Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

6.

Azonban Mohamed kezdé sejteni, hogy ereje fogy s közeledik a sírhoz. Ibrahim, egyetlen fiának halála, a folytonos magasztult lélekállapot, a feszített gondolkodás, elméjének örökös ingerültsége, sőt láza, mi nála tehetség és betegség volt egyszersmind, testi fáradságok, az apostolság s uralkodás emésztő gondjai, s talán az említett megmérgezés is erejét megtörték. Ily előérzetekben határozta el életerejének utolsó maradványát egy búcsúzó mekkai zarándoklásra fordítani.
Ennek híre elterjedvén, városokból, falukból, messze síkokról, szírtes hegyekből, szóval Arábia minden részeiből tolongva gyűltek a tribusok a zarándok-prófétát utolsó búcsújában elkísérni. Medina körül az árnyékos völgyekben ezer meg ezer sátor kelt mint egy varázsütésre, s oly szép, festői, csodálatos, mint új tünemény volt az eddig viszálkodásban élt népeket felebaráti egyetértésben szemlélni s egy közös vallásban egyesülve látni. Kíséretének számát némelyek 55, mások 90, mások viszont 114 ezerre teszik, a több száz volt az áldozatra szánt tevék száma, melyek virágkoszorúkkal s lengő színes zászlókkal fölcifrázva haladtak s sivatag homokán. Nehány mértföldnyi hosszú vonalt képezve mendegélt a tarka zarándok-tábor, hegyek ormain most felvillanva, majd völgy torkában elenyészve, s könyörgéseitől s búzgó jajjaitól visszhangozva zengtek a puszták.
Mekkába megérkezvén, búcsújárásban szorosan tartá magát az Ábrahám által megszentelt szertartáshoz, s ezen utolsó búcsújárása szolgál e részben a muzulmánoknak mintául maiglan. Gyöngesége miatt gyalog nem mehetvén, teveháton járta körül a Kábát, így mene a Zem-Zem szent forráshoz is, hol lenyíratván hajfürteit, azokat tanítványai drága ereklye gyanánt őrizték meg. Több ízben, mint hattyú, ki végdalát énekli, szokatlan lelkesedéssel szónoklott a hitágazatokról, hol a Kábában, hol a Szába halmán; itt egy tevehátrul, hogy a hegyoldalt, mint amphitheatrumot elborító sokaság által annál jobban láttathassék - teve volt az ő papi széke, illő szószék a puszták oraculumának. Minthogy pedig betegség s számtalan szónoklás miatt hangja gyönge s a tér nagy: maga a szabad természet volt; csengőbb hangú tanítványai bizonyos távolságra helyeztettek el, kik a próféta szavait mint felállított őrök szájról-szájra átadván, azokat a számtalan hallgatók körében mintegy visszhangoztatták.
Egyik beszédét, talán épp az utolsót, a hagyomány csaknem szó szerint ekképp tartá fenn:
"Ó emberek! Figyeljetek szavaimra, mert nem tudom, ha ez év elmúlván, vajon fogtok-e többé itt látni. Ó hallgatóim, én is ember vagyok, hozzátok hasonló; a halál angyala bármely pillanatban megjelenhet, és parancsának engedelmeskednem kell.
Legyetek irgalmasok és méltányosak egymás iránt.
Mindenkinek élete s vagyona szent legyen mindenki előtt, mint egy hónap és e nap a hívőknek szent.
Tudjátok meg, hogy valamennyien megfogtok jelenni az Úr előtt, ki cselekedeteikről számot kívánand.
Minden, ki letéteményt fogadott el, hűségesen adja viszsza azt, midőn visszakéretik.
Minden, ki felebarátjának kölcsönt ád, kamatot azért ne kívánjon. Az adós ne adja vissza, csak a tőkét.
A kölcsön adott összegek kamata eltöröltetik, kezdve azon összegeken, mikkel mások nekem tartoznak.
A gyilkos többé ne bosszúltassék meg, kezdve azon, ki megölte öcsémet Rabiát, fiát Haritnak, ki Abd al Motálleb fiavolt.
Egy évben tizenkét hó leend, melyből négy különösen szent lesz.
Ó emberek, ti bírtok joggal hitveseiteken, mint ezek bírnak joggal rajtatok. Az ő tisztök, házatokat paráznaság által meg nem becsteleníteni; ha ez ellen vétenek, Isten megengedi őket elhagyni, sőt megfenyíteni, de nem halállal. Bánjatok velök kímélettel és gyöngéden. Gondoljátok meg, hogy ők hajlékaitokban olyanok, mint a foglyok, kik úr alá vannak vetve, és akik magoknak semmit sem tartottak fel. Ők Isten nevében nektek átadták testöket és leköket. Ők egy szent letétemény, melyet Isten bízott kezeinkre.
Ó emberek, figyeljetek szavaimra és véssétek jól azokat lelkeitekbe. Én nektek egy törvényt hagyok, mely, ha hozzá állhatatosan ragaszkodtok, örökre megőriz a bálványozástól, a hitetlenségtől, a tévelytől;egy világos, érthető, határozott törvényt, a Koránt, mely nekem az ég által jelentetett ki.
Ó emberek, figyeljetek szavaimra és véssétek azokat lelkeitekbe. Tudjátok meg, hogy a muzulmánok mind egyenlők és testvérek. Senki ne tulajdonítsa el magának, mi felebarátjáé, hacsak ő azt neki szabad akaratjából nem adja. Óvakodjatok az igazságtalanságtól, ez rátok örök kárhozatot vonna.
Ó én Istenem - kiálta fel, mint egy ember, ki bíráját bizalommal kérdezi - jól betöltém-é hivatásomat?"
Igen, prófétánk, te azt jól betöltéd - kiálta ezer torokból a nép.
"Ó Istenem - mondá a próféta több nyugalommal - halld meg mellettem teremtéseidnek e tanúskodását."
És szülővárosától örökre elbúcsúzván, mint jött, Medinába visszatére, s midőn már hozzá közel volt, megállapodott és fölkiálta: "Nagy az Isten, nagy az Isten! Nincs kívüle más Isten, nincs neki társa. Övé a birodalom. Őt magát illeti dícséret. Ő a Mindenható. Ő teljesíté, mit ígért.
Ő állott szolgája mellett, és ő volt az, ki elleneit szétszórá. Térjünk vissza házainkba, s imádjuk és magasztaljuk őt."
A hedzsira 11. évében Ozama, egy csak 20 éves ifjúnak vezérlete alatt Szíria ellen roppant tábort volt küldendő, midőn betegsége borzasztó fejfájdalomban s őrjöngő lázban nyilatkozva, rögtön megsúlyosult. Nehéz álmából éjjel fölébredve, egy szolgája kíséretében a temetőbe vánszorgott, és sírtól sírhoz menve, áhítatosan imádkozott a megholt hívőkért s egykori harcosaiért. - Örvendezzetek, ti lakói a sírnak -, kiálta fel. - Békésebb a hajnal, melyre ti ébredtek föl, mint az, mely az élőkre várakozik. Sorsotok az övékénél boldogabb. Isten titeket megszabadított ama vészektől, mik őket fenyegetik s melyek egymásra következve jőnek, mint éjjel a viharok, melyek közül az, ami jő, sötétebb annál, mi elment.
Azonban óráról órára rosszabbul lett, forró láz kínozta, s fején és testén fakadt hólyagokból vizek ömlöttek ki, mit ő a megmérgezés következményének állított. De mihelyt fájdalma szűnt, Alitól és Abu Bekertől támogatva, a moséba kívánt vitetni, s ott haldokló hangon prédikált, mondván: "Muzulmánok, ha közületek valakit valaha megüték, itt vagyok, üssön vissza ő is. Ha valakit szóval megsérték, itt vagyok, sérelemért fizessen sérelemmel. Ha valakinek vagyonát elvevém, itt vagyok, s vegye el mindenemet, mivel e földön bírok. És ezek nem hiábavaló szók, senki ne gondolja, hogy magának ekképp igazságot szolgáltatván, haragomat vonja magára. Harag és bosszú soha sem volt természetemben." És valóban egy ember felálla, s állítá, hogy neki Mohamed három ezüst dinárral adósa volna, mit Mohamed megtoldva azonnal kifizettetett, hozzá tévén: "Könnyebb itt a földön, semmint ott örökké szenvedni a bűntetést." Ugyanekkor egy más felálla, s meghatva a jelenet ünnepiessége által, bevallá, hogy ő kétkedő, képmutató, tehát nem méltó tanítvány. Mire a haragos Omár ki akará őt a moséből vettetni, mondván: minek fedezed fel azt, mit Isten eltűrt, hogy rejtve maradjon? De Mohamed megfeddé Omárt, szólván hozzá: Ó fia Khattabnak, jobb e világon pirulni, mint a másikon szenvedni.
A következő pénteken (muzulmánok vasárnapján) a moséba nem bírván menni, maga helyett oda Abu Bekert küldé, de ebből sokan azt gondolván, hogy ő meghalt volna, azonnal oda vitette magát, s így szólott: "Hallottam, hogy prófétátok halálának híre titeket megzavart; de melyik próféta élt örökké, hogy azt hivétek, miképp én soha sem hagynálak el? Minden úgy történik, mint Isten elvégezte, s mindennek megvan kitűzött ideje, mit sem siettetni, sem késleltetni nem lehet. Én vissza fogok térni ahhoz, ki engem küldött, s hozzátok legvégső parancsom, hogy maradjatok egyesülve, hogy szeressétek, becsüljétek s támogassátok egymást kölcsönösen; hogy intsétek egymást hűségre s állhatatosságra a hitben, s jó cselekedetek elkövetésére; csak ezek által gyarapodhatik az ember, minden egyéb romlásra vezet. Én most előre megyek, ti mihamar követni fogtok. Halál mindnyájunk sorsa, senki se kísértse meg azt tőlem elfordítani. Éltem javatokra s halálom is javatokra leend."
Ezek valának utolsó szavai közhelyen. Más napon könynyebben érzé magát, de javulása csak látszólagos volt, mert rögtön vonaglani kezdett. Azonnal meghagyta, hogy szolgái legyenek szabadok, s mi pénz házában találtatott, azt a szegények közt mind kiosztani rendelte. Néha, ösztönileg, egy korsó felé nyújtá kezét, s a benne lévő hűs vízzel kísérté meg ábrázatát megfecskendezni, bágyadt feje kedves Ajesa nejének ölén nyugodván, végre meredt szemeit égre emelvén, töredezett hangon mondá: "Ó Isten, - legyen úgy! - a paradicsom dicsőült lakosai közt" - és meghalt.
Ajesa jajgatásai mihamar tudatták a ház s a város népével a nagy eseményt. A nép megrémült mint földrengéskor, mindenki oda hagyta dolgait, a Szíria felé indulandott sereg ellenrendeletet kapott, mindenki tudta, mi történt, de senki nem hitte. Hogyan halt volna meg - zúga a sokaság. Hát nem volt ő közbenjárónk Istennél? Omár a rettenetes hős s a fanatikus hívő villogó pallossal kezében kiáltá: "Ő csak rövid időre távozott el, mint Mózes, Imrám fia, negyven napra a hegyre fölment, de mint ő, a próféta is vissza fog jönni."
Az okosabb Abu Beker később megjelenvén, s a holtat megcsókolván, csak nehezen tudta a népet ily szavakkal megnyugtatni: "Valóban, ha csupán Mohamed volt imádástok tárgya, ő meghalt; de ha Istent tisztelitek, az nem halhat meg. Mohamed csak Isten prófétája volt, s osztá sorsát azon apostoloknak s szent embereknek, kik előtte elköltöztek. Avagy mivel meghalt, el akartok tőle fordulni, s hitétől elszakadni? De ne felejtsétek el, hogy hittagadástokkal Istennek nem ártotok, hanem saját magatokra vontok kárhozatot, míg Isten áldásának teljét fogja önteni azokra, kik benne hisznek."
Mohamed halála történt a hedzsira 11., vagy Kr. sz után 632. esztendőben.
Teste megmosatván és tömjéneztetvén, három lepedőbe, két fehérbe, és egy yémeni csíkos gyapjúkelmébe takartatott, ezután ambrával, muszkkal, aloesszel s egyéb szagos füvekkel elkészítettvén, keleti szokás szerint három napon át közszemléletre kitétetett. Afölött, hova temettessék, vita támadott. A mekkai származású hívők Mekkába akarták vitetni, hol született; némelyek Jeruzsálembe, mely a próféták temetőhelye; a medinaiak megtartani óhajták a városban, hol menhelyet talált s hol naggyá lőn. Végre a bölcs Abu Beker véleménye győzött, ki Mohamed akaratának lenni állítá, ott eltemettetnie hol a halál éri, s e szerint Ajesa lakában azon ágy helyén ásaték sír, hol kimúlt, és ott temettetett el.
Most a helyen egy pompás, 165 lépés hosszú, 130 lépés széles mosé emelkedik, melynek midőn a hívő muzulmán távolrul meglátja fehér kúpjait s négy magas minaretjét, arcra borulva és búzgón imádkozva köszönti azokat.
Sok hívők járnak búcsúra ide is, de ez nem szent kötelesség, mint a mekkai búcsú az. Mit a keresztyének sokáig hittek, hogy vas koporsója négy mágnesoszlop közt légben függene, az elmés mesék országába tartozik.
Részrehajlatlan ítélő nem fogja tagadhatni ezek után, hogy bár Mohamed egy bizonyos időben inkább vezér s hódító volt, de életét úgy kezdte s úgy végezte, mint vallásos ember s mint kegyes próféta.

 

7.

Mohamed mind beszédeiben, mind a Koránban ismételve s ünnepélyesen kijelenté, hogy ő Mózes, Jézus s más isteni küldöttek csodatételeiben hisz -, hogy ő ember, ki közönséges anyától született s mint minden más ember, meg fog halni -, hogy ő neki a Koránon kívül semmi más igazság ki nem jelentetett; mindez mitsem használt, a nép neki csodákat tulajdonított. Úgy látszik, már életében szájról szájra szárnyaltak róla efféle hagyományok, melyek halála után az idő folytával együtt szaporodtak. Mint a magas hegyek annál kisebbeknek látszanak, mennél messzebb távozunk el tőlök, úgy ellenkezőleg a rendkívüli emberek alakjai annál óriásabbak, mennél nagyobb a tér s idő, mely tőlök elválaszt. A nép, a sokaság hasonló a veréb-csoporthoz, mely bámulva nézi a fejedelmi sast, mely közüle fölrepül, s midőn az a légben fölebb-fölebb emelkedve a magasban végre elvész, azt hiszi, hogy az a napba vagy az égbe szállt. Mohamed követőinél ez annál meglepőbb, mivel tekintetvén a Korán mint tan, az inkább egy filozófia, sem mint egy vallás, amennyiben a vallás alatt a szó valódi értelmében dogmák s misztériumok oly összegét kell értenünk, melynek forrása nem az ész, sőt, amely néha érvényt s elismerést az ész ellen követel. A Korán csak egy főigazságot állított fel: egy az Isten, melynek felfogására elég az emberi ész maga is; könyvéből minden tant, mi misztériumot s a józan ésszel megfoghatlan dogmát foglal magában, részletes gonddal kizárt. És íme követői, a dervisek, a világ e legnagyobb s legfinomabb misztikusai, minden cselekedetét, mit a mindennapi ész oly természetesen kimagyaráz, csodákból származtatják; hol van vallás, mely számosabb csodákkal s miszteriumokkal volna átszőve? Különben ez sorsa minden vallásnak. Úgy látszik, emberi elme a végtelen, a megfoghatlan, az örökkévaló Istenhez nem közeledhetik anélkül, hogy képzeletünk csodálatos eszméket, képeket, dolgokat ne teremtsen, ez talán már maga egy neme imádásának, s lélekben közeledvén a legfőbb lényhez, az ő közelsége az, mely földöntúli dolgok érzésére s látására szellemünket ez új, e látnoki tehetséggel ihleti.
Mohamedről tehát a hagyományok sok csodát beszélnek. Jellemzésül nehányat el fogok sorolni.
Midőn dajkája, Haléma magához vitte, a teve, melynek hátán ült a gyermek, szótehetséget nyert, s hírdette, hogy e gyermek a legnagyobb próféta, a fő küldött, kedveltje a Mindenhatónak.
Midőn három éves volt s a mezőn játszanék, Haléma látta, hogy Gábor angyal megjelenvén, mellét fájdalom nélkül kinyitá és szívét belőle kivévén, abból az eredeti bűn mocskát kinyomá, s megtöltvén hittel és prófétai fénynyel, azt mellébe visszahelyezé.
Másodszor midőn szónokolna, égből egy galamb szálla le, s fülébe súgá, mit volt mondandó.
Midőn Habib, híres fejedelem, csodatételt kívána tőle, parancsára a Hold, köpenyének jobb ujján bemenvén, bal ujján kiment, majd kétfelé vált, s egyik keletnek, másik nyugatnak indulván, az ég közepén újra egyesült.
Akkor, midőn Medinába menetele előtt Abu Bekerrel a Thor-hegy barlangjába bútt el üldözői elől, ezek őt a barlang szájáig nyomozták; de íme a nyílás előtt egy ákászfa nőtt, terepély ágain egy fészekben erdei gerlice meleg tojásain ült, s az egészet egy pók könnyű hálójával voná be. Mindezt látván a Koreisek, meggyőződtek, hogy ekkor a barlangba senki sem mehetett be.
Midőn Abu Szófián hatalmas tábora ellen Medinát vízárokkal vétette körül, szükséget szenvedvén néha a nép, ő ezereket tartott jól egyiptomi szilvával egy kis kosárból, mely azután is telve maradt; másszor egy sült báránycombbal s egy árpacipóval ezer embert elégített ki, anélkül, hogy az étek elfogyott volna; Tabuk városa mellett táborozván, serege szörnyen szomjazott, végre egy kutat találtak, de melyben csak egy pohárka víz volt, mit neki nyújtának, mellyel ő szomját oltván, a maradékot visszaönté -, mire egy zúgó forrás bugyogott ki, melyet az egész tábor s a tevék ezrei sem bírtak kimeríteni.
Tanítványai minden győzelmeit láthatlan angyalsereg segedelmének s azon pornak szokták tulajdonítani, melyet ő a csata kezdetén -, kétségkívül jelképes szokásbul -, az ellenség felé szórt. Megemlítendő még azon szörnyű kalapácsütés is, mellyel egy bércet illetett, s melynek egy óriás szikrája egész boldog Arábiát megvilágítá, másik Constantinápolyt úgy, hogy benne a császári palotát lehetett látni, harmadik Perzsia fővárosának tornyait; - mindez előjel volt az izlám jövendő nagyságának.
Így szólnak a muzulmán hagyományok. De más úton járnak-e a keresztyének hagyományai? Mit találunk azon kor szent íróinál? Különbféle csodák s természeti forradalmak leírását, mik Mohamednek mint Antikrisztusnak születését a világgal tudatták. Constantinápolyban borzasztó szörnyek születtek; búcsújárások alkalmával a kereszt a hívők iszonyú félelmére ingadozni kezdett; a Nil, a szörnyek ez ősanyja, két undok szörnyet szült, egy férfit s egy asszonyt, melyek felbukkanván a hullámokból, rémülve tekintének körül, és ismét elmerültek; egyszer a Nap egy harmadával kisebb lőn, halvány, bús sugárokat eresztve magából, s éjjel mint égő kemence lángolt az ég, véres lándzsák futkosván rajta.
Egyik legérdekesb hagyomány az, mely Mohamed éjjeli útját Jeruzsálembe s a hetedik égbe írja le. Úgy látszik, ez - legalább némi részben - tőle magától származik, de ő azt mint látnoki jelentést kívánta érteni, mint utat, mit nem testileg, de lelkileg, ihletileg tőn. Íme, adom azt Abulfeda, Al Bokhári és Abu Horeira arab történetírók után, de csak főbb vonásaiban:
Sötét s csendes éjszaka volt. Mohamed mélyen alvék, midőn fölébreszté egy szó: "Ébredj fel aluvó!" Gábor angyal álla előtte. Szelíd és tiszta volt ábrázata. Képe fehér mint hó, hajai vállaira omlottak, sok színű szárnyain kívül, öltönye gyönggyel s arannyal volt kihímezve.
Egy fehér paripát hoza Mohamednek, mind tulajdonaira, mind alakjára nézve csodálatost. Feje emberé volt, nyaka lóé, szemei fehérek mint hyacint s fényesek, mint csillag. Sas szárnyai sugárokból állottak, s egész teste drágakövektől sugárzott. Kanca volt, s szemvakító fényéről s hihetetlen gyorsaságáról Al Boráknak, azaz villámnak, neveztetett.
Mohamed rá akarván ülni, a paripa vonakodva lépett hátra.
"Légy nyugodt ó Borák, - mondá Gábor -, tiszteld Isten prófétáját. Soha nem ült téged halandó, kit Isten jobban becsült volna."
"Ó Gábor, - felelt Borák-, ki ekkor megnyerte a szólás tehetségét, nem ült-e engem hajdan Ábrahám, Isten barátja, midőn fiát, Izmáelt meglátogatta? Ó Gábor, vagy ez itt a közbenjáró s alkotója a hitnek?"
"Úgy van, ó Borák, ez Mohamed, Abdallah fia, boldog Arábia tribusaiból egy, s igaz hívő. Ő Ádám fiai közt a fő, Isten küldöttei közt a legnagyobb, a próféták pecséte. Közbenjárása nélkül senki nem juthat a paradicsomba. A menny van jobbján jutalmául azoknak, kik benne hisznek, balján
a gyehenna tüze, hova jutnak mindazok, kik tanításinak ellenmondanak."
"Ó Gábor, - felelt Al Borák, - azon hitnél fogva, mely téged hozzáköt, kérd meg őt, hogy a feltámadás napján lenne mellettem közbenjáró."
"Légy bizonyos -, közbeszóla Mohamed -, hogy közbenjárásom által be fogsz menni a paradicsomba."
Ekkor hátára ülvén, a mekkai hegyek fölött az ég felé emelkedett.
Midőn ég és föld között villámkint repülnének, Gábor felkiálta: "Állj meg Mohamed, szállj alá a földre, s imádkozzál, kétszer meghajtván magadat."
Ez történvén, szól Mohamed: "Ó barátom és lelkem szerelmese, miért kívántad, hogy itt imádkozzam?"
"Mert ez a Szinai hegy, hol Isten kiadá parancsát Mózesnek."
Ismét repültek ég és föld között, míg Gábor másodszor nem parancsolá: "Állj meg ó Mohamed, szállj le s imádkozzál, kétszer meghajtván magadat."
Megtörténvén, Mohamed hasonló kérdést intéze hozzá mint előbb.
"Mert ez Bethlehem, hol Máriának fia, Jézus született."
Útjokat tovább folytatva a légben, jobb felől egy szót hallának: "Ó Mohamed, állj meg kissé, hadd szóljak veled; minden teremtett lények közt én hódolok neked legmélyebben."
De Borák repült odább, s Mohamed nem álla meg, mert érzé, hogy nem dolga megállani, hanem az a mindenható s magasztos Istentől függ.
Ekkor balrul halla egy hasonló felhívást, de Borák folyvást repült, s Mohamed nem álla meg. E percben előtte egy bájteljes hölgyet láta, fölékesítve a föld minden kéjeivel és gazdagságival. Édes mosollyal zengve szóla ez hozzá: "Állj meg, ó Mohamed, hadd csevegjek veled; én minden teremtmények közt leghűbb hódolód vagyok." De Borák folyvást repült és Mohamed nem álla meg.
Azonban Gáborhoz fordulván, kérdé tőle: "Miféle szók voltak azok, miket hallék, és ki volt ama hölgy, ki velem szólni kívánt?"
"Az első egy zsidó szava volt; ha vele szóba eredtél volna, összes nemzeted a zsidó vallásra térendett. A másik egy keresztyéné volt; ha rá hallgattál volna, néped mind keresztyén fogott lenni. A hölgy volt e világ minden gazdagságival, hiúságaival, csábjaival; ha rá hallgatsz vala, nemzeted az élet múló gyönyöreit választotta volna az örök üdv helyett, s mind el fogott volna kárhozni."
Folytatván légi útjokat, Jeruzsálem szent templomának ajtajához érének, hol Borákról Mohamed leszállván, azt azon karikába köté, hova lovaikat előtte más próféták kötötték. Bemenvén, ott találá Ábrahámot, Mózest, Jézust s más prófétákat. Miután velük együtt imádkozott volna, égből egy fénylajtorja bocsáttaték le, míg vége a Sakrát, az az a szent alapkövet, Jákób kövét nem érte. E lajtorján ő, segíttetve Gábortul, azonnal az égbe ment, gyorsan mint villám.
Jutván az első égbe, ajtaján Gábor kopogtatott. "Ki van ott? - kérdé belőlről egy hang. Ki van veled Gábor?" "Mohamed." Kapott ő hivatást? "Igen." Akkor Isten hozta, s a kapu megnyílt.
Az első ég tiszta ezüstből volt, ragyogva boltozatán töménytelen csillagok, mik arany láncokon függöttek. Mindenik csillagban őrt egy angyal állt, hogy abba rossz nemtők be ne menjenek. Midőn Mohamed belépe, egy öreg ember közelíte hozzá, s Gábor mondá: "Ez itt atyád, Ádám, üdvezeld őt." Mohamed tevé mint parancsoltatott, s Ádám őt megölelvén, gyermekei közt a legnagyobbnak s a próféták közt elsőnek jelenté ki.
Ez égben számtalan mindenféle állatok voltak, mik egykor angyalok valának, s jelen alakaikban Istennél közbenjárók a föld különbféle állatai mellett. Köztök volt egy fehér s oly csodálatosan magas kakas, hogy taréja a második eget érte, bár az 500 évi útnyira volt az első felett. E bámulatos madár minden reggel harmonikus zengéssel üdvözlé az Urat. A föld minden teremtményei - az embert kivéve - felköltetnek szava által s minden nemebeli madarak halleluját vele versenyt énekelnek.
Ekkor a második égbe mene fel. Gábor kopogtatván kapuján, a leírt kérdések és feleletek után oda beeresztették.
Ez ég csiszolt acélból volt. Itt Noét találták, ki Mohamedet megölelvén, őt a próféták legnagyobbjának jelenté ki.
A harmadik égbe hasonló szertartások után jutván, ez drága kövekből állt s ragyogását halandó szem nem bírta meg. Itt ült egy angyal, megmérhetetlen magas, kinek két szeme egymástól hetvenezer napi járásnyira volt. Parancsa alatt százezer osztály fegyveres nép állt. Előtte egy nagy könyv feküdt, melybe szakadatlanul írt s belőle kitörült.
"Ez -, mondá Gábor -, Azráel, a halál angyala, ki Isten titkait ismeri. Az előtte fekvő könyvbe folyvást a születendők nevét írja, és belőle kitörüli azokét, kiknek ideje lejárt s kik azonnal meghalnak.
Ekkor a negyedik égbe mentek, mely a legfinomabb ezüstből volt készítve. A benne lakó angyalok közt volt egy, kinek magassága ötszáz nap járásnyi volt.
Külseje búslakodó és könnyek folyamai szakadtak szeméből.
"Ez -, mondá Gábor -, a könnyek angyala, hogy sírjon az emberek fiainak bűnei fölött, s megjósolja a rosszat, mi rájok várakozik."
Az ötödik ég a legtisztább aranybul volt. Itt Mohamedet Áron fogadta nyílt karral és üdvözlettel. A bosszú angyala lakik ez égben, s őrködik a tűz eleme fölött. Minden angyalok közt, melyeket Mohamed látott, ez volt a legírtózatosb és a legundokabb. Képe veres rézből látszott lenni, elborítva bibircsókkal s kinövésekkel. Szemei villámot szórtak s markában lángdzsidát tartott. Lángtól körülövezett trónon ült, s előtte veresen izzó bilincsek halmaza kélt. Ha ő így a földre lépendett, a hegyek elemésztődtek, a tengerek kiszáradtak s az emberi nem félelmében meghalt volna. Rá s felszolgáló angyalaira van bízva az isteni bosszú végrehajtása a bűnösök s hitetlenek ellen.
Ezt elhagyván, a hatodik égbe szállának fel, mely átlátszó kőbül volt alkotva, mi Haszalának hívatik. Itt volt egy óriás angyal, félig hóbul, félig tűzből, de a hó nem olvadt el, sem a tűz ki nem oltatott. Körülte alsóbb angyalok karban énekelték: ó Isten, ki hót és tüzet egyesítél, hívő szolgáidat így egyesítsd törvényed iránti engedelmességben össze.
"Ez - mondá Gábor -, az ég és föld angyala. Ez küldözi angyalait a földre népedhez, hogy ezt ők hitedre térítsék."
Itt volt Mózes is, de ahelyett, hogy őt örvendezve fogadta volna, mint tevék a többi próféták, látására sírva fakadt.
"Miért sírsz? - kérdé Mohamed. - Mert benned egy utódot szemlélek, ki nemzetedből többet fogsz paradicsomba vezérelni, semmint én vezethettem Izráel pártos fajából."
Innen a hetedik égbe menvén, ott Ábrahámtól fogadtatott. Ez áldott lak isteni fényvilágból van alkotva, oly földfölöttileg dicsőségesből, hogy azt emberi nyelv nem képes leírni. Egy lakosának leírása fogalmat fog a többiről is adni. Nagysága az egész földünket haladta, s hetvenezer fejjel bírt; mindenik fejnek hetvenezer szája volt, mindenik szájnak hetvenezer nyelve, mindenik nyelv hetvenezer különbféle nyelvet beszélt, s mindez csupán a magas Isten dícséretének éneklésével foglalkozott.
Míglen Mohamed e csodaszép lénynek szemlélésébe elmerült volna, hirtelen egy lótusz-fára ragadtaték, mely Isten láthatlan trónjának jobbján virágzik. E fának ágai messzebb nyúlnak szét mint milyen a tér a Nap és Föld között. Árnyékban több angyal örvendez mint száma a homoknak, mely a tengerben s valamennyi folyam medrében találtatik. Levelei elefánt füléhez hasonlók, s gallyain ezer meg ezer halhatlan tollasok játszadoznak, énekelve a Korán fölséges verseit. Gyümölcsei kedvesbek a tejnél, édesbek a méznél. Ha Istennek minden teremtményi összegyűlnének, egy e gyümölcsből valamennyit kielégítené. Minden magva egy hurit vagy mennyei szűzet rejt magában, boldogítani az igaz hívőt. E fábul négy folyam ered, kettő befoly a paradicsomba, kettő túl megy rajta, s belőle lesz a Nil és Euphratesz.
Ekkor Mohamed és égi kalaluza ment az Al Mamúrba vagy az imádás házába, mely veres jácintból és rubinból volt alkotva, s körülvéve örökké égő mécsektől. Midőn Mohamed a kapun belépe, három edény nyújtaték neki; egyben bor volt, másikban tej, harmadikban méz. Ő azt választá s abbul ivék, melyben tej volt.
"Jól cselekvél, választásod jövendőteljes - kiáltá Gábor -, ha a borbul ittál volna, néped szerte szét fogott vala menni."
E ház hasonló a mekkai Kábához, s éppen e fölött van az égben; naponkint hetvenezer felsőbb rendű angyal csinálja benne a hétszeres körutat, s Mohamed azt velök csinálta.
Gábor ennél tovább nem mehetett. De Mohamed gondolatnál sebesebben repüle végtelen űrön át, két rész benne fényes volt, egy szörnyen sötét. E feneketlen homályból kiérvén, félelem szállta meg, Isten színe előtt találva magát, trónjától csak két nyíllövésnyire. A legfőbb lény ábrázata húszezer fátyollal volt befedezve, mivel dicsőségének látása a nézőt megsemmisítette volna. Kezeit kinyújtván, egyiket Mohamednek mellére, másikat vállára helyezé, ki belső édes kínos borzalmat éreze, mely szívéig s csontjának velejéig hatott. Ezt követé édes kisugárzástól kísértetve, valami magasztos belső elragadtatás, melyet senki nem érthet, csak az, ki istenség közelében volt.
Ekkor Istentől Mohamed több felfedezéseket kapott, mik a Koránban vannak, s egyszersmind meghagyta, hogy minden igaz hívő naponkint ötven könyörgést mondjon.
Midőn Isten színe elől eltávozott volna, találkozván Mózessel, ez kérdé tőle: mit rendelt vala Isten? "Hogy naponkint ötven könyörgést mondanék."
"És gondolod, hogy e munkát elvégezheted? Én már előtted megkísérlém ezt, megkísérlém Izrael fiaival, de hiában. Térj vissza, s kérd, hogy annak száma szállíttatnék le."
Mohamed visszatére, és neki abból tíz elengedtetett. De ezt Mózesnek elmondván, ez a negyvenet is sokallta. Mohamed ismételve visszatére mindaddig, míg a szám ötre le nem szállítattott.
Mózes még akkor is ellenvetést tőn.
Nem térek többé vissza - válaszolá Mohamed -, több engedményt pirulás nélkül nem kérhetek. És ezzel búcsút vévén Mózestől, elment.
Ugyanazon lajtorján, melyen égbe ment, innen a jeruzsálemi templomba le is szállt, hol Borákot még mindig a karikához kötve találta, s reá ülvén, egy pillanat alatt ott terme, honnan elvitetett.

Mi illeti a Koránt, jelen alaka nem Mohamedtől származik. A benne foglalt kijelentéseket ő különböző időben, különböző helyeken, különböző alkalmakkal és különböző személyek előtt tette, melyeket, ő írástudatlan lévén, vagy titkárai bőrre avagy pálmalevélre jegyeztek fel, vagy tanítványai puszta emlékezetből később gyűjtöttek össze. Ez az oka, hogy sok homály, összefüggetlenség, ismétlés, ellenmondás van benne, bár sok magas, tiszta erkölcsi parancs, sok mély gondolat, emelkedett nézet és kivált sok költői ihletű szépség is. Csak halála után szedette Mohamed egyik titkára Zeid Ibu Thabet által, utódja Abu Beker az egészet össze, de idő- és eszme-rend nélkül, mi a művet töredékessé és alaktalanná teszi, és miután az így kerengésbe ment könyvbe később tetemes hibák, változtatások s ellenmondó eltérések csúsztak volna, harmadik utódja Othman kalif az egészet gondosan megvizsgáltatván s a különböző szövegeket egybevettetvén, mint igaz Koránt állapíta meg egyet, a többi példányokat mind megsemmisítni rendelvén.
E szó Korán, al particulával: "Al korán", írást jelent; a muzulmánok, par excellence, könyvnek is nevezik.
Mint Mózes törvénye, a Korán is mindenre, dolgokra és személyekre kiterjed. Ez egy vallásos, polgári, családi és orvosi törvénykönyv egyszersmind. Kalauza a muzulmánnak bölcsőjétől kezdve, kíséri azt az élet minden szakain át; ott áll halálánál, mutatván jutalmul neki a paradicsomot, ha élt törvényei szerint. Mindent szabályoz: az ember jelen és jövő életét. Meg kell vallani, hogy belőle az emberek boldogságának mély szerelme sugárzik ki; ez a munkának lelke.
Összesen 94 fejezetből áll, melyek egymás után külön-külön hirdettettek ki aszerint, amint a körülmények ilyen vagy olyan parancsolatot szükségessé tőnek: ez az oka, hogy benne nincs rendszeres összefüggés és sok ellenmondás van. Miután Mohamed magát a Mózes és Jézus által kezdett munka folytatójának mondá, sok ideig reménylte, hogy a keresztyénekkel és zsidókkal a hitben összeolvadhat, ezért e két vallás híveiről ő dícsérőleg és kímélettel szól; csak utóbb, halála után, véres összeütközések következtében nyilatkozék ki köztök s a muzulmánok közt amaz éles ellentétel, hol mind két fél a másikat hitetlennek, pogánynak nevezte; de ez a Korán eredeti tanaival nincs összhangzásban.
A Koránnak fő hibája, hogy dogmák s polgári törvények könyve egyszersmind. Ilyesmi a legtökéletesb törvényhozás lenne, ha lehető volna, mert ekkor a lelkiismeret lenne a kormány, az alattvaló polgár s hívő lenne egyszersmind, égi és földi hatalom összeolvadna; de ez lehetetlen, miután a törvényhozó nem csalhatatlan. Hogyan is lehetne e kettőt összekötni; a polgári intézvényeket, mik idővel, szokásokkal, haladással változnak, s a vallásos dogmákat, miknek jelleme, természete az örökkévalóság és változhatlanság? Hogyan lehetne összefűzni azt, mi örök, azzal, mi múlékony, embert Istennel, életet a halállal? Épp ezért a történet bizonyítja, hogy mint kezdetben a theocratikus kormányok a legerősbek voltak, míg tér s ídő alattok, dolgok körültök nem változhattak; későbben a legtespedőbbek s legjavíthatlanabbak lőnek, midőn bennök az isteni folyvást állván, megváltozott az, ami földi, emberi, szóval: mi változásnak van alávetve. Ez magyarázza meg, hogy első századokban az izlam oly ellenállhatlan hatalommal terjedt mint vallás, hogy utóbb mint birodalom oly gyors hanyatlásnak indult.
De a Korán nem gátolhatta meg vallásos felekezetek támadását sem, bár Mohamed hirdeté, hogy ő az utolsó próféta s könyve Istennek végső kijelentése. A törökök a Szunnát követik, mely a próféta tetteiről s szavairól fennmaradt hagyományok gyűjteménye; ez nekik a Korán kulcsa, mint a katolikusoknál a szent atyák magyarázata, a Bibliáé. A perzsák ellenben a Szunna tekintélyét el nem ismerik; azok ennél fogva szunnáknak, ezek siiknek neveztetnek, s a gyűlölség a két felekezet közt határtalan.
Ezeken kívül vannak a hakémok, kik Hakem kalifot ismerik prófétának; a jezidek, akik némelyben Zoroaszter tanait követik; a szabinok, kik a zsidó szertartásokbul kölcsönöztek sokat; de körülmetélkedés helyett évenkint keresztelkednek; és legújabban a hatalmas vahabok Arábiában, kik a Korán tekintélyét elismerik, de magyarázva a józan ész által, és kik bűnnek tartják embert imádni, legyen az bár maga Mohamed. Másrészről a tudósok s a Korán helyeinek magyarázatában egymástól végtelenül eltérnek; a bölcselkedő sehol nem oly nagy mesterek szőrszálhasogatásokban, hipotézisekben, szellemi búvárlatokban mint Keleten; tőlök ment át középkori tudósainkba e modor, mely nálok most is uralkodik. A dervisek rendei pedig a legábrándosb, legködösb, legmisztikusb tanokba süllyedtek el.
Különös! Az izlam a lehető legegyszerűbb vallás, sőt inkább csak filozófia; mert inkább az észhez szól semmint a hívéshez; egy tiszta racionalizmus az, mely egyszerűen deizmusban végződik; alapelve: az egy testetlen Isten, kultusza: könyörgés és jótékonyság; ez minden, ez lényege; és melyik valláshoz társult több csoda, melyik szült oly számos misztikusokat? Úgy látszik, az embernek nem kell az, mi egyszerű, neki csodás s természet fölötti kell, ő arra áhít, mi értelmét haladja, ő azt kívánja, mit meg nem foghat, mit esze által ismer, az őt ki nem elégíti; mi végre is azon véleményre vezeti a figyelmezőt, hogy van az emberi lélekben egy érzékfölötti tehetség, melynek épp oly dolgok kellenek, mik az észnek nem kellenek, ti. kellenek misztériumok, dogmák, szóval miket emberi véges elme meg nem foghat, vagy legalább ki nem magyarázhat.

 

8.

Ekképp kezdettől végéig lerajzolván Mohamed pályáját, nagyságához képest röviden, gonddal lényeges fővonásira, nem mellőzve apróbb részleteket sem, midőn azok jellemzők, és részrehajlatlanul, amennyiben gyöngéit nem takargattuk, érdemeit nem nagyítottuk; itt magában merül föl két kérdés: egyik, mi ítélet mondandó az ő egyéni, emberi jelleméről; másik, a munka, mit ő végrehajtott, mi fontossággal bír és mi helyet foglal el az emberiség nagy történetében?
Mohamed próféta volt-e? Erre korunkban felelni fölösleges. Prófétának hitte ő magát? E kérdésnek megoldására szükséges előrebocsátanunk, miképp a prófétaság azon alak, melyet Keleten a szemit népeknél minden nagy forradalmak magokra öltenek, és e prófétaság a monoteizmusnak szükséges következménye. Az ősnépek folytonos viszonyban hívén magokat lenni az Istenséggel, s mind a fizikai, mind az erkölcsi rendű nagy eseményeket tekintvén, Istennek e befolyását a mindenség kormányzatában kétképpen fogják föl: szerintök az isteni akarat vagy emberi alakban megtestesülve nyilatkoztak, ez az indusok fogalma; vagy az magának közlönyül egy embert választ ki, és ez a szemit népek prófétája. A szemit népek eszméje szerint Isten s ember közt oly megmérhetlen távolság van, hogy közlekedés
a kettő közt csak egy tolmács által történhetik, és a tolmács mindig különbözik a fő lénytől, kitől ihletését kapja. Az arab népnek e korban már volt elősejtelme valami nagy történendőrül, s tudván, hogy a zsidóknak voltak prófétái, ő is várta a magáét: többen támadtak is, de ismét eltűntek nyomtalanul. Mohamed maga e várakozásban nőtt fel, s e részben osztá kortársai nézetét. Ő egészen korának s népének fia volt, de kimagasult közülök, mint hegy a pusztából. Az bizonyos, hogy benne vallásos szemlélődésekre nagy hajlam volt, mit gyakori magány, sok bőjt, folytonos imádkozás, ábrándos elmélkedés még inkább nevelt; s ha hozzávesszük, hogy ő még testileg is idegzetes rohamoknak, elmelázaknak, lelki paroxizmusoknak volt alávetve, hogy ily izgatott lélekállapotban neki gyakori s jelentékeny álmai lehettek, mikre ő bizonyosan tartott, mint a Biblia férfiai hajdan tartottak, s Kelet népei most is erősen tartanak: megfoghatóvá lesz nemcsak az, hogy mások e természetlen állapotot alkalmasnak vélték égi látásokra, isteni kijelentésekre, hanem az is, hogy ezt ő maga is prófétasága jeléül vette. Meggyződődése oly mély volt, lelkesedése oly nagy, s egy Isten hitével a bálványimádók buta sokasága közt oly magasan állott, hogy ő nem volt volna arab, ha magát ama nagy eszme birtokában érezve, az emberi nemzet vallásának megváltoztatására kiválasztott isteni követül, kinek neve nálok örök idők óta próféta volt, nem tekintette volna, és ami testi gyarlóságban, ti. az epilepsis egy nemében ő hihetőleg szenvedett, azt ő, bár hibásan, éppen hivatása jeléül vette, ennek tulajdonítván későbbi, éber állapotábani magas tiszta, fölséges gondolatait.
Kétségkívül csalódásban élt, de jó lélekkel csalódott. Az első kijelentéskor maga is kétkedett, s azt félve közlé nejével Kadisával és a tudós Varakával; kétségét csak annak hite és ennek tudós tekintélye oszlatta el.
Ha őt valóságos meggyőződés nem vezérli, sokkal több józan ésszel bírt, semmint be nem látta volna, vállalata által mi veszélyeknek teszi ki magát. Képmutatás soha nem bír a meggyződődés hatalmával, mint hazugság nem bír az igazságéval. Avagy mire számíthatott? Gazdagságra? Kadisa által gazdag lett. Kitűntetésre? E pálya nyitva állt előtte, a Koreis fő-nemzetség legelőkelőbb ágához tartozván. Hatalomra? A Kába-őrség s ezzel a város kormányzata nemzetsége kiváltságai közé tartozik, mire ő is igényt tarthatott, ha csendes marad, ellenben ha az ősi hitet felforgatja, éppen saját jövendőjét rontja le, nemzetségét ellenségévé teszi, mint polgártársait is, sőt az egész nemzetet, mely
a Kábát egyetemileg imádta.
Hogy világi jó és szerencse, apostolságának indoka nem lehetett, bizonyítja, hogy térítgetéseit félve és titokban kezdte. Nemcsak haszna nem volt belőle, sőt a dúsból szegény, a becsültből megutált lőn, bolondnak kiálták ki, nevetség tárgyává tevék, fenyegették, meghajingálták, üldözték, s elvesztvén vagyonát, atyafiai szeretetét, végre mint hontalan s földönfutó kerese bizonytalan menedéket, és - jegyezzük meg itt - azon érett életkorban, midőn az ember kiábrándulván, számítni szokott, s nem szeret új munkába fogni, hanem a bevégzett épület enyhelyében pihenni vágy.
Midőn Medinába futott, nem is volt más célja mint igénytelen mosét építeni, melyben vallásos igéit bántatlanul hirdethesse.
Igaz, látván ott, hogy mint próféta elismertetik, hogy mint fejedelemnek engedelmeskednek, hogy egy növekedő, hatalmas, harcias seregnek élén áll, viseletében tetemes változást veszünk észre. De csalódnék, ki azt hinné, hogy terveiből következett e nagy süker; a nagy s váratlan süker volt az, miből tervei születtek. Az apostolbul apródonkint hódító lőn, de akaratlanul; ő itt csak követte a népet, melyet föllelkesített, neki soha sem volt más célja, mint Arábiába szétszakadozott tribusaiból a hitben s hit által képezni egy nemzetet.
Katonai diadalai őt nem tevék sem önzővé, sem dicsvágyóvá. Hatalmának fő pontján élete oly egyszerű volt, mint volt akkor, midőn szegényen bújdosott. Soha nem viselte ő magát királyképp, mindenki jött ment hozzá mint azelőtt. Ha világi birodalomra áhítozott, honnan magyarázni meg, hogy azt megörökíteni családjában soha nem kísérlé meg? Mi kincset adóbul s martalékul szerzett, mindazt a hit terjesztésére, az özvegyek, árvák, rokkantak segítésére fordítá, úgy hogy kincstára rendesen üres volt. Halálakor sem egy arany dinárt, sem egy ezüst dirhemet, sem egy rabszolgát nem hagyott, csupán szürke tevéjét, Daldalt, fegyvereit s azon házat s földet hagyta hátra, mi nőinek, gyermekeinek és a szegényeknek maradt.
Meg kell még jegyeznünk, hogy míg más vallásalapítóknak, mint Mózesnek s másoknak élete titokteljes homályban vész el, úgy hogy mitosztól s legendáktól a valót megkülönböztetni lehetetlen: Mohamed élete mint egy nyílt könyv fekszik előttünk. Tetteit s szavait csaknem oly részletesen ismerjük, mint Lutheréit vagy Kalvinéit, s így a kritika azokat szigorú boncolás alá veheti. És mit látunk? Egy embert, kinek világi dolgaiban - jó- és balsors szerint - némi változást veszünk észre, de a negyven éves korában fölvett prófétai alakhoz egy percig sem volt hűtelen, eszközeiben különbözött, de nagy céljában soha nem változott, sőt még halálos órájában is, midőn az embernek sem oka, sem ereje nincs álarcát fenntartani - ő, mint hívő, mint kegyes, mint vallásos, mint meghívott próféta múlt ki, s utolsó szavai reszkető ajkán a reményt fejezték ki, hogy nemsokára sorába lép azon prófétáknak, kik előtte égbe költöztek.
Tehát alanyi szempontbul tekintve sem lehet őt képmutatással és csalással vádolni, kivált ha meggondoljuk azon fogalmat, mellyel a prófétárul bírt, ti. hogy az is ember, mint más, akinek csodatételre tehetség nem adatott, hanem a legfőbb igazság, az egy, a testetlen Isten létele kijelentetett. Mindenesetre tiszta élete, hősi megtámadása nemzete balítéleteinek, bátorsága a bálványzók dühének ellenében, szilárdsága, mellyel azt Mekkában 13 évig tűrte, állhatatossága, mely szerint nem rettegett esztendőkig köznevetség s egyetemes üldözés tárgya lenni, erős bizalma a sikerben, embererő fölötti csüggedetlensége a nehéz időkben, irgalmassága midőn hatalmas lőn, magasb dicsvágya, miszerint az eszme és nem a birodalom uralmára áhított, kitartása a szónoklásban, állandósága a könyörgésben, szakadatlan búzgósága, erkölcsi parancsainak nagy tisztasága, szelíd humanitása, végre maga a halál bizonyságot tesznek meggyőződésének őszinteségéről, tisztaságáról, és erejéről. Csak ember, ki mind e tulajdonokat együtt bírta, reformálhatta egy nemzet megromlott vallását. Mint bölcs, szónok, apostol, törvényhozó ő nagy volt, mint hódító csak szerencsés. Nem az ő személyes érdeme, hogy halála után kevesb mint két század alatt az izlam a hármas Arábián kívül, Perzsiában, Khorazánban, Tranzokianában, nyugoti Indiában, Szíriában, Egyiptomban, Ethiopiában, Áfrika egész északi részén, a Közép-tenger számos szigeteiben, Spanyolországban, sőt Gallia határain is uralkodott; de ez mind természetes gyümölcse volt azon nagy eszmének, mit ő termékeny magképpen elvetett.
Mi a másik kérdést illeti, hogy Mohamed megjelenése mi fontossággal bír s műve mi helyet foglal el az emberiség nagy történetében? Meg kell vallanunk, miképp nem mutat példát a világtörténet, hogy vallás oly rövid idő alatt s villámgyorsasággal annyira elterjedt volna. Nyolc századot számlált már a keresztyénség, csak kettőt az izlam, s ennek követői amazéit tömérdek milliókkal felülhaladták. Jelenleg is csaknem egyensúlyban áll a két párt, amennyiben a keresztyénség 220 milliót, az izlam 160-at számlál.
A kalifok udvara akkor nemcsak külső fényben felülmúlta a keresztyén fejedelmek udvarait, de művészetben, irodalomban, tudományban is, különösen a csillagászatban s a természetismeret különféle ágaiban, sőt sok régi görög írók munkáinak első ismeretét Európa arab fordításokbul merítette.
S ami az izlamot kivált jellemzi, az abból áll, hogy míg ígéreteivel az Evangelium a túlvilágra utalt, az izlam tanait már a polgári szerkezetben rögtön létesíté. Nemcsak Indiában s átalában Keleten voltak a népek kasztokra osztályozva, egyik örökké csak élvezvén, másik örökké csak szenvedvén, léve közöttük a korlát áthághatlan nemcsak az élőkre, de azoknak maradékaira is világ végéig; de e társasági egyenetlenség a keresztyéneknél is fennállt, nemzet súlyosodott nemzetre, osztály osztályra; parasztot, kalmárt, nemest, papot, lényeges jogkülönbségek választottak el egymástól; ez végtelen jóra, az végtelen rosszra volt kárhoztatva, s ama két osztály hasonlított a társasági épület alapkövéhez, mely az egésznek csak terhét hordja. S íme, midőn az izlam megjelent, a vallási reformmal a társaság alakja is egyszerre megváltozik. Kimondván az egy isten eszméje, a kasztok egyenetlen istenei szükségképp összedőltek s velök az osztályok is; nincs többé elsőszülötti jog, egyenlőség van
a család tagjai közt, nincs elsőbbsége büszke régi nemzetségeknek az újak felett, mint Ádám magzata, Ádám pedig porbul született; ki hisz, az polgárilag is mind egyenlő, mert a teremtés célja egy testvéri társulat s Isten előtt minden ember kedves, s legérdemesb az, ki őt a földön legjobban szolgálja. Hogyan tenne emberek közt különbséget a társaság, midőn az Isten nem tesz? A következtetés logikailag kikerülhetlen volt, és az izlam, bár az egész ó világ előítéleteivel szembeszállt, irgalom nélkül alkalmazta azt.
Még a rabszolgaság is megszűnt lenni az, mi azelőtt Keleten s a görögöknél és rómaiaknál volt. Ki hisz, bár rabszolga volt legyen, tagja lesz a társaságnak, s családi jogon kívül a legmagasabb hivatalokra igényt tarthat. Így váltak vásáron vett rabszolgákbul az izlam legnagyobb emberei mind Ázsiában, mind a török birodalomban, sőt voltak hosszú idők, midőn a legmagasb udvari rangokra az út egyedül a rabszolgaságon át vezetett. Íme, ez valóban egy szokatlan címe a méltóságnak, a nemességnek. Lehet-e avagy csak képzelni is intézkedést, mi a régi rang-osztályozással kiáltóbb ellentétet képezne? Ez az izlamban egy zseniális vonás; nem törűlte el a rabszolgaságot, hanem elfogadta, s neki tartván föl a legfőbb polcot, ekképp megkoronázta.
Mi a keresztyénségben elválasztva van: ég és föld, azt Mohamed egyesítve adta. Az új dogmával ő egyszersmind új intézvényeket is nyújtott. Mint egy az Isten, egy az emberi nemzet is, s következetesen tanához, a jogok egyenlőségét is kijelentette. Megmentvén az emberiséget a bálványoktul, azt az osztály s rangbeli egyenetlenség járma alól is kivonta. Nemcsak új Szentírást, de új társasági törvénykönyvet is hozott, minek címlapjára az egyenlőség s szabadság volt írva; ne csudálkozzunk tehát rohanó terjedésén, ki állt volna e csábnak ellen, egy pillanatban kaphatván új vallást s új jogot? Történet ilyesmire példát azelőtt soha nem mutatott.
Ezen kívül Mahomed az, ki a világ színpadára egy új nemzetet hívott föl. Előtte az arab nemzet ismeretlen volt hona határain túl, s belől száz meg száz tribusra szakadozva, mint vadállat egymást emésztgette. Ő volt az, ki e nemzet keblébe elhintvén egy nagy eszmét, öntudatára ébresztette azon hivatásnak, mi reá e világban várakozott. S melyik nép vitt végbe nagyobb dolgokat? Más sok bár megingatott táborokat, országokat, királyokat, de mit alapított? E nép nemcsak seregeket, alkotmányokat, birodalmakat, népeket, fejedelmeket, s millió meg millió embereket ingatott meg három világrészben, de megingatta az oltárokat, hamis isteneket, vallásokat, eszméket, meggyőződéseket s elfogadtatván az egy, a testetlen Isten elvét, alapját veté meg egy szelllemi nemzetiségnek, melynek tagja bárhol lakjék s bármi nyelvet beszéljen, mindaz, ki a hitben osztozik. Ez egy új neme volt a patriotizmusnak, mely fejéül az Istent, társaiul az összes emberiséget ismeri el.
De mint vallásalapító idézte Mohamed elő a legnagyobb forradalmat.
Különös esemény a világtörténetben, hogy ugyanazon nép, a szemit faj, a világnak háromszor mondá ki az Isten egységét: Mózes, Jézus, és Mohamed által. És csaknem ugyanazon földön, Sziriában és Arábiában, mindig ugyanazon magányos pusztákban, hol az Istenség sem szent források, sem szent berkek, sem más misztériumok kellemes alakát nem ölthetvén magára, mintegy gondolatban, tehát testetlenül, szellemileg jelen meg a sivatagok vagy a csillagos éjszakák csendében. Mindenütt máshol a népnek tapintható istenek kellenek, csak Jehova és Allah jelent meg e népeknek társ nélkül, magányosan mint egy lélek, melynek nincs árnyéka sem.
De ha elvben Mohamed Istene az, ki Mózesé, fogalmában e két Isten egymástól végtelenül különbözik. Jehova csupán a zsidók Istene; ez magának egy népet választott ki valamennyi közt, nem megtérítendő, de kiirtandó a többieket. Ezért, hol a zsidó magát gyöngének érzi más népek ellenében, megelégszik, ha azoktul magát elkülönözteti. Mohamed egészen másképp fogta fel Isten eszméjét; ő senkit és semmit nem kedvel részrehajlólag, az ő Istene az egész világé s az összes emberiségé. Ebből látjuk, hogy Mohamed vallási fogalmában végtelen haladás van a zsidó vallás fogalma fölött, övé a zsidókénál annyival nagyobb, mennyivel egy népnél több az összes teremtés s egy tartománynál a mindenség. Innen van, hogy míg amaz Jeruzsálem falai közé szorítkozott s a körül összevonult, ennek éppen ellenkezőleg hivatása volt világszerte kiterjeszkedni.
Mohamed érdeme az, ha Ázsiában az anyagi panteizmus mindinkább s talán örökké tért veszt. Tele marokkal hányta ő vissza a régi idők s bálványzók hiedelmeit, hogy egyet annál biztosabban fenntarthasson. Csaknem dühös szenvedéllyel támadt meg minden mást, mi ez egynek uralmát s tekintélyét veszélyeztethetné, de ez egyet bölcsen kiválasztá. Ki merné vitatni az egy, a testetlen Istent?
E tiszta hit az, minek ő az emberi nemzetből 160 milliót örökre megnyert. S róla a Koránban oly tiszta, nemes, magas, fölséges, szellemi képet ád, mi haladja az ó-szövetségit, s az új-szövetségit utóléri. És nagy kérdés, ott, hol ő általa most imádtatik az egy Isten, Ázsiában, Áfrikában, fogna-e már vagy mikor fogna az, a keresztyénség terjedése által imádtatni?

 

XVIII. Török bíró vagy kádi. Két török ítélet.
A mekkai karavánbúcsú vagy szent teve ünnepének leírása

Utolsó napokban, miket Sztambulban tölték, az történe velem, miről nem is álmodtam volna ti. kádi (=bíró) elébe kerültem. A bazárban némi emlékeket vásárolván, egy fegyverárosnak húsz ezüst huszast kelle adnom, s felváltás végett neki egy száz frankos aranyat nyújtván át, ő ebből csak 20 frankot adott vissza, állítván, hogy az arany csak negyven frankos vala. Szerencsére egy olasz ismerősöm volt velem, ki Sztambult régóta lakta, s ő azonnal a legközelebbi kádihoz vezetett, ki rögtön a kalmárért külde. Megvallom, ügyünkhöz nem sok reményem volt, mivel időközben a magára hagyott kalmár aranyomat könnyen kicserélheté, s valóban megérkezvén, ő mindent tagada és késznek nyilatkozék pénzes fiókját a kádinak megmutatni. De alig pillantá őt meg a kádi, mindjárt fölkiálta: Ah te vagy az Mustafa? Ismerünk, jó madár. Legjobb, ha szád föl sem nyitod, mert hamis esküd csak bűnödet nevelné. Ilyen ravaszságért már te többször valál idézve; mindig te voltál a bűnös, s ennélfogva métán következtethetem, hogy bár ez urak állításukat bebizonyítani nem képesek, te vagy a ludas, tehát azonnal fizess, bűntetésedről másszor beszélünk.
Így ítélt a mi kádink, röviden, komolyan s tökéletes hidegvérrel, és helyéből, hol keresztbe vetett lábakkal ült, meg sem mozdult. Csak hosszúszárú pipáját vette ki szájából, míg beszélt, melyet elvégezvén, újra dohányozni kezdett, s újra folytatta nádtollal írását egy könyvben, mely térdén egy deszkalapon feküdt. A törökök mind így írnak: térdeiken ülve; asztalt még a minisztériumokban sem találni.
Midőn a káditól visszatérénk, ismerősömnek mondám: talán mégis illett volna neki ajándékot adni, hiszen itt minden baksist (=ajándék) vár. Igaz, felelé, e rút szokás anynyira el van terjedve, hogy magok a követek is kénytelenek minduntalan ajándékokat osztogatni. De jó, hogy ön nem tette, itt is van, mint mindenütt, megvesztegethető bíró, de van sok tiszta lelkű is, s ha ez azok közül egy, vele pórul járhatott volna. Becsületes kádi ilyesmit halálos sértésnek fogna venni. Úgy járhatott volna mint Bekir.
És hogy járt ő? - kérdém.
Ez egy gallipoli gazdag birtokos volt, ki kertjét nagyítani óhajtván, szomszédjáét minden áron meg akarta szerezni, de azt eladására semmiképp nem bírhatván, hamis tanúkat szerzett, kik állították, hogy szomszédja ővele nemcsak megalkudott, sőt az összeg egy részét is fölvette. A kádi ismervén a vádlott becsületességét, ítéletében habozott, s nem tudván jobbat tenni, végzetének kimondását más napra halasztotta. Azonban Bekir a halasztásból azt következtetvén, hogy a kádi talán ajándékot vár, siete még az este öt erszény pénzt (=575 váltóforint) küldeni neki, mi elfogadtatván, elébe másnap teljes bizalommal lépett. S mily nagy volt öröme, midőn hallá, miképp a kádi a más féltől tanúk állítását követeli. Bekir jól tudta, hogy az lehetetlen, és így e faggatásokat részére kedvezőleg magyarázta. "Hát nincs tanúd egy sem"? - kérdé a kádi. "Ó jaj, bizony nincs" - felelé a szomszéd sóhajtva. Csalatkozol - mondá végre a kádi - íme én öt tanút ismerek, kik melletted s Bekir rosszlelkűségéről tesznek bizonyságot! - s ezzel kihúzta az öt erszényt, és mind Bekirt, mind hamis tanúit a Korán szerinti bűntetésben elmarasztotta.
Igaz, mondá az olasz tovább, hogy a kádik közt nevezetes gazok is találtatnak, kiknek rosszasága a nép száján példabeszédekben él. Mindenesetre a Korán s a szent hagyományok a legmagasb képet adják a bírórul. "Valóban - így szól a törvény -, Istenét s a prófétát árulja el a fejedelem, sőt az összes muzulmán társaságot, ha a bírói hatóságot bár egy becsületes és érdemes emberre ruházza, azonban olyanra, kinél még erényesb és tudósb találtatnék. Ember óvakodjék bíróságot vállalni, ha nem bír a hozzá szükséges tulajdonokkal, mert tőle majd Isten veend számot. Ellenben a másoknál jobb és tudományosb embernek attól vonakodni nem szabad. Minden bírónak szabálya legyen ajándokot senkitől el nem fogadni; sőt jól fog cselekedni, ha másokkal nem is társalkodik s vendégségekre, ebédekre meghívásokat soha el nem fogad. A bírói testületet mindennel ellátni a közkincstár kötelessége, s mit az így kap, ne mint bér vagy díj, de mint tartás és tápla tekintessék."
De ez pium desiderium; nemcsak vesztegethető sok bíró, de van sok furfangos is és a nevetségig szofisztikus. Mindenki ismeri amaz antiochiai kalmár ügyében hozott ítéletet.
-Bocsánat -, mondám -, én semmit sem hallék róla.
-Az egész igen rövid, de érdekes is, tehát elmondom - felelé az olasz. - A muzulmánoknál peres ügyekben szokás a Koránra esküdni s néha hozzátenni - föltéve hogy az esküvő nős - miképp nejétől választassék el, ha nem mond igazat. Egy antiochiai kalmár ily esküt tőn egykor, s mivel gyönyörű nejét szenvedélyesen szereté, hirtelen hozzá adá: de csak huszonnégy órára. Azonban épp e záradék volt az, mi ellenfelében egy új eszmét költött. Nem a pör tárgyát, selymet és tevét vágyott ő ezután megnyerni, neki foga a szép nőre vásott. Tehát nem sajnált semmi áldozatot amannak állítását hamisnak bizonyítani be, s valóban az ítélet részére is dőlt el.
Mit csináljon a szegény antiochiai kalmár? Borzadva gondolt a pillanatra, melyben imádott neje, önhibája miatt, ellenfelének fog átadatni. Sorba járta a leghíresb ulemákat, de egy sem tuda tanácsolni, mert hisz a bíró csak azt mondta ki, mire ő kötelezte magát. Végre megtalálta emberét s fél vagyonát e ravasz ügyvédre költvén és a kádira, ezek ketten az ítéletet végrehajtáskor így magyarázták: hogy az ítélet értelmében a kalmár neje tartozván huszonnégy órára tőle elválasztani s szeme előtt más férfi karjába feküdni, miután az Antiochia falai alatt fekvő Orontesz folyam, mint neve bizonyítja, férfiút ábrázol és így a törvényes ítéletnek teljesen megfelel, az elválasztott nő annak karjaiba helyeztetik s ott maradhat addig, míg ez neki és Orontesznek kölcsönösen tetszeni fog.
Ez az antiochiai kalmár története, legalább a görögök ezt így beszélik; de tudnunk kell, hogy a görög a törökről mindig rosszat beszél.
Másnap a karaván-ünnepet valék megnézendő. Négy fő ünnepe van a töröknek: a Ramazán vagy nagy bőjt, mely 29 napig tart; a Beiram vagy bőjtvég, mi három napbul áll s a mi karneválunknak felel meg; a Kurban-Beiram vagy áldozatünnep Izmáel, helyesebben Izsák feláldoztatásának emlékezetére, ez öt napot vesz el, és ez utóbbi két ünnepen minden dolog megszűnik, mindenki új ruhába öltözködik, látogatást tesznek és kapnak, s nappal mint éjjel szakadatlan mulatozásban telik el. De a török ilyenkor a szegényekről sem feledkezik meg, alamizsnákat osztogat, a tizedet jótékony célokra fordítja; 200 000-re mehet a juhok, bárányok, kecskék száma, miket áldozatképpen Sztambul népessége ekkor megöl, melynek húsát barátai, rokonai s a szűkölködők közt kiosztja. Előtte néhány nappal Rumeliából s Anatoliából bolgár pásztorok ezerenkint hajtják ide a nyájakat, melyek a város utcáit s környékén a zöld tetőket bégetve elborítják. Az ártatlan állatok szarvai megaranyozvák, fejeiken s farkaikon talizmánok függenek, gyapjaik veres, kék, sárga színre festvék s tarka szalgokkal és göndör papírszeletekkel felcifrázvák. E nyájak rendesen az Egri (=görbe) kapun ünnepélyesen vonulnak a városba, előtte a pásztorok vasárnapi öltözetben mennek nagy fehér s bozontos kutyáik kíséretében, s utánok lármás zene, csörgő dob, harsogó trombita, síró duda riasztja fel az alvó visszhangot. Egész Sztambulban nincs egy ház, sem egy család, mely ilyenkor egy állatot áldozatképpen meg nem ölne.
Negyedik ünnep a próféta születés-napja, neve Meolud, midőn a szultán pompás menettel az Akmet-moséba megy, ott átveendő a mekkai seik levelét, melyben ez vele a zarándokok szerencsés megérkezését tudatja.
De mint népünnep legérdekesb a karaván- vagy a szent tevebúcsú, azaz a nap, midőn a mekkai zarándokok Sztambulból a szent városba indulnak.
A mekkai zarándoklás egyike az izlam öt fő-ágazatának, 631-ben Mohamed által szentesítették meg újra. Ez olyan kötelesség minden muzulmánra nézve, férfira s nőre egyiránt, mely alól magát elegendő ok nélkül ki nem vonhatja. Alóla csak a Seik-ul-izlam vagy a kerületi fő-imám oldhat fel, de a feloldott vagy képviselőt tartozik küldeni, vagy alamizsnát adni, körülbelől annyit, mennyibe útja kerülne, mely összeg a vagyontalan zarándokok segedelmére fordíttatik.
A híres kalif, Harun-al-resid többször megtevé e búcsú utat, midőn pedig benne megakadályozva volt, háromszáz helyettest küldött, kik érette imádkoztak. Az Ozman fejedelmi házból csak kettő végezte e zarándoklást személyesen, I. Mohamed leánya, és Dzsem, II. Bajazet szerencsétlen testvére, a híres dalköltő, ki mint száműzött Civita Vecchiában, mint mondják, a pápa rendeletéből méreg által múlt ki. A szultánok politikai okokbul nem távozhatnak el Sztambulból, de képviselőjök soha nem hiányzik, egyik a mekkai fő mollah, másik a Szura-Emini, ki mint ilyen a karaván-sereg vezére. E nagyszerű karaván-sereg alapítója I. Szelim volt 1517-ben, ki ekkor maga Mekkába mintegy 5 millió franknyi ajándékot küldött. Ennyit jelenleg a szultánok nem adnak, de mindenesetre tetemes összeget, s ha hozzá adjuk a szultánnők, vezérek, basák s más gazdag hívők ajándékait és számos szent hagyományok e célra szánt dús jövedelmét, több millióra megy azon pénz, mit a karaván-vezér a szent városba évenkint elvisz. E kincsnek rendeltetése részint politikai, belőle fizetik a puszták arabjait, kik a karavánt rablók s megtámadások ellen védik: részint vallásos, amennyiben utak, víztartók, kutak, hídak, élelemtárak építésére s fenntartására fordítattik azon útvonalon, melyen a karaván Damaszkból Mekkába megy. A többi pénz a szent moséra s Mekka és környéke szegény lakosainak segélésére adatik ki.
E búcsú kétféle: évenkinti és hétévi. A zarándoklók száma majd több majd kevesebb, 30 000 -150 000 közt változik. Sztambulból és Kairóbul indul el a két fő karaván-sereg. Amaz Damaszkban egyesül azon karaván-seregekkel, melyek Ázsia különféle részeiből tódulnak ott össze. Damaszkuszbul 40 napig tart az utazás Mekkába, számítva, hogy a sereg naponkint 12 órát megy; s a két város közt mintegy 60 állomás van, azaz ívóvíz a tevéknek, és födél az utazóknak. A kairói karaván Egyiptombul, Tripoliszbul, Tuniszból, Algírból, Maroccobul, Ethiópiából sereglik össze, mintegy 50-70 000 zarándokot számít, s a damaszkinál tíz nappal későbben indulván el, Medina és Mekka közt, Beder-Haninnál találkoznak össze, öt hat nappal az ünnep kezdete előtt.
A karaván Sztambulból minden évben Redzseb hó 12-én indul el. Korán reggel a szultán 14 lapátos sajkán hajózott Tsiragán tengerparti palotájából az ó-szerájba, hol miután az ország nagyjait ünnepi pompában fogadta volna, ment a Nuri Ozmanja moséba imáját végezni. Innen a szerájba visszatérvén, a középkapú fölötti kioszknak egyik ablakában helyet foglalt, honnan az első és második udvarban összegyűlt karaván-sereg festői tarka képében gyönyörködött.
Itt-ott fénylő testőri lovagcsapatok valának felállítva. Köztök hullámozva tolongott a zarándokok változatos serege, melynek öltözete oly különbféle volt mint ábrázata, aszerint amint, mely népfaj s mely országból származott. Leginkább feltűntek a puszták dervisei, kiknek piszkos hajfonadékai hosszan lefüggnek a szarvasbőrön, melyet köpenyeik fölébe öltenek. Mögöttök nők csoportja állongált, némelyek mezítláb, gyalog, keresve a magas platánok hűvös árnyékát, némelyik a kocsiban, melyről aranyrojtú karmazsinpiros függönyök lógtak le. Középben a téren az úti tevék megterhelve álltak békésen, oldalt az ortakapusi-kioszk rácsozatai mögött a szultán hárem-női látva, de látatlanul tekintgettek ki.
Midőn a vezérek a karaván-rendet megállapíták, a Gülhane-kioszk melleti ágyútelep 21 lövéssel indulásra jelt adván, a menet elkezdett haladni.
Elől mene egy osztály huszár, fényes öltözetben s hangzó zenével. Utána jövének a fő Emír s a próféta ivadékai, új zöld kaftánban s turbánaikon arannyal hímzett zöld kendővel, valamennyi lóháton. Mögöttök a sztambuli polgármester, utána a galatai és szkutarii, ezek után a rumeliai és anatoliai ország-bírák, s a legmagasb rangú ulemák és imámok lovaglának, ragyogó szerszámú paripáikat szolgák vezeték, s mindeniket titkárai vették körül szinte lóhátón, és ezek után a szultán udvarnokai jövének hasonlóképp lóháton, gazdagon kihímzett zöld egyenruhákba öltözködve.
Ekkor a szultán törpéje tűnt elő, egy 40 hüvelyknyi magas emberke, oly borzasztó rút, mint rendkívül parányi, egy valódi babszem Jankó térdig érő fekete szakálla. Azt mondják róla, hogy igen elmés, igen mulatságos, de épp oly gonosz ördögke is. Udvari ünnepmeneteken rangja a nagyvezér után van, valóban jelentékeny összeállítás! A leggyönyörűbb karcsú arab mént ülte, melyet dús szerszám födött, mellette négy szolga ment, mögötte a szultán két kamarása lovagolt.
A törpét követte egy serege az udvari szolgáknak és apródoknak, ezüsttel kivarrott köntösben, kiknek egy része ezüst füstölő edényekben aloeszt, tömjényt s egyéb illatos szereket vitt, más része himnuszt zenge, melyet néha néha e szavak "Allah! Allah hu Akbár" szakítának félbe.
Ezután a Szurra Emini vagyis a karavánvezér jött, hivatalnokaitól és szolgáitól kísérve, mögötte a Mudzadzsi Basi (=jó hírek hozója), kinek tiszte a szultán saját kezével írt levelét a mekkai főnöknek átadni. E levél három selyem zacskóba tétetik, mely mindenkik a császári pecséttel záratik be, s valamennyi egy becses zöld selyem kendőbe van bebongyolva. Lovát kantáránál fogva két lovász vezetvén, ő a küldeményt mind két kezével, a nyeregkápa fölött magasan emelve tartá.
Végre a teherhordó két teve jöve. Ezek világi célokra soha nem használtatnak. Állítólag azon tevétől erednek, melyen ült a próféta akkor, midőn Mekkából Medinába menekült. Bókolva hajolt meg a pórnép, fejére port hintvén, midőn e két szent állat mellette bután elballagott.
Az első teve pompásan vala felszerszámozva, kantár, farszíj és hasaló drágakövekkel kirakott zöld bőrbül volt. Nyakán s farkán amulettek s talizmánok lógnak, homloka felett strucctollakbul kötött magas bokréta ingadozott. Hátán ékesen faragott s hat lábnyi magas láda emelkedett aranyszövetű szőnyeggel betakarva, mely fölött mindenféle színű tollbokréták és zászlócskák lengettek. E ládában vitetik ama szőnyeg, melyet a szultán a Kába számára évenkint küldeni szokott. Az egész állat drága takarókkal minden oldalrul annyira be van födve, hogy tagjaibul mit sem lehete látni.
De még szentebb a második teve, melyen semmi nincs ama nyergen (=máhfil) kívül, mely mintájára van alakítva annak, melyet a próféta használt akkor, midőn tevehátrul vagy ítélt vagy szónokolt. E nyereg ezüsttel kihímzett zöld bársonybul van készítve, mint a kantár s minden szerszám is mi rajta van. E két tevét számos lovász s egy tiszteletőrség kíséri s utánok megy a Hakim-ul-hadzs, vagy a karaván-bíró, kinek tiszte a zarándokok közt, ha szükséges ítélni s rendőreivel a csendet s rendet útközben fenntartani.
Lármás, mondhatni vad zenétől megelőzve jöve ekkor a zarándokok egy része, vegyítve fanatikus és szilaj tekintetű dervisekkel, kik tele torokkal zengték énekeiket. A zarándokok legtöbbje a szegény néposztálybul való volt, kik hosszú lehántott botokra támaszkodva lelkesedve kiáltozák "Allah, Allah! Hu hu!" Ezeket egy csapat katonaság követé, körül fogva több öszvéreket, piros bőrbül készült szerszámmal gazdagon felcifrázottakat, melyek ékes ládákba részint a prófétáról maradt hét szent ereklyét, részint az évenkénti ajándékokat hordották. Három közűlök különösen azon becses sátorral volt megterhelve, melyben e szentségek s a kincsek éjjelenkint útközben őriztetni szoktak.
Az öszvérek után ismét zarándokok jövének és ezek után jött végre az oly csudálatos mint gyönyörű szerecsen lovagosztály, mely a menetet berekeszté.
Ilyenkor Sztambul összes népessége talpon van az épp oly pompás, mint festői menetet szemlélni. És még érdekesb látni midőn e karaván-sereg az öbölben hajókra, kompokra, s ezer meg ezer kaikokra ülve a tengeren áthajóz - alig látszik tőlök a tenger tiszta hulláma: ilyen lehetett Xerxes tábora midőn az hajdanta a Dardanellákon átkelt.
De még ennél is szebb látni e sereget, midőn az ázsiai parton, Haider-basa térén, Szkutari mellett összegyűl s onnan útnak indul. Ez az egyetlen alkalom, hol Törökországban nők és férfiak szabadon összevegyülnek. Kíváncsiak és zarándokok, gyalog, lóháton és kocsiban lótnak és futnak; ez ismerősét keresi, ez barátaitól vesz búcsút, talán örökre. Gyermekek, nők szamárháton ülnek, széles napernyővel védve magokat a nap heve ellen. A gazdagok kocsikban kéjelmesen hevernek, szörpölve kávéikat, mikkel szolgáik kínálják, itt-ott a fák ágain lepedő hintákban gyermekeket ringatnak. Odább serbetárusok járnak fehér kötényben, ez itt aludttejet, az édességet, amaz pogácsát vagy jeges vizet s ízletes gyümölcslét kínál. Lobogó tüzeken üstök füstölögnek, mikben egyik főz, másik süt, a vendég soha sem hiányzik. Emez mint egy eleven kígyót tekergeti nyakára s meztelen karjaira a nyúlékony cukrot, s ki mennyit akar, annyit vesz el belőle. Platánok s ciprusok hűvös árnyékában nő és férficsoportok üldögélnek, kéjelmesen szíva az illatos dohány füstjét, s egy-egy zörejre az ágak közé fölpillantva, ha nem esik-e le valaki azok közül, kik oda másztak föl, hogy az egészet e magasbul jobban láthassák. Az út mellett, mely Nicodemia felé visz, fekszik egy nagy temető, mely ilyenkor a nézők sokaságától elborítva mintegy megelevenedik, élő és holt, ember és sírkő összevegyül, s a tarka öltözetű élőket a kifestett turbános síremlékektől alig lehet megkülönböztetni. Míg a kiváncsi nézők sokasága türelmetlenül várja az indulást, a zarándokok sietve foglalkoznak; ez búcsút vesz véreitől, az rakosgatja poggyászát, ez gyermekét csókolja meg utószor, az még valamit feledvén el, nejét inti vissza, ez visszanéz a szép Sztambulba, hol kedvesei vannak, az a messze ismeretlen távolba mélázva tekint mint egy homályos jövendőbe. Minden jelenlévőt foglalkoztat a nagy látvány, a néző mulat, a zarándok gondolkodik, csak a néma sírkövek nézik hidegen ciprusaik közül a maradókat is, a menőket is.
Végre megszólal a katonai zenekar, jajgató keleti dalt fúva, mintha búcsút mondana, s a menet elindul. Elől mennek a lovak, öszvérek, púpos tevék, szamarak, megterhelve sátorokkal, létrákkal, ládákkal s kosarakkal, mikben a sereg elesége van. Némelyik bársonnyal borított ékes szekrényt visz s fején fekete és fehér tollbokréták lengenek. Ezeket a szolgák, cselédek, szerecsen rabszolgák követik. Utánok jönnek a zarándokok; azok, kik a búcsút már egyszer megjárták, zöld turbánt viselnek, mindeniknek kezében van egy vándorbot, soknak vállát egy bárány, kecske vagy őzbőr fedi, a legnagyobb rész rongyos, de festői köntöst hord, és egy hosszú póznát, melynek végén kosárka függ, melybe a jó szívű kegyesek adományaikat hányják. Látni itt mindenféle népet, mindenféle viseletet: cserkeszt, bosnyákot, törököt, arabot, áfrikait, herélteket, derviseket, s egymás mellett halad a szegény gyalog, mezítláb, és a gazdag, ki izmos teve hátán selyemernyő alatt árnyékban élvezi a dohányzás andalító kéjeit. Némelyek nemes eredetű méneken lovagolnak, gyöngyházas hosszú puska függ vállaikon, övük tele tőrökkel, s nyergeik hüvelyéből ezüstös pisztolyok ragyognak elő. Végre jönnek az állatok, melyek a szultán s más előkelő basák ajándékaival vannak megterhelve. Ezeket a Szurra-Emini és fegyverzett nagy kísérete követi, és egy katona osztály, de mely utóbbi csupán pompa kedvéért van itt, mert ez a karaván első állomásától a fővárosba visszatér.
Én is egész odáig elmentem, s másnap hajnalban egy dombtetőrül nézém, mint folytatta pusztai útját a magára s sorsára hagyott karaván. Egy nyomtalan ösvényen párosával vagy egyenkint menvén állat s ember egymásután, ez 50 000-ből álló sereg oly hosszú vonalat képezett mint egy keskeny patak, mely kígyózva tekereg át egy homokos lapályon. Eleje a vonalnak a távol ködében már rég elveszett, míg közepét s végét csendesen mozogni s haladni láttam. E látvány nekem oly bánatos volt. Szívemet ellágyulni éreztem. A hitben, bár az ne legyen a mienk, van valami magasztos. Vallásuk így rendelvén, bátran s nyugodtan mennek ők a nagy útra, elhagyva szüleiket, nőiket, gyermekeiket, félbeszakítva dolgaikat, terveiket, s megválva a bájos Sztambultól, a kies öböl hullámainak édesen mormogó zúgásától, a platánok hűsében csörgő kúttól, égető hőségben, kietlen pusztákon, folytonos magányban majdnem hat hónapig utaznak, hogy egy gondolatbeli jót cselekedjenek. S kitudja, viszszatérnek-e? A fáradság sokat kimerít. Néha tápjok fogy el, többször vizet nem találnak. A sivatag nem nyújt betegnek puha ágyat, a számum dögszél az egészségest megöli. Ha oroszlánok s tigrisek körmei ellen van fegyverök, de gyakran áldozatai lesznek rabló tribusoknak. Igen sok nem látja közülök többé kedves szülőföldét, egy bizonyos évben belölök 40 000 holt el útközben!
E búcsút pusztákban járó karavánsereg az emberi élet leghívebb képe a földön. Esténkint egy kút s néhány pálmafa körül megtelepedvén, tábort képeznek és ezer meg ezer sátort emelvén, úgy tűnik ez föl mint egy város, mely varázsütésre támadt. De másnap hajnalban mindez eltűnt, nyoma sem marad a pusztában, kivéve a tűzhelyeket, melyek még soká füstölögnek magokban.
Mint az elment karaváncsapat üres tűzhelyén, úgy állunk a megholt ember és az elveszett nemzetek s birodalmuk mögött és álmélkodva sóhajtva kérdjük magunktól: itt élt ő, itt álottak ezek, és hova lettek?


XIX. Sztambulból elutazom. Hajón a dervissel újra találkozom. Véleménye Magyarországról. A török birodalom történetét velős kivonatban elbeszéli. Megmagyarázza, hogy a török állodalom alapelve szabadság és egyenlőség, hogy a szultán nem korlátlan úr, s vallási dolgokban nem bír pontifex hatalmával. Gondolatim a török birodalom jövőjéről. A Dardanellák

Hiába, gyarló az ember, elvégre mindennel betelik. Bár Sztambul páratlan világváros, örökké kies vidék, kezdtem szépségeit megszokni, hiányait megunni. Újra erőt vőn rajtam azon csüggedtség és fájdalom, mely hazámból kiűzött. Aszerint amint e keleti élet megszűnt nekem új lenni, a bús emlékezet homályos fátyolával, mint halotti lepellel borítá el fájó lelkemet, s minduntalan otthonra, és hon hársfák árnyékában ama sírdombcsoportra gondoltam, mely hazámban egyetlen birtokom.
E csodás világ itt egy időre elrészegíté elmémet. De ez sem tarthatott örökké. Mi tartós az életben? Mi nem üres s múlékony csalódás? Boldog, ki szépen álmodik és későn ébred. Egy ilyen álom volt az én életem itt; váratlan pompa, ismeretlen szokások, az emberi alakok, öltözetek, épületek változatossága, a természet csodaszépsége, a tenger zúgása, az ég tisztasága, mindez elszórakoztatott, mint új tárgyak s játékok a síró gyermeket elszórakoztatják.
Midőn a tavasz zöld pázsittal s virágokkal borítja be a sírhalmot, némileg megvígasztalódunk. De ősszel, midőn a szél azokat meghervasztja, s száraz kóróin kívül semmi sem marad, a kopasz domb kietlen tekintete szívünket újra s még jobban elszomorítja. Lelkem s képzelődésem élénk foglalkozása volt az, mi itt bánatomat egy időre velem elfelejtette, de az erejéből vesztvén, ez annál sötétebben lépett föl, s már nemcsak mint bánat, de mint szemrehányás is, hogy felejteni tudtam.
E perc óta Sztambulban nem volt nyugtom. Hová menjek? Nem tudom. Mi után vágyok? Nem ismerem. Mi és merre vonz? Semmi különösen. Én nem hasonlítok fecskékhez, darvakhoz, s a költöző madarak seregéhez, melyeket tavaszkor és őszkor titkos vágy új meg új hazába von, én szél és felhő vágynék lenni, mely hol magasan, hol alant, hol keletre, hol nyugotra száll, s bár megállapodik néhol, de sehol nem telepedik le; hazája a világ, kedve a szabadság, ösvénye a levegőég.
Talán a Jordán vizét s Jeruzsálem falait nézem meg, vagy Egyiptomban a titokteljes Szphinxet, az óriás piramisokat, Thébe s Memphisz roppant templominak borzalmas omladékait - a csodák ez országai, a temetők e birodalmai azok mik némileg vonzanak.
Mit csináltam? Követtem bujdosási vágyamat, s éppen egy török gőzös lévén Smyrnába indulandó, rajta magamnak egy helyet bérlék. A hajónak ugyan még azon este útra kellett volna erednie, de egy kormánysürgönyre várakozván, az éjjelt az öbölben töltöttük. Csak másnap hajnalban vontuk föl vitorláinkat, s én korán a hajófedelen valék, hogy Sztambul gyönyörű tekintetén még utószor legeltessem szemeimet.
Pompás nyári reggel volt, a tenger csendes, a szél kedvező, az ég tiszta, s hajónk, mit egy eleven hal, vígan metszé a ragyogó hullámokat. Midőn az ó Szeraj-foknál a Marmara tengerbe fordulánk, dörögve szólaltak meg visszhangzó ágyúlövések, miknek ismétlő hangjai a távolban tompán elenyészvén, a sugár minaretek - ezekről a muezzinok csengő szózati hívák imádságra a hívőket. Így kezdődik itt minden nap, Isten nevével költetnek föl az emberek.
Röpülvén hajónk, még egyszer szemlét tarték a bájvilág tündérszépségeinek összegén. Csaknem érinté az a Szeraj falában azon lejtő nyílást, melyen - a monda szerint - a hűtlen odaliszkokat, egy kígyóval s egy macskával zsákba kötve a tenger hullámiba taszíták. Hány ilyen kecses testnek volt e nyílás utolsó útja! Jobbra emelkedik a víz közepén Leander tornya, mely mint egy fehér alabástrom-oszlop kél a kéklő habok mélyéből; túl az ázsiai oldalon, a festői Szkutari háta mögött egy új roppant katonai laktanya tűnik föl száz meg száz ablakával, izmos tornyokkal szögletein, mik fölött a félholdas zászlók veres színben lobognak; tovább a tenger rezgő hullámain a fejedelmi szigetek csoportjai leszállt felhőkkint úsznak, és messze, igen messze a bithyniai Olymp hegycsúcsok hóval borítva tündöklenek, a kelő nap sugáraitól rózsaszínt kapva; balra, az európai oldalon hajónk vitorlája csaknem érinti a fekete kőfalat, mely még a rómaiak korábul való, sorából búsan tekint le ránk rovátkos falaival a barna Héttorony, hova egykor a követek zárattak; lábait a vén épületnek a mormogó tenger nyaldossa, míg hátával egy emelkedett halomnak dől. A törökök Jedi-kulénak, a görögök Heptapurgonnak nevezik. Öreg már, még Zeno császár építé, tehát omladozó félben van, de váralakú, nehéz sötét tekintete annyival szebb hatású, mivel feltűnő ellentétet képez azon lebegő, ragyogó kúpokkal s gyertyaszál könnyűségű minaretekkel, melyek mögötte Sztambulból ifjú életben s mosolygó színben emelkednek.
Azonban hajónk haladt, haladt, s aszerint távozott, vonult vissza Sztambul is. De még órákig csodálhatám szépségeit; aszerint, amint ösvényünk fordult, változék a kilátás is, s minduntalan egy új kép volt az, mi szemeimnek mutatkozék. Ha egy része eltűnt, más tűnt elő, az egésznek rajza majd közeledett, majd távozott, most kinyílt egy öböl, majd egy fok emelkedett föl, s az egész egy színpadi tetszős diszítmény volt, mely felvonáskint változik. De apródonkint szemeim elől elvesztém a kedves kioszkokat, mik a tengerben fürödnek, a halmokat függő kerteikkel, a platán, orgona, fige s jázmin borította hegyoldalokat, a márvány mosékat napfényben égő érc kúpjaikkal, a magas fehér minareteket, a komoly ciprusokat körülbúgva galambok seregétől, a tarka színű házak amphiteatrumát, s végre a galatai s új szeráji torony is eltűnt a távolban - a szép álomnak puszta emlékezete élt lelkemben.
Utazóink legnagyobb része muzulmánokbul állt, kik nem örömest búvnak szobába, hanem inkább kedvelnek a hajófödelen puha szőnyegekre letelepedni. S miután pogyászaikat nem adják a kapitánynak át, hanem tanyáik körül felhalmozzák, képzelhetni, hogy annyi láda, kosár, nyereg, lószerszám, bútor, fegyver, szőnyeg közt sétálni mi tér sem marad. Kivált ha még hárem is van, mely körül egy sátort vonnak fel, s ajtajánál egy szerecsen rabszolga fegyveresen ül, ki vad tekintettel kerget el mindent, ki a sátorhoz csak közeledik is.
Sétálásom közben a nagy árboc tövénél egy dervist vevék észre, ki éppen arcra borulva imádkozott. Ez volt oka, hogy arcát nem láthatám. Csak később veték ismét történetesen rá egy pillanatot, s szeme enyimmel egyszerre találkozván, Ali barátomat ismertem föl benne.
Nem mondhatom, mennyire megörvendeztetett e véletlen találkozás. Huszonnégy óra óta az egyedüllét terhe iszonyúan nyomta keblemet. Soha nem éreztem ennyire a közlekedés szükségét, s hiába tekinték körös-körül, nem találtam embert, kit ismertem, vagy ki engem ismert, avagy akivel megismerkedni kívántam volna. Valóban rohanva ugrottam hozzá, s oly szenvedélyesen öleltem magamhoz, mintha apám lett volna. Ő is nagy örömet nyilvánított, bár komoly méltóságát nem vesztette el, csak szemei lángoltak ősz szemöldjei alatt. A körüllévők pedig bámultak, midőn látták, hogy egy keresztyén s egy dervis oly forrón összeölelkezik.
- Örömmel látom, hogy találkozásunk önnek is kedves - mondám én -, de hogy van az, hogy önt e véletlen kevésbé lepi meg?
- Mert én meg voltam győződve - felelé ő -, hogy mi még az életben találkozni fogunk. Hol és mikor? Azt nem tudtam, de hely és idő a dologban nem az, mi figyelmet érdemel. Tudja ön miért kellett nekünk a földön találkoznunk?
- Mert szeretettel viseltetünk egymás iránt.
- Nem.
- Mert a sors úgy akarta.
- Ez oly felelet, mely mindenre illik, de semmire sem áll.
- Mert a végzet könyvében így volt megírva.
- E válasz egy az előbbivel, ön csak a szót változtatta. Különös, hogy önök nyugotiak, mindent, mi nem az emberi akarattól függ, vagy a véletlennek tulajdonítanak, mintha történnék egy magasb ok nélkül valami, vagy pedig azoknak keresésében a földi élet anyagi viszonyain túl nem mernek menni. Hiszen az élet e földön csak egy oly tünemény, melynek szülő okai Istenben, a lelki világ örök törvényeiben keresendők. Az anyag a földön támad s enyész is el; majd elválik, majd összerokonul, és így módosul bizonyos törvények szerint, miket az ész, ha búvárkodik, képes mind kitalálni, mind meghatározni. De nem ez az eset a lélekkel és szívvel, a gondolattal és érzeménnyel. Ezeknek természete túlvilági, melyek valódi ismeretére elvont szemlélődés vezethet. A lelki dolgokhoz a kulcs az égben van, ki itt kezdi vizsgálódásait, csak az fogja a lelki embert érteni, s megmagyarázni, benne mi másoknak homályos. Azt gondolja ön, hogy például szeretet s gyűlölség az emberekben a földön támad? Csalatkozik. A lélek ezeket s egyéb tulajdonait magával hozza onnan, honnan ered. A lelkeknek sokféle seregei vannak; melyek ott rokonok, azok itt alant is rokonszenvet éreznek egymás iránt, s ha távol vannak is, nincsenek elválva, ha nem látták is egymást, nem ismeretlenek egymásnak, de akik ott elkülönözvék, azok itt a földön is mint idegenek haladnak el egymás mellett. Ezért midőn én önt először megláttam, úgy fogadtam mint lelkileg régi ismerőst a túlvilágból, kitől elválni mindig fájdalmas, de találkozni vele nem meglepő, hanem természetes, mint természetes, ha két ismerős utas ugyanazon ösvény különböző fordulatain hol itt, hol ott találkozik. Én tehát, ha nem reményltem is önt látni, de soha nem ütközöm meg, ha embert látok ugyanazon lélek-családból, melyhez én is tartozom.
E pillanattul fogva én nem menék le hajószobámba. Csendesen a dervis mellé telepedém a puha szőnyegre, s ő mint egy szíves házi úr illatos kávéval, dohánnyal, báránycombos rizssel ellátván, míg a hajó lágyan haladt a nyugalmas tengeren, mi folyvást beszélgeténk, úgy hogy álom szemeinkre egész éjjel nem jöve. Ő Smyrnába, onnan Bayruthba, innen Bagdadba szándékozék, hol a szerzetnek, melyhez tartozik, hat hét múlva nagy gyűlése fog tartatni.
Szórakoztatni óhajtván bánatomat, minek borongását arcomon mihamar észrevette, nemzetünkről s hazánkról tudakozódott, úgy hogy ezeknek csaknem egész történetét el kellett neki beszélnem. Ő türelmesen hallgatott mint egy néma szobor; a török igen tud hallgatni, csak néha-néha, midőn előadásom lankadt, szóla közbe, s oly mély és meszsze vágó kérdéseket tőn, mik nem egyszer zavarba hoztak. Ki veheti rossz néven, ha az ember dícséri nemzetét? Ha lángoló ecsettel rajzolja szenvedéseit? Ha okát ezeknek másokban, és nem nemzetében keresi? A török szomszédság gyászos s vég következményeiben eldöntő lévén hazánk múlt és jelen sorsára nézve, alkalmasint többször túlcsordult panaszom keserv-pohara, s lehet, hogy éppen a török nemzetre is kiömlött. Mint egy hív őr, ki gondosan felügyel a kincsre, melyet rábíztak, ő rendesen ekkor szólonga rövid kérdéseivel közbe. És én siettem azokra válaszolni; csak később vevén észre, hogy minden kérdése egy csel, egy hurok volt, hogy mindenik egy szókratesi mesterfogást rejtett magában, úgy hogy nem egyszer képtelen valék szegény nemzetem s hazám roppant politikai hibáit elpalástolni.
"Igaz -, mondá a dervis -, mi török és magyar, századokon keresztül sokat ártánk egymásnak kölcsönösen, s mi nektek többet, mint ti nekünk. De miért? Nem mivel katonánk vitézebb, a vezérlet okosabb volt, hanem a hadviselés gondolata volt jobb. Mi mindig az ellenség földén hadakozánk, ez roppant előny, mert mindig azon nemzet szenved többet, melynek országában a háború folytattatik, megveretve visszavonulánk és ti nem űztetek, győzve uralkodánk nálatok.
- Polgári és műveltségi fejlődéstöket megzavarhattuk, de bizony nem mi vagyunk okai, ha mind értelmileg, mind politikailag nagy nemzet nem levétek. Ti már öt század óta valátok keresztyének és tagjai az európai státuscsaládnak, midőn mi Európába jövénk helyet foglalni. Szabadok valátok igaz, de ezen kívül az ipar, művészet, szorgalom mi kincseivel bírtatok? Mi nagy művek s emlékek pusztítását vethetitek szemünkre? Becses képtáraitokat égettük össze? Érc szobraitokat s nagy embereitek márvány emlékeit romboltuk le? Királyi lakokat, fényes palotákat dúltunk szét? Nevezd meg ama híres egyházakat, miket sajnálva emleget a romjanin ülő utókor! Valóban, dicső épületekkel hazátok soha sem ékeskedett.Hegycsúcsok tetejét számos lovagvár koronázta, de ha ezek nem állnak többé, jól tudod, hogy nem a mi vétkünk. Virágzó édent sem találtunk mi országtok földén, hogy annak elpusztításával vádolhatnátok. Sárbúl épült, s náddal és szalmával fedett falvakat találtunk mindenütt, melyek, ha ma leégnek, másnap hasonló alakban könnyen felépülnek.
- De ha ma eltűnne, ha pár század előtt eltűnt volna a török a földrül, hol élt, fényesb létnek hagyná nyomait maga után. Mi a keresztyén egyházakat mindenütt kíméltük, csak Görögországban s egyebütt a szobrokat mint bálványokat, a templomokat mint a bálványozás szentségtelen helyeit nem. Népünk lelkében oly szenvedélyesen él az egy isten tisztelete, hogy az a bálványokat semmi alakban nem tűrheti. Rombolván azokat, nem a művészeti szépet, de az otromba bálványimádást gyűlölte, öltözte legyen fel ez bár a görög ízlés kellemteljes alakait.
Távol legyen tőlem nemzetemnek érdemet tulajdonítani, mellyel nem bír, vagy birodalmunkat műveltség, épületek, emlékek pompájára s nagyságára nézve a rómaihoz s a görög ó világhoz hasonlítani. Én a mienket csak a magyarhoz hasonlítom. Szerény válasz ez önnek vádjaira. Én Magyarország minden részeit átutaztam, s meglepett benne nem az a mije van, de ami benne hiányzik. Miért nincsenek nagyszerű emlékei? Az érdem hiányzik, vagy művészek nincsenek? Hol vannak a kór- s tápházak s más jótékony intézetek? Szűkölködő, beteg nincs, vagy a gazdagok szívtelenek? Magyarországnak egykor hatalmas fejedelmei voltak, de akárhova tekinték, nyomaikat nem találtam. Hol vannak a fényes paloták, mikben laktanak? Hol a királyi sírboltok? Hol amaz óriás épületek s intézetek, nagy elmék vagy nagy szeszélyek bámulatos művei? Megfoghatlan, hogy egy oly dús ország kincse annyi századokon keresztül semmi nagyot nem teremtett, hanem nyomtalanul elpárolgott mint köd és felhő.
Mi legalább egy eszme, a vallás eszméje által nagyok valánk. Sztambul nemcsak tündéri kiessége, hanem templomainak pompája és sokasága által is világváros. Nézzen ön vissza reá, még innen jól látni ama lebegő kúpok s sugáregyenes minaretek házait, mik egy nép élő hitéről tesznek dicső tanubizonyságot. De nem Sztambult választom én összehasonlítási tárgyul az önök honával, maga Brussza, Adriánopol, Bagdad, Damaszk egyenkint több fölséges épületet s számosb iskolát és jótékony intézetet mutat föl, mint a keresztyén Magyarország összesen. És önök minket neveznek barbároknak, önök, kik történeti s építészeti emlékekben sem mérkőzhetnek velünk, és minket, kik sok becses hagyományt szétrombolánk, igaz, de sok újat, sok jelest, sok nagyszerűt is alkotánk…
Itt a dervis elhallgatott, mert a napra föltekintvén, észrevette, hogy a második könyörgés ideje elérkezett. Tehát megmosakodván, imádkozott s valamennyi török, kik a hajón voltak.
Ezt elvégezvén, reggelizénk s utána kávézván és illatos dohányunk kék bodrait mélázva eregetvén a légbe, egy görög zenekar édes dalai mulattattak. Ezek nemcsak hangszeren játszanak, de egyszersmind énekelnek is, sőt utóbb néhány közülök átöltözik s mindenféle buja mozdulatú táncokkal szórakoztatják a nézőket.
Bár nyílt tengeren soha sincs tikkasztó meleg, a zúgó hullámok hűs fuvalma folyvást mérsékelvén a léget, azonban délután a legtöbb török azon szendergő boldog létnek adá át magát, mit ők kifnek (=dolce far niente) neveznek. Csak mi ketten beszélgeténk folyvást majd egy, majd más tárgyról, míg végre a társalgás a török nemzet történetére fordula.
Kíváncsi valék hallani, mint ítél magokrul egy oly tapasztalt s tudós ember, mint e dervis volt. Szmirnába érvén, első dolgom volt röviden naplómba írni föl ezt úgy, amint ő nekem elbeszélte.
"Ti azt hiszitek nyugaton - mondá a dervis többek közt -, hogy a török nemzet a puszták méheihez hasonló, melyek történetesen összegyűlnek, megszaporodnak s az erdőt és mezőt elborítják?
Ó nem, birodalmunk alkotása nemcsak sok vért, de sok eszélyt, sok értelmi erőt is kívánt.
Tekints arra kelet felé Ázsiában, oda, hol ama szép hegyeket látod kékelleni, ott van Brussza, az a mi ősvárosunk, sőt, nemzeti értelemben az a mi szent városunk. Ott fekszik az első hat szultán, és körültök huszonhat fejedelmi herceg, sok régi vezérek, begler-bégek, basák pompás mauzóleumokban, és kívülök még sok száz tanár, bíró, tudós, orvos, zenész, költő, szónok, s a leghíresb hittudók, kik nálunk mint szentek tiszteltetnek. Nem hiszem, hogy nemzet bírna várossal, mely annyi földi és szellemi, s hazai értelemben hozzá tartozó nagyság emlékeit így együtt bírná.
A vándor, ki messzirül jő, megdöbben, midőn ennyi nagy név, nagy érdem mellett elhalad. Brusszán még túl van egy nyílt mező, a hajdani Bithynia déli részében, a mostani szultán-őni kerületben; e mezőt Jenicsernek hívják.
Itt történt 1280-ban, hogy török deli ifjú, neve Ozman volt, 444 lovaggal utazék, visszamenőben lévén oda, honnan ősei egykor kiköltöztek. S amint utazék, ama mezőn két sereget láta csatázni, melyek közül az egyik sokkal kisebb volt a másiknál. Ozman nem ismervén a feleket, sokáig habozott, mit tegyen, végre egy nemes érzésnél fogva a gyöngébb részhez állott, és beavatkozása a csatát ennek javára dönté el. Kit diadalra segíte a mongolok ellenében, Aleddin, a szeldzsukok szultánja volt.
E szolgálatáért Aleddin neki a szultán-őni mezőséget ajándékozá, e térke most a török birodalom egy falucskáját alig teszi.
Ez vala ama kis pont, honnan a növekedő török nép a földet helyében megingatta.
Igaz, egymásután következő tizenegy nagy szultán kormányozta 258 éven keresztül az ozman birodalmat, szerencsés és ritka tünemény, milyen alig fordul elő valamely nemzet történetében.
Ozman és utódai előbb egy váracskát foglaltanak el, aztán többet, aztán tartományokat, aztán nevezetes városokat, utóbb a fehér (mostani Marmara) tenger partjáig terjeszkedének ki, készítének talpakat és töredékeny sajkákat, s ezeken egyes szigeteket rohanának meg, rajtok átevezének a Boszphoron s ott hódítgatának, később várakat építgetének a tenger mellékein, s mindezt fokonkint, lépésenkint, egymásután hajták végre, és rövid 172 év múlva azon Ozmannak, ki nem is saját birtokán legeltette juhait, utódja II. Mohamed Constantinápolyban, a görög hit és hatalom omladékain, mint császár székelt.
És nem telék bele összesen harmadfél század, egyik táborunk, több mint 20 000-ből álló, Bécset vívta, hajóhadunk Marseilles-t; az afrikai part északi vonala Gibraltartól a piramisokig a félholdat uralta, Jerusálem és Bagdad falain zászlónk lengett, három világrész legszebb része mienk volt, s kik tőlünk nem függtek, azok is rettegtek hatalmunktól.
De hol vette e marok nép ama roppant sereget? Hol e szegény nemzet a kincset hozzá? Hol e tudatlan pásztornép a képességet e nagy dolgokra? Éppen e kérdések bizonyítják, hogy a török világbirodalom alapítása s fenntartása nem pusztán durva, hanem nagy értelmi erővel volt eszközölhető.
Amely tartományt a nemzet meghódított, annak népét rabbá tevé. A nőket kiosztá a férfiaknak, mi a népességet szaporítá, a férfiakat dolgozni kényszeríté, mi a közgazdaságot nevelé, az ifjakat s figyermekeket fegyverviselésre oktattatá, mi által hadiereje növekedék. És a meghódított országok lakosait, részint hogy vegyíttessenek, részint, hogy ekképp össze ne forrhassanak ellene, egyik helyről a másikra átülteté, az ázsiaiakat Európába hozá át, a keresztyéneket pedig Ázsiába vivé: így a keresztyén s muzulmán népesség számított összeelegyítésével erejét, a központi hatalom irányában, mindkettőnek megtörte, egyszersmind a keresztyénség megszakadozását is eszközölvén.
Gyakran nem bírta a szultán a meghódított tartományt megtartani, ekkor úgy bánt vele, mint a kincses ládával a rabló, kiüríté, azaz népét magával elhurcolta s mint egy hasznos növényt a birodalom belsejébe átültette. Ezáltal azon másik célt is elérte, hogy a néptelenült tartomány ellenállani jövendőre is tehetetlenné lőn. Kegyetlen, barbár rendszer? Nem tagadom. De kérdem, melyik hódító nem kegyetlen, s melyik hódítás nem barbár? Napóleon hódításai Európában, az angoloké Indiában, mérve az új kor nézeteihez, nem voltak kevésbé kegyetlenek. Csak azt akartam bebizonyítani, hogy a török eszélyesen haladt elé dolgaiban, nem volt elég népe, tehát nemző, szülő, munkás, hadképes népet gyűjtött, ugyanaz által szomszédait s elleneit is meggyöngítvén egyszersmind. Így szerzénk mi népet.
És pénzt, kincset hogy? Mely országot legyőzénk, abból mindent elhordánk, mi értékes volt -, csak hűlt helyét hagytuk ott. Békét és frigyet soha nem köténk nagy ajándékok biztosítása nélkül, ezt megkívántuk, még ha vesztettünk is. Midőn valamely országot megtartani képesek nem valánk, legalább adózóvá tevők. Magától az országtól nem követelénk sokat, fejedelmétől annál többet, hogy ekképp a nép haragja ne ellenünk, hanem ellene forduljon. A távol eső országok helytartói többnyire kiszívták a népet, e visszaélést lehetetlen vala meggátolni, részint a távolság, részint az örökös háborúk miatt, de a zsarolás ritkán használt a bűnösnek; ha a pohár megtelt, a pióca tele szívta magát, eljött a lakolás órája, s a kincshalmaz az álladalom tárába folyt. Ez utóbbi eljárás csaknem állandó kormányszabállyá vált, a basák e veszélyt mindig reménylték kikerülni, és mindig beleestek. Egy-egy ilyen kincsgyűjtelék, tíz-húsz évi zsarolás gyümölcse -, néha egész hadjáratok költségét fedezte, melyek viszont a birodalmat új hódításokkal növelték. Mindez ugyanannyi csatorna volt, melyen a legyőzött nemzetek pénzereje nem szabályosan, nem pontosan, nem biztosan, de csalhatlanul folyt be a köztárba.
Egész Európa nem viselt akkor annyi háborút mint mi magunk, és pénzben soha sem fogyatkoztunk meg, pedig szultánaink csaknem mind tékozlók voltak. De vagy így kelle pénzt gyűjteni, vagy el kelle az új birodalomnak vesznie, mert folytonos hadaink közepett a föld műveletlen hevert s így attól adót várni nem lehetett, mert kinek azt szántania, vetnie, művelnie kellett volna, az összes nép télben pihent, nyárban pedig táborba szállt. Így szerzettünk mi pénzt.
Még azon politikai s hadviseleti képességet kelle ügyeink viteléhez megszereznünk, melyben a keresztyénség minket felülhaladni látszott. Ezt úgy eszközölte a török faj, hogy a görög, magyar, örmény, szerb, albán ifjak s gyermekek, nem mint heréltek, hanem mint muzulmánok fegyverben s hadviselésben oktattatván, s a basák udvaraiban alkalmazást nyervén, nekik úgy a kormányban, mint a seregben nyitva állt az út a legmagasb hivatalokra. Míg szokásban volt keresztyén gyermekeket adó fejében szedni, mindaddig ez volt az iskola, melyből a birodalom legnagyobb kormányemberei s hadvezérei kikerültek. De átjöttek a keresztyének közül nagy elméjű emberek is. Önöknek keserű igazság, de úgy van, hogy mi a keresztyénséget saját szülöttei által győztük le; van ebben, erkölcsileg tekintve, valami undorító, mint a fiú tettében, ki atyjának gyilkosává lesz, de ha önöknél Macchiavelli nagy status-ember, úgy nem tagadhatják, miképp e modor nagy politikai bölcsességre mutat. E férfiak állása nemzetünk körében sajátságos volt. Tekintéllyel bírtak a török nép előtt, mivel ez a keresztyéneket tudományos embereknek hitte; ők gyűlölettel viseltettek a keresztyének iránt, kik által apoztaziájok miatt megvettettek; mivel nem voltak rokonságban török családokkal, aszultánok bíztak bennök, és mivel a törökök irígységgel viseltettek ellenök, nagy dolgokat kellett véghez vinniök, s erős, vas karral kormányozniok, ez lévén az egyetlen mód, hogy egyrészről magokat fenntarthassák, és hogy másrészről családaikat megalapíthassák. Mahomed, nagyvezére II. Mohamednek, Ibrahim a nagy Szolimáné, és sok más, mind idegen származású volt, és hírök nem volt kisebb a szultánokénál, mint érdemök sem a birodalomra nézve. Orbán, a magyar ágyús, biztosítá II. Mohamednek az európai oldalon épített első várát, Rumeli-Hisszárit, s 600 fontos követ egy mértföldnyire vető ágyúi nélkül talán Constantinápolyt be sem vettük volna. Ekképp sikerült a török politikának a meghódított keresztyén népeknek nemcsak karjait szolgálatába kapni, hanem eszét s fejeit is, az elme keresztyén volt, a tudomány is - csak a szív volt török, a cél volt török, a szellem volt izlami.
De mi keresztyén elméket nemcsak úgy bírtunk, hogy sok kitűnő ember szolgálatunkba állt, de úgy is, hogy azokat az idegen fejedelmek tanácsaiban megvesztegettünk. A pápa keresztes háborút hirdetett, bűneiket megbocsátá azoknak, kik ellenünk fegyvert fogtak, de mindennek néha nem volt sikere, miért? Mert a cardinálok is, a pápa is elfogadták a szultán ajándékait. Húszezer aranyat külödtt nektek Róma, hogy támadjatok meg, tőlünk az százezeret kapott, hogy mit szóval hirdetett, alattomban gátolná meg.
Hogy szultánunk a haderőt föl tudá használni, azt mutatja a roppant eredmény: e roppant birodalom, területileg oly nagy mint: Francia-, Angol-, Poroszország és Ausztria együtt. Kellvén hazát szerezni, országot alkotni, nemzetet képezni, a tábor mindig az egész népből állott. Igaz, nagy áldozatokba került így a háború, de részünkre a nagy szám többször eldöntötte a csatát, semmint elleneink részére a válogatott, de kis sereg. És azután néha a mongol, tatár s más vad népfajokkal is szövetkeztünk, melyeknek neve rettenetesb volt mint bajnoksága. Az adózó országok mindig tartoztak seregeket küldeni, melyek a csatában úgy állíttattak fel, hogy elsőkként hulltak el, hogy rajtok fáradt ki az ellenség dühe, s ekképp a török csapatok a fő pillantban vezettetvén a harcba, azok lettek az áldozatok, s mienk lőn a bajnokság dicsősége s e végeredménynek nagy hatása volt mind elleneinkre, mind frigyeseinkre. Midőn a Boszphoron túl Ázsiában néhány népet legyőztünk, azokkal átjövénk Európába, s velök a bolgárokat, ezekkel együtt az oláhokat, ezekkel is egyesülve, a szerbeket, bosnyákokat, albánokat hódítánk meg, s valamennyivel együtt titeket magyarokat tiportunk le, ámbár ez legnehezebben ment. Hadjáratunk nagy titka volt tehát a kiesebb népeket meghódítani, ezeket magunkhoz csatolni erővel vagy másképp és így folytatni fegyveres foglalásainkat.
De hadunk mindjárt kezdetben szerveztetett is. Már Ozman utóda, Urkhán alatt, tehát 1326 táján, földbirtok adaték tömérdek népnek azon kötelezettséggel, hogy bármikor harcba menni tartoznak. S ez intézvény mindinkább fejlett, terjedt, szilárdult. Ez a híres szpáhik - török lovasaink, eredete. Hasonló eszme szerint alapíttattott, de századokkal későbben, a magyar határőrség rendszere, mely egykor tábortokat 100000 emberrel szaporította. Ugyanazon eszme ez, melyet a muszka zsarnok a cserkeszek ellen újabb korban alkalmazásba vett. Már Urkhán alatt vetteték meg az állandó sereg alapja is, tehát egy századdal előbb, semmint azt VII. Károly francia király behozta. Mi sokban mesterei valánk egykor Európának, kivált a hadviselés terén, nem csoda hát, ha rendesen mi győztünk. Urkhán alapítá a janicsárokat is keresztyén gyermekekből. Ez is egy ravasz, csaknem erkölcstelen eszme, mit a szív kárhoztat, de a politika csodál. Kezdetben e sereg kevésből állt, mint nálatok az udvari testőrség, de mindig lényegesen különbözött tőle abban, hogy a janicsárok mind vallásra, mind vérre nézve különbféle eredetű emberekből választattak, és abban hogy mihamar e testület nem egy kis osztálykát, de egy tábort képezett.
A szultánok uralma, kétségkívül, zsarnoki és tisztán katonai volt, annak kellett lennie; hódításra számított hatalomnak csak egy arisztokráciára,akatonaira lehetett támaszkodnia, és ez volt a janicsárok serege. Később a római praetoriánusok szerepét játszotta ez. Mely szultán ezt bírta, az mindent tehetett. Eredete a többi törökökétől különböző lévén; elszigetelve volt a néptől, melyhez családi viszony által nem köttetett, a hatalomhoz sem kötötte egyéb a kincsen kívül, mellyel elárasztott, és a kiváltságon kívül, miknél fogva a kormányhatalom valóságos részesévé vált. S addig bírta a szultán, míg képes volt fizetni vagy vezetni, vagy míg nagy tettekkel tündöklött maga; egy roppant buzogány volt, hasznos fegyver egy óriás erejű fejedelem kezében, de haszontalan, sőt veszélyes gyönge marokban. Valóban, midőn a megholt szultán őket lemészároltatta, saját jobb karját vágta le, mely az embernek nélkülözhetlen tagjai közé tartozva, meg kell gyógyítani, de elmetszeni nem szabad, mivel kipótolni nem lehet."
Itt a vén dervis elhallgatott. Sokáig gondolkodott magában. Ősz szempilláin mint fényes gyöngy pergett le néhány könnycsepp.
"Egykori derék bajtársimra emlékezem - mondá néhány pillanat múlva. Áldott legyen emlékezetök. Ők voltak a mi birodalmunk hősei, oszlopai. Ha bánni tudtak volna velök, a jövendőnek meg lehetett volna őket tartani. Ha a nemes vérű mén szilaj, meg kell-e azért ölni? Nem gazdájában van-e a hiba?… Ifjú éveimből tizenkét esztendőt tölték velök. Mi gyönyörű élet volt táborukban! Maga a nemzet szíve dobogott, vére lobogott benne. E lelkes sereggel éneklő, táncoló dervisek, imádkozó, buzdító papok jártak, zenészek dobbal és furolyával, és költők, a türkik, szavalók szerelmi és elmés dalokat, az ilahik (=isteniek), kik szent himnuszokat zengedeztek. Ti keresztyének a fanatizmus jeleit, a keresztet, melleiteken, mi a fanatizmust szíveinkben hordozzuk. Ha az összes török nemzet egy tábort képezett, e tábornak lelke a janicsár volt. Ő képviselte leghűbben azon két nagy eszmét, mi által nemzetünk akkor minden más európai nép fölött állt: a hitet és a nemzetiséget. Ezért győztünk mi hajdan mindig, mert csak mi bennünk élt elevenen ama két nagy eszme, és mindig az elv, a lelkesedés győz, soha nem a puszta fegyver.
Különben, a török nemzet helyzete veszélyes is volt. Európában ő a Fekete-, a Marmara- és az Archipel-tenger szélein telepedett meg, Afrikában a Közép-tenger partjain, Ázsiában is a tengerre eső vidékeket foglalta el. Attól tarthatott mind a három világrészben, hogy a beljebb lakók rohama által a habokba fog tolatni. Hasonlítván e szerint helyzete azon emberéhez, ki egy mély víz partján ül, és beléje szorongattatik; a török háborúk föladata volt nemcsak az elfoglalt helyet megtartani, de terjeszkedni is, mivel, ha nem terjeszkedett, ha nem erősbödött, minden pillanatnyi gyöngülése annak elvesztét is, mi már birtokában volt, fogta maga után vonhatni.
Természetes azonban, hogy térbeli terjeszkedése mit sem használt volna az épület belső erősítgetése nélkül.
A szultánok belátták, hogy miként a testnek élete a lélek, állodalomé a vallás és tudomány. Fejedelmeink hoszszú sorában nincs egy sem, mint nincs szultánanya, s kevés van nagyvezér, ki az ország különböző részeiben mosékat s akadémiákat nem építtetett volna. Brussza, Adriánopol, Bagdad, Jeruzsálem s több más városok elborítvák ezekkel, maga II. Mohamed, a hódító tizenkét pompás mosét s ugyanannyi iskolát alapított. Ugyan, vallja meg ön, hogy - bár keresztyén, de istenhívő, ki mindnyájunk istene - nem érezte-e lelkét emelkedni, midőn Sztambult megpillantván, benne szemlélte azon számtalan jótékony épületeket, s ama pompás mosékat, melyek a város fölött uralkodva kélnek? Igaz hitről s őszinte vallásosságrul tesznek azok tanúbizonyságot. Ki tudja, egy városban a nép mikor imádkozik? Ajkárul a könyörgés elröppen, mint a szellő, mi csekély az ember! De e fölséges épületek, arcra borulva, örökös s állandó imádkozó képei a földnek.
S minthogy az izlam tanai szerint a szó jó tettek nélkül puszta hang, a fejedelmek teljesíték mindazt, mit hatalmuktól méltán várt a nép. Nem volt fejedelem, ki mosékon, iskolákon kívül ne épített volna közfürdőket mindennek, imareteket (=tápintézet) a szegényeknek, kórházakat a betegeknek. Utazzátok be e nagy birodalmat, s látni fogjátok, hogy nemcsak városaink el vannak látva kőboltozatos vízcsatornákkal, de ékes kutak vannak falvainkban, mezőinken, az utak szélein is, mi itt keleten kimondhatlan jótétemény, s épp oly szükséges, mint a lég. A hegyek oldaliban gyalog kőutak vannak, s mindenféle hidak, révek, várak, erősségek, őrtornyok, paloták, s itt-ott a szaracén építészet s kőfaragás oly remekművei tündöklenek, mik a szemlélőt, ha az művész is, bámulásra ragadják. Igaz, ez inkább szeszély, mint rendszer eredménye: egyik fejedelem, mint Orkhán, minden építéseit Brussza körül emelte, másik mint Amurát Adrianopol körül, II. Mohamed Sztambult dicsőíté műveivel, Szolimán pedig az ázsiai városokat, Jeruzsálemtől Mekkáig. Jobb, hogy így történt, mert így a sor minden vidékre s városra rákerült, s egy sem lőn elfelejtve.
Fejedelmeink nem idegenek, ők a török faj igazi tulipánjai voltak. Mind szokás, mind nyelv, mind nemzetiség, mind vallás, mind tudomány tekintetében, szóval jóban és rosszban, a néppel egy rokon testet s lelket képeztek. Közülök tíz maga is költő volt, s csaknem valamennyi a költők és tudósok pártfogója. És e példát követték nagyjaink és gazdagaink is. A fejedelmek a nappalt hadban tölték, az éjjelt olvasásban, költői és vallásos munkák írásában, és keleti s nyugati tudósokkali levelezésben. II. Mohamed és II. Bajazid 30-40 költőt díjaztak rendesen, s nemcsak honi, de indus és persa írókat is gazdag nyugdíjjal láttak el, mint hodzsa Dzsihamot Indiában, korának legnagyobb stilisztáját, mint molla Dzsamit, Persia nagyhírű dalnokát, kinek évenkint ezer aranyat küldöttek. A mosék szószéke sem volt szolgaság tribünje nálunk, papjaink bátor szava a fejedelmeket sem kímélte, ha a birodalom veszélyben forgott. Az epigrammok s gúnyversek sem voltak ismeretlenek, néhány éles sorocska képes volt egy nagyvezért megbuktatni, mi arra mutat, hogy az észnek nemcsak becse, de hatása is vala. Azt sem mulaszták el fejedelmeink, hogy minden időnek története híven megírattassék, s az európaiak előtt többnyire ismeretlen történészeink száma több százra megy, mint eposzainké is. Ha nem minden fejedelemnek is, de minden dicső hadjáratnak, minden nevezetes ostromnak, minden nagy hősnek emlékezete megénekeltetett s fenntartatott költőink által. Az udvarnak az is szokásai közé tartozék, hogy irodalmi versenyeket tartatott, azon véleményben lévén bölcseink mondása szerint: miképp a tudomány növény, mely a tudós vita által öntöztetik. Összehivatott az udvar 20,50,100 tudóst, költőt, papot, ezeket ünnepileg megvendégelte, s miután több napokon folyt az elmék érdekes párviadala, gazdag ajándékkal és nagy megtiszteltetésben részesülve bocsáttattak el. A legjelesb költő szultán nevezetet kapott s viselt, a szellemvilágban ő volt a fejedelem, mint a birodalomban a padisa. A hodzsa (=tanár) egyik állandó udvari hivatal volt, rangra egyenlő a nagyvezérivel, s az mindig a legtudósb férfiakkal töltetett be. A tábori bíró, egy neme a tudósnak, a nagyvezéren kívül minden basák felett állott. Idegen fejedelmekhez követekül rendesen tudományos emberek küldettek; a karlovici béke, bár nem szerencsésen, három jeles költőnk közremunkálásával köttetett meg. Mikusdzsi, ama híres csillagász, kinek művét mind e napiglan egy keleti íróé sem haladta felül, II. Mohamedet táborozásiban mindenütt kísérte, s jeles munkáját is csaták éjjeleiben írta. Ugyane fejedelmek hét nagyvezére volt tudós. Átalában magas hivatalra biztosan embereinket csak a tudomány vezérelte, úgy hogy mi elmondhatjuk: a nép harcolt, a bölcsek által vezéreltetett.
Nem annyira a hit, mint inkább a tudomány képviselőiként tettek szert oly határtalan tekintélyre ulemáink. Tetteikből több nagyszerű vonást említhetnék. Midőn Ibrahim szultán egészen a bujaságnak, henyeségnek, tékozlásnak adta magát, az ulemák voltak azok, kik egy moséban összegyűlvén, a népet és katonaságot egybehívták, kijelentvén, hogy a birodalom veszélyben van, ha a szultán le nem tétetik. Mit használ nektek utódja, a hét éves Mohamed? - szóla ennek anyja Hanefihez, az anatoliai nagy bíróhoz. És ez határozott méltósággal felelé: "Írástudóink kimondása szerint nem uralkodhatik egy nagykorú sem, ha az bolond, de igen a gyermek, ha ez okos." És midőn Hanefi és Abdulasis a nagymufti a szultánhoz elmentek s ez trónjáról lemondani és az ablaktalan tömlöcbe bemenni vonakodott volna, a nagymufti komoly szilárdsággal mondá neki: "Nem, te nem vagy többé padisa, mivel a jogot s hitet semmibe vetted, a világot pedig megrontottad, te idődet kéjben és játékban töltéd, a közpénzt hívságokra tékozlád, helyetted a birodalmat megvesztegetés és kegyetlenség igazgatták." És néhány kínos nap múlva a két törvénytudó a szultánt saját bakója által fojtatta meg. Ki és mi adta nekik e szörnyű hatalmat? Azon hazafiúi s tudós tekintély, mellyel a nép előtt bírtak. Ilyen nagy forradalmak gyakoriak történetünk évlapjain; eszerint öregeink s értelmeseink intézkedtek, s a nép, mint egy országos tanú, hallgatva nézte, mit bölcsei tőnek.
A török álladalomnak alapja a demokráciai elv: minden muzulmán egyenlő, nincs sem nemesség, sem kiváltságos osztály. Egykor Omár, Mohamed után a második kalif, a szószékbe lépett, s a híveket háborúra hívta fel. De egy arab felszólalt, mondván: mi neked nem engedelmeskedünk. És miért? - kérdé Omár. - Mert te köztünk és közted különbséget tevél. Nem te osztád-e el köztünk a yémeni vásznat? De magadnak belőle két részt tartál meg, különben lehetlen, hogy ruhája olyan óriás embernek, milyen te vagy, egy részből kitelt volna. Omár, fiához Abd Allahhoz fordulván, mondá: - Felelj ez embernek. Ki is így felelt: - Midőn a kalif a neki jutott vászonrészből ruhát akarna varratni, úgy találta, hogy az abból nem telik ki. Én tehát a magaméból engedtem neki át egy darabot. Ha így van, válaszolá a felszólalt - jól van, s így mi készek vagyunk neki engedelmeskedni.
Ez átalános egyenlőség elve alól csak a fejedelmi ház van kivéve, miután a Korán mondja: engedelmeskedjetek Istennek, a prófétának és azoknak, kik tekintéllyel felruházvák kormányozni. De a fejedelem nálunk nem valami isteni jognál fogva uralkodik, a Koránnak ő is épp úgy alá van vetve mint bármely más muzulmán, ki mind feljogosítva van tőle számot kérni. Természetes is, hogy a Korán szerint maga az Isten levén az úr, s kezében egyenlően puszta eszköz minden halandó, ezek közt társasági különbség nem ismertethetett el, s minden rang, méltóság személyes, mely az egyénnel kezdődik s végződik.
Innen érthető, miképp nálunk nemzetségi neve csak a fejedelmi háznak van; különben Törökországban minden ember csak személyes, mint ti nevezitek, keresztnevet kap, mely vele elenyész. Ez oly általános szabály, hogy alóla kivételt alig tesz négy nemzetség, mint Küprüli, Dars Zade, Piri Zade, Damat Zade. Ha a születési arisztokrácia tökéletes hiánya egy álladalom demokratikus jellemére mutat, a török államtól ezt nem lehet megtagadni, hol a név az emberrel együtt elenyész, hol minden hívő egyenlő, hol nemzetségek, az aristokrátiának ez elemei nem képződtek. Itt mindenki csak személyes érdeme és kedvező szerencse által juthat rangra és hatalomra, nagy emberektől származni nem érdem, bizonyos nemzetséghez tartozni nem előny.
Tekintéllyel bír az, ki vagy polgári vagy udvari, vagy katonai hivatalt visel. De ez nem politikai elem, mert sem nem örökös, sem nem állandó; minden hivatalnok puszta eszköz a fejedelem kezében, melyet ez használ vagy széttör, tetszése szerint. Innen van, hogy a kalifok és szultánok a legújabb időkig a hivatalbelieket rabszolgáikból választották; miért? Mivel ezek felett ők élet és halál urai voltak, ellenben a legutolsó koldus muzulmán hajszálát nem illethették törvénytelenül. Ez magyarázza meg, hogy a török, ki magáéból vagy bár napszámból él, megvetve tekint le a legnagyobb basára is, mert ezt mint rabszolgát nézi ma is, kinek ura van, magát ellenben szabadnak, ki csak a törvénynek engedelmeskedik. Akkor is, midőn a nagyvezérek fejei évenkint hulltak le, a legszegényebb muzulmáné nyakán teljes biztosságban állt.
Pénz-arisztokrácia sem fejlődhetett ki nálunk. Sok nagy basa roppant kincset gyűjthetett, de kevés adhatta fijának át, unokájának egy sem. Mit a helytartók az alattvalóktul zsaroltak, nem tarthatták meg sokáig, bűneikért halállal lakolván, vagyonuk a kincstárba folyt. Ha valami, fináncrendszerünk volt igen hiányos, de csak közgazdászati szempontbul -, mint politikai gép ügyesen volt alkotva, mert muzulmán keveset, a keresztyén sokat fizetett, s ha végre a népszopó helytartó kivégezteték, a haszon a kincstáré lőn, a gyűlölség a zsaroló helytartóé maradt.
Ha az arisztokrácia egy neme az értelmiség testületi tekintélye, úgy nálunk csak ilyen értelmi arisztokrácia volt. Értem az ulemák testületét, mely az adómentességen kívül, egyéb kiváltságokkal is egyedül bírt. Ez annyiban hasonlított az európai arisztokráciákhoz, hogy folytonos volt, de annyiban különbözött tőle, hogy az összes muzulmán népből különbség nélkül ujoncozta magát. Mindennek nyitva állt, ki tanult; belé a tudomány útja vezetett, tagjai változtak az egyénekkel, szóval, ez nem egy polgári osztály, hanem az értelmiség hatalma volt. Ez egy testület volt az, mi birodalmunkban az állandóság eszméjét képviselte, körülte minden egyéb változott. Kétségkívül sokat köszönhetünk neki, kivált míg a törvényt, melyet őriz, a kor túl nem haladta; de most, úgy látszik, az idő rohanó kerekét fel akarja tartóztatni! Ha mi Ázsiában laknánk, ott alkalmasint ma is megélhetnénk a Koránnal, de Európában nem; ha vallásos létünket nem is, de mindenesetre politikai életünket idomítani kell e világrész fejlődése kivánataihoz, különben el fogunk tiportatni. Attól tartok, miképp ulemáink az új kor e szükségét nem fogják föl; a Korán, józanul magyarázva, minden reformot megenged, hiszen abban örök igazság csak egy van: az, hogy egy az Isten, s az a mindenség istene.
Ez alapon mi már, különböző korban, különböző törvénykönyveket alkotánk. Már II. Mohamed, a hódító, részletesen intézkedett a polgári élet mindenféle viszonyairól. Szolimán, a nagy, kit történetíróink törvényhozónak neveznek, a XVI. században egy teljes törvénykönyvet íratott.
Ő abban részletesen rendelkezik a fajtalanság, verekedés, vallás, rágalom, részegség bűneiről; s ha ön átolvassa rendeleteit, melyek a rézedények cinezéséig, a közfürdőknél a szobák hévmértékéig, s vásároknál a népnek szükséges cikkek árának gondos megszabásáig kiterjednek, és kiterjednek odáig, hogy a koldus csak ünnepeken kéregethessen, hogy a fekélyesnek utcákon koldulnia tilos, hogy a lopásért a község összes népsége felelős: el fogja ön hinni, hogy azon korban a nép anyagi érdekeiről egy kormány sem gondoskodott inkább atyailag. Ha pedig még azokat is átnézzük, mikben a teherhordó állatok kímélése parancsoltatik, s mik szerint alig van bűn, melyért halálbüntetés rendeltetnék: meg kell vallani, miképp a mi büntető kódexünkkel, humanitás tekintetében, egy európai akkori törvénykönyv távolrul sem állja ki az összehasonlítást. Hiszen az angoloknál még egypár tized év előtt is öt shilling értékű lopott jószágért az ember halállal lakolt; hisz a boszorkányság képzelt bűneért Franciaországban, Szolimán koránál sokkal későbben, hány százan égettettek meg elevenen, homlokaikra tüzes korona illesztvén. Sőt, tudom, hogy keresztyén országban azon nyúl elejtéseért, mely a gazdag úr parkjábul kiszökött, s a földműves kevés veteményét pusztítá, akasztófa volt nemrégiben is a szegény pór büntetése. Párisban még Lajos Filep alatt is bitófához kötötték ki az embereket, s testeikre a gyalázat letörölhetlen bélyegét sütötték. Ilyesmit törvényeink nem ismernek. Nálunk bűnt elkövetni szégyen, de az ember gyarló lévén, ki bűnéért meglakolt, nem marad örökre becstelen. Expiatio után régi helyét a társaságban elfoglalja. Ha Isten, a kegyelmes, megbocsát, hogy ne bocsátana meg tagjának a társaság? Ezért a kivégzettnek sírkövére családja szégyen nélkül véseti, hogy az igazság pallosa által múlt ki. E szelíd humanitás, mely összes törvényeinken átleng, a Korán érdeme, mely a világ fölébe állítván egyedül a mindenható egy Istent, az embereket egymás irányában szabadoknak, egyenlőknek, testvéreknek jelenté ki. S ön fogja tudni, hogy a Korán elvei nálunk a polgári társaság alapjai is.
A mi állodalmi szervezetünket is többnyire fonákul fogjátok fel ti nyugatiak. (Az öreg hol második, hol harmadik személyben beszélvén hozzám, e kettőt, előadását ismételve, magam is összetévesztem). Mivel sok igazságtalanság történt nálunk, kormányformánkat deszpotiának mondátok; mivel szultánaink a kalifok utódai, ezek a prófétáéi, azt hiszitek, fejedelmünk egyszersmind pápánk is; mivel nem láttok törvényhozó testületet, azt gondoljátok, korlátlan autokrácia alatt nyögünk; mivel fejedelmeink ugyanazon törzsbül valók, azt vélitek, uralkodásaikat isteni jogbul származtatják. Mihelyt egy vagy más vonást észrevesztek, mi politikai rendszertek valamelyikéhez hasonlít, azonnal kész a név, melyet reánk alkalmaztok. Pedig mint nyelvünk, szokásunk, erkölcsünk a tietektől különbözik, úgy házi, s még inkább politikai életünk is. Ez egy keleti, sajátságos szerkezet, melyre egyik európai elnevezés sem illik, új dolognak új név kell, az ismeri, ki leírja, nem az, ki pusztán elnevezi. Ki ismerne keleti növényeinkre, ha azoknak növényeitek ismert nevét adná? Igaz, a mi cédrusaink s pálmáink szinte fák, hasonlítanak tölgyeitekhez s csereitekhez, de azért nem cédrus a tölgy, nem pálma a cser.
Tudjátok meg, miként a Korán mind világi, mind egyházi fölséget kárhoztat. Mohamed nem ismert el semmi autokráciát az izlamban, a mindenható Istenén kívül. Ő maga sem állt fölségkint a nép felett, csak mint próféta, hol kijelentve a törvényt, hol mint bíró alkalmazva azt.
Egyházi fölséget még kevésbé akarhatott. Hiszen ő utolsó kijelentésnek mondá a Koránt, s mi leendett ebből, habár kinek jogot adott volna magyarázatára? Éppen ez Mohamed eszméjében az eredeti és fő, dogmát és törvényt összecsatolt, hogy azt senki ne illethesse soha.
Ő nem akart utódot, ki hivatásának folytatójául tekintessék, ő csak helyettest, (=kalif) akart, ki törvényeit alkalmazza. Ez a kalifságnak igazi jelentése. S helyettesét nem ő nevezte ki, bízta a népre, hogy ez azt szabadon válassza, mondván: "tanítványaim, tanácsba összegyűlvén, rosszul nem válalszthatnak." Tehát ő a szabad választás elvére utasítá a hívőket. Az első négy kalif valóban a nép által választatott is, ezért nevezik őket tökéletes kalifoknak, ellentétben a későbbiekkel, kik tettleg, de jogtalanul, mert nem szabad választás folytában uralkodtak. Ali, a negyedik megöletvén, az Ummejek, ezek után Abbasz ivadéki ültek a kalifaszékben 1258-ig, s bár fejedelmi hatalom nélkül, de még élt 1517-ben Egyiptomban, az utolsó, ki I. Szelim török szultánnak jogát a kalifsághoz és címeit, ti. a prófétai zászlót, kardot és köpenyt átengedte. Innen származtatják szultánaink jogukat ez általános hatalomhoz a hívők felett. Azóta nevezik magokat első imámnak. De ha a kalifok nem bírtak egyházi dolgokban fölségi, pápai hatalommal, természetes, hogy ezt a szultánokra sem ruházhatták át. Kiváltságuk mindössze abból áll, hogy pénteken és a két Beiram ünnepén az imádságnál elnökölnek, és hogy kötelességök a Korán törvényeit megtartatni. Nem pontifex tehát a szultán, hanem első szolgája a törvénynek, mely fölötte is van, ellene ő sem tehet semmit, sőt, ha tenne, minden hívőnek joga van ellenállani, mi több, ez kötelessége. Nagy jog ez, s olyan, miről minden töröknek, a legutolsónak is, tudása van.
Isteni jogot sem következtethetnek szultánaink16 a kalifságbul, mivel csak az volt törvényes kalif - a Korán szerint - ki választatott. Örökösödést sem, mivel ezt szükségképpen kizárja a szabad választás. A Korán tanának szempontjábul nálunk az uralkodásbeli örökösödés nem jog, hanem ennek ellenében egy történeti tény, s valóban, csak mint ilyent ismerték el törvénytudóink. Ezzel is az történt, mint annyi mással a világon, a tény joggá nőtte ki magát, különben, ki veheti a népnek rosszul, ha nem felejti el, miként az Ozmán ház műve az ozmán birdalom? Úgyis birodalmunkban minden változik, rang, név, hatalom, kincs, egyedül a fölségi hatalom örökségi az uralkodó családban.
Neszefi,híres törvénytudós így szól a fölségi hatalomrul, és ez mint jogalap tekintetik:
"Az imámnak (szultán) joga s hatalma van a törvények megtartására felügyelni, a törvényes büntetéseket végrehajtatni, a határokat védni, seregeket gyűjteni, a tizedet beszedni, a zendülőket és haramiákat elnyomni, mondani pénteken és a két Beiram ünnepén a nyilvános könyörgést, a polgárok felett ítélni, a pörös ügyeket elintézni, tanúkat kihallgatni, a kiskorú két nembelieket, ha gyámjok nincs, házasságilag egybekötni, s a hadi martalékot felosztani.
"Az imám látható legyen;ne vonja el magát a nép szemei elől, sem ne várakoztasson magára.
Az imám a Koreis nemzetségből való legyen (a szultánok a fölebb érintett adoptio által tartatnak e vérbelieknek), de nem szükség, hogy Hasem vagy Ali ágából származzék. Elég, ha nem más nemzetségbeli.
Az imámság méltósága nem igényli, hogy az imám teljesen igazságos, erényes, feddhetetlen, sem pedig, hogy azon kor legjelesb embere legyen; de kell, hogy a hivatalához szükséges tulajdonokkal bírjon, s ügyességgel és képességgel a törvények megtartására felügyelni, a muzulmán határokat védni, és az elnyomók ellen az elnyomottakat támogatni."
A Multeka újabb törvénykönyv még hozzá adja: "Ne merészeljen a kanonikus (koránbeli) törvényeken semmit változtatni, kivált ha ez által a gondjaira bízott nép sorsa súlyosbíttatnék."
És ez a fölségi hatalom nagy határa. Nemcsak szigorú törvény van nálunk, de ez a legfőbb, ez az egyetlen hatalom. Nevében és általa kormányoz fejedelmünk. Rendelkezéseinek nagy tere van, de a cél ellen nem mehet veszély nélkül. Törvényhozási joggal a nép nem, de a fejedelem sem bír, az a Korán által ki van merítve; a nép joga, az ulemák által a törvényt magyarázni, a fejedelemé a hiányt pótolni rendeletek által és ezeket végrehajtani. A szultán mint végrehajtó bír nagy hatalommal. Mohamed e mondását: "Hívők, engedelmeskedjetek Istennek, a prófétának és azoknak közületek, kik hatósággal bírnak;" a törvénytudók, mint Beidhavi, ezzel pótolják: "De a hatóságoknak, melyek a prófátainál későbbiek, mint a kádiknak, kalifoknak, vezéreknek csak addig kell engedelmeskedni, míg a jó úton maradnak (azaz, a Koránon túl nem mennek)." E politikai axiomát, mint elemit a muzulmán országokban, Szádi a persa költő így fejezé ki: "Minden hatalom felett, szükségképpen, egy más hatalom van, mely azon uralkodik s melyből az ered: a kádi a vezérnek engedelmeskedik, ki őt nevezte, a vezér a szultánnak, kitől méltóságát kapta, a szultán a törvénynek, mely által viszont neki a nép engedelmeskedik."
Úgy látom, mosolygasz - mondá a dervis s valóban igaza volt, ajkamra mosoly vonult. - Bizonyosan emlékeztetni akarnál ama sok kegyetlenségekre, mérgezésekre, elkobzásokra s önkényekre, mik évlapjainkon hol híven, hol nagyítva előadva sötétlenek. Először megjegyzem, hogy ha sok nagyjainknak könnyen ontatott vére: ők, az akkori szokás szerint, a fejedelem rabszolgáiból emeltettek föl, szeszély vitte magasra, szeszély buktatta le, de a nép fölött mindig csak törvény ítélt. Aztán, én nem azt állítom, hogy nem voltak borzasztó visszaélések, hol nem voltak? Hogy a jog megtartatott, hol nem tiportatott ez? Hanem, hogy a Korán szerint mi elveken kellene alapulnia s mi határok közt mozogni a fejedelmi hatalomnak. Mindenesetre, ha itt-ott az írott törvény meggyöngült is, él szelleme s állnak az erkölcsök, s minden polgári társaság értéke nem a törvény betűje, hanem élő szelleme s az erkölcsök ereje szerint megítélendő. Ez áll mindenütt, de kivált áll nálunk keleten, hol szokás, erkölcs, hagyomány fontosabbak a parancsnál.
Szóval, amely elveket, ti alkotmányos monarchiák és demokratikai reszpublikák alapjainak hirdettek, adván nekik különbféle neveket, mint: népfölség, általános szavazat, egyenlőség, kiváltságok, osztályok s egyedáruságok hiánya, szabad kereskedés, szabad szó és írás, isteni jog nem léte az uralkodásban, egyházi fölség el nem ismerése senkiben a Koránon kívül; mindezen becses eszme, többé vagy kevésbé kifejlett állapotban, a Koránban, hiedelmünkben, nemzeti erkölcsünkben, önhagyományainkban föltalálható, s nem kellene csak egy nemzeti jellemű lángész, mely e sok határozatlan eszmének alakot s kellő testet adjon.
De attól tartok, egészen nyugati kaptára akarnak minket ütni. Ez utánzás lesz, és nem újjászületés. Kelet népe csak keletileg, keleti modorban alakítható újra, különben…"
Itt félbeszakítá beszédét az öreg dervis, mert észrevevé, hogy az imádság órája megérkezett. Utána mihamar a Dardanellák első várából öt ágyúdörgés hallatszott felénk, mi a hajónak jel volt megállania. A hajó megállapodván, többen kiszálltak s bejöttek, és ezek közt volt egy dervis is, ki Alinak egy levelet nyújtván át; elolvasása után ő mondá nekem, miképp hivatalos dolgai miatt kénytelen partra lépni, és szívesen, de megindulás nélkül búcsúzott el tőlem - ő bizonyosan ismét azt hitte, hogy újra találkozunk, pedig én érzem: mi nem látjuk egymást többé az életben.
Engem e véletlen elválás kellemetlenül lepett meg. Először azért, mivel magamban eltökéltem vele menni Beyruth-ba, s innen Syrián keresztül Bagdádba; másodszor, mivel szerfölött érdekelt volna hallanom, mi egy felvilágosodott, de honához s vallásához hű török véleménye a török birodalom jövendőjérül? Mit értett ő egy keleti lángész s keleti alakú reform alatt?
Két óra múltával hajónk újra elindult, a gép malomkerekei zúgtak, a vitorlák árbocainkon puffadozva dagadtak, vész nem volt, de bőgött a tenger, balra az ázsiai, jobbra az európai partok várai hátra felé futni látszottak, s én ábrándokba merülve dőltem a hajóoldal karzatára, beszélgetésünk fonalát folytatva gondolatban ott, hol az megszakadt.
Tehát e gyönyörű, a teremtés minden javaival megáldott birodalomnak napjai csakugyan meg volnának számlálva? Nem állhat fenn sokáig, sem ha régi marad, sem ha újjá alakíttatik? Igaz, legjobb barátai s leghűbb védői is fenntartását csak azeurópai egyensúly szempontjábul indokolják. Én nem vagyok diplomata, szegény bujdosó vagyok, tehát a diplomaták nyelvét nem értem, nem lévén bele avatva. De én nem bírok e szóban látni sem elvet, sem eszmét, csak egy puszta képet. Pedig Európa e kép ürügye alatt három század óta folytat háborúkat, s köt békéket anélkül, hogy valaha célját érni tudná. Mert hogyan van az, hogy fejedelmei mindig erre törekednek s még sincs nyugalom, a népek mindig mozognak?! Különös egyensúly, mely örökké libeg! Avagy e politikailag szent szó csak ellenkező érdekeket takargatna? Világos, miként az egyensúly palástja alatt épp úgy meg lehet tartani a török álladalmat, mint holnap fel lehet darabolni.
Sajnálnám, ha e jeles nép eltűnne a föld színéről. Teljes meggyőződésem, személyes tapasztalásimon alapuló, hogy mint faj, mint nemzet, a török első és legméltóbb mindazon fajok közt, melyek birodalmát lakják. Jelleme a legnemesb, a legnagyobb - bátorsága, mely a körülmények szerint most tettleges, majd szenvedőleges, még mindig kétségbevonhatlan. Vallásos, polgári és családi erényei olyanok, melyek minden részrehajlatlan vizsgálóban becsülést és bámulást gerjesztenek. Ösztöne nemes, szíve emberi, meggyőződése szilárd, de türelmes. Lelkét meleg szeretet, jóban s rosszban osztozó részvét s jótékonyságra buzdító indulat jellemzi. Ígéreteiben szótartó, dolgaiban becsületes; igazat mond, a hazugságot s kétszínűséget gyűlöli. Homlokán méltóság ül, ajkáról a meggondolás, illedelem, udvariasság szava foly, viseletében nem csúszó, sem nem gőgös, mindig és minden helyzetben, mint koldus is, megőrzi emberi méltóságának érzetét. Ez egy népe a patriárkáknak, a szemlélődőknek, az imádóknak, bölcseknek, s mikor hitték, hogy isten szava szóla hozzájok, az összes nép váltva majd hős, majd mártír volt. Ha van a föld hátán, isten ege alatt humanus nép, ez az. Ilyen a török nép mint faj.
A Korán, e török biblia, sem a szellemi művelődésnek, sem a polgári átalakulásnak nem gátja. Kik ezt merik állítani, azon korbul valók, melyben Mohamed négy mágnesoszlop közt függő koporsójának meséje az együgyük számára feltaláltatott. A Koránban nem kevés homályos, kétes, ellenmondó állítás és elavult rendelkezés közt sok jó, sőt sok igen jó van. Egy régi időben biztosan lerakott alapzat ez, melyre minden korbeli nemzet olyan épületet emelhet föl, milyen szükségeinek megfelel. A dogmától, mi örökös, válaszd el a társas életre vonatkozó részt, mi múlékony s változó, és a tér tisztán áll előtted. Mi gátolná a Koránban a reformot? Az egy Isten hite? Ez a mienk is. A naponkinti ötszörös könyörgés? Ezt inkább követhetnők. A gyakori mosakodás? Tisztaság mindenben, testben és lélekben kívánatos. A köteles adakozás? Vallásunk szerint sem elég a puszta hit jó cselekedet nélkül. A böjtölés? Ez a katolika egyháznak is hitágazata. A türelem? E nélkül nem létezik szabadság semmiben. A poligamiát a Korán nem parancsolja, hanem csak mint nemzeti átvett s megszorított szokást tűri. Rabszolgaságot a hívők közt nem ismer el - s mindenesetre mint polgári s körülményi szabály változás alá esik. Ki szól a tudományokrul Mohamednél nagyobb tisztelettel? S nem utódai, a híres kalifok alatt, virágoztak-e föl a természeti tudományok legelsőbben? Avagy a fő gát Mohamed igényelt prófétasága volna? De hisz ennek valódi értelme nem más, mint hogy őáltala jelentetett ki ama nagy igazság: van Isten és ez Isten egy. A zsidók ezt Ábrahám, mi keresztyének Jézus óta tudjuk? Az tény, hogy a muzulmánoknak Mohamed által jelentetett ki, de ez gát-e abban, hogy Istent mindnyájan imádjuk? A nap is reggel valamenynyi embernek fölkél, bárkinek ott, hol él; ennek Jerusálem szirtein, annak Arábia pusztáin. A nép hol nem fanatikus? Talán Angliában és Svéd-Norvégban nem, a pápa talán Spanyol- és Nápolyországban a protestánsok ellen? És hol a nép igazán művelt? Minden művelt török érzeményét fejezte ki Mahmud, mondván: "Egy a törvény mindenkire nézve, köztük nincs más különbség, mint hogy a muzulmán a moséba, a keresztyén az egyházba, a zsidó a zsinagógába megy."
A híres Maistre így nyilatkozik a törökökrül: "Ők ma is azok, mik a XV. század közepén voltak, tatárok, kik Európában csak táboroznak. A meghódított fajokhoz őket semmi sem hozhatja közelebb, mint ezeket semmi sem közelítheti hozzájok. Két ellenséges törvény ordítva áll ott szemközt; örök időkig szemlélhetik egymást anélkül, hogy szerethetnék. Frigy, kibékülés, egyezkedés mind lehetetlen köztük. Őket egymástól szentség s örök kárhozat választja el… Nézzétek a törököket! Mi megvetve nézik le művészeteinket, tudodmányainkat, műveltségünket, ők a mi vallásunk örök ellenségei. Köztünk s köztük a háború természetes, a béke kényszerített. Mihelyt keresztyén és muzulmán érintkezik, kell, hogy az egyik szolga legyen, vagy elvesszen." Kérdem: ez a keresztyén türelem és felebaráti szeretet?
A Korán az, mely a békének, frigynek, a haladásnak ellenáll, avagy a Biblia? Nem egy új keresztes háború ez a XIX. században? És mi merjük a törököt fanatizmussal s türelmetlenséggel vádolni!
A török birodalom újjászületésének gátja tehát nincs sem a muzulmán nép jellemében, sem a Korán rendszerében; a nehézség a török kormányban s a hódított keresztyén nemzetségekben rejlik.
A török kormánya, mint minden hódítóé, kegyetlen volt. Annyival kegyetlenebb, mivel a keresztyénséggel kénytelen lévén örökös harcot vívni, ha csatatéren saját vérét ontá is, de az erőlködés, az áldozat terhe végül azon népeket nyomta, melyek fölött uralkodott. Nem a Korán szerint, de mint katona éles karddal kormányzott. A hódító faj minden volt, a hódított semmi; azé a birtok, ezé a munka, azé az aratás, ezé a maradék, azé az élvezet, ezé a nélkülözés; jog, törvény, hatalom csak amazt védte, ennek nem jutott egyéb mint szenvedni s engedelmeskedni. A különbség a hódító s hódított sorsa közt kisebb lett volna, ha azt a kölcsönös vallásbeli fantizmus megmérhetlenné nem teszi vala. De így a kettőnek sorsa századokon át változatlan ugyanaz maradt: úr s polgár minden muzulmán, jogtalan munkás és szolga minden keresztyén.
Nem tagadhatni azonban, hogy az utolsó három század alatt több szultán megkísérté a belső igazgatást reformálni.
Így 1598-ban III. Mohamed, így 1604-ben I. Akmet, utána IV. Amurad, így I. Mahmud 1740 körül, ki a raják (ez a keresztyén jobbágyok neve) állapotát végképp biztosítani akará, s ki egyszer nagyvezérének, midőn ez egy zsidó javait elkoboztatni kívánta, e feleletet adá: "Hát nem tudod, hogy a raják vagyonossága az én dicsőségem? Kívánom, hogy egykor a történet legfőbb magasztalásomul mondja el, miképp kormányom alatt még a zsidók is békében bírták javaikat." E nagylelkű s valóban emberi fejedelmek sorához adandók még III. Mustafa, Abdul-Hamid, III. Szelim, II. Mahmud, és a mostani Abdul-Mezsid, ki 1839-ben a gül-hanei, reform-rendeletet hirdette ki.17 Ezek mind fontosak, bennök ki van mondva a törvény előtti egyenlőség, biztosítják a raják személy s vagyoni jogát, meghatározzák az igazságos adót, eltiltják a hivatalok eladását, eltörlik a jószágkobzást, részesítik a rajákat a politikai jogokban, katonai képességgel ruházzák fel őket, bírák s tanúk lehetnek ők is, s ítélet nélkül senki nem büntettethetik. De ezeken kívül mind inkább terjed a művelődés jótékony világa is. A régi fanatizmus helyét szelíd türelem váltja föl; az új kor emberibb eszméi új-új foglalásokat tesznek; a vezérek s basák letétetnek, de nem fojtatnak meg mint hajdan, s vagyonuk el nem koboztatik;
a poligamia naprul napra enyészik a nagyoknál, a népnél soha nem volt divatos; a rabszolgaság elvben eltörültetett; az ó szellemű muzulmánpárt száma fogy a vénekkel, az új szelleműé nő az ifjakkal, és a keresztyén alattvalók szabadabban lélegzenek, visszanyerve emberi méltóságuk érzetét.
De meg kell vallani, ámbár jók a felállított elvek, a reform nem halad előre; mint annyi európai alkotmány, ez is meg van írva, de testté nem vált. Előbb egy nemzedéknek kell kihalnia, a törökbül annak, mely önkényes uralkodáshoz szokott, a keresztyénből annak, melynek keblében a szenvedés kiírhatlan gyűlölséggé kövesedett. Mózes törvénye is csak akkor lőn a zsidó nép élő alkotmányává, midőn a 40 éves bujdosásban a régi, a szolga, a bálványzó zsidó nép elhalt. A török, régi, rossz kormány sok százados fa, mely a földbe mély gyökereket vert. De mi egyik legfőbb oka a reform e lassú haladásának? Az, hogy a választott forma nem illik sem a birodalomra, sem népeire. Kelet csak keletileg és nem nyugatilag születhetik újra. Bizonyosan ezt érté tudós dervis barátom is a keleti modor alatt. Ilyen csak egy keleti politikai lángész agyában támadhat, s kétlem, hogy ha a végzet ilyen szultánnal a birodalmat nem áldja meg, más bárki azt végrehajthassa, itt minden hatalom az ő kezében lévén központosulva.
És éppen a legrosszabb formát, a franciát választották. A központosítás, ha valahol, itt veszedelmes, mert az a despotizmust előidézi ott, hol nincs, megörökíti ott, hol létez. Törökországban azt éppen meg kellene gyöngíteni, nem megerősíteni. De idegenkedik ettől az itteni összes népek szelleme is. Itt még minden történeti, ős alapon nyugszik, s a központosítás épp a históriai hagyomány teljes eltörlésére vezet. Habár nem helyeselhető, menthető az Franciaországban, hol az összes népségnek nyelve, vallása, eredete egy, mint szokása és erkölcse is. Vélemény s pártkülönbségek ily körülmények közt kevésbé fontosak, semhogy meggátolhatnák, hogy egy ilyen nép célban s eszközökben egy legyen s egy úton haladjon.
Ellenben napként világos, hogy ilyen mintára képzett alkotmány a török birodalom érdekeivel nem egyez meg, sőt lételének föltételeit ássa alá. A török birodalom számos fajok vegyületéből áll, melyeket sem vallás, sem erkölcsök, sem eredet, sem célok, szóval sem erkölcsi, sem politikai kilátások közössége nem forrasztnak össze. A törökök, kurdok, arábok, drúzok, maroniták, albánok, görögök, örmények, zsidók, bolgárok, áfrikai fajok, stb. mind megannyi különböző népek, melyek századok óta élnek egymás mellett, anélkül, hogy egymással legkevésbé egybe olvadtak, vagy bármely közös célban egyesültek volna. Mindenütt inkább kereshette a török a reform-eszmét, mint Franciaországban; főleg oly országokban, melyek szinte többféle népek fölött uralkodván, szinte históriai alapon nyugosznak. A központosítás rendszere után reformált török kormány soha nem szűnhet meg zsarnok lenni mint volt, az elv olyan mint a mag, melyből az növi ki magát, minek csíráját magában hordja; ellenben, ha a különbféle népeknek, melyek ma sem változtak el, történeti alapra fektetett autonomiát ád, talán ki fogtak volna békülni, s így még sokáig folytathatta volna a gtörök faj ama szerepet, ez apró népek közt kapcsul szolgálni, fenntartva közöttök a politikai egyensúlyt. Ez is egy neme az uralkodásnak, s attól lehet tartani, hogy ha ezzel nem elégszik meg, magára végveszélyt von.
Túlzás azt állítani, hogy ha a török a politikai s társasági egyenlőséget behozza, ha türelmes lesz, ha az új civilizáció elveit alkalmazza, apóztaziát követ el, álmuzulmán lesz, szóval hogy hatalmáról lemond. Igaz, hogy a fajok közti egyenetlenség fenntartása a mostani török túlnyomó uralomnak alapja, s erről lemondván a török, megszűn az lenni mi volt; s igaz, ha a török magával a keresztyént egyenlőnek elismeri, az a régi török halála: de ha sem a nép jelleme, sem a Korán a reformnak nem gátja, mi akadályozza, hogy a birodalom újjászülessék? Kétséget nem szenved, hogy régi alapjain a török birodalom fenn nem állhat; de nem oly bizonyos, hogy egy reformált, egy új török birodalomnak jövendője ne legyen.
És valóban, a hódított nemzetiségek kérdése az, mi a török birodalom újjászületésének gordiuszi csomója.

Összehasonlítván a török faj számát, 12 800 000-at, a többi egyes népfajok számával, úgy találjuk, hogy mindeniket tetemesen, a legszámosbat is kétszeresen haladja, sőt háromszorosan, ha mint rokonokat hozzá adjuk az arabokat, tatárokat, turkománokat és kurdokat is. Véve a vallási szempontot, 21 000 000 muzulmán áll 14 000 000 keresztyén ellenében. Azt se feledjük el, hogy a török faj egy, összetartó, míg a többiek, görögök örmények, bolgárok, oláhok, bosnyákok stb. egymás közt meg vannak oszolva, s ellenségök ellenében sem képeznek egy tömeget. Továbbá, a 21 000 000 muzulmáné a tábor, a tábor vezérlete, neki van csak fegyvere, ágyúja, hajóhada, övé a kincstár, nála a polgári s katonai hatalom, tehát nem elég neki parancsolva mondani: takarodjál Ázsiába vissza, honnan jöttél, mert ő erre 400 000 katona fegyver zörejével felelend. Más volna, ha Európa keresztyén fejedelmei egyes tartományoknak forradalmait tettleg segítenék, mint hajdan, a klasszikus világ lelkesítő emlékezetének befolyása alatt Görögországét, de ilyesmit alig lehet reményleni most, mert mihelyt cselekvésre kerül a dolog, különbféle érdekeik állnak szemközt, a muszka és osztrák, az angol és francia, a katolikus, ortodox és protestáns érdek, és mindenik, semhogy a maga politikáját veszélyeztesse, megegyez e status quo, azaz a török uralom fenntartásában, várva valamenynyi a kedvező alkalomra.
De sokkal nehezebb a kérdés, borúteljesb a török faj kilátása, ha, mellőzvén a birodalom ázsiai és áfrikai részeit, a nemzetiségi s a vallási kérdést vizsgáljuk úgy, amint az az európai részben mutatkozik. - Szám és arány itt túlnyomólag a török faj s az izlam ellen szól. 2 100 000 törökkel 13 400 000 nem török, valamint 4 550 000 muzulmánnal 10 950 000 keresztyén áll ellenségesen szemközt. Igaz, az oláhok, bolgárok, bosnyákok, görögök, albánok stb. féltékenyek egymásra, mint a katolikusok az ortodoxokra és viszont, de a válságos pillanatban mind egyet fognak érteni a közös hódító ellen, s ha a győzelem után hihetőleg egymással viaskodni fognak a hatalom fölött, mit használ ez a töröknek? Ő akkor már nem lesz többé. Most éppen ez egyetlen érdeme van a török faj túlnyomóságának, hogy békében s egyensúlyban tartja e széthúzó elemeket, de ne feledjük el azt sem, hogy ez előny a szabadság, a művelődés, a haladás, az anyagi és szellemi jólét árán van megvásárolva. Valóban elmondhatni, az orvosság veszedelmesebb a betegségnél.
Minden ország, melyet a török elfoglalt, minden nép, melyet leigázott, ma is az, mi meghódításakor volt. Állodalmi s nemzeti individualitását teljesen megőrzötte; azt helyhatósági autonomiája által, mit a hódító épen hagyott, ezt szokásai s nyelve által, mihez a török részint tiszteletből, részint politikai rövidlátásból nem nyúlt. Nyugaton, mint számos történet mutatja, a hódító s hódított népek idővel összeolvadhattak; dacára a feudalis szerkezetnek, mi az emberek közt jogra egyenetlen osztályokat alapított, a polgári különbségek apródonkint elenyésztek a vallás nagy egysége mellett; bár úr és szolga volt, de mind európai, s főleg mind keresztyén, s az ebből kifejlett szabadság, egyenlőség, testvérség a fajok összeolvadásában végződött.
De ez az, mi a török birodalomban teljesen lehetetlen. Itt a hódítót a hódítottól, a muzulmánt a keresztyéntől örökös mélység választja el. Ha a török marad a régi türelmetlen, kegyetlen, zsarnok, szóval barbár kormányrendszer mellett, kikerülhetlenül s egyszerre ki fog ütni ellene a borzasztó harc; ha enged, ha a más fajú s a keresztyén népeket jogban magával egyenlővé teszi, természetes következménye lesz, hogy a hatalom a más fajú s a keresztyén többség kezébe megy át, s Törökország török lenni megszűn. Annál bizonyosb ez, mivel eddig csak maga a török lévén fegyverképes, s ő folytatván a birodalom háborúit, ő naprul napra fogyott, míg a hódított népfajok száma folyvást szaporodott; ezenfelül mint kalmár a görög, mint bankár az örmény, mint iparos a zsidó, mint fölmívelő az oláh, bolgár, bosnyák előhaladva gyarapodik vagyonban, míg szegényül a török, mely pusztán adóbul, tizedből, martalékból élt.
Ezért igazuk van azoknak, kik állítják, miként minden engedmény, minden reform, mire a török kormány kényszeríttetik, csak uralmát ássa alá. De hogyan segíteni rajta másképpen? Ki meri állítani, hogy a régi török politika fenntartható? S ha a reformok is megölik, ez csak azt jelentené, hogy életre képtelen, öregség halála ellen nincs orvosság.
Nem kell a kornak szellemét sem elfelejtenünk, melyben élünk. E század a nemzetiségek ébredésének s élénk öntudatának százada. Sok nemzetiség, mely volt, most csak névben él, másba felolvadván, megszűnt létezni, de nem hiszem, hogy nagyobb nemzetiség, melyet a XIX. század életben talált, valaha megszűnhessen élni, s egyéni jellemét elveszthesse. Egyes kedvezmények, részletes jogok, számításon alapuló érdekkíméletek a török birodalom népfajait ezután nem fogják kielégíteni. Eljött a nagy idő, midőn némi jóllét s bizonyos neme a személyes biztonságnak elégtelennek találtatik. Erkölcsi lénynél a társasági megaláztatást anyagi érdekek biztossága végre nem pótolja. Aztán meg is únták az örökös pártoltatást Európa fejedelmei által, annál inkább, mert az alatt gyakran többet szenvedtek. Mint egyesek, úgy a népek is végre erkölcsi szükségét érzik azt mondhatni magokról: én vagyok én, s az ember mint egy nemzet is csak akkor boldog s nyugott, ha szabad és független.
Világos, hogy e keresztyén népek ilyen politikai életre nem juthatnak a török kormány alatt, sem azok a török fajjal soha össze nem olvadhatnék békésen s belsőleg. Az európai diplomáciának, mely saját érdekeit és nem ezen illető népekéit tekinti, a kérdés nehéz lehet, de az valóban nem nehéz. Kelet bírja újjászületésének minden elemeit. Nem hallgatván sem a görög igényekre, kik a régi görög birodalom visszaállításáról ábrándoznak, sem a szlávok panszlávi törekvéseire, kik a magok kizárólagos javára óhajtják a török helyét elfoglalni, egyszerűen képzeljük, hogy a 2 100 000 török Ázsiába visszatért, vagy, ami könnyebb, emberibb, hogy bitorlott hatalmábul kivetkőztetett, és mit találunk a török birodalomban? 1 470 000 görögöt, örményt, zsidót, 4 000 000 oláht s moldávot, 3 000 000 bolgárt,
1 000 000 szerbet, 1 000 000 bosnyákot, 500 000 albánt, kik híven megőrzött saját nyelvvel, szokással, erkölccsel, vallással, törvénnyel bírva ma is, egy-egy külön országban laknak, s habár senki nem támogatja is, csak senki ne ellenezze, külön egymástól vagy szövetségben egymással, természetes, ti. nemzetiség elvén alapuló állodalmakat fognak képezni.
Van ennél természetesb megoldása a keleti kérdésnek? Ma tűnjék el a török uralom, és egy talpalatnyi föld sem marad üresen. A rombolás százados döledékeit takarítsd el e mezőrül, és helyein magokban felnőnek a fűszálak, miket Isten keze oda hullatott. Nem kell itt új népeket teremteni, megvannak, élnek ők, de mint Lázár a sírban; vétessék le róluk a ravatal nehéz köve, s azonnal előlépnek, járni fognak és versenyt haladni Európa szabad népeivel.
A török faj, mint jogban egyenlő társa a többinek, foglalja el illető helyét békében, mi természetesb? De mondjon le az uralkodásrul, mi őt itt semmi tekintetben nem illeti. A múlt történetében, ha nem áldásos, de nagy, fényes szerepet foglaland el örökre; jövendőre nézve, európai hivatását illetőleg, vígasztalja magát a Korán e szavaival: "Minden nemzetnek megvan a maga határa; midőn az megjött, az emberek azt sem hátráltatni, sem siettetni nem tudnák. (l.F. VII. V. 32.)"
Így ábrándozám én magányos gondolatimmal, midőn azokbul egy lármazaj fölriasztott. Ti. a hajó másik oldalán egy hajósuhanc, ki kötéllajtorján állva egyik vitorlát igazgatta, a tenger hullámaiba cuppant. Azonnal a vízre eresztettek két csólnakot, s kötelet vetvén utána, sikerült a vickándozót megmenteni. A hajó utazói szörnyen megrémültek, de a matrózoknak ez egy kis mulatság volt, és sokat kacagtak rajta, a lucskos suhanc maga legtöbbet nevetett magán. Matróznak vízbe hullani annyi mint nekünk, szárazföldi férgeknek, megbotlani, fölemelnek, s azzal bíztatnak mint gyermeket: "katonaeset, fiam, nem tesz semmit, kelj föl."
Mint afféle szárazföldi embernek, borzasztó eszmém volt a Dardanellákról. Sem tengerről, sem hajórul nem lévén fogalmam, e szorost még szűkebbnek képzeltem, jobbra és balra emelkedő, s csaknem összeérő kopasz bércfalakkal. Ha csak nevét hallám: "Dardanellák", tornyosodó hullámok zúgásától s tűzokádó ágyúk dörgésétől csengettek füleim.
A Dardanell szoros, mit a régiek Helleszpontnak neveztek, a Fehér- vagy Marmara-tengert az Egeumi vagy Archipel tengerrel köti össze. Hossza hét, széle 3/4 geografiai mértföld, de néhol annyira összeszorul, hogy 875 lépésnél nem szélesebb. Mind az európai, mint az ázsiai parton, egymással szemközt, több fehér várak állanak, melyeknek sötét nyiladékiból ágyúk pillantanak ki, de nem hiszem, hogy jelen állapotukban keresztlövéseik által egy erős hajóhadat föl bírnának tartóztatni. Szultáni firmán nélkül idegen hadihajónak e szoroson átmenni nem szabad, sőt napszállta után kereskedelmi hajónak is tiltva van az átmenetel.
Lord Redcliffe, az angol követ, egyszer erre hajózgatván, eszébe jutott, hogy, bár hadihajón volt, a firmán előmutatása nélkül fog a szorosan keresztül menni. Azonban mihamar megdördüle egyik várbul az ágyúszó, emlékeztetve a szabály megtartására. De ő csak ment tovább, sőt a gép gőzét megkettőztetve sietett, midőn egy második golyó a corvette forgó kerekét szétzúzta. Neki sokszor van ily fej-bogara, mit az angol spleennek nevez, de ekkor még sem űzte a tréfát odább, hanem megállítatta a hajót, s kiszállván a partra, a basát gondos őrködéseért s az ágyús parancsnokot jól célzott lövéseért melegen megdícsérte. - Így a játékot, mit mint különc kezdett, diplomataképpen végezte be.
Az európai oldalon van, de még a Marmara, (Propontis) partján Rodostó, a bujdosó Rákóczinak száműzetési lakhelye, a régi Heraclé, a népes Gallipolis; az ázsiain, a kioszi öböl körül Niczea, a híres concilium városa, Nikodemia, a birodalom fővárosa Diocletian alatt; benn a Dardenellák két partján a várakon kívül több jelentéktelen városkák s falvak vannak, melyek az említést nem érdemlik.
Vidékét sem vadnak, sem szépnek nem mondhatni. Az európai még kopár és műveletlen is és változatosság nélküli. Az ázsiai kiesb, mosolygóbb, itt-ott a hajós elébe minaretes falucskák fehérlenek, körülvéve szőlőskertektől, ligetes halmoktul s sötéten zöldellő völgyektől, melyekben csörgő patakcsák sietve folydogálnak. A levegő oly átlátszó tiszta, s néha a hajó oly közel haladt a part mellett, hogy a teve hátán utazók ruháinak színét is kivehettük. Sőt egykor láttuk, mint röpült föl hirtelen egy darú-sereg, s jóslatteljes háromszögletet képezve, a magasban csattogó éneklés közt vonult el fejünk fölött. Ázsiából Európába menének ők át, mint egy légi karaván-sereg, árnyékaikon hajónk keresztülmenvén, útunk eszerint metszte egymást, anélkül, hogy érintkeztünk volna - mi a föld bujdosói vagyunk, ők a lég hajósai, ők észak, mi nyugot felé siettünk.
A Dardanellák ázsiai oldala történeti emlékekben is gazdagabb. Elhagyván Tsardak faluját, mely mellett áll egy hajdani tömlöctorony, mi most fénytornyul szolgál, utána jön a régi Lampsacus városa, hol egykor Venus meretrix temploma állott; továbbá ott, hol a Nagara-fok a tengerbe kikönyöklik, s a szoros legkeskenyebb, mutattatik a hely, hol Xerxes, az elbízott király, híres hídját vereté, melyen serege át volt menendő. Még most is nyög e tenger a korbácsütésektől, melyekkel e gőgös zsarnok megcsapatta azért, hogy hídját összerombolni merészlette. A hagyomány ide helyezi Abydos és Sestos városait is, általellenben egymással, melyek közt a szerelemtől égő Leander annyiszor átúszta a tengert - míg végre az irígy habok elnyelték. Újabb időben a tudósok e legendát mesének állíták, azon oknál fogva, mivel kétségbe vevék, hogy úszó ez útat megtehesse, míg végre Byron őket elnémítá; 1811-ben június 20-án, számos tanú jelenlétében, 1 óra tíz perc alatt Leander útját úszva ő maga megfutván. Ehhez közel van azon vár, melyet a görögök Dardanellának, a törökök Csanak-kalesszinek neveznek.
Hol végre a dardanelli szoros az Archipel-tengerbe beömlik, éppen szemközt, mint egy piramis emelkedik Tenedos szigete,

Est in conspectu Tenedos, notissima fama
Insula, dives opum, Priami dum regna manebant;
Nunc tantum sinus, et statio malefida carinis,
Huc se provecti deserto in littore condunt.

Balra, az ázsiai oldalon, Ida szellős hegysora kél magasan, mely alatt hajdan állott a fényes Ilium (Trója); amaz Tenedos, Virgilre, emez, Trója az isteni Homérra emlékeztet; tehát itt bezárom törökországi naplómat, mert bár még a török birodalomban s vizeken járok, de érzem, ó érzem, itt már Hellas hős szellemei lengenek felém.
Üdvözöllek titeket, ó klasszikus világ szép lelkei!!!



A szerző jegyzetei

1) Ezalatt talán a megszegett királyi esküt érti.

2) Astronomiailag hű leírás.

3) Oda török szó = szoba, odalik = szobaleány, ebből csinálták az európai irók hibásan az odaliszk szót.

4) Nincs város, mely idők folytában nevét annyiszor változtatta volna. Első neve volt Chrysocerasz (=arany vagy bőségszarv), aztán Acropolis (=Fokvár), később Byzanc, Antonine, Anthuze (=virágzó), Új-Róma, Constántinápoly, Örök-város, török neve: Sztambul (=jól őrzött), Istambol (=az izlamizmus teljessége), Ummedunya (= világ anyja), arab neve: Farruk (=elválasztó), orosz neve: Carograd (=császár-vár), Sztambul népessége lehet külvárosaival egyetemben 800 000, házainak száma 100 000, moséja van 400, imaháza 5000, közfürdő 350, könyvtára 1000 melyből 40 nyilvános.

5) Sokan összezavarják e szót a szeraj szóval, mi palotát jelent, s par excellence így neveztetik a szultán laka. A nők laka, a szultán nőié is, mindig háremnek mondatik.

6) A pamlagot a török "minder"-nek, az örmény "szófá"-nak nevezi, a diván tanácsot, gyűlést, gyűjteményt jelent, s mivel a törökök pamlagon ülve tanácskoznak, az európai írók így adták az eszköznek a tárgy nevét.

7) E tüzelési módot a bibliai kor is ismerte: "A király pedig ül a téli házban, a kilencedik hóban, s mellette állva egy veder tele zsarátnokkal." (Jeremiás XXXVI. v. 22.)

8)A leányt a török úgy nevezi, mint mi: "kutsuk hámen", mi szórul szóra kisasszonyt jelent.

9) A török életnyelvben sok szó van, mi nyelvünkben ugyan azon jelentéssel bír. Ide írok néhányat: balta, papucs, csizma, pogácsa, kapu, csip-csip (=cipe), pala(=pallos), korbács, faszuly (=paszuly), kucsuk (=kicsiny), kocsi, kalpak, paprika stb.

10) Midőn Angliában és Franciaországban utazván, alkalmam volt elmondani, hogy a magyar régi törvények szerint az özvegy nő választó szavazattal bírt, a diaetérára képviselőt küldött, meghalt férjének javaiban maradt míg élt, saját vagyonával szabadon rendelkezett, váló pört szinte kezdhetett, stb. állításomat alig hitték el, mert e két országban a nő, ki férjhez megy, úgyszólván jogát elveszti s férje engedelme nélkül semmit sem tehet.

11) Úgy látszik, keleten az elfátyolozás szokás volt, mióta a világ áll. A bibliában Abimelik visszadván Ábrahámnak nejét mondá: "Részedre, Sára, íme ezer darab ezüstpénzt adok át annak, kit testvérednek fogsz nevezni. Kell, hogy legyen miből vennie számodra egy illendő fátyolt. Ne feledd el, hogy ha orcádat el nem fátyolozod, megszólásnak teszed ki magadat." Homérnál is Penelope ábrázata el van födve. Panzániasz szerint a görög nők arcukat egészen eltakarták, csak szemeiket lehetett látni. Rómában is hasonló szokás uralkodott, s Sulpicius Gallus azért vált el nejétől, mivel e szokást megtörte.Másrészről Mózes Genezisének XXXVIII.R.15. versében Támárul az mondatik: "Látván pedig azt Juda, állítá azt tisztátalan személynek lenni, mivel hogy befedezte orcáját."

12) Mahmud szultán eltiltá fehérek alkalmazását, sőt a feketékét is a szultáni háremen kívűl. Bár ez utóbbi rendelet pontosan nem tartatik meg, számuk ujabb időben nagyon megkevesedett; rendesen Núbiából s Abessziníából hozatnak, s egy újoncnak ára 10-15 000 piászter (=500-800 frt) Összes számuk lehet 300.

13) E fontos hasonlatnak megértésére szükséges tudni, miképp a muzulmán imádkozván, tartozik arccal Mekka felé fordulni, de csak azért, mivel a mekkai moséban van a Kába épület s ebben a fekete szent kő, mi Ábrahám által tétetett oda. E hasonlat azt fejezi ki, hogy ki a Kábában benne van (az az istenben, isteni szeretetben), arra nézve mindegy akár merre fordul.

14) Mind Mohamed, mind a muzulmán hittudósok rendkívül nagy súlyt helyeznek e mondatra. Egyik azt állítja, e helyett: "én teremtettelek tégedet és te az én prófétám vagy", a keresztények meghamisíták: "Nebi" szóbúl, mi prófétát jelent, "Benit" csinálván, mi ezt teszi "fiam" s mi változtatás keleti nyelvben két kis pont fölcserélésétől függ.

15) Izlam arab nyelven jelent: istenben megnyugvást; mozlem, muzlem, muzulmán jelenti azt, ki sz izlam-vallást követi.

16) A szultánok többféle cimet viselnek. Első imám (=pap), kalif (=helyettes), Emir-Ul-muminin (=hivők parancsnoka, fejedelme), Kan (=főnök), Padisa, Padisah (=nagy sah, vagy király).

17) És 1856-ban a Hatti-humajumot, mely minden előbbinél kimerítöbb és szabadelműbb.

 

Utószó

Miért ír Magyar Bálint utószót egy olyan kötethez, amely Szemere Bertalan keleti utazásairól szól? - kérdezheti joggal az olvasó, hiszen sem keleti utazó nem vagyok, sem a XIX. század kutatásával nem foglalkozom.
Utószót azért írok, mert a szerkesztő megkért rá. De ez persze még mindig nem elegendő ok, mert hiszen el is vállaltam, tehát ludas vagyok a dologban. A szerkesztő vélhetően azért ajánlotta fel ezt a lehetőséget, mert a főszereplő, Szemere Bertalan az ükapám volt.
Szemere Bertalan része a családi legendáriumnak. Az ő tárgyi világa részben az én környezetem. Öröksége szellemi tradíció. Alakja izgató, sorsa regényes.
Harminchét évesen lesz Magyarország miniszterelnöke, ötvenhét esztendősen hal meg. Amikor emigrációba kényszerül, lényegében politikai pályáját be is fejezte, hiszen az emigrációs helyzet eleve leszűkíti a politikai mozgásteret s ráadásul olyannyira megromlik a viszonya Kossuthtal, hogy a szűk mozgásteren belül is a perifériára kerül.
Ígyháttulajdonképpenigencsak kevés idő adatott meg neki ahhoz, hogy Szemere Bertalan legyen. Ráadásul a család anyagi háttere sem a legjobb: mondhatnám ez az ág meglehetősen szegény. Jogi tanulmányait követően - a család gazdagabb ágának támogatásával - 1836-ban beutazta Nyugat-Európát, és olyan útinapló kerekedik ki tolla alól, amely korabeli bestseller lesz. A napló lapjain már ott van az a gondolkodásmód, amely azután a későbbiekben még tudatosabbá válik: a polgári, liberális világkép, az emberi szabadságjogok és méltóság tiszteletét tükröző nézőpont.
A népoktatás, a politikai viszonyok, a szegényügy, a városrendezés, a sajtó és a börtönök helyzete egyaránt helyet kap a napló hasábjain. A 40-es évek elején - megyei tisztségviselőként - szót emelt a halálbűntetés eltörléséért, a sajtószabadságért és - visszaemlékezve irodalmi téren tett kísérleteire - a szerzői jogok védelméért.
Személyes példával is bizonyítja elvei iránti elkötelezettségét: főszolgabíróként bottal, korbáccsal, vesszővel nem bűntet. Elég egyedülálló volt ez a reformkori Magyarországon.
48-ban egy alig harmincfős (!) belügyminisztérium élén kerül be a kormányba és a polgári átalakulás, a liberális berendezkedés egyik legelszántabb hívének számít. Mikor 49-ben miniszterelnök lesz, a "demokrácia" és a "respublika" mellett tesz hitet. Tudja, hogy részben a jövőnek dolgozik; normát, magatartást teremt. Nem lehetnek kétségei kormánya sorsát illetően, hiszen két nagyhatalom ármádiájával áll szemben a honvédsereg. A leveretés réme nem taktikázásra, visszalépésre, hanem - éppen ellenkezőleg - elszántságra ösztönzi. Közép-Európában először ő hoz nemzetiségi és a zsidóság jogegyenlősítéséről szóló törvényt.
Ő az, aki Budából és Pestből Budapest néven fővárost akar. Ő az, aki a vég napjaiban sem kíván győztesként "jó pontokat" gyűjteni s elássa a koronát - mentve a jövő jogfolytonosságának lehetőségét.
Az emigrációs lét hányattatásai, az egzisztenciális gondok, a családi csapások - kislánya halt meg -, a peremre sodródás összeroppantotta személyiségét. Felesége közbenjárására 1865-ben hazatér, majd a kiegyezés után két esztendővel meghal.
Sorsa amolyan igazi XIX. századi történet. A semmiből emelkedik fel és a semmibe hull alá - miközben a magyar politikatörténet, politikai kultúra maradandó értékeit hozza létre.
Íróasztala ma az én otthoni íróasztalom. Mögötte a falon a család XVIII. századi őseinek festménye. Lánya - dédanyám - báli legyezőjén, 1896-ból ott vannak az őt táncra kérő fiatalemberek szignói: Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán. A tárgyi világ közvetítette személyesség mindennapi életem része.
S persze itt van velem a legfontosabb: a szellemi tradíció, az emberi magatartás öröksége. A Szemere-családban az évszázadok alatt - Szemere Bertalan esetében egy emberéleten keresztül - minden megtörtént: volt fenn és lenn, volt siker és kudarc. A "fenn" nem adhat okot önhittségre, a "lenn" nem adhat okot kiábrándultságra. Tudom, hogy nem számít a szerencse forgandósága, a vagyon, a név;
a lényeg az őszinte értékválasztás. Az, ami magánéletben és közéletben hitelessé teheti az embert - függetlenül attól, hogy csillaga fényesebben, vagy halványabban ragyog-e.

Magyar Bálint