Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Rabindranath Tagore (1861–1941) versei
[magyar átírás: Rabindranáth Thákur]
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Áprily Lajos,
Babits Mihály,
Baktay Ervin
,
Balássy László,
Bangha Imre
,
Csoóri Sándor
,
Dsida Jenő
,
Franyó Zoltán
,
Kosztolányi Dezső
,
Naschitz Frigyes
,
Radó György
,
Vekerdi József
,
Weöres Sándor,
Zoltán Vilmos
fordításai,

továbbá köteteinek teljes fordításai:

Áldozati énekek (Szentirmay Gizella fordítása)
Eltévedt madarak (Bartos Zoltán fordítása)
A kertész (Kopácsy Margit fordítása)
A növekvő hold (Kopácsy Margit fordítása)
Szentjánosbogarak (Várhegyi Miklós és Terebess Gábor fordításai)
Kabír misztikus dalai, Rabindranáth Tagore átültetése alapján fordította Malik Tóth István

Rabindranath Tagore angolul
Broken Ties and Other Stories
Chitra, a Play in One Act
The Crescent Moon
Chronology and Conversations
Fireflies
Fruit-Gathering
The Gardener
Gitanjali
The Home and the World
Hungry Stones And Other Stories
India and China
The King of the Dark Chamber
The Post Office
Sadhana: The Realisation of Life
Selected Poetry
Songs of Kabir
Stray Birds
Thoughts from Rabindranath Tagore
Dyson, K. K. Tagore's Little Poems

Hegedüs Géza: Rabindranath Tagore

 


Versek A kertész című kötetből
Áprily Lajos fordítása

Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelemesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelenek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegő hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra írva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?

 

Szerelmem, valamikor a te poétád nagy eposzt forgatott a fejében.
Jaj, nem vigyáztam: megütötte a te csengő boka-gyűrűdet s baj történt. Dal-darabkákra tört s szétszórtan hever lábaidnál.
Régi háborúk történetének egész halmazát hányták-vetették a nevető hullámok, eláztatták a könnyek és elmerült.
Jóvá kell tenned nekem ezt a veszteséget, szerelmem. Ha igényem arra, hogy halhatatlan hírem lesz a halál után, szétfoszolt, tégy halhatatlanná életemben.
És én nem fogok gyászolni veszteségemért s nem hibáztatlak téged.

 

Nem, jóbarátaim, bármit mondtok is, aszkéta nem leszek soha.
Nem leszek aszkéta soha, ha ő nem tesz fogadalmat együtt velem.
Erős az elhatározásom, hogy ha nem találok árnyékos menedéket s nőtársat a bűnbánathoz, aszkézisre nem adom magam soha.
Nem, jóbarátaim, tűzhelyemet és otthonomat nem hagyom el soha s nem vonulok erdei magányosságba, ha visszhangos árnyékában nem cseng víg kacagás s ha sáfrányszínű köpeny vége nem lobog a szélben; s ha csendjét nem mélyíti el lágy suttogás.
Aszkéta nem leszek soha.

 

Egy álom homályos ösvényén elindultam megkeresni szerelmesem, aki enyém volt egy ezelőtti életemben.
Elhagyott utca végén állt a háza.
Kedves pávája álmosan ült rúdján az esti szélben s a galambok elcsendesedtek szögletükben.
Letette lámpását a bejáratnál s megállt előttem.
Arcomra emelte nagy szemét s ezt kérdezte némán: "Jól vagy, barátom?"
Felelni akartam, de nyelvünket elvesztettük és elfeledtük.
Gondolkoztam és gondolkoztam, de nevünk nem jutott eszembe.
Könnyek csillogtak a szemében. Jobb kezét felemelte felém. Megfogtam s álltam szótlanul.
Lámpásunk fénye lobbant egyet az esti szélben és meghalt.

 

Űzöm az aranyszarvast.
Mosolyoghattok, barátaim, de követek egy látomást, mely elillan előlem.
Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat, mert űzöm az aranyszarvast.
Ti jöttök s vásároltok a piacon s portékával megrakodva otthonotokba újra visszatértek, de engem megérintett az otthontalan szelek varázsa, nem tudom, mikor és hol.
Nincs gond a szívemben; messze magam mögött hagytam, ami tulajdonom volt.
Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat - mert űzöm az aranyszarvast.

 

Bár jön lassú lépésekkel az est s minden dalnak jelt adott az elhallgatásra;
Bár társaid nyugodni tértek s te fáradt vagy;
Bár félelem lappang a sötétben s az égbolt arca fátyolos;
Mégis, hallgass meg, madár, ó, madaram, s ne csukd még össze szárnyad.
Ez nem az erdő lombjainak a homálya, a tenger ez, mely mint egy sötét fekete kígyó emelkedik.
Ez nem a virágzó jázmin tánca, a tajték villogása ez.
Ó, hol van a napsütötte zöld part, hol a fészked?
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
A magányos éj fekszik utadon, a hajnal alszik az árnyékos dombok mögött.
A csillagok, az órákat számolva, visszatartják lélegzetüket, a gyenge hold úszik a mély éjszakában.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.
Nincs számodra remény, nincs félelem.
Nincs szó, nincs suttogás, nincs kiáltó hang.
Nincs otthon, nincs pihenésre ágy.
Csak a te páros szárnyad van és az úttalan ég.
Madár, ó, madaram, hallgass meg, ne csukd még össze szárnyad.

 

Zajlott a vásár a templom előtt.
Kora reggeltől esett s a nap már alkonyodott.
A tömeg minden jókedvénél fényesebb volt egy kislány fényes mosolya, aki egy fillérért pálmalevél-sípot vásárolt magának.
Ennek a sípnak élesen rikító öröme ott lebegett minden kacagás és zsivaj felett.
Végtelen népsokaság jött és tolongott lökdösődve. Az út sáros volt, a folyó áradt, a mező víz alá került a szakadatlan esőtől.
a tömeg minden gondjánál nagyobb volt egy kisfiúnak a gondja - nem volt egy fillérje, hogy festett pálcát vásároljon magának.
Sóvárgó szeme, mely a bódéra meredt, olyan siralmassá tette ezt az egész embersokadalmat.

 

El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól.
Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette az életbe.
Szemtől szemben állunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.

 

Ki vagy, olvasó, aki verseimet száz esztendő múlva olvasod?
Nem küldhetek neked egyetlen virágot sem a tavasznak ebből a gazdagságából, egyetlen aranysávot sem az amott lebegő felhőkből.
Nyisd ki ajtóidat és tekints szét.
Virágoskertedből szakítsd le egy száz év előtti kor eltűnt virágainak illatos emlékeit.
Szíved örömében érezd meg egy tavaszi reggel dalának eleven örömét, mely vidám hangját száz esztendő távolából küldi feléd.

 

Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Sietünk leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
Megpezsdíti a vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha késlekednénk.
Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Nincs rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
Rövid az életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló Égben.
De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

 

Ó, nő, te nemcsak az Isten kezeműve vagy, hanem a férfiaké is; mindig ők díszítenek fel a szívükből vett szépséggel.
Költők arany képek fonalaiból szőnek hálót neked; festők mindig új halhatatlanságot adnak alakodnak.
A tenger gyöngyeit adja, a bányák aranyukat, a nyári kertek virágaikat, hogy betakarjanak és elborítsanak, hogy drágábbá tegyenek téged.
A férfiszívek vágya ifjúságodra árasztotta glóriáját.
Félig nő vagy és félig álom.

 

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. érdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.

 

Az élet üvöltő rohanásában, ó, Szépség, kőből kifaragva, csendesen és némán, távol és egyedül állsz.
A nagy Idő szerelmesen ül lábaidnál s ezt suttogja:
"Szólj, szólj hozzám, szerelmem; szólj, szólj, menyasszonyom!"
De a te szavad kőbe van zárva, ó, Mozdulatlan Szépség!

 


Versek a Gitándzsáli című kötetből
Babits Mihály fordítása

Észre sem vettem a pillanatot, midőn először átléptem ez élet küszöbén.
Minő hatalom tette, hogy belenyílottam ebbe a nagy rejtélybe, mint a bimbó éjjel az erdőbe?
Midőn először tekintettem a világosságra, egy pillanat alatt éreztem, hogy nem vagyok idegen ebben a világban, hogy a névtelen és formátlan kikutathatatlan saját anyám képében vett a karjaira.
És így a halálban ugyanaz az Ismeretlen úgy fog feltűnni előttem, mintha öröktől fogva ismertem volna őt. És mivel szeretem ezt az életet, tudom, hogy épp úgy fogom szeretni a halált.
A gyermek felsír, midőn anyja leveszi jobb melléről; csak azért, hogy a másik pillanatban a másik emlőn megvigasztalódjon.

 

Kevélykedtem az emberek között, hogy én ismerlek Téged. Minden művemben a Te arcképed látják. Jönnek és azt kérdezik: "Ki ez?" Nem tudok mit felelni nekik. "Valóban - mondom - nem tudom megnevezni". Megfeddenek és megvetéssel otthagynak. S Te fenn ülsz mosolyogva.
Mesélek Terólad és maradandó dalokba öntöm meséimet. Csak úgy árad a titok szívemből. Jönnek és kérdik: "Mondj el nekünk mindent: mit jelentenek a te titkaid?" Nem tudok mit felelni nekik. "Oh ki tudja" - mondom - "mit jelentenek?" Kinevetnek erre és a legnagyobb nevetéssel otthagynak. S Te fenn ülsz mosolyogva.

 

Ha tarka játékokat hozok eléd, gyermekem, megértem, miért van oly színjáték felhőkön, vizeken, és miért vannak a virágok megfestve színekkel - ha tarka játékokat hozok elibéd, gyermekem.
Ha dalolok, hogy táncolj, akkor értem igazán, miért van zenéjük a leveleknek és miért küldik a hullámok hangos kórusaikat a hallgatózó földnek a szívéig - ha dalolok, hogy táncolj.
Ha édességeket adok mohó kacsóidba, mindjárt tudom, miért van méz a virág kelyhében, és miért telnek meg titkon édes lével a gyümölcsök - ha édességet adok mohó kacsóid közé.
Ha megcsókolom arcodat, hogy nevess, kedvesem, bizony-bizony értem, micsoda öröm árad az égből a reggeli fényben, s mily gyönyörűség az, amit a nyári szellő legyez a testemre, - ha megcsókollak, hogy nevess.

 


HANG INDIÁBÓL

Baktay Ervin fordítása

Nem hallottad csöndes lépteit?
Jön, jön, mindig jön.
Minden pillanatban és minden korban, minden nap és minden éjszaka -jön, jön, mindig jön.
Sok-sok dalt zengtem én, elmém sokféle hangulatában, de minden hang azt hirdette: jön, jön, mindig jön.
Napsugaras tavasz illatterhes napjaiban az erdei ösvényen: jön, jön, mindig jön.
Nyári éjszakák esős homályában, a felhők mennydörgő szekerén, jön, jön, mindig jön.
Minden bánatomban az Ő léptei súlyosodnak szívemre, s az Ő lábainak aranyos érintése ragyog fel örömömben.
Nem eszméltem a pillanatra, amikor először léptem át az élet küszöbét.
Minő hatalom késztetett arra, hogy létem felnyíljék e nagy misztérium számára, mint a bimbó éjféli erdő mélyén! Midőn éltem reggelén a fényre emeltem szememet, abban a pillanatban megéreztem, hogy nem vagyok idegen e világban, hogy a név és alak nélküli Kifürkészhetetlen karjaiba vett anyámnak képében.
Ugyanez az ismeretlen a halálban éppen így meg fog jelenni számomra: mintha öröktől fogva ismertem volna. És mivel szeretem az életet, tudom, hogy a halált éppúgy fogom szeretni.
A kisgyermek felzokog, amidőn anyja elveszi jobb kebléről, hogy már a következő pillanatban vigaszt találjon a bal keblén.

 


CSALOGÁNY CSATTOG

Balássy László fordítása

Csalogány csattog. Honnan tudta már
a fény előtt, hogy kél a napsugár,
midőn még az éj sárkánya az ég
köré fonta fekete kötelét?

 

Szárnyas kis hírnök, hogy talált reád
Kelet heroldja a sötéten át,
míg szunnyadtál a bozótban, s a lomb,
az ég sátra sűrűn föléd hajolt?

 

Az éjbe-merült táj felett a te
dalod volt az élet üzenete.

 

Ébredj, alvó, emeld fel homlokod,
öleld az áldó, vérpiros napot,
s zengd a csalogány ujjongó dalát!

 


AFRIKA
Csoóri Sándor fordítása

Ama hajdan-volt, zavaros időkben
midőn a mennybolt-arcú isten haragjában
ismét szétrombolt mindent, amit alkotott...
Egy napon, midőn a vigasznélküli Föld
ős-dühétől remegni kezdett,
a Vörös Tenger kezei téged, ó Afrika,
a szárazföldtől elszakítottak;
eltéptek a keleti kontinenstől
és odalöktek a hegyek közé, az erdők
alvilágába, hová alig-alig csurog be a fény,
kiszolgáltava durván a tigrisléptű sorsnak.
Más inkább kincset: te titkokat gyűjtöttél össze,
vizet tártál fel, mely hasonlatos az éghez;
s a természet rejtelmet-szülő varázsa
szerelmet támasztott benned a titokzatosság iránt.
Ó, maszkokban táncoló földrész, ijesztő ruhákba bújtál
s holdig-futó vigyorral zavartad szét a rémeket,
de ha megszólaltak fakéreg dobjaid,
szent áhitatodban szellemekért kiabáltál.

Ó, te homályba-búrkolózott,
te, akinek emberi arca
fekete hámréteg mögé rejtőzik el
méltatlan szemek tekintete elől,
megaláztattál mindörökre.
Rádtört az erőszakosok csordája,
korbács-vihart zúdított rád, az átok fekete vízesését,
bilincset hozott, mely mint a hiéna karma, tép;
jöttek a mész-arcúak, a kiművelt barbárság rettenetével,
koponyájukban éjféli sötét és kapzsiság.

Amerre jártak fölgyülemlett a gyász,
s a vérrel-öntözött ösvényeken
sár lett a könnyű por, iszonyú sár,
s e meggyalázott sár göröngyein
te szomorú búcsúzásra készülődtél.
S ugyanekkor az óceán tulsó partján
galamb-álmú harangok szóltak
a naptámadat s az alkonyat óráiban,
dicsőítvén a boldogító istent;
rózsák és gyerekek gömbölyödtek,
s költők énekeltek a láthatatlan szépség
diadaláról versenyezve...

De most, amikor a nyugati szél
élesen süvít, napnyugta előtt,
most, amikor álcázott odujukból
előbujnak a ragadozók és üvöltenek,
jövő század költője,
jelenj meg az elerőtlenedő világon
s kiálts oda a lelkiismeretét eltékozolt hódítónak:
csak ennyit kiálts: „Térj észre, őrült!”
Az állati hangok jajdulása közt
ez lesz a legutolsó szó –
az emberiség tisztán kimondott szava.

 


ÁLDOZATI ÉNEK
Dsida Jenő fordítása

Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.

Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
kesereves, meddő, pattalan vizen.

Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.

Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.

 


Ő JÖN!

Franyó Zoltán fordítása

Nem
halljátok lépte hangját, hogyan suhan szelíd szelekkel? Ő jön, ő jön, ő jön! Miden
órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön! S én dalolva,
mint a részeg, bűvös dallal dalt idézek, s minden éneken keresztül,
halk, közelgő
lépte rezdül, ő jön, ő jön, ő jön!

Illatos
tavasz tüzében, mély vadon illatos árnyán ő jön, ő jön, ő jön! Dörgő fellegek
batárján, nyári zápor enyhe szárnyán ő jön, ő jön, ő jön! És ha mély kínok gyötörnek,
mindennél különb gyönyörnek üdveként megint e kába bús kebelhez ér a lába, ő jön,
ő jön, ő jön!

 

HIÁBA VÁRLAK
Franyó Zoltán fordítása

Felhők
torlódnak – köröttem fénytelen boru van. Miért kell rád hiába várnom lent a kertkapúban?
Itt a végső napsugárnak fényövében egyre várlak. Nappal ember-ár sietség, zúg
körül gyanutlan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban?

Elrejtőzöl
tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy' lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban.

 

A RABTARTÓ RABSÁGA
Franyó Zoltán fordítása

„Ó, valld meg, árva rab, ki vert bilincsbe?”

„Az én uram volt – így felelt a rab –,
azt hittem, engem illet földi kincse,
s hatalmam által bárkin túlteszek;
kincstáramat megtömtem színarannyal,
mely csak királyomat illette meg.
Midőn az álom elfogott, kinyúltam
az ágyon, mely nemes gazdámra várt,
és ébredéskor láttam, hogy csalárd
kincstáram foglya én magam vagyok.”

„Rab mond nekem, ki fűzte rád a láncot?”

„Én voltam az – felelte most a rab –,
ki gonddal kovácsolatam ezt a láncot.
Azt hittem, hogy hatalmam győzhetetlen,
rabláncon tarthat egy egész világot,
s zavartalan szabadságban hagy engem.
Így éjjel-nappal óriási tűzben
sok száz kegyetlen kalapácsütéssel
vesződtem, míg a láncot összefűztem.
Mikor kész volt a mű, s a láncszemek
eggyéfonódtak oldhatatlanul –
azt kellett látnom, hogy vaskarmai
csak engem, engem fognak át rabul.”

 

A FÖLD DRÁGA PORA
Franyó Zoltán fordítása

A
földön minden szép – a völgyek, ormok és szép, mi bőséget terem s erőt; oly szép
a föld – és én a porba omlok a földi por előtt.

A
titkos ősanyag még szebbre szépül; az elmúlásban ez picinyke rész, mely szétporladva
új relytéjbe épül, s a mindenségbe vész.

Örömre
szít korábbi életemből a nagy szabály, mely szebb, mint bármikor: hogy halhatatlanság
lesz rög-szívemből, legdrágább földi por.

 

A FÖLTÁMADT EMBER
Franyó Zoltán fordítása

Nézzétek, itt jön ő – a nagy hatalmú földlakó! A réten minden kis, fakó fűszál
kivánja, remegve várja. A kagyló-kürt szavától zeng az istenek hona, s az emberek
között rivall a harci harsona. Nézzétek, oly közel van már az óra, midőn új élet
támad virradóra, a folytó éjjel védőgátjai így fognak porrá mállani.


Az új lét friss, hívó szavához
a visszhang új vigaszt sugároz,
s a hajnal orámról a hang ezerfelé rezeg:
„Ne féljetek! Ne féljetek! A föld feltámadt emberének
győzelem, győzelem!”
Ezt visszhangozza most az ének
át a mély, mély égen.


A BAJADÉR
Kosztolányi Dezső fordítása

Az út porán Madera kapujánál
Ugaponta közönyösen hevert.
A kapu zárva volt, a lámpa oltva,
az ég bús arca felhőkkel kevert.

A jámbor alvó mellett csöndbe rezzent
egy női láb. Az ékszere dalolt.
A pap ocsúdva látja, lámpa lobban,
s két szem tekint rá, lágyan, mint a hold.

A bajadér bámulta Buddha papját,
kösöntyű lángolt pálma-termetén
és részegen az ifjúság borától
szólt az alvóhoz: "Mért vagy itt, szegény?

Nem méltó hozzád a por és a bánat,
"ne a port csókold, adj csókot nekem",
... "Csak menj előre lassan, én követlek,
ha kell, melletted termek, gyermekem!"

Szilaj villám nyargalt az égen által
és Ugaponta mélázott tovább,
a lány remegve menekült hazáig
és ő szomorún nézte lábnyomát.

*

És múlnak hónapok esőbe, fénybe
és Ugaponta némán megbúvik.
És a tavasz jön tréfás furulyákkal -
akkor a Szent kimegy a kapuig.

Ki fekszik ott Madera kapujánál,
ki az, akit az úti por takar,
ki az, kinek kelés nő rózsa-mellén,
s elpoklosítja a fekete var?

A bajadér! A pestis rágja testét!
Ide kergették a kapu elé!
Nincs egy barátja, aki száraz ajkát
egy korty szelíd vízzel üdítené!

Ugaponta fejét ölébe vette,
és ült vele az út porába lent
és megitatta és sebét bekente
és megszentelte életét a Szent.

"Ki vagy?" kiált a nő, "Irgalmas angyal!"
"Te jó, miért adsz annyi jót nekem?"
"... Mert megígértem, hogyha kell, követlek,
s most itt vagyok melletted, gyermekem."

 

VAK LEÁNY
Kosztolányi Dezső fordítása

Egy vak leány jött a kertembe reggel
s virágfüzért adott, zöld levelekkel.

Én a virágot a nyakamba tettem
s könny csillogott föl mind a két szememben.

A lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott,
vak vagy te is, akárcsak a virágok.

Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál".

 

LÁMPA AZ ÚTRA
Kosztolányi Dezső fordítása

Béke veled, béke szívem.
Válni kell, váljunk szelíden.

Teljesülés ez a bús út.
Nem halál. Mondj néma búcsút.

Bánatunkból dal, mesés lesz,
vágyunkból emlékezés lesz.

A fészekről messze röppen,
száll, tovább, vidám körökben.

A kezed még lanyha, drága,
halk legyen, mint éj virága.

Csöndben állj, Föld és - csodás dal -
most beszélj a hallgatással.

Lámpámat magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.

 


ÉGI ÜZENET
(Töredék)
Naschitz Frigyes fordítása

Szívem felfogja szózatod
vakít a zsenge nap.
Orcád az orcámra simul
szemed szememben fészket rak.
Lelkem szavaddal felvidul
és lábad előtt térdre hull.

 


AHOL A SZELLEM...

Radó György fordítása

Ahol 
a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad a tudás, és
ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta törmelékké;
ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
ahol az értelem tiszta folyója
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé –
a szabadságnak e mennyországa
engedd, Atyám,
felébredni hazámat.

 


DAL
Weöres Sándor fordítása

Miért aludt el a mécs-láng, miért?
Szellőtől óvtam a köpenyemmel,
ezért aludt el a mécs-láng, ezért.

Miért száradt ki a folyó, miért?
Gátat vontam rá, hogy enyém legyen,
Ezért száradt ki a folyó, ezért.

Miért pattant el a lant-húr, miért?
Oly dalba fogtam, nem bírta jármát,
ezért pattant el a lant-húr, ezért.

 


TE ALKOTTÁL VÉGTELENNEK INDIA

Zoltán Vilmos fordítása


Te alkottál végtelennek,
Mert úgy tetszett a szívednek --
Lelkem törékeny edénye,
Mert akartad, testet öltött,
Újra, újra kiüríted,
S friss élettel újratöltöd.

Ezt a kicsiny nádtilinkót
Mindenütt hordod magaddal
És betöltöd a világot
Örökké új dallamokkal.

Kezed halk érintésére
Szívem bilincse lepattan,
S ujjongó szavak születnek
Arra, ami mondhatatlan.

Amit adsz, oly véghetetlen,
Hogy nem fér el két kezemben --
Évek tűnnek, korok múlnak,
Folyton töltesz dús kezekkel,
De az edény nem telik meg,
S ahova tölts, mindig lesz hely.