A VADÁSZPUSKA

A japán Vadászklub vékonyka lapja, a Vadászcimbora legutóbbi számában közölte Vadászpuska című versemet.

Ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy többé-kevésbé érdekel a vadászat. De nem így van. Anyám egyedül nevelt, és undorodott minden vérontástól, jómagam meg még egy légpuskát sem vettem kézbe soha. Csak éppen úgy esett, hogy a Vadászcimbora főszerkesztője osztálytársam volt a középiskolában, és egy levelében arra kért, hogy küldjek verset a lapjának. Udvarias hangú levelének ezt a részét bizonyára a pillanatnyi szeszély diktálta, de az is lehet, hogy sokévi hallgatás után így akarta velem újra felvenni a kapcsolatot. Persze tudhatott róla, hogy érett korom ellenére még mindig nem lábaltam ki a versírásból és hogy irományaimat kis irodalmi csoportosulások lapjaiban közöltem. Normális körülmények között az ajánlatot kerek perec visszautasítom, mert a lap profiljához semmi közöm, ő pedig arra kért, hogy vadászattal kapcsolatos dolgot válasszak versem témájául. Csakhogy úgy adódott, hogy az idő tájt éppen a vadászpuska és a magány közötti viszony foglalkoztatott, és most kiváló alkalom nyílt rá, hogy a témát kidolgozzam, így hát egy november végi este, amikor az éjszakai lehűlést már idebenn is érezni lehetett, nekiültem a munkának. Éjfél már jóval elmúlt, mire elkészült a szabad vers, és másnap reggel beküldtem a Vadászcimbora szerkesztőségébe.

Mivel a vers többé-kevésbé kapcsolatban áll azzal, amiről a továbbiakban írni szeretnék, idemásolom:

Koratéli hidegben törtetett lassan fölfele a bozót közt
kanyargó ösvényen, föl az Amagi-hegyre,
Szájában nagy matrózpipa, előtte szetter, csizmája alatt
ropogott a jég.
Miféle ember ez a barna bőrkabátos férfi,
akinek töltényövében huszonöt golyó lapul,
vállán kétcsövű Churchill,
s e fehéren csillogó acélszerszámmal oltja ki az életet?
Érthetetlen vonzás sugárzott a vadász
sudár alakjából, ahogy mellettem elhaladt.

Később, nagyvárosok állomásain, zsúfolt lokálokban
késő éjjel többször belém nyilallt a vágy:
úgy lépegessek, ahogyan ő,
lassan, hidegen, hangtalanul.
Ilyenkor, ha magam elé képzelem,
a háttérben nem a kora téli Amagi-hegyet látom,
hanem folyómedret, kihalt fehéret.
A magányos, meglett férfi puskája, ahogy
súlyosul testén-lelkén fém-ragyogással,
olyan vér-lucskos csodaszépséget sugároz,
amilyet, ha élőlényt céloznak meg vele,
soha!

Barátom elküldte azt a számot, amelyben írásom megjelent, és amint átlapoztam, rájöttem, hogy versem – látszólag odaillő címe ellenére is –, mint egy magányos sziget, teljesen különálló világot alkot, és kilóg a lapból: hemzsegtek benne az olyan kifejezések mint „a vadászat nemes művészete”, „egészséges hobbi”, „sportszellem”. Én a vadászpuska lényegét próbáltam költői intuícióval megragadni, és emiatt egyáltalán nem szégyenkeztem, hanem ellenkezőleg, inkább büszkeséget éreztem.

Ha más lapban jelenik meg, nem is okozott volna semmi gondot, de itt a japán Vadászklub hivatalos lapjában, amely kötelességszerűen hirdeti, hogy a vadászat a legegészségesebb és legnemesebb időtöltés, a vadászpuskáról alkotott nézeteim többé-kevésbé eretnekségnek hatottak, és udvariasan, de határozottan el kellett volna utasítani őket. Elképzeltem barátom kínos zavarát, amikor először vette kézbe versem kéziratát, mennyit habozhatott, amíg rászánta magát a kézirat közlésére. Kezdetben sokat gyötrődtem emiatt. Hogy mégis leközölte, ahhoz megindítóan mély barátságot kellett éreznie irántam.

Egy ideig rettegésben tartott a gondolat, hogy a japán Vadászklub valamelyik tagja esetleg erélyesen tiltakozni fog, de teltek-múltak a napok, és én egyetlen levelezőlapot sem kaptam. Az ország vadászai, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, nem óhajtottak tudomást venni művemről. Vagy talán el sem olvasták. Már teljesen elfeledkeztem az egészről, amikor vagy két hónappal később egy levelet kaptam. Feladója számomra ismeretlen: bizonyos Miszugi Dzsószuke.

Kínában, a Tajsan hegységben talált ősi kőfeliratokról mondta az egyik archeológus, hogy írásjegyei olyanok, mint a nap fehér csillogása késő őszi szélroham után. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Miszugi Dzsószuke kézírása a nagy fehér japánpapír-borítékon éppen olyan volt. Persze az említett kőbe vésett feliratnak már nyoma sincs, és ezért pontosan el sem lehet képzelni az írás elegáns stílusát. A Miszugi Dzsószuke nevét jelentő hatalmas írásjegyek, amelyek mintha le akartak volna futni a borítékról, az archeológus szavait juttatták az eszembe. Hosszabb vizsgálat után azonban úgy éreztem, hogy a nagy, kurzív stílusú, elegáns vonalú írásjegyekből valamiféle üresség árad. Mintha csak Miszugi Dzsószuke bal kezébe vette volna a borítékot, és a tussal telt ecsetet egyetlen mozdulattal futtatta volna végig rajta, de az ecsetvezetés könnyedsége nem annyira a tökéletes begyakorlottság, hanem inkább valami hideg érdektelenség benyomását keltette. Más szóval, a jegyek stílusának szabadsága a modern kor emberének énközpontúságát tükrözte – az átlagkézírás közönségessége és magamutogatása nélkül.

Mindenesetre a levél eleganciája nem illett az én kopott deszka postaládámhoz. Felvágtam a borítékot. A finom rajzpapíron soronként öt-hat nagy írásjel állott, ugyanannak a könnyed ecsetnek a nyomai, mint a címzésben.

„A vadászatot igen kedvelem. Nemrég alkalmam volt a Vadászcimbora hasábjain megjelent Vadászpuska című művét olvasnom. Be kell vallanom, hogy a költészethez és általában a művészetekhez semmi érzékem sincs, és az Ön verse volt az első és egyetlen költemény, amit elolvastam. Bizonyára bárdolatlanságom az oka, hogy az Ön nevével is csak most találkoztam először. Ennek ellenére a Vadászpuska olyan nagy hatással volt rám, mint mostanában semmi sem.” Így kezdődött a levél. Amint szemem a kezdősorokon végigfutott, és eszembe jutott már-már feledésbe merült prózaversem, nem tudtam erőt venni izgalmamon: lám, mégiscsak megérkezett a vadászok tiltakozó levele, mégpedig nem is akármilyen vadász írta. Aztán tovább olvasva a levelet, lassan kiderült, hogy tartalma egészen más, mint amitől tartottam. Miszugi Dzsószuke ugyanilyen udvarias hangnemben folytatta, és szavaiból ugyanaz a hűvös önbizalom áradt, mint kézírásából.

„Szabad-e feltételeznem, hogy a versben leírt vadász jómagam vagyok? Úgy vélem, hogy azon a november eleji napon az én szikár alakomat pillanthatta meg hátulról, amint az Amagi-hegy lábánál a vadászterület felé haladtam. Fácánvadászatra idomított fehér-fekete pettyes szetterem, a londoni tanáromtól ajándékba kapott Churchill puska, de még kedvenc pipám is oly elevenen jelennek meg versében, hogy a legmagasabb elismerés hangján kell szólnom róla. Szégyenérzet és csodálat fog el, ha arra gondolok, mily mély beleérzéssel ragadta meg és tette költeménye tárgyává akkori – megvilágosodottnak éppenséggel nem mondható – elmeállapotomat.”

Amikor idáig jutottam az olvasással, megpróbáltam újra felidézni magamban az öt hónappal korábban látott vadász alakját, amint az Idzu-félszigeten, az Amagi-hegység lábánál a kicsiny gyógyfürdőhely felől a keskeny ösvényen felfelé haladt a cédrusfák között. A távolodó alakról egyetlen világos képzetem támadt: ez az ember furcsán magányos, középkorú, magas termetű úr. Arcvonásaira vagy egyéb sajátosságaira egyáltalán nem emlékeztem. Talán azért, mert annak idején nem vettem alaposan szemügyre, amint puskájával a vállán, szájában pipával elhaladt mellettem, és lassú, egyenletes léptekkel a hegyi útról a meredek ösvényre tért a sűrűben. A hideg reggeli levegőben úgy tűnt, mintha valami csodálatos tisztaság lebegné körül vadászemberekre nem jellemző, mélázó alakját. Ezért is fordultam utána. Óvatos léptekkel kapaszkodott, mintha attól tartana, hogy a csizmája megcsúszik. Én hátulról néztem néhány pillanatig, és akkor villant át rajtam, hogy az az ember rettenetesen magányos, így írtam aztán meg a prózaversemben is. Azt már akkor megállapítottam, hogy kutyája nagyszerű szetter, de hogy a vállán lógó puska miféle, arról fogalmam sem lehetett, hisz a vadászathoz, mint említettem, sose volt sok közöm. Csak később, amikor a verset írni kezdtem, akkor tudtam meg, hogy a legjobb vadászpuskák a Richard meg a Churchill, és teljesen önkényesen döntöttem úgy, hogy írásom hősének vállán a legkiválóbb angol puska lógjon. Úgy esett, hogy az igazi Miszugi Dzsószuke vállán valóban Churchill lógott. És bár írásom hőse jelentkezett, és azonosította magát, a képzeletemben megfogant Miszugi Dzsószuke számomra továbbra is ismeretlen maradt.

A levél így folytatódott:

„Valószínűleg furcsállani fogja, amiről a következőkben írok. Van a birtokomban három nekem címzett levél, amelyeket eredetileg a tűzbe szándékoztam vetni, de amint remekművén keresztül Önt megismertem, azonnal úgy éreztem, hogy ezeket a leveleket feltétlenül meg kell mutatnom Önnek. Kérem, bocsássa meg nekem ezt a tolakodást, és ha ideje engedi, olvassa el a leveleket, amelyeket külön borítékban küldök. Szeretném, ha megtudná, milyen is az a »fehér folyómeder« – hogy az Ön szavaival éljek –, amelybe Miszugi Dzsószuke belepillantott. Ostoba teremtmény az ember, mindenáron szeretné magát másoknak megmutatni. Bennem ilyen vágy nem munkált mindaddig, amíg meg nem láttam, hogy – az Ön személyében – létezik olyan ember is, akit az én sorsom érdekel. Akkor úgy éreztem, Önnek mindent meg kell rólam tudnia. Miután elolvasta, kérem, semmisítse meg a leveleket. Azt hiszem, hogy Ön engem röviddel azután látott Idzuban, hogy ezt a három levelet kézhez kaptam. Akkor már jó néhány éve szinte csak vadászattal foglalkoztam. Volt idő, amikor köz- és magánéletem zavartalanul folyt, és nem voltam az a magányos ember, aki ma vagyok. De a vadászpuska már akkor nélkülözhetetlen társam volt. Még egyszer elnézését kérem tolakodó levelemért.”

Harmadnapra rá, hogy ezt a levelet elolvastam, megérkezett a három említett levél egy borítékban. A feladó helyén ez állt: „Miszugi Dzsószuke, Idzu-szálló.” A három levelet három különböző nő írta Miszuginak. Nem fogom most leírni mindazt, amit a levél elolvasása alatt – és főleg utána – éreztem. Elegendő, ha idemásolom a három levelet.

Még valami. Arra a következtetésre jutottam, hogy Miszugi Dzsószuke magas társadalmi állást tölt be, és minden Ki kicsodá-ban utánanéztem, de sehol sem akadtam nyomára. Ezért feltételezem, hogy a Miszugi Dzsószuke tulajdonképpen álnév, amelyet viselője külön számomra talált ki. Feltételezésemet megerősíti az is, hogy a levelekben az eredeti név helye tussal vastagon el van mázolva, és fölé a Miszugi Dzsószuke név van írva. Ezért a levelekben szereplő többi személy nevét is megváltoztattam.

SÓKO LEVELE

Kedves Dzsószuke bácsikám!

Már három hét telt el Anya halála óta! Tegnap befejeződtek a részvétlátogatások is, és hirtelen csendes lett minden. Most hasított belém igazából, hogy Anya már nincs köztünk.

Dzsószuke bácsit is bizonyára teljesen kimerítette a temetés, hisz mindent egyedül végzett, a gyásztáviratok feladásától kezdve egészen a virrasztók vacsorájáig. Tekintettel Anya halálának különös körülményeire, még azt is megtette, hogy eljárt a rendőrségre helyettem. Mindenre gondja volt, és nem tudom, hogyan köszönhetném ezt meg valaha. Utána rögtön Tokióba utazott üzleti ügyben, és én szörnyen aggódom, nehogy a felgyűlt fáradtság egyszerre levegye lábáról.

Ha minden tervei szerint zajlott le, akkor már visszatért Tokióból Idzuba, és most bizonyára az erdőt, a tájat szemléli, amely világos, napos, de bennem valahogy mindig a porcelánfestmények hűvösségét idézi fel. Szeretném, ha levelem Idzuban érné Dzsószuke bácsit. Azt is nagyon szerettem volna, ha Dzsószuke bácsi, miután elolvasta levelemet, venné a pipáját, és kiállna a hegyi szélbe, de úgy látom, ez már nem sikerül. Állandóan úgy érzem, hogy nem tudok tovább írni, a papírkosár már tele van elhajított lapokkal. Amikor hozzáfogtam, nem gondoltam, hogy ilyen nehezen megy.

Hányszor átgondoltam, hogy mit és hogyan írjak, hogy Dzsószuke bácsi megértse, mi zajlik bennem, de amint kezembe veszem a tollat, hirtelen minden összekuszálódik bennem. Illetve dehogy! A bánat tör rám! Minden oldalról ostromol, mint Asijában a szélkorbácsolta, fehér tarajú hullámok a sziklát. Mégis tovább írom...

Nem tudom, helyes-e, ha megmondom, de mindent tudok. Dzsószuke bácsiról meg Anyáról. Anya halála előtt egy nappal tudtam meg: titokban elolvastam Anya naplóját.

Milyen nehéz és kínos lett volna minderről élőszóban beszélni. Azt hiszem, hogy még a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtam volna összefüggően beszélni róla. Levélben talán valamivel könnyebb. Nem mintha félnék valamitől, csak a bánat megbénítja a nyelvem. Nem Dzsószuke bácsi vagy Anya vagy magam miatt. De mihelyt a számat szólásra nyitom, minden a bánat színét ölti magára: a kék ég, amely körülölel, az októberi napfény, a fák kérge, a szélben lengedező bambuszlevelek, a vizek, a kövek, a föld, az egész látható természet. Anya naplójából megtudtam, hogy a természetet naponta kétszer-háromszor, sőt ötször-hatszor is átfestheti a bánat, ugyanúgy, ahogyan a felhők naponta többször elfátyolozzák a napot. Amikor Anyára és Dzsószuke bácsira gondolok, az egész világ megváltozik körülöttem. Vajon tudja-e a bácsi, hogy a festődoboz harminc-valahány színén kívül van még egy mély, távoli, de az emberi szem számára tisztán megkülönböztethető szín? A bánat színe.

Anya és Dzsószuke bácsi kapcsolatából tudtam meg azt is, hogy van olyan szerelem, amelyen nincs áldás, de nincs is rá szüksége. Szerelmükről senki más nem tudott. Sem Midori néni, sem én, sem a rokonok. A szomszédok sem, de még a közelebbi barátok sem, és ez jól van így. Anya halála után csak a bácsi, a bácsi halála után pedig az egész földkerekségen senki sem fog tudni róla, hogy létezett ez a szerelem. Én eddig úgy hittem, hogy a szerelem ragyogó, mint a napfény, és öröktől fogva az istenek és az emberek áldása övezi. Meg voltam róla győződve, hogy a szerelem a napfényben ragyogó, szélben fodrozódó, tisztán muzsikáló patak, amelynek partján rokonszenvező fák, füvek, virágok nőnek, és amely magától nő nagyra. El sem tudtam képzelni, hogy létezik szerelem, amely nem a napfényben, hanem mélyen a föld alatt zubog, nem tudni, honnan hová.

Anya tizenhárom éven keresztül becsapott engem. Még a halálos ágyán sem mondta meg az igazat. Hihetetlennek tűnt, hogy Anya és köztem bármiféle titok lappanghat. Anya gyakran mondta, hogy mi ketten teljesen egyedül vagyunk a világon, és senkink sincs egymáson kívül. Csak arról nem beszélt soha, hogy édesapámtól miért vált el. Azt mondta: „Amíg férjhez nem mész, addig úgysem értenéd meg.” Szerettem volna minél előbb elérni a férjhez menendő kort. Nem azért, hogy megtudjam, mi történt Apám és Anyám közt, hanem mert tisztában voltam vele, milyen nehezére esik Anyámnak a titkot magában hordania. És lám, magában hordott még egy másik titkot is!

Gyermekkoromban Anya gyakran mesélt a farkasról, akibe rossz szellemek költöztek. Ez a farkas becsapott egy nyulat, és tettéért úgy kellett megbűnhődnie, hogy kővé változott. Anya becsapott engem, Midori nénit, az egész világot. Hogy tehetett ilyet, miféle rossz szellem szállhatta meg? Maga Anya írta le naplójába a „bűnös” szót. „Én is, Miszugi is bűnösök vagyunk. És ha már bűnösök vagyunk, legyünk nagy bűnösök.” Miért nem írt a rossz szellemről, amely megszállta? Ó, mennyivel szerencsétlenebb volt Anya annál a farkasnál! Hogy dönthetett úgy az én édesanyám és az én drága Dzsószuke bácsim, hogy bűnösök – nagy bűnösök! – legyenek!? Milyen szomorú is az a szerelem, amelyet csak úgy lehet megőrizni, ha a szerelmesek „nagy bűnösök” lesznek! Még kislánykoromban elvittek egyszer Nisinomijába egy buddhista ünnepre, és valaki vett ott nekem egy papírnehezéket: egy üveggömb volt, benne néhány művirágszirom. Kezembe vettem, és elindultam vele, de egyszerre csak könnyek öntötték el a szemem. Senki sem értette, miért. Elgondoltam, hogy azoknak a szirmoknak ott kell maradniuk mozdulatlanul az üveggömbbe fagyva, akár tavasz jön, akár ősz, mintegy megfeszíttetve. A helyükbe képzeltem magam, és szörnyen elszomorodtam. Ugyanaz a bánat éled most fel bennem, ahogy Anyámra meg a Dzsószuke bácsira gondoltam. Az ő szerelmük éppen olyan volt, mint azok a bánatos virágszirmok.

Kedves Dzsószuke bácsi!

Biztosan nagyon tetszik haragudni, hogy Anya naplóját titokban elolvastam, de egy nappal Anya halála előtt rossz előérzetem támadt: mintha valami azt súgta volna, hogy Anyán már nem lehet segíteni. A halála órája közelgett.

Amint a bácsi is tudja, az utóbbi fél évben – némi lázt leszámítva – Anya jól volt. Étvágya nem csökkent, arcszíne frissebb volt, még egy kicsit meg is hízott. De volt valami szinte elviselhetetlenül szomorú az alakjában, ha hátulról néztem a vállától a karjáig húzódó vonalat. Halála előtt egy nappal átjött Midori néni megnézni, hogy van. Bementem szólni Anyának. Ahogy félrehúztam a papírajtót, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Anya háttal ült az ágyon, és azt a júkibeli kékesszürke haorit viselte, amit évek óta összehajtva egy ruhásszekrényben tartogatott, és nekem akarta adni: azt mondta, hogy számára már túl élénk a színe. – Mi a baj? – kérdezte. Felém fordult, és láttam, hogy sejtelme sincs róla, mi kavart fel annyira. – De hisz… – elakadt a szavam. Már magam sem értettem, hogy mitől rettentem meg annyira, és az egész olyan nevetségesnek tűnt, hogy szinte elkacagtam magam.

Végül is Anya mindig odavolt a szép kimonókért, úgyhogy nem volt benne semmi meglepő, hogy most épp ezt vette fel. Főleg mióta megbetegedett, szinte naponta öltött fel olyan kimonókat, amelyeket már évek óta nem viselt. Talán ezzel próbálta magát jobb kedvre hangolni. Később mégis rájöttem, miért lepett meg annyira, hogy akkor éppen ezt a haorit vette fel. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy lélegzet-elállítóan szép volt benne. És ugyanakkor rettenetesen távoli és magára hagyott. Még sose láttam ilyennek. Nem sokkal utánam bejött Midori néni, és ő is csak annyit tudott mondani, hogy gyönyörű, azután csak ült némán, és egy ideig szinte megbabonázva nézte Anyát.

Aznap egész nap magam előtt láttam Anya gyönyörű, mégis borzasztóan magányos, távoli alakját, amint háttal ül a júkibeli haoriban, és az a látomás ólomsúllyal nehezedett rám.

Estefelé elállt a szél, és szolgálónkkal, Szadajóval összesöpörtük és meggyújtottuk a kertben a lehullott faleveleket. Azután hozzáláttam rizsszalmaparazsat készíteni Anya melegítőkosarába. A szalmát előző nap vettem hihetetlenül borsos áron. Anya eddig az üvegen keresztül nézett bennünket. Most kijött a verandára, kezében valami holmit hozott barna csomagolópapírban. – Égessétek el ezt is! – mondta.

Megkérdeztük, mi van benne, mire szokatlanul éles hangon azt válaszolta, hogy semmi közünk hozzá. Aztán meggondolta magát:

– Napló. Az én naplóm – mondta csendesen. – Égessétek el úgy, ahogy van.

Aztán sarkon fordult, és bizonytalan léptekkel, mintha csak a szél vitte volna, elindult a folyosó felé.

Félórát tartott körülbelül, amíg elégettem a szalmát. Mire az utolsó köteg is lángra lobbant és lila füstté vált, elhatároztam magam. Anya naplójával a hónom alatt fellopóztam a szobámba, és mélyen a könyvek mögé rejtettem.

Éjszakára megint felerősödött a szél.

A kísértetiesen fehér holdfényben a kert kihalt, északi tengerpartnak tűnt, amelyen a szél hullámai óriás robajjal törnek meg. Anya és Szadajo már lefeküdtek, csak én voltam még fenn. Öt-hat vaskos kötettel eltorlaszoltam az ajtót, a függönyöket egészen behúztam – féltem a szobába ömlő holdfénytől! –, megigazítottam a lámpaernyőt, és kinyitottam a vastag jegyzetfüzetet, amelybe Anya a naplóját írta.

Kedves Dzsószuke bácsi!

Úgy gondoltam, hogy ha ezt az alkalmat elmulasztom, és nem olvasom el a naplót, talán sose tudok meg Anyámról és Apámról semmit. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy Apa után érdeklődjem, szófogadóan vártam, hogy Anya majd mindent elmond, ha férjhez megyek.

Apának csak a nevét tudtam – Kadota Reiicsiró –, és drága kincsként rejtegettem. De amint Anyát júkibeli haorijában megpillantottam, másként határoztam. Szívfacsaró bizonyossággal megéreztem ugyanis, hogy többé nem gyógyul meg.

Az akasibeli rokonoktól és nagymamától hallottam valamit arról, hogy miért kellett Anyáéknak elválniuk. Apa a kiotói egyetemen gyermekorvosi doktori disszertációján dolgozott, és mi Akasiban laktunk Anyával, Nagymamával, Nagytatával meg egy szolgálólánnyal. Ötéves lehettem. Egy szeles, áprilisi napon egy fiatalasszony állított be hozzánk, karjában újszülött csecsemővel, és Anyával akart beszélni. Az asszony a gyermeket a tokonoma* benyílásába tette, batyujából hosszú alsóinget vett elő, kibontotta kimonója övét, és nekilátott átöltözni. Ez a meglepő látvány fogadta Anyát, amikor bejött a teával. Az asszony tébolyodott volt. Később az is kiderült, hogy a piros nantenbogyók alatt alvó, alultáplált csecsemő ennek a nőnek és Apának a közös gyermeke.

A csecsemő nemsokára meghalt. Szerencsére az asszony hamarosan rendbe jött, és úgy hallottam, hogy egy okajamai kereskedő vette el, most is boldogan élnek. A történtek után Anya azonnal távozott velem Akasiból. Apát Anya családja adoptálta volt, és most úgy döntöttek, hogy Anyáméknak el kell válniuk.

Emlékszem, amikor a leányiskolába felvettek, akkor mondta Nagymama:

– Azért Szaiko is túl makacs. Hiszen ami megtörtént, megtörtént.

Anya túl finnyás volt hozzá, hogy Apának megbocsáthatott volna.

Mindössze ennyit tudtam arról, ami Anya és Apa között történt. Hét-nyolc éves koromig abban a meggyőződésben éltem, hogy Apa meghalt. Abban a hitben neveltek. És a szívemben Apa ma is halott. Hallottam ugyan, hogy innen alig egyórányira, Hjógo városában nagy kórházat vezet, és máig sem nősült újra. Tudom, hogy így van, de elképzelni nem vagyok képes. Számomra Apa már réges-rég halott.

Kinyitottam Anya naplóját. Az első oldalon az első szó, ami a szemembe ötlött, a „bűn” szó volt. „Bűn, bűn, bűn” – tele volt vele az egész oldal, és olyan heves, vad vonalakkal, hogy alig ismertem rá Anya írására. Az egymásra torlódó „bűn” szavak alá pedig, mintha azok súlya alatt görnyedne, csak ennyi: „Uram Istenem, bocsáss meg!”, és: „Midori, bocsáss meg!” A környező szavak elhalványultak, csupán ez a sor vicsorgott rám, mint egy ugrásra kész, csúf ábrázatú szörny.

Hirtelen becsaptam a napló fedelét. Rettenetes pillanatot éltem át. Az átható csöndben hallottam a szívem dobbanását. Felálltam a székről, és még egyszer megnéztem, hogy az ajtó és az ablakok jól be vannak-e zárva. Aztán nagy merészen újra kinyitottam a naplót, és mintha magam lennék a szörnyeteg, csak úgy faltam az oldalakat egészen az utolsó betűig. Apáról, akiről annyira akartam tudni, egy sort sem találtam. Csak arról, amire még álmomban sem mertem volna gondolni: Anya és Dzsószuke bácsi szerelméről kusza, szenvedélyes szavakat. Arról, hogy hogyan szenvedett, örült, imádkozott, esett kétségbe, hogyan kívánta a halált – igen, Anya nemegyszer gondolt rá, hogy öngyilkosságot követ el, ha Midori néni valamit megtud. Anya nagyon félt Midori nénitől, pedig mindig olyan kedvesen, olyan nyíltan beszélgettek!

A naplóból kiderült, hogy Anya ezt a tizenhárom évet a halál árnyékában élte le. Néha négy-öt napig egyfolytában vezette, máskor két-három hónapig sem írt bele semmit. De minden oldalon a halállal nézett farkasszemet. „Meghalni volna jó. A halál mindent megold.” Hogy használhatott ilyen kétségbeesett, ilyen meggondolatlan szavakat? „Mitől féljen az, aki már elszánta magát a halálra? Légy bátor, Szaiko!” Mi késztethette az én csendes édesanyámat ilyen lázongó kiáltozásra? A szerelem? A szerelemnek nevezett szép, csillogó érzés? Dzsószuke bácsi egyszer születésnapomra egy könyvet hozott ajándékba. Volt abban a könyvben egy meztelen nő, aki egy forrás mellett állt büszkén. Dús, hosszú haja a vállára omlott, és két kezével tartotta mellbimbóit, amelyek valódi bimbóhoz hasonlítottak. Abban a könyvben az volt írva, hogy az a szerelem. De mennyire más volt az Anya és a Dzsószuke bácsi szerelme!

Attól a pillanattól kezdve, hogy elmerültem a napló olvasásába, Midori néni lett számomra a világ legfélelmetesebb teremtménye. Anya titkos gyötrelmei átszálltak ream is. Ó, Midori néni, aki annyi puszit cuppantott az arcomra! Midori néni, akit úgy szerettem, mint Anyát! Ő adta nekem azt a rózsamintás iskolatáskát, amivel az első osztályba jártam Asijában. És ő vette azt a sirály formájú úszógumit is, amivel nyaralni mentem a tengerpartra. Másodikos koromban az évzáró ünnepélyen a Hüvelyk Matyit adtam elő, és nagyon megtapsoltak. Midori néni minden este felmondatta velem, és ha szépen mondtam, megjutalmazott. Gyermekkoromnak talán egyetlen olyan emléke sincs, amely valamiképpen ne állna kapcsolatban Midori nénivel, Anya unokahúgával és legjobb barátnőjével, aki ma is nagyszerűen táncol, és valamikor kitűnően mazsongozott, golfozott, úszott, sízett, és nagyobb lepényeket sütött, mint az én kerek képem. Egyszer azzal ejtett ámulatba bennünket, hogy hazahozta a Takaradzuka együttest! Midori néni örömet hozott az életünkbe, mint egy rózsa. Vajon miért tette?

Egyetlenegyszer sejtettem meg valamit Dzsószuke bácsi és Anya titkából. Egy évvel ezelőtt történt. Iskolába mentünk barátnőmmel, és a Sukugava állomásnál eszembe jutott, hogy otthon felejtettem az angolkönyvet. A barátnőmet megkértem, hogy várjon meg, amíg hazaszaladok érte. Amikor a kapunkhoz értem, érthetetlen módon képtelennek éreztem magam rá, hogy belépjek rajta. A szolgálólány még reggel elment valahová, és Anyának egyedül kellett lennie a házban. De az, hogy Anya egyedül van a házban, szorongással és félelemmel töltött el. Ott ácsorogtam a kapu előtt egy ideig. Az azáleákat néztem, és nem tudtam eldönteni, belépjek-e vagy sem. Végül is lemondtam arról, hogy bemenjek az angolkönyvért, és visszamentem a Sukugava állomáshoz. Furcsa, érthetetlen érzés kerített hatalmába. Már reggel, amikor kiléptem a kapun, mintha valami olyasmit éreztem volna, hogy Anya egyedüllétének az ideje lejárt. És azt is éreztem, hogy ha beléptem volna, az Anya számára roppant kínos és elszomorító lett volna. Kimondhatatlanul egyedül éreztem magam. Csak mentem az Asija folyó partján, és rugdostam a köveket. Amikor visszatértem az állomásra, leültem egy padra a váróterembe. Barátnőm szavai érthetetlen halandzsaként kavarogtak a fülemben.

Mondom, ilyesmi csak akkor az egyetlenegyszer történt velem. Most, előérzetemre visszagondolva, félelmetesnek érzem. Mennyi szörnyű dolog lakozik az emberben! Vajon Midori nénit sose kerítette hatalmába ilyenszerű előérzet? Épp Midori nénit, aki büszke rá, hogy milyen jól ki tudja szimatolni kártyapartnerei szándékát! Még rágondolni is rossz! Persze most, hogy mindennek vége, aggodalmam talán nevetségesnek tűnik. Hisz minden titokban maradt. Anya azért halt meg, hogy a titkot megőrizze. Ez meggyőződésem.

Azon a szerencsétlen napon, amelyen Anya rövid, de rettenetes halálküzdelmét vívta, behívott magához. Arca valószerűtlenül sima és fényes volt, mint a Bunraku bábszínház bábuinak faarca. – Mérget vettem be – mondta. – Fáradt vagyok, belefáradtam az életbe.

Mintha nem is hozzám beszélt volna, hanem Istenhez rajtam keresztül. Hangja csodálatosan tiszta volt, mint valami mennyei zene. Az éjjel Anya naplójában olvasott szavak – „bűn, bűn, bűn” – toronnyá nőttek bennem. Ez az Eiffeltorony most óriási robajjal összedőlt. A tizenhárom éven keresztül felgyűlt bűn most azzal fenyegetett, hogy maga alá temeti, elsodorja az én életbe belefáradt Anyámat. Leroskadtam, és Anya semmibe révedő tekintetét követtem. És akkor, mint a völgy mélyéből felkerekedő őszi szélvihar, rettenetes düh kerített hatalmába. Forró, vad düh, amely senki ellen sem irányul. Anya szomorú arcába néztem, és csak annyit szóltam:

– Úgy.

Mintha csak idegennek mondtam volna. Amint megszólaltam, dühöm nyomban lehiggadt, mintha jeges vízzel öntötték volna le. Olyan hűvös nyugalom fogott el hirtelen, hogy szinte magam is meglepődtem. Ahelyett, hogy egyenesen a szomszédos nappalin vágtam volna át, a hosszú, L alakban futó folyosón mentem a telefonhoz, mint egy alvajáró. Ekkor hangzottak fel Anya rövid sikolyai, amint a halál örvénye magába szívta. Dzsószuke bácsit hívtam fel, de öt perccel később nem ő, hanem Midori néni tépte fel az előszoba ajtaját. És Anya Midori néni kezét fogva lehelte ki a lelkét. Midori néniét, akit mindenkinél jobban szeretett, és akitől mindenkinél jobban félt. És Midori néni keze terítette le arcát fehér lepellel, amelyről örökre eltűnt a fájdalom és a bánat.

Kedves Dzsószuke bácsi!

Az első átvirrasztott éjszaka csendes volt, hihetetlenül csendes. A rendőrök, orvosok, szomszédok jövés-menése után leszállt az éj, és a koporsó előtt csak mi hárman ültünk Dzsószuke bácsival és Midori nénivel. Egyikünk sem beszélt. Csak ültünk, mintha a partot nyaldosó hullámok apró csobbanásait hallgattuk volna. Amikor egy tömjénrudacska leégett, felváltva álltunk fel és gyújtottunk újat, mondtunk imát Anya fényképe előtt, és nyitottuk ki csendben az ablakot, hogy cserélődjék a levegő a szobában. Dzsószuke bácsi látszott a legszomorúbbnak. Amikor felállt, hogy újabb tömjénrudacskát gyújtson meg, hosszasan nézte Anya arcképét, és ilyenkor szomorú arcán mintha alig észrevehető mosoly jelent volna meg. Bármilyen nehéz is volt Anya élete, végül mégiscsak boldog élet volt – ilyenkor mindig erre gondoltam azon az éjszakán.

Kilenc óra felé az ablakhoz mentem, és hirtelen hangos zokogás tört rám. Dzsószuke bácsi akkor felállt, odajött hozzám, és gyengéden a vállamra tette a kezét, így állt egy darabig, aztán visszaült a helyére anélkül, hogy egy szót is szólt volna. De én nem Anya halála miatt fakadtam könnyekre. Csak arra gondoltam, hogy Anya utolsó perceiben egy szóval sem említette Dzsószuke bácsi nevét, és amikor telefonáltam, akkor is Midori néni jött Dzsószuke bácsi helyett, és ettől annyira elszomorodtam, hogy sírnom kellett. Dzsószuke bácsi és Anya szerelmét sirattam, amelyet utolsó percig titkolniuk kellett. Ez a szerelem most a papírnyomó üvegébe dermedt, megfeszített virágszirmot juttatta eszembe. És ahogy kinyitottam az ablakot, és a szemem elé tárult a csillagos ég, arra gondoltam, hogy Anya szerelme most ott száll fel a csillagok közé, és senki sem tud róla, és akkor már nem tudtam elnyomni a feltörő zokogást. Anyának mint egyénnek a halála nem töltött el akkora bánattal, mint a csillagok felé emelkedő szerelemnek a gondolata.

Amikor éjfélkor az asztalhoz ültünk, és az evőpálcikákat a kezembe vettem, ismét zokogásban törtem ki.

– Szedd össze magad – mondta Midori néni halkan. – Az a szörnyű, hogy nem mondhatok semmit sem neked, ami megvigasztaljon.

Letöröltem a könnyeimet és ránéztem. Az ő szeme is könnyes volt. Néztem szép, könnyes szemét, és a fejem ingattam. Midori néni talán észre sem vette. Hirtelen megsajnáltam akkor, azért sírtam. Néztem, amint kirakja a négy adag rizst, egyet Anyának áldozatul, egyet Dzsószuke bácsinak, egyet nekem és egyet magának, és akkor megint belém hasított a tudat, hogy mindannyiunk közül Midori néni a legszánalomraméltóbb. Ismét felzokogtam.

Még egyszer sírtam azon az éjszakán. Azt mondták, hogy másnap szörnyen fáradt leszek, ha nem fekszem le, így hát átmentem a szomszédos szobába és lefeküdtem. Fáradt voltam, és azonnal elaludtam. Verejtékben úszva ébredtem fel. Megnéztem az órát a polcon, és láttam, hogy mindössze egy órát aludtam. A másik szobában, ahol a koporsó feküdt, most is csend volt, csak Dzsószuke bácsi öngyújtójának kattanása hallatszott időnként. Fél óra telhetett el így.

– Nem fekszel le egy kicsit? Én fönnmaradok.

– Nem, nem. Neked kellene inkább lefeküdnöd.

Ennyi volt az egész beszélgetés Dzsószuke bácsi és Midori néni közt, utána megint teljes csend következett. Akkor zokogtam fel harmadszorra. Fejem a takaró alá dugtam, hogy Dzsószuke bácsiék ne hallják meg. Minden rettenetesen szomorúnak, magányosnak, félelmetesnek tűnt előttem. Ott ültek mindketten, gondolataikba merülve, egy szobában Anyával, aki már a buddhák közt volt – és nem beszéltek egymáshoz. A felnőttek világa elviselhetetlenül szomorúnak, magányosnak, félelmetesnek tűnt előttem.

Kedves Dzsószuke bácsi!

Zavarosan írtam, de megpróbáltam olyan őszintén kifejezni érzéseimet, amennyire csak lehetséges. Szerettem volna, hogy Dzsószuke bácsi megértse a lelkiállapotomat, mert kérni szeretnék valamit.

Mégpedig azt, hogy ne kelljen ezentúl sem Dzsószuke bácsival, sem Midori nénivel találkoznom. Már nem tudnék Dzsószuke bácsival olyan ártatlanul incselkedni, vagy Midori nénivel durcáskodni, mint azelőtt, mielőtt Anya naplóját elolvastam volna. Szeretnék valahogy kikecmeregni a „bűnnek” a romhalmaza alól, amely Anyát összezúzta. Nincs erőm erről többet írni.

Az asijai házat Cumura bácsi gondjaira bízom. Én visszaköltözöm Akasiba. Talán nyitok egy kis divatüzletet, és megpróbálom a magam életét élni. Igaz ugyan, hogy Anya említi végakaratában, hogy minden kérdésben forduljak Dzsószuke bácsihoz, de ha tudná, miként érzek most, bizonyára nem kérné ezt tőlem.

Anya naplóját ma elégettem a kertben. Egy maroknyi hamu maradt a füzetből. Amíg veder után mentem, hogy leöntsem vízzel, egy kisebb forgószél felkapta, és elfújta valahová azzal a pár lehullott levéllel együtt, amely körötte volt.

Külön borítékban küldök egy levelet, amelyet Anya hagyott hátra Dzsószuke bácsinak címezve. Egy fiókban találtam, azután, hogy Dzsószuke bácsi elutazott Tokióba.

MIDORI LEVELE

Tisztelt Miszugi Dzsószuke úr!

Most, hogy ilyen szertartásosan szólítottalak meg, úgy feldobogott a szívem, mintha szerelmes levelet írnék. Pedig ilyesmi már nemigen illik az én harminchárom évemhez. Igaz ugyan, hogy az utóbbi tíz évben jó néhány szerelmes levelet írtam – titokban vagy nyíltan –, de bármily furcsának is tűnik, egyiket sem Hozzád. Nem tréfálok, nagyon komolyan kérdem: nem találod ezt roppant nevetségesnek?

Emlékszel Takaginére? Tudod, az, aki ha kiöltözött, úgy nézett ki, mint egy róka? Egyszer, amikor Oszakától Kóbéig minden ismert személyiséget a nyelvére vett, rólad azt mondta, hogy a nők számára teljesen érdektelen vagy, a női lélek finom rezzenéseit nem fogod fel, és lehetetlen, hogy valaha nő Beléd szeressen, még ha Te szerelmes is lennél belé. Persze ezt a korántsem hízelgő megjegyzést enyhén borgőzös állapotban tette, és ezért nem kell komolyan venned, de valami mégiscsak van benne. Mindenekelőtt nem érted, mi a magány – sohasem szenvedtél tőle. Unalmat láttam már arcodon, de magányt soha. Kristálytisztán gondolkozol, és mindig a saját nézetedet tartod egyedül helyesnek. Akkora az önbizalmad, hogy néha kedvem támad felrázni Téged. Egyszóval, a nők számára elviselhetetlen vagy, mint ember érdektelen, és még ha Beléd is szeretne valaki, azonnal rájönne, hogy teljesen hiábavaló. Ezért szinte teljesen reménytelennek tűnik, hogy megértsd, miért nem írtam soha Neked is szerelmes levelet. De számomra azért mégiscsak roppant különös. Ha legalább egy vagy kettő lett volna közöttük Neked címezve! De nem, egy sem! És mégis mindegyiket úgy írtam, mintha Hozzád írtam volna, mégha másoknak is küldtem el. Talán mert születésemtől fogva félénk vagyok, és ezen az évek múlása sem változtatott semmit. A férjemnek képtelen voltam szerelmes levelet írni, de másoknak szorgalmasan küldözgettem. Lehet, hogy mindez azért van, mert szerencsétlen csillagzat alatt születtem. Ez a sorsom – és a Te sorsod is.

Ha valamiképp,
Ó, közel kerülhetnék
Hozzád, akkor tán
Kevély vár-nyugalmadat
Leomlasztanám.

Tavaly ősszel írtam ezt a verset. Te a dolgozószobádban ültél, talán épp egy Li-dinasztiabeli koreai fehér porcelán tárgy szemlélésébe mélyedve.

Próbáltam versbe foglalni a feleség érzéseit, aki szeretné darabokra törni férje csöndjét, de végül legyűri magában a vágyat. Vagy talán egyszerűen nem is tudja, hogy miként törhetné darabokra. (Ó, milyen jól őrzött, bevehetetlen erőd vagy!) Ugyan, ugyan – gondolod. Pedig én akkor is tudok Rád gondolni, ha egész éjjel egy másik szobában mazsongozom. Emlékszel Tagami úrra? Tudod, az a fiatal filozófus, akit a tavasszal léptettek elő docenssé. Nos, az ifjú docens nyugalmát alaposan szétzúzta ez a versike, amikor az asztalára csempésztem. Az eset belekerült egy bulvárlap pletykarovatába, és ez Téged elég kellemetlenül érintett. Az előbb azt mondtam, hogy szerettelek volna felrázni. Vajon felrázott egy kicsit ez az apró incidens?

Tudom, hogy ez a fecsegés csak felingerel, úgyhogy rátérek a lényegre.

Nem gondolod, hogy a mi – már csak nevében – házaséletünk túl hosszú ideig tartott? Nem volna megkönnyebbülés számodra, ha egyszer s mindenkorra véget vetnénk neki? Ez persze szomorúan hangzik, de ha nincs ellene különösebb kifogásod, megtalálhatnók a módját, hogy nyilvánosan is visszaadjuk egymás szabadságát.

Most, hogy minden hivatalos tevékenységtől visszavonulsz (még engem is igen váratlanul ért, hogy a Te neved is szerepelt azoknak a nagykereskedőknek a listáján, akiknek az amerikai Megszálló Parancsnokság a működését betiltotta), ideje, hogy a mi természetellenes viszonyunkat is rendezzük. Röviden: ha nekem hagyod a takaradzukai és a jaszei villát, az engem tökéletesen kielégít. A jaszei villa nagyságban is megfelel, a környék is tetszik, úgyhogy odaköltöznék, a takaradzukait pedig el tudnám adni vagy kétmillió jenért, és ebből a pénzből nyugodtan élhetnék életem végéig. Már mindent elterveztem. Többet nem foglak zaklatni: ez az első és utolsó alkalom, hogy megpróbálok Tőled valamit kihízelegni.

És bár kérésemmel számodra talán váratlanul álltam elő, ne gondold, hogy valami ifjú lovag elcsavarta a fejemet, és most majd kiforgat a pénzemből. Bármennyire sajnálom is, eddig még nem akadtam olyan férfira, akit szégyenkezés nélkül a kedvesemnek nevezhetnék. Nem minden bokorban terem olyan fiatalember, aki megfelelne két alapvető követelményemnek: ápolt, citromszelet frisseségű nyakszirt és tiszta vonalú, erőteljes derék, mint az antilopé. Bizony, be kell vallanom, hogy még ma is, tíz év után is él bennem az az öröm, amelyet férjem termete keltett bennem fiatalasszony koromban. Az antilopról jut eszembe az az újságcikk, amely egy ifjúról szólt, aki Szíriában, a sivatagban antilopok közt élt meztelenül. Milyen gyönyörű volt azon a fényképen! Kócos haja alatt élesen kirajzolódott hűvös arcéle, bűvösen vonzó volt kecses, hosszú lába, óránként talán ötven mérföldes sebességgel tudott futni vele! Még ma is felpezsdül a vérem, ha rá gondolok. Az az értelmes arc és az a vad termet!

A szemnek, mely azt az ifjút látta, azóta, minden férfi közönséges és rettentően unalmas. Ha feleséged szívében valaha is fellobbant a hűtlenség szikrája, az akkor lehetett, amikor azt az antilop-Adoniszt csodáltam. Ha elképzelem feszes bőrén a sivatagi hajnal harmatcseppjeit – de elég, ha csupán kiváltságos sorsának gyémánttisztaságára gondolok –, szívemet ma is háborgó hullámként keríti hatalmába a vágy.

Körülbelül egy évvel ezelőtt kissé belehabarodtam Macusiróba, a Sin Szeiszaku csoportosulás festőjébe, de nagyon kérlek, ne higgy el minden szóbeszédet, amit erről hallottál. Akkoriban, ha rám néztél, olyan különös szomorúsággal csillogott a szemed, hogy az már-már szánalom volt. Persze szánalomra nem volt okod! De mégis volt abban a tekintetben valami vonzó. Nem az antilop-ifjú tekintetének varázsa, de valami nagyon szép. Ó, miért nem néztél rám ezzel a tekintettel azelőtt is? Nem elég az erő és a porcelánokhoz értő tekintet. Ezért lettem oly áttetszően fagyos, és egyetlen vágyam az volt, hogy így üljek valahol mozdulatlanul, hangtalanul. És így kerültem Macusiro hűvös műtermébe modellnek. Főleg az tetszett – és tetszik ma is – benne, ahogyan a régi, ütött-kopott épületeket festette. Igaz, hogy kissé utánozta Utrillót, de azt hiszem, kevés festő van ma Japánban, aki olyan kifinomultan tudná ábrázolni korunk melankóliáját, mint ő. Mint ember azonban egyszerűen pocsék. Átlagon aluli. Ha Neked száz pontot adnék, akkor neki legfeljebb hatvanötöt. Tehetséges, de van benne valami mocskosság, és arcvonásaiból, bár arányosak, hiányzik a nemesség. Pipával a szájában aztán egyenesen komikus látványt nyújt. Olyan, mint egy másodrangú művész, akiből művei már minden jót kiszívtak.

Tavaly nyáron tetszett meg nekem Cumura, a zsoké, aki a Blue Homare-ral elnyerte a Mezőgazdasági Minisztérium díját. Szemed akkor inkább hideg megvetéstől, mint szánalomtól csillogott. Eleinte azt hittem, a levelek zöldje tükröződik szemedben, amikor a verandán elhaladtunk egymás mellett, de később rájöttem, hogy nem erről van szó, és hogy milyen szamár voltam, amikor erre gondoltam. Ha ezt tudom, eldönthettem volna, hogy hidegen vagy melegen tekintsek vissza Rád. De akkor a sebesség szépsége minden érzékemet elzsibbasztotta, és középkoriasan körülményeskedő szavaid nem értek el hozzám. Ó, hogy szerettem volna, ha csak egyetlen pillantást is vetsz Cumurára, amint ráhajol páratlan paripájára, és a célegyenesben több mint tíz versenylovat hagynak le. Ha meglátod Cumura csodálatos küzdőszellemét. Mert ha távcsöveken keresztül megpillantottad volna ennek a gyönyörű, pattanásig feszült lénynek az alakját (Cumuráról beszélek most, nem a lóról), Benned is megpendült volna valami.

Az a huszonkét éves, romlott külsejű ifjú két alkalommal is túlszárnyalta önmagát, és csupán csak azért, mert én távcsövön keresztül őt néztem. Akkor találkoztam életemben először a szenvedélynek ezzel a formájával. Vágyott a csodálatomra, és közben a ló barna hátán tökéletesen elfeledkezett rólam, és a sebesség ördögévé alakult át. Amikor szerelmemet (hisz mégiscsak egyfajta szerelem volt ez) az ő tiszta szenvedélye a 2270 méteres ellipszis alakú pályán szinte az önkívületig felkorbácsolta, éreztem, hogy érdemes élni. Három gyémántom élte túl a háborút, és csöppet sem sajnálom, hogy neki ajándékoztam őket. A varázs sajnos csak addig tartott, amíg lóháton volt. Amint leszállt a földre, faragatlan kis kölyökké törpült, aki még a kávé zamatát sem tudta élvezni. De még mindig jobb volt az ő lóháton megedzett, halálra szánt küzdőszelleme, mint az irodalmár Szenó vagy a baloldalból kivénült Mitani fecsegése. Ez minden, ami köztünk volt. Végül összehoztam egy tizennyolc éves, duzzadt ajkú táncosnővel, akit szintén szerettem. Még lakodalmuk költségét is én álltam.

De igen belemelegedtem a fecsegésbe, és eltértem a tárgytól. Hogy Jászéba költözöm, még nem jelenti, hogy teljesen elzárkózom a világtól. Eszem ágában sincs! Te csak építs Magadnak továbbra is kemencéket, és égess teáscsészéket. Én virágokat fogok termeszteni. Azt mondják, jól lehet keresni vele, ha beviszem Kiotó központjába és eladom. Azt hiszem, nem lesz nehéz egy-két száz szegfűszálat termesztenem a két szolgálóval, ha még hozok két lányt (már ki is szemeltem őket). És semmi férfi – legalábbis egy ideig. Még a szagukat sem akarom érezni a szobámban. Elegem van belőlük. Komolyan mondom! Mindent újra akarok kezdeni, és úgy akarom berendezni az életemet, hogy megtalálhassam az igazi boldogságot.

Talán meglep, hogy most egyszerre csak válni akarok – de inkább azon kellene csodálkoznod, hogy ezt nem tettem meg eddig. Ha meggondolom, hogyan éltünk mi egymás mellett több mint tíz éven át, ma is vegyes érzések törnek rám. Igaz ugyan, hogy sokan könnyelműnek tartottak, és valószínűleg kissé furcsa házaspár benyomását keltettük, de végül is nem keveredtünk botrányokba, sőt összehoztunk néhány embert, akik ma is boldog házasságban élnek. Valahogy átevickéltünk minden nehézségen. Már ez is dicséretemre kellene váljon, nem gondolod?

Búcsúlevelet írni nem könnyű, főleg ha az ember nem akar sem könnyfacsaróan szentimentális, sem magabiztosan nagyhangú lenni. Szerettem volna olyan búcsúlevelet írni, hogy egyikünknek se okozzon fájdalmat, de írásomba valahogy mindig belopódzik valamiféle póz. De mivel egy búcsúlevél nem lehet szép, bárki írja is, azt hiszem, végül mégiscsak hidegen és szenvtelenül fogom megírni. Úgyhogy kérlek, bocsásd meg nekem ezt a kellemetlen búcsúlevelet, még ha elhidegít is tőlem.

1934 februárjában történt, reggel úgy kilenc óra felé, Atamiban. Kinéztem az első emeleti szállodaszobám ablakán, és megláttalak, amint szürke öltönyödben a sziklás parton sétálsz. Oly távoli már ez a történet, mint egy régi álom, úgyhogy kérlek, maradj nyugodt, amíg elmesélem. És megláttam azt a szép, magas nőt is, aki Melletted lépdelt szürke alapú, bogáncsvirágos gyönyörű haoriban. Nem gondoltam, hogy előérzetem olyan pontosan beigazolódik. Pedig azért rázattam magam egy szikra alvás nélkül az éjszakai vonaton, hogy ennek az előérzetnek a megalapozottságáról megbizonyosodjam. Hogy elcsépelt kifejezéssel éljek, még álomnak is rossz volt. Húszesztendős voltam akkor – pont annyi, mint Sóko most. Kicsit túl erős csapás volt ez az élet dolgaiban még járatlan új asszonynak. Azonnal csengettem. Nyugalmat erőltettem magamra, amíg a hüledező boynak kifizettem a szoba árát. Aztán, mint akit puskából lőttek ki, kirohantam. A szálloda előtt megálltam, és próbáltam legyűrni magamban az izzó fájdalmat. Pillanatokig haboztam, hogy a tengerpart vagy az állomás felé induljak-e. Végül a tenger irányába indultam meg. De ötven métert sem mentem, s újra megálltam. Megpillantottam a téli napfényben csillogó tenger egy darabkáját. Poroszkék volt, mintha akkor nyomták volna ki a tubusból. Hirtelen sarkon fordultam, és elindultam ellenkező irányba, az állomás felé. Most már tudom, hogy még ma is azt az utat járom, amire akkor ráléptem. Ha akkor a másik irányba indulok, a tengerpart felé, ahol Ti sétáltok, akkor ma valószínűleg egészen más ember lennék. De – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – nem tettem meg. Igen, az volt életem legfontosabb válaszútja.

Miért nem indultam a tenger felé akkor? Azért, mert sehogyan sem tudtam kiverni a fejemből, hogy a nálam öt-hat évvel idősebb Szaiko minden tekintetben magasan fölöttem áll: tapasztalatban, tudásban, tehetségben, szépségben, gyöngédségben, abban, ahogyan a kávéscsészét tartja, ahogyan irodalomról beszél, ahogyan zenét hallgat vagy ahogyan a púderrel bánik. Az alázat, a húszéves új asszony alázata, amelyet csak a festő ecsetje tudna kifejezni egy tiszta, görbe vonallal! Bizonyára ismered azt az érzést, amikor kora ősszel bemész a jéghideg tengerbe, és mozdulni sem mersz, mert minden mozdulatodra beléd hasít a hideg, így voltam én is, nem mertem mozdulni sem. Csak sokkal később gondoltam ki azt a nagy és merész tervemet, hogy ha Te megcsalsz, akkor én is.

Egyszer Kóbéban, a Szannomija állomás másodosztályú várótermében ültetek Szaikóval, és a Tokióból érkező gyorsvonatot vártátok. Körülbelül egy évvel azután volt, hogy Atamiban megláttalak benneteket. Én egy tanulmányi kiránduláson részt vevő vidám leánycsapat gyűrűjében álltam, és nem tudtam, bemenjek-e vagy sem.

És még egy emlék vésődött mélyen belém. Éjszaka volt, és a tücskök hangosan ciripeltek. Szaiko első emeleti ablakának függönye mögül halovány fény szűrődött ki. Én a bezárt kapu előtt álltam, és csak néztem, néztem fel az ablakra, és nem tudtam elhatározni magam, hogy megnyomjam-e a csengő gombját vagy sem. Ez nemsokára a szannomijai kirándulás után volt, de már nem tudom, hogy tavasz volt-e vagy ősz. Ezekben az emlékeimben sohasem emlékszem az évszakra. És ilyen emlékem van bőven – de nem akarlak untatni velük. Mégsem tettem soha semmit. Még Atamiban sem mentem le a tengerpartra. Nem, még akkor sem. És amikor eszembe jut az a csillogó, poroszkék tengerdarabka, bármily meglepő is, az őrjítő fájdalom, amit éreztem, lassan, fokozatosan megszűnik.

Igen, volt életemnek egy szakasza, amikor azt hittem, megőrülök – de az idő mindent megoldott, mindent nagyszerűen elrendezett közöttünk. Lassan elhidegültél, ahogyan a forró vasdarab kihűl. Én nem hagytam magam: elhidegültem én is – és ez Téged még inkább elhidegített. És így lassacskán olyan hideg lett az otthonunk, hogy szinte a szemhéjunk is lefagyott. Otthont mondtam? Tévedés – az otthon emberi melegséget is jelent. Azt hiszem. Te is egyetértesz velem, ha inkább erődítményről beszélek. Ebbe az erődítménybe zárva csaltuk egymást több mint tíz éven keresztül. (De Te kezdted.) Milyen szomorú egyezségeket kötnek az emberek egymással! Egész életünket erre az egymás közt lappangó titokra építettük. Ha kirívóan viselkedtem, mindig úgy tettél, mintha mit sem tudnál – bár arcod hol megvetést, hol feszélyezettséget, hol szomorúságot tükrözött. Sokszor kikiabáltam a fürdőszobából a lánynak, hogy hozzon cigarettát. Vagy találkozóról jövet elővettem a táskámból a moziműsort, és azzal legyeztem magam. Vagy szétszórtam a francia púdert a fogadószobában vagy a folyosón – ahol épp púdereztem magam. Vagy miután letettem a telefonkagylót, keringőzni kezdtem. Vagy hazahoztam a Takaradzuka együttes csillagait, megvendégeltem őket, és azután fényképezkedtem velük. Vagy tandzen-kimonóban mazsongoztam. A születésnapomon szalagot kötöttem a szolgálólányok hajába, és a meghívott főiskolásokkal nagy ricsajt csaptam. Jól tudtam, hogy mindezt nem helyesled. Összevontad ilyenkor szemöldöködet, de sose szidtál meg, sose mertél megszidni helytelenkedéseimért. Így hát nem is veszekedtünk soha. Erődítményünk vigyázott a csendre, rendre – csak a levegő volt szörnyen hideg és száraz, mint a sivatagi szél. Miért nem lőttél vadászpuskáddal szíven, hisz annyi fácánt és vadgalambot lőttél vele? Ha már csaltál, miért nem tetted kegyetlenebbül, alaposabban? A férfiak hazugsága képes a nőket angyalokká tenni.

Ezt a mélyhűtött életmódot csak azért tudtam több mint tíz évig elviselni, mert valahol a szívem mélyén élt a csendes, de makacs meggyőződés, hogy egy napon történik majd valami, ami véget vet egyezségünknek. Két megoldást tudtam elképzelni: az egyik az, hogy egy napon lehunyt szemmel, csendesen a melledre hajtom a fejem; a másik az, hogy teljes erőmből a melledbe döföm a Tőled ajándékba kapott egyiptomi papírvágó kést, hogy a véred sugárban spricceljen. Hogy a megoldásnak melyik formáját reméltem inkább? Magam sem tudom.

Körülbelül öt éve történt, ha jól emlékszem, akkor, amikor Délről hazajöttél. Emlékszel? Én két napig nem voltam itthon, a harmadik nap jöttem haza, fényes nappal kissé még spiccesen támolyogva. Én azt hittem, üzleti ügyben Tokióba mentél, de Te otthon voltál. A nappaliban ültél, a puskádat tisztítottad. Én csak épp köszöntem, és kiültem a verandára, Neked háttal a hűvös szélben. A veranda üvegajtajának egy része, mivel mögötte volt az asztalterítő, jól visszaverte a fényt, és mint egy tükörben, láttam benne a szoba egy részét. Téged is tisztán láttalak, amint egy fehér ruhadarabbal a csövet tisztítod. Teljesen ki voltam merülve a szórakozástól, olyan fáradt voltam, hogy még az ujjamat megmozdítani is nehezemre esett. Csak ültem némán, és néztem mozdulataidat az üveglapon. Miután a csövet megtisztítottad, visszatetted a már előzőleg tisztára törölt závárt. Néhányszor a válladhoz emelted a puskát, aztán láttam, hogy a tust szilárdan a válladnak támasztod. Egyik szemed lehunytad és céloztál. A puska csöve egyenesen a hátamnak volt szegezve.

Igaz ugyan, hogy a puska nem volt megtöltve, de engem rettenetesen érdekelt, hogy meghúzod-e a ravaszt, hogy szeretnél-e megölni. Lehunytam a szemem, és úgy tettem, mint aki semmit sem vett észre. Feszülten vártam, hogy a ravasz kattanása mikor töri meg a szoba csendjét, és közben találgattam, hogy a vállamat vagy a tarkómat vetted-e célba. De a ravasz nem kattant. Pedig el voltam készülve rá, hogy ha kattan, úgy teszek, mintha elájulnék. Mintha egész életemben erre a kattanásra vártam volna.

Végül elfogyott a türelmem, és óvatosan kinyitottam a szememet. Te még mindig céloztál. Vártam még egy ideig, de aztán egyszerre olyan ostobának tűnt az egész, hogy megmozdultam, és ez alkalommal nem a tükörképedre, hanem egyenesen Rád néztem. Te akkor gyorsan elmozdítottad a puska csövét, és úgy tettél, mintha a rododendront vetted volna célba, amelyet Amagiból hoztál, és amelyik akkor nyílt először. Aztán végre-valahára kattant a ravasz is.

Miért nem lőttél akkor hűtlen feleségedre inkább? Hiszen megérdemeltem volna. Szerettél volna megölni, mégsem húztad meg a ravaszt. Ha akkor nem bocsátod meg hűtlenségem, hanem szabad folyást engedsz felgyülemlett gyűlöletednek, és meghúzod a ravaszt – talán hirtelen a kebledre borultam volna. Vagy esetleg épp ellenkezőleg: megmutattam volna, hogy én milyen lövész vagyok. De Te nem lőttél, így hát levettem tekintetem a rododendronról – amely egy pillanatig engem helyettesített szemedben, és kissé túlzottan dülöngélve felmentem a szobámba, közben egy divatos francia sanzont dúdoltam.

Aztán teltek az évek anélkül, hogy bármiféle megoldásnak a lehetősége felmerült volna. Amíg végül a nyáron a száruszuberi virága olyan élénkpirosán virított, mint még soha, és ebből megéreztem, hogy valami szokatlannak kell történnie. Ez az előérzet várakozással töltött el.

Szaikónál a halála előtti napon voltam utoljára látogatóban. És akkor, több mint tíz év után váratlanul újra megláttam azt a haorit, amelyet azon a reggelen, Atamiban a szikrázó napsugarak szinte beleégettek a recehártyámba, mint egy lidérces látomást. A nagy lila bogáncsvirágok tisztán rajzolódtak ki a kékesszürke júki selymen, amely súlyosan nehezedett kedvesed lefogyott vállára.

Amint beléptem, felkiáltottam: – Jaj de szép! – és azonnal leültem. Próbáltam lecsillapodni. De arra gondoltam, hogy vajon mit is akarhat azzal, hogy előttem viseli ezt a haorit, és azonnal a fejembe szaladt a vér, egész testemen remegés futott végig. Éreztem, hogy már nem tudok magamnak parancsolni. Igen, egy napon ítélőszék elé kell vinni a húszesztendős fiatalasszony alázatát megcsúfoló, férjét elcsábító asszonyt, és az ítélet órája elérkezett. Több mint tíz évig egy mukkot sem szóltam, és most ki kellett raknom titkomat a bogáncsvirágok elé.

– Emlékezetes ez a haori, nem?

Szaiko alig hallható sikolyt hallatott, amint felém fordult. Egyenesen a szemébe néztem. Neki kellett a tekintetét elfordítania.

– Ezt viselted Atamiban, amikor a férjemmel ott voltatok. Ne haragudj, de láttalak benneteket.

Azonnal elsápadt – amint vártam –, és mondani akart valamit, de csak a szája körüli izmok rándultak meg néhányszor – igazán csúnya látvány volt –, és egyetlen szót sem tudott kinyögni. Aztán lehajtotta a fejét, és tekintetét térdén nyugvó fehér kezeire szegezte.

És akkor valami kellemes frisseség járta át egész testemet, olyan, mint amilyet a zuhany alatt érez az ember. Úgy éreztem, hogy erre a pillanatra vártam több mint tíz éve. Ugyanakkor a szívem másik szögletét valami éles fájdalom töltötte be, mert láttam, hogy a két megoldás közül az egyik kezd határozott formát ölteni. Sokáig ültem ott, megkövülten. És közben Szaiko szeretett volna megsemmisülni! Nem tudom, mire gondolhatott, de egyszer csak felemelte viaszfehér arcát, és nyugodtan, mélyen a szemembe nézett. Akkor megéreztem, hogy meg fog halni, hogy abban a pillanatban beköltözött testébe a halál. Különben nem lehetett volna olyan nyugodt a tekintete. Kinn a kert elsötétült, aztán azonnal újra kisütött a nap. A szomszédban elhallgatott a zongora.

– Rendben van. Nem bánom, még egyszer neked adom Dzsószukét – mondtam és felálltam. Behoztam a verandáról a fehér rózsákat, amelyeket kint hagytam, és egy vázába, tettem őket a könyvespolcra. Kissé elrendeztem őket, aztán még egyszer Szaiko felé fordultam. Lehajlott fejjel ült, és amint tarkóját néztem, az az (utólag félelmetesen pontosnak bizonyult) előérzetem támadt, hogy most látom utoljára ezt az asszonyt.

– Nincs miért emészd magad. Hisz én is becsaptalak több mint tíz éven keresztül. Most kvittek vagyunk – mondtam, és hangosan felnevettem. Szaiko eleitől végig egyetlen szót sem szólt. Teljes csendben ült, mintha a lélegzetét is visszatartotta volna.

Az ítéletet kimondtam, most már tehetett, amit akart.

Magam is éreztem, hogy milyen friss, felszabadult léptekkel hagytam el a szobáját.

– Midori! – kiáltott utánam.

Ez volt aznap az első szava hozzám, de én csak mentem tovább a folyosón.

– Midori néni, olyan fehér vagy, mint a fal! csodálkozott el Sóko. A teát hozta éppen. Csak akkor eszméltem rá, hogy nekem is kifutott a vér az arcomból.

Most már, gondolom, megérted, miért kell, hogy elhagyjalak – vagy pontosabban miért kell Neked elhagynod engem. Ne haragudj, hogy ilyen kellemetlen dolgokról kellett írnom, de úgy néz ki, hogy több mint tíz évig tartó, szomorú „egyezségünk” a végére ért. Azt hiszem, mindent elmondtam, amit akartam. Nagyon örülnék, ha még idzui tartózkodásod alatt megkapnám beleegyezésedet a válásba.

Ja, még valami. Képzeld, ki tudja, hány éve, ma először mentem be dolgozószobádba, a másik épületbe takarítani a lány helyett. Csendes, nyugodt, nagyszerű dolgozószoba. A heverő kényelmes. A Ninszei-váza is nagyon hatásos a könyvespolcon – még a virágok is mintha lángolnának benne. Ezt a levelet is itt írom a dolgozószobádban. A Gauguin nem nagyon illik a fal színéhez, úgyhogy ha megengeded, magammal vinném a jaszei házba. Már le is vettem, és Vlaminck egy téli tájképét akasztottam a helyére. A ruhásszekrényt is átrendeztem. Három téli öltönyt készítettem elő, és mindegyikhez egy-egy nyakkendőt, amelyik nekem nagyon tetszik. Vajon Neked is?

SZAIKO LEVELE

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek életben. Nem tudom, hogy milyen a halál, de abban biztos vagyok, ha meghaltam, minden örömöm, bánatom, keserűségem véget ér. És eltűnik a földről minden gondolatom Rólad és Sókóról. Semmi sem marad belőlem.

És mégis, néhány órával vagy nappal azután, hogy én megszűnők létezni, Te majd olvasod a levelemet, és az én mostani gondolataimat ezek a sorok közvetítik majd Neked. Beszámolnak azokról a gondolataimról és érzéseimről, amelyeket még nem ismersz, ugyanúgy, mintha még élnék, és ugyanúgy fogod hallgatni szavaimat, ugyanúgy fogsz csodálkozni, búsulni vagy feddni, mintha csak velem beszélgetnél. Nem fogsz sirni, csak nagyon szomorú leszel, olyan szomorú, amilyennek Midori sohasem látott, amilyennek csak én ismerlek. Tisztán látom magam előtt az arcod és hallom a hangod: „Ó, te bolond!"

És ha én meg is halok, életem – amely most ebbe a levélbe van zárva – újra fellángol majd, amint a pecsétet feltöröd, és tekinteted az első betűre esik. És lángolni fog mindaddig, amíg az utolsó betűt is el nem olvastad. Az alatt a tizenöt-húsz perc alatt, amíg levelem olvasod, életem átömlik Beléd, kitölti egész lényed, és emlékeket ébreszt Benned ugyanúgy, mintha még élnék. Lám, milyen csodálatos dolog egy ilyen búcsúlevél! És még ha tizenöt-húsz percig tart is csupán, szeretném a színtiszta igazat mondani. Mert félek kimondani, hogy amíg éltem, sohasem mutattam meg Neked igazi önmagamat. Ezt a levelet az igazi énem írja most Neked. Illetve ez az igazi énem. Csak ez egyedül.

Ma is szemem előtt látom a gyönyörű, őszi esőtől nedves, piros leveleket, amelyeket Jamadzakiban láttunk a Tennódzan-hegyen. Istenem, milyen gyönyörű volt! Az őszi eső elől beálltunk az állomás közelében lévő híres Mjókian teázó bezárt kapuja alá, és csak néztük, néztük az előttünk magasló hegyet, és a látványtól szinte elállt a lélegzetünk. Lehet, hogy csupán a gyorsan alkonyuló novemberi nap vagy az újra meg újra megeredő eső játéka volt az egész. Mindenesetre olyan álomszép volt a színpompás hegy, hogy szinte féltünk megmászni. Tizenhárom év telt el azóta, de ha rágondolok, még most is belém nyilall annak a hegynek, annak az erdőnek a felejthetetlen szépsége.

Akkor voltunk először kettesben. Reggeltől kóboroltunk együtt Kiotó külvárosaiban, és már holtfáradt voltam. Te is szörnyen elfáradtál. A Tennódzan meredek ösvényén másztunk felfele, és Te azt mondtad: „A szerelem ragaszkodás. Ha abban nincs semmi rossz, hogy a teáscsészékhez ragaszkodom, akkor miért ne ragaszkodhatnék hozzád is?” Beszéltél, beszéltél összefüggéstelenül: „Ezeket a gyönyörű vöröslő leveleket csak mi ketten láttuk. Csak mi ketten, együtt, egyszerre. Ezt már senki sem veheti el tőlünk.” Úgy mondtad ezt, mint egy fenyegetőző, durcás gyermek. Elfutni Tőled, elfutni Tőled, egész nap ezt ismételgettem magamban, de kétségbeesett, kusza szavaid romba döntötték elhatározásomat. Fenyegetőző, vad szavaidból parttalan szomorúság áradt, és ettől egész lényemen átfutott a felismerés: mit jelent egy asszonynak, ha szeretik.

Férjem félrelépését sohasem tudtam megbocsátani, de milyen egyszerű és könnyű volt a hűtlenséget magamnak megbocsátanom.

A „bűnös” szót először Atamiban ejtetted ki a szállodában.

Nem tudom, emlékszel-e még. Szeles volt az éjszaka, és a spaletták állandóan zörögtek. Éjféltájban felkeltél, hogy megigazítsd, és amikor kinyitottad az ablakot, akkor láttuk, hogy távol a parttól egy halászhajó ég vörösen, mint egy fáklya. Valahol emberéletek forogtak veszélyben, de mi nem éreztük a borzalmat, szemünk csak a tűz szépségét látta. Mégis, amikor becsuktad az ablakot, nyugtalan lettem, újra kinyitottam. De a hajó már elégett, mert tűznek nyomát sem lehetett látni, csak a tenger sötét, határtalan felszínét.

Addig az éjszakáig állandóan küszködtem magammal, hogy elhagyjalak. De a hajótűz láttán valamiféle fatalizmus uralkodott el rajtam.

– Legyünk bűnösök – mondtad. – Csaljuk Midorit, amíg csak élünk.

Én habozás nélkül válaszoltam:

– Ha már bűnösök leszünk, legyünk nagy bűnösök. Ne csak Midorit, csaljuk az egész világot!

Amióta titokban találkoztunk, az volt az első éjszaka, hogy nyugodtan tudtam aludni.

Mintha a tengeren égő bárkában, amelyről senki sem tudott, a mi reménytelen szerelmünk sorsát láttam volna meg. Most is, ahogy ezt írom, magam előtt látom a fekete éjszakában pirosan lángoló bárkát. Igen, amit akkor éjjel a tengeren láttam, az maga az asszonyi élet: e világi rövid létünk fájdalmas vonaglása. De minek ilyen emlékekbe gabalyodnom?

Ez alatt a tizenhárom év alatt – a sok bánat és szenvedés ellenére is – mindenkinél boldogabb voltam. Oly nagy volt szerelmed, úgy körülvett, úgy ringatott szüntelen, hogy szinte roskadoztam a boldogságtól.

Ma délben átlapoztam a naplómat. Tele van olyan szavakkal, mint „halál”, „bűn”, „szerelem”, és ez eszembe juttatta, hogy az út, amelyet idáig megtettünk, nem volt könnyű. De a kezemben tartott füzet súlya egyben az én boldogságom súlya is volt. Állandó bűntudatban éltem, állandóan azt mondogattam magamban, hogy „ha Midori megtudja, meg kell halnom; ha Midori megtudja, a halálommal kell vezekelnem”. Nap mint nap farkasszemet néztem a halállal – ezért volt olyan nagy a boldogságom is.

Ki gondolta volna, hogy ezen az énemen kívül van még egy másik énem is? (Lehet, hogy tetszelgésnek hat, amit mondtam, de másként nem tudom kifejezni.) Igen, lakik bennem egy másik én is, amelyről én sem tudtam, és amelyet Te sem ismersz.

Egyszer azt mondtad, hogy minden emberben rejtőzködik egy-egy kígyó. A Kiotói Egyetem természettudományi karán voltunk Takeda doktornál. Te a docenssal tárgyaltál, és én azalatt azzal ütöttem agyon az időt, hogy a téglaépület sötét folyosóján üvegszekrényekben kiállított kígyópéldányokat nézegettem. Körülbelül egy fél óra múlva jöttél ki a docens dolgozószobájából, és én már szinte rosszul voltam a sok kígyó látványától. Te is belepillantottál a szekrényekbe, és kissé ékelődve azt mondtad: „Ez Szaiko, ez Midori, ez meg én vagyok. Minden ember hordoz magában egy kígyót, úgyhogy nincs mitől félj.” A Midori kígyója egy kicsi, sötétbarna délázsiai kígyó volt, míg az, amelyikről azt mondtad, hogy az enyém, egy szintén kicsi, fehér foltokkal borított, kúpszerűen elhegyesedő fejű ausztráliai kígyó. Vajon mit akartál akkor azzal mondani? Többet nem beszéltél erről, de nekem mélyen az emlékezetembe vésődtek szavaid, és később is sokszor elgondolkoztam azon, hogy mik is azok a kígyók, amelyek az emberekben rejtőznek. Néha azt gondoltam, hogy az önzést jelképezik, máskor meg azt, hogy a féltékenységet, ismét máskor meg azt, hogy magát a sorsot.

Még ma sem tudom pontosan. De azt biztosan tudom, hogy igenis lakozik bennem egy kígyó, és csak ma mutatta meg magát először. Mert mi másnak lehetne nevezni ezt a másik, számomra eddig ismeretlen énemet.

Ma délután, amikor Midori eljött meglátogatni, előbújt a kis kígyó. Azt a kékesszürke júki selyemhaorit viseltem, amelyet Mitóból hoztál sok-sok évvel ezelőtt, és mely fiatalkoromban kedvenc kimonóm volt. Amint Midori belépett és megpillantotta, szinte visszahőkölt. Mintha mondani is akart volna valamit. De aztán mégsem mondott semmit, csak ült, ült szó nélkül. No lám, gondoltam, az alkalomhoz nem egészen illő öltözetem még Midorit is meglepi, és – félig-meddig pajkosságból – magam sem szóltam egy szót sem.

Aztán Midori hirtelen végigmért. Tekintete hidegen villogott.

– Ezt viselted Atamiban, amikor Dzsószukével voltatok. Láttalak benneteket – mondta halálsápadt arccal. Szavai tőrként szúródtak belém.

Először fel sem fogtam, hogy mit mondott. Amikor a szavak értelme eljutott a tudatomba, valamiféle kényszer hatására gépiesen összehúztam elöl a haorimat, és kiegyenesítettem a hátam.

Midori mindent tud, már akkortól fogva!

Különös nyugalom áradt szét bennem: mintha a tengerparton ülnék alkonyatban, és az emelkedő dagály hullámait nézném. Annyira együtt éreztem vele, hogy már-már megfogtam a kezét, már-már megszólaltam: „Szóval tudtad. Mindenről tudtál.” Hát eljött a pillanat, amelytől olyan rettenetesen féltem, és lám, most mégsem éreztem a rémületnek legkisebb szikráját sem. A köztünk lévő űrt csak a csend – a partnak csapódó hullámok csobbanásának csendje töltötte ki. A tizenhárom éven keresztül őrzött titok fátyla egy pillanat alatt kegyetlenül szertefoszlott, de mögötte nem a halál arca sejlett fel, amint azt annyiszor elképzeltem, nem, hanem valami – nem is tudom, hogyan nevezzem –, valami csendes, csodás nyugalom. Igen, megkönnyebbülten lélegeztem fel. A nehéz, sötét súly, amit annyi ideig cipeltem, végre lekerült a vállamról, és helyét valami megríkatóan könnyű űr vette át. Éreztem, hogy most annyi mindenre kell gondolnom. Nem sötét, szomorú vagy félelmes dologra, hanem valamire, ami nagyon távoli és üres, és mégis nyugalommal s elégedettséggel tölt el. Valami részegítő érzés fogott el, amit felszabadulásnak is nevezhetnék. Csak ültem kővé meredten, és bár egyenesen Midori szemébe bámultam, mégsem láttam semmit. Mondott valamit, de szavai nem jutottak el a tudatomig.

Mire magamhoz tértem, már kiment a szobából, és a folyosó másik végén visszhangoztak botladozó léptei.

– Midori! – kiáltottam. Vajon miért kiáltottam utána? Magam sem értem. Lehet, hogy szerettem volna, ha még sokáig ott ül előttem. Ha valóban visszatért volna, talán azt mondom neki nyíltan és őszintén: „Midori, nem adod őt nekem most már hivatalosan is?” Vagy ugyanolyan komolysággal az ellenkezőjét: „Eljött az idő, hogy visszaadjam őt neked.” El sem tudom képzelni, hogy a két mondat közül melyik hangzott volna el. De Midori nem fordult vissza.

Meghalni, mert Midori megtudta. Micsoda balga kényszerképzet! Bűn, bűn, bűn – micsoda ostoba bűntudat! Aki egyszer eladta a lelkét az ördögnek, az maga is ördöggé válik menthetetlenül? Több mint tizenhárom éven keresztül csaltam volna Istent és magamat?

Aztán mély álomba merültem. Amikor Sóko felrázott, úgy sajgott minden tagom, hogy szinte mozdulni sem tudtam, mintha a tizenhárom év fáradtsága most mind egyszerre szakadt volna rám. Az ágyam mellett nagybátyám ült. Akasiban vállalkozó, egyszer Te is találkoztál vele. Oszakába menet bejött egy félórára látogatóba, s már rögtön indult is vissza. Összevissza fecsegett. Az előszobában kötötte a cipőfűzőjét, akkor mondta:

– Kadota is most nősült újra.

Kadota! Hány éve már, hogy ezt a nevet utoljára hallottam? Kadota Reiicsiró – így hívták a férjemet, akitől elváltam. Nagybátyám csak éppen megemlítette, de a neve engem most ütésként ért.

– Mikor? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom reszket.

– Most, a múlt hónapban. Vagy van már két hónapja is? Azt mondják, házat épített a kórház mellé, Hjógóban.

– Igen? – csak ennyit tudtam mondani.

Ahogy nagybátyám elment, lassan, lépésenként átvonszoltam magam a folyosón, és amikor a fogadószoba oszlopához értem, bele kellett kapaszkodnom, mert azt hittem, azonnal összeesem. Aztán mintha az oszlopba kapaszkodó kezemen keresztül ismét visszatért volna belém az erő. Kinéztem az ablakon. A fák hajlongtak a szélben, nekem mégis olyan érzésem volt, mintha egy akvárium hangtalan vízi világát nézném.

– Hát vége – suttogtam, bár magam sem értettem, miért. Sóko, aki időközben bejött, megkérdezte:

– Minek van vége?

– Nem tudom.

Sóko kuncogott. Aztán átkarolt, és azt mondta:

– Ugyan, miket beszélsz összevissza. Gyere, feküdj le inkább.

Sóko noszogatására valamivel határozottabb léptekkel mentem vissza a hálóba, de amikor leültem az ágyra, úgy éreztem, mintha hirtelen az egész világ rám szakadt volna. Oldalvást ültem, fél kézre támaszkodva, és igyekeztem tartóztatni magam, amíg Sóko ott volt. De mihelyt kiment a konyhába, azonnal könnyek öntötték el az arcomat.

Sose képzeltem volna, hogy Kadota újranősülése ilyen szörnyű csapásként érhet. Nem, nem értem, mi történt velem. Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egyszer csak Sóko alakját pillantottam meg az üvegen keresztül. Az összegereblyézett avart gyújtotta meg a kertben. A nap már lement, és az alkony olyan csöndes volt, amilyennek még sohasem éreztem azelőtt.

– Ó, már égeted – mondtam halkan, és mintha egy régi elhatározásomat hajtanám most végre, felálltam, és elővettem naplómat az asztalfiókból. Sóko azért gyújtotta meg az avart, hogy tűzbe vethessem a naplót. Másként nem lehet. Kiültem a verandára a fonott székbe, és egy ideig lapoztam a naplóban. „Bűn”, „halál”, „szerelem” – sorakoztak az írásjelek egymás után. A bűnös gyónása ez a napló. A tízenhárom éven keresztül egymás alá rótt írásjegyek elvesztették fényüket. Mintegy készen arra, hogy a meggyújtott levelek lila füstjével együtt az égbe emelkedjenek.

Amikor Sókonak átadtam a naplót, már elszántam magam a halálra. Éreztem, hogy eljött az ideje – meg kell halnom. Vagy talán helyesebb, ha azt mondom, hogy elvesztettem erőmet az élethez.

Kadota egyedül élt, amióta elváltunk. Lehet, hogy csak azért, mert nem volt alkalma újranősülni, hisz sokáig külföldön tanult. Aztán a háborúban Dél-Ázsiában szolgált. Mindenesetre nem nősült újra. Ha most visszagondolok, nekem mint nőnek kimondhatatlan támaszt jelentett a tudat, hogy Kadota egyedül él. Hidd el, hogy – leszámítva azt a pár pletykát, amelyet akasibeli rokonaimtól hallottam – azt sem tudtam, él-e, hal-e, elválásunk óta egyetlenegyszer sem láttam, nem is akartam találkozni vele. A hosszú évek alatt még azt is elfelejtettem, hogy milyen írásjeggyel írják a nevét.

Leszállt az éj. Amikor Sóko is meg a szolgálólány is lefeküdtek, levettem a könyvespolcról egy fényképalbumot. Huszon-egynéhány fénykép volt beleragasztva, amelyeken együtt vagyok Kadotával.

Néhány évvel ezelőtt Sóko egyszer azt mondta:

– Anya meg Apa képei úgy vannak beragasztva, hogy az arcuk érintkezik.

Megdöbbentem. Sóko ezt persze csak úgy megjegyezte, de igaza volt. A házasságunk után készült képek tényleg úgy voltak beragasztva, hogy ha az albumot összecsukta, a szemben lévő oldalak képeinek az arca érintette egymást.

– Ugyan miket beszélsz! – ütöttem el, de Sóko szavai mély nyomot hagytak bennem, és évente legalább egyszer eszembe jutottak. Mégis, máig nem nyúltam a képekhez. Ma elérkezettnek láttam az időt: Kadota fiatalkori képeit átragasztottam Sóko piros fényképalbumába, hogy maradjanak meg neki emlékbe az apjáról.

Ilyen hát az a másik énem, amelyet eddig magam sem ismertem. A kis ausztráliai kígyó, amelyről azt mondtad valamikor, hogy bennem rejtőzik, ma kimutatta fehér pettyes színét. Midori szépiaszínű dél-ázsiai kígyója pedig kiöltötte égőpiros nyelvét, és lenyelte a mi atamibeli titkunkat. És tizenhárom évig úgy tett, mintha mi sem történt volna.

De mi is tulajdonképpen ez a kígyó, amelyet valamennyien magunkban hordozunk? Valami olyasmi lenne, mint a karma, amely minden önzésünket, féltékenységünket, egész sorsunkat lenyeli – végül már mozdulni sem tud? Sajnos már nem lesz alkalmam rá, hogy ezt Tőled megtudjam. És mégis, milyen rettenetesen szomorú valami ez a kígyó, amelyet magunkban hordozunk. Egy könyvben olvastam valahol, hogy „az élet szomorú dolog”. Most, amíg ezt a levelet írom, úgy érzem, mintha valami olyan szomorú, jéghideg dolgot érintettem volna meg, amelytől nincs szabadulás. Mi ez az elviselhetetlenül gyűlöletes, ez az elviselhetetlenül szomorú valami, amit az ember magában hordoz?

Most látom, hogy még mindig nem mutattam meg Neked a valódi énemet. Amikor a levelet írni kezdtem, még határozott voltam, de amint a tollam a papíron egyre fut, elhatározásom egyre hőköl a borzalmak elől.

A valódi énem, amelyet magam sem ismertem – jó kifogás! Azt mondtam az előbb, hogy csak ma fedeztem fel a kicsi fehér kígyót, amely bennem rejtőzik.

Hazugság! Altatás! Már régen tudok róla!

A szívem szakad meg, ha arra az augusztus hatodiki éjszakára gondolok, amikor Ószakától Kóbéig minden egyetlen lángtengerré változott. Abban az óvóhelyben húzódtam meg Sókóval, amelyet Te terveztél, de valahányszor feldübörögtek a fejünk felett a B-29-esek, olyan üres egyedüllét kerített hatalmába, hogy szinte megbénultam. Leírhatatlan, borzasztó egyedüllét. Kétségbeejtő egyedüllét. Végül oda jutottam, hogy már nem bírtam tovább ülni, és ki akartam támolyogni, amikor hirtelen megjelentél előttem.

Az egész ég vörös lángban állt. A Te házad környéke már égett, és Te hozzánk szaladtál, és ott álltál az óvóhelyünk bejáratánál. Együtt mentünk vissza az óvóhelyre, és én könnyekben törtem ki. Te is, Sóko is azt gondoltátok, hogy a félelem tett hisztérikussá, és én sem tudtam volna pontosan megmagyarázni sem akkor, sem azután, hogy mi is történt velem. Bocsáss meg nekem! A Te hatalmas szerelmed érdemtelenül vett körül – én közben arra vágytam, hogy úgy, ahogy Te állsz az én óvóhelyem bejárata előtt, úgy álljak én is az előtt az óvóhely előtt, amely Kadota tiszta, fehér kórháza mellett áll Hjógóban, és amelyet egyszer a vonat ablakából láttam. Rettenetesen vágytam erre, és rettenetesen nehéz volt legyűrnöm magamban a vágyat. És közben a zokogás rázott.

De nem ez volt az első alkalom, hogy a másik énem a felszínre tört. Pár évvel azelőtt, amikor a Kiotói Egyetem folyosóján azt mondtad, hogy egy kis kígyót hordok magamban, szinte kővé dermedtem. Sose hatott rám a szemed olyan ijesztően, mint akkor. Lehet, hogy csak egy odavetett megjegyzés volt, de nekem úgy tűnt, hogy keresztüllátsz rajtam, és szerettem volna egészen összezsugorodni. Az igazi kígyók jelenléte enyhe borzadállyal töltött el, de most ez is egy csapásra megszűnt. Félénken az arcodra emeltem a tekintetem. Szádban meg nem gyújtott cigaretta, tekinteted valahova a távolba révedt. Még sohasem láttalak ilyennek. Lehet, hogy csak a képzeletem játéka volt, de úgy rémlett, mintha arcodról minden kifejezés eltűnt volna. Ez volt a legüresebb arcod, amit valaha láttam. De csupán egy pillanatig tartott – felém fordultál, és megint az voltál, akinek ismertelek: a nyugodt, kedves Dzsószuke.

Addig a pillanatig sohasem tudtam megragadni ezt a másik énemet, de amint megnevezted, azonnal elgondolhatóvá vált: kicsi, fehér kígyóként. Aznap este a kicsi, fehér kígyóról írtam a naplómba. „Kicsi, fehér kígyó”, „kicsi, fehér kígyó”, róttam ugyanazokat a jeleket egymás alá megállás nélkül, és közben világosan elképzeltem, amint a mellemben egyre csavarodik, amíg gúla alakot vesz fel, és a gúla csúcsán az ég felé emeli elhegyesedő kis fejét – már-már olyan volt, mint egy műalkotás. Mégis megnyugtatott, hogy mindaz, amit magamban félelmesnek és visszataszítónak találtam, ilyen tiszta formát öltött, és ki tudta fejezni az asszonyi élet szomorúságát és teljes odaadását. Ezt a kicsi kígyót még Isten sem nézheti anélkül, hogy meg ne sajnálná, és meg ne könyörülne rajta. Ilyen képzelgésekkel áltattam magam – és attól kezdve még nagyobb bűnös lettem.

És most, hogy ennyi mindent elmondtam, el akarom mondani a többit is – mindent. Kérlek, ne haragudj meg. Arról a tizenhárom évvel ezelőtti viharos éjszakáról van szó, amelyen az Atami Hotelben megfogadtuk, hogy szerelmünkért az egész világot be fogjuk csapni, és nagy bűnösök leszünk.

Azon az éjszakán vakmerő szerelmi esküt tettünk – és utána nem volt tovább miről beszélnünk. Csak feküdtem a jól kikeményített lepedőn arccal felfelé, és szótlanul bámultam a sötétbe. Ilyen csendes, nyugodt órám, ilyen csodálatosan mély benyomást hagyó órám nem volt több az életemben. Persze lehet, hogy csak öt-hat percig tartott ez a mély csönd, de lehet, hogy egy félórát vagy egy órát – nem tudom.

Teljesen egyedül voltam azon az órán. Rólad teljesen megfeledkeztem, pedig ott feküdtél mellettem. Most végtelenül boldognak kellett volna lennünk, hisz sikerült megalakítanunk szerelmünk titkos, közös frontját – én mégis kétségbeesetten, menthetetlenül egyedül éreztem magam.

Azon az éjszakán határoztad el, hogy az egész világot be fogod csapni. De arra bizonyosan nem gondoltál, hogy engem is becsapj. Én viszont nem tettem kivételt még Veled sem. Be kell csapnom Midorit, az egész világot, beleértve Téged és önmagamat is, ez lesz az én életem – ez a gondolat pislogott lidércfényként magányos lelkem mélyén.

Ragaszkodásom Kadotához nem volt sem szerelem, sem gyűlölet – el kellett vágnom. Hűtlenségét nem tudtam megbocsátani – még ha csak pillanatnyi eltévelyedés volt is. Nem érdekelt, velem mi lesz, csak vele szakítsak. Kín volt ez, és az volt az egyetlen vágyam, hogy elfojtsam.

De mit ért az egész? Lám, ma, tizenhárom évvel később ugyanott vagyok, mint akkor.

Cselekvő és szenvedő szeretet – az ember két lehetősége. Szomorú lehetőségek. A középiskola második vagy harmadik osztályába jártam. Angol nyelvtanból vizsgáztunk, a cselekvő és a szenvedő igealakokból. A cselekvő és szenvedő igealakú szópárok közt a „szeretni – szerettetni” szópár villant a szemembe. Mindannyian ceruzánkat rágva néztünk farkasszemet a tesztlappal, amikor egyszer csak hátulról valaki egy papírlapot csúsztatott elébem. Két kérdés állt rajta: „Mit választasz: 1. Hogy szeress?, vagy: 2. Hogy szeressenek?” A második kérdés alá már rengeteg karikát rajzoltak tintával, kék, piros ceruzával, az első alá egyet sem. Én sem voltam kivétel: kis kört rajzoltam a második kérdés alá. Tizenhat-tizenhét évesek voltunk, és még semmit sem tudtunk a szerelemről. Női ösztönünk azonban megsúgta, hogy az tesz boldoggá, ha szeretnek bennünket.

A mellettem ülő leány csak egy pillantást vetett a papírra, és habozás nélkül nagy kört rajzolt az első kérdés alatti üres helyre, ami azt jelentette, hogy ő szeretni akar. Ma is tisztán emlékszem, mennyire gyűlöltem meg nem alkuvását. Megrendítette addigi önbizalmamat, és az Achilles-sarkamat érte. Közepes tanuló volt, elég komor és nem túl vonzó. Nem tudom, mi történt vele, és azt sem értem, hogy miért jutott eszembe most, több mint húsz év után ez a vörösesbarna hajú, magányos arckifejezésű lány.

Vajon halálunk óráján Isten melyik asszonynak adja meg az örök nyugodalmat – annak, akit az tett boldoggá, hogy szerették, vagy annak, aki, ha nem is lehetett boldog, de elmondhatta, hogy szeretett? De van-e a világon olyan asszony, aki az Isten színe előtt elmondhatja: „Igen, én szerettem.” Azt hiszem, van, és akkor ez a ritka hajú lány is a kiválasztottak közé tartozik. Csapzott hajjal, felsebzett testtel, tépett ruhában áll majd, tekintetét az; égre emeli, és kimondja: „Én szerettem.” Aztán kileheli lelkét.

Ó, mennyire gyűlölöm, mennyire szeretnék megszabadulni ennek a lánynak az arcától, amely most is kísért! Honnan ez az elviselhetetlen nyugtalanság most, néhány órával azelőtt, hogy magam is meghalnék? Ez az osztályrésze annak az asszonynak, aki nem merte vállalni a szerelemmel járó szenvedést, és csak a saját boldogsága után futott, csak azt akarta, hogy őt szeressék.

Rettenetesen elszomorít, hogy ilyen vallomást kellett tennem az után a tizenhárom boldog év után, amit a Te szerelmed nyújtott.

Eljött hát az utolsó perc, tudtam, hogy el kell jönnie: a lángok elemésztik a bárkát a tengeren. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább éljek. Azt hiszem, végül is sikerült megmutatnom Neked az igazi énemet. Ez volt Szaiko igazi élete: ez a tizenöt-húsz perc, amíg levelem olvastad.

Végül szeretném még egyszer elmondani Neked: ez a tizenhárom év olyan volt, mint egy álom. A Te nagy szerelmed oly boldoggá tett, amilyen senki sem volt még a földön.

Késő éjszaka lett, mire elolvastam a három, Miszugi Dzsószukének címzett levelet. Elővettem azt, amelyet ő írt nekem, és újra elolvastam, főleg azt a néhány sort a vége felé, ahol azt mondja: „Már jó néhány éve szinte csak vadászattal foglalkozom. Volt idő, amikor köz- és magánéletem zavartalanul folyt, és nem voltam az a magányos ember, aki ma vagyok. De a vadászpuska már akkor nélkülözhetetlen társam volt.” Úgy éreztem, ezek a sorok mélyebb jelentést hordoznak. A szép rajzú írásjegyekből elviselhetetlen szomorúság áradt. Szaiko szavaival élve, lehet, hogy a Miszugiban rejtőző kígyó emelte fel fejét ezekben a sorokban.

Felálltam, és dolgozószobám északi ablakához mentem. Kinéztem a sötét márciusi éjszakába. A távolban villamosok szikráztak kéken. Mi is ez a három. Miszugihoz írt levél? Mire jött rá belőlük? Mondtak-e neki valami újat? Vajon nem ismerte-e már azelőttről Szaiko kígyóját? És Midoriét is?

Jó ideig álltam az ablaknál. A hűvös éjszakai szél hűtötte égő arcomat. Kissé ittasnak éreztem magam. Kezem az ablakpárkánynak támasztottam, és sokáig néztem le a dús növényzetű kertbe, mintha Miszugi „fehér folyómedre” lett volna.

Simonyi István fordítása

* tokonoma– benyílóféleség, ahol kép vagy virág áll, itt például a nandina domestica (nanten) néhány piros bogyótermésű gallya.

TARTALOM