyiben az egység "a családfők egymásra való vonatkozásaként" valósul meg.5 A despotikus hatalomgyakorlást is korlátozottnak tekintette, feltételezve, hogy a többletmunkát elsajátító állam csak névleges tulajdonos, mely nem avatkozik be a termelők tevékenységébe, s talán a földbirtoklási és földhasználati viszonyokba sem.6
    Hasonló nézeteket vallott a keleti társadalmakról Engels is, aki - bár feltehetően nem ismerte a Grundrisse-ben kifejtett formaelméletet - a despotizmus alapzatának a közös földtulajdont tartotta. Az "ázsiai" állam létrejöttét a természetadta közösségek tisztségviselőinek fokozatos önállósodásával magyarázta, hangsúlyozva, hogy e folyamat elsődlegesen nem az "erőszakon nyugszik, hanem önkéntességen és megszokáson".7 Álláspontját Morgan őstársadalomról szóló művének megismerése után sem változtatta meg. A család, a magántulajdon és az állam eredete című könyvében ugyan nem érintette az "ázsiaiság" kérdését, hiszen a történelmi fejlődés tipikus útjával kívánt foglalkozni, ám egy későbbi írásából egyértelműen kitűnik, hogy a földközösségi társadalmakat továbbra is a barbárság, illetőleg a görög antikvitás közötti átmeneti szakasznak tekintette.8
    Az "ázsiaiság" marxi értelmezése azonban hosszú időn keresztül még a materialista történelemfelfogásban sem vált elfogadottá. Már Plehanov visszatért a despotizmus korábbi elméletéhez, amikor a keleti fejlődés okát a földrajzi feltételekben, lényegét pedig az állami tulajdon túlsúlyában jelölte meg. Nézete szerint az "ázsiai" társadalmakban, így a fél-ázsiai Oroszországban is, az állam a földet tulajdonosaival együtt leigázta, s ezáltal e termelési mód sajátos vonásait a bürokrácia mindenhatóságára és az állami kizsákmányolásra redukálta. Emellett úgy vélte, hogy Morgan művének hatására Marx módosította álláspontját, s az "ázsiai", illetőleg az antik termelési módot a fejlődés azonos szakának két változataként értékelte. E következtetést feltehetően abból vonta le, hogy Marx valóban elképzelhetőnek tartotta az antik tulajdonforma közvetlen kialakulását a nemzetségi társadalomból.9 Ily módon Plehanov a három prekapitalista formát egy negyedikkel egészítette ki, élesen elkülönítve egymástól a törzsi társadalmat és az "ázsiai" termelési módot.
    A marxi fogalom elmélettörténetének következő állomását a 20-as évek végén és a 30-as évek elején a Szovjetunióban lezajlott "ázsiai termelési mód-vita" alkotta. E részben tudományosnak indult, ám végül is politikai úton lezárt többszintű eszmecserében a keleti sajátosságok hívei elsősorban az államhatalom különleges szerepére hivatkoztak, s így Marx és Engels nézeteit Plehanov értelmezésében képviselték. A másik tábor tagjai viszont azt állították, hogy keleten is feudális társadalmak alakultak ki, s legfeljebb azt ismerték el, hogy az "ázsiaiság" kategóriája a hűbéri rend sajátos megjelenési formáját jelöli. Ez utóbbi álláspont követői főként az Engelsnek tulajdonított ötlépcsős alapforma elméletre támaszkodtak, mely a keleti és a nyugati fejlődés különbségeinek kiiktatásával végül is egyenes vonalú, Európa-centrikus történelemszemléletet alapozta meg.
A vitában, jórészt Sztálin közvetlen beavatkozásának hatására, az ázsiai feudalizmus hívei kerekedtek felül, rövidesen azonban az a nézet jutott túlsúlyra, mely az ókori keleti társadalmakat korai rabszolgatartóként, a középkoriakat pedig feudálisként jellemezte. A közvetlen politikai fellépés nyomán az "ázsiai" termelési mód fogalma negyedszázadra eltűnt a marxista szakirodalomból, bár a szovjet ókorkutatók egy része továbbra is vizsgálta a faluközösségek szerepét a keleti társadalmakban.10
    Az 1950-es évek közepén új szakasz kezdődött az "ázsiai" termelési mód elmélettörténetében. Ebben döntő szerepet játszott Tőkei Ferenc, aki sinológiai kutatásai és a Gruindrisse tanulmányozása alapján rekonstruálta Marx eredeti koncepcióját. Az "ázsiaiság" korábbi híveivel ellentétben felismerte, hogy e társadalmi forma alapzatát a törzsi-községi földtulajdon alkotja, s ezért tévesek azok az értelmezések, amelyek a három prekapitalista termelési mód mellett egy negyediket is feltételeznek. E megközelítés nyomán határozottan szakított azzal a nézettel, mely a keleti sajátosságokat a kizárólagos állami tulajdonnal és a bürokrácia mindenhatóságával magyarázta, s egyben cáfolta az uralkodó és hivatalnokai magánföldtulajdonáról szóló vélekedéseket is. Kimutatta, hogy a despota a közösség képviseletében lép fel, s így sem ő, sem államapparátusának tagjai nem minősülhetnek feudális értelemben földtulajdonosnak.
    Tőkei emellett Marx elméletét nemcsak alap-meghatározottságában, hanem dinamikájában is rekonstruálta. Az "ázsiaiság" átmeneti jellegéből kiindulva feltárta, hogy e termelési mód természetadta módon, különös tényezők közbejötte nélkül alakul ki, s ezzel döntő fordulatot hajtott végre a kategória elmélettörténetében. Korábban a kutatók elsősorban azt vizsgálták, hogy milyen konkrét körülmények idézték elő a keleti stagnálást, Tőkei viszont a kérdést úgy tette fel, hogy mely történelmi feltételek szerencsés találkozása tette lehetővé az "ázsiaiság" áttörését, a föld kettős, állami- és magántulajdonán nyugvó görög antikvitás kifejlődését.11 E témakörnek külön tanulmányt szentelt, bemutatva, hogy a kereskedő népekkel való versengés, a nomád barbárok "megfiatalító" hatása, s a mykénei kor "ázsiai" termelési módjának sajátos szerkezete és viszonylagos fiatalsága együttesen vezettek a földmagántulajdon és a rátelepülő polis-szervezet kialakulásához.12 Mindamellett a világtörténelmi fejlődés egyes tipikus mozzanatait a természetadta "ázsiai" társadalmakban is kimutatta. A Han-kori Kínát úgy jellemezte, hogy abban a kereskedők a patriarchális közösségekből való kiszakadásuk révén válhattak föld-magántulajdonosokká, ami az antik tulajdonforma dinamikájára emlékeztet. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy - legalábbis Kínában - az "ázsiai" termelési módon belül egy antik jellegű szakasz is megjelent, később pedig, az úri földmagántulajdon létrejöttével, feudális elemek ékelődtek a keleti viszonyok közé.13
    A marxi elmélethez való visszatérés az "ázsiai" állam jellegét is új megvilágításba helyezte. Tőkei ábrázolásában a keleti despotizmus hosszú ideig csupán kezdetleges félállam, mely a hivatalnokokra és a közvetlen termelőkre tagozódott társadalomban "elgondolt törzsiségként" működött, s mindenható bürokráciája ellenére nem lépett túl a patriarchális viszonyokon. Kezdetlegessége évszázadokig szervezeti felépítésében is megnyilvánult; Tőkei a Csou-kori Kína példáján keresztül kimutatta, hogy a tyrannis-jellegű uralom megjelenéséig néptől különvált fegyveres közhatalomról alig, vagy egyáltalán nem beszélhetünk.14 Ezért határozottan bírálta azokat a nézeteket, amelyek e társadalmi formát állami termelési módnak nevezték, hangsúlyozva, hogy az állam valóban általános "önálló egzisztenciává" csak az antikvitásban vált, a magánföldtulajdontól elkülönült állami föld bázisán.15
    Tőkei kutatásai jelentős szerepet játszottak abban, hogy a 60-as években az "ázsiai" termelési módról újabb vita bontakozott ki. Ez az eszmecsere mindenekelőtt a francia marxisták tudományos folyóirata, a La Pensée hasábjain folyt, számos ország kutatóinak közreműködésével. Az "új vita" résztvevői teljes mértékben szakítottak azzal a korábbi értelmezéssel, mely az "ázsiai" termelési módban földrajzi körülmények alapján meghatározott társadalmat, illetőleg pusztán bürokratikus politikai szervezetet látott. Elemzéseik részben az eredeti marxi koncepció rekonstruálására, részben pedig az "ázsiaiság" körébe tartozó történelmi korszakok feltérképezésére irányultak, s az előbbiek keretében az egyes termelési módok alapforma jellegét és az alap-meghatározottságok dinamikáját is vizsgálták. Az egyes szerzők álláspontja természetesen jelentősen eltért egymástól; a vitában meghatározó szerepet játszó Maurice Godelier, az alapszerkezeteket és azok továbbfejlődését elkülönítve, hét szocializmus előtti társadalmi formát különböztetett meg, Jean Chesneaux viszont csak az őstársadalmat választotta el az "ázsiai" termelési módtól. Chesneaux éppen Godelier-t bírálva fejtette ki, hogy a rabszolgatartó és a feudális alapformációt nem kettőzhetjük meg, érvelését azonban arra alapozta, hogy Marx az antik és germán rendszert csupán tulajdonformáknak, s nem termelési módoknak tekintette.16
Sajátosan értékelte a formaelméletet Eric Hobsbawn 17 is, aki felismerte, hogy a munka és a tulajdon egységének három prekapitalista alakzata meghatározó szerepet tölt be a materialista történetfelfogásban, ám az alap-meghatározottságokból eredő dinamikát esetlegesnek minősítette. Álláspontja szerint a Grundrisse-ből nem derül ki egyértelműen, hogy az antikvitás bázisán miért a rabszolgatartás (és nem a jobbágyság) fejlődik ki, s a marxi fejtegetésekben arra sem talált világos választ, hogy a klasszikus ókori, illetőleg a germán berendezkedést milyen belső ellenmondások feszítik. Marx gondolatmenetéből annak bizonyítását is hiányolta, hogy miért vezet az antik tulajdonforma felbomlása a feudalizmushoz. Úgy vélte, hogy az ókor bukása és a hűbéri rend keletkezése között csak Engels teremtett logikai kapcsolatot, amikor kimutatta, hogy a római kisüzemi földművelés már félúton volt a középkor felé. Végeredményben Hobsbawn felfogásában "Marxot nem úgy kell értenünk, hogy időrendi egymásutánra, vagy éppenséggel valamelyik rendszernek az elődjéből való kifejlődésére utalt volna (noha a kapitalizmus és feudalizmus esetében világosan erről van szó), hanem egy általánosabb értelemben vett fejlődésre." Ugyanakkor elismerte, hogy az "ázsiaiság" áll legközelebb a természetadta viszonyokhoz, hiszen megőrzi a működő ősi faluközösségeket, alapvető gondolatmenetének megfelelően azonban az antik és a germán rendszert is az őstársadalomból származtatta.18
    Az "új vita " résztvevőinek túlnyomó többsége abban azonban egyetértett, hogy az "ázsiai" termelési módot a faluközösségek és az azokra épülő állam sajátos kapcsolata jellemzi, s e szerves egységben a kizsákmányolás patriarchális jogcímen, a közképviseleti funkciók betöltése révén valósul meg. Ennek alapján azonnal megkezdődtek azok a kutatások, amelyek egy-egy történelmi kor és térség konkrét viszonyainak feltárására irányultak, jelezve, hogy e marxi kategória nélkülözhetetlen a keletkutatás, az afrikanisztika és az amerikanisztika megújításában. Számos részterületen jelentős eredmények születtek, melyek egyben a harmadik világhoz tartozó országok jelenlegi helyzetét is jobban megvilágították. E széles körű vizsgálódások nyomán az "új vita", s ezzel az "ázsiaiság" fogalmának sajátos elmélettörténeti útja is lényegében lezárult, s az eredeti marxi koncepció ismét a materialista történetfelfogás szerves részévé vált.19
    Teljes elméleti áttörés azonban mégsem következett be. A dogmatikus marxizmus képviselői továbbra is ragaszkodtak az egyenes vonalú ötlépcsős alapforma elmélethez, s noha befolyásuk továbbra is csökkent, a materialista történetfelfogást sokan még ma is az ő álláspontjukkal azonosítják. Emellett már a 60-as évek második felének nyugati marxista irodalmában megjelent az a nézet, amely új érvek nyomán tagadta az "ázsiaiság fogalmának tudományos értékét, arra hivatkozva, hogy Marx e kategóriát a felvilágosodás korából örökölt hibás elképzelésekre és a brit hivatalnokok téves beszámolóira alapozta. Képviselői szerint a modell értékűnek tekintett középkori és koraújkori Indiában sem közös földtulajdon, sem elszigetelt faluközösségi hálózat nem létezett, s e jellemvonások más keleti társadalmakban is hiányoztak.20 Ez az áramlat azonban nem az ázsiai feudalizmus, hanem a keleti despotizmus koncepciójához tért vissza. Hívei az állam földmonopóliumát és az örökletes nemesség hiányát hangoztatták, azt állítva, hogy a késő-középkori és a kora-újkori iszlám birodalmakban, beleértve Indiát is, a föld az uralkodó kizárólagos tulajdonában volt, s az egyes parasztgazdaságok csak birtoklási és használati jogokkal rendelkeztek. E sajátos berendezkedést a nomádok hódításaiból vezették le, melyek révén a győztes törzsszövetség feje magát a föld egyedüli tulajdonosának nyilvánította, s a többletterméket, a földjövedelmet a jórészt idegen eredetű katonai vezetők között szétosztotta.21 Ily módon e nézetek képviselői végül is az egyoldalúnak tartott felvilágosodáskori szemlélethez tértek vissza, s egyben azokhoz a polgári elméletekhez is közelítettek, amelyek a keleti, s általában a prekapitalista társadalmakban az állam (vagy a vallás) elsőbbségét hangsúlyozták a gazdasággal szemben.22

Az "ázsiai" termelési mód alapzatát képező törzsi-községi földtulajdon létezéséről és jellegéről a szakirodalomban már csaknem két évszázada éles viták folynak. A kutatók egy része a földközösségek létrejöttét eleve tagadta, hangsúlyozva, hogy a földművelődésre történő áttérés után azonnal magántulajdonban levő gazdaságok fejlődtek ki. Mások elismerték a faluközösségi tulajdon létezését, ám úgy vélték, hogy ezt a formát az állam, illetőleg a földesúr hozta létre. Álláspontjuk szerint a despotikus keleti országokban az uralkodókat adóztatási-kincstári szempontok ösztönözték (a föld időszakos felosztásra épülő) faluközösségek létrehozására, s a földesurak hasonló motívumaira vezették vissza az európai közös földtulajdon kialakulását is.23
    A viták hátterében eredetileg az emberi természet közösségi, illetőleg piacorientált jellegéről zajló ideológiai küzdelem húzódott meg. Később, a materialista történetfelfogás kifejlődését követően e kérdéskörben is jórészt a polgári és a marxista kutatók kerültek szembe egymással. Az előbbiek álláspontja szerint mind az ókorban, mind a középkorban legfeljebb kényszerközösségek jöttek létre, az utóbbiak viszont az ősi köztulajdonban a majdani szocialista társadalom előképét látták, sőt azt is felvetették, hogy milyen szerepet játszhatnak a fennmaradt faluközösségek a forradalmi átalakulásban.24 A polémia következő állomását az "ázsiai" termelési módról szóló "új vita" jelentette; amikor széles körűen nyilvánvalóvá vált, hogy a földközösségi tulajdonformák központi helyet foglalnak el a materialista történetfelfogásban, a polgári (és részben a magát marxistának valló) tudományosság a korábbinál is határozottabban kétségbe vonta a természet adta faluközösségek létezését. Ezért az eredeti marxi elmélet hívei nem kerülhetik meg e témakör ismételt vizsgálatát, hiszen a polémiák mindinkább a szakkutatások terepére kerülnek át.
    A természet adta módon kialakuló törzsi-községi földtulajdon létezésének bizonyítása azonban nehéz tudományos feladat. Az ókori keleti társadalmak írott forrásai ugyanis elsősorban az állam, illetőleg a templomok működésébe engednek bepillantást, s alig vagy egyáltalán nem szólnak a falvak, a földközösségek mindennapjairól. Emellett a levelek és az igazgatási feljegyzések töredékes jellege, a bennük szereplő, sokféleképpen értelmezhető fogalmak és a jogi okmányok sablonszerű egyszerűsítései is akadályozzák a tényleges tulajdonviszonyok feltérképezését.25 Ennél valamivel köny-nyebbnek tűnik a gyarmatosítás előtti fekete-afrikai társadalmak tulajdonszerkezetének vizsgálata, mely az "orális történelem", a korabeli arab és európai beszámolók, valamint az első terepkutatók által készített leírások elemzésén alapul. E forrásanyag azonban többnyire csak az önálló fejlődés utolsó szakaszáról nyújt hiteles tájékoztatást, s emellett kétséges, hogy a kutatási eredmények milyen mértékben használhatók fel az ókori kezdetek jellemzésére.26
    Az ókori kelet írott forrásainak legjelentősebb része Mezopotámiából származik, s a dokumentumok jellege lehetővé teszi a földtulajdonviszonyok fejlődésének vázlatos áttekintését. A vezető szovjet asszíriológusok, mindenekelőtt Igor Djakonov álláspontja szerint a kora dinasztikus szakaszban, az i. e. III. évezred elején a sumer "városállamokban" a föld részben a faluközösségek, részben pedig a templomgazdaságok tulajdonában volt, ez utóbbiak azonban még nem különültek el teljesen a közösségtől, mivel önálló személyi állománnyal nem rendelkeztek.27 A templomi földeket a faluközösségek tagjai feltehetően közösen művelték meg, s a betakarított termés az egész közösség gabonatartalékát képezte. Az uralkodó pap-vezér (en) és a templomi vándorkereskedő számára viszonylag nagy területű szolgálati parcellákat hasítottak ki, 10/1 arányban, melyeken szintén a földközösség tagjai dolgoztak. Eredetileg tehát a sumer állam feje sem a faluközösségi, sem a templomi földek esetében nem minősült tulajdonosnak, vagyis Mezopotámiában a föld közösségi tulajdona időben nyilvánvalóan megelőzte az állam földmonopóliumát. Ugyanakkor a ránk maradt "adásvételi" szerződések tanúsága szerint a nagycsaládok patriarchái elidegeníthették a használatukban levő földet; e tranzakciók azonban nem a tulajdonjog átruházását jelentették, hanem a birtokosok körébe való befogadást. Noha a szerződéseket a házközösségek vezetői kötötték, a háttérben a faluközösség is jelentős szerepet játszott, mely nagyobb földdarabok esetében engedélyezte az ügyletet.28 A vásárlók többsége az uralkodó házhoz vagy a törzsi-nemzetségi arisztokráciához tartozott; a közösségi előkelők egyébként kiterjedt, a királyéhoz hasonló méretű szolgálati telket birtokoltak. A vevők között a "városállam" fejét is megtalálhatjuk, ami ismételten azt bizonyítja, hogy e történelmi időszakban kizárólagos állami földtulajdonról egyáltalán nem beszélhetünk.
A fejlődés következő fázisát a templomgazdaságok teljes elkülönülése jelentette. Az i. e. III. évezred közepén a templomok már nagy létszámú saját személyzettel rendelkeztek s földjeiket részben "nagyüzemi" módon, részben pedig parcellákra osztva műveltették meg. (A telkek egyik csoportját a személyzet kapta, ellátmányként, másik részét pedig "bérlőként" bárki birtokolhatta.) E szervezeti keretek között tehát már kialakultak a despotikus államgazdaság főbb ismérvei, a földek és más termelőeszközök azonban ekkor még a közösséget képviselő helyi isten tulajdonát képezték. Döntő fordulat akkor következett be, amikor néhány évtizeddel az ország egyesítése előtt az uralkodók a templomgazdaságok tulajdonosaivá nyilvánították magukat. Az egyik "városállamban", Lagasban a szabad közösségtagok mozgalma ugyan átmenetileg visszaállította a korábbi helyzetet, az országot birodalommá szervező akkád despotia azonban felszámolta a törzsi-nemzetségi arisztokrácia ellenállását, s megkezdte az állami földek körének kiterjesztését. Eleinte ez még földvásárlások formájában is történhetett, legtöbbször azonban a háborús pusztítások miatt elnéptelenedett telkeket egyszerűen az uralkodói birtokokhoz csatolták.29 Ezzel egyidejűleg az állami és a templomi gazdaságokat lényegében ösz-szeolvasztották, s így egy egységes szektor jött létre, mely lehetővé tette a hivatalnoki földadományozás rendszerének kialakítását és a hivatásos hadsereg megteremtését. Az akkád "tyrannis"-t átmeneti nomád uralom után az Ur-i III. dinasztia váltotta fel, mely kifejlett formában valósította meg a despotikus hatalomgyakorlást. Kizárólagos állami tulajdon azonban még ekkor sem jött létre; a földterület csaknem fele a faluközösségek birtokában maradt, melyek viszonylagos önállóságukat is megőrizték.
    Az Ur-i III. dinasztia bukása után az államgazdaság belső szerkezete jelentős mértékben átalakult. Csaknem teljesen eltűntek az önálló templomgazdaságok korából származó, munkacsoportokkal megművelt "nagyüzemi" birtoktestek, s helyüket a kis telkeken gazdálkodó földművesek foglalták el. Emellett az uralkodó a földek egyre nagyobb részét a hivatalnokok haszonélvezetébe adta, s megjelentek a katonák és a rendőrök szolgálati telkei is. Ugyanakkor a földközösségeken belül is jelentős változások mentek végbe; a sorshúzással történő újrafelosztások elmaradtak, s a házi földközösségek önállósága más téren is erősödött. Földet azonban továbbra is csak a faluközösség tagjai birtokolhattak, a víz és az öntözőberendezések pedig közvetlen közösségi tulajdonban maradtak.30 Időlegesen a földmagántulajdon is megjelent; a házközösségekről leszakadt kis családok kertjei a területi földközösségektől is függetlenedtek, ezzel azonban az együttműködésből fakadó előnyöket is elvesztették. A gabonatermesztés és a kertművelés szétválásán nyugvó kertgazdaságok tulajdonosai szorultak rá elsősorban az uzsorások kölcsöneire, s eladósodásuk következtében törpeparcelláik viszonylag rövid időn belül a hitelezők házközösségeinek részévé váltak.
    A mezopotámiai társadalom tehát két, egymástól viszonylag elkülönült gazdasági szférára, a területi földközösségi és az állami-templomi szektorra tagozódott. A kettős földtulajdoni struktúra alkotóelemei jórészt függetlenül működtek egymástól; az állam ugyan adót szedett a földközösségek szabad tagjaitól, s közmunkára, illetőleg katonai szolgálatra is kötelezte őket, a faluközösségek földbirtoklási és használati viszonyaiba azonban nem avatkozott be.31
E tagoltságra épült a társadalmi struktúra is; teljes jogú "polgároknak" csupán a szabad közösségtagokat tekintették, míg a királyi telkek földművesei és a hivatali földek haszonélvezői egyaránt az uralkodói háztartás részét képezték, s így függő helyzetűnek minősültek. Elvileg a házközösségek patriarchái azonos társadalmi pozícióval rendelkeztek, a földközösségi tagsághoz jutott hivatalnokok és az uzsorások azonban nyilvánvalóan a hierarchia magasabb lépcsőfokain helyezkedtek el. Emellett a házközösségek egy része rabszolgamunkát is felhasznált, a rabszolgatartás azonban nem vált a termelés meghatározó tényezőjévé.
    Sajátos kettős földtulajdoni struktúra jellemezte a görög antikvitás "ázsiai" előzményét, a mükénei társadalmat is.
    A püloszi királyságból származó táblák tanúsága szerint a megművelhető terület nagyobb részével a közösség, a damosz rendelkezett, a parcellák másik csoport ját pedig a kama megnevezésű földek alkották, melyek feltehetően állami-királyi tulajdonban voltak. A damoszon belül is sajátos kettős struktúra érvényesült; a ktoina ktimena kategóriába tartozó parcellákat a közösségtagok egyénileg birtokolták, a kekemena minősítésű földek viszont a település kollektív tulajdonát képezték. Ez utóbbi birtoktestet, telkekre osztva, a faluközösség saját tagjainak, illetőleg papoknak, kézműveseknek és a templomok alacsonyabb rangú személyzetének adta "bérbe". "Bérlet" útján hasznosították a ktoina ktimena terület bizonyos hányadát is, melyet e jogcímen a damosz tagjai, illetőleg papok és királyi tisztviselők egyaránt használtak.32
    A közösséget, a damoszt a birtokosok összessége alkotta, amely az általa uralt földterületeken monopoljogot élvezett. Az uralkodó - más "ázsiai" társadalmakhoz hasonlóan - adóztatta a damosz tagjait és közmunka kötelezettséget is előírt számukra, a birtoklási és a használati viszonyokat azonban nem befolyásolta. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy a birtoklási és gazdálkodási formák teljes mértékben egyéni jellegűek, a "bérletek" esetében semmilyen szabályszerűség, mesterségesen kialakított arányosság nem állt fenn. Ugyanakkor a papok és a királyi tisztviselők másokhoz képest előnyösebb feltételekkel juthattak "bérletekhez", ami arra utal, hogy kiváltságos helyzetüket a közösség elismerte.33
    A damoszok tehát ősi eredetű intézményekként működtek, jellegük azonban bizonyos fokig eltért a mezopotámiai és más ókori keleti földközösségekétől. A mükénei társadalomban az egyéni birtoklás sokkal jelentősebb szerepet játszott, amit különösen a ktoina ktimena nagy terjedelme és sajátos helyzete fejez ki.34 A közösségek teljes jogú tagjaivá is csak e földek birtokosai válhattak, akik egyben a kekemena kollektív tulajdonosaiként is felléptek. Ez a belső szerkezet a kettős antik földtulajdonforma előképeként jelent meg, átmenetet képezve a mezopotámiai és más nyugat-ázsiai, illetőleg a klasszikus görög viszonyok között.
    Az állami-királyi tulajdonban levő kama földek használóit speciális munka    - vagy beszolgáltatási kötelezettség terhelte. Az e körbe tartozó parcellák "bérlői" különböző helyzetű, jogállású személyek voltak, földdarabjaik területe azonban - néhány kivételtől eltekintve - alig tért el egymástól. A kama használói, akárcsak a mezopotámiai királyi gazdaság függő helyzetű földművesei, nem alkottak semmilyen közösséget, s egyben a damosz szervezetén kívül helyezkedtek el. Ez azonban nem jelentette akadályát annak, hogy a kekemena birtokosai között szerepeljenek, sőt helyenként azok többségét képezzék.35
    Különleges helyet foglalt el a püloszi földtulajdoni struktúrában a királyi és a hadvezéri temenosz, mely a homéroszi kor azonos nevű "tiszteletajándéka" előképének minősül. Az uralkodó és a vezér mesterségesen arányosított, 3:1 terjedelmű temeno-val rendelkezett, s mellettük három telesztasz (más néven ktoonoikhosz, azaz teljes jogú közösségi tag) is együttesen ugyanolyan nagyságú földet birtokolt, mint a hadvezér. E hivatali birtokok egyértelműen elkülönültek a kama-tól, a munka    - vagy terményszolgáltatásért "bérbeadott" állami-királyi földtulajdontól s jellegüket tekintve a koradinasztikus sumer periódus szolgálati telkeihez hasonlítanak. A temeno-k egyébként nem minősülhetnek az úri földmagántulajdon csíráinak, hiszen az állam vezető tisztségviselőit nem magánegyénként, hanem a közösség képviselete címén illetik meg. Magas rangú állami hivatalnokok azonban kivételesen rendelkezhettek olyan ktimena birtokkal is, mely magánjellegűnek tűnik, mivel damosz szervezetén kívül helyezkedett el.
    A mükénei korszakban tehát "az állam nemcsak adóztatással és közmunka-végeztetéssel gyakorolja hatalmát a földközösségek fölött, hanem a községek használatából kimaradt földek fölött közvetlenül is érvényesíti tulajdonjogát, és egyesek vagy csoportok kezére adva hasznosítja azokat; emellett saját közvetlen használatára is kihasít temenoszokat."36 A különféle birtoklási formák eredetét és egymáshoz való viszonyának alakulását azonban a rendelkezésre álló adatok alapján nem vázolhatjuk fel. A püloszi királyságból származó táblák ugyanis egy pillanatképet, feltehetően a külső támadás nyomán bekövetkezett bukás előtti állapotot rögzítenek, s nem engednek bepillantást sem a damosz, sem az állami-királyi szektor fejlődésébe.37
E statikus kép ugyanakkor lehetővé teszi a társadalmi szerkezet körvonalazását. Püloszban is, Mezopotámiához hasonlóan, a két meghatározó csoportot a teljes jogú közösségtagok és az állami-királyi földeken dolgozó függő helyzetű "bérlők" képezték, s felettük álltak az állami bürokrácia képviselőit, a hivatalnokok és az uralkodó katonai kísérői. Rajtuk kívül a templomi személyzet, illetőleg a rabszolgák minősültek még elkülönült rétegnek, a rabszolgatartás azonban a mükénei társadalomban sem lépte túl a patriarchális szintet. A kézművesek és a kereskedők többsége az állami-királyi gazdasághoz tartozott, egy részük viszont önállóan tevékenykedett, s emellett földet is birtokolhatott.
    Más ókori keleti társadalmak faluközösségeiről és földtulajdonviszonyairól ennél jóval szegényesebb forrásanyag áll rendelkezésre. A nagy folyamvölgyi "civilizációk" közül Indiában és Kínában dokumentálhatjuk az eredeti földközösségek létezését, s az előbbi esetében azt is valószínűsíthetjük, hogy a faluközösségi és az állami-királyi birtoktestek elkülönültek egymástól.38 Kihasított, szakrális célokat szolgáló közföldek a korai Kínából is ismertek, s emellett utalásokat találhatunk az uralkodóhoz közvetlenül kapcsolódó wangföldekre is.39 Egyiptomban, a forrásanyag jellege folytán, alapvetően csak a királyi, a templomi és a közösségeken kívüli "nagyúri" gazdaságokra vonatkozó adatok maradtak fenn, a háttérben azonban itt is feltűnnek az ősi faluközösségek körvonalai.40
    A gyarmatosítás előtti fekete-afrikai társadalmakban a közösségi és a hivatali földek szintén elkülönültek egymástól. A korábban már említett források tanúsága szerint a földet eredeti egységként a faluközösségek, illetőleg a lokális rokonsági csoportok (ágazatok, esetleg nemzetségek) birtokolták, s a relatív földbőségnek megfelelően a használat elsődlegesen a szabad foglalás elvén alapult.41 Faluközösségi forma esetén a település lakói bárhol foglalhattak földet, ameny-nyiben előzetesen bejelentették a tanácsnak vagy a főnöknek igényüket egy parcellára. Használati joguk tehát a reális elsajátításon nyugodott, s így mindaddig a kiválasztott földdarab birtokosának minősültek, ameddig megművelték azt. Az elhagyott föld visszaszállt a közösségre, bár az égetéses-irtásos gazdálkodásnál szükséges többévi pihenőidő után sokan visszatértek korábbi telkükre. Viták általában csak a szomszédos faluközösségek között fordultak elő, jórészt a bizonytalan határok miatt. Ugyanakkor más faluban is lehetőség nyílt szabad foglalásra, ha az "idegen", termék    - vagy pénzajándék kíséretében, erre engedélyt kért az ottani közösség vezetőitől.42
    Hasonló sajátosságok jellemezték a lokális rokonsági csoportok földbirtoklását is. Elvileg az ágazat feje osztotta szét a földet a közösség tagjai között, gyakorlatilag azonban csak tudomásul vette azok szabad foglalását. A használati jogot e forma esetében is a munka, a reális elsajátítás közvetítette; az elfoglalt parcella mindaddig a kiscsalád, illetve az egyén birtokában maradt, ameddig megművelte, s telkét leszármazottaira akár át is örökíthette. Az elhagyott föld viszont azonnal visszaszállt az ágazatra, s azt, az "elosztás" nyomán, bárki ismét művelés alá vehette. "Idegenek" ágazati tulajdonlás esetén is használhatták a földet, amennyiben megszerezték a rokonsági csoport fejének engedélyét, és a második nemzedékig évente ajándékot adtak számára. Olyan területhez azonban nem juthattak, melyen az ágazat valamely tagja által ültetett permanens növény volt, mivel az a csoport közös tulajdonát képezte.43
    Mind a faluközösségek, mind az ágazatok esetében világos képet kaphatunk arról, miként viszonyult egymáshoz a közösségi földtulajdon és a kiscsaládi, netán egyéni magánhasználat. Első közelítésben úgy tűnik, hogy az önálló elidegenítés lehetőségén kívül a birtokos kizárólagos jogokkal rendelkezik, hiszen parcelláját külső beavatkozás nélkül használhatja, művelheti, sőt leszármazottja örökölheti is. A strukturált közösségekben azonban a közös tulajdon és a közvetlen földhasználat élesen elkülönült egymástól; az első foglalás címén fellépő faluközösség vagy ágazat együttesen sehol sem művelt földet, annak státusváltozásakor viszont az összes tulajdonosi jogot gyakorolta. Az eredeti közösség döntött új foglalók befogadásáról, a kiscsaládok között kivételesen felmerülő földhasználati viták esetén a birtoklásról, a terméktöbblet elvonásáról és felhasználásáról, s emellett közvetlen ellenőrzése alá tartoztak azok a területek, amelyeket pihentettek, illetőleg állattartás vagy vadászat útján hasznosítottak. Meghatározó szerepe az elidegenítés folyamatában is egyértelműen érvényesült; a közösség, illetőleg annak vezetése átengedhette, vagy elcserélhette a tulajdonában levő földet, s jóváhagyta valamely kiscsalád "adásvételi" ügyletét.
Ez utóbbi tranzakciók, mint korábban már említettük, látszólag a földmagántulajdon kifejlődését igazolták, valójában azonban a vevő, akárcsak a koradinasztikus Sumerben, nem meghatározott birtoktestet, hanem közösségi tagságot vásárolt.44
    A közösségi tulajdon és a földmagánhasználat rendszere tehát láthatóan az államtól függetlenül, természet adta módon alakult ki, s nem a kincstár adózási vagy más szempontjai hívták életre. A faluközösség, illetőleg az ágazat tulajdonosi pozíciójának sui generis jellege abban is megnyilvánult, hogy az uralkodó a földbirtoklási és használati viszonyokba egyáltalán nem avatkozott be. Ily módon a közösségi földek felett az állam Fekete-Afrikában is csak névleges tulajdonnal rendelkezett, vagyis puszta jogcímmel arra, hogy a többletet adó vagy közmunka formájában elvonja.
    A hivatali földek eredetileg az uralkodó saját rokonsági csoportjának birtokai voltak, melyek később az uratlan állami tartalékkal, illetőleg a meghódított területekkel egészültek ki. Terjedelmük így állandóan növekedett, s egyes államokban akár az ország területének egyharmadát is elfoglalták.45 Egy részük a király gazdaságát alkotta, melyet állami rabszolgák műveltek meg, másik csoportjuk pedig a hivatalnokok ellátását biztosította. Az állami tisztségviselőknek juttatott telkeket haszonélvezőik nem magánegyénként, hanem hivatali funkciójuk révén birtokolták, s azokat az uralkodó bármikor elvehette. A közképviselet címén adományozott földeken a "funkcionáriusok" családtagjai, illetőleg rabszolgái dolgoztak, s a jövedelem teljes egészében a hivatalnokokat illette meg. E haszonélvezeti forma tehát öröklés esetén sem válhatott úri földmagántulajdonná, s nem tekinthetjük hűbérbirtokoknak a tartományi vagy körzeti főnökök alá tartozó területeket sem. Ez utóbbiakat ugyanis az eredeti közösségek birtokolták, s a kinevezett királyi tisztviselők földjoga csak a beszedett adók egy részének visszatartásában, illetőleg közmunkák előírásában nyilvánult meg.46
    A fekete-afrikai földbirtokrendszer dinamikáját legvilágosabban talán az afro-ázsiai malgas társadalom fejlődéstörténetével illusztrálták. Madagaszkáron a föld eredeti tulajdonosa a vérségi alapú közösség, a fokon'olona volt, melynek nagycsaládjai között a választott főnök osztotta fel a területet. Az egyes családokon belül már inkább a szabad foglalás elve érvényesült, s a telkek használati jogát a megművelés, a reális elsajátítás közvetítette. Földet csak a közösség tagjai birtokolhattak, s így a haszonélvezeti jogot kizárólag a nemzetségen belül ruházhatták át. Ugyanakkor az évelő, permanens növények megjelenésével az a szokás terjedt el, hogy a fákkal vagy cserjékkel beültetett terület akkor is a korábbi birtokosé marad, ha már nem műveli meg a földet.47
    Az állam megjelenésével az uralkodó a közösség egész területét, az ekkor megerősített falut és az ültetvényeket egyaránt saját tulajdonának nyilvánította, a földeknek a fokon'olona-on belüli elosztásba azonban nem avatkozhatott be. A saját házához tartozó földeket viszont ezután a közösség tagjai művelték meg, a szomszédos falvak támadásaitól való fegyveres védelem fejében.48 A kettős földtulajdoni struktúra kiindulópontját tehát az uralkodó saját használatú földjei képezték; eredetileg a főnök háztartása alig különbözött más nagycsaládokétól, s ültetvényei akkor változtak át állami földekké, amikor közmunkában műveltette meg azokat.
    A területi expanzió és az előrehaladó központosítás részeként az uralkodó rövidesen elkülönítette egymástól a közvetlen királyi igazgatás alá tartozó térségeket (menabé) és az "álhűbérbirtokokat".
Ez utóbbiakat menakely-nek nevezték, s haszonélvezetüket a király legközelebbi rokonainak biztosította. Mind a menabé, mind a menakely területek a faluközösségek birtokában maradtak, vagyis az uralkodó, illetőleg az általa kinevezett körzeti főnökök csupán névleges tulajdonosként vagy birtokosként viszonyultak a földhöz. A menabé-n gazdálkodó közösségek tagjaitól kizárólag a király követelhetett adót és közmunkát, míg az "álhűbérbirtokosok" a bevételek felét visszatarthatták és saját kezelésű földjeik megművelésére robotot is igénybe vehettek. Emellett, a házhelyek és a rizsültetvények kivételével, a menakely haszonélvezői birtokaik átengedésére kényszeríthették a faluközösségek tagjait, bár az ott levő haszonnövényekért kártalanítást kellett fizetniük. Az idő előrehaladtával, s különösen az ország végleges egyesítése után az "álhűbérbitokosok" fokozatosan korlátozták a fokon'olona jogosítványait, s ezt az intézményt saját "nemesi" közösségeikkel helyettesítették, megszervezve maguknak az első foglaló fiktív státusát.49 E folyamat másik oldalaként a haszonélvezők kísérletet tettek arra, hogy függetlenedjenek az uralkodótól, s a körzeteket sajátjukként igazgassák.
    Újabb változások az állam első, majd végleges egyesítésekor következtek be.
A 18. század elején az egységes merina királyság első uralkodója az eredeti közösségeket vérségi alapú intézményekből területiekké változtatta át, kimondva, hogy "minden olyan szabad személy, bármilyen származású is, aki a fokon'tanin (a fokon'olona-birtokokon) él, a fokon'olona részét képezi.50 Csaknem száz évvel később, a centralizált állam végleges megszilárdulását követően a király a közvetlen igazgatása alá tartozó tartományokban egyenlő parcellákra bontva felosztotta a rizsföldeket a faluközösségek között, létrehozva az ún. hetra-rendszert. E szisztémában az egyes közösségtag által birtokolt parcella, a hetra vált a földadó kivetésének alapjává, s a birtokosok egyben katonai szolgálatot is teljesítettek. Az egyenlősítő újrafelosztás tehát valóban kincstári érdekeket szolgált, ám e lépést a szabadok túlnyomó többsége is támogatta. Az ily módon szétosztott földek megműveléséért a faluközösség volt felelős, s ennek alapján az üresen maradt parcellákat új birtokosoknak adta, néha pedig, főként túlnépesedés esetén, a rizsültetvényeket újra feloszthatta. Ugyanakkor a hetra birtokosa parcelláját utódaira hagyhatta, sőt a művelés jogát át is ruházhatta, ám ezek a tranzakciók kizárólag a fokon'olona-on belül voltak érvényesek.
    Az elidegenítés hátterében többnyire itt is uzsoraügyletek húzódtak meg; ilyenkor az adós parcelláját közvetlenül a hitelezőnek adta át, vagy földjét azért értékesítette, hogy a kölcsönt visszafizethesse. A hetra-rendszer egyébként csak a rizsültetvényeken működött; a közösség többi földjét (az addig nem hasznosított lava-volo-nak nevezett területeket is) továbbra is a szabad foglalás elve alapján művelték meg, vagyis az uralkodói döntés a fokon'olona-ok belső szerkezetét csak részben alakította át.51
    Az állam újraegyesítésekor, főként az addig lakatlan területeken, az uralkodó ún. voandzso-birtokokat is létrehozott, melyeket telepített családoknak, határőr katonáknak, illetőleg állami tisztviselőknek juttatott. Az egyes nemzetségek maguk jelölték ki az új birtokokra költöző telepes    - és határőr családokat, s így e voandzso parcellák elvileg a faluközösségek ellenőrzése alá kerültek. Gyakorlatilag azonban e birtoktestek fokozatosan elszakadtak az eredeti közösségektől s egyéni parcellákká válva jelentős szerepet játszottak a vagyoni különbségek növekedésében.52
    A végleges egyesítés jelentős hódításokkal járt együtt, melyek az állami-királyi földek területét nagymértékben kiterjesztették. Korábban, a lakatlan vidékeken kívül, csak az uralkodó, illetőleg az "álhűbérbirtokosok" saját háztartásaihoz tartozó telkek minősültek palotaföldeknek, az új helyzetben viszont országnyi térségek váltak közvetlen királyi tulajdonná. E területeket az uralkodó általában a hagyományos módon hasznosította, amikor menakely-ként rokonai között osztotta fel, a földek egy részét azonban harcosainak juttatta, meghatározott szolgálatok fejében. E lohombin-tani-nak nevezett parcellák adókedvezményben részesültek, s nem tartoztak a fokon'olona ellenőrzése alá.
    Birtokosaikat emellett a szolgálati telkekre vonatkozó szokványos korlátozások sem kötötték; e földdarabokat ugyanis szabadon elidegeníthették és átörökíthették.53 Eleinte a lohombin-tani földek nem voltak túlságosan nagy kiterjedésűek, a gyarmatosítás előtti évtizedekben azonban terjedelmük és jelentőségük folyamatosan növekedett. Az új birtoklási forma részben a menakely-ket szorította ki, részben pedig a voandzso parcellák helyébe lépett. Ily módon, főként a közrendű származású állami vezetők érdekében, tartományi méretű lohombin-tani-k is létrejöttek, melyek felett azonban megmaradt az uralkodó névleges tulajdonjoga.54 A fejlődés utolsó szakaszában egyébként jelentős szerepet játszott az európai nagyhatalmakkal, különösen a franciákkal és az angolokkal való érintkezés, mely nyilvánvalóan hozzájárult a magánföldtulajdon előképének megjelenéséhez.
    A malgas társadalom tagozódása a földtulajdoni struktúra, s az azt keresztező kasztszerű születési csoportokra épült. Közrendű szabadoknak a fokon'olona-birtokosok, a hovák minősültek, a háborúk során leigázott közösségek tagjait pedig rabszolgáknak tekintették. A menakely-k földművesei elvileg a hovák státuszát élvezték, közösségeik fokozatos felbomlása következtében azonban helyzetük a félszabadokéhoz közelített. A legfelsőbb születési csoportba, az andriana kasztba kizárólag a királyi család tagjai tartoztak, s az állam egyesítéséig hivatalnoki funkciókat is csak ők tölthettek be. A despotikus berendezkedés létrejöttét Madagaszkáron is a hagyományos vérségi arisztokráciával (esetünkben az uralkodó rokonságával) szemben álló gazdag kereskedők és földművelők támogatták, s a végleges egyesítés után a vezető állami tisztségviselők és a lohambin-tany-k birtokosai többnyire e körből kerültek ki.
    E rövid áttekintésből is kitűnik, hogy mind az ókori keleti, mind a fekete-afrikai társadalmakat sajátos kettős földtulajdoni struktúra jellemezte. A törzsi-községi szektorban a közös tulajdon a házközösségek vagy a kiscsaládok magánhasználatával társult, s az egyes gazdálkodó egységek a szabad foglalás elve, illetőleg (újra) felosztás útján jutottak földhöz. Birtoklásukat így elsődlegesen a munka, a reális elsajátítás közvetítette, s ennek megfelelően a használati jogok megszilárdulásában a kertgazdálkodás, a permanens növények ültetése játszott meghatározó szerepet. A földmagánhasználat ugyanakkor együtt járhatott az egyes parcellák, birtoktestek "eladásával" vagy átörökítésével. A mezopotámiai, a fekete-afrikai és a madagaszkári példák azonban egyaránt azt igazolják, hogy ezek a tranzakciók csak az eredeti közösségen belül voltak érvényesek, illetőleg abban az esetben, ha a vevő helyet vásárolt magának a területi egységben, vagy a rokonsági szervezetbe adoptálták. Ezek az ügyletek tehát nem változtattak azon az elven, hogy az egyén csak ágazata, nemzetsége, faluközössége tagjaként viszonyulhatott a földhöz, mint sajátjához. A paraszti magántulajdon csírái nem e tranzakciók eredményeként alakultak ki; Mezopotámiában, különösen az óbabilóniai korszakban, a kiscsaládok a házközösségekről leszakadva, a kertgazdálkodás bázisán váltak átmenetileg föld-magántulajdonosokká, s más ókori nyugat-ázsiai társadalmakban is hasonló folyamatok zajlottak le. Mükénében is feltehetően a kertgazdaság alapozta meg a ktoina ktimena birtokok létrejöttét, melyek felett közvetlenül már nem a damosz rendelkezett, ám használói csak a közösség teljes jogú tagjai lehettek.
    A mezopotámiai és a malgas "fejlődéstörténet" egyaránt azt tanúsítja, hogy az eredeti közös tulajdon kialakulása időben megelőzte az állam megszerveződését, világosan igazolva azt a marxi felfogást, amely szerint az "ázsiaiság" alapzatát a törzsi-községi földtulajdon alkotta. Nem az állam hozott létre magántulajdonosokból kényszerközösségeket, hanem a vezéri vagy királyi tulajdonlás fejlődött ki a közösségeiből. Ennek első formáját ugyanis az uralkodó saját ágazati-rokonsági földje, illetőleg szolgálati telke képezte; míg az előbbi a királyt közösségi tagsága címén illette meg, az utóbbit funkciója miatt hasították ki számára. Emellett egyes ókori keleti társadalmakban nagy kiterjedésű templomgazdaságok vagy szakrális földek is megjelentek, melyek hosszú ideig nem különültek el egyértelműen a faluközösségektől, vagy legalább is nem tartoztak közvetlenül az uralkodóhoz. A törzsi-közösségi szektor meghatározó jellege abban is megnyilvánult, hogy birtoklási és használati viszonyaiban az állam a létrejöttét követő évszázadokon keresztül egyáltalán nem, s később is csak kivételesen avatkozott be. Sem szabad foglalás, sem "bérleti forma" vagy sorshúzás útján történő felosztás esetén nem találkozhatunk kincstári szempontok érvényesítésével, sőt a koradinasztikus Sumerben a földrendező tisztség kifejezetten elkülönült a királyi hivataltól, azt csak a faluközösség tagja tölthette be.55 Egyenlősítő, újrafelosztó közösségekben az uralkodói beavatkozást valóban kimutathatjuk; a malgasi hetra-rendszer létrehozását kincstári és katonai szempontok motiválták, s ilyen megfontolások húzódtak meg a Han-kori és a későbbi kínai agrárreformok hátterében is. Túlnépesedés, relatív földhiány esetén azonban a faluközösségek önállóan, külső beavatkozás nélkül is bevezették az időszakos felosztás intézményét, illetőleg megváltoztatták a korábbi, uralkodói döntésen nyugvó parcellákra bontást.56
    Az állami-királyi szektor, mint előbb már említettük, kezdetben csak az uralkodó rokonsági csoportjának földjeire, illetőleg a szolgálati telkekre terjedt ki. Jelentős fordulat az önálló "városok", illetőleg fejedelemségek helyébe lépő egységes állam megszervezésekor következett be, amikor a király a templomok alávetésével, a közösségi földek "megvásárlásával" vagy pusztán hódítással földalapját nagymértékben kiterjesztette, s elkülönült államgazdaságot hozott létre. Ennek egy részét felosztatlan királyi birtokként rabszolgákkal, vagy függő helyzetű, közösségüktől elszakított "félszabadokkal" műveltette meg, másik csoportját pedig az állami tisztségviselők között osztotta szét, hivatali haszonélvezet címén. E telkektől mind az ókori keleti, mind a fekete-afrikai társadalmakban élesen elváltak az ún. "álhűbérbirtokok", vagyis a tartományi, körzeti főnökök igazgatása alá tartozó területek, melyek adóinak meghatározott hányadát e hivatalnokok visszatarthatták, s egyben a közösségek tagjaitól a maguk részére közmunkát is követelhettek. A központi állam szétesésének periodikusan ismétlődő szakaszaiban a területi főnökök gyakran kisajátították az uralkodói jogosítványokat, ilyenkor azonban nem "feudális anarchia" alakult ki, hanem a centralizált államot, illetőleg birodalmat kisebb "összefoglaló egységek" váltották fel. Ugyanakkor vezető állami hivatalnokok olyan földbirtokokkal is rendelkezhettek, melyek kívül maradtak a faluközösségi szervezeteken, s használatukat a szokványos szolgálati kötöttségek sem korlátozták. E birtoktestekből fejlődött ki később az úri földmagántulajdon, mely különösen az ázsiai középkorban játszott jelentős szerepet.
    Az állami és a királyi szektor kivételesen is szétválhatott egymástól, s így az előbbi tulajdonforma elvileg magába foglalhatta az ager publicus-szá való fejlődés lehetőségét, az utóbbi pedig perspektivikusan antik földmagántulajdonná alakulhatott át. Talán egy ilyen jellegű elkülönülés ment végbe a hurrita Arrapha-ban, s esetleg Ugaritban is, mely intenzív kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn a mükénei állammal.57 Az állami és a királyi földalapot a Maurja-kori Indiában is megkülönböztették egymástól 58, s a korábban már említett kínai szakrális földek is sajátos, a többi közföldtől eltérő vonásokkal rendelkeztek.59 Püloszban viszont a kama és a temeno elkülönülése feltehetően nem e kettősséget fejezte ki, bár az utóbbi végül is az antik értelemben felfogott állami tulajdon részévé vált.
    Végül is a sajátos kettős földtulajdoni struktúra, mely a magántulajdon őseredeti jellegét és az állam földmonopóliumát egyaránt kizárta, elvontan magában hordozta az antik társadalommá való fejlődés lehetőségét. Különös körülmények között az új termelési mód csírái meg is jelentek, s még a fejlődés fő áramlatától elszigetelt "ázsiai" társadalmak is átmehettek egy "antik" szakaszon.60 Világtörténelmi értelemben vett áttörés, miként ezt Tőkei Ferenc egyértelműen kimutatta, azonban csak görög földön mehetett végbe, ahol a hódítók lerombolták a még viszonylag fiatal "ázsiai" struktúrát, s helyébe számos véletlen tényező kölcsönhatásának eredményeként, a föld immár másként kettős, köz    - és magántulajdonára épülő antikvitás léphetett.

JEGYZETEK

1. A keleti és az európai társadalmak megkülönböztetése először Arisztotelész basileia-elméletében jelent meg. A királyság második formáját elemezve kifejtette, hogy "a barbárok szolgaibb természetűek, mint a hellének, az ázsiai barbárok pedig mint az európaiak, ezért minden zúgolódás nélkül eltűrik a despotikus uralmat. Ez a királyság tehát türannoszi, és szilárdsága a hagyományon és törvényen alapszik". (Arisztotelész: Politika. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1984. III. 14. 1285a 163. old.) A felvilágosodás korának gondolkodói közül Montesquieu fogalmazott meg összefüggő, általános elméletet a keleti despotizmusról, melynek létrejöttét, társadalom-felfogásának megfelelően, földrajzi (éghajlati és topográfiai) okokkal magyarázta. Nézete szerint a tengerek Ázsiát nagyobb darabokra szabdalták, s mivel a folyók is, alacsonyabb vízhozamuk révén kisebb akadályokat jelentenek, e földrészen mindig hatalmas birodalmakat találhatunk, melyeket csak a zsarnoki hatalom tarthat össze. Európában viszont "a természetes osztódás révén több közepes állam keletkezett, amelyekben a törvények uralma nem összeférhetetlen az állam fennmaradásával. [...] A szabadság szellemét az alakította ki, hogy másként, mint a törvények és a kereskedelem által, Európa egyik részét sem lehet egykönnyen leigázni és idegen hatalomnak alávetni". (Charles Montesquieu: A törvények szelleméről. Bp. 1962. I. kötet 471-472 old.) Montesquieu egyébként az örökletes nemesség és a magántulajdon hiányát a keleti despotizmus alapvető jellemvonásának tekintette.

2. "Minden falu községet alkot, amely a szántóföldet felosztja a község tagjai között. [...] Minden kerület felett meghatározott adószedő, cimendar áll, akinek be kell szednie a rádzsa részét. A parasztok minden földbirtoka hozamának felét a rádzsa kapja, vagy a cimendarnak jut, ő pedig egy meghatározott részt a fejedelemnek köteles leadni. Másik felét a parasztok kapják; elégnek kell lennie a megművelés költségeire és a parasztok fenntartására. Ezen kívül még más költségeket kell belőle előre levonni. Mert azok a személyek, akik a parasztokon kívül minden faluhoz tartoznak, viszonylagos porciókat kapnak. [...] Ez szilárd és változhatatlan, s nincs önkénynek alávetve. Az ilyen falu teljesen független. További kapcsolat fejedelem és alattvaló között nem áll fenn. (Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémia Kiadó, Bp. 1966. 301-302 old.) Hegel azt is tudta, hogy földajándékozások esetén az uralkodó valójában a megművelt földből őt megillető földjáradékot engedte át, mégis ingadozott abban a kérdésben, hogy a megadományozott hűbérúrnak tekinthető-e, avagy sem.

3. Marx felfogásában a termelés elválaszthatatlanul kötődik a tulajdonhoz, s e gondolat a társadalmi formák elméletének talán legfontosabb mozzanatát alkotja. "Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén. Ilyen értelemben tautológia azt mondani, hogy a tulajdon (tulajdonba vétel, elsajátítás) a termelés egyik feltétele." (Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rész, MEM 46/1 kötet, 15. old.) E gondolatot konkretizálja az első földtulajdon forma ázsiai változatának jellemzése, amely szerint "a keleti despotizmus és benne a jogilag létezni látszó tulajdonnélküliség közepette...valójában alapzatként ez a törzsi vagy községi tulajdon létezik, amelyet többnyire iparnak és mezőgazdaságnak a kis községen belüli kombinációja hoz létre..." (Karl Marx: Uo. 357 old.)

4. A község "többletmunkájának egy része a felsőbb közösséggé, amely végül mint személy létezik, s ez a többletmunka jut érvényre mind az adóban stb., mind azokban a közös munkákban, amelyeket az egység, részben a valóságos despota, részben az elgondolt törzsiség, az isten dicsőítésére végeznek". (Karl Marx: Uo.)

5. Karl Marx: Uo. 358. old.

6. A közvetlen termelő önállósága "nem szűnik meg azáltal, hogy mint pl. Indiában, ezek a kisparasztok egymás között többé-kevésbé természetadta termelési közösséget alkotnak, mert itt csak a névleges földesúrral szemben érvényesülő önállóságról van szó". (Karl Marx: A tőke. III. könyv. MEM 25. kötet 745. old.)

7. Friderich Engels: Anti-Dühring: MEM 20. kötet 159 old.

8. "A nemzetségi közösségeket jellemző köztulajdon és közös használat nem teszi képessé az alacsony társadalmi formát arra, hogy a leendő szocialista társadalmat [...] önmagából létrehozza. Minden adott gazdasági alakulatnak a saját önmagából fakadó problémáit kell megoldania [...] s ez ugyanúgy vonatkozik az orosz földközösségre, mint a délszláv zadrugára, az indiai nemzetségi gazdálkodásra, vagy a vadság vagy a barbárság bármely olyan társadalmi formájára, amelyre a termelőeszközök közös tulajdona jellemző. (Friderich Engels: Utószó "Az oroszországi társadalmi viszonyokról" 1894-es kiadásához, MEM 22. kötet 402. old.) Később kifejezetten utal a klasszikus antikvitás előtti állapotra, amikor azt írta, hogy "ugyanaz a folyamat, amely Szolón idején a pénzgazdálkodás betörése révén felbomlasztotta az athéni nemzetséget, kezdte itt felbomlasztani az orosz földközösséget" (Friderich Engels: Uo. 403 old.) Engels természetesen nem az egész orosz társadalmat, hanem csak az elszigetelt "mir"-eket és a despotikus államhatalmat tekintett "ázsiai" jellegűnek.

9. "Feltehető azonban, hogy az "ázsiai" és ókori termelési viszonyt illetően Marx megváltoztatta nézeteit, amikor megismerte Morgan könyvét az ősi társadalomról. Mert tény ugyan, hogy a hűbéri termelés fejlődése törvényszerűen vezetett ahhoz a társadalmi forradalomhoz, amely a kapitalizmus győzelmét jelezte, de például a kínai vagy a régi egyiptomi gazdasági fejlődés törvényei nem vezettek az antik termelés kialakulásához. Az első esetben a fejlődés két egymásra következő szakaszáról van szó, amelyek közül a korábbi kitermeli a későbbit. A második esetben inkább a fejlődés azonos szakának két egymás mellett futó változatáról beszélhetünk. Az ókori társadalom a nemzetségi társadalomra következett és ez utóbbi volt az ázsiai társadalmi rend is." (Georgij Valentyinovics Plehanov: A marxizmus alapvető kérdési. Népszava Kiadó, Bp. 1947. 79. old.) Tőkei Ferenc a múlt századi ismeretek hiányosságaival magyarázta, hogy "Marx komolyan fontolóra vette a görög tulajdonforma kialakulásának lehetőségét a morgani felsőfokú barbárságból, miközben a római fejlődés közvetlen előzményének a teokratikus, vagy ázsiai jellegű etruszk államot tekintette". (Tőkei Ferenc: Antikvitás és feudalizmus. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1969. 62. old.)

10. A Szovjetunióban lezajlott vitát a hazai szakirodalomban először Tőkei Ferenc értékelte. (Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1965. 7-8. old.) Ágh Attila 1973-ban megjelent tanulmányában elsősorban az ókori keleti vonatkozásokat emelte ki. (Ágh Attila: Az óázsiai termelési mód Mezopotámiában. Világosság, 1973. évi 7. szám Melléklet 5-6 old.) Krausz Tamás könyvében az ideológiai küzdelem politikai hátterét is körvonalazta, hangsúlyozva, hogy a vita "egyszerre több politikai probléma kereszteződésébe került. Összekapcsolódott a kínai forradalomban követendő taktika kidolgozásával, a munkás-paraszt szövetség értelmezésével, a trockizmus kérdésével, végül pedig maga az ázsiai termelési mód kategóriája az oroszországi szocialista viszonyok politikai kritikájának eszközeként is funkcionálhatott." (Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Értekezések a történeti tudományok köréből 113. Akadémiai Kiadó, Bp. 1991. 192-163. old.)
E politikai szempontok közül a kínai helyzet értékelése játszott döntő szerepet, szemben Karl A. Wittfogel feltételezésével, aki szerint Sztálin a szovjet társadalom despotikus, "hidraulikus" jellegének leleplezése érdekében lépett fel az "ázsiai" termelési mód kategóriájával szemben. A szovjet értékelések közül az egyes szereplők pozícióját a kortárs (és résztvevő) nézőpontjából elemezte Varga Jenő Az ázsiai termelési módról című írása. (In.: Varga Jenő: Tanulmányok a kapitalizmus politikai gazdaságtanának problémáiról. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1965. 275-279.; 284-287. old.)

11. "...nézetünk szerint - s ugyanezt véljük kiolvasni Marx megjegyzéseiből - Ázsiában (sőt Európát kivéve mindenütt a világon) az ősi, közösségi földtulajdon alapján a lehető legtermészetesebb módon alakultak ki a faluközösségi rendszerek és adógazdaságok, különös történelmi tényezők közbejötte nélkül. Részleteiben igen sok tényezővel magyarázható és magyarázandó módon ugyan, alapjában véve azonban magától értetődő fejlődés volt. És éppen a tipikus (noha az emberi történelemben egyetlen) görög fejlődést határozzák meg különös történelmi tényezők. Ezek lehetővé tették, hogy az egyén végre leszakadjon a közösség köldökzsinórjáról, s a földmagántulajdon megjelenésével kezdetét vegye az (immár nem felemás) emberi civilizáció korszaka, azaz az emberiség fejlődésének tipikus (mert az előrehaladást legjobban biztosítani tudó) útja." (Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Javított és bővített kiadás. 26-27 old. Kossuth Könyvkiadó. Bp. 1975.)

12. Tőkei Ferenc Antikvitás és feudalizmus című könyvében a katonai demokráciáról és a polis eredetéről szóló fejezetek foglalkoznak e kérdéssel. Az elméleti alapvetést már az "ázsiai" termelési mód tárgyalásakor megtalálhatjuk. (Lásd: Tőkei Ferenc Uo. 58. old.)

13. A Han-korszak antikvitásáról és az ázsiai feudalizmusról részletesebben (Tőkei Ferenc Uo. 125-134. old.)

14. "...a patriarchális arisztokráciának nemcsak jogcíme, szüksége sem volt új típusú hadseregre, hiszen hatalmas erejű erőszakszervezetekként ott kínálkoztak a patriarchalis szertartások, a férfitársaságok és más patriarchális szervezetek is, ahogy ez egyébként más korai osztálytársadalmakban is megfigyelhető. [...] A fegyveres közhatalom meglevő, örökölt s kényelmesen fenntartható formáinak legteljesebb kihasználása azonban minden fejedelemnek érdeke volt, hiszen a fejedelemség földtulajdonát csak háborúval vagy elsősorban háborúval gyarapíthatta." (Tőkei Ferenc: Földtulajdonviszonyok a Csou-kori Kínában, In.: Tőkei Ferenc: Sinológiai műhely. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1974. 144. old.)

15. Az "ázsiaiság" tehát az állam szempontjából is átmenetet képez az őstársadalom és az antikvitás között."...Marx a törzsi köztulajdonnak a szó szűkebb értemében ázsiaivá váló módosulását logikailag úgy fogta fel, mint a magasabb közösség, tehát a faluközösségek fölött lebegő hajdani törzsi közösség különösként, az a bizonyos fokú önálló egzisztenciával bíró megjelenését. Az egyesektől különváló általános önálló egzisztenciának e fázisát, amelynek klasszikus megvalósulása az antik forma, a szó szűkebb értelmében vett ázsiai forma tanulmányunkban található sémája ábrázolni is próbálja, nem véletlenül az antikvitás sémájához hasonlóan". (Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Függelék. Egy megjegyzés Japánról. Javított és bővített kiadás. 154-155. old. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1975.)

16. Maurice Godelier felfogásában Marx Grundisse-je egy olyan kézirat, amely "a földtulajdonformák sémáját vázolja fel az emberiség története, különösen pedig Európa története folyamán. Ezek a következők: az ősközösség, az ázsiai termelési mód, az antik termelési mód, a rabszolgatartó termelési mód, a kapitalista termelési mód". (Maurice Godelier: Az "ázsiai termelési mód" fogalma. In.: Az ázsiai termelési mód a történelemben. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1982. 123-124. old.) E megközelítést bírálva Jean Chesneaux hangsúlyozta, hogy "nem tudjuk követni M. Godelier-t, aki 1963-ban megjelent tanulmányában hét egymást követő gazdasági-társadalmi formációról beszél (a szocializmust nem számítja bele). A koncepció szerintünk nem felel meg Marx eszméinek. Emez ugyanis egészen bizonyosan soha nem tekintette az antik és germán formákat egyébnek, mint tulajdonformáknak és soha nem volt szándékában egy szintre helyezni őket az ősközösséggel, a rabszolgatartó termeléssel, a feudalizmussal, a kapitalizmussal". (Jean Chesneaux: Az ázsiai termelési mód: a kutatás perspektívái. In.: Uo. 44. old. 6. számú jegyzet.) Chesneaux tehát, az eredeti marxi felfogással ellentétben , a termelést és a tulajdont elszakította egymástól.

17. Eric Hobsbawn: Bevezetés Karl Marx: A tőkés termelést megelőző formák című műve angol kiadásához. (In.: Uo. 82-83 old.) Hobsbawn nézeteit bírálva Tőkei rámutatott arra, hogy az antikvitásban a rabszolgaság a forma alap-meghatározásából következik, s a "községi magántulajdon" dinamikájából ered az ókor és a feudalizmus közötti "logikai kapcsolat" is. "A germán forma elkerülhetetlenségének logikája lényegében már az antik formafogalmában és abból következő dinamikájában adva volt: ha már az ókorban fokozatosan háttérbe szorul a tulajdon községi jellege, a magántulajdoni jellege mögött, akkor igazán logikus, hogy ebből a fél-köztulajdoni, fél-magántulajdoni formából végül is olyan forma alakuljon ki, amelyet alapvetően a tiszta magántulajdon viszonya határoz meg." (Tőkei Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1968. 138. old.) Hasonlóan érvelt Hobsbawn azon állításával szemben is, hogy Marx nem vázolta fel a germán forma belső ellentmondásait.

18. E felfogás annyiban követi az eredeti formaelméletet, hogy Marx - mint korábban már említettük - Morgan hatására elképzelhetőnek tartotta az antikvitásnak a nemzetségi társadalomból való kifejlődését.

19. "Az eszmecsere véglegesen rehabilitálta Marx fogalmát, s napjainkra e fogalom és elmélete a társadalomtudományok egész sorában bizonyította be nélkülözhetetlenségét. Az ázsiai termelési mód fogalmának újrafelfedezése és újraértelmezése a legendás hatvanas évek egyik legfontosabb és legmaradandóbb teljesítményének bizonyult. [...] Az új vita egyszerűen úgy ért véget, hogy a marxi fogalom a társadalomtudományi kutatás sine qua nonjává lett." (Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód a történelemben. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1982. 7.,. old.)

20. David Thorner, Irfan Habib és más kutatók írásaira támaszkodva Perry Anderson végérvényesen bizonyított ténynek tekintette, hogy az "ázsiai" termelési mód elmélete hibás alapokon nyugszik. "Ebben az elméletben az önfenntartó falu legfontosabb elemei a következők voltak: a házi kézműipar és a mezőgazdaság egysége, a külvilággal folytatott árucsere hiánya, az ebből eredő elkülönülés és elszakadás az államügyektől, közös földtulajdon, s néhány esetben a föld közös művelése is. Marx e falusi közösségek és egalitáriánus tulajdonviszonyaik állandó újratermelésébe vetett hitét szinte teljes egészében India-tanulmányaira alapozta, ahol az angol közigazgatás tisztviselői tudósítottak létükről. [...] A valós tényekben azonban nincs bizonyíték arra, hogy a közösségi tulajdon valaha is létezett a mughal vagy a mughalok utáni Indiában. Azok az angol leírások, amelyekre Marx támaszkodott, a gyarmatosítók félreértéseinek és félreértelmezéseinek termékei voltak." (Perry Anderson: Az abszolutista állam. Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1989. 627. old.) Anderson elméleti ellenérveket is felsorakoztatott; így többek között a történelmi materializmus legelemibb tételeivel ellentétesnek tartotta, hogy a közösségi földtulajdon mellett osztálytagozódás és központosított állam jöjjön létre.

21. Részletesebben lásd: Perry Anderson: Uo.:. 658-659.; 661-663.old. Anderson ugyanakkor utalt arra, hogy a kizárólagos állami tulajdon létrejöttét egy levélben Marx is összekapcsolta a muzulmán hódításokkal. "Mindenesetre úgy tűnik, hogy Ázsiában elvileg először a mohamedánok szögezték le azt, hogy földtulajdon nem létezik." (Marx Engelshez 1853. június 14. MEM 28. kötet, 253. old.) Ez a megfogalmazás azonban csak azt jelenti, hogy a korábban is létező állami tulajdont feltehetően a muzulmán hódítók terjesztették ki valamennyi földterületre, s rögzítették jogilag az uralkodó földmonopóliumát.

22. A kínai állam és társadalom elemzésekor Anderson ezt egyértelműen kimondja. "...minden kapitalizmus előtti társadalmi formáció termelési módjait mindig az uralkodó osztály politikai-jogi apparátusa határozza meg, amely az azt jellemző gazdaságon kívüli kényszert érvényesíti". (Perry Anderson: uo. 694. old.) Anderson és az általa hivatkozott szerzők véleménye egyébként annyiban eltért a klasz-szikus állásponttól, hogy a földrajzi körülményeknek, s ezzel összefüggésben az öntözéses mezőgazdaságnak semmilyen szerepet nem tulajdonítottak a despotikus hatalomgyakorlás kialakulásában.

23. A 20. század elejéig kialakult szaktudományos álláspontokat legátfogóbban Max Weber összegezte, aki inkább azt a nézetet támogatta, hogy a faluközösségeket a kincstári szempontok hívták életre. Mind az orosz, mind a kínai és az indiai földközösségek esetében látszólagos "agrárkommunizmusról" írt. Az orosz "mir"-ről megjegyezte, hogy "a legelterjedtebb felfogás szerint [...] nem eredeti képződmény, hanem az adórendszer és a jobbágyság terméke." Hasonlóan jellemezte a kínai agrárszervezetet is, feltételezve, hogy a kilenc négyzetes szisztémát is az állam teremtette meg. "A határt egyenként kilenc négyzetből álló darabokra osztották, ezek közül a külsőket kijelölték az egyes családok számára, a legbelsőt pedig fenntartották a császárnak. A családok csak használatra kapták a földet, a családfő halálát új osztás követte [...] Az agrárkommunisztikus viszonyok ebben az esetben sem őseredeti keletűek, hanem az állam erőszakolja ki őket a kincstár szempontjainak megfelelően." (Max Weber: Gazdaságtörténet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Bp. 1979. 36., 38. old.) Mindezek alapján megalapozatlannak nevezte Émile de Laveleye azon tételét, amely szerint a fejlődés kezdetén az "agrárkommunizmus" állt, ám azt a felfogást sem osztotta, hogy a földmagántulajdon valójában ősi intézmény, hiszen "semmi bizonyosat nem lehet mondani a primitív gazdaságról." (Max Weber: Uo. 40. old.) Weber egyébként az "agrárkommunizmust" az újrafelosztásos faluközösséggel azonosította; az ezt megelőző közösségformát nemzetségi szervezetnek nevezte.

24. A bakunyinisták és a narodnyikok mellett Marx és Engels is megfogalmazta azt a lehetőséget, hogy az orosz közösségi földtulajdon átalakulhat magasabb szintű, szocialista-kommunista formává. Velük ellentétben azonban úgy látták, hogy ennek előfeltétele a nyugat-európai proletariátus győzelme. "Az egyetlen ma lehetséges válasz erre a kérdésre a következő; ha az orosz forradalom megadja a jelt a nyugati munkásforradalomra, úgy hogy a kettő kiegészíti egymást, akkor az orosz földtulajdon egy kommunista fejlődés kiindulópontjává válhat." (Karl Marx-Friedrich Engels: Előszó "A Kommunista Párt kiáltványa" második orosz kiadásához. MEM 19. kötet 440. old.) E kérdésről részletesebben lásd Karl Marx: A V.I. Zaszulics levelére adandó válasz fogalmazványai MEM 19. kötet 261-279. old.; Friedrich Engels: Utószó "Az oroszországi társadalmi viszonyokról" 1894-es kiadásához. MEM 22. kötet 395-408. old.

25. Az ókori keleti és a muszlim "földadásvételi" szerződésekből általában nem derül ki, hogy nem magánszemélyek, hanem közösségek közötti tranzakciókat rögzítettek. Ecsedy Csaba a hasonló jellegű fekete-afrikai ügyletekről kimutatta, hogy "az eladó a legtöbb esetben formálisan is adoptálja a vásárlót a saját rokonsági csoportjába, és ezáltal a faluközösségbe. A vásárló tehát nem földet vett, hanem helyet a közösségben [...] a közösségbe való adoptálás - még ha névleges is - az egyik fél részéről, és a közösség egységének és tulajdonának elismerése a másikéról, természetesen állandó, míg a tranzakcióban csupán a változó tartalmú aktus (a terület meghatározása, a fizetett összeg) lényeges a résztvevők számára. Ha ezt írásba foglalnánk, csak az utóbbiak kerülnének a szerződésbe, amely ilyen formán látszólag nem különbözne egy valóságos kereskedelmi tranzakciótól. Egyébként ismeretes, hogy számos archaikus vagy muszlim társadalom írott forrásanyagának interpretációjában a történészek egy része éppen az ilyen szerződésekben látja a földmagántulajdon kialakulásának bizonyítékát a közösségi földtulajdonra épülő társadalmakban." (Ecsedy Csaba: Földtulajdon és államszervezet Fekete-Afrikában. In.: Tőkei Ferenc [szerk.]: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Második, bővített kiadás. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1982. 634-635. old.)

26. Ecsedy Csaba azonban megjegyzi, hogy a forrásanyag jellegéből fakadó időbeli korlátok elsősorban a történelmi események leírásakor állnak fenn, s lényegében nem akadályozzák a társadalomtörténeti folyamatok feltárását. (Részletesebben lásd Ecsedy Csaba: Uo. 607-609. old.)

27. A 60-as évek közepén, A. A. Vajman kutatásai nyomán ismertté vált, hogy "azokat a nagy kiterjedésű földtesteket, melyek nemcsak a kultusz fenntartását, hanem a főbb tisztviselő személyek eltartását is szolgálták (akik nem csupán egyedül a templomot, hanem az egész földközösséget képviselték), a sumer állam földközösségekben különítette el [...] az i. e. 4. és 3. évezred fordulóján." A szétválasztás ellenére "a templom láthatólag még hosszú ideig nem rendelkezett saját munkásállománnyal." (Igor Djakonov: Az ókori Közel-Kelet társadalma az i. e. 3. évezredben és a 2. évezred első felében. ELTE Bölcsészettudományi Kar, Bp. 1972. 63-64. old.)

28. "A különösen nagy földterületek eladására vonatkozó ügyletek megkötésénél azokban már az egész faluközösség, sőt az összes faluközösséget egyesítő városi közösség, a városállam vesz részt (mint Marad esetében). Ha tulajdonképpen az eladók és a fizetéseket szerzők pozíciójában itt is a családok fejei lépnek fel, akkor a tanúk körébe már a városállam legkülönbözőbb arisztokrata nemzetségeinek képviselőit vonják be, magát az ügyletet pedig a népgyűlésnek kell jóváhagynia, amelynek tagjai ugyanúgy, mint a tanúrokonok a jelentősebb kisebb ügyleteknél, egyszeri megvendégelést kapnak." (Igor Mihajlovics Djakonov: Obscsesztvennüji goszudarsztvennüj sztroj drevnevo Dvurecsja Sumer. Moszkva, 1959. 81.)

29. Djakonov Sumer monográfiája szerint a legnagyobb tranzakciót az akkád dinasztia harmadik uralkodója, Manistusu bonyolította le, aki az előbbi jegyzetben említett Marad "városban" összesen kb. 2160 hektár földet vásárolt, s emellett két másik településen is jelentős nagyságú birtokokat szerzett. (Az ügyletről részletesebben lásd Igor Mihajlovics Djakonov: Uo. 71-79.) E vásárlások azonban már a despotizmus anyagi alapjának megteremtését szolgálták. Erőszakos jellegűek "kitűnik a föld árából, amely még az akkori idők alacsony földáraihoz képest is rendkívül alacsony: alig tett ki egyévi termést." (Igor Mihajlovics Djakonov: Az ókori Közel-Kelet társadalma az i. e. 3. évezredben és a 2. évezred első felében ELTE Bölcsészettudományi Kar, Bp. 1972. 214. old. 41. sz. jegyzet.)

30. „...az i. e. 2. évezredben Nyugat-Ázsiában a területi földközösség már nem volt kollektív földtulajdonos, hanem a földtulajdonosok kollektívája: a területi földközösség... általában nem közvetlenül gyakorolta a földtulajdonosságot. Más kérdés a víz; folyóvíz, mint csatorna, stb. valószínüleg általában a területi földközösség vagy az állam tulajdonában volt, egyes víztárolók, ciszternák, kutak, melyeket a föld öntözésére használtak a nagy folyóvölgyek határain belül, s néha már a kisebb-nagyobb öntözőárkok is lehetett területi földközösségek tulajdonában vagy házi földközösségek és magánszemélyek tulajdonában.” (Igor Mihajlovics Djakonov: Az ókori Közel-Kelet társadalma az i. e. 3. évezredben és a 2. évezred első felében. ELTE Bölcsészettudományi Kar, Bp.1972. 41. old.) Mindez nem változtatott azon, hogy „az i. e. 2. évezred Nyugat-Ázsiájában a föld tulajdonjogának gyakorlása gyakorlatilag csak területi földközösségek keretében volt lehetséges.” (Igor Mihajlovics Djakonov: Uo. 38-39. old.)

31. „... a földközösség földügyeibe a király általában nem avatkozott be. A földközösség határain belül, másképp szólva a földközösség teljes tulajdonában levő földet (szemben a királyi földön levő időleges, nem örökös szolgálati telkekkel) örökösnek ... nevezték, és ez a királynak és hivatalnokainak nem volt alávetve.” Az uralkodó „egyetlen nyugat-ázsiai országban sem változtathatta meg önkényesen a földközösségi földeken levő telkeket, nem oszthatta szét, vagy nem vehette el őket.” (Igor Mihajlovics Djakonov: Uo. 42-43. old.) Egyes értelmezések szerint az óbabilóniai korban a szolgálati telek intézményének bevezetésével nem csak a katonai, hanem az általános közmunkavégzési kötelezettség is megszünt. A Hammurapi törvénykönyvében szereplő szolgálati telekintézménye ugyanis „nem annyira a hadsereg utánpótlását, hanem inkább a közmunkák munkaerőszükségletét volt hivatott biztosítani. Hammurapi után a mozgósítás már főként a szolgálati telket használó személyek behívásával egyértelmű. Ez azt jelenti, hogy a közmunkák végzésének kötelezettsége, amely korábban az egész lakosságot terhelte, körülbelül i. e. 1750 után egy – speciálisan e célból szervezett és fenntartott – csoportra, társadalmi rétegre hárult.” (Komoróczy Géza: A sumer-akkád mitológiai társadalomképe új szövegek megvilágításában In.: Komoróczy Géza: A sumer irodalmi hagyomány. Tanulmányok. Magvető Kiadó, Bp. 1979. 335. old.)

32. „A ktoina ktimena mindig egyes, névvel jelölt személyek birtokában van. Ezek, mint a kotona birtokosai, általában a kotonooko megjelöléssel szerepelnek. A birtokosok ktoináik egyes részeit sok esetben adják át... különböző személyeknek használatra. A kekemens terület birtokosa a damosz, a nép, közösség, község. Ez a terület ugyancsak parcellákban kerül használatba, onato-k formájában. Az állandó formula mindig feltünteti a bérbeadót, a damosz-t; paro damo kapja onato-ját minden bérlő, akiknek köre meglehetősen széles; a kotonooko-k mellett találunk papokat, kézműveseket és sok teojo doero-t, illetve doera-t (isten szolgája, il. szolgálója). Gondosan feljegyzik a kekemena földnek azt a kisebb darabját is, amely anono (bérbe nem adott) állapotban marad. (Sarkady János: A pylosi földbirtokviszonyok kérdéséhez. In.: Tőkei Ferenc szerk.: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Második , bővített kiadás. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1982. 148. old.) A ktimens és a kekemena földek rövid jellemzését lásd még Sarkady János; A görög föld ős- és koratörténete. Miskolci Parthenon-tanulmányok 6. Miskolci Bölcsész Egyesület 1991. 53. old.

33. Az állam és a közösség kapcsolatáról részletesebben lásd Sarkady János: A pylosi földbirtokviszonyok kérdéséhez In.: Tőkei Ferenc szerk.: Őstársadalom és ázsiai termelési mód.Magvető Könyvkiadó. Bp. 1982. 168-169. old.

34. A ktoina krimenabirtokok terjedelméről lásd Sarkady János Uo. 153. old. Tőkei Ferenc szerint e birtokformát kertgazdaságként művelték meg, s megjegyezte, hogy az „a földmagántulajdon rendkívűl fontos előzménye és előkészítője a krétai-mykénei ázsiai termelési mód keretei között, annak még alávetve,de egy világtörténelmi fordulat lehetőségét érlrlve.” (Tőkei Ferenc: Antikvitás és feudalizmus. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1969. 68. old.)

35. A kama földről részletesebben lásd Sarkady János Uo. 149., 154-155., 163-168., 169-172. old.

36. Sarkady János: Uo. 175. old.

37. „A meglevő írásos anyag fennmaradása nagymértékben véletlenszerű volt; a palotaközpontok pusztulásának tűzvészei égették ki és tették maradandóvá az éppen raktáron lévő, ideiglenes jellegű feljegyzések agyagtábláit. Az írásbeliség rendkívűl egyoldalúnak látszik: akirályi kincstár könyvelésének nyersanyaga maradt ránk kisebb-nagyobb, olykor szinte egészet alkotó csoportokban.” (Sarkady János: A görög föld ős- és koratörténete. Miskolci Parthenon-tanulmányok 6. Miskolci Bölcsész Egyesület, 1992. 59. old.) E megállapítás egyébként még a mükénei írás megfejtőitől származik. (lásd: John Chadwick: A lineáris B írás megfejtése. Gondolat Könyvkiadó. Bp. 1980. 150. old.)

38. Kautilja „politikatudományi” műve, az Arthasasztra a földterület bevételei között említette a királyi szántóföld (szitá) jövedelmét és a beszolgáltatandó termékhányadot (bhága). (Lásd: Kautilja: Arthasasztra 6. fejezet 24. In: Ókori keleti történeti chrestomathia. Tankönavkiadó Bp. 1956. 376. old.) E forráshely „kétféle gazdálkodást külünböztet meg: a szitá állami bírtok, a bhága pedig részt fizet, tehát falu. Ezek gazdaságuk és lakosságuk szerint különböznek egymástól; főleg pedig aszerint, hogy milyen fajtájú és mennyiségű szolgáltatásra kötelezték őket...” (Marinette Dambuyant: Egy „gazdasági nagyhatalom”: Kautilja Indiája In.: Az ázsiai termelési mód a történelemben. Gondolat Könyvkiadó. Bp. 1982. 435. old.) Hasonló álláspontot foglalt el Bongard-Levin is, aki szerint „az óind forrásokban (különösen az Arthasasztra-ban) világon két földkategória különíthető el a róluk származó jövedelem alapján: a szitá, amely a királyi földekről származott jövedelem alapja volt és abhága, amely a magánföldekről” (az idézett szöveghely szerint inkább nem állami földekről – W.Gy.) „származó adó alpja volt.” (K.A.Antonova – G.M. Bongard-Levin – G.G.Kotovszkij: India története. Kossuth Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó. Bp. 1981. 71. old.) Mind Dambuyant, mind Bongard-Levin e forráshely alapján cáfolja azt a vélekedést, hogy Indiában a művelhető földek az állam kizárólagos tulajdonában voltak.

39. „... már a Sang-Jin-kortól kezdve adatok szólnak bizonyos szakrális földekről (mindenekelött:ci-t´ien), amelyek a többi közföldtől külön voltak választva. E földeket a törzsi áldozatok terményekkel való ellátására választottak külön, és magától értetődő módon a törzs legfőbb papja, a törzsfő rendelkezett velük.” Az eredeti törzsi közösség módosulása után a despota „a szakráli földek felügyeletével külön funkcionáriust bízott meg; a megműveltetést rabszolgákkal végeztette vagy parasztokkal közmunka keretében. Ilyenformán olyan földterületek keletkeztek, amelyeket már megkülönböztettek a többi közföldtől, fokozottabban közföldek voltak, mint a többiek.” (Tőkei Ferenc: Földtulajdonviszonyok a Csaukori Kínában. In: Sinológiai műhely. Magvető Könyvkiadó. Bp. 1974. 133. old.) A wang-i hivatal földjeiről Tőkei megjegyezte, hogy azokat az uralkodó állandóan növelni próbálta a törzsi fejedelmek ellenében. A fejedelemségek ugyanis „meglehetősen önállóak voltak, a wang-nak való alávetettségük laza volt. Ha az alávetettség legfontosabb mozzanatát vizsgáljuk, az adózást, akkor azt találjuk, hogy a wang-nak járó fejedelmi adó ritka és értékes tárgyakból állott.... A wang-i udvar és arisztokrácia tehát nem a fejedelemségek adóiból élt, létalapja csakis a wang saját törzsének (vagy törzsi alapon létrejött fejedelemségének) adója lehetett. Ez pedig azt jeleni, hogy a wang minden földre, tehát az egyes fejedelemségek földjeire is formált tulajdonjoga olyan fikció, amelynek valóságos alapjai nincsenek, csupán a hegemóniára való törekvést teremtik meg.” (Tőkei Ferenc: Uo. 111. old. 72. számú jegyzet.)

40. "...mind az ó-, mind a középbirodalmi Egyiptomban voltak nem-királyi földek és olyan földek, melyeket házi földközösségek birtokoltak, bár a nem-királyi (vagy talán névleges királyi) földre vonatkozó tulajdon szerkezete, birtoklóinak szociális-politikai és szervezeti státusa (a házi földközösségek mellett területi közösségek megléte vagy meg nem léte) stb. - mindez eléggé homályban marad." (Igor Mihajlovics Djakonov: Az ókori Közel-Kelet társadalma az i. e. 3. évezredben és a 2. évezred első felében. ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1972. 61. old.) Djakonov egyébként úgy vélte, hogy a "nagyúri" és a királyi gazdaság mértéktelen növekedése sorvasztotta el az ókori Egyiptom területi földközösségeit. Mindazonáltal utalt Szaveljeva álláspontjára, aki szerint "az óbirodalom korában az egyik vagy másik főúr személyes házának alávetett települések egy része nem úgy volt alávetett, mint a nagyúri birtok része, hanem csak adminisztratív-adózó viszonylatban", vagyis önálló faluközösségként is működhetett. (Igor Mihajlovics Djakonov: Uo. 148. old. 62. számú jegyzet.)

41. Ecsedy Csaba: Földtulajdon és államszervezet Fekete-Afrikában In: Tőkei Ferenc (szerk.): Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Második, bővített kiadás. Gondolat Könyvkiadó. Bp. 1982. 628. old. Ecsedy Csaba álláspontja szerint a prekoloniális Fekete-Afrikában nem találhatunk kisparaszti földmagántulajdont. "1931-ben még talán érthető volt Lucy Mair kétsége Fekete-Afrikával kapcsolatban, hogy ti. nehéz volt azt állítani, hogy ott földmagántulajdon nem létezett semmiféle formában, de azóta, és főként a D. Biebuyck által szerkesztett összefoglaló tanulmánykötet, az African Agrarian Systems megjelenése óta az efféle kétségnek nincs helye többé. E kötet egyértelműen lezárja az évtizedes vitát, a felgyülemlett adatanyag alapján megállapítva, hogy Afrikában csak közösségi tulajdon található." (Ecsedy Csaba: Uo. 594-595. old.)

42. Részletesebben lásd Ecsedy Csaba: Uo. 628-630. old. Ecsedy egyébként e földbirtoklási formát a benini edo-k faluközösségein keresztül mutatta be.

43. A példaként felhozott joruba ágazatok földbirtoklásáról részletesebben Ecsedy Csaba: Uo. 630-631. old.

44. A közösségi földtulajdon és a magánbirtoklás viszonyáról lásd Ecsedy Csaba: Uo. 631-635. old.

45. "Az afrikai prekoloniális államok növekedése, a kormányzati rendszer tisztségviselőinek gyarapodása során a királyi földek is egyre szaporodtak. Beninben a XIX. század végén az ország területének egyharmadát foglalták el, és rajtuk kívül is voltak olyan irtott földek, amelyeket az uralkodó állami tartalékként fenntartott." Ecsedy Csaba: Uo. 635. old.

46. Ecsedy Csaba: Uo. 635-640. old. Dahomey-ben kivételesen "az állami földek a gletanu-k (kiszolgált hivatalnokok; ahogy M. J. Herskovits nevezi őket Dahomey monográfiájában: nagy földbirtokosok) felügyelete alatt álltak. E földek monokultúrális művelése kivételképpen eltér az afrikai normától. Kifejezetten árutermelő egységek voltak, amelyeket rabszolgák műveltek meg... A jövedelem négyötödét az uralkodó kapta meg, a többi a gletanu-é volt, aki haláláig az ültetvény vezetője maradt. Ez a rendszer az államapparátus biztonságos ellátását és az uralkodó szabad rendelkezésű jövedelmének gyarapítását szolgálta." (Ecsedy Csaba: Uo. 636. old.)

47. A fokon'olona földtulajdonosi szerepéről és a nagycsaládok földhasználatáról lásd Pierre Boiteau: A földjogok a gyarmatosítás előtti malgas társadalomban In: Az ázsiai termelési mód a történelemben. Gondolat Könyvkiadó. Bp. 1982. 490.; 493.; 498-499. old.

48. Részletesebben Pierre Boiteau: Uo. 498. old. Az állam létrejöttével lezárult az osztály nélküli társadalom időszaka, az un. vazimba-korszak, s a legjelentősebb malgas nép, a merina átlépett az egymással versengő főnökségek, a fandzsaka-hova periódusába, melyet aztán az egységes királyság váltott fel. A merina hagyományban megőrzött tagolásról lásd Pierre Boiteau: Uo. 497. old.; Lugosi Győző: A közösségi földbirtoklás változásai Madagaszkáron a gyarmati uralom előtt. Fiatal Oktatók Közleményei. ELTE Bölcsészettudományi Kar. Bp. 1983. 188. old. 41. számú jegyzet.

49. "A menakely-ken élő közrendű merina-ek helyzete [...] hátrányosabb volt, mint menabe-földön levő fokon'olona-okban gazdálkodó társaiké. Míg az utóbbi fokon'olona-ok autonómiája, bizonyos jogkörveszteségek ellenére nagyrészt megmaradt, és így ezek a prekoloniális korszak végéig működőképes közösségek maradtak, a menakely-ken taláhatóké erősen korlátozottá vált." Ennek következtében "a hűbérbirtokokon levő fokon'olona-ok társadalmi-politikai és vallási-rituális státuszukat tekintve feloldódtak a menakely-ben. Az igazi közösségi szálak [...] a menakely-n élő nemesek (andriana-ok) közt érvényesültek, akik számára a hűbérbirtokok gazdája valódi patriarchává [...] vált." (Lugosi Győző: Uo. 170. old.) A menabe-menakely felosztásról részletesebben Lugosi Győző: Uo. 166-171. old.; Pierre Boiteau: Uo. 500-502. old. Boiteau nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az "álhűbérbirtokos" egyáltalán nem volt tulajdonosa a vodivona (a menakely másik elnevezése) földjének.

50. Pierre Boiteau: Uo. 502. old. Lásd még Lugosi Győző: Uo. 185-186. old. E reform zárta le azt a folyamatot, melynek eredményeként a fokon'olona ősi közösségből földművelő közösséggé alakult át. A két típus sajátosságairól lásd Karl Marx: A V. I. Zaszulics levelére adandó válasz fogalmazványai. MEM 19. kötet 263-265.; 273.; 276-277. old.

51. A hetra-rendszer bevezetéséről és működéséről Pierre Boiteau: Uo. 502-503. old.; Lugosi Győző: Uo. 171-174. old.

52. A voandzso földekről részletesebben lásd Pierre Boiteau: Uo. 504. old., Lugosi Győző: Uo. 178-180. old. A voandzso birtokosok leginkább a szabad közösségtagok vezető nemzetségeiből, illetőleg a "nemesek" alsó csoportjából kerültek ki.

53. "Cahuzac a következő meghatározást adja a lohomby-földről: Lohombintany-nak az olyan földet nevezzük, amelyet az uralkodó vagy egy vodivona élén álló andriana engedett át valakinek bizonyos szolgálatok fejében. A lohombin-tany-nak az a sajátossága, hogy ... egyéni, végleges és teljes tulajdont jelentett. Tulajdonosa tetszés szerint rendelkezhetett vele, ingyen vagy haszonra elidegeníthette, minden megszorítás nélkül. A törzsnek és a fokon'olona-nak semmiféle hatalma nem volt a lohombin-tany-n, amely mindenféle tranzakció tárgya lehetett, akár különböző törzsek tagjai között is." (Lugosi Győző: Uo. 181. old.)

54. Lugosi - Cahuzac álláspontjával ellentétben - vitatta a lohombin-tani-földek magántulajdonosi jelegét. Véleménye szerint e birtoklási forma jelentősége abban állt, hogy "nélkülözte a közvetlen közösségi kontrollt, tehát azt a direkt ellenőrzést, amelyet a hetra-ok, lava-volo földek, vonajo-parcellák vonatkozásában a fokon'olona, a ko-drazana-nál a rokoni egység (nagycsalád, ágazat) a menakely-nél pedig maga a királyi udvar biztosított." (Lugosi Győző: Uo.) A király névleges tulajdonának fennmaradása miatt Boiteau is bírálta Cahuzac felfogását, ám úgy vélte, hogy az imperialista nyomás nélkül Madagaszkár földjogi helyzete a XIX. században az európai joghoz hasonló egyéni tulajdonosi rendszer felé haladt volna." (Pierre Boiteau: Uo. 511. old.)

55. Djakonov álláspontja szerint az i. e. III. évezredbeli Sumerben az uralkodó a földrendező, a sag-sug tisztségét nem tölthette be. "Fordítsunk figyelmet a sag-sug hivatalra, amellyel gyakran találkozhatunk az áttanulmányozott dokumentumokban, mint a föld rendezőjének tisztségével. Úgy látszik, fontos közösségi hivatalos személyről van szó..." (Igor Mihajlovics Djakonov: Obscsesztvennüj i goszudarsztvennüj sztroj drevnevo Dvurecsja Sumer. Moszkva. 1959. 61.) Lásd még Igor Mihajlovics Djakonov: Az ókori Közel-Kelet társadalma az i. e. 3. évezredben és a 2. évezred első felében. ELTE Bölcsészettudományi Kar. 1972. 156. old. 13. számú jegyzet.

56. Már Makszim Kovalevszkij rámutatott arra, hogy az egyenlősítő újrafelosztás a közösségi földtulajdon fejlődésének viszonylag késői szakaszában jelent meg, részben a relatív földhiány következményeként. "Valahányszor a népesség növekedése és a még felosztatlan, bár földművelésre alkalmas föld elégtelensége egyenlőtlenné tenné a földnek a közösségtagok között fennálló megosztását, az utóbbiak újrafelosztáshoz nyúlnak. Az újrafelosztás ilyenképpen nem időszakos jellegű, legalábbis a szűzföldben (irtványföld) gazdag községekben. Ahol azonban kevés a szűzföld, az újrafelosztás többé-kevésbé rövid időközökben megy végbe, 10, 8, 5 évenként, sőt gyakran évente." (Karl Marx: Kovalevszkij "Közösségi földbirtoklás" c. könyvének konspektusa. MEM 45. kötet 175. old.) Az egyenlősítő újrafelosztás a szabad foglalás rendszerét váltja fel. (Lásd Uo. 176. old.)

57. "Elvben sem a királyi, sem a templomi gazdaságnak nem kell feltétlenül államinak lenni. Királyi gazdaság lehet a királynak mint magánszemélynek a tulajdona is, amely elkülönül az udvari (állami) tulajdontól - ilyen helyzetet feltételez Arraphát illetően N. B. Jankovszkaja [...] V. Ö. az ugaritbeli helyzetet is, ahol az udvari levéltár dokumentumában láthatólag teljes mértékben (?) a gazdaság állami szektorához tartozó emberek között külön fel vannak sorolva a király kezében levő és a királynő kezében levő emberek, együtt a hatalmas méltóság (?) kezében levő emberekkel." (Igor Mihajlovics Djakonov: Az ókori Közel-Kelet társadalma az i. e. 3. évezredben és a 2. évezred első felében. ELTE Bölcsészettudományi Kar. 1972. 139. old. 39. számú jegyzet.)

58. "A földalap egy részét az állami földek és a királyi földalap képezték. Az állami földhöz tartoztak az erdők, bányák, megműveletlen földek. A királyi földeken [...] volt a királyi gazdaság (szitá) [...] Az állami földeket is elsősorban bérlők művelték meg, s helyzetük jobb volt, mint a királyi földeken." (K. A. Antonova - G. M. Bongard-Levin - G. G. Kotovszkij: India története Kossuth Könyvkiadó - Gondolat Könyvkiadó. Bp. 1981. 71. old.) A kifejtésből azonban nem deűrül ki, hogy az állami és a királyi földek között milyen különbségeket találhatunk.

59. Tőkei Ferenc a 39. számú jegyzetben említett ci-t'ien földforma bemutatása után azt is megjegyezte, hogy "az potenciálisan ager publicus volt, azaz olyan föld, amely a magántulajdon első jelentkezésekor (az egyénnek a közösségtől való elszakadása esetén) elsőnek és azonnal állami földdé válhatott, betölthette azt a funkciót, hogy a közösségen valamiképp kívül rekedt egyént haszonélvezetéből kirekeszthesse." (Tőkei Ferenc: Földtulajdonviszonyok a Csou-kori Kínában. In: Sinológiai műhely. Magvető Könyvkiadó Bp. 1974. 133. old.)

60. Az antikvitás csíráinak megjelenéséről részletesebben lásd Wiener György: Új társadalmi formák korai megjelenése és felbomlása. In: Wiener György: Társadalom, történelem, politika. Lukács György Alapítvány. Bp. 1996. 24-27. old.