Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Joseph Conrad
A TITOKZATOS IDEGEN
A mű eredeti címe: The Secret Sharer
Fordította: Katona Tamás
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1

Jobb kéz felől hálótartó cölöpök sorakoztak, félig elsüllyedt bambuszkerítések titokzatos rendszerére emlékeztetőén, érthetetlenül, itt, a trópusi halak birodalmában, és rozogán, mintha egy nomád halásztörzs hagyta volna el őket mindörökre, mikor az óceán egészen más szögletébe vándorolt; mert emberi településnek, ameddig csak a szem ellátott, semmi nyoma sem volt. Balra várfalak, tornyok, vesztegházak romjaihoz hasonlatos kopár szigetek csoportja emelkedett ki a kék tengerből, mely annyira csendesen és mozdulatlanul nyugodott a lábam alatt, hogy szinte szilárdnak tetszett; még a nyugatra hanyatló nap fénycsíkja is egyenletesen tükröződött, anélkül az élénk csillogás nélkül, amely a víz észrevétlen borzongását elárulja. És amikor visszanéztem, hogy még egy pillantást vessek a vontatógőzösre, mely az imént hagyott itt bennünket, lehorgonyozva a homokpadon túl, láttam, hogy az egyenes vonalú, sík part szegélye simán és tökéletesen illeszkedik a nyugodt víztükörhöz, egyetlen, félig barna, félig kék síkká olvadnak össze az ég hatalmas boltozata alatt. Két kis facsoport - éppolyan jelentéktelenek, mint az előbb látott szigetek - jelezte két oldalról a makulátlan összeolvadás egyetlen szépséghibáját, a Menam torkolatát, ahonnan most futottunk ki hazafelé vezető utunk első, előkészületi állomására; és távolabb a szárazföldön egy nagyobb és sűrűbb csoport, a paknami nagy pagodát övező liget volt az a pont, melyen a szem megpihenhetett, miután hiába fürkészte az egyhangú látóhatárt. Néhány ezüst folt elszórt csillogása mutatta, merre kanyarog a nagy folyam; és az első kanyarulatban, már a homokpadon belül, a part felé pöfögő vontatógőzös eltűnt a szemem elől, árbocostul és kéményestül, mintha maga a föld, a közönyös föld nyelte volna el, könnyűszerrel, bele se rezdülve. Csak füstjének könnyű felhőcskéjét figyelhettem, mely a folyó tekervényes futását követve hol itt, hol ott bukkant fel a síkság fölött, egyre távolabb és gyengébben, míg végül eltűnt a nagy pagoda süveg alakú dombja mögött. Magamra maradtam a hajómmal, a Sziámi-öböl bejáratánál horgonyozva.
A hajó, hosszú utunk kiindulópontján, hallatlanul nyugodtan lebegett ebben a végtelen nyugalomban, s árbocainak árnyéka messze elnyúlt kelet felé a lenyugvó nap fényében. Magam voltara a fedélzeten. A hajó néma volt - körülöttünk semmi mozgás, semmi élet, sehol egy csónak a tengeren, sehol egy madár a levegőben, sehol egy felhő az égen. A hosszú út küszöbén, ebben a szótlan percben, mintha mindketten azt méregettük volna, képesek vagyunk-e erre a nagy és fáradságos vállalkozásra, távoli céljaink elérésére az ember-nem-látta messzeségben, ahol egyedüli nézőnk és bíránk az ég és a tenger lesznek.
Valamilyen villogásnak kellett mégis lennie a levegőben, az zavarhatott látás közben, mert csak közvetlenül napszállat előtt vett észre valamit kósza tekintetem a csoport legnagyobb szigetének csúcsa mögött, ami véget vetett a tökéletes magány ünnepélyes érzésének. A megáradt sötétség gyorsan elborított mindent, és egész sereg csillag gyulladt ki trópusi hirtelenséggel az árnyékba boruló föld fölött, miközben én még mindig a fedélzeten időztem, kezemet a hajó korlátján nyugtatva gondtalan, akárcsak egy jó barát vállán. De kettőnk jóleső, bizalmas együttlétét jóvátehetetlenül megrontotta, hogy annyi égitest bámul le ránk. És most már nyugtalanító zajt is lehetett hallani - hangokat, sietős lépteket; a hajópincér sietett végig a főfedélzeten, ez az ügybuzgó jó szellem; és egy kézicsengő csendült meg sürgető hangon a hátsó fedélzet alól...
Két beosztott tisztem már a vacsorára terített asztal közelében várakozott rám, a kivilágított étkezőfülkében. Rögtön letelepedtünk, és én, miközben megraktam az első tiszt tányérját, így szóltam:
- Tudják-e, hogy a sziget part menti oldalán is horgonyoz egy hajó? Láttam az árbocok hegyét a csúcs mögött, mikor a nap leáldozott.
Az elsőtiszt hirtelen felém fordította együgyű, hatalmas pofaszakállal ékesített ábrázatát, és szokásához híven felkiáltott:
- Ejha, uram! No de ilyet!
A másodtiszt kerek képű, csendes fiatalember volt, úgy éreztem, a korához képest túlságosan is komoly; de most, mikor a szemünk összevillant, észrevettem, hogy egy kicsit megrándul az ajka. Rögtön a tányéromra néztem. Nem szabad bátorítanom a gúnyolódókat a hajóm fedélzetén. Meg kell azt is mondanom, hogy édeskeveset tudtam a tisztjeimről. Bizonyos események következtében, melyek legföljebb az én számomra voltak fontosak, mindössze két héttel ezelőtt bíztak meg a parancsnoksággal. A legénységet sem ismertem jobban. Én voltam az egyetlen "idegen" a hajón, hiszen a többiek vagy másfél esztendő óta járták együtt a tengereket. Azért beszélek róla, mert szerepe volt abban, ami következett. Leginkább mégis az foglalkoztatott, hogy nem ismerem a hajót sem; sőt, ha már be kell vallani a teljes igazságot, magamat sem ismertem eléggé. Én voltam a legfiatalabb a hajón (nem számítva a másodtisztet), és mivel ekkora felelősséggel járó posztot még sohasem töltöttem be, a többiek alkalmas voltát szinte magától értetődőnek tartottam. Egyszerűen meg kellett felelniük a feladatoknak; annál többet tűnődtem viszont azon, mennyi ideig sikerül megőriznem a hitemet önnön egyéniségem eszményített képében, melyet, mint minden ember, én is titokban ott őriztem lelkem mélyén.

Közben az elsőtiszt, akinek szinte még a kerek szemén és a riasztó pofaszakállán is látszott a nagy igyekezet, megpróbált valamilyen magyarázatot kiagyalni a lehorgonyzón hajóval kapcsolatban. Amúgy is az volt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindent "a legkomolyabb megfontolás tárgyává tett". Roppant körültekintő volt, figyelme mindenre kiterjedt. Ahogy ő kifejezte: "szeretett számot adni magának" szinte mindenről, ami az útjába keveredett, még arról a nyomorult skorpióról is, melyet egy hete talált a kajütjében. E skorpió hogyanja és mikéntje - hogyan került a hajóra, és miért választotta épp az ő szobáját és nem a kamrát (amely sötét volt, és kívánatosabbnak ígérkezhetett volna egy skorpió szemében), végül pedig miként követhetett el öngyilkosságot az íróasztalon, a tintatartóban - szünet nélkül foglalkoztatta a gondolatait. A hajóra, ott, a sziget túlsó oldalán, sokkal könnyebb volt magyarázatot találni; így hát, éppen amikor fel akartunk állni az asztaltól, kinyilatkoztatta elképzeléseit. A hajó, ezt biztosra veszi, nemrég érkezhetett Angliából. Valószínűleg nagyon mély a merülése, és csak a tavaszi áradás tetőzésekor tud átkelni a homokpad fölött. Ezért keresett menedéket azon a természetes kikötőhelyen inkább, mintsem nyílt vízen vessen horgonyt néhány napra.
- Igen, így van - hagyta rá váratlanul, kissé rekedt hangon a másodtiszt. - Több mint húsz láb a merülése. A Sephora, Liverpoolból. Szenet szállít. Százhuszonhárom napra Cardifftól.
Meglepetve néztünk rá.
- A vontatógőzös kapitánya mondta, uram, mikor idejött a fedélzetre az ön leveleiért - magyarázkodott a fiatalember. - Úgy gondolja, hogy holnapután indulhatnak, felfelé a folyón.
Miután így elhalmozott bennünket pontos értesüléseivel, kisurrant a kajütből. Az elsőtiszt sajnálkozva állapította meg, hogy "nem képes magyarázatot adni a fickó szeszélyeire". Csak azt szerette volna tudni, miért nem mondta el mindezt azonnal.
Mikor indulni akart, megállítottam. Az utolsó két napon a legénységnek sokat és keményen kellett dolgoznia, alig aludtak valamit az elmúlt éjjel. Az a keserves érzésem volt, hogy én, az idegen, semmi különöset sem csinálok, mikor megparancsolom, hogy minden matróz nyugovóra térhet, és még horgonyőrséget sem állíttatok. Azt terveztem, hogy körülbelül éjjel egy óráig én magam leszek a fedélzeten. Akkor majd szólok a másodtisztnek, hogy váltson fel.
- Ő pedig négykor ébreszteni fogja a szakácsot és inast - fejeztem be a mondókámat -, és aztán szól önnek is. Természetesen, ha bármilyenféle és - fajta szél ígérkezik, riasztjuk az embereket, és nyomban indulunk.
Leplezte a megdöbbenését.
- Igen, uram.
Mihelyt kint volt az étkezőfülkéből, bedugta az orrát a másodtiszt ajtaján, és tájékoztatta őt is arról a soha nem hallott rögeszmémről, hogy magamra vállaltam egy ötórás őrséget. Hallottam, hogy a másik hitetlenkedve fölemeli a hangját:
- Mit? Hogy a kapitány?
Aztán még egy kis mormogás, egy ajtó becsukódik, aztán a másik is. Néhány perc múlva felkapaszkodtam a fedélzetre.
Idegen voltam, azért nem tudtam aludni, és annak volt köszönhető ez a furcsa beosztás is, mintha bizony arra számítanék, hogy az éj magányos óráiban sikerül megbarátkoznom a hajóval, melyet egyáltalán nem ismertem, és amelynek legénységéről is csak alig valamivel tudtam többet. Ott a rakodópart mentén, elborítva, mint minden kikötőben álló hajó, a legkülönfélébb holmik kusza tömkelegével, a legkülönfélébb kikötői népségtől ellepve, jóformán szemügyre se tudtam venni gondosabban. Most, mikor tisztán és készen állt a tengeri útra, igazán szépnek láttam a hosszú főfedélzetet a csillagfényben. Igazán szépnek, a hajó méreteihez képest igazán tágasnak és nagyon vonzónak. Lementem a hátsó fedélzetről, és végigsétáltam a hajóközépen, magamban már az elkövetkező úton tűnődve: végig a Maláj - szigetek közt, aztán le az Indiai-, végül pedig fölfelé az Atlanti-óceánon. Az út minden részét meglehetősen jól ismertem, minden jellemvonását, minden eshetőséget, amivel a nyílt tengeren szemben találhatjuk magunkat - mindent... kivéve a parancsnoki tiszt felelősségének friss érzetét. De bátorságot merítettem abból az ésszerű gondolatból, hogy a hajó éppen olyan, mint a többi hajó, az emberek ugyanolyanok, mint a többi emberek, és nem valószínű, hogy a tenger éppen az én számomra tartogatna kínos
Mikor eljutottam eddig a megnyugtató végkövetkeztetésig, eszembe jutott, hogy rá kellene gyújtani, és lementem egy szivarén. Lent minden csendes volt. A hajó tatjában mindenki az igazak álmát aludta. Megint felmentem a hátsó fedélzetre, kényelmesen, hálóruhában, és mezítláb, ebben a meleg, mozdulatlan éjszakában, égő szivarral a szájamban, és mikor előresétáltam, a hajó orrában is mélységes csend fogadott. Csak a legénységi szállás ajtaja előtt elhaladva hallottam hangot, valamelyik alvó mély, elégedett sóhajtását. És egyszerre nagyon megörültem annak, hogy a zaklatott szárazföldhöz képest mennyire biztonságos a tenger, és hogy ezt a gyötrő kérdéseket, kísértéseket nem ismerő életet választottam, ezt az erkölcsi nemességgel teli életet, melynek a céljai egyértelműen tiszták, és még a varázsereje is végtelenül becsületes.
A jelzőlámpa az előárbocon nyugodt és tiszta, szinte szimbolikus lánggal égett, biztatóan és derűsen az éjszaka sejtelmes sötétjében. Mikor a hajó túlsó oldalán visszafelé sétáltam, észrevettem, hogy a kötéllétrát, melyet nyilván a vontatógőzös kapitányának bocsátottak le, mikor a leveleinkért jött, nem húzták föl. Ez a szabálytalanság bosszantott, mert a kis dolgokban nagyon is pontosnak kell lenni, ez a fegyelem alapja. Aztán eszembe jutott, hogy én magam voltam az, aki határozottan felmentettem tisztjeimet a szolgálat alól, aki szinte lehetetlenné tettem, hogy horgonyőrséget jelöljenek ki, és a dolgokat szabályszerűen ellássák. Töprengtem, vajon helyes-e a szolgálat jól bevált rendjét megbolygatni, még a legnemesebb indítékok alapján is. Intézkedéseim után nyugodtan különcnek tarthatnak. Isten tudja, hogy az elképesztő szakállú elsőtiszt hogyan fog "számot adni magának" viselt dolgaimról, és mit fog gondolni az egész hajó az új kapitány meglepő fesztelenségéről. Szemrehányásokat tettem magamnak.
Bizonyára nem a lelkiismeret-furdalás hatására, inkább csak úgy gépiesen nekiálltam, hogy magam húzzam fel a létrát. Mármost, az ilyen hágcsó könnyű jószág, gyerekjáték felhúzni, mégis, mikor jó erősen megrántottam, ahelyett, hogy fölrepült volna a fedélzetre, váratlanul és meglepően visszarántott engem. Mi a csuda!... Annyira meghökkentett ez a mozdíthatatlan létra, hogy szinte sóbálvánnyá meredtem, és megpróbáltam valamilyen magyarázatot találni rá, akárcsak az a tökfejű elsőtiszt. Persze a végén mégiscsak áthajoltam a korláton.
A hajó oldala átlátszatlan árnyéksávot vetett a sötétben is üvegesen csillámló víztükörre. Mégis rögtön láttam, hogy valamilyen hosszúkás, sápadt tárgy lebeg közvetlenül a létra közelében. Mielőtt találgatni kezdtem volna, váratlanul megvillant a nyugalmas vízben egy parányi, foszforeszkáló fényfolt, egy ember meztelen testének csillogása, akárcsak a nyári éjszakák egén a villámok csalóka, csendes játéka. Anniivá, tágra nyílt szemmel ismertem fel két lábfejet, két hosszú lábat, egy széles, ólomszínű hátat, mely nyaktól lefelé a víz alatt lebegett, és zöldesen, halotthalványan fénylett. Egyik karja kilátszott a vízből, és a hágcsó legalsó fokát szorongatta. Egy férfi, csak a feje hiányzik. Egy fej nélküli hulla! Leesett az állam, a szivar csobbant-szisszent egyet a vízen, tisztán lehetett hallani ebben a nagy, mindent átfogó csendességben. Azt hiszem, erre emelte föl a fejét - sápadtan derengő tojásdad folt a hajó árnyékában. De még ekkor is alig tudtam kivenni fekete fejének körvonalait. Mégis, ennyi is elég volt, hogy elmúljon az a riasztó, jeges érzés, ami az előbb elfogott. És elmúlt az a pillanat is, amikor meglepve felkiálthattam volna. Felkapaszkodtam hát a tartalék-vitorlafára, áthajoltam a korláton, amennyire csak tudtam, hogy minél közelebb kerüljek ehhez a mellettünk lebegő rejtélyhez.
Ott kapaszkodott a létrában, mint egy pihenő úszó, és minden kis mozdulatára ott villódzott körülötte a tenger; ezüstös, kísérteties, halszerű volt ebben a fényben. És olyan néma is, akár a hal. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy kimásszon a vízből. Megfoghatatlan volt, miért nem próbál feljönni a hajóra, és furcsán nyugtalanító, mert azt gyanította az ember, hogy nem is akar. Éppen ez a kínos bizonytalanság adta a számba a szavakat:
- Mi baj van? - szóltam le a pontosan az enyém alatt felfelé tekintő ábrázatához, fel sem emelve a hangomat.
- Görcs - felelte, egy csöppet sem hangosabban; aztán egy kissé idegesen folytatta: - Hallja-e, nem kell szólni senkinek.
- Nem is akartam - mondtam én.
- Egyedül van a fedélzeten?
- Igen.
Valahogy az volt az érzésem, - hogy most mindjárt elereszti a hágcsót, és elúszik, titokzatosan, úgy, ahogy jött, messzibe, a szemhatáron túlra. Egy pillanatra olyan volt az egész, mintha csak azért bukkant volna föl a tenger fenekéről (tagadhatatlanul az volt a hajóhoz legközelebb eső szilárd pont), hogy megkérdezze, hány óra. Meg is mondtam neki. Mire ő, odalent, szinte puhatolózva:
- A kapitány már biztosan lefeküdt.
- Szó se róla - mondtam.
Tusakodhatott magában, mert mintha valami olyasfélét mormogott volna, kétkedve és keserűen, hogy "ugyan már". Vonakodva és lassan szólalt meg újra:
- Hallja, figyeljen csak rám. Nem tudná szép csendesen kihívni?
Gondoltam, itt az ideje, hogy leleplezzem magam.
- Én vagyok a kapitány.
- Az ördögbe! - hallottam lentről, a víz színéről, örvénylett a víz körülötte, és megvillant az a foszforeszkáló fény is, ahogy most a másik kezével fogta meg a létrát.
- Legatt a nevem.
Nyugodt és határozott volt a hangja. Igazi jó hang. És ez a higgadtság belőlem is valami hasonló érzést váltott ki. Csak annyit jegyeztem meg, nagyon csendesen:
- Jó úszó lehet.
- Igen. Kilenc órája már szinte szakadatlanul a vízben vagyok. És most nincs más választásom: vagy eleresztem ezt a létrát, és továbbúszom, végkimerülésig... vagy pedig fölmászom a fedélzetre.
Éreztem, hogy ezt nem a hangzatos kétségbeesés mondatja vele, hanem valóban ezt a két lehetőséget látja eltökélt lelke mélyén. Megsejthettem belőle, hogy fiatal; igen, csak a fiatalok látják a dolgokat mindig ilyen kristálytisztán. De akkor ez valóban csak sejtés volt a részemről. Valamilyen titokzatos kapcsolat máris létrejött kettőnk között, ott, a csöndes, sötétlő trópusi tenger színe előtt. Fiatal voltam én is; elég fiatal ahhoz, hogy ne tegyek megjegyzéseket. A férfi odalentről egyszerre csak meg indult fölfelé a létrán, én pedig gyorsan otthagytam a korlátot, hogy száraz ruhát hozzak.
Mielőtt beléptem a fülkémbe, megálltam az előtérben, a lépcső tövénél, és hallgatóztam. Az elsőtiszt szobájából halk hortyogás hallatszott ki a zárt ajtón keresztül. A másodtiszt ajtaja ki volt támasztva, de minden néma és sötét volt odabenn. Ő is fiatal, úgy alszik, mint a bunda. Már csak a hajópincér maradt, de ő is alighanem csak akkor ébred föl, ha fölkeltik. Előszedtem valamilyen hálóruhát, és visszamentem a fedélzetre: a meztelen férfi ott ült a nagy lejárati nyílás tetején, fehéren csillogott a sötétségben, könyökét a térdére, fejét a tenyerébe támasztotta. Egy szempillantás alatt magára, nyirkos testére kapta a hálóruhát - ugyanolyan szürke csíkos volt, mint az enyém -, és követett, akár a hasonmásom, a hátsó fedélzetre. Együtt sétáltunk hátrafelé, mezítláb, nesztelenül.
- Szóval, mi a baj? - kérdeztem fojtott hangon; kivettem a lámpát a tájolóházból, és odatartottam az arcához.
- Csúnya eset.
Meglehetősen szabályosak voltak a vonásai; a szája jó formájú, a szeme világos, szemöldöke sűrű és sötét, a homloka széles és sima, szakálla nincs, csak egy kis barna bajusza, az álla formás és kerek. Figyelmes és töprengő volt az arckifejezése a közelébe tartott lámpa fürkésző fényében; ilyet vághat az ember, amikor egyedül van, és megfeszített erővel gondolkozik. A hálóruhám pontosan illett rá. Keménykötésű fiatalember, legföljebb huszonöt éves. Láttam, hogy az ajkába harap szabályos fehér fogaival.
- Igen - mondtam, és visszaakasztottam a lámpát a tájolóházba; a feje megint beleolvadt a meleg trópusi éjszaka nehéz sötétjébe.
- Ott túl egy másik hajó is van - mormogta.
- Tudom. A Sephora. És maguk is tudtak rólunk?
- Nekem fogalmam sem volt. Én vagyok az elsőtiszt - mondta, aztán megállt, és kijavította magát. - Vagyis inkább voltam.
- Értem. Balul ütött ki valami?
- Igen. De még mennyire. Megöltem egy embert.
- Mit csinált? Mikor, most?
- Nem, még az úton. Hetekkel ezelőtt. Harminckilencedik fok, délre. Mikor azt mondom, hogy egy embert...
- Dühroham - találgattam merészen.
Az árnyékba borult sötét koponya mintha alig észrevehetően biccentett volna a hálóruha kísérteties, szürke foltja fölött. Úgy éreztem, hogy a saját képmásomat látom, valamilyen komor és hatalmas tükör mélyén.
- Szép kis dolog, hogy egy Conwayban végzett fiúnak ilyesmit kelljen bevallania - mormogta a hasonmásom, jól érthetően.
- Conwayban végzett?
- Igen - mondta, kissé meglepődve; aztán lassan hozzátette: - Talán maga is...
Igaza volt; de mert egynéhány évvel idősebb voltam nála, már végeztem, mire ő odakerült. Gyorsan néhány dátumot sorakoztattunk föl, aztán csönd lett; nekem hirtelen az a lehetetlen elsőtisztem jutott az eszembe, a förtelmes szakállával és az ostoba megjegyzéseivel, hogy: "Ejha", meg "Jé", meg "No de ilyet". És hogy a hasonmásom mire gondolt, azt sejtettem, amikor megszólalt:
- Apám lelkipásztor Norfolkban. El tudja képzelni, hogy odaállok a bíró meg az esküdtek elé, ilyen váddal terhelve? Mert én egyáltalán nem. Vannak olyan fickók, akiket még egy földre szállt angyal is... és én nem vagyok földre szállt angyal. Hát ez olyan fickó volt, akiben állandóan fortyogott valamilyen ostoba gonoszság. Nyomorult gazember, aki nem érdemli meg, hogy éljen. Nem teljesítette a kötelességét, de még azt sem hagyta, hogy más megtegye a magáét. De hát minek is magyarázom! Épp eléggé ismeri maga is az effajta acsarkodó, rosszindulatú frátereket...
Úgy mondta ezt, mintha a tapasztalataink éppen olyan egyformák lettek volna, mint a ruházatunk. Nagyon is jól tudtam, mekkora dögletes veszélyt jelent az ilyen alak ott, ahol nincs törvény adta mód védekezni ellene. És azt is jól tudtam, hogy a hasonmásom nem valamiféle közönséges gyilkos.
Nem kérdeztem semmit a részletekről, ő pedig nyers, töredezett mondatokban elmondta a történet nagyját. Többre nem is volt szükségem. Olyan pontosan átéreztem az egészet, mintha én magam lettem volna abban a másik hálóruhában.
- Alkonyatkor történt, mikor ki akartunk feszíteni egy jól bereffelt előtörzsvitorlát. Reffelt előtörzsvitorla! Elképzelheti, milyen idő volt. Ezt az egyetlen vitorlát hagytuk fönt, hogy mégis menjen a hajó valamerre; gondolhatja, mit álltunk ki már napok óta. Kínos munka, mondhatom. És akkor is olyan elképesztően pimasz volt, ott, a vitorlával! Bevallom, az a borzalmas idő, aminek csak nem akart vége szakadni, az idegeimre ment. Borzalmas idő, mondhatom... mély merülésű hajón. Azt hiszem, annak a fickónak valósággal elment az esze a félelemtől. Nem volt idő arra, hogy szépen, annak rendje-módja szerint kioktassam, csak megfordultam, és letaglóztam, mint egy tulkot. Felugrik, nekem esik. Éppen amikor összecsaptunk, rettenetes hullám kapta el a hajót. A matrózok mind látták, hogy jön a hullám, belekapaszkodtak a kötelekbe, de én csak fogtam a fickó tóikat, és ráztam, "mint egy patkányt, az emberek meg kiabáltak a fejünk fölött: "Vigyázz! Vigyázz!" Aztán szörnyű robaj, mintha a mennybolt szakadt volna a fejünkre. Azt mondják, jó tíz percig szinte semmit sem lehetett látni a hajóból - éppen csak a három árbocot, meg valami keveset az élőfedélzet tetejéből és a hátsó fedélzetből, azon is átcsapott a víz, csupa tajték minden. Csoda volt, hogy egyáltalán megtaláltak minket, odaszorulva az első kötélbak mögé. Látni lehetett, hogy nem babra ment a játék, mert még akkor is a fickó nyakát szorongattam, amikor kicibáltak. Tiszta fekete volt az arca. Ez már túl sok volt az embereknek. Úgy látszik, mind hátrarohantak, magukkal hurcolták a két összefonódott testet, ordítottak, mint a megszállottak: "Gyilkosság! Gyilkosság!" - és egyenesen berontottak a kapitány kajütjébe. A hajó pedig száguldott közben, egy hajszálon függött az élete, hiszen minden perc az utolsó perce lehetett volna, mert olyan borzalmas volt a tenger, hogy beleőszült, aki csak ránézett. Persze a kapitány is őrjöngeni kezdett, mint a többiek. Több mint egy hete nem aludt már, és most, mikor a tomboló vihar kellős közepén ezzel törtek rá, csaknem elvesztette az eszét. Csodálom, hogy nem hajítottak át a korláton, miután kiszedték a kezem közül a drágalátos bajtársukat. Egészen komoly munka volt szétválasztani bennünket, meg is mondták később. Elég vad história, bármely elemedéit bíró és a tiszteletre méltó esküdtszék elámulhatna rajta. Mikor magamhoz tértem, először csak a szűnni nem akaró vihar tébolyult bömbölését hallottam, aztán az öreg hangját is. Belekapaszkodott az ágyam szélébe, és bámult rám a nagy karimájú viharkalapja alól. "Mr. Legatt, ön megölt egy embert. Ön a továbbiakban nem tekintheti magát a hajó elsőtisztjének."
Vigyázott, nehogy felemelje a hangját, és emiatt egyhangúnak tetszettek szavai. Kezét a tetőablak szélére rakta, rátámaszkodott, és amennyire ki tudtam venni, egész idő alatt meg se moccant.
- Kedélyes kis történet, olyan szolid teadélutánra való - fejezte be, még mindig ugyanazon a hangon.
Fél kézzel én is a tetőablak szélére támaszkodtam, és azt hiszem, én sem moccantam meg. Alig egy arasz választott el minket egymástól. Eszembe is jutott, hogyha a derék "Ejha - Jé - Nodeilyet" kidugná a fejét a lejárati nyílásból, és észrevenne bennünket, azt hinné, hogy duplán lát, vagy azt képzelné, valamilyen hátborzongató boszorkányság van a dologban: a fura kapitány csendesen tereferél a kormány mellett a tulajdon szürke szellemével. Nyugtalankodni kezdtem, mert ezt mindenképpen el szerettem volna kerülni. Hallottam a másik halk, csitító hangját.
- Apám lelkipásztor Norfolkban - mondta. Úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy ezt a fontos tényt egyszer már tudtul adta. Valóban kedélyes kis történet.
- Legjobb lenne, ha most besurranna a kajütömbe - mondtam, és óvatosan megindultam. Hasonmásom minden mozdulatomat követte; meztelen lábunk nem ütött zajt; beeresztettem, gondosan rázártam az ajtót, aztán beszóltam a másodtiszthez, és visszamentem a fedélzetre, a váltáshoz.
- Még mindig semmi jele a székiek - mondtam, mikor közeledni láttam.
- Nincs, uram. Még mindig - hagyta rá álmosan, rekedten, épp csak annyi tisztelettel, amennyi kijárt nekem, még az ásítását is alig nyomva el.
- Hát ez az egész, amire figyelnie kell. Végeztem.
- Értettem, uram.
Fordultam még egyet-kettőt a hátsó fedélzeten, és mielőtt lementem, láttam, hogy elfoglalja a helyét, arccal előre, a hátsó árbockötélzet hágószálaira könyökölve. Az elsőtiszt továbbra is békésen hortyogott odalent. Az étkezőfülkében égett a lámpa az asztal fölött, amelyen egy vázában virágok ékeskedtek, a haj ó élelmiszereit szállító kereskedő figyelmességét dicsérve - legalább három hónapig nem is fogunk más virágot látni. A kormányszárnynyílás két oldalán egy-egy fürt banán függött a gerendán. Minden éppolyan volt a hajón, mint azelőtt - mindössze a kapitány hálóruháiból volt most egyszerre kettő használatban, az egyik mozdulatlanul, az étkezőfülkében, a másik is roppant csendesen, a kapitány kajütjében.
Itt kell elmagyaráznom, hogy a kajütömnek L alakja volt, az ajtó az L belső oldaláról nyílt, befelé, a rövidebb szárba. Baka egy heverő volt, jobbra az ágy, az ajtóval szemben pedig az íróasztalom és a kronométer asztala. De ha valaki csak benyitott, és nem jött be a szobába, nem láthatott semmit az L hosszabb, vagyis függőleges szárából. Itt ruhásládák voltak, fölöttük egy könyvespolc; néhány ruhadarab, egy-két vastag ujjas, vízhatlan köpeny, sapka meg hasonló holmi pedig a fogason lógott. Ennek a résznek a végén is volt ajtó, a fürdőszobámba, melyet a szalon felől közvetlenül is meg lehetett közelíteni. De azt a bejáratot sohasem használtam.
A titokzatos látogatás megmutatta, miért előnyös ez a furcsa forma. Mikor beléptem a szobámba, melyet az íróasztalom fölött a rekeszfalra csuklókkal felfüggesztett nagy lámpa alaposan bevilágított, észre se vettem a fickót, csak amikor csendben előlépett a beugróban felakasztott köpenyek mögül.
- Hallottam, hogy valaki jár itt, és rögtön elbújtam - suttogta. Én is suttogóra fogtam a hangtan.
- Nem hinném, hogy bárki is be merne jönni ide kopogtatás és engedély nélkül.
Bólintott. Az arca sovány volt, a napégette szín lekopott róla, mintha beteg lenne. Nem is csoda. Az imént mondta el, hogy majdnem hét hétig tartották fogságban, a saját kajütjében. De a szemében, az arckifejezésében nyoma sem volt betegségnek. Egyáltalán nem hasonlított rám; de ahogy ott álltunk egymás mellett, az ágy fölé hajolva, sötét fejünket összedugva, suttogva, háttal az ajtónak, bárki, aki szemtelenül és lopva bekukucskál, azt hihette volna, hogy a kapitány egyik énje suttogva beszélget a másikkal.
- De még most sem tudom, hogy került oda a mi kötélhágcsónk végére - kérdeztem meg a szokásos, alig hallható hangon, miután még elmondott egyet-mást a Sephora fedélzetén történtekről, az ítéletidő elmúltát követő időkről.
- Mire Jávához értünk, volt időm jó néhányszor végiggondolni az egészet. Hat hétig nem is csináltam egyebet, hiszen csak esténként sétálhattam egy-egy órát a hátsó fedélzeten.
Suttogó hangon beszélt, összekulcsolt karjával az ágy oldalának támaszkodva, és bámult kifelé a nyitva álló, kerek ablakon. Tökéletesen el tudtam képzelni, hogyan gondolta ki mindezt, kitartóan, sőt talán konokul - én bizony tökéletesen képtelen lettem volna rá.
- Úgy számítottam ki, hogy mire a part közelébe érünk, már besötétedik - folytatta, olyan halkan, hogy meg kellett erőltetnem a fülemet, pedig szorosan egymás mellett álltunk, s a vállunk majdnem összeért. - Kértem, hadd beszéljek az öreggel. Mindig olyan émelygős képet vágott, mikor bejött hozzám - mintha nem merne a szemembe nézni. Mert az az előtörzsvitorla mégiscsak megmentette a hajót. Túl mély volt a merülése ahhoz, hogy hosszú ideig csak úgy, csupasz árbocokkal kibírja. És azt a vitorlát mégiscsak én húztam föl! Szó, ami szó, bejött. Mikor már bent volt a kajütben - ott állt az ajtóban, és úgy méregetett, mintha már a nyakamba tették volna a hurkot -, nyíltan megkértem rá, hogy ne zárassa be a kajüt ajtaját éjszakára. Akkor kellett átkelnünk a Szunda-szoroson. És a javai part alig két-három mérföldre lesz tőlünk, valahol az Andzser-foknál. Nem is kértem egyebet. Másodéves koromban, Conwayban én nyertem el a díjat úszásban.
- Elhiszem - leheltem.
- Isten tudja, miért zárták rám az ajtót minden éjszakára. Ahogy egyik-másiknak az arcát elnéztem, még azt hihettem volna, hogy attól félnek, ki fogok szökni éjjel, és megszorongatom a torkukat. Hát gyilkos vadállat vagyok én? Olyan az ábrázatom? Patvarba is, ha az volnék, aligha merészkedik be a fülkémbe ilyen egyszerűen. Persze megtehettem volna, hogy félresöpröm az útból, ki az ajtón, és rajta - hiszen már sötét volt. Hát nem. És éppen azért nem, ami miatt az ajtót se próbáltam volna betörni. Odarohantak volna a zajra, hogy visszatartsanak, és nem akartam semmiféle dulakodásba keveredni. Megint meghalhatott volna valaki - mert ha egyszer kitörök, nem hagyom magam visszatuszkolni -, ebből pedig már rég elegem volt. Megtagadta, és még émelygősebb képet vágott hozzá, mint szokott. Félt az emberektől, meg a vén másodtisztjétől, attól az őszbe csavarodott, kivénhedt szélhámostól, akivel már évek óta együtt jártak; még a hajópincértől is, az is, ördög tudja, hány év óta dolgozott mellette, talán tizenhét esztendeje is, ha nem több - ez a nagyszájú léhűtő megfojtott volna engem egy kanál vízben, csak azért, mert én voltam az elsőtiszt. Egy útnál tovább egyetlen elsőtiszt sem bírta a Sephorán. Ez a két vén tekergő volt az úr a hajón. És ördög tudja, mi mindentől félt még ráadásul a kapitány (mert abban a pokoli, abban az ítéletidőben végképp tönkrementek az idegei) - a törvény szigorától vagy talán a feleségétől. Persze, az is ott van a hajón! Bár nem hiszem, hogy az asszony bánta volna. Sőt, nagyon örült volna, ha eltűnök a hajóról, akármikor és akárhogy. Tudja, Káin-bélyeg, meg a többi hasonló. Ezzel rendben is volnánk. Mert én hajlandó lettem volna arra, hogy "bujdosó és vándorló legyek a földön" - az olyanfajta Ábelért éppen elég ennyi büntetés. De az öreg nem hallgatott rám. "Mindennek szabályszerűen kell történnie. És itt én képviselem a törvényt." És remeg közben, mint a nyárfalevél. "Szóval, nem teszi meg?" - "Nem én!" - "Remélem, hogy ezek után nyugodt lelkiismerettel fog aludni" - mondom, és hátat fordítok neki. "Az a csuda, hogy maga képes aludni!" - kiabálja, és rám zárja az ajtót.
Hát ezek után nem voltam képes. Legalábbis nem nagyon. Három hete már ennek. Lassan keltünk át a Jáva-tengeren; aztán vagy tíz napig vesztegeltünk a Karimata-szigetek közelében. Mikor végre horgonyt vetettünk itt, azt gondolhatták, hogy most már minden rendben van. A szárazföld, a hajó úti célja alig öt mérföldnyire; hamarosan itt lesz a konzul, és vasra veret; ezekre a kis szigetekre pedig teljességgel értelmetlen dolog kiszökni. Azt hiszem, még egy csöpp vízhez se juthat rajtuk az ember. Nem tudom, hogy történt, de ma este, mikor a hajópincér behozta a vacsorámat, és kiment, hogy megehessem, nem zárta be az ajtót. Meg is ettem - mindent, ami csak volt. Utána pedig fölmentem a hátsó fedélzetre. Tulajdonképpen nem is akartam én semmit. Legföljebb egy kis szabad levegőt. De aztán hirtelen kísértésbe estem. Lerúgtam a papucsomat, és mire végiggondoltam az egészet, már benn is voltam a vízben. Valaki meghallotta a csobbanást, mert pokoli lármát csaptak. "Megszökött! Csónakokat a vízre! Öngyilkos lett! Nem, ott úszik!" Hát persze hogy úsztam. Aki úgy úszik, mint én, nehezen tudja a vízbe ölni magát. Még el sem lökték a csónakot a hajó oldalától, mikor én már a legközelebb eső szigeten voltam. Hallottam, hogy fel és alá eveznek a sötétben, kurjongatnak, és a többi, meg a többi, de nemsokára abba is hagyták. Minden elcsöndesedett, síri csönd ülte meg az egész horgonyzóhelyét. Leültem egy sziklára, és gondolkozni kezdtem. Biztosra vehettem, hogy mihelyt megvirrad, megint elkezdenek keresni. És ezeken a sziklás jószágokon nincs hova bújni - és ha lenne is, mit érne vele az ember? De ha egyszer búcsút mondtam a hajónak, vissza nem megyek, így aztán inkább levettem a ruháimat, összecsomagoltam, beleraktam egy követ, és a sziget túlsó oldalán beledobtam a mély vízbe. Ez volt az én öngyilkosságom. Mert hiába gondoltak ők akármit, nem akartam a vízbe ölni magamat. Addig akartam úszni, míg a kimerültség végez velem - és ez a kettő mégsem ugyanaz. Átúsztam egy másik szigetecskére, onnan láttam meg a maguk jelzőlámpáját. Valami, ami felé úszni érdemes. Könnyen is ment, sőt útközben még egy lapos sziklát is találtam, egy-két lábnyira állt ki a vízből. Világosban és távcsővel biztos észre is venné a tatról. Kimásztam a vízből, és pihentem egy sort. Aztán újra nekivágtam. Több mint egy mérföld lehetett az utolsó szakasz.
Még a suttogása is egyre gyengébb és gyengébb lett, s egész idő alatt csak bámult kifelé a kis, kerek ablakon, pedig egy árva csillagot sem lehetett látni. Nem szakítottam félbe. Volt valami az elbeszélésében vagy talán az egyéniségében, ami fölöslegessé és lehetetlenné tett minden megjegyzést, valamilyen érzés vagy tulajdonság, de nem tudom, hogyan is nevezzem. Mikor szünetet tartott, dőrén csak ennyit susogtam:
- Szóval, a jelzőlámpánkat vette célba?
- Igen... egyenesen nekivágtam. Mégis valami, ami felé úszni lehet. Mert a parttól nem lehetett látni a lent járó csillagokat, és a szárazföldet se látta az ember a sötétben. A víz olyan volt, mint az üveg. Úszhattam volna akár egy ezer láb mély víztárolóban, amelyből sehol sem lehet kikecmeregni, de én csak attól féltem, hogy körbe-körbe fogok úszni, mint a bolond, amíg az erőmből futja, és semmiképp sem akartam visszakerülni a hajóra... Nem. El tudja képzelni, ahogy anyaszült meztelenül lecibálnak a nyakamnál fogva valamelyik szigetről, én meg csapkodok-küzdök, mint a vadállat? Valaki megint meghalt volna, abból pedig nekem már elegem volt. Ezért vágtam újra neki. Aztán a hágcsó...
- És miért nem kiáltott? - kérdeztem, egy kicsit hangosabban.
Megérintette a vállam. A fejünk fölött lomha lépések dobogtak, majd megálltak. A másodtiszt átjött a hátsó fedélzet túlsó oldaláról, és lehet, hogy éppen itt támaszkodik a korlátra.
- Ugye, nem hallhat meg... vagy igen? - lehelte hasonmásom izgatottan a fülembe.
Ez az izgatottság szabatos felelet volt, nagyon is szabatos felelet az én előbbi kérdésemre. Érezni lehetett belőle a helyzet minden fonákságát. Hogy biztosak lehessünk a dolgunkban, szép csendeset! becsuktam az ablakot. Egy hangosabb szó mégiscsak kihallatszott volna.
- Ki az? - suttogta.
- A másodtiszt. De én se tudok róla sokkal többet, mint maga.
Aztán elmondtam neki egyet-mást önmagámról. Hogy alig két hete neveztek ki kapitánynak, és a legkevésbé sem számítottam rá. Hogy nem ismerem sem a hajót, sem az embereket. Még arra sem volt időm, hogy a kikötőben alaposabban körülnézzek, vagy hogy megtaksáljam az embereimet. A legénység csak annyit tud rólam, hogy most neveztek ki, és az a dolgom, hogy hazavezessem a hajót. És szinte éppen olyan vadidegennek számítok ezen a hajón, mint ő, mondtam. És most nagyon is fájdalmasan éreztem ezt. Éreztem, hogy roppant könnyen gyanúba keveredhetek az egész hajószemélyzet előtt.
Látogatóm közben megfordult; ott álltunk hát egymással szemben, a két vadidegen a hajón, egyformán.
- A hágcsó - mormolta, egy kis szünet után. - Hogy is gondoltam volna, hogy éjszaka, egy horgonyzó hajó oldalán leeresztett hágcsót találok? Szörnyű gyengeség fogott el, éppen akkor. Persze, ha valaki úgy él kilenc hétig, mint én, nem csoda, ha veszít az erejéből. Annyi erőm se maradt, hogy elússzak a kormányláncig. És nézd csak - ott lóg egy hágcsó, éppen csak bele kell kapaszkodni. Meg is tettem, de aztán azt gondoltam magamban: "Ugyan már, mire jó az egész? " Mikor láttam, hogy egy ember feje jelenik meg a korlát fölött, egyszerűen tovább akartam úszni, hadd kiabáljon olyan nyelven, amilyen nyelven akar. Nem azt bántam., hogy megláttak. Az... az még jól is esett. És aztán maga olyan nyugodtan, csöndesen beszélt velem - mintha számított volna az érkezésemre -, hogy még vártam egy kicsit. Mert eszeveszettül elhagyatottnak éreztem magam... most persze nem az úszás idejére gondolok. Jólesett, hogy beszélhetek valakivel, akinek semmi köze a Sephorához. Csak úgy ösztönösen érdeklődtem a kapitány után. Mi hasznom lehetett volna belőle, hiszen akkor az egész hajó tudomást szerez rólam, reggel pedig biztosan meg fognak jelenni azok, odaátról. Nem tudom... de azt akartam, hogy lásson valaki, hogy beszéljen velem valaki, mielőtt tovább úszók. Nem is tudom, mit mondtam volna... "Szép esténk van, nem igaz?" - vagy valami ehhez hasonlót.
- Azt hiszi, hogy hamarosan át fognak jönni? - kérdeztem hitetlenkedve.
- De még mennyire - mondta elhalóan. Hirtelen roppant megviselt lett az arca. Feje a vállára hanyatlott.
- No jó. Majd meglátjuk. Addig is bújjon az ágyba - suttogtam. - Segíthetek? így ni.
Jó magasan volt az ágy, egész sor fiók volt alatta. És ez a csodaúszó valóban rászorult a segítségemre, hogy megemeljem a lábánál fogva. Belenyekkent az ágyba, hanyatt fordult, és eltakarta a szemét a karjával, így, hogy szinte az egész arca el volt rejtve, azt hihette volna az ember, hogy én magam vagyok az ágyban. Egy darabig csak néztem ezt a második énemet, aztán gondosan összehúztam a rézrúdra erősített zöld vászonfüggönyt. Még arra is gondoltam, hogy jó volna biztonság kedvéért össze is tűzni, de közben már letelepedtem a heverőre, és semmi kedvem se volt felállni és tűre vadászni. Majd később, egy perc múlva. Nagyon fáradt voltam, de szokatlan és furcsa módon, a kínos óvatoskodástól, a kimerítő suttogástól, attól, hogy az egész nyugtalanító ügyet titkolni kell. Három óra volt, és én kilenc óta szakadatlanul talpon voltam. Mégsem voltam álmos, sőt nem is tudtam volna elaludni. Csak ültem, elcsigázva, bámultam a függönyt, hadakoztam az ellen a zavaros érzés ellen, hogy most egyszerre két helyen vagyok, és a fejemben valamilyen gyötrelmes és idegesítő kopácsolást éreztem. Megkönnyebbültem, amikor hirtelen ráeszméltem, hogy nem a fejemben, hanem az ajtón kopogtatnak. Mire magamhoz tértem, már ki is mondtam, hogy: "Bejöhet!", és a hajópincér lépett be a tálcájával, a reggeli kávémmal. Szóval, mégis elaludtam, és most ijedtemben olyan hangosan kiabáltam rá, mintha mérföldekre lett volna tőlem:
- Erre, pincér! Itt vagyok!
Letette a tálcát a heverő melletti asztalra, aztán nagyon halkan így felelt:
- Igen, uram, látom, hogy itt van.
Éreztem, hogy furcsán néz rám, de nem mertem a szemébe nézni. Csodálkozhatott is, hogy miért húzom össze az ágyon a függönyt, ha mégis a heverőn alszom. Aztán kiment, és ahogy szokás, kitámasztotta az ajtót.
Hallottam, hogy a matrózok a fejem fölött éppen a fedélzetet mossák. Tudtam, hogyha szél kerekedett volna, rögtön szóltak volna nekem. "Szóval szélcsend van" - gondoltam, és kétszer olyan nyugtalan lettem. Még erősebben átéreztem, hogy megkétszereződtem, mint eddig. A hajópincér váratlanul megint ott állt a küszöbön. Olyan idegesen ugrottam fel a heverőről, hogy összerezzent.
- Mit keres itt?
- Be szeretném csukni az ablakot, uram. Most mossák a fedélzetet.
- Már becsuktam - mondtam elvörösödve.
- Értettem, uram - mondta, de nem mozdult, és gyanakodva, furcsán meredt rám; aztán elkapta a szemét, még az arckifejezése is megváltozott, és szokatlanul nyájaskodva, szinte hízelegve mondta:
- Be szabad jönnöm, hogy az üres csészét elvigyem, uram?
- Természetesen!
Hátat fordítottam neki, amíg bejött és kiment. Aztán kiakasztottam az ajtótartó horgot, becsuktam az ajtót, még a reteszt is rátoltam. Ez így nem mehet sokáig. És a kajüt is olyan forró, mint a tüzes kemence. Vetettem egy pillantást a hasonmásomra, láttam, hogy meg se mozdult, még a karja is ugyanúgy van a szeme előtt; de a mellkasa egyenletesen emelkedett; a haja nedves volt; az álla csillogott az izzadságtól. Átnyúltam fölötte, és kinyitottam az ablakot.
- Föl kell mennem a fedélzetre - tettem hozzá.
Tulajdonképp azt tehettem, amit akartam, egyetlen teremtett lélek se szólhatott volna rám, se közel, se távol; de a kajütömet bezárni és a kulcsot zsebre vágni mégse mertem. Alikor kidugtam a fejem a kabinlépcső tetején, láttam, hogy a két tisztem - a másodtiszt mezítláb, az elsőtiszt hosszú gumicsizmában - ott áll a hátsó fedélzet nyílásánál, a hajópincér pedig a hátsó fedélzetre vezető lépcsőn, és izgatottan magyaráz nekik. Mikor észrevett, gyorsan lebukott, a másodtiszt leszaladt a főfedélzetre, és parancsokat kezdett osztogatni, az elsőtiszt pedig odajött hozzám, kezét a sapkájához emelve.
Nem tetszett nekem az a leplezetlen kíváncsiság, ami a szemében tükröződött. Nem tudom, mit mondhatott a hajópincér, azt, hogy fura vagyok-e, vagy azt, hogy tökrészeg, de láttam, hogy ez a fickó alaposabban meg akar nézni magának. Rámosolyogtam, de úgy, hogy mikor lőtávolságon belüké ért, egyszerre még a pofaszakálla is megfagyott. Ki se nyithatta a száját.
- Fordíttassa helyre a vitorlarudakat a fordító- és karkötelekkel, még mielőtt az emberek megkapják a reggelijüket.
Ez volt az első parancs, amit a hajón kiadtam; ottmaradtam a fedélzeten, hogy lássam, hogyan hajtják végre. Szükségesnek is tartottam, hogy késedelem nélkül éreztessem velük a jogaimat. A gúnyos kis fiatalurat mindenesetre leszállítottam a magas lóról; de arra is fel akartam használni az alkalmat, hogy jól megnézzem magamnak minden matróz arcát, mikor elvonulnak előttem, a hátsó merevítőkhöz. A reggelizőasztalnál - különben egyetlen falatot sem ettem - olyan fagyos méltósággal trónoltam, hogy a két tiszt örült, hogy kihúzhatta a lábát az étkezőből, mihelyt a jó modor megengedte; és egész idő alatt annyira összezavarodtam attól, hogy kettő helyett kell gondolkoznom, hogy majdnem megbolondultam. Egész idő alatt figyeltem magamat, a titkos énemet, akinek a sorsa éppen úgy az én cselekedeteimtől függött, mint az igazi magamé, a titkos énemet, aki az asztalfőn trónoló igazi énemmel szemben levő ajtó mögött alszik, az én ágyamban. Olyan volt, mintha megbolondultam volna, sőt még rosszabb, mert tisztában voltam mindennel.
Egy teljes percig ráztam, de mikor végre kinyitotta a szemét, láttam, hogy teljesen magához tért, és kérdően tekint rám.
- Eddig minden rendben - suttogtam. - De most tűnjön el a fürdőszobába.
Meg is tette, nesztelenül, mint egy szellem; aztán csengettem a hajópincérnek, keményen ránéztem, és azt mondtam, hogy szedje rendbe a fülkémet, amíg megfürdök"méghozzá gyorsan". Látta, hogy nincs apelláta, csak annyit mondott, hogy: "Igen, uram!" - és szaladt a seprőért meg a lapátért. Meg is fürödtem, vetkőztem és öltöztem, pancsoltam, még fütyültem is, hadd hallja a hajópincér; titokzatos társam pedig ott állt, azon a tenyérnyi helyen, mintha nyársat nyelt volna, így a napfényben egészen beesett arccal, szemét lehunyva mindig összevont, szigorú, sötét, egyenes szemöldöke alatt.
Mikor otthagytam, és visszamentem a fülkémbe, a hajópincér éppen végzett a takarítással. Elküldtem az elsőtisztért, és nekiültünk valamilyen jelentéktelen dologról tárgyalni. Mintha csak szórakoznék ezzel a förtelmes pofa... szakállal; de az volt a célom vele, hogy nézzen csak jól körül a kajütömben. Ezek után végre tiszta lelkiismerettel becsukhattam a szoba ajtaját, és visszaereszthettem hasonmásomat a beugróba. Mást nem tehettem érte. Ott kellett ülnie, csöndesen, egy kis összehajtható széken, félig beborítva a feje fölött függő nehéz kabátokkal. Hallottuk, hogy a hajópincér a szalon felől bemegy a fürdőszobába, megtolta a vizespalackokat, kisúrolja a kádat, helyrerak mindent, csattog, csapkod, csörömpöl - aztán megint vissza a szalonba - ráfordítja a kulcsot - kész. Így akartam elrejteni második énemet a többiek elől. Jobbat a mi körülményeink között aligha lehetett kieszelni. És aztán ott ültünk: én az íróasztalnál, mintha valamilyen iratokkal vesződnék, ő pedig a hátam mögött, úgy, hogy az ajtóból ne lehessen látni. Napközben okosabb volt, ha nem beszéltünk; nem is bírtam volna sokáig azt a furcsa érzést, hogy suttogva tárgyaljak önmagámmal. Időről időre hátrapillantottam, és láttam, hogy ott ül a szoba sarkában, a kisszéken, a két meztelen lába összezárva, a karja összefonva, feje a mellére hajtva - meg se moccan. Mindenki összetévesztett volna vele.
Én magam is csodálkozva néztem. Minden percben hátrapillantottam. Akkor is őt néztem, mikor az ajtó túlsó oldalán megszólalt valaki:
- Bocsánat uram.
- Mi az?
Nem vettem le róla szememet, és mikor az a kinti hang azt mondta: "Csónak egy másik hajóról, uram!" - láttam, hogy összerezzen. Órák óta ez volt az első mozdulata. De lehajtott fejét most sem emelte föl.
- Rendben van. Eresszék le a létrát.
Egy pillanatig még haboztam. Súgjak oda neki valamit? És mit? Szabad-e zavarni ebben a mozdulatlanságban? És mi olyat tudnék mondani neki, amiről nem tud? ... Így hát fölkapaszkodtam a fedélzetre.

2

A Sephora kapitányának vékony, vörös körszakálla volt és olyan arcbőre, amilyen az effajta vörös szakállhoz illik; és jellegzetes, kissé vizenyősen kék szeme. Nem volt valami mutatós figura: a válla széles, de ő maga csak középmagas - és egyik lába görbébb, mint a másik. Megszorította a kezem, és bizonytalanul nézett körül. "Lélektelen, konok ember" - gondoltam magamban. Olyan udvarias voltam, hogy valósággal zavarba jött tőle. Talán szégyellős. Legalábbis úgy motyogott, mintha szégyellne, amit mond; megmondta a nevét (valami olyasféle lehetett, hogy Archbold - de ennyi év után korántsem vagyok biztos benne), aztán a hajója nevét és még egypár hasonló adatot, akárcsak egy bűnöző, amikor kínosan-kelletlenül beismerő vallomást tesz. Hogy borzalmas viharba keveredtek az úton... igen, borzalmas... szavamra, borzalmas... és a felesége is ott van a hajón.
Eddigre már le is telepedtünk a szalonban, és a hajópincér máris hozta a tálcát egy üveg innivalóval és poharakkal. Köszöni, nem. Hogy ő nem él szeszes italokkal. De egy kis vizet örömmel elfogadna. Két nagy pohárral megivott. Borzasztóan megszomjazott a munkában. Hajnal óta járják azokat a kis szigeteket, ott, a hajó mellett.
- És miért? Csak úgy szórakozásból? - kérdeztem udvarias érdeklődést színlelve.
- Nem! - sóhajtott fel. - Kínos kötelességet teljesítünk.
Továbbra is csak motyogott, én meg azt akartam, hogy hasonmásom is halljon mindent. Gondoltam egyet, és azt mondtam neki, hogy sajnos, egy kissé nagyot hallok.
- Hogy egy ilyen fiatal férfi! - bólogatott, és egy percre se vette volna le rólam vizenyős, ostoba kék szemét. - Mégis, mi az oka? Csak nem valami betegség? - kérdezősködött aztán, de a legcsekélyebb együttérzés nélkül, mint aki azt gondolja, hogy legalább megkaptam a magamét.
- De bizony, betegség - hagytam rá, olyan vidáman, hogy talán meg is botránkozott tőle. De most már nyert ügyem volt, mert nagy kénytelenül jó hangosan kellett elmondania mondókáját. Nincs értelme, hogy ezt a változatot is elmeséljem. Több mint két hónapja történt a dolog, és azóta annyit morfondírozott rajta, hogy - bár még mindig a hatása alatt volt - teljesen összegabalyította az egészet.
- Mit szólna hozzá, ha az ön hajóján fordulna elő ilyesvalami? Tizenöt esztendő óta vagyok a Sephora parancsnoka. Jó nevű és jól ismert parancsnoka.
Elkeseredett volt és csalódott - talán vele kellett volna ereznem, de gondolataim állandóan a kajütömben senkitől sem gyanítva rejtőzködő szobatársam körül kavarogtak, mintha valóban a másik énem volna. Ott volt, tőlünk, a szalonban ülőktől alig négy-öt láb távolságra, a válaszfalak túlsó oldalán. Udvariasan bámultam Archbold kapitány (ha ugyan ez volt a neve) arcába, de mindig a másikat láttam, ahogy ott ül a kisszéken, szürke hálóruhában, a két meztelen lába összezárva, a karja összefonva, és minden szavunkat felfogja azzal a mellére hajtott, sötét fejével.
- Harminchét esztendő óta járom a tengereket, gyermek- és férfifejjel, de még sohase hallottam, hogy angol hajón ilyesvalami megesett. És éppen az én hajómon. És a feleségem is ott van a hajón.
Alig figyeltem rá.
- Nem gondolja - mondtam -, hogy az a nagy hullám, ami, említette, átcsapott a hajón, hogy az ölhette meg a fickót? Szemtanúja voltam, mikor egy hullám a hatalmas súlyával megölt valakit: egyszerűen eltörte a nyakát.
- Uramisten! - nyögött fel, hatásosan, vizenyős kék szemét továbbra is rám meresztve. - Hogy a hullám! Hát akit a hullám öl meg, az nem néz így ki!
Egyszerűen felháborította ez az elképzelés. És ahogy elnéztem őt, persze semmi eredeti gondolatot se várva tőle, hirtelen odanyomta a fejét az orrom elé, és úgy rám öltötte nyelvét, hogy ijedtemben hátrahőköltem.
Miután ilyen látványosan sikerült felriasztania nyugalmamból, bölcsen bólintott. Ha ezt a látványt láttam volna, bizonygatta, életem végéig se felejteném el. És abban az ítéletidőben nem adhatták meg az elhunytnak a szabályos tengerész-végtisztességet. Másnap este felvitték a hátsó fedélzetre, az arcára egy darab vitorla vásznat borítottak; ő felolvasott egy rövid imádságot, aztán a hullát, úgy ahogy volt, gumicsizmában és vízhatlan ruhában, belehajították a bömbölő hullámok torkába, melyek bármelyik percben elnyelhették volna magát a hajót is, a fedélzeten szorongó veszendő lelkekkel egyetemben.
- Az a bereffelt előtörzsvitorla mentette meg magukat - szóltam közbe.
- Isten segedelmével... igen - kiáltotta lelkesen. - Mert csak az ő különös kegyelmének köszönhettük, hogy kibírta a vihar minden tombolását.
- És amikor ezt a vitorlát fölhúzták... - kezdtem.
- Maga az Úr segített - szakított félbe. - Az emberi erő egymaga kevés lett volna hozzá. Nem szégyellem bevallani, hogy alig mertem kiadni a parancsot. Lehetetlennek látszott úgy megfogni, hogy ne szakadjon ki a kezünk közül. Akkor aztán az utolsó reménységünk is elenyészett volna.
Még mindig rettegésbe ejtette a vihar emléke. Hagytam, hadd mondja a magáét egy darabig, aztán - mintha valamilyen mellékes kérdésre térnék vissza - nyugodtan közbeszóltam:
- Azt hiszem, maga nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy az elsőtisztet átadja a szárazföldieknek.
Igen. A törvényes hatóságoknak. És ezen a ponton valami megfoghatatlan és szinte szörnyű vonás is belevegyült ostoba makacsságába, valami valósággal rejtelmes dolog, aminek semmi köze sem volt ahhoz az aggodalmához, hogy őt ugyan ne gyanúsítgassák azzal, hogy "szemet huny az efféle dolgok fölött". Harminchét becsületben eltöltött esztendő a tengeren, húszéves makulátlanul tiszta parancsnoki múltja - ebből tizenöt a Sephorán -, mindez valamilyen könyörtelen kényszerhelyzetbe sodorta.
- És tudja - folytatta, szégyellős képpel kotorászva érzései közt -, nem is én fogadtam fel ezt a fiatalembert. De a családjának nagy befolyása volt a tulajdonosokra. Valósággal kényszerítettek rá, hogy magam mellé vegyem. Nagyon jó megjelenésű fickó, tudja, olyan nagyon úri fajta. De, higgye meg nekem, én valahogy sohasem szerettem. Én egyszerű ember vagyok, ő meg, látnia kell, nem az a fajta ember volt, aki megfelelt volna elsőtisztnek egy olyan hajón, mint a Sephora.
Annyira egynek éreztem magam gondolataimban titkos szobatársammal, hogy olyan volt az egész, mintha a kapitány kereken a tudomásomra hozta volna, hogy én sem vagyok az a fajta ember, aki megfelelnék elsőtisztnek egy olyan hajón, mint a Sephora. Ebben különben nem is kételkedtem.
- Egyáltalán nem az a fajta ember. Hiszen érti - erősködött ismételten, keményen a szemem közé nézve.
Udvariasan mosolyogtam. Egy darabig azt se tudta, mihez kezdjen.
- Azt hiszem, jelentést kell tennem az öngyilkosságáról.
- Hogy mondja?
- Ön-gyil-kos-sá-gá-ról! Mihelyt megérkeztem, meg kell írnom a tulajdonosoknak.
- Hacsak meg nem találja még a mai nap folyamán - hagytam rá közönyösen. - Úgy gondolom, hogy élve.
Megint motyogott valamit, de ezt igazán nem értettem, és kérdő tekintettel hajoltam közelebb. Valósággal harsogni kezdett:
- Azt mondom, hogy a szárazföld legalább hét mérföldnyire van a hajómtól.
- Körülbelül annyira.
Az, hogy nem voltam sem izgatott, sem kíváncsi, hogy nem lepődtem meg, és nem érdeklődtem különösebben, lassan fölkeltette a gyanakvását. Pedig azon kívül, hogy szerencsémre süketnek tettettem magam, igazán nem tettem semmit. Teljességgel képtelennek tartottam magam arra, hogy a mit se tudó ember szerepét jól eljátsszam, így hát meg se mertem próbálni. Az is biztos volt, hogy eleve élt benne valamilyen bizalmatlanság, és furcsának és természetellenesnek tartotta az udvariasságomat is. De ugyan hogyan fogadhattam volna? Szívélyesen? Nem is kell magyaráznom a lélektani okokat, melyek ezt lehetetlenné tették. Egyetlen célom az volt, hogy lehetőleg elhárítsam a kérdéseit. Barátságtalanul? Igen, de akkor nyíltan nekem szegezhette volna a kérdést. A kínos udvariasság meglepő újdonság volt számára, és természeténél fogva ez látszott legalkalmasabbnak arra, hogy emberemet féken tudjam tartani, így is megvolt az a veszély, hogy egyszerűen keresztülgázol a védőállásaimon. Mert azt hiszem, nem tudtam volna a szemébe hazudni, nem erkölcsi, hanem megint lélektani okokból. Ha tudta volna, mennyire rettegtem attól, hogy próbára teszi a hasonmásommal való azonosság érzését! De azt hiszem - bár ez csak később jutott eszembe -, őt is alaposan zavarba hozta ez a szokatlan és fonák helyzet: volt bennem valami, ami a keresett férfira emlékeztette - valamilyen rejtélyes hasonlóság azt a fiatalembert juttatta eszébe, aki iránt kezdettől fogva csak ellenszenvet és bizalmatlanságot érzett.
Akárhogy volt is, a csend nem tartott nagyon sokáig. Újabb ravasz lépést kockáztatott meg.
- Úgy számítom, hogy két mérföldet evezhettünk egyik hajótól a másikig. Egyetlen evezőcsapással se többet.
- Az is elég ebben a nagy hőségben - mondtam.
Megint egy kis szünet, telve gyanakvással. Azt mondják, szükség a leleményesség szülőanyja, de sokszor a félelem is pompás gondolatokat sugall. És én féltem, féltem attól, hogy kereken megkérdezi, nem tudok-e valamit a hasonmásomról.
- Szép kis helyiség, nem igaz? - jegyeztem meg, mintha csak most venném észre, hogyan méregeti egyik csukott ajtót a másik után. - És milyen jól fel van szerelve. Ez itt, mögöttem, például - folytattam, és hanyagul hátranyúlva kitártam az ajtót - a fürdőszobám.
A mozdulata mohó volt, de csak egy pillantást vesztegetett a fürdőre. Felálltam, becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és hívtam, hogy nézzen körül egy kicsit, mintha büszke volnék a szállásomra, ő is felállt és követett, de egész idő alatt nem sok lelkesedést mutatott.
- Most pedig nézzük meg a kajütömet - mondtam, olyan hangosan, amilyen hangosan csak mertem, és szándékosan súlyos léptekkel mentem át a szalon jobb oldalába.
Bejött utánam, és körülnézett. Okos hasonmásom kámforrá vált. Tovább játszottam a szerepemet.
- Igazán kényelmes... nem gondolja?
- Nagyon csinos. És kény...
Be sem fejezte, csak kiment mogorván, mintha így akart volna menekülni gonosz fondorlataim elől. De ez nem sikerült ilyen könnyen. Túlzottan megijesztett, és bosszút akartam állni; éreztem, hogy kezd megfutamodni, és azt akartam, hadd fusson minél többet. Ragaszkodtam a dologhoz, roppant udvariasan, de mégis lehetett benne valami fenyegető, mert a kapitány egyszerre csak megadta magát. Nem is hagytunk ki egyetlen állomást sem; az elsőtiszt fülkéje, éléskamra, élelmiszerraktár, sőt még a vitorlaraktár is (mert az is a hátsó fedélzet alatt volt) - mindegyiket végig kellett néznie. Mikor végre a fedélzetre kísértem, hosszan és kétségbeesve felsóhajtott, és azt motyogta megtörtén, hogy most már csakugyan vissza kell térnie a hajójára. Szóltam az elsőtisztnek, aki csatlakozott hozzánk, hogy nézzen, a kapitány csónakja után.
A nagyszakállú férfiú belefújt a nyakába akasztott sípba, és elordította magát:
- Sephora, indíts!
Ezt biztosan meghallotta hasonmásom is odalent a kajütömben, de ő sem érezhetett őszintébb megkönnyebbülést, mint én. Négy tengerész bújt elő valahonnan a hajó orrából, aztán le a hágcsón, közben pedig az én embereim is felkapaszkodtak a fedélzetre, és odaálltak a korláthoz. Szertartásosan odakísértem vendégemet a lejárathoz, talán el is túloztam a dolgot. Megátalkodott fickó volt. Még a létrán is megállt, és a maga egyéni, bűntudatosan lelkiismeretes módján próbált visszakanyarodni a legfőbb kérdéshez:
- Hallja... nem... nem gondolja, hogy... Nagy hangon túlkiabáltam:
- A világért sem... nagyon örültem. Jó utat!
Sejtettem én, mit akart kérdezni, és tudtam, hogy csak állítólagos süketségem mentett meg. A kapitány túlzottam, meg volt rendülve ahhoz, hogy tovább erősködjön, de az elsőtiszt, aki fültanúja volt a búcsúzkodásnak, nagyon elcsodálkozott, és láttam az arcáról, hogy töri a fejét. És mert mégsem játszhattam azt, hogy egyáltalán nem állok szóba a tisztjeimmel, itt volt az alkalom, megszólíthatott.
- Nagyon rendes embernek néz ki. A matrózok, akik vele jöttek, nagyon különös történetet meséltek el a mi embereinknek, már ha igaz az, amit a hajópincértől hallottam. Azt hiszem, a kapitány elmondta önnek, uram.
- Igen. A kapitány elmondott nekem egy történetet.
- Szörnyű egy eset... nem igaz, uram?
- Szörnyű.
- Cifrább, mint amit az amerikai hajókról hall az ember.
- Nem hinném, hogy cifrább. Sőt, azt hiszem, még csak nem is hasonlít rájuk.
- Ejha, uram... no de ilyet... Persze nekem soha semmi dolgom nem volt amerikai hajókkal, nem bizony, így hát nem szállhatok vitába az ön igazával. Azért mégis szörnyű egy eset... De a legfurcsább az az egészben, hogy ezek mintha arra gyanakodtak volna, hogy a fickó valahol itt bujkál a mi hajónkon. Igazán arra gyanakodtak. Hát hallott már ilyet, uram!
- Nevetséges... nem igaz?
Keresztbe sétáltunk a hátsó fedélzeten. Vasárnap volt, senkit se lehetett látni a matrózok közül, és az elsőtiszt rendületlenül folytatta:
- Még össze is kaptak ezen. A mi gyerekeink megsértődtek. "Mintha bizony befogadnánk ilyen alakokat" - mondták. - "Nem akarjátok talán átkutatni a szénraktárat?" Egész komoly kis összezördülés. De a végén elsimították. Azt hiszem, a fickó a vízbe ölte magát. Nem, uram?
- Én nem hiszek semmit.
- Annyira biztosra veszi a dolgot, uram?
- Annyira biztosra.
Gyorsan faképnél hagytam. Éreztem, hogy ez rossz hatást fog gyakorolni rá, de túl nagy megpróbáltatás volt fent tartózkodni a fedélzeten, mikor hasonmásom odalent volt. És majdnem ugyanekkora megpróbáltatást jelentett odalent lenni. Ez a helyzet nagyon próbára teszi az ember idegeit. De ha vele voltam, mégsem éreztem annyira kettéhasadva magam. És nem akadt a hajón senki, akit bizalmamba fogadhattam volna. Most már a matrózok is megtudták a viselt dolgait, még az is lehetetlen volt, hogy valaki másnak adja ki magát, és az a gondolat, hogy véletlenül észre találják venni, kétségbeejtőbb volt, mint valaha...
Mikor lementem, a hajópincér éppen megterítette az asztalt az ebédhez, és csak a szemünkkel beszélhettünk. Később, a délután folyamán, megpróbáltunk nagyon óvatosan suttogni. A vasárnap végtelen csöndessége, a víz és a levegő néma nyugalma, az elemek, az emberek, mind ellenségeink voltak - minden összefogott kettőnk titkos szövetsége ellen; ellenségünk volt még az idő is - hiszen nem mehet ez így mindörökre. Úgy éreztem, még a gondviselésben sem bízhatunk, mert ez az ember bűnt követett el. Be kell vallanom, hogy ez a gondolat nagyon lesújtott. Ami pedig a véletlen meglepetéseket illette, a siker és balsiker e fontos alkotóelemeit, nos, csak abban reménykedhettem, hogy nem lesz hozzájuk szerencsénk. Mert miféle kellemes meglepetés érhetett volna bennünket?
- Hallott mindent? - súgtam oda, mihelyt elfoglaltuk szokott helyünket egymás mellett, az ágyra támaszkodva.
Hallott. Be is bizonyította, mert ezt súgta vissza nagy komolyan:
- Azt mondta, hogy alig merte kiadni a parancsot. Megértettem, hogy a hajót megmentő vitorla kifeszítésére céloz.
- Igen. Félt, hogy leszakítja a szél, miközben ki akarják feszíteni.
- Szavamra, egyáltalán ki se adta azt a parancsot. Lehet, hogy most már azt hiszi, de a valóságban nem adta ki. Ott állt mellettem a hátsó fedélzet nyílásánál, amikor a szél magával ragadta a főderékvitorlát, és nyekergett valamit az utolsó reménysugárról - igen, egyszerűen csak nyekergett, nem csinált semmi mást -, az éjszaka pedig veszedelmesen közeledett! Hát az, hogy a kapitány ilyen időben így viselkedik, bizony, az untig elég, hogy az ember elveszítse a józan eszét. Engem valamilyen kétségbeesett erő öntött el. Otthagytam a kapitányt, és a saját szakállamra kezdtem intézkedni, izzó dühvel... De minek is mesélem! Tudja maga, hogy van ez!... Azt képzeli, hogy a kisujjukat is megmozdították volna azok az emberek, ha nem vagyok olyan, mint egy vadállat? Semmit az égvilágon! Talán a vitorlamester! Talán! Mert a tenger nem is háborgott - nem, egészen megháborodott! Azt hiszem, körülbelül ilyen lesz a világ vége; ha bátor valaki, szembe tud vele nézni egyszer, de hogy napról napra - nem tudom őket elítélni. Én se lehettem sokkal különb a többinél. De hát - mégis, én tiszt voltam azon az ócska szenesbárkán...
- Tökéletesen meg tudom érteni - súgtam a fülébe, a lehető legőszintébben. A sok suttogástól egészen elakadt a lélegzete. Hallottam, hogyan zihál. Egyszerű volt a dolog. Ugyanaz a kétségbeesett erő, amely huszonnégy embernek legalább a lehetőséget megadta, hogy mentsék az életüket, más irányba is hatott, és eltiport egy semmirekellőt, egy lázadót.
De nem sok időm maradt, hogy ezeket az érdemeket latolgassam - lépések a szalon felől, kopognak az ajtón.
- Elég erős a szél ahhoz, hogy induljunk, uram. Az új kötelesség hivő szava: ki akarja használni minden gondolatomat, sőt érzéseimet is.
- A matrózokat a fedélzetre - kiáltottam ki a zárt ajtón keresztül. - Én is mindjárt ott leszek.
Indultam, hogy végre igazán megismerkedjem a hajómmal. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, egymásra néztünk - egymásra néztünk mi ketten, akik igazán idegenek voltunk a hajó fedélzetén. A beugróra mutattam, a kis tábori székre, amely már várt rá, és az ajkamra tettem az ujjam. Ő is tett egy határozatlan, furcsa mozdulatot a kezével, és mosolygott hozzá, mintha bocsánatot akarna kérni.
Nem alkalmas sem a hely, sem az idő, hogy részletezzem, mit érez az ember, amikor a hajó először mozdul meg a lába alatt az ő parancsszavára. Mert az én boldogságom nem volt zavartalan. Nemcsak parancsnok voltam; tudtam, hogy az az idegen ott van a kajütömben. Vagy pontosabban szólva: nem voltam ott testestől-lelkestől a parancsnoki hídon. Egy részem távol maradt. Fizikailag is annyira nyomasztott az az érzés, hogy egyszerre két helyen vagyok, hogy a titkolózási kényszer valósággal beleivódott a vérembe. Még egy óra sem telt el azóta, hogy a hajó megindult, mikor meg akartam kérni az elsőtisztet (ott állt mellettem), tájolja be a Pagodát, és rajtakaptam magam, hogy már hajlanék is oda a füléhez, és suttognék. Rajtakaptam magam, megálltam, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a másik megdöbbenjen. Nem tudok rá mást mondani, egyszerűen hátrahőkölt. Ettől kezdve olyan komolyan, sőt komoran viselkedett, mintha valami riasztó felfedezésre bukkant volna. Később aztán oda akartam menni a tájolóhoz, de olyan óvatosan lopakodva, hogy a kormányos észrevette - és nekem is észre kellett vennem, milyen szokatlanul kerekre nyitja a szemét. Ezek csak apróságok, bár egyetlen kapitánynak sem válik javára, ha látják, hogy nevetséges, hóbortos szokásai vannak. De a baj komolyabb méreteket is öltött. Vannak a tengerész életében olyan szavak, olyan mozdulatok, melyeket bizonyos körülmények között annyira természetesen, annyira ösztönösen használ, mint ahogy hunyorogni kezd, ha a szeme felé böknek. Nem gondolkozik rajta, de a parancsszó máris ott van az ajkán; nem forgatja a fejében, hogy így mondjam, de máris megadja azt a jelzést. Ez az ösztönös képesség teljesen cserbenhagyott. Erőnek erejével kellett visszakényszerítenem a gondolataimat a kajütről az éppen szükséges intézkedésekre. Éreztem, hogy ezek az emberek, akik többé-kevésbé kritikus szemmel figyeltek, tétova és határozatlan parancsnoknak könyvelnek el.
És mindamellett ott voltak még a nagy ijedelmek is. Például a második napon, mikor délután lejöttem a fedélzetről (mezítláb jártam, szalmapapucsban), megálltam az éléskamra nyitott ajtaja előtt és rászóltam a hajópincérre. Háttal állt nekem, úgy pepecselt valamivel. Mikor meghallotta a hangom, ijedtében majd kiugrott a bőréből, ahogy mondani szokták, és még egy csészét is eltört.
- Mi ütött magába? - kérdeztem álmélkodva. Roppant zavart volt.
- Ne haragudjon, uram. Biztos voltam abban, hogy bent van a kajütjében.
- Láthatja, hogy nem vagyok.
- Nem, uram. Pedig megesküdtem volna, hogy egy perccel ezelőtt hallottam a lépéseit odabentről. Igazán különös... nagyon sajnálom, uram.
Továbbmentem, de reszketett a gyomrom az izgalomtól. Annyira egynek éreztem magam titkos hasonmásommal, hogy nem is tettem szóvá az egészet bátortalan suttogó beszélgetéseink során. Biztosan valami kis zajt csapott. Az lett volna a csoda, ha ez sohasem fordul elő. Mindmostanig, ha törődöttnek látszott is, tökéletesen uralkodott magán, nemcsak nyugodtak voltak az idegei, hanem szinte sebezhetetlenek is. Tanácsomra majdnem mindig a fürdőszobában tanyázott, hiszen mindent összevetve, mégis ez volt a legbiztonságosabb hely. Oda aztán semmilyen ürüggyel sem törhetett be senki, ha egyszer a hajópincér végzett a takarítással. Parányi kis fülke volt. Társam néha leheveredett a földre, maga alá húzta a lábát és felkönyökölt. Máskor meg ott találtam a tábori széken; szürke csíkos hálóruhájában és rövidre nyírt, sötét hajával olyan volt, mint valamilyen közönyös és türelmes fegyenc. Éjjel aztán becsempésztem az ágyamba, és megint elkezdtünk suttogni, miközben a fejünk fölött szabályos és egyenletes léptekkel járt fel s alá az őrszolgálatos tiszt. Nyomorúságos napok voltak. Szerencsére a fülkémben, egy szekrény mélyén találtunk néhány konzervet, csupa ínyencfalatot; száraz kenyeret mindig tudtam szerezni; így aztán csirkebecsinálton, libamájpástétomon, spárgán, osztrigamártáson, szardínián élt, csupa konzervdobozból származó szörnyű nyalánkságon. Mindig megkapta a reggeli kávémat is; többet igazán nem mertem tenni érte, legalábbis ebben a vonatkozásban.
És mindennap azok az utálatos hadmozdulatok, hogy a fülkémet és a fürdőszobát annak rendje-módja szerint ki lehessen takarítani! Meggyűlöltem a hajópincér arcát, valósággal borzadtam ennek az ártalmatlan kis embernek a hangjától. Úgy éreztem, hogy ő tölti majd be a végzetünket, ő fogja észrevenni. Ez a veszély állandóan a fejünk fölött lógott, mint Damoklész kardja.
Ha jól emlékszem, a negyedik napon (lassan dolgoztuk előre magunkat, gyenge szélben és sima vízen, minduntalan csapást váltva, a Sziámi-öböl keleti partja mentén) - mondom tehát, ennek a nyomorúságos és kilátástalan mesterkedésnek a negyedik napján éppen vacsoránál ültünk, mikor ez a fickó, akinek minden mozdulatától rettegtem, lerakta az ételt az asztalra, utána pedig felsietett a fedélzetre. Úgy látszott, semmi veszély. De aztán megint megjelent; és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy az egyik zubbonyomat fenn hagytam a korláton száradni, mert csuromvizes lett délután, mikor a hajó záporba került. Egykedvűen ültem az asztalfőn, de mihelyt megláttam a zubbonyt a karján, halálra rémültem. Mondanom se kell, egyenesen nekiindult az ajtómnak. Nem vesztegethettem az időt.
- Pincér! - mennydörögtem. Annyira meg voltak viselve az idegeim, hogy nem tudtam a hangomnak parancsolni, sem az izgatottságomat leplezni. A förtelmes szakállú elsőtiszt épp az ilyenek miatt szokta a mutatóujjával jelentőségteljesen megkopogtatni a homlokát. Észrevettem, hogy így csinált a múltkor, amikor fenn a fedélzeten bizalmasan beszélgetett a hajóáccsal. Túl messze-voltam, egyetlen szavukat sem hallottam, mégis biztos lehettem abban, hogy ez a némajáték csakis és egyedül a hóbortos új kapitányra vonatkozik.
- Parancs, uram - fordult felém megadóan a sápadt képű hajópincér. Az ábrázata egyre elkínzottabb volt, hiszen minduntalan rákiabáltam, minden ok és értelem nélkül leteremtettem, hol kihajítottam a szobámból, hol visszaparancsoltam, és a legkülönbözőbb érthetetlen megbízatásokkal kergettem ki a kamrájából, de futólépésben.
- Hova viszi azt a kabátot?
- A szóbájába, uram.
- Ali az, már megint zápor lesz?
- Nem tudom, uram. Menjek föl megint, és nézzem meg?
- Nem, hagyja csak.
A célomat persze elértem, mert másik énem minden elejtett szót hallott. A jelenet közben mind a két tiszt mereven a tányérjára szögezte a szemét, de láttam, hogy annak az átkozott kölyöknek, a másodtisztnek meg-megrándul a szája.
Arra számítottam, hogy a hajópincér felakasztja a kabátomat, és máris jön kifele. De nagyon lassan végzett; legyűrtem az idegességemet, és nem kiabáltam utána. Aztán hirtelen ráeszméltem - különben is tisztán lehetett hallani -, hogy a fickó, isten tudja, miért, kinyitja a fürdőszoba ajtaját. Ez volt a vég. A fürdő olyan kicsi, hogy még egy macska se bújhatott volna el benne. Elakadt a szavam, és kővé dermedtem. Vártam, hogy felharsan egy döbbent vagy riadt kiáltás, meg is akartam mozdulni, de nem volt annyi erőm, hogy feltápászkodjak. Továbbra is teljes csönd. Csak nem kapta el ennek a szerencsétlennek is a torkát titokzatos második énem? Nem is tudom, mit tettem volna, ha a következő pillanatban a hajópincér ki nem lép a kajütből - becsukja az ajtót, és csöndesen odaáll a tálaló mellé.
"Meg vagyok mentve" - gondoltam. De nem! Végem van! Eltűnt! Igen, eltűnt!
Letettem a kést-villát, és hátradőltem a székben. Kóválygott a fejem. Mikor sikerült annyira összeszedni magamat, hogy elég szilárd hangon beszéljek, utasítottam az elsőtisztet, hogy este nyolckor változtassa meg a hajó irányát.
- Nem megyek fel a fedélzetre - folytattam. Azt hiszem, le fogok feküdni, és ha nem fordul meg a szél, ne zavarjon senki éjfél előtt. Nem érzem magam valami jól.
- Igen, az előbb elég rosszul nézett ki - mondta az elsőtiszt, minden különösebb érdeklődés nélkül.
Mindketten távoztak, én meg csak néztem, hogy szedi le a hajópincér az asztalt. A szerencsétlen fickó ábrázatáról semmit sem lehetett leolvasni. De szöget ütött a fejembe, hogy miért kerüli a tekintetemet. Arra gondoltam, nem ártana hallani, milyen a hangja.
- Pincér!
- Parancs, uram.
Megijedt, mint mindig.
- Hova akasztotta azt a kabátot?
- A fürdőszobába, uram. Még nem száradt meg egészen.
A szokott szorongásos hang.
Ott ültem még egy kis ideig a tiszti étkezdében. Csak nem tűnt el hasonmásom ugyanúgy, ahogy jött? A felbukkanásának még csak volt valami magyarázata, de hogy így eltűnjön, az teljességgel érthetetlen... Lassan bementem a sötét kajütbe, becsuktam az ajtót, meggyújtottam a lámpát, de nem mertem rögtön megfordulni. Mikor mégis megtettem, láttam, hogy ott áll, feszesen, a kis beugróban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez úgy ért, mint egy villámcsapás, de annyi igaz, hogy egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hátha valójában nem is létezik ez az ember. Lehet - törtem a fejem -, hogy más nem is látja, csak én? Mintha kísértettel találkoztam volna. Csak állt ott, komoly arccal, és felemelte a kezét, mintha azt mondaná: "Jézusom, de kevés híja volt!" Kevés bizony. Azt hiszem, hogy lassan-lassan annyira közel kerültem a megtébolyodáshoz, hogy ha még egy lépést teszek, már benne is vagyok. És ez a kézmozdulat állított meg.
A nagy szakállú elsőtiszt éppen ekkor fordította át a hajót más irányba. A matrózok már elfoglalták a helyüket, és a halotti csöndben jól hallottam, amikor a hátsó fedélzeten elkiáltja magát: "Fordulás!" - és aztán, ahogy a távolban, a főfedélzeten elismétlik a parancsot. A vitorlák a gyenge szélben alig adtak valamilyen remegő hangot. Aztán az is elhalt. A hajó lassan átfordult; megint várakozásteljes csönd, én is visszafojtom a lélegzetem; azt hihette volna az ember, hogy egy árva lélek sincs a fedélzeten. Aztán egy hirtelen, hangos kiáltás: "Fordítsd át a fővitorlarudat!" - igen, ez törte meg a varázst, és miközben odafent az emberek nagy zajjal és dobogással futni kezdtek a fővitorlarúd fordítókötelével, mi ketten a kajütben odaálltunk a szokott helyünkre, az ágy mellé. Meg se várta, hogy kérdezzem.
- Hallottam, hogy itt motoz, és még éppen le tudtam kuporodni a fürdőszobában - súgta. - ,Éppen csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy a karja beférjen, és felakasztotta a kabátot. Mégis...
- Erre igazán nem számítottam - súgtam vissza, és most még jobban ámultam azon, mennyire hajszálon múlt a megmenekülésünk, és még jobban csodáltam benne azt a szilárdságot, ami a legnagyobb veszedelemben sem hagyta el. Még csak nem is volt izgatott a hangja. Kettőnk közül nem ő látszott megháborodottnak. Nem, ő igazán épelméjű volt. És ezt újra be is bizonyította, mikor megszólalt suttogó hangon:
- Nem szabad még egyszer megszületnem.
Olyan volt, mintha egy szellem mondta volna. Pedig csak arra utalt, hogy a kapitánya kénytelen-kelletlen beletörődött az öngyilkosság gondolatába. Ez adott az ő számára újabb lehetőséget - ha ugyan egyáltalán képes voltam felfogni, milyen rugók mozgatják ezt a rendíthetetlen és céltudatos akaratot.
- Ki kell tennie, mihelyt elérjük a kambodzsai part mentén a szigeteket - folytatta.
- Méghogy kitenni! Nem holmi ifjúsági regényben élünk I - tiltakoztam. Suttogva, kissé gúnyosan próbálta megértetni velem:
- De még mennyire nem! Nincs is ebben semmi meseszerű. Csak éppen nem lehet mást tenni. Nem is kérek többet. Ne higgye, hogy attól félek, ami otthon várna rám - a börtöntől, bitófától vagy más effélétől. De azt se higgye, hogy hajlandó vagyok odaállni egy parókás aggastyán és tizenkét tiszteletre méltó szatócs elé és magyarázkodni! Hogyan is tudnák megítélni, bűnös vagyok-e, vagy sem - és hogy egyáltalán mi a bűnöm? Ez egyes-egyedül rám tartozik. Hogy is mondja az írás? "Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a föld színéről." Rendben van. Engem is eltöröltek a föld színéről. És éjszaka, úgy, ahogy jöttem, el is fogok tűnni.
- Szó se lehet róla l - mormogtam. - Nem teheti meg!
- Nem tehetem meg? ... Hát meztelenül, mint a Végítélet napján a lelkek, csakugyan nem. Makacsul ragaszkodni fogok ehhez a hálóruhához. Mert még nem érkezett el az ítélet napja... és... de különben maga nagyon is jól megértette az egészet!
Hirtelen elszégyelltem magam. Mert csakugyan megértettem mindent, és csak valamilyen hamis érzelem, egyfajta gyávaság volt az oka, hogy az előbb haboztam, és nem akartam visszaereszteni a vízbe az emberemet.
- Holnap éjszakáig szó se lehet róla - leheltem. - A hajó most a parttól távolodóban van, és a szél is cserbenhagyhat minket.
- Nekem az is jó, de csak ha megérti... - suttogta. - De hiszen természetes az, hogy megérti! Nagy öröm, hogy van valaki, aki ilyen jól megérti. Mintha készakarva lett volna ott a fedélzeten! - És ugyanígy susogva, mintha folyton olyan dolgokat mondanánk egymásnak, amit jobb, ha nem hall senki más, hozzátette: - És ez igazán csodás.
Ott maradtunk egymás mellett, és tovább beszélgettünk, néha nagyokat hallgatva vagy csak nagy ritkán szólva egy-egy szót. Ő, mint mindig, most is kinézett a kis, kerek ablakon. Gyenge szellő legyintette meg az arcunkat időről időre. A hajó pedig akár a dokkban is állhatott volna, olyan csendesen és egyenletesen hasította a vizet, ennek a kísérteties, még csak nem is morajló, néma és sötét tengernek a vizét.
Éjfélkor fölmentem a fedélzetre, és az elsőtiszt nagy döbbenetére átfordítottam a hajót a parthoz közelítő csapásra. A borzalmas pofaszakáll ott röpdösött körülöttem, némán bírálva engem. Ha csak arról lett volna szó, hogy minél hamarabb kikerüljünk ebből az álmos öbölből, bizonyára nem ezt a megoldást választom. Azt hiszem, az elsőtiszt meg is mondta a másodtisztnek, mikor felváltották egymást, hogy egy fikarcnyi ítélőképesség se szorult belém. De a másodtiszt csak ásított rá. Ez az arcátlan tacskó olyan álmosan csoszogott fel és alá, olyan lomha nemtörődömséggel tehénkédért rá a korlátra, hogy keményen rá kellett szólnom:
- Mi az, még nem ébredt föl teljesen?
- Igenis, uram, ébren vagyok!
- Akkor szedje össze magát, és viselkedjen ennek megfelelően. Őrszolgálaton van! Figyeljen, mert ha az áramlás is segít, hajnal előtt nagyon közel kerülhetünk valamelyik szigethez.
Az öböl keleti partját, elszórtan vagy csoportosan szigetek szegélyezik. A hegyes partvidék két háttere előtt csendesen úsznak a nyugodt, ezüstös vízen, némelyik szürke és kopár, némelyik sötétzöld és kerek, mint az örökzöld bokrok, a nagyobbak pedig egy-két mérföld hosszúak és kusza növénytakarójuk mögül ki-kivillannak a szürke sziklabordák és csúcsok. Nem tudnak róluk sem a kereskedők, sem az utazók, jóformán még a térképeszek sem, és máig is megoldatlan rejtély, kik és hogyan élnek itt A legnagyobb szigeteken bizonyára vannak falvak - vagy legalább halásztelepek -, és a bennszülöttek csónakjaik segítségével, valamilyen kapcsolatot tartanak fenn egymással és a világgal. De ezen a délelőttön, amikor az alig érezhető szellő lassan sodort feléjük, sem embert, sem csónakot nem láttam, pedig távcsövemet szakadatlanul a szétszórt szigetcsoportra szegeztem.
Délben sem adtam parancsot a hajó irányának megváltoztatására, és ettől az elsőtiszt szakálla kezdett idegesen borzolódni, és újra meg újra megjelent a közelemben. Végül csak ennyit mondtam:
- Tovább megyünk a part felé. Tovább, amilyen közeke csak tudunk.
Szemében nemcsak döbbent meglepetés, hanem vad indulat is tükröződött, egy pillanatra valóban ijesztő látvány volt.
- Jóformán semmire sem mentünk az öböl közepén - folytattam, csak úgy félvállról. - Ma éjjel megpróbálunk egy kis parti szelet kifogni.
- No de ilyet! Úgy gondolja, uram, hogy a sötétben, itt a sok fene sziget, szirt és zátony kellős közepén?
- Hát... ha van errefelé parti szél egyáltalán, közel kell menni a parthoz, hogy ki tudjuk fogni, nem igaz?
- No de ilyet! - mormogta még egyszer a bajusza alatt. Egész délután álmatag és töprengő képet vágott, ami az ő esetében a teljes tanácstalanság jele volt. Vacsora után visszavonultam a kajütömbe, mintha le akarnék pihenni. Ott aztán kiterítettünk egy térképet az ágyon, és összedugtuk fölötte sötét koponyánkat.
- Ez az - mondtam. - Ez lesz Koh-Ring. Napkelte óta figyelem. Két domb van rajta, és egy mélyen fekvő rész. És kell hogy lakjanak rajta. Ott a szigeten túl, a parton, valamilyen nagyobb folyó torkolata, legalábbis annak nézem. Feljebb a folyó mentén biztos van valami városféle is. Szerintem messze ez a legjobb lehetőség.
- Nekem minden jó. Legyen Koh-Ring.
Elgondolkozva nézte a térképet, mintha valamilyen roppant magaslatról vizsgálná a távolságokat, az esélyeit - mintha a saját parányi alakját is látná, ahogy Kokinkína sivár mezőin vándorol, és aztán legyalogol a térképről, ismeretlen tájak felé, és eltűnik szem elől. És úgy éreztem, hogy két kapitánya van a hajónak, ketten határozzák meg az utat. Izgatott voltam és nyugtalan, folyton felrohangáltam a fedélzetre, aztán meg vissza, még ahhoz sem volt türelmem, hogy felöltözzem. A hálóruhámban maradtam, szalmapapucsot meg széles karimájú kalapot vettem hozzá. Az öbölben olyan nyomasztó volt a hőség, hogy a legénység semmi kivetnivalót nem talált szellős öltözékemben.
- A sziget déli csücske mellett fogunk elhaladni, ha tartjuk az irányt - súgtam a fülébe. - Isten tudja, hány órakor, de minden bizonnyal sötétedés után. Oda fogom állítani, mondjuk, fél mérföldnyire a parttól, már amennyire sötétben meg lehet Ítélni...
- Csak legyen óvatos - mormogta intő hangon, és én hirtelen ráeszméltem, hogy ha az első utamon, valami balul üt ki, alighanem egyszer s mindenkorra eljátszom a jövőmet, tönkreteszem a kilátásaimat az egyetlen pályán, amelyre alkalmas vagyok.
Nem maradhattam tovább a fülkében. Intettem neki, hogy húzódjon a kuckójába, és felkapaszkodtam a hátsó fedélzetre. A koravén tacskó volt őrségen. Egy darabig fel-le jártam, kimódoltam az egészet, aztán odahívtam magamhoz.
- Nyittassa ki néhány emberrel a hátsó fedélzet oldalnyílásait - mondtam csöndesen.
Olyan arcátlan volt, vagy annyira megfeledkezett magáról a képtelennek tetsző parancs hallatára, hogy megismételte:
- Nyittassam ki az oldalnyílásokat? Na de miért, uram?
- Ne törődjön mással, csak teljesítse, amit mondok. Megmondtam. Nyissák ki teljesen, és rögzítsék gondosan.
Elvörösödött és odébbállt, és azt hiszem, mondott valami cifrát a hajóácsnak arról az üdvös szokásról, hogy aranyat ér kiszellőztetni a hátsó fedélzetet. Tudom azt is, hogy benézett az elsőtiszthez, neki is elmondta a dolgot, mert véletlenül a szakállas is meg talált jelenni a fedélzeten, és lopva méregetett messziről - alighanem a részegség vagy az elmebaj külső jeleit kereste.
Nem sokkal vacsora előtt annyira elfogott a nyugtalanság, hogy egy pillanatra be kellett néznem másik énemhez. Meglepődve láttam, hogy nyugodtan ül a helyén, szinte már természetellenes, nem is emberi nyugalommal.
Sietve-suttogva elmondtam neki, mik a terveim.
- Olyan közel megyek a parthoz, amennyire lehet, aztán átfordítom a hajót. Meg fogom találni a módját, hogy becsempésszem magát a vitorlaraktárba. Az előtérből nyílik, de van egy másik négyszögű nyílás is rajta, ahol a vitorlákat szokták kihúzni. Nos, ez közvetlenül a hátsó fedélzet elé vezet, és jó időben mindig nyitva van, hadd szellőzzenek a vitorlák. Mikor a hajót szembefordulással megállítjuk, és a matrózok mind hátul lesznek, a fővitorla fordítókötelénél, szabad az út: surranjon ki, és aztán le a vízbe, a fedélzetnyílás nyitva van. Rögzíttettem mind a kettőt. Az egyik kötél végén ereszkedjen le a vízbe, mert tudja, a csobbanás... Még meghallaná valaki, és az könnyen szörnyű kellemetlenséggel járna. Hallgatott egy darabig, aztán odasúgta:
- Megértettem.
- Nem fogom látni, amikor elmegy - folytattam, bár nehezemre esett. - Ami a többit... Hát csak azt remélem, hogy én is megértettem.
- Megértette. Az első pillanattól az utolsóig.
Most éreztem először valamilyen feszültséget, bizonytalanságot a hangjában. Megragadta a karomat, de megszólalt a vacsorára hívó csengő, és én összerezzentem, ő nem. Lassan elengedett.
Vacsora végeztével nem mentem vissza a fülkémbe, csak jóval nyolc után. A gyenge, de nem szűnő szél harmatot hozott; a vitorlák átnedvesedtek, sötétebbnek látszottak, de a szél hajtóerejét tökéletesen ki tudták használni. Tiszta, csillagos volt az éjszaka, a víz sötéten csillogott, a fénytelen, homályos foltok pedig, ott, az alacsonyan járó csillagok között a lebegni látszó szigetecskék voltak. Egy nagyobbat is ki lehetett venni, távolabb, balra előttünk - tekintélyt parancsoló árnya jókora darabot hasított ki az égből.
Mikor benyitottam a fülkébe, hátulról láttam magamat, a térkép fölé hajolva. Előbújt a beugróból, és ott állt az asztalnál.
- Most már elég sötét van - suttogtam.
Hátralépett, nekitámaszkodott az ágyamnak, és nyugodtan, csöndesen nézett maga elé. Én leültem a heverőre. Nem tudtunk mit mondani egymásnak. Fejünk fölött fel és alá járt az őrszolgálatos tiszt. Egyszerre meggyorsultak a lépései. Tudtam, hogy mit jelent ez: megindult a lejáró felé. Nemsokára hallottuk is a hangját az ajtón keresztül.
- Elég gyorsan haladunk a part felé, uram. Közel a szárazföld.
- Rendben van - feleltem. - Máris megyek föl.
Megvártam, hogy kimenjen a tiszti étkezdéből, aztán felálltam. Hasonmásom is megmozdult. Elérkezett az ideje, hogy utolsó szavainkat elsuttogjuk egymásnak, hiszen egyikünk sem hallotta soha a másik természetes hangját.
- Figyelj én ide! - nyitottam ki az egyik fiókot, és három aranyat vettem elő. - Ezt mindenesetre tegye el. Hat aranyam van, szívesen oda is adnám valamennyit, de tudja, gyümölcsöt és főzeléket kell vennem a bennszülött csónakosoktól, mikor átkelünk a Szunda-szoroson.
Megrázta a fejét.
- Tegye csak el - sürgettem, kétségbeesett susogással. - Ki tudja, mire...
Mosolygott, és jelentőségteljesen rámutatott a pizsamakabát egyetlen zsebére. Valóban nem volt valami biztonságos. Előszedtem egy hatalmas, régi selyemzsebkendőt, belekötöttem a három aranyat a sarkába, és a kezébe nyomtam. Azt hiszem, meghatódhatott, mert a végén mégiscsak elvette, és gyorsan a meztelen derekára kötötte, a pizsamakabát alá.
Egymásra néztünk; hosszú idő telt el így, aztán, még mindig felé fordítva a szememet, kinyújtottam a kezem, és eloltottam a lámpát. Átvágtam az étkezőfülkén, és tárva-nyitva hagytam a szobám ajtaját...
- Pincér!
Még mindig ott serénykedett a kamrában, nagy buzgalmában még lefekvés előtt tisztára akarta csutakolni az ecetes- és olajosüveg fémállványát. Nem szerettem volna, ha az elsőtiszt, akinek a fülkéje pont szemben volt, fel találna ébredni, ezért halkabban beszéltem a szokottnál.
- Igen, uram! - mondta, és ijedten nézett körül.
- Nem hozna nekem egy kis forró vizet a konyhából?
- Attól tartok, uram, hogy már elég régóta nem ég a tűz a konyhában.
- Jó, menjen és nézze meg.
Gyorsan felszaladt a lépcsőn.
- Most - súgtam, bár elég hangosan, talán túl hangosan is, de féltem, hogy egyáltalán nem tudok megszólalni. Egy pillanat, és máris ott volt mellettem - a megkettőződött kapitány megkerülte a lépcsőt -, végig egy szűk, sötét folyosón... be a tolóajtó mögé. A vitorlaraktárban voltunk; négykézláb küzdöttük előre magunkat a vitorlákon. Hirtelen eszembe jutott még valami. Elképzeltem, hogy mezítláb és hajadonfővel rovom az utat, és a nap vadul tűz sötét koponyámra. Lekaptam nagy karimájú kalapomat, és megpróbáltam ott, a sötétben, rátukmálni másik énemre. Félrehajolt, el akarta hárítani magától, csöndesen. Nem tudom, mit gondolhatott rólam, de aztán hirtelen megértette és elfogadta, összeért a kezünk, aztán egy percre hosszan, keményen megszorítottuk egymás kezét... És egyikünk se szólt egy szót sem, mikor elváraink.
Mire a hajópincér visszaérkezett, már ott álltam a kamra előtt, nyugodtan.
- Sajnálom, uram. Alig langyos a víz. Gyújtsam meg a borszeszégőt?
- Nem, hagyja csak.
Lassan felsétáltam, a fedélzetre. Most már lelkiismereti kérdés volt, hogy olyan közel menjek a parthoz, amennyire lehet - mert amikor a hajót szembefordulással megállítjuk, ki kell ugrania. Kell! Nincs visszaút számára. Egy kis idő múlva átmentem a szél alatti oldalra, és amikor láttam, milyen közel van a part, majd kiugrott a szívem a helyéből. Más körülmények közt egyetlen pillanatig se tartottam volna ezt az irányt.
A másodtiszt aggódó arccal követett.
Csak néztem előre, míg azt nem éreztem, hogy ura vagyok a hangomnak.
- Baj nélkül elmegyünk mellette - mondtam csöndesen.
- Csak nem akarja megkísértem, uram? - dadogta hitetlenkedve.
Ügyet se vetettem rá, de felemeltem egy kissé a hangom, hogy a kormányos is meghallja:
- Szélnek fordítani, és tartani az irányt!
- Értettem, uram! Szélnek fordítani, és tartani az irányt l
A szél meglegyintette az arcomat, de a vitorlák nyugodtan álltak, és minden csendes volt körülöttünk. Nem volt erőm türelmesen figyelni, vajon nőnek-e, közelednek-e a sziget sötét körvonalai. Lehunytam a szemem - mert közelebb kell mennünk! Közelebb! És elviselhetetlen volt ez a csöndesség. Csak nem állunk egy helyben?
Mikor megint kinyitottam a szemem, a szívem hatalmasan meglódult. Ott magasodott fölöttünk Koh-Ring déli dombja, sötéten, mintha magának a végtelen éjszakának egyik egeket ostromló szilánkja volna. Egyetlen fény se villant, egyetlen hang se szállt felénk erről a roppant, fekete tömbről. Egyre közeledett, feltartóztathatatlanul, pedig máris szinte karnyújtásnyi távolságra volt. Homályosan láttam, hogy az őrség tagjai összesereglenek a középső fedélzeten, és csendben figyelnek, félelemmel vegyes tisztelettel.
- Tovább megyünk előre, uram? - szólalt meg egy bizonytalan hang közvetlen mellettem.
Rá se hederítettem. Még közelebb kellett mennem.
- Szélnek fordítani, és tartani az irányt. Nem szabad megállni. Nem érnénk vele semmit - figyelmeztettem a kormányost.
- Nem látom a vitorlákat valami tisztán - felelte a kormányos furcsa, elcsukló hangon.
Vajon elég közel vagyunk-é? Igen, most már igen. A sziget már nem is sötét árny volt, hanem maga a megtestesült feketeség; valósággal elnyelt bennünket, máris szinte belevesztünk, végérvényesen és menthetetlenül belevesztünk.
- Hívja ide az elsőtisztet - szóltam a mellettem álló fiatalembernek, aki néma volt, mint a sir. - És: mindenki a fedélzetre!
A hangom felerősödve, megsokszorozódva verődött vissza a domb oldaláról. Hallottam, hogy az emberek karban ráfelelnek:
- Mindenki a fedélzeten, uram.
Aztán megint síri csönd; a nagy árnyék még mindig közeledett, egyre magasodott, némán és sötéten. Olyan halotti némaság ülte meg a hajót, mintha Kharón ladikja volna, és ott siklana az alvilág kapujában.
- Uramisten! Hol vagyunk?
Az elsőtiszt hördült fel így, a közvetlen közelemben. A döbbenettől a földbe gyökerezett a lába, és most még ez a förtelmes szakáll sem tudott egy kis tartást kölcsönözni neki. Összecsapta a kezét, és a szó szoros értelmében feljajdult:
- Végünk van!
- Csöndesebben! - mordultam rá. Halkabb hangon folytatta, de a mozdulatán látni lehetett, mennyire kétségbe van esve.
- Mi a csudát keresünk itt?
- Ki akarjuk fogni a parti szelet. Tépni kezdte a haját, és mindenről megfeledkezve, nekem támadt:
- Sose fogunk kijutni innen. Ezt aztán elintézte, uram. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Nem fog elmenni mellette, és túl közel vagyunk ahhoz, hogy megálljunk. Megfeneklik, mielőtt meg tudnánk fordulni. Édes Istenem!
Elkaptam a karját, mert éppen öklözni kezdte volna szegény szerencséden koponyáját, és jó erősen meg ráztam.
- Jaj, máris megfeneklett - óbégatta, és megpróbált kiszabadulni a kezem közül.
- Ne mondja!... Hé! Szélnek fordítani, és tartani az irányt!
- Igen uram. Szélnek fordítani, és tartani az irányt! - ismételte a kormányos, ijedt, vékony gyerekhangon. Nem eresztettem el az elsőtiszt karját, csak ráztam és ráztam.
- Fordulásra készülni! Hallja? - megrázom. - Maga előremegy... - megrázom - megáll szépen, és befogja a száját… - megrázom - és inkább arra ügyel, hogy az orrvitorlákat rendesen áthúzzák! - és rázom, és rázom, és rázom.
És egész idő alatt nem mertem a szigetre pillantani, nehogy cserbenhagyjon a bátorságom. Aztán eleresztettem a fickó karját, ő pedig úgy rohant előre, mintha a bőrét kellene mentenie.
"Vajon mit szól ebhez a felforduláshoz a hasonmásom a vitorlaraktárban" - gondoltam. Minden szót hallania kellett - és meg kellett értenie, miért volt az én lelkiismeretemnek olyan fontos, hogy ennyire közel menjünk a parthoz - legalább ennyire közel.
- Fordulás!
Figyelmeztető kiáltásom olyan öblösen és vészjóslóan verődött vissza Koh-Ring fenyegető árnyékából, mintha valamilyen szakadékból kiáltoznék. Minden erőmmel a partot figyeltem. Ilyen csöndes vízen és gyenge szélben nem lehetett érezni, szélbe állt-e a hajó. Nem, nem éreztem! És a másik énem már készül, hogy kisurranjon a rejtekéből és vízbe ereszkedjen. Vagy talán már el is tűnt?...
A nagy fekete tömb, mely ott sötétlett fölöttünk, lassan kezdett elfordulni a hajó oldalától. És máris megfeledkeztem a szökni készülő titokzatos idegenről, csak az járt az eszemben, hogy nem ismerem még ezt a hajót. Egyáltalán nem ismerem. Vajon képes-e rá? És hogyan is fogjak hozzá?
Átfordíttattam a fővitorlarudat, és tehetetlenül vártam. Lehet, hogy most áll a hajó, és mindnyájunk élete kockán forog, hiszen Koh-Ring fekete árnya úgy tornyosul fölöttünk, mint az az örökös éjszaka, mint az alvilág kapuja. Mi van ezzel a hajóval? Halad-e már? Gyorsan odaléptem a korláthoz, de a sötét vizén csak azt a gyenge, foszforeszkáló csillogást láttam, ami a tükörsima és nyugodt tengert jelzi. Nem tudtam megmondani - megérezni sem, hiszen még nem ismertem a hajót. Halad-e? Valami jól látható jelre lett volna szükség, egy papírdarabra, amit a vízbe dobhatnék, akkor látnám. De nem volt nálam. Lerohanni meg nem mertem érte. Idő sem volt rá. És ekkor fáradt és elkínzott szemem megakadt valamilyen fehér, lebegő tárgyon, alig egy méternyire a hajó oldalától. Ott fehérlett a fekete vízen. Foszforeszkálva csillant meg a víz alatta. Mi az ördög lehet az? ... Aztán felismertem. Az én széles karimájú kalapom. Biztosan leesett a fejéről... és aztán hagyta, hadd ússzon. Igen, ez volt az, amit akartam - a jól látható jel, a megmentő jelzés. Már nem is gondoltam másik énemre, aki búcsút mondott a hajómnak, hogy örökre elrejtőzzön minden ismerős tekintet elől, hogy bujdosó és örök vándor legyen a földön - és még bélyeg sincs a homlokán, "hogy senki meg ne ölje, aki rátalál" -, mindössze azért, mert túl büszke hozzá, hogy magyarázkodjon.
A kalapot figyeltem - hirtelen támadt sajnálatom testet öltött bizonyítékát. Az volt a célom vele, hogy őt, szegény elárvult fejét megoltalmazzam a nap hevétől. És most, lám, mégis a hajót mentette meg - ez volt az a jel, ami kisegített tájékozatlanságomból. Igen! A hajó orra felé sodródott, és még éppen idejében mutatta, hogy hátrafelé siklunk.
- Fordítsd át a kormányt! - szóltam rá a kormányosra, aki mozdulatlanul állt, mint a cövek.
A tájolóház lámpájának fényében vadul villogott a szeme, mikor a másik oldata ugrott, és megcsavarta a kormánykereket.
Odamentem a fedélzetre levezető lépcsőhöz. Az árnyékba borult fedélzeten ott álltak a tengerészek az élővitorla fordítókötelénél, és várták a parancsot. A csillagok lassan forogtak előttünk jobbról baka. Annyira csöndes volt minden, hogy tisztán hallottam, amikor egy matróz megkönnyebbülve odaszólt a másiknak:
- Megfordult.
- Gyerünk, húzzuk meg!
Az előárbocon nagy zajjal, örömujjongás közepette fordultak át a vitorlarudak. Most már a szakállast is hallani lehetett, ontotta a parancsokat. Most már előrementünk. És végre egyedül voltam a hajómmal. Senki és semmi nem állhatott többé közénk, nem vethetett többé árnyékot arra a csöndes megismerkédesen és kimondatlan rajongáson alapuló kapcsolatra, amely a parancsnok és első hajója közt szövődik.
Mikor a hajófarban odaálltam a korláthoz, még éppen láttam, ott, az alvilág bejáratához hasonlóan, sötéten magasodó hegy árnyékának a legszélén - igen, még éppen észrevettem egy parányi, tovatűnő fehér foltot, a kalapomat, ami azt jelezte, hogy ott ereszkedett a vízre, bűnhődni készen, a fülkémben és gondolataimban élő titokzatos idegen, valóságos második énem: szabad ember és büszke úszó, aki most vág neki ismeretlen, új életének.