Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Liu Cung-jüan
MEGSZERETEM A SZÁMŰZETÉST
Terebess Kiadó, Budapest, 1997
A
könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Tartalom
Csongor
Barnabás: Liu Cung-jüan
Miklós Pál: Liu Cung-jüan találkozása a természettel
LIU
CUNG-JÜAN ELBESZÉLÉSEIBŐL ÉS VERSEIBŐL
Púpos Kuo, a faültető kertész / Miklós Pál fordítása
A patikárus / Miklós Pál fordítása
Újra a Hsziang-folyón / Tokaji Zsolt fordítása
Az ostor / Ecsedy Ildikó fordítása
A hazatérésről álmodozom / Tokaji Zsolt fordítása
Az ács / Ecsedy Ildikó fordítása
Csang Csin / Faludy György fordítása
Játékos italozás / Miklós Pál fordítása
Rögtönzött vers…/ Tokaji Zsolt fordítása
Ellenvetések egy vérbosszú ügyében benyújtott törvényjavaslatra / Ecsedy Ildikó
fordítása
Az ellenséggel való intelem / Tőkei Ferenc fordítása
A gyermek Ou Csi története / Ecsedy Ildikó fordítása
Száműzetésben, Liucsou városa őrtornyán / Faludy György fordítása
Történetek Tuan marsall életéből / Ecsedy Ildikó fordítása
Ősz-eleji estén üldögélek / Solymos Ida fordítása
A Jungcsou-beli Lunghszing kolostor "élő földjének" története / Tokaji
Zsolt fordítása
Gyászolom a vízbefúltat / Miklós Pál fordítása
Viszonzásul Cao cenzornak…/ Tokaji Zsolt fordítása
Jungcsou kormányzója, Vej úr csarnokot épít / Ecsedy Ildikó fordítása
Lilngling körzetben újra terem cseppkő / Tokaji Zsolt fordítása
A kígyász / Miklós Pál fordítása
Lin-csou-i várostoronynál / Weöres Sándor fordítása
Liucsou város tornyából üzenek…/ Tokaji Zsolt fordítása
Beszélgetés az égről / Tokaji Zsolt fordítása
Három példázat bevezetéssel / Ecsedy Ildikó fordítása
1. A lincsiangi szarvas
2. A csienbeli szamár
3. A jungbeli patkányok
A bivalyról / Tokaji Zsolt fordítása
A medve / Ecsedy Ildikó fordítása
A földön rekedt sasmadár / Tokaji Zsolt fordítása
A galacsinhajtó bogár / Ecsedy Ildikó fordítása
Utolér az öregség / Faludy György fordítása
Ősszel zarándokok között / Kosztolányi Dezső fordítása
A Balga-patakról írt versemhez / Ecsedy Ildikó fordítása
Öreg halász / Kosztolányi Dezső fordítása
Első látogatás a Nyugati Hegyen / Miklós Pál fordítása
A Kőváros Hegy / Miklós Pál fordítása
Kis domb a Serpenyő-tótól nyugatra / Ecsedy Ildikó fordítása
A Serpenyő-tó / Ecsedy Ildikó fordítása
Megszeretem a száműzetést / Faludy György fordítása
A folyó mellett / Kosztolányi Dezső fordítása
Kis sziklató a dombtól nyugatra / Ecsedy Ildikó fordítása
A Szikla-árok / Ecsedy Ildikó fordítása
Magányos fenyő / Tokaji Zsolt fordítása
A Jüan-család vízmosása / Ecsedy Ildikó fordítása
Korai szilvavirág / Tokaji Zsolt fordítása
A Köves-patak / Ecsedy Ildikó fordítása
Havas folyó / Kosztolányi Dezső fordítása
Hó a folyón / Illyés Gyula fordítása
A hólepte folyón / Tokaji Zsolt fordítása
A behavazott folyó / Miklós Pál fordítása
Havas folyó / Weöres Sándor fordítása
Csongor Barnabás
LIU CUNG-JÜAN
Liu Ce-hou (névváltozat); (Hotung, Sanhszi tart., 773-Liucsou, Kuanghszi tart.,
819): kínai író, költő. Húsz-egynéhány éves korában már elismert irodalmi tekintély,
vezető személyiségek versengve pártfogolták. Hivatali pályára lépett, politikai
elvei mellett szilárdan kitartott. Ennek következtében 806 után, mikor pártfogója,
Vang Su-ven főminiszter, akivel együtt a birodalom jólétének emelésére törekedett,
megbukott, őt is száműzték a délvidékre hivatalnoknak, előbb Juncsouba (Hunan
tart.), majd Liucsouba. Irodalmi tekintélye ebben az időben is töretlen maradt,
a délvidék neves írástudói állandóan látogatták és mesterükként tisztelték.
Barátjával, Han Jüvel együtt a ku-ven-mozgalom megindítója volt, amely az addig
uralkodó mesterkélt pien ven prózastílus helyébe a Csou- és Hankori (i. e. 500-
i. e. 220) nemes egyszerűségű stílust honosította meg újra. Mint költőt is számontartják,
de nevezetesebbek politikai szatírái és esszéstílusban írt hangulatos tájleírásai.
Miklós Pál
LIU CUNG-JÜAN TALÁLKOZÁSA A TERMÉSZETTEL
Amikor Petrarca
megmászta az Avignon melletti Mont Ventoux-t, csak öccsét vitte magával, és
mentségeket keresett akkoriban meghökkentően szokatlan vállalkozására. Európában
még a 19. Században sem volt ildomos, főleg nem veszélytelen a céltalan bolyongás
vad erdők, magas hegyek között. Normális ember, ha valami gyakorlati célja -
utazás, vadászat - nem volt, nem is merészkedett arra.
A távol-keleti embernek nagyon régi idők óta más a természethez való viszonya.
Sem a félelem, sem a céltalanság nem volt akadálya a természetben bolyongásnak
a kínai írástudó előtt, hiszen mindig azt vallotta, amit Lao-ce így summázott:
"Az ember a föld törvényeit követi, a föld az ég törvényeit követi, az
ég a tao törvényeit követi, a tao pedig a természetét." (XXV.) Nagyon régi
hagyomány a társadalmi kudarcok és sérelmek okán a remeteségbe vagy kolostorba
menekvés, s ez mindig a természethez fordulást és abban vigasztalódást jelentette.
A középkor buddhista kolostorai számos, világtól elforduló költőnek és festőnek
adtak menedéket, mondhatni, ez egyike volt fontos funkcióiknak az írástudó elit
számára. Versek és festmények tanúskodnak erről. És van egy jeles írástudó,
költő és bölcselő a Tang-dinasztia korában, Liu Cung-jüan (773-819), a középkori
kínai próza egyik nagy reformere, akinek életművében a természet személyes élményként
foglal el fő helyet: száműzetésében a természet fölfedezése és leírása lett
enyhet adó foglalatossága. S műve a régi kínai próza remeke.
Liu Cung-jüan a Tang kori fővárostól nem messze lévő kisvárosban született (ma
Sanhszi tartomány). Apja írástudó hivatalnok volt, de csak kisebb tisztségekig
jutott (állítólag puritán volta miatt), azokhoz is főleg távolabbi, déli vidékeken.
A fiút anyja nevelte, később is ő felügyelte tanulmányait a mestereknél. A fiú
már tizenhárom éves korában figyelmet keltő írásokat írt: mesterei nagyra becsülték.
Aránylag fiatalon tette le a fővárosban a második fokozat vizsgáit, amikkel
csinsi rangot és húszéves korában állást kapott a császári könyvtárban. Harmincegy
éves, amikor császári cenzor lesz: igen fontos hivatal, afféle titkár a császár
közvetlen környezetében. Ezt elsősorban irodalmi tehetségének és műveltségének
elismeréseként kapta: az akkori fővárosban, Csangan-ban a szellemi élet a magas
rangú hivatalnokok viszonylag szűk körében zajlott. (A nyomtatott könyv csak
Liu halála után ötven évvel lesz a szellemi élet közvetítője.) A tudós hivatalnokok
körében a viszonylag fiatal tudósnak esszéi és költeményei korán megalapozták
rangját. Annál is inkább, mert írásaival a kor legtekintélyesebb írástudója,
az ugyancsak magas hivatalban lévő Han Jü (768-824) eszméi és reformtörekvései
hívének bizonyult. Han Jü a túldíszített korabeli stílusminta helyett a régi
irodalom (kuven), azaz a Han kori (800 éves) írásművészet normáit helyezte vissza
jogaiba, s annak egyszerű, sallangmentes stílusát követte. (Han Jü ellentmondásos
egyénisége miatt kiérdemelhetné a "konzervatív reformer" jelzőt; merev
buddhistaellenessége miatt később egy buddhista császár száműzöttje lett.)
A régi írásművészet hívei azonban egy fiatalabb írástudó hivatalnok vezetésével
politikai reformokat is igényeltek. Vang Su-ven vezetésével be is jutottak a
hatalomban, amikor Tö-cung császár elhunyt, s a trónörökös lépett nyomába: Szun-cung
császár alatt Liu a Szertartások Főhivatalának "titkára" lett, s a
mozgalom többi tagja is magas hivatalokba került. Reformjaikat a lakosság örömmel
fogadta, hiszen a birodalom kíméletlen adóit enyhítették, a hadsereg és az eunuchok
hatalmát nyirbálták meg. Egy jellemző adat: hatszáz énekesnőt és táncosnőt bocsátottak
szabadon, akik addig gyakorlatilag a császári hárem rabjai voltak. Annál inkább
fölbőszítették a régi vágású hivatalnokokat és az eunuchokat, akik ez időben
vették teljesen kezükbe a birodalmat. Hat hónapig tartott a reformerek uralma:
a régi hatalom hívei lemondatták a betegeskedő császárt, s az eunuchok újat
ültettek a trónra 806-ban. Néhány fő reformer életével lakolt, Liu Cuang-jüan
száműzetéssel bűnhődött: "áthelyezték" délre, egy kisvárosba (Csangan-tól
kb. 2000 km-re) "helyettes elöljáró" rangban. A korban "nyolc
alprefektus" néven emlegették őt és társait, akik ugyanebben a büntetésben
részesültek.
Jungcsou, ahol Liu közel tíz esztendőt töltött (a mai Hunan tartomány Lingling
városkája), nemcsak távol van a fővárostól, hanem meglehetősen vad vidék ekkoriban:
a hanok mindössze két-háromszáz éve telepedtek meg itt tömegesen, s akkor is
inkább a folyók termékeny völgyeiben, ahol fejlett agrotechnikájukkal hamarosan
meggyökereztek, míg az őslakosok - kevert etnikumú, többnyire délről származó,
primitív életmódú törzsek - a hegyek közé húzódtak (s utódaik máig ott élnek).
Liu írásaiban megemlékezik ilyen, különös erkölcsű barbárokról is, de közelebbi
kapcsolatba nem került velük. A városka és környéke lett élete és írásművészete
utolsó másfél évtizedének színhelye - és témája.
Mert írásművészete itt érik teljessé. Ekkor ismeri meg közelebbről a parasztok
életét s nyomorúságát, és ekkor fedezi föl a környék tájait, természeti szépségeit.
Megvásárol magának egy elhanyagolt birtokot, s a festői környezetben csak a
természet élvezetének és az írásnak él. Eredeti felfogásának szellemében, egyszerű,
de erőteljes, tömör, de szemléletes nyelven írja esszéit. Persze a száműzött
fájdalma is megszólal: "Az elválás elégiája" (Li szao) versciklus
címével is Csü Jüan, a nagy ókori költőt (340-278) és sorsát, a száműzetést
idézi. De ez talán csak afféle illendőségből, írástudói konvencióból született
önsajnálat. Nekem sokkal őszintébbek és meggyőzőbbek azok a sorai, amelyekben
önmagára talál: "Amikor megbüntettek bolondságom miatt és ide száműztek
a Hsziao folyó vidékére, beleszerettem ebbe a patakba (amely a Hsziao-ba ömlik),
és követtem két-három mérföldnyire, míg a legpompásabb pontjához nem értem.
Ezt valaha a Bolond Csermelyének hívták… Én újra így nevezem…" (Aztán történelmi
példákat említ híres ál-bolondokra, s így folytatja: ) "Most jó kormányzás
alatt élek, de a józan ész ellen cselekedtem s hibáztam munkámban; így hát nincs
énnálam nagyabb bolond. Ezért aztán a világon senki sem vitathatja el jogomat
ettől aq csermelytől: megtartom magamnak, s úgy hívom, ahogy nekem tetszik…
Bár alkalmatlan vagyok a világ ügyeiben, vigaszom meglelem az írásban: megírok
minden témát, fölveszek minden formát, semmit sem kerülök el. S ha a Bolond
Csermelyéről éneklem bolondos dalaimat, úgy tűnik, mintha zavartalanul olvadnék
bele, s feloldódnék a tér végtelenjében, önmagamat levetve, nagy-nagy békességben."
Még néhány évet élt egy nevét viselő városka hivatalnokaként (úgy emlegették
ettől fogva: Liu Liucsou-ból), békésen írogatva. Itt halt meg, de jelentős életművét
hagyott hátra. Az utókor nagyra becsülte, s becsülik ma is: összegyűjtött munkái
szép kiadásokban élnek, s bár mai olvasóit kora nyelve nehéz feladat elé állítja,
olvassák - ha "fordításban" is.
Az írásokhoz nem kell sok kommentár. Nyelvi és stílussajátosságokat nem nagyon
lehet visszaadni. Liu újításait még kevésbé lehet érzékeltetni. Valamit mégis
megpróbálok. Itt van leghíresebb négysorosa, amelyet száműzetésében indulva
írt. Példás antológiadarab. A sorokban elhelyezett párhuzamok és ellentétek
(ezer-tízezer, madár-ember, magányos-árva stb.) talán megéreztetnek valamit
a költészet szigorú béklyóiból. S abból, hogy - szemben az esszék konkrét leírásaival
- itt minden fiktív, a benső érzést, a száműzött magányát kivéve. A vers később
számos festői parafázist szült, utólag hitelesítve a költői hasonlatot - a festők
is önmagukra utalnak mindig az árva halászban.
Ezernyi hegy.
Madarak: mind elszállt.
Tízezer ösvény. Embernyom: nincs már.
Magányos csónak. Sáscsuklyás öreg:
árva halász. Havas folyó. Hideg.
LIU CUNG-JÜAN ELBESZÉLÉSEIBŐL ÉS VERSEIBŐL
Púpos Kuo, a faültető kertész(1)
Nem tudni, hogy
Púpos Kuónak mi volt az eredeti neve. Betegségtől görbe volt a háta, s nyakát
behúzva járt, olyan volt, mint egy púpos teve. Falujabeliek akasztották rá ezt
a csúfnevet. Amikor meghallotta, csak annyit szólt: "Nagyon jó! Ezt a nevet
megtartom magamnak." El is hagyta eredeti nevét, s azontúl Púpos Kuónak
mondta magát.
Falujának a neve Fenglo; a fővárostól, Csangantól nem messze nyugatra van. Púpos
Kuo mesterségére kertész volt, faültető. A fővárosban minden gazdag házban,
ahol díszkertet akartak, minden gyümölcsösből, ahol piacra dolgoztak, mindig
csak őt keresték meg. Minthogy azok a fák, amiket ő ültetett el vagy ültetett
át, kivétel nélkül megeredtek, aztán szépen növekedtek, s korán és bőségesen
hoztak gyümölcsöt. A többi gyümölcskertész irigykedve figyelte s utánozni is
próbálta, de nem tudták olyan sikerrel művelni mesterségüket, mint ő.
Amikor efelől faggatták, így válaszolt: "Púpos Kuo sem tudja a fát kénye-kedve
szerint növeszteni vagy gyümölcsöztetni. Hanem egyet tud: igazodik a fák égadta
természetéhez, eredeti hajlamaihoz. Ennyi az egész! Minden ültetett fának olyan
a természete, hogy ki akarja nyújtani a gyökereit, terjeszkedni akar. Kívánja
a megszokott földjét, sűrűre döngölve. Ha pedig egyszer el van ültetve, nem
szabad mozdítani vagy zavarni. Ott kell hagyni, vissza se kell nézni rá! Ültetéskor
is úgy bánik vele az ember, mint tulajdon gyermekével, de utána is úgy hagyja
magára. Akkor teljesedik ki égadta természete akkor érvényesülnek eredeti hajlamai.
Az én dolgom csak annyi, hogy nem akadályozom a növekedését, hiszen nincs mód
ösztökélni, meg csak annyi, hogy nem teszek kárt benne, hiszen nem tudom megsürgetni.
Más kertészek azonban nem így tesznek: a gyökerek összegyűrve, a föld laza,
a terítése meg vagy túl sok vagy túl kevés. Aztán olyanok is vannak, akik nem
ebben hibáznak, hanem hogy túlságosan szeretik, túlságosan féltik a fát: nappal
vizslatják, éjjel tapogatják, folyvást visszajárnak hozzá. Még olyan is akad,
aki a kérgét kapargatja, hogy eleven-e, a gyökerét ásogatja ki, hogy elég sűrűn
nőtt-e, így aztán a fa természetes életereje napról napra fogy. Azt mondják
ugyan, hogy szeretik, valójában tönkreteszik, azt mondják, hogy aggódnak érette,
valjójában azonban tartanak tőle. Így aztán nem is jutnak sokra. Dehát mit is
tudnék még tenni?"
Az érdeklődő megkérdezte: "Vajon ez a fanevelési módszer alkalmazható a
nép kormányzásában is?" Púpos Kuo így felelt: "Én csak fát tudok ültetni.
A nép kormányzása nem az én mesterségem. De falun élek, s látom, amit látok.
Látom, hogy a nagyfejűek abban lelik kedvüket, hogy folyton parancsolgatással
zaklatják a népet. Úgy tesznek, mintha nagyon szívükön viselnék a gondjukat,
de csak kárt okoznak ezzel. Hajnaltól napszálltáig járnak a fullajtárok és kiáltozzák:
"A hivatal elrendeli, hogy sürgősen szántsatok, a hivatal arra buzdít,
hogy vessetek, figyelmeztet, hogy arassatok! Siessetek selyemgubót áztatni,
igyekezzetek hamar legombolyítani és megszőni a selymet! Neveljétek a gyermekeket,
gondozzátok a tyúkokat és a malacokat!" Hol a dobot verik, hol meg a csattogtatót,
így csőditik össze a népet. Mi meg, a kisemberek, igyekszünk a hívásra, sokszor
úgy, hogy étlen-szomjan maradunk. De ha nem hagynak bennünket békén egy szusszanásra
sem, akkor hogyan virágozzék a gazdaságunk, hogy éljük megszokott életünket?
Ezért aztán soványak vagyunk meg fáradtak. Bizony, így vagyunk. Ugye, hasonlít
ez egy kissé az én faültetési dolgaimra?"
A kérdező nagyot nevetett: "Nagyon jó, bátyám! Én csak a fanevelésről kérdeztelek,
de az embernevelésről kaptam leckét!"
Azért adom tovább ezt a történetet, hogy a hivatalt viselők okuljanak belőle.
Miklós
Pál fordítása
A patikárius
Szung Csing-nak(2)
a főváros nyugati negyedében, az orvosságok piacán volt az üzlete. Jó patikaszereket
tartott raktáron, mert jól bánt a vándor gyűjtőkkel, a azok mindent hozzá hordtak,
amit a hegyek között és a mocsarakban összeszedtek. Amikor a fővárosi orvosok
az ő gyógyszereit írták elő receptjeikben, azok mindig hatásosnak bizonyultak,
így mindegyik csak jót mondott róla. Aztán a betegek is hozzá fordultak orvosságért,
gyors javulásban bizakodva, és Szung Csing előzékenyen szolgálta ki őket. Ha
egy vevő nem hozott pénzt, akkor is a legjobbat adta neki. Az adóslevelek halomra
gyűltek nála, de ő sosem sürgette a törlesztést. Még a külföldiek is kaphattak
hitelbe nála. Azután, az év végén, ha valamelyik adósáról úgy gondolta, hogy
nem tud majd fizetni, elégette az adóslevelet és többé szóba sem hozta a dolgot.
Ez zavarba ejtette a többi kereskedőt. Kinevették. "Milyen bolond!"
- gúnyolódtak. De akadtak néhányan, akik csodálták: "Lehet, hogy Szung
Csing szent ember?"
Amikor ezt meghallotta, csak ennyit mondott:
"Igyekszem pénzt keresni, hogy eltartsam a családomat. Nem vagyok én szent.
De akik bolondnak néznek, azok is tévednek."
Idők folyamán, míg orvosságot árult, úgy negyven esztendeig, elégetett egy rakás
adóslevelet. Ezek az adósok időközben jól fizetett tisztviselőkké léptek elő
különböző járásokban. Most, egyik a másik után, küldözgették ajándékaikat a
házába. Így aztán, bár sokan nem fizettek készpénzzel, igen sokan meg egyáltalán
nem fizettek neki, mégis meggazdagodott. Szung Csing előrelátó volt, ennek eredményeként
nagyobb haszonra lelt, mint azok a kicsinyes kereskedők, akik tüstént dühbe
gurulnak és visszaélést kiáltanak, ha valaki nem készpénzzel fizet, s így csak
ellenségeket gyűjtenek maguknak. Az ilyenfajta üzletelés nagyon rövidlátó. Voltaképp
ezek az emberek a bolondok!
Szung Csing azonban okosan viselkedett. Egyáltalán nem volt bolond, csak ragaszkodott
a saját útjához, mely végül jómódhoz vezetett. Minden nap több vevőt hozott
neki, ő pedig mindüket rendesen ellátta. Sosem bánt gorombán a kegyvesztett
emberekkel, akiket pedig barátaik és rokonaik is elkerültek, ellenkezőleg, továbbra
is a legjobb orvosságokkal látta el őket. Így aztán, amikor újra visszakerültek
a hatalomba, ezek bőségesen viszonoztak neki mindent. Ez mutatja, milyen előrelátó
volt.
De én azt látom ma, hogy a napos oldalon lévőket körülsereglik, az árnyékba
kerülteket meg elkerülik. Szung Csing példáját kevesen követik. Megvetően szokták
emlegetni a "piaci barátságot". Nos, Szung Csing ugyan kereskedő volt
a piacon, de manapság kevés olyan barát akad, amelyik hozzá hasonló előrelátást
tanúsítana az adósságok tekintetében. Ha többen lennének olyanok, mint ő, akkor
a szűkös helyzetbe kerültek közül kevesebben vesznének el teljesen. Bizony úgy
látszik, hogy a "piaci barátságra" nagyon is szükség lenne.
Erre azt mondhatják:
"Szung Csing nem volt közönséges kereskedő."
Csak azt felelem:
"Ezzel egyet tudok érteni. Bár Szung Csing üzletet tartott fenn, sosem
viselkedett úgy, mint egy kereskedő. Sajnos, sokan, akik magukat nemes embernek
tartják - a kormányhivatalokban és testületekben ülők -, éppen úgy viselkednek,
mintha kereskedők lennének. Szung Csing nemcsak a piactéren magaslik ki közülük."
Miklós Pál
fordítása
Újra a
Hsziang-folyón
A Hsziang-folyóban örömöm telik,
Hajóra szálltam, utazom megint.
Hová visz utam, még nem tudhatom,
Hiányzol nagyon messzi otthonom.
Tokaji
Zsolt fordítása
Az ostor
Volt egyszer
egy ember, aki ostort árult a piacon. Ötven ezüst járt volna neki érte, de amikor
megkérdezték, hogy mi az ára, ötvenezret követelt. Ha valaki ötven ezüsttel
állt elő, majd hanyatt esett nevettében; előbb még az ötszáz ezüstön is csak
bosszankodott, de aztán már az ötezer hallatára is dühbe gurult, s kötötte magát
az ötvenezerhez.
Egyszer elvetődött a piacra egy gazdag ember fia, hogy ostort vegyen; ő kifizette
érte az ötvenezer ezüstöt és elhozta hozzám, hogy eldicsekedjék vele. Én mindjárt
láttam, hogy az ostor végén az öklömnyi görcsöket nem simították el; ekkor szemügyre
vettem a másik végét, de bizony az meg csáléra állt! Az erezése hol erre, hol
arra tartott, sehogysem illett együvé, maga a bot meg korhadozott a bütyöknél,
s nem volt azon egy cifrázat sem! Amint kézbe vettem és belemélyesztettem a
körmömet, az egészen elsüllyedt benne; amikor pedig felemeltem, olyan könnyűnek
találtam, minthza egészen üres lett volna.
Megszólaltam:
- Hogy vehetted meg? Nem sajnáltad érte az ötvenezret?
- Megtetszett a sárga színe meg a fényezése! - válaszolta a fiatalember. - S
végtére is: ennyi volt az ára!
Ekkor én odahívtam egy szolgát, s forró vízbe mártattam az ostort. Rögtön előtünt
a csupasz-szürke, kopár fa; előbbi sárga színét ugyanis festéktől kapta, és
fényét is csak viasz kölcsönözte.
A gazdag ember elkedvetlenedett ugyan, de azért még három évig megtartotta az
ostort. Egyszer aztán kiment a keleti külvárosba, az Örök Boldogság dombjához
egy lovasversenyre. Amint ágaskodni kezdett a lova, nagyot csapottt rá, de ekkor
az ostor öt-hat darabra tört, a ló meg addig-addig rugkapált, míg gazdája a
földre zuhant és meg is sebezte magát. Az ostor belsejébe pillantva most kiderült,
hogy teljesen üres, s a tartalma csak valami sár-szerű, hasznavehetetlen anyag.
Manapság bizony akadnak aranysárgára mázolt, viaszsimaszavú emberek, akik az
udvarnak kínálgatják ügyességüket! Ha csak annyira becsülik meg őket, amennyit
érnek, az még hagyján! Ők azonban csak annak örülnek,
ha -silányságuk ellenére is - többre tartják őket, mint megérdemelnék! Ha pedig
való értékük szerint ítélik meg őket, mindjárt haragosan méltatlankodnak:
- Miért nem vagyok herceg vagy miniszter?
Az efféle emberek közül számosan érnek el magas rangot, és nyugalmas időkben
előfordúlhat, hogy akár három évig sem okoznak bajt. Veszedelem idején azonban,
mikor felelőségteljes helyre küldi őket a császári parancs, belső ürességük
és hitványságuk miatt nem tudnak kellőképpen lecsapni ott, ahol kell, összetörnek
és romlásba, pusztulásba döntik az országot.
Ecsedy Ildikó
fordítása
A hazatérésről álmodozom
Húsz éve sorsom,
akár a tied,
Ma mégis köztünk út: nyugat-kelet.
Ha a császár is megbocsájt végre,
Szomszédok leszünk az év végére.
Tokaji
Zsolt fordítása
Az ács
Pej Feng-su
háza Kuangtö falucskában állt. Történt egyszer, hogy egy ács kopogtatott a kapuján,
azzal a kéréssel, hogy a szolgálatába állhasson és ellakhasson nála egy üres
szobában. Ez az ács azonban csak mérőszalagjával, körzőjével, derékszögelőjével
meg a vonalzószinórjával törődött, s nem is tartott a házban fűrészelésre-hasogatásra
való szerszámokat. Megkérdezték hát, hogy mihez is ért valójában. Így felelt:
- Meg tudom ítélni a fa anyagát, szememmel kimérem a tetőgerendák rendjét, hogy
minden éppen olyan magas vagy alacsony, kerek vagy szögletes, rövid vagy hosszú
legyen, amilyennek lennie kell. Az én irányításommal dolgoznak a mesteremberek;
nélkülem, jöjjenek bár seregestől, nem építenek fel egy házat! Ezért aztán,
ha hivatalos helyen kapjuk a fizetséget, én háromszoros bért kapok, magánházakban
pedig engem illet a járandóság nagyobbik fele!
Egy nap ellátogattam hozz, s lám, az ágyának letört az egyik lába, ő azonban
nem tudta helyreigazítani!
-Majd hívok egy mesterembert! - szólt.
Én nagyot nevettem rajta, s csúfoltam, hogy semmihez sem ért, és csak a kapzsiságról
tesz bizonyságot, amikor fizetséget fogad el.
Később aztán, amikor a főváros kormányzója ki akarta csinosíttatni a hivatalát,
éppen arra jártam. Az én ácsom ekkor építőfát hordatott halomba, és egy csapat
mesterembert hívott össze: az egyik fejszét fogott, a másik fűrészt, s valamennyien
körülsereglették, figyelmesen fordulva felé. Az ács meg baljába fogta a mérőszalagot,
jobbjába a botját, s odaállt középre; kimérte a gerendák helyét, megmustrálta,
mennyit bír el a fa s botjával intett:
- Vágjátok!
Futva igyekeztek jobbra a fejszések. Ekkor megfordult az ács és intett a másik
csoportnak is:
- Fűrészeljétek!
Loholtak is balfelé a fűrészek gazdái. Máris hasogatták a fát a fejszeforgatók,
forgácsolták-faragták a késsel munkálkodók, az ács kedvét keresve, szavait lesve,
és semmiről se mertek volna maguk dönteni! Ha pedig valamelyikük nem állta meg
a helyét, azt haraggal elküldte az ács, és senki se mert méltatlankodni miatta.
Csarnokokat tervezett a falak közé, s mire azok egy lábnyira nőttek, már egészen
az ő tervei szerint görbültek-kanyarodtak; ő gondolt el mindent apróra, s így
készült el, hibátlanul a hatalmas épület! Amikor pedig befejezte a munkát az
ács, s a mestergerendára oda kellett írni, hogy ebben és ebben az évben, hónapban
és napon épült, építője pedig ez és ez,
- oda bizony az ő saját neve került, a többi felfogadott mesterembert meg sem
említve! Ezt látva ugyancsak meghökkentem, s csak később értettem meg, miben
is állt valójában az ő nagy tudománya!
Most egyre csak sóhajtozom:
- Ez az ács nem tartotta sokra a keze ügyességét, csak a tudását becsülte, de
vajon nem ezen a réven jutott-e el a lényeg ismeretéig, s tudott tekintélyt
szerezni? Úgy hallottam, hogy akik eszükkel fáradoznak, azok másokat küldenek
munkába, akik pedig az erejüket vetik latba, azokat mások irányítják. Nos, ez
az ács az eszével munkálkodott! Aki csak egyféléhez ért, azt épppen felhasználják,
de a tervet a bölcs készíti el! Csakugyan bölcs volt az az ács!
Az ilyen embernél valóban senki sem alkalmasabb arra, hogy az uralkodó segítségére
legyen - főminiszterként - a birodalom törvényeinek létrehozásában!
Az, aki az égalattit kormányozza, másokra támaszkodik, szolgákat és segítőtársakat
alkalmaz: a falusi előljárókat és helyi hivatalnokokat; ezek fölé ismét hivatalnokokat
rendel, alacsony rangban, ezek fölé közepes, majd megint a felső rangkategóriába
tartozó férfiakat nevez ki, s mindezek fölé főrangúakat: minisztereket és hercegeket;
ezekből tevődnek össze a főhivatalok, és ezek között oszlik meg a többi, kisebb
hivatal is, szerte a négy tenger irányában. Minden egyes területet hivatalnok
irányít: a kormányzóságoknak kormányzójuk van és a járásoknak előljárójuk, s
mindegyiküknek további hivatalnokok segédkeznek a kormányzásban? alárendeltjeik
a falusi előljárók, azoknak a keze alá pedig kisebb hivatalnokok tartoznak,
s mindegyiknek el kell látnia a maga feladatát, - mint ahogy a seregnyi mesterember
mindegyikét azérf fogadták fel, amihez értenek, és azért fizetik őket amit elvégeznek.
Az, aki segít az ég fiának az égalatti kormányzásában, kiválasztja a hivatalra
érdemeseket, és irányítja azokat, akiket megbíz; törvénybe foglalja az alapelveket,
s ezek segítségével növeli vagy csökkenti a hivatalnokok számát, a törvények
és rendelkezések értelmében teremtvén rendet közöttük, - éppen úgy, mint ahogy
az ács körzőjével, derékszögelőjével és vonalzózsinórjával kiméri a dolgok rendjét.
A miniszter kiválasztja a birodalom nemes férfiait, s képességeiknek megfelelő
hivatallal bízza meg őket; a birodalom népe pedig az ő parancsára végzi, ami
a dolga. Amit ő a fővárosban lát, abból megtudja, mi történik a mezőkön; amit
a mezőkön lát abból megtudja, mi történik az egész országban, s a birodalmat
látván ismer mindent, ami csak van az ég alatt. Távolit - közelit, kicsit és
nagyot egyaránt a kezében tart, s amit ő eltervez, véghez is viszi. -éppen,
mint az ács, aki csarnokokat tervezvén a falak közé, fel is építi azokat!
A miniszter a tehetségeseknek hivatalt ad és segíti előmenetelüket, de ezért
nem jár hála; A tehetségteleneket háttérbe szorítja s el is küldi, de senki
se mer méltatlankodni miatta; nem fitogtatja a képességeit, nem ártja bele magát
apró-cseprő ügyekbe, de nem is sanyargatja a kisebb hivatalnokok seregét, s
nap mint nap a birodalom ragyogó tehetségeivel vitatja meg a legfőbb törvényeket;
- éppen, mint az ács, aki ért hozzá, hogy miképpen gyűjtse maga köré a seregnyi
mesterembert, s még nem is kérkedik az ügyességével!
Ha aztán csakugyan akad ilyen miniszter, az rendet teremt tízezer országban
is! Midőn pedig ilyen miniszter működése nyomán törvény uralkodik minden országban,
a birodalom népei rátekintenek, így szólván:
-Mindez a mi miniszterünk érdeme!
A későbbi nemzedék pedig, tetteit nyomozva, tisztelettel emlegeti:
- Ez is a miniszter tehetségéről tanuskodik!
Ha a tudós férfiak néhanapján a Jin(3) és Csou(4)
dinasztiák rendjét vitatják meg, csak Ji Jin, Fu Sou(5), Csou-kung
vagy Csao-kung(6) kerül szóba; százszámra alkalmazott embereik
szorgos fáradozását fel se jegyezték, - éppen úgy, mint amikor az ács saját
magának tulajdonította a segítőtársai érdemét, s őket számba sem veszi.
Bizony, nagy az ilyen miniszter érdeme! S csak aki ezen az úton jár, azt nevezik
főminiszternek, senki mást!
Mert aki nem tud tekintélyt tartani, hanem éppen ellenkezőleg: illőnek tartja,
hogy maga fáradozzék, szorgoskodjék; feljegyzéseknek, könyveknek hódol; kérkedik
képességeivel és hajhássza a hírnevet; apró-cseprő ügyekbe is beleártja magát
és sanyargatja a kisebb hivatalnokokat; aki még olyan ügyekkel is törődik, ami
hivatalnok-alkalmazottai dolga volna, hivatalában csépeli a szót, s közben távol
tartja magát a nagy feladatoktól, - arról bizony elmondhatjuk, hogy nem jár
helyes úton! Olyan az mint ha az ács nem tudná elérni vonalzózsinórja segítségével,
hogy a tárgyak egyenesek legyenek s ne görbék; mintha körzőjével és derékszögvasával
nem tudná megszabni, hogy szögletes legyen-e valami vagy kerek, s mintha mérőszalagával
nem tudná kimérni a távolságokat, - hanem elragadná a mesteremberek fejszéjét-fűrészét,
hogy segédkezzék nekik abban, ami pedig az ő dolguk; aztán meg mintha nem tudná
a többiek feladatát megtervezni: kudarcot kudarcra halmozna, s ha alkalmaznák
is, erdményt nem érne el! Hát nem botorság lenne ez?
Némelyek azonban azt mondják:
- Ha az a házépítő csak a saját tudására támaszkodott volna, magára vállalván
az ács gondjait s átvévén birodalmát, ha a járó-kelőktől kért volna tanácsot,
hogy kit alkalmazzon, - akkor nem ő lett volna a hibás, még ha nem is járt volna
sikerrel, hiszen ez úgyis azokon múlt volna, akiket éppen alkalmazott, senki
máson!
S én ezt válaszolom:
- Nem úgy van az! Mert ha vonalzózsinórom valóban rendben van, ha a körzőm és
derékszögelőm csakugyan helyén van, akkor annak, aminek magasan kell állnia,
nem szabad meghajolnia, aminek szűknek kell lennie, annak nem szabad kitágulnia:,
s így általam minden szilárd lesz, nélkülem pedig minden romba dől. Ha valaki
készakarva veti el magától a szilárdságot, az elpusztul! Én meg, mint ahogy
egy valóban derék ácshoz illik, ekkor elfedem amihez értek, hallgatok arról,
amit tudok, s távol tartom magam mindenkitől, nem engedvén, hogy eltérítsenek
utamról. De némelyek csak haszonra áhítoznak s arról semmiképpen sem tud lemondani;
megbontják a rendet és a mértéket, s meg is rontják, nem tudván megőrízni őket.
Ha aztán roskadozik a gerenda, omladozik a ház, elmondhatjuk-e, hogy: "Nem
az én hibám?" Már hogy mondhatnánk el!
Azt mondom én: hasonlatos az ács útja a főminiszteréhez!
Ezért is foglaltam írásba ezt a históriát.
Az ácsot, aki már hajdanában is a dolgok egyenességét, felületét és formáját
vizsgálta, ma ácsmesternek hívják, - akárcsak azt, akivel a minap összeakadtam,
s akit Jang Csiennek hívnak.
Ecsedy
Ildikó fordítása
Csang Csin
Istállószolgának
lenni nem szégyen,
de nem is kitüntetés idelent.
A kéj s az iszony földjén élünk; aztán
jót s rosszat egyként befejez a csend.
Nem panaszkodtál soha, hogy fáradt vagy.
Szecskát vágtál istállómban, lovat
csutakoltál; vedret cipeltél; olcsó koporsóban
temettünk a keleti domb alatt.
Ott feküdtél pár évig, amíg egyszer
érted jött a tavaszi áradat
és szétvitte, minden rend és cél nélkül
az útszélre s a rétre sárga csontjaidat.
Még jó, hogy a temetőőr jelentette nékem,
mi történt. Kimentem. Szememből könny
szivárgott. Ott feküdtél diribdarabra törve,
formátlanul a sárban s a kövön.
Taligákat hozattam, pár lapátot,
s mély sírt ásattam a tetőn, ahol
- így remélem - sokáig, kényelmesen
és háborítatlanul alhatol.
Lelkiismeretemet megnyugtattam, s remélem,
te sem neheztelsz rám, bár meglehet,
hogy holtan nem tudsz semmiről. Ez nagy kár.
Nem kívánom hálád. Sajnos, az emberek
azt mondják: a jóindulat nem egyik sajátságom.
Bár téged, úgy hiszem, kedveltelek.
Faludy
György fordítása
Játékos italozás
Amikor megvásároltam
az én kis dombomat, az első napot gyomlálással töltöttem, a másodikat takarítással.
Azután pedig italozást(7) rendeztem a patakparti szikláknál.
Ezek a sziklák, amint már máshol leírtam, kis vízibivalyokra emlékeztetnek.
Itt üldögéltünk szétszórtan, de nem messze egymástól. Először is megtöltöttük
a csészéket s a patak vizére helyeztük őket, hogy a többiek kifogdossák és megigyák.
Akkor hoztunk egy játékszabályt: akire sor kerül az ivásban, annak három, egyenkint
tízhüvelykes bambuszbotot el kell hajítania a folyással szemben; ha a botocskákat
nem kapja el az örvény, nem állítja meg egy szikla és nem is süllyednek el,
akkor gazdájuknak nem kell innia. De mindahányszor valamelyik eset bekövetkezik,
a gazdának innia kell egy csészével.
Elkezdtük hát hajigálni a botocskákat. Forogtak azok körben, táncoltak meg ugráltak
a habokon, hol gyorsan, hol lassan haladtak, egyik-másik messzire úszott, olyik
meg megakadt. Mi meg mindannyian előrehajolva figyeltük és tapsolva biztattuk
őket, míg csak valamelyik mindenen túljutva biztonságba nem ért. Így néhányan
csak egy csészével ittak, mások kettővel.
Volt a vendégek közt egy Lou Tu-nan nevű férfi. Az első botocskáját elkapta
egy örvény, a második fennakadt, a harmadik meg elmerült: így aztán ő volt az
egyetlen, akinek mind a három csészét föl kellett hajtania. Nagyokat hahotáztunk,
s igen vidáman voltunk.
Nekem rossz az emésztésem, s így nem ihatom, de ezen a napon még én is be voltam
csípve. Később változtattunk a szabályokon, s úgy folytattuk a játékot későig.
Senki sem gondolt a hazatérésre.
Úgy hallottam, hogy amikor a régiek iddogáltak, voltak, akik mély meghajlással,
szertartásos mozdulatokkal fordultak egymáshoz, voltak, akik kiáltoztak és teljesen
fesztelenül táncoltak, ismét mások, hogy természetesek legyenek, ledobálták
ruháikat, ismét mások muzsikáltak, hogy megteremtsék a harmóniát, végül olyanok
is voltak, akik, hogy társaságkedvelőknek mutatkozzanak, csoportba verődve,
keményen ittak.
A mi italozásunk másféle. Illedelmes, de nem szertartásos, nem mesterkélt, de
nem is hangoskodó, természetes, de meztelenség nélkül, harmonikus muzsika nélkül
is, és társaságkedvelő tömeg nélkül is. Egyszerű, de barátságos, szabad és könnyed,
mégis udvarias, kényelmes, de méltóságteljes; kitűnő társaság a természet élvezésére
és illő pihenés nemes emberek számára.
Ezért emlékszem meg erről az utánunk jövők számára.
Miklós
Pál fordítása
Rögtönzött vers arról, hogy Liucsouban tavasszal teljesen lehullott a fügefák levele
Bár hivatalt
reméltem, vágyamat a fagy veri,
Tavasz van már, de kedvem őszi bánat emészti.
Vihar tombolt a hegyen; leverve a száz virág,
Sír a rigó, s az udvar fügelevéllel teli.
Tokaji
Zsolt fordítása
Ellenvetések egy vérbosszú-ügyben benyújtott törvényjavaslatra
Tudomásomra
jutott, hogy Vu császárnő(8) idején a Tungcsou kormányzóság
Hsziakuj(9) járásából való Hszü Jüan-csingnek, akinek apját,
Hszü Suangot Csao Si-jün járásparancsnok ölte meg, sikerült végül saját kezűleg
bosszút állnia atyjáért, s hogy azután tettét megvallva adta a törvény kezére
magát. Az akkori idők egyik cenzora, Csen Ce-ang(10) azt javasolta,
hogy Hszü Jüan -csinget ítéljék halálra, de övezzék tisztelettel ősei sírját,
továbbá kérte, hogy az erről kiadott rendeletet, a többi közé sorolva, mindörökre
maradjon fenn a birodalmunk törvénykönyvében.
Hadd mondjam meg: én bizony nem helyeslem ezt a javaslatot!
Tudomásom szerint a szertartásoknak az az alapvető feladatuk, hogy megakadályozzák
a rendbontást; ha tehát kimondják, hogy tilos a rablás és az erőszakosság, akkor
senki fia, aki bosszút áll apjáért, nem kaphat kegyelmet. A törvényszéknek szintúgy
az a fő feladata, hogy útját állják a rendzavarásnak; ha tehát kimondják, hogy
a rablás és erőszak tilos, akkor egyetlenegy emberölésben vétkes hivatalnok
sem nyerheti el a bocsánatot. Az alapelv azonos, mégis különbözőképpen alkalmazzák
őket! A tisztelet és a halálos ítélet ugyanis összeegyeztethetetlen; mert ha
büntetjük azt, ami tiszteletet érdemel, az esztelenség és a törvény bemocskolása;
ha pedig tiszteljük azt, ami büntetést érdemel, az oktalanság és a szertartások
megcsúfolása! Ha tehát ezt a példát tárjuk a birodalom elé s adjuk tovább a
későbbi nemzedékeknek, akkor azok, akik az igazság felé törekszenek, nem fogják
tudni, merre tartsanak, akik pedig szembe akarnak szegülni azzal, ami helytelen,
nem fogják tudni, hol vethetik meg a lábukat. Hogyan tehetnénk hát törvénnyé
ezt a példát?
Bölcs eleink rendje szerint méltányos elbírálás alapján kell döntenünk jutalom
és büntetés felől, s az emberiesség követelményeinek megfelelően kell ítélkeznünk
dicsőség és szégyen dolgában. De mindenképpen egységes alapelv szerint kell
eljárnunk! Csak ha mélyrehatóan megvizsgáljuk, mi az igaz és mi a hamis, ha
fontolóra vesszük, mi helyes és mi helytelen, ha mindennek az eredetét felkutatjuk
és utánajárunk a következményeiknek is, akkor ítélhetjük meg helyesen, hogy
hogyan alkalmazzuk a szertartásokat és hogyan a törvényeket.
Hogy miképpen? Nos, tegyük fel, hogy Hszü Jüan-csing apja nem keveredett semmiféle
közrendbe ütköző bűnténybe, Csao Si-jüan csupán személyes haragból ölte meg,
hivatali hatalma segítségével ártatlan ember életére törve; a tartományi mandarin
pedig tudomásul sem vette a bűntényt, a bírák ki sem hallgatták a bűnöst, hanem
valamennyien szemet hunytak, meg se hallva a segélykérő kiáltást; ekkor Hszü
Jüan-csing, akinek egetverő nagy szégyenében, kötelességéhez híven, fegyvere
volt még a párnája helyén is, addig-addig hánytorgatta-fontolgatta, míg halált
megvető elszántságot tanúsítva, ellensége mellének szegezte a fegyvert. Ezzel
a tettével ő a szertartásokat védte s helyesen cselekedett; a hatóságoknak szégyenkezniük
kellene, s megkésve hálálkodhatnának neki ahelyett, hogy halálra ítélik!
Ha azonban Hszü Jüan-csing apja nem volt mentes a bűntől és Csao Si-jün ezért
végeztette ki, akkor ezzel nem vétetett a törvény ellen, s így nem a hivatalnok
ölte meg Hszü Suangot, hanem a törvény. A törvényen pedig ugyan hogy lehetne
bosszút állni? Ha ellenben valakinek a bosszúja az Ég Fia(11)
törvényei ellen fordul s megsérti a törvényt képviselő hivatalnokot, akkor feletteseivel
szembeszállva a lázadás bűnébe esik, s amikor elfogják és kivégzik, csak az
ország törvényeinek szereznek érvényt; ezek után pedig hogyan lehetne megbecsülésben
részesíteni a bűnöst?
Azt mondják még Csen Ce-ang törvényjavaslata: "Minden embernek van fia,
s minden fiúnak vannak szülei, de ha mindenki bosszút áll a másikért, ki ment
meg bennünket a zűrzavartól?" Ilyenmódon a szertartásokat ugyancsak félremagyarázza!
Amit a szertartások a bosszúról mondanak, az csak mélységes szorongattatás idejére
vonatkozik, amikor nincs kihez panasszal fordulnunk! De ha egy ember törvénybe
ütköző büntettet követ el, s ezért utoléri a halálbüntetés, korántsem jelenthetjük
ki: "Megölték, tehát én ölöm meg, aki őt megölte", mert akkor nem
vesszük figyelembe, hogy ki bűnös és ki ártatlan, s akkor ez nem más, mint a
gyengébb ellen elkövetett erőszak, s nem áll-e ez ellentétben szent könyveinkkel,
nem jelenti-e azt, hogy hátat fordítunk bölcseinknek?
A Csou-dinasztia szertartáskönyve előírja, hogy bírák ítélkezzenek az alattvalók
vérbosszú-ügyeiben. Akit jogosan öltek meg, azt tilos volt megbosszulni, s ha
valaki mégis bosszút állt érte, annak meg kellett halnia; ha azonban igazságtalanul
gyilkoltak meg valakit, azért az ország együttesen állt bosszút. Már hogy bosszulhatta
volna meg akárki akármelyik rokonát? A Tavasz és Ősz Krónikájának(12)
Kung-jang-féle kommentárja pedig azt mondja: "Ha az apa nem érdemelt volna
halálbüntetést, akkor fia megbosszulhatja; de ha az apákat a bűneikért végzik
és a fiuk mégis bosszút állnak értük, akkor ez csak öldökléshez vezet, s a bosszú
úgy nem vet véget a bajnak!"
Mindezt figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a mi esetünkben elkövetett emberölés
összhangban áll a szertartásokkal.
Különben is: szülőtiszteletre vall, ha valaki nem feledkezik meg a bosszúról,
s helyesen cselekszik, ha még az életét is kockára teszi érte. Ha pedig Hszü
Jüan-csing nem hágta át a szertartások előírásait, azaz a szülőtisztelet parancsának
engedelmeskedve életét sem sajnálta, hogy teljesíthesse kötelességét, akkor
minden bizonnyal megértette a legfőbb igazságot és felismerte a helyes utat:
hogy lehetett volna hát az uralkodó törvényeinek ellensége?
A törvényjavaslat azonban halálra szánta Hszü Jüan-csinget, ezzel bemocskolva
a törvényességet és megcsúfolva a méltányosságot; nyílván való hát, hogy nem
szabad a törvényerejű rendelkezések sorába kerülnie. Ezért kérem, hogy alázatos
folyamodványom csatoltassék a rendelethez, s akik majd hasonló peres ügyekben
ítélkeznek, ne a fentebb említett törvényjavaslat értelmében járjanak el!
Ecsedy
Ildikó fordítása
Az ellenséggel való intelem
Mindenki tudja,
az ellenség kegyetlen,
ám nem tudják, több az, amivel gyarapít;
Mindenki tudja, az ellenség kárt okoz,
ám nem tudják, milyen nagy abból a haszon.
Csin mellett
volt hat fejedelemség,
de szorgalma őt tette erőssé.(13)
A hat országot már meghódítva
önteltségből lett hamar bukása.
Midőn Cin győzött Jennél Csu felett,
Fan Ven azt hitte, itt a pusztulás.
Li fejedelem nem így gondolta,
és az ország a minisztert szidta.(14)
Meng-szun gonosznak ítélte Cangot,(15)
ám az Meng halálán sajnálkozott:
"Az én gyógyszerem immár odavan,
s pusztulásomnak már nincsen napja".
A hajdani bölcsek
jól tudták ezt,
mégis veszély fenyegette őket,
mi vár hát a mai emberekre,
akik nem is gondolnak minderre?
Ha itt van az ellenség, rettegnek,
ha elment, rögvest táncra perdülnek,
Óvatlanul, maguktól eltelve
növelik a szerencsétlenséget.
Ha ellenséged
van, múlik a vész,
ha elment, akkor jön a tévedés;
aki képes megérteni mindezt,
az nagy erényéről lesz hírneves.
Ha féled a bajt, hosszú élted lesz,
erődben bízva meghalsz hirtelen;
ki vágyát űzi mértéktelenül,
az vagy kerge, vagy nagyon ostoba.
Megírtam ezt
az intő versikét,
s ha meggondolod, bajod nem eshet.
Tőkei
Ferenc fordítása
A gyermek Ou Csi története
Jüe(16)
vidékének lakói olyan kegyetlen emberek voltak, hogy még saját fiaikat-lányaikat
is árunak tekintették, s attól kezdve, hogy a gyerekeknek kihulltak a tejfogaik,
apjuk és bátyjuk, haszonra áhítozva, eladta őket. Ezzel azonban még nem érték
be, hanem elrabolták idegen családok gyermekeit is, összekötözték, megláncolták
és megbilincselték őket. Még a nagyszakállú öregeket is rabszolgasorba kényszerítették,
ha nem volt elég erejük a védekezéshez. Az emberrablás, gyilkosság egészen közönséges
dolog volt akkoriban azon a vidéken. Aki szerencsésen megérte a felnőttkort,
az maga fogta el és kötözte meg a kisebbeket és gyengébbeket. A kínai hivatalnokok,
akik ezen az úton maguk is rabszolgához jutottak, hasznot húztak mindebből,
s ezért nem is vontak felelősségre senkit. Így apadt-fogyott Jüe népe, csak
néhányuknak sikerült megmenekülniük. Különös, hogy éppen a gyermek Ou Csi, tizenegy
esztendős létére, győzelmesen tudott szembeszállni a támadóival!
Kuj kormányzóság titkára, Tu Csou-si(17) mesélte el nekem
ezt a történetet.
Ou Csi rőzsegyűjtögető pásztorfiú volt Sencsouban.(18) Éppen
az állatokra vigyázott, miközben tűzifát gyűjtve, két bandita támadta meg és
ragadta el. Hátrakötözték a karját, vászonnal betömték a száját, aztán elhurcolták
a negyven linyire(19) levő piacra, hogy eladják.
Gyermeksírást mímelve remegett Ou Csi, mintha félne, megrettent gyermek módjára
viselkedett, s valóban a rablók könnyű prédának vélték. Borozgattak, le is részegedtek,
majd egyikük elment a piacra, a másik meg lefeküdt aludni, a földbe szúrva kardját.
A fiú csak arra várt, hogy a rablót elnyomja az álom. Ekkor nekivetette a kardnak
megkötözött hátát, s addig erőlködött, míg a kardélen fel-lesikló kötél végül
elszakadt. Fogta most Ou Csi a kardot, megölte vele a rablót aztán kereket oldott.
Nem jutott azonban messzire, mert visszatért a haramia, aki a piacra indult.
Amint rátalált a fiúra, meghökkent s mindjárt meg akarta ölni, de az sietve
megszólalt:
- Jobb, ha az ember csak egy urat szolgál, mintha két gazda szolgája! Az a másik
rosszul bánt velem, de ha te megkíméled az életemet és jó leszel hozzám, én
mindent megteszek érted!
Hosszas töprengés után a rabló végül döntött:
- Én bizony inkább eladom a fiút, semhogy megöljem! S mennyivel jobb, hogy egyedül
az enyém lesz az ára, mintha meg kellene valakivel osztanom! Voltaképpen szerencse,
hogy megölte a cimborámat ez a fickó!
Elrejtette a holttestet, majd megragadta a fiút s a rabszolga kereskedőhöz vonszolta,
most még szorosabban összekötözve.
Éjfél felé Ou Csi addig-addig forgolódott, míg a köteleit sikerült úgy fordítania
a tűzhely felé, hogy a lángok elégessék őket. Sebesre perzselődött ugyan közben
a keze, de ez nem vette el a kedvét. Újra felkapta a kardot, megölte ezt a rablót
is, aztán akkorát kiáltott, hogy felijedt tőle az egész piac.
- Az Ou-család sarja vagyok - mutatkozott be a fiú. - Nem volnék én rabszolga,
ha nem rabolt volna el ez a két haramia! Most, hogy mindkettőjükkel szerencsésen
végeztem, szeretném mindezt a hatóságok tudomására hozni!
A piacra felügyelő hivatalnok ekkor jelentést tett az előljárónak, az előljáró
pedig a kormányzónak. A kormányzó, Jen Csang(20) maga elé
hívatta a fiút, s csodálattal nézte, hogy milyen ifjú és kedves. Hívta is, hogy
maradjon náluk valami kisebbfajta hivatalban, de Ou Csi nem fogadta el a meghívást.
Ekkor a kormányzó köntössel ajándékozta meg, aztán hivatalos kíséretet rendelt
mellé védelmül, hogy hazatérhessen szülőföldjére.
A vidék emberrablói pedig ezentúl csak méregették Ou Csit, de egyikük sem merészkedett
a portája közelébe.
- Ez a fiú két évvel fiatalabb, mint Csin Vu-jang(21) volt,
- mondták, - mégis leszámolt már két kardforgatóval! Nem megyünk mi ezután még
a tájékára sem!
Ecsedy
Ildikó fordítása
Száműzetésben, Liucsou városa őrtornyán
Malária meg
hasmenés, eső meg dzsungel - semmi más
e retkes tájon nincsen,
s a Krokodil-folyó kilenc kanyarja, mint a csikarás
szorongó beleimben.
Nézzük a páratelt eget. Út innét haza nem vezet.
Átizzadjuk az inget.
Alul, a nagy őrtornyon túl az erdő mocskos ködbe fúl:
ide száműztek minket.
Mindenütt zöldre tetovált vad törzseket rejt a bozót,
kik dárdáikat rázzák.
A hozzánk címzett levelet eldobják a rendőrkopók,
de elébb cenzúrázzák.
Faludy György fordítása
Történetek Tuan marsall életéből
Amikor Tuan
marsall(22) Csingcsou(23) kormányzója lett,
Fenjang hercege(24) - a hadsereg alvezére - éppen Pocsouban(25)
időzött. A herceg fia, Kuo Hszi császári titkár - a Pincsouban(26)
állomásozó hadak parancsnoka - szemet hunyt, ha a katonák vétettek a fegyelem
ellen, ezért aztán valahány rabló, haramia csak akadt Pincsouban, mind megvesztegette
a katonákat, hogy bekerülhessen a hadseregbe. Ezek a gazemberek kedvükre garázdálkodhattak,
még a hatóságok sem tudták felelősségre vonni őket. Nap mint nap csoportokba
verődve követelőztek a piacokon, de nem érték be azzal, amit így megkaparinthattak,
hanem tovább féktelenkedtek, megtámadták az árusokat, eltörték kezüket-lábukat,
összezúzták és az útra dobálták korsóikat, csöbreiket, tálaikat és serpenyőiket,
aztán kart karba öltve szépen odébbálltak. Leütötték, meggyilkolták még a terhes
asszonyt is! Pincsou kormányzója, Po Hsziao-tö pedig, a hercegre való tekintettel,
szólni se mert ellenük.
Tuan marsall ekkor útnak indult Csiangcsouból Pincsou kormányzójához, hogy jelentse
mindezt, abban a reményben, hogy ő majd intézkedik a rendbontás ügyében:
-Az Ég Fia kormányzóságod gondoskodására bízta ezeket az embereket, s most,
amikor látod, hogy bántalmazzák, gyötrik őket, mégis békésen tűröd! Ha ez lázadássá
fajul, akkor mit teszünk?
-Mit tanácsolsz? - kérdezte Po Hsziao-tö.
- Nálam, Csingcsouban minden megy a maga útján, s igen kevés dolgom akad - kezdte
Tuan. - De nem tudom elviselni, hogy erőszakos haláltól pusztuljanak az emberek,
holott nincs háború, hogy zűrzavar uralkodjék a határvidékeinken. Ha azonban
kormányzóságod kinevezne ide helyettes katonai parancsnoknak, én véget tudnék
vetni a zavargásoknak, és megszabadítanám szenvedéseiktől a vidék népét!
- Kitűnő! - helyeselt Po Hsziao-tö. - Legyen úgy, ahogy kérted!
Egy hónappal azután, hogy Tuan marsall új állomáshelyére érkezett, Kuo Hszi
katonái közül tizenheten berontottak a piacra és bort követeltek; karddal megsebesítettek
egy öreg borárust, s összetörték az edényeket is, hogy csak úgy ömlött a bor
az árokba. Tuan ekkor kivezényelte katonáit s elfogatta a tizenhét embert; valamennyit
lefejeztette, fejüket lándzsavégre tűzette s a lándzsákat odakint, a piacon
állíttatta fel.
Volt nagy riadalom Kuo Hszi egész táborában! Páncélt öltöttek mindahányan.
Po Hsziao-tö rémülten hívatta magához Tuant:
- Most mitévők legyünk?
- Nincs ok aggodalomra - nyugtatta meg Tuan -, csak hadd szólhassak én magam
Kuo Hszi csapataihoz!
A kormányzó több tucat főből álló kíséretet rendelt Tuan mellé, de az valamennyit
elbocsátotta, leoldotta kardját s egyetlen sánta vénembert vitt magával lovásza
gyanánt, úgy indult Kuo Hszihez.
A kapunál páncélos katona állt elébe, de Tuan csak nevetett rajta:
- Minek páncél ahhoz, hogy megölj egy vén harcost? Nekem meg helyén van ám a
fejem!
Azzal belépett a kapun, a páncélos meg csak ámult.
- Vajon olyan sokat ártott-e nektek Kuo Hszi titkár úr és édesapja, a hadsereg
alvezére? - fordult Tuan a katonához. - Vagy miért akarjátok rendbontásaitokkal
tönkretenni a Kuo-családot? Jelentsétek jöttömet a császári titkár úrnak, és
mondjátok meg neki, hogy jöjjön ki s hallgasson meg, mert beszédem van vele!
Kuo Hszi kijött Tuan elé. Tuan szólalt meg elsőnek:
- Atyád, Kuo Ce-ji vitézségének híre eget-földet bejár.
Neked kellene ügyelned, hogy fenn is maradjon, te azonban most is szabadjára
engeded katonáidat, akik csak garázdálkodnak, garázdálkodásaikkal zűrzavart
szítanak s ezzel megzavarják a birodalom határvidékét. Ha pedig ezért hibáztatnak
majd valakit, az bizonyára apád lesz. Pincsou gazfickói most vesztegetés révén
befurakodtak a hadsereg katonái közé, gyilkolják és bántalmazzák a lakosságot,
s ha ennek nem vetünk véget, néhány napon belül kitör a lázadás! Azért a felkelésért
te leszel a felelős, és az emberek mind azt fogják mondani, hogy apád hatalmában
bízol, ezért nem regulázod meg a katonáidat! Akkor pedig miként marad majd fenn
a Kuo-család híre-neve?
Szavait még be sem fejezte, Kuo Hszi máris meghajolt:
- Milyen szerencse, hogy legalább te megmondod, melyik a helyes út! Nagyon hálás
vagyok érte, és feltett szándékom, hogy csapataimat ezentúl a tanácsaid szerint
irányítom!
A körülötte állókhoz fordult és kiadta a parancsait:
- Oldjátok le a páncélotokat, tegyétek le a fegyvereket és térjetek vissza csapataitokhoz!
Aki pedig arra vetemedik, hogy zavart keltsen, az halállal lakol!
- Még nem ebédeltem - szólalt meg ekkor Tuan - kérhetnék tőled valami egyszerű
ételt?
Ebéd után pedig így szólt a marsall:
- Rosszul érzem magam, szeretnék nálad maradni éjszakára!
Tuan másnap hajnalig hazaengedte lovászát, aztán lepihent a katonák közé.
Maga Kuo Hszi ezalatt még a ruháit sem vetette le, s intette az őröket, hogy
ébren vigyázzák védjék a marsallt.
Másnap reggel Kuo Hszi Tuannal együtt ment el Po Hsziao-tö kormányzóhoz, azt
sem tudta, hogyan mentegetőzzék, s csak azt kérte, hogy jóvátehesse a hibáját.
Ettől kezdve nem is fenyegette Pingcsout semmiféle veszedelem!
Még ennek előtte történt, amikor Tuan marsall a szántóföldek felügyelője volt
Csingcsouban, hogy egy helybeli tábornok, Csiao Ling-csen nevezetű el-elragadta
a lakosság szánzóit, s így kaparintott meg sok tucat csing(27)
földet. A parasztoknak pedig kijelentette:
- Ha a termésetek beérik, nekem kell adnotok a felét!
Abban az évben nagy szárazság volt, még fű sem termett a mezőkön. Az egyik paraszt
jelentette is a dolgot Csiao tábornoknak, de az ráförmedt:
- Én csak azzal törődöm, ami engem illet, semmi mással!
Nem akarok tudni semmiféle szárazságról! - s még hevesebben ragaszkodott a követeléséhez.
A parasztot már az éhhalál környékezte, nem volt miből fizetnie, elpanaszolta
hát mindezt Tuan marsallnak. Tuan roppant udvarias hangú rendreutasító levelet
fogalmazott, s ezen kívül még elküldte egyik emberét is Csiao Ling-csenhez,
hogy próbáljon a lelkére beszélni.
Csiao tábornok azonban dühében maga elé rendelte a parasztot s ráordított:
- Azt hiszed, félek attól a Tuantól? Hogy mertél nála panaszkodni rám? - azzal
fogta az írást, szétteríttette a paraszt hátán s húszat csapatot rá a nagyobbik
bottal.
A parasztot félholtan vitték Tuan házába. A marsall sírva fakadt:
- És még én hoztam rád a bajt!
Maga hozott vizet, hogy lemossa a vért a szerencsétlenről, a ruháit tépte szét,
hogy bekötözhesse sebeit, saját kezűleg készítette el számára a gyógyszereket,
etetgette reggel-este, ő meg csak utána evett. Aztán - anélkül, hogy a betegnek
szólt volna róla - fogta saját lovát, eladta a piacon s gabonát vásárolt érte,
hogy kifizethesse a paraszt tartozását.
Ekkoriban éppen egy szilárd egyenes jellemű férfi, Jin Sao-zsung volt a Huajhsziben(28)
állomásozó csapatok parancsnoka. Elment Csiao Ling-csenhez és alaposan összeteremtette:
- Hát ember vagy te? Rőtre szikkadtak Csingcsou mezei, az embereket az éhhalál
környékezi, mégis arra kényszeríted őket, hogy gabonát szerezzenek számodra!
S meg is verettél egy ártatlant a nagyobbik bottal! Tuan emberséges, hűséges,
nagylelkű ember, de te mégsem érzel tiszteletet iránta. Most, hogy megszorult
pénz dolgában, eladta egyetlen lovát, hogy neked vásárolhasson gabonát az árán.
Te meg elfogadod, s még csak nem is szégyenkezel miatta! Fennhéjázva semmibe
vetted az ég csapását, derék ember ellen támadtál s megveretted az ártatlant;
aztán elfogadtad az emberséges ember gabonáját, s hagytad, hogy lova nélkül
induljon útra. Hogyan tudsz te felnézni az égre, lenézni a földre? S hogyan
állsz szégyenkezés nélkül szolgáid elé?
Csiang Ling-csen hirtelen haragú ember volt ugyan, de e szavak hallatán rettentő
szégyenében patakzott róla a verejték, s még enni sem tudott többé.
- Sohasem tudok már Tuan szemébe nézni! - kiáltotta.
Amikor Tuan
elkerült Csingcsouból és földművelésügyi miniszter lett, intette rokonait, hogy
Csi(29) vidékén áthaladtukban óvakodjanak bármiféle ajándékot
elfogadni, amit Csu Ce(30) ajánl fel nekik. Amint ugyanis
valamelyikük Csi vidékére ért, Csu Ce menten háromszáz vég selyemmel ajándékozta
meg. Még Tuan veje, Vej Vu is - hiába szegült ellene keményen, - kénytelen volt
elfogadni. Amikor aztán a fővárosba ért, Tuan marsall haraggal fogadta:
- Hát mégsem követted tanácsomat!
- Alacsony az én rangom ahhoz, hogy visszautasítsam az ajándékát! - mentegetőzött
Vej Vu.
Tuan marsall azonban kijelentette:
- Rendben van, de efféle holmi semmiképpen sem maradhat az én házamban!
Fel is tétette a hivatalában egy tartóoszlopra, a földművelésügyi minisztériumban.
Csu Ce lázadása idején érte el Tuant a vég. Amikor a hivatalnokok beszámoltak
Csu Cének a történtekről, ő maga elé vitette hajdani ajándékát, s amint szemügyre
vette, kiderült, hogy még a pecsétek is érintetlenek maradtak rajta.
Manapság, amikor
Tuan marsall rendkívüli becsületességét dicsérik, úgy vélik, azzal szerezte
hírnevét a birodalomban, hogy rettenthetetlen harcosnak ismerték és nem félt
a haláltól. Azt azonban már nem tudják, hogy állhatatos jellem volt. Jómagam,
valahányszor megfordultam Csicsou és Pinlaj között, áthaladtam Centingen és
északon felkapaszkodtam a Maling hágóra(31), hogy sorra vegyem
az őrházakat és határerőket, szívesen faggattam Tuanról a visszavonultan elő
öreg katonákat, és mindenki tudott valamit mesélni róla. Azt mondják, a marsall
barátságos ember volt, gyakorta lehajtott fejjel és köszönésre összetett kézzel
járt-kelt; szava-kedélye szelíd és kedves volt, és semmi sem hozta ki a sodrából.
Az emberek valósággal úgy néztek rá, mint egy tudósra. Ha azonban igazságtalanságra
bukkant, szilárd elhatározással addig fáradozott, amíg nem sikerült végét vetnie.
Amikor Cuj lett Jungcsou(32) kormányzója - szavaiban igaz,
tetteiben egyenes ember - vele együtt keltem útra s együtt gyűjtöttük össze
ezeket a Tuan marsallról fennmaradt történeteket, amelyeket megvizsgáltunk,
és úgy találtunk, hogy kétség sem fér hozzájuk. Attól való félelmemben, hogy
ezek a történetek elveszhetnek s történetíróink nem gyűjtik őket össze, magam
merészkedtem írásba foglalni valamennyit azok számára, akik majd - tisztük szerint
- feljegyzik ezeket a históriákat.
Ecsedy
Ildikó fordítása
Ősz-eleji estén üldögélek
Barátomnak, Vu Vu-ling-nek
Lassú eső csorog
a bambuszok közé,
bozótokból rebben fekete csókahad.
Tökéletes Vu-ling a Hsziang-on túl lakik,
A szélben hajnalig őszi bánat riad,
Köd ül folyót, határt, oda nem látok át,
végtelenbe siet a sok hullámtorony;
vágyam téged kutat, túlontúl messze vagy,
megosztanám veled magányos asztalom.
Ha ki-nem-mondható hangot dajkál a szív,
s a száraz citerán a rőt húr megfeszül,
a Nyugati Istent álmából fölveri,
s oda-árad a dal, hol végtelen az űr.
Csak egy dallam vagyok, mit az ég alkotott,
nevem mellé ne írd sajátos érdemül.
A "ritkán hallott hang" oly ősi, dísztelen,
miért is hallaná süket, ostoba fül?
Solymos Ida fordítása
A Jungcsou-beli Lunghszing kolostor "élő földjének"
története
Jungcsouban
a Lunghszing kolostor északkeleti sarkán áll egy csarnok. Annak mázas cseréppadlója
négy öl szélesen és másfél láb magasan felpúposodott. A csarnok építésekor,
még teljesen sima volt, csak később gyűrődött föl. Mindenki meghalt, aki el
akarva egyengetni.
A jungcsouiak olyanok, mint a Csu- és a Jüe-tartománybéliek együttvéve, ugyanis
ők a kísértetekben és a jó és rossz előjelekben egyaránt hisznek. Ezért aztán
a kolostor minden lakója természetfeletti jelenségnek tartja, senki nem akad,
aki el merné egyengetni a padlóját.
A Történetiró Följegyzéseinek valamint a Han-dinasztia Krónikájának azon részeiben,
amelyek a különböző vidékekhez fűződő hiedelmeket írják le, nem találunk magyarázatot
erre a jelenségre. Kan Mao, egy hajdan élt főminiszter esküt tett egy Hszizsang,
azaz "Élő föld" nevű helyen; meglehet, hogy ez a terület is efféle
volt. A régvolt korok legendáit megörökítő könyvekben az áll, hogy az égig fölcsapó
özönvíz idején Kun elorozta a Magasságos Úrtól az "élő földet", és
azzal fékezte meg az áradatot. A Magasságos Úr parancsára aztán Csu Zsung, a
tűz istene kivégezte Kunt a Toll-hegyen Jücsiaoban. Ám ennek a történetnek már
nem lehet utánajárni.
Manapság mégis azt tartják erről a földről: "Biztos, hogy a Magasságos
Úr féltett kincse, hisz nem halállal lakolt mind, aki el akarta símitani?"
A déli vidékeken sokszor pusztít járvány, és a kétkezi munkások is korábban
halnak meg mint másutt. Vagyis, akik az "élő föld" elegyengetésén
dolgoztak a kemény munkában és a betegségekben haltak meg. Ugyan, hogy is lehet
a földet természetfelettinek tartani?
Jómagam bátortalan tudósként érkeztem ide, s szereztem tudomást erről a mende-mondáról.
Ám azt bizonyítandóan, hogy ez csupán a furcsaságokról tudósító könyvekbe való
babona, a csarnokban írtam e sorokat.
Tokaji
Zsolt fordítása
Gyászolom a vízbefúltat
Jungcsouban
az egyszerű nép mind tud úszni. Egy napon a folyó nagyon meg van áradva. Öt-hat
ember azonban csónakra száll, hogy átkeljen a Hsziang folyón. A víz közepén
a csónak fölborul. Mindannyian úszni kezdenek. Egyikük azonban hiába erőlködik,
csak nem jut előbbre. Egyik társa odaszól neki:
"Te tudsz legjobban úszni közülünk, hogyhogy most lemaradsz?"
Az így válaszol:
"Ezer pénz(47) van a derekamra kötözve, nagyon súlyos,
azért maradok le."
Mondják neki a többiek:
"Miért nem dobod el?"
Az nem válaszol, csak a fejét rázza. Kis idő múlva még fáradtabbnak látszik.
Az átkelők időközben partot érnek, onnan kiáltozva bíztatják:
"Ostoba vagy! Elment az eszed! Ha az életednek vége, mire jó a pénz?"
Az megint csak a fejét rázza. Addig, addig, hogy elmerül. Vége.
Gyászolom őt. De ha ilyen a világ, nem kell lennie még sok olyan embernek, aki
a pénzéért fullad a vízbe?
Miklós Pál fordítása
Viszonzásul Csao cenzornak, amiért Hsziang körzetben átutaztakor
meglátogatott
Sziklahasadék
előtt lebeg a zöld jáde-ár,
Messzi, búsan veszteglek; nemes bárkám megrekedt.
Csak a szellő jut tovább, reményem is véle száll,
Magam tépem a hínárt, rabul ejtett, nem enged.
Tokaji
Zsolt fordítása
Jungcsou kormányzója, Vej úr új csarnokot épít
Keresd fel a
város környékén a tágas völgyeket, szeszélyes szirteket, mély tavakat: hegyek
és sziklák között kell hajtanod, patakok völgyeibe hatolnod, hágókat hágsz meg
és szorosokat szelsz át, s csak amikor már jól kimerültél, akkor válhatsz igazán
tetterőssé!
Ha az ég teremtményeinek s a föld alkotásainak formáit fürkészed, - egyre eredmény
nélkül, -ha fel akarod vidítani az embereket, összhangba akarsz kerülni a földdel,
s ki akarod teljesíteni az eget, egyszóval mindazt, amit előzőleg alig érhettél
volna el, itt most megtalálod!
Jungcsou(48) közvetlenül a Kilencszirt-hegy(49)
lábánál fekszik. Akik először léptek erre a földre, megkerülték a hegyet s úgy
húzták fel a városfalat; ezért rekedtek belül a sziklák, bozót sűrű fűvel beárnyékolva,
s a forrás, amely belefulladt a sáros földbe. Mérges kígyók tekeregnek, pockok
sétálgatnak erre, veszedelmes fák lapulnak a buján tenyésző erdőben, s mérgező
dudvák teremnek a ragyogószép virágok között, tarka összevisszaságban vetekedve
a helyért. Ezért is csúfolják ezt a vidéket gyomos vadonnak!
Amint azonban Vej kormányzó megérkezett ide, egy hónap sem telt bele, olyan
rendet teremtett, hogy nem akadt utána semmi tennivaló, s aki csak rápillantott
a tájra, megcsodálta! Előbb megparancsolta, hogy vágják ki a gyomokat, s az
út mentén gyűjtsék őket halomba, hogy amint mindezt eltávolították, megtisztulva
folyhasson tovább a forrásvíz. Miután pedig elégették a dudvákat, s a hamu is
szerteszállt, előtűnt a táj csodálatos arca. Megtisztulván a szennytől, valósággal
átformálódott, s ami eddig csúf volt benne, annak a helyét felváltotta a szép.
Ha most a növényzetre pillantsz, örömmel tölt el a tiszta ragyogás; ha a meggyűlt
vízre esik a tekinteted, elnézheted, hogyan kanyarognak-csörgedeznek tova a
habok: mindenfelé bámulhatod a köröskörül sorakozó sziklák erdejét: az egyik
térdelni látszik, a másik áll, a harmadik fekszik, s üregeiken át lehatolhatsz
a mélyükig, míg kívülről domb gyanánt haragosan magaslanak.
Amikor itt a ház felépült, a kilátókert elkészült, minden szépség, ami csak
volt ezen a vidéken, egymást támogatva, összhangban kínálta magát a kilátócsarnok
folyosói tövében. Kívül az egymást érő hegyláncok, a fennsíkokat borító erdők,
a szirtek a hegy lábánál, köztük titokzatos résekkel? A közelben elterülő zöld
mezők, a messzeségben eggyé olvad a türkiz kék éggel, - ez mind-mind találkozik
ebben a kilátótoronyban!
Ha pedig - meghívásra - vendég érkezik, szünet nélkül tart a lakoma, vigalom,
s szól a dícséret meg a pohárköszöntő:
- Házigazdánk e műve láttán ismerjük már szándékait is! Ő e földdel összhangban
győzedelmeskedett itt, hogy akarná hát intézkedéseivel ellentétbe kerülni szokásainkkal?
Kormányzónk elveti a rosszat és felemeli a jót, hogy is ne üldözné hát majd
az alávalót, hogy is nem támogatná az erényest? Eltávolítatta a szennyet a tiszta
víz elől, hogy nem vetne hát véget a kapzsiságnak, hogy ne szilárdítaná meg
a szerénységet? Kormányzónk magasan áll és messzire tekint, hogy nem törődnék
hát azzal, hogy - ismervén házainkat - támogassa családunkat? Bizony, ez a csarnok
korántsem puszta fűből-fából-földből-kőből-vízből álló menedék, nem csupán hegytető
és erdős hegyláb látványa! Ha majd ezután figyelemmel kísérjük kormányzónk intézkedéseit,
legcsekélyebb tette láttán is tudni fogjuk, milyen magasztos szándéka! Meg is
kérjük Liu Cung-jüant, jegyezze fel mindezt egy sziklára, hogy kőfalba vésve
maradjon fenn kormányzónk emlékezete!
Ecsedy
Ildikó fordítása
Lingling körzetben újra terem cseppkő
A cseppkő az
orvosszerek legjobbika(50) amely Csu és Jüe tartomány(51)
hegyeiben bőven terem. A liencsoui és a saocsoui a leghíresebb a világon. Ám
a Liencsou-beliek jelentették, hogy már öt éve nyoma sincs cseppkőnek. Mivel
elő kellett teremteniük az adónak valót, mindet eladták idegeneknek.
Nemrégiben érkezett meg az új kormányzó, Cuj úr, s alig egy hónap múltán jöttek
a barlangokban dolgozó bányászok és jelentették, hogy újra terem csppkő. A helybéliek
roppant szerencsés előjelnek tartották, s táncra perdülve énekeltek:
A nép boldogsága
Cuj kormányzó jötte.
Nemes jószándéka
földre, kőre is hat.
Járjon csak utána,
aki ebben nem hisz!
A bányászok
viszont csak nevettek rajtuk, és azt mondták:
"Ugyan már mi ebben a csoda? Az előző kormányzónk egy kapzsi zsarnok volt,
aki a legcsekélyebb viszonzás nélkül feleslegesen robotoltatott bennünket. Mi
pedig gyűlöltük és becsaptuk őt. A jelenlegi kormányzó rendeletei értelmesek,
szándéka tiszta. Előbb érdekeltté tesz bennünket, s csak aztán dolgoztat, nem
vezet félre, egyszóval jó vele a viszonyunk, így aztán mi is őszinték vagyunk
vele. A cseppkövekért a hegyek mélyibe, az erdők sűrűjébe kell hatolni, oda,
ahol mindent jég és hó borít, ahol sakál és tigris tanyázik. A barlangokba belépők
mérges gázokkal dacolnak, sárkányok, kígyók leselkednek rájuk. Azonban mi fáklyát
gyújtva felkutatjuk a hegy gyomrának kincseit, s összekötözve elhozzuk közétek.
Keserves munka ez, s ha a barlangokból előjőve nem vagyunk pénzünknél, miért
mondanánk igazat? Ám most, hogy velünk őszinték, mi is az igazat jelentjük.
Hol van hát ebben bármi természetfeletti?"
Én magam, tudósemberként hallván erről azt mondom:
"Az éneklők úgy vélték, jólétüket a csodának köszönhetik, aki pedig kinevették
őket tudták, hogy keserveikért nem valami természetfeletti jelenség a felelős.
Az igazán nemes lelkű emberek kormányzással és nem csodákkal teremtenek jólétet.
Ha igazat beszélnek és bíznak a kormányzásban, az emberek örömmel engedelmeskednek
a parancsoknak, s boldogan ajánlják fel mindenüket, amilyük csak van. Hát nem
könnyebb az ilyen kormányzást természetfelettinek tartani?
Tokaji
Zsolt fordítása
A kígyász
Jungcsou környékén
él egy különös kígyó - fekete, fehér foltokkal. Ami növényt megérint elszárad.
Marása halálos. De fogdossák és kiszárítva orvosságnak használják: gyógyítja
a leprát, a gutaütést és a furunkulusokat, gennyes fekélyeket, és féken tartja
a mérgező testnedveket. Még régen hoztak egy olyan rendelkezést, hogy az, aki
évente két kígyót beszolgáltat a császári udvar orvosának(52)
, mentesül minden adó fizetése alól. Ezért Jungcsouban mindig akadnak olyan
emberek, akik igyekeznek kígyókat fogni.
Beszélgettem egy Csiang nevezetű emberrel, akinek a családja három nemzedéken
át kígyófogásból élt.
"Nagyapám kígyómarásba halt bele. De így járt az apám is." Nagyon
szomorúan mondta ezt. "Már tizenkét esztendeje, hogy a nyomukba léptem,
s bizony jó néhányszor éppen csak elkerültem a halált."
Nagyon megsajnáltam. Így szóltam:
"Ha gyűlölöd ezt a megélhetést, közbenjárhatok a hivatalnál, hogy mentsenek
föl a kígyófogástól, s inkább fizeted a földadót, mint mások. Jó lesz?"
Csiang elsápadt, könnyek gyűltek a szemébe. Sírva szólalt meg:
"Könyörülj rajtam, uram! Bármily nyomorult így az élet, még mindig jobb,
mint adót fizetni. Ha nincsenek ezek a kígyók, már rég tönkrejutottam volna.
A hatvan esztendő alatt, míg nagyapám, apám és én itt éltünk, szomszédaink sorsa
egyre nehezebb lett. Amikor a földjük kimerült, tartalékaiknak végér értek,
elhagyták otthonaikat, hogy aztán sírva vesszenek éhen vagy szomjan az útszélen,
vagy pedig maradtak s télen-nyáron, esőben-szélben gürcöltek, hogy végre valami
ragály vigye el őket s tetemeik halomra gyűljenek. Nagyapám nemzedéke? Tízből
egy ha maradt. Apámé? Tízből legfeljebb három. A velem egyívású szomszédokból,
akik tizenkét éve itt éltek, talán öten vannak még. A többiek vagy meghaltak
vagy elvándoroltak. Csak én maradtam meg - én is azért, mert kígyász vagyok.
Amikor azok az erőszakos adószedő fickók megérkeznek a járásunkba, ordítoznak
és szitkozódnak, tombolnak a falun végig-hosszant, hogy még a madarak s a kutyák
sem nyughatnak. Akkor én kióvakodom az ágyamból, lábujjhegyen odamegyek a korsómhoz;
csak egy pillantást vetek rá, s amikor meglátom a kígyóimat, megkönnyebbülten
fellélegzem és visszafekszem. Mindig gondosan etetem a kígyóimat, aztán a kellő
időben beszolgáltatom őket. Utána hazatérek, hogy békésen élvezhessem földemet
és gazdaságomat. Évente kétszer kockára teszem az életem, de a többi napon boldogan
élek. Nem úgy, mint a szomszédaim, akik mindennap a halállal néznek szembe.
Ha holnap meghalok, akkor is túléltem legtöbbjüket. Hogyan gyűlölhetném hát
ezt a megélhetést?"
Ekkor még inkább megsajnáltam.
Mindig kételkedve emlékeztem Konfuciusz mondására: A zsarnokság a tigrisnél
is falánkabb. De Csiang esete meggyőzött igazáról. Jaj nekünk, ha az adózás
irtózatosabb lehet, mint egy halálos mérgű kígyó!
Azoknak írtam le ezt, akik a vidéki életet akarják minden oldaláról megismerni.
Miklós
Pál fordítása
A Liu-csou-i várostoronynál
(Négy társamnak)
Égbefúró toronytól
- város-vég, őserdő-szél -
vágyunk oly messze érjen, mint ég és tenger sodra.
Sánc-árokban, gyors szélben, hibiszkuszok pihegnek,
bástya-fal futókáit ferde zápor csapkodja.
Ezer mérföldnyi körben erők-hegyek ködfoltja,
folyam kilenc hajlása lelkünkre csavarodva;
tetovált vad-nép földje, ide küldtek bennünket,
otthoni levél nélkül gondolunk otthonunkra.
Weöres
Sándor fordítása
Liucsou város tornyából üzenek
Csangcsouba, Tingcsouba, Fengcsouba és Liencsouba (33)
Fenn, magas
toronyból a pusztát fürkészem,
Emésztő bánatom, jaj tenger végtelen.
Vadóc szél kergeti víztükrön a lótuszt,
Gyönge eső táncol a kúszónövényen.
Nem enged a hegylánc messzire ellátnom,
A kanyargó folyó is tán búsul vélem.
Együtt jöttünk Jüébe - furcsa népek földje -,
mégis külön vagyunk, más és más vidéken.
Tokaji
Zsolt fordítása
Beszélgetés az Égről
Han Jü a következőket
mondta nekem:
"Ismered-e az Ég lényegét? Majd én kifejtem neked. Manapság azok, akik
betegek és fájdalmaik vannak, akik küszködnek s megaláztatnak vagy, akik éhesek
és fáznak, arcukat az ég felé emelve így kiáltoznak: "Jaj, virágzanak az
emberekre ártalmasak, s elenyésznek a népet védelmezők!" - vagy arcukat
az ég felé emelve azt kiáltozzák: "Miért sújtasz bennünket ily rettentő
csapásokkal?" - az ilyenek képtelenek felfogni az Ég lényegét.
Ha a zöldség, gyümölcs, vagy étel, ital megromlik férgek születnek belőle; ha
az ember vére és lehelete megromlik, áramlása megreked, akkor fekélyek, kelevények,
duzzanatok, daganatok támadnak, s azokból férgek születnek. A korhadt fából
hernyó bújik elő, a rothadó fűből fénybogárkák repülnek ki. Hát nem a pusztulás
vezet a megjelenésükhöz? Az elrohadt növényekből férgek keltek ki; az őslehelet
és a jin-jang megromlásából pedig az ember született. Ha a féreg világra jön,
még inkább pusztítja majd a növényt: megrágja azt, lyukakat fúr bele, vagyis
egyre ártalmasabb lesz. Aki képes megszabadítani azoktól a növényt, az a jótevője,
ám aki gyarapítja, s életben tartja azokat, az a növény ellensége.
Az ember viszont még ennél is kártékonyabban rombolja az ősleheletet és jun-jangot:
szűzföldeket tör fel, őserdőt írt, forrást fakaszt kútnak, sírokat ás halottainak,
házai városai köré falak
emel, pavilonokat állít, kiránduló tavakat épít, vízi utakat nyit a folyókon,
a csatornákon és a tavakon, fával tüzet gyújt, fémeket olvaszt, cserépedényeket
készít és jádét csiszol. Legyengíti, megkínozza az Ég és Föld miriádnyi létezőjét,
melyek így képtelenek természetük szerint kiteljesedni. Mohón egyre többet és
többet akar, s a kártékony pusztításnak még mindig nincs vége. Az a kár, amelyet
az ember az ősleheletnek és a jin-jangnak okoz, nem sokkal nagyobb annál, amit
a férgek művelnek?
Úgy gondolom, hogy a pusztítani képes emberek napról napra, évről évre egyre
csak rombolnak. Aki az ősleheletet és a jin-jangot sújtó ártalmakat kevesbíti,
az Ég és Föld jótevője, ám aki ezeket gyarapítja és életben tartja, az Ég és
Föld ellensége. Manapság pedig az emberek képtelenek felfogni az Ég lényegét,
ezért aztán kiáltoznak és elégedetlenkednek. Úgy vélem azonban, hogy az Ég hallja
fohászaikat és zúgolódásaikat, így aztán az érdemeseket bőséggel megjutalmazza,
ám a kártékonyokat alaposan megbünteti. Nos, mit gondolsz mindezekről?"
Én pedig azt feleltem neki:
"Te valóban hiszel ezekben? Hisz ez csupán a szó ügyes csűrése, csavarása.
Hanem én valóban el tudom neked magyarázni a lényeget.
A fenti sötétséget világszerte égnek hívják, alatta a sárgaságot világszerte
földnek hívják. Az ürességet a kettő között ősleheletnek hívják, a hideget s
a meleget világszerte jin-jangnak hívják. Noha ezek hatalmasak, miben sem különböznek
a zöldségtől, gyümölcstől, a fekélyektől, kelevényektől, a fűtől, fától. Képes-e
kifejezni háláját a növény annak, aki őt megszabadítja a kártevőktől? S vajon
képes-e a növény gyűlölni azt, aki a kártevőit gyarapítja és életben tartja?
Az ég és a föld nem más, mint hatalmas gyümölcs és zöldség; az őslehelet csupán
hatalmas kelevény; a jin-jang hatalmas fű és fa. Hogy lenne hát képes az ég
megjutalmazni az érdemtelieket, s megbüntetni a kártékonyakat? Az érdemteliek
egyesegyedül maguknak köszönhetik jó sorsukat, s a kártékonyak is maguk okozzák
vesztük. Hej, de nagyot tévednek azok, akik azt várják az égtől, hogy az jutalmakat
és büntetéseket osszon. De azok még nagyobbat tévednek, akik kiáltozva, zúgolódva
azt kívánják, hogy az ég szánja meg őket, s legyen könyörületes.
Ha te, barátom még mindig kitartasz elméleted mellett, s léted az ég és föld
között van, valamint életed és halálod csupán a saját dolgod, akkor vajon hogyan
helyezed el a megmaradást és pusztulást, a megszerzést és elvesztést ebben a
zöldség-gyümölcs, fekély-kelevény, fű-fa példázatban?
Tokaji
Zsolt fordítása
Három példázat bevezetéssel
Mindig gyűlöltem azokat a kortársaimat, akik - nem tudván megítélni saját képességeiket - körülményeik révén szerzett előnyeikkel kérkednek. Némelyek idegen tekintélyre támaszkodva hatalmaskodnak másokon, dühödt erőfeszítéseikben minden ügyességüket latba vetik, s megragadják az alkalmat, hogy önkényeskedhessenek, erőszakoskodhassanak; végül azonban mégiscsak utoléri őket a balsors
1. A lincsiangi szarvas
Egy Lingcsiangba(34)
való ember vadászat alkalmával elfogott egy szarvasborjút, és a gondjaiba vette.
Amikor belépett vele a háza kapuján, seregnyi kutyája habzó szájjal, farok lobogtatva
rohant felé, de a mi emberünk haragra gyúlt és elkergette őket. Ettől a naptól
kezdve nap mint nap ölben vitte a szarvast a kutyák közé, hogy hozzászoktassa
őket a jövevényhez; megmutatta nekik, de megtiltotta, hogy ilyenkor akár csak
meg is moccanjanak. Lassan-lassan aztán már azt is megengedte, hogy eljátszanak
vele.
Telt - múlt az idő, s a kutyák már mind engedelmeskedtek a gazda akaratának.
A kis szarvas időközben felcseperedett, de már meg is feledkezett valódi mivoltáról,
s azt hitte, hogy a kutyák a legjobb barátai; szarvával fel-feldobta őket, hanyatt
vágta magát velük, egyszóval egyre inkább a testvérük gyanánt viselte magát.
A kutyák azonban, bár féltek a gazdától, s a hízelgéshez remekül értettek, néha-néha
bizony megnyalogatták a szájukat.
Harmadévre aztán a szarvas egyszer kimerészkedett a kapun s látta ám, hogy egy
sereg kutya hancúrozik kint az úton. Odafutott hozzájuk, mert szeretett volna
játszani velük; de az idegen kutyákat a szarvas láttán elöntötte az öröm és
elfogta a düh; egyesült erővel megölték, szétmarcangolták az úton és felfalták.
S a szarvast így érte el a vég, hogy rá sem eszmélhetett balsorsa okára.
2. A csienbeli szamár
Csienben(35)
nem ismerték a szamarat, amíg valami bajkeverő be nem vitte a hajóján; mivel
azonban ott semmi hasznát sem vette, eleresztette a hegyek között.
Megpillantotta egyszer a szamarat egy tigris; látta, hogy milyen nagy, csíkos
állat, azt hitte hát, hogy valami démon. Előbb a sűrűben rejtőzve fürkészte,
aztán lassan ki is merészkedett, hogy közelebb férkőzzék hozzá, de csak tiszteletteljes
távolból méregette, mivel egyikük sem ismerte a másikat.
Történt egy szép napon, hogy a szamár elordította magát. Nosza, futott messzire
a tigris szörnyű ijedtében, azt gondolván, hogy a szamár mindjárt beleharap.
Félt is rettentően, de aztán mégiscsak visszasettenkedett, hogy szemügyre vegye
a szamarat, s úgy találta, hogy nincs is benne semmi rendkívüli. Amikor már
a hangját is egyre inkább megszokta, már közelről is körbejárta, ha nem is merte
rávetni magát. Lassacskán még közelebb ment hozzá, és még többet bizalmaskodott
vele; rakoncátlanul meg-megbökte, jól meglökte, nekirontott, míg egyszer a szamár
nem győzte méreggel s belerúgott.
No, megörült a tigris, miközben így ámult magában:
- De hiszen ezzel véget is ért a tudománya! Ennyi az egész?
Fel is szökött egyszeriben, rávetette magát a szamárra, belevágta a fogait,
egy-kettőre átharapta a torkát, fellakmározta a húsát, aztán odébbállt.
Hej, jeleskedett a szamár csíkos külsejével, félelmetes is volt hangja erejével,
s addig, amíg ki nem mutatta, hogy valójában mi telik tőle, féltében a tigris,
bármennyire vad is volt, dehogy merte volna megtámadni! Milyen kár, hogy végül
így elárulta magát a szamár!
3. A jungbeli patkányok
Élt Jung(36)
földjén egy ember, aki igencsak félve, babonásan rettegve tartotta számon a
szerencsés meg a szerencsétlen napokat(37), s mivel jómaga
éppen a patkány évében(38) született, a patkányt jó szellemeként
tisztelte. Annyira megkedvelte a patkányokat, hogy nem is tartott macskát, sem
kutyát, és a szolgáinak is megtiltotta, hogy elriogassák őket; kedvükre garázdálkodhattak
a magtárban is meg a konyhában is, ő bizony nem bánta!
Ezért aztán híre kelt a patkánynép között, hogy aki ellátogat ehhez az emberhez,
annyit ehet, amennyi belefér, s mégsem éri semmi baj. Nem is maradt a házban
egyetlen ép edény, a fogason egyetlen ép ruha sem, s ételből-italból is csak
annyi jutott a ház lakóinak, amennyit a patkánysereg meghagyott. Nappal csapatostul
sétálgattak patkányok az emberek között, éjjel pedig lopkodták az ennivalót
s viharosan marakodtak rajta, közben akkora és annyiféle zajt csapva, hogy aludni
sem lehetett tőlük. Végül azonban ebbe is beletörődött a ház népe.
Néhány év múltán elköltözött a házigazda, de a patkányok ugyanígy viselkedtek
akkor is, amikor már az új tulajdonos lakott a házban. Ez az ember így gondolkodott:
Baljós állat, kártékony jószág ez a sok patkány! S milyen dühödten lopkodnak!
Hogy szemtelenedhettek el ennyire?
Azzal kölcsönkért öt-hat macskát, bezáratta a kapukat, még a tetőcserepeket
is leszedette, vizet öntetett a patkánylyukakba, és szolgákat fogadott , hogy
fogdossák össze valamennyit. Amikor pedig már halomban hevertek a döglött patkányok,
kidobták őket valami félreeső helyre; bűzlött is az tőlük hónapokig!
Haj, haj! De hát tarthatott-e örökké ez a mértéktelen lakmározás, anélkül, hogy
el ne jöjjön a böjtje?
Ecsedy
Ildikó fordítása
A bivalyról
A bivalyt ismered,
Állat számba veszed?
Bús feje hatalmas,
Füle lóg, szarvat hord.
Teste vastag gyapjas,
Mú-mú bőg, hangja zord.
Vaskos nyakú jószág,
Dolgozik naponta,
Sorba szánt barázdát,
Nő neked gabona.
Ő veti, aratja,
Húzza a szekered,
Raktárodba hordja,
De nem kap egy szemet.
Gazdaggá tesz téged,
Lám, kínlódnod sem kell.
Sárt dagasztva lépked,
Mezőn mégsem legel.
Magad nem szégyelled?
Mily nagy az ő haszna!
Bőrét, szarvát veszed,
Minden részit adja.
Hasíthatod szíjnak,
Oltárként szolgálhat.
Hát jobban nézd meg csak:
A legkülönb állat.
A szamár többet ér,
Mely csámborog lassan?
Hízeleg kedvedért,
Téged les untalan.
Küszködve nem fárad,
S finom abrak étke,
Széles úton járhat
Kényére-kedvére.
Prüszköl örömében,
Ha dühös, beléd rúg.
Vagy felbődül éppen,
S mindenki szertefut.
Talpnyalás mestere,
Nem retteg soha már.
S a bivaly érdeme?
-Ugyan, jobb a szamár!
Hogyha rossz a sorsod,
Meg nem változtatod.
Ne átkozd az Eget.
Te még lehetsz boldog!
Tokaji
Zsolt fordítása
A medve
A szarvas fél
a sakáltól, a sakál a tigristől, a tigris meg a medvétől.
A medvét arról lehet megismerni, hogy bozontos haja van, és két lábra áll, mint
az ember. Rettentő ereje miatt még az emberre is roppant veszélyes.
Élt egy vadász Csu(39) déli részén, aki bambuszsípján utánozni
tudta minden vadállat hangját. Egy szép napon íjat, nyilat vett magához, meg
parazsat agyagkorsóban, s felment a hegyre, hogy szarvasbőgéssel csalogassa
oda a szarvasokat, aztán, ha kivárta, míg odaérnek, felszította a tüzet s leterítette
őket. Történt azonban, hogy éppen egy sakál hallotta meg a szarvas hangot. Arrafelé
loholt, de amikor odaért volna, a mi emberünket csak elfogta a félsz, és tigrishangon
ijesztett rá. A sakál el is somfordált, de ekkor egy tigris tévedt arra. A vadász
még jobban megrémülve, most meg a medve hangját kezdte utánozni. A tigris el
is menekült, de a medve közben ugyancsak neszét vette a dolognak, s a párja
keresésére indult. Odaérve azonban csak egy embert talált, megragadta hát, leütötte,
szétszaggatta és felfalta.
Aki nem a saját erejéből boldogul, hanem a máséval hivalkodik, az bizony manapság
is mind ilyen sorsra jut!
Ecsedy
Ildikó fordítása
A földön rekedt sasmadár
Deret kavaró,
hideg őszi szél süvít,
A hajnali égen szürke sasmadár száll.
Felhőt nyes ködöt vág, szivárványt kettészel
Gyorsabban hasít a mennydörgő villámnál.
Huss, erős szárnyának nem árt bogáncs, tüske,
Lecsap rókát, nyulat, s elragad az égbe.
Véres karmát, csőrét rettegi száz madár,
Ha körbetekint, már menekül mind félve.
Ám máris eljő a perzselő nyári szél,
Tolla lekopaszul, s jaj a földön reked.
Csak a fűben búvó pocok, egér féli,
Nyughatatlan álmok gyötrik, egyre szenved.
Reménye a szabadító őszi hűs szél,
Szárnyra kapva szelne tízezer felleget.
Tokaji
Zsolt fordítása
A galacsinhajtó bogár
A galacsinhajtó,
a cipekedéshez értő kis bogár, ami az útjába kerül, azt menten felszedi, aztán
örömmel viszi a hátán, s le nem tenné, bármilyen súlyos, bármilyen nehezen bírja
is el. Mivel érdes a háta, nem csúszik le róla a felhalmozott teher, de ha végül
megbotlik és elesik, nem tud felkelni többé. Néha megsajnálja valaki és leveszi
róla a rakományt, de mihelyt járni tud, ő megint csak felveszi. Szeretne magasabbra
jutni, és szüntelenül latba veti minden erejét, míg csak holtan nem hull a földre.
Akad manapság az emberek között is, aki hajszolja a vagyont, vágyainak nem tud
ellenállni, mindent meg akar szerezni, ami az útjába kerül. Pedig míg a gazdagságot
halmozza, nem is tudja, valójában mekkora terhet vállal magára. Csak attól retteg,
hogy nem tud eleget gyűjteni, s ha aztán kimerül és megbotlik, akkor elmozdítják
hivatalából vagy áthelyezik, de mindenképpen bajba kerül. Nem tér azonban észre
ameddig még talpra tud állni, s nap mint nap csak áhítozik, hogy emelkedjék
a rangja és növekedjék a fizetése, közben pedig mohósága, kapzsisága egyre közelebb
jutatja a pusztuláshoz. Nem látja ő meg a figyelmeztetést még elődei vesztében
sem! Kívülről nagynak, hatalmasnak látszik, "ember" a neve, de az
értelme nem haladja meg egy apró bogárét, - ez bizony roppant szomorú!
Ecsedy
Ildikó fordítása
Utolér az öregség
Mindig tudtam:
elér egy napon az öregség,
de nem képzeltem, hogy ilyen hatalma van.
Örülök, mert idén nem lettem sokkal gyengébb,
bár fogaim lazák, s elhervadt a hajam.
Futni nem tudok. Hús helyett méz, lágy cipó
s tej kell nekem. Csámcsogva pusztulunk el. Igaz,
többször ismétlem
el magamnak, hogy Li Po
s Csuang-ce is meghaltak. Ami sovány vigasz.
Egyre jobb bort kívánok, de a kancsó nehéz már.
Töltsön egyik barátom. Reggel kisebbik lányom
hozza saruimat és adja a zekét rám.
Indulok a szabadba. Nagy bottal botorkálok.
Ezer ellenségem van: kő, tócsa, lejtő, árok,
faág az úton. Mégis örülök a tavasznak:
lágy szellő, virágillat, földieper- s barackszag,
fenn vadludak repülnek. Még jobban élvezek,
ha verseket mondok fel. Olykor egy könny pereg le
szememből, mert siratnom kell ezt az életet.
Faludy
György fordítása
Ősszel zarándokok között
Amint a kor
e lépcsőket letörte,
beteg szívem az Ősz úgy vette meg...
Kevés zarándok mászik föl a görbe
úton gázolva sziklát, felleget.
... Egy kőharang
sír az erdőbe távol,
vén várakon fény izzik, lángoló.
... Mi is maradt a sok Dinasztiából?
Más semmi, csak a nagy Folyó.
Kosztolányi
Dezső fordítása
A Balga-patakról írt versemhez
Van a Kuan -
folyótól délre egy folyócska, keletnek tart s a Hsziao - folyóba ömlik. Egyesek
szerint élt itt valaha egy Zsan(40) nevű család, annak a családnak
nevéről nevezték el Zsan - pataknak; mások úgy vélik, hogy mivel a vizével festeni
lehet ezért Zsan-patak a neve.
Amikor jómagam - balgaságomért bűnhődvén - A Hsziao-folyó tájára vetődtem, mindjárt
megszerettem ezt a kis folyót. Két-három linyire(41) is nyomába
szegődtem, s ahol a legszebbnek találtam, ott ütöttem tanyát. Ismertek hajdanában
Balga Vén nevű völgyet is; most hát, hogy ennél a pataknál éldegélek, amelynek
a nemét senki nem tudja bizonyossággal, - miközben a helybeliek ezen perlekednek-huzakodnak,
én nevet adok neki, s bizony Balga-pataknak nevezem el!
Vásároltam egy kis dombot a patak mentén; Balgahalmának hívom. Ettől északkeletre,
hatvan lépésnyire forrás csörgedezik, megvettem azt is; a neve: Balga-forrás.
Ez a forrás a magasban ered s hat nyíláson át buggyan ki a hegyoldalban, majd
amint leér a sík talajra, újra egy ágban kanyarogva dél felé veszi útját a Balga-árokban.
Később földet hordtam oda, követ tornyoztam, eltorlaszoltam az árkot ott, ahol
a legszűkebb, s így keletkezett a Balga-tó. A tótól keletre áll a Balga-csarnok,
tőle délre a Balga-pavilon, a tó közepén pedig a Balga-sziget. S a gyönyörű
fák és ritka szép kövek tarka rendje, e táj minden szépsége miattam osztozik
a balgaság szégyenében!
A víz a bölcsek öröme; hogy miért szégyenítem meg éppen ezt a folyócskát mégis
a "balga" névvel? Nos, a patak sík földön folyik, öntözésre tehát
nem alkalmas; később meg sziklás és sebes folyású, s a sok zátonyszirt miatt
nem úszhat a vizén nagyobbfajta hajó. Meg aztán távol esik ez mindentől, sekély
is, keskeny is, még a sárkányok is fitymálva elkerülik, hiszen úgysem tudnának
felhőt, esőt szippantani belőle! Nem hajt ez semmi hasznot a világnak! S mert
éppen olyan, mint jómagam, - szégyen oda, - én bizony balgának nevezem!
Ning Vu-ce(42), amikor az országban felborult a rend, botor
módon viselkedett; így válik a bölcs balgává. Jen-ce(43) egész
életében nem szállt szembe senkivel, mintha értelmét veszítette volna; így látszhat
balgának az okos is. Ők azonban nem voltak igazán balgák. De én a törvényes
rend idején nem teljesítettem a kötelességemet, hibáztam feladataimban, nincs
tehát senki sem, aki olyan balga, mint én! Ezért a földön senki sem vitathatja
el tőlem ezt a folyócskát; enyém ez bizony, s úgy nevezem el, ahogy nekem tetszik!
Ez a kis folyó az égvilágon senkisen sem használ ugyan, de mindent szépen visszatükröz,
ragyogó-tiszta, áttetsző, csilingelve csörgedezik s úgy fel tud vidítani, annyira
lebilincsel, hogy örömömben el sem tudok mozdulni tőle. S bár nem vehetek részt
a világ dolgaiban, gyakorta irogatással vigasztalódom, mindent megtisztítva,
mindent befogadva, semmitől sem tartva. Ha pedig balga dalommal megénekelem
a Balga-patakot, a víz s én határtalan összhangba olvadunk, felszállunk, együtt
törekszünk a végtelen magasságba s ott eggyé válunk. Csendes magányomban nem
ismer senki sem; én meg verset írok a Nyolc Balgá-ról,(44)
s rávésem az egyik partmenti kőre.
Ecsedy
Ildikó fordítása
Öreg halász
Öreg halász
hált itt az éjjel a sziklagát megett, amott,
vizet merített a Hsziangból, bambusznádból tüzet rakott.
Hajnal felé már ment a köddel, nem is maradt utána más
a zöld hegyek között, zöld folyónkon, csak néhány evezőcsapás.
... Most föltekintek és az égen hullám csobog a szirt megett
és egyre jőnek-jődögélnek a fellegek, a fellegek.
Kosztolányi
Dezső fordítása
Első látogatás a Nyugati Hegyen
Miután lefokoztak
s ebbe a járásba kerültem, nagyon nyugtalan életet éltem itt. Hosszú sétákkal,
céltalan kóborlással töltöttem az időmet. Kísérőimmel együtt mindennap hegyeket
másztunk meg, sűrű erdőket és kanyargó patakokat fedeztünk fel, eldugott forrásokat
és furcsa alakú sziklákat kerestünk meg, ha mégoly messze voltak is. Ilyen alkalmakkor
a fűre telepedve addig töltögettük italunkat, míg végül, megittasodva, elnyomott
valamennyiünket az álom. Egymásnak támasztott fejjel szundikáltunk - álmaim
követték csapongó képzeletemet. Amikor fölébredtünk, föltápászkodtunk s hazaballagtunk.
Ez idő tájt azt hittem, hogy ismerem már járásunk minden arra érdemes látnivalóját.
Pedig még sejtelmem sem volt a Nyugati Hegy csodáiról.
Ebben az évben, a kilencedik hónap 28-ik napján, ott üldögéltem a Törvény Lótusza
Kolostor nyugati pavilonjában és elbámultam a Nyugati Hegy irányába. Ekkor ütött
meg különös szépsége. Utasítottam a szolgákat, hogy vigyenek át révnél a Hsziang
folyón. Azután a Zsan patak folyását követtük egészen a forrásig. A tüskés bokrok
és a káka közt késsel, tűzzel vágtunk utat magunknak. Így értünk fel a hegy
tetejére.
Mihelyt fölkínlódtuk magunkat a csúcsra, lekuporodtunk pihenni. Több járás földjei
terültek el alattunk. Hullámzó dombok voltak ott völgyekkel és szakadékokkal,
de kis halmok és üregek is akadtak. Ezer mérföld távolság egy lábnyinak vagy
épp csak hüvelyknyinek tűnt, s olyan közelinek, hogy semmi sem maradt ki látkörünkből.
A hegy, amelyet fehér felhők és kék égbolt fogtak közre, egyetlen egésszé olvadt
össze velük.
Akkor ébredtem rá, hogy ez nem közönséges hegy. Úgy éreztem, hogy akadálytalanul
beleolvadtam az égbolt határtalan kiterjedésébe, belevesztem a természet végtelenjébe.
Messziről sötét éjszaka közeledett, nemsokára semmit sem lehetet látni. De nekem
még nem akarózott indulni. Úgy tűnt, mintha a szívem megszűnt volna dobogni,
úgy éreztem, hogy elszabadulva testemtől eggyé olvadok a teremtett dolgok tízezer
alakjával. Ráébredtem ekkor, hogy eddig sohasem okozott ilyen gyönyörűséget
a kirándulás. Ez az első ilyen élményem. Ezért vettem papírra ezt a feljegyzést
a Jüan-ho ciklus negyedik esztendejében (809-ben).
Miklós Pál fordítása
A Kőváros Hegy
A nyugati Hegytől
észak felé vezető út leszállva keresztezi a Sárga Szittyó Csúcsot, azután kétfelé
ágazik. Egyik ága nyugat felé tart, de ezen a tájon semmi érdekeset sem találtam.
A másik északkelet felé fordul, de alig száz lábnyi távolságra megállítja egy
patak, mellette egy kőhalom, mintegy a határt jelezve. Odafenn a sziklák olyanok,
mint egy város falai, s egy kapu az egyik oldalon mintha egy erődítménybe vezetne
be. Odabenn igen sötét van. Ledobtam egy kavicsot, leérve egyet loccsant, s
rövid ideig tisztán visszhangzott utána. Megmászhatod a sziklákat övező hegyet,
s ha egyszer fölértél a tetőre, nagyon messzire elláthatsz. Itt ugyan nincs
termőföld, de az itt növő vékony fák és karcsú bambuszok, igen különös formájúak
és erős gyökereik vannak. Egyesek magasak, mások alacsonyak, hol csoportosan
állnak, hol meg külön-külön. Mintha csak egy ügyes kéz ültette volna így őket.
Megvallom, régóta szeretném megtudni, hogy vajon létezik-e egy "termtő".
Ez a látvány azt az érzést erősíti bennem, hogy bizonyosan kell lennie. Mindazonáltal
különös, hogy ezek a csodák nem az ország szívében vannak elhelyezve, hanem
olyan barbár vidéken, mint ez is, ahol évek százai múlnak el, míg valaki végigjárja
és méltányolja őket. Bizony, így ez hiábavaló fáradozás volt - ami nem nagyon
illik egy istenhez. Eszerint lehetséges, hogy még sincs?
Egyesek szerint ez a vidék csak arra való, hogy megvigasztalja azokat a derék
embereket, akiket kegyvesztettként ide száműztek.
Mások viszont azt tartják, hogy ez az éghajlat nem terem embereket, csak természeti
csodabogarakat. Ezért aztán Csu déli vidékein kevés az ember, de sok a szikla.
Magam azonban egyik nézetet sem osztom.
Miklós
Pál fordítása
Kis domb a Serpenyő-tótól nyugatra
Nyolc nappal
azután, hogy ráleltem a Nyugati-hegyre, elindultam a völgy torkolatától északnyugatra
fekvő ösvényen, s kétszáz lépés után rábukkantam a Serpenyő-tóra. Huszonöt lépésnyire
nyugat felé zuhatag módjára haladt át a víz a halfogó gát nyílásán. A gát tetején
halmocska áll, bambusz és más fa is terem rajta, sziklái haragosan, makacsul
meredeznek, s amint a kövek kibukkannak a föld alól, egyik csodálatos kőfigura
a másikkal vetekszik, alig lehet számba venni őket! A sziklák a magasból úgy
ereszkednek alá, szorosan egymás mellett, mint a tehenek meg a lovak, ha patakból
isznak; s úgy törnek a magasba sűrűn sorakozó csúcsaikkal, mintha medvék kapaszkodnának
felfelé a hegyre.
A domb apró, földje nem is éri el az egy mu(45) nagyságot,
- körülkerítheted, s máris a tiéd lehet!
Kérdezősködtem, ki a gazdája.
A Tang-családé - felelték. - Nem használják ugyan, de nem tudnak tuladni rajta.
Megkérdeztem, hogy mi az ára.
- Csak négyszáz ezüstbe kerül! - felelték.
Megtetszett a föld, meg is vettem!
Li Sen-jüan és Ko-csi, akik akkor éppen velem időztek, magukon kívül voltak
a gyönyörüségtől. Mindjárt szerszámot ragadtunk, hogy kiássuk az elburjánzott
gyomokat, kivágtuk az ártalmas fákat, aztán tüzet gyújtottunk s mindezt elégettük.
Hamarosan ott állt a helyén a karcsú fa, kinőtt a kecses bambusz és elővillant
a ritkaszép kőszikla!
Innen feltekintve, hegyek magasát pillantod meg, felhők lebegését és patakok
áramlását, madarak röptét és vadak vonulását, a természet jókedvvel, vidáman
kínálgatja szépségeit.
Ha pedig - mindettől megilletődvén - a domb tövében párnára- gyékényre heveredsz,
a tiszta, hűvös formák megnyugtatják a szemedet, a víz csobogása elzsongítja
füledet, a háborítatlan messzeség elragadja lelkedet, és szívednek a mélységes
csend ad tanácsot.
Lám, nem egészen tíz nap leforgása alatt már két páratlan helyre bukkantam,
ahová talán még a hajdani buzgó férfiak sem jutottak el! Hej, ha ennek a dombnak
a szépsége úgy vonzaná az embereket, mint Fenghao, Hu vagy Tu(46),
akkor bezzeg a kirándulások kedvelői azon versengenének, melyikük vegye meg,
naponta ezer arannyal megtoldva a vételárat, - sikertelenül!
Ezen az elhagyatott vidéken azonban csak földművesek és halászok járnak, s ők
nem sokra tartják. A gazdája négyszáz ezüstöt kért érte, mégsem tudta eladni
éveken át! S ilyen a sors: most csak én, Li Sen-jüan és Ko-csi örvendünk neki!
Mindezt pedig azért vésem kőre, hogy köszöntsem ezt a kis dombot sorsának fordulóján!
Ecsedy
Ildikó fordítása
A Serpenyő-tó
A Serpenyő-tó
a Nyugati-hegytől nyugatra fekszik. A Zsan-folyó táplálja; dél felől futna a
folyóvíz, de egy szikla elállja az útját, ezért keletre kanyarodik, szeszélyes
emelkedéssel-eséssel, a partot oly erővel rombolva-döngölve, hogy már jó darabot
ki is harapott belőle; kiszélesítette és kimélyítette a medrét, s csak a sziklához
érve torpant meg. A tajtékzó víz örvényt kavar, majd meglassúdik, s több mint
tíz mu úton tisztán és békésen folyik tovább; fák szegélyezik, forrásvíz fut
felé a magasból.
Az az ember, aki annakelőtte itt lakott, tudta, hogy ez a kedvenc kirándulóhelyem,
ezért egy reggel bekopogtatott az ajtómon és így szólt:
- Az adómat sem tudom már kifizetni, meg aztán az adósságaim is annyira felhalmozódtak,
hogy el kell hagynom ezt a hegyet, el kell költöznöm. Szeretném hát eladni tóparti
földjeimet, hogy vagyonkám árúba bocsátásával enyhíthessek szorongatott helyzetemen!
Örömmel álltam rá az alkura.
Magasabbra húzattam a kilátópavilont, kiszélesítettem a korláttal szegett sétányt,
a forrás vizét pedig a magasba vezettem, hogy onnan hulljon alá dübörögve a
tóba. Itt az ősz közepe táján pompásan elgyönyörködhetek a holdba, felpillanthatok
az egek magasába, a levegő végtelenjébe.
Bizony, ennek a tónak köszönhetem, hogy öröm és nyugalom közepette élek itt,
s még otthonon földjéről is megfeledkezem!
Ecsedy
Ildikó fordítása
Megszeretem a száműzetést
Túl sokat jártam
hivatali mezben,
s boldog lettem most itt, e vad vidéken,
hol szomszédaim aratnak és vetnek,
s kék hegység meg zöld őserdő vendégel.
Korán kelek, míg harmatos a hajnal,
szántok; alkonykor csónakomba lépek,
s vágom vele a sötét vizet. Nappal
hosszú verseket mondok fel az égnek.
Faludy
György fordítása
A folyó mellett
Hordtam soká
taláromat és hivatalnok-kalapom.
Beh jó, hogy most száműzve itt a déli pusztákon lakom.
Szomszédjaim földmívelők, szelid parasztok, aratók,
míg nem múlik el a napom, erdők vendége maradok.
Hajnalba harmatos rögön vezetgetem gyarló ekém,
estente kis halászbárkám ingó deszkáin lengek én.
Így élek ismeretlenül, gondolva jókat, szépeket,
egy hosszú verset dúdolok és bámulom a kék eget.
Kosztolányi
Dezső fordítása
Kis sziklató a dombtól nyugatra
Ha a dombtól
nyugat felé indulok, százhúsz lépésnyire bambuszliget állja utamat; vízcsobogás
üti meg fülemet, mintha drágakőből készült kösöntyűk, karperecek csilingelnének,
a szívem is vidámabb tőle. Utat vágok a bambuszok között, s ekkor ott, lent
előbukkan a kis tó, hűvös-tiszta vizével. Kőszikla az egész tófenék, a part
közelében kőgörgetegek kandikálnak elő, zátonyok és szigetek gyanánt, szeszélyesen
és veszélyt rejtegetve; a haragoszöld fák, jégmadárzöld indák rengve-összefonódva,
kusza összevisszaságban borulnak föléjük. A tavacskában talán száznál is több
a hal, s mindahányan mintha a levegőben úszkálnának, minden támasz nélkül. Ha
a napsugár lehatol hozzájuk, árnyék kuszik a sziklára, mozdulatlan nyugalommal
várakoznak egy sort, míg egyszercsak nekilendülnek s a távolba siklanak, sebesen
fickándoznak fel-alá, mintha együtt örülnének azzal, aki meglátogatja őket.
Ha innen délnyugat felé tekintek, a fogyó fényben még ki tudom venni a Göncölszekér-formán
kanyargó, kígyó-módra tekergő, kutyafogsort mintázó partvonalat, de a végét
bizony már nem látom!
Leülök a tóparton. Körös-körül bambuszok, fák gyűrűje, csend és nyugalom; ember
sehol. Hűs magányomban elborul-elszomorodik árva lelkem, s a vidéket oly tisztaság
járja át, hogy sokáig el se lehet viselni. Jól megjegyzem hát ezt a helyzet,
aztán továbbmegyek.
Velem járnak ezen a tájon Vu Vu-ling és Kung-ku, az öcsém: Cung-hszüan, valamint
velünk jött a két Cuj-fiú: Su-csi és Feng-ji, hogy segítségünkre legyenek.
Ecsedy
Ildikó fordítása
A Szikla-árok
A vízmosástól
délnyugat felé alig száz lépésnyire húzódik a Szikla-árok, fölötte gyalogjáróknak
való híddal. Magányos forrás fakad a mélyében, hol hangosan feleselve, hol csendesen
mormolva. Az árok szélessége egy láb, csak néhol több lábnyi, hossza pedig tizenegynéhány
lépés lehet. Nagy szikla zárja el a forrás útját, s a víz csak alatta tud kibújni.
A zárószikla túloldalára kerülve vízzel telt sziklamélyedéshez érünk; dús káka
borítja, és köröskörül moha zöldell benne. Ha nyugatra kanyarodunk és leereszkedünk
oldalt az egyik sziklán, akkor észak felől egy kis tóhoz érünk. Alig száz lábnyi
ez a tó, de tiszta, mély, és temérdek halé úszkál benne. Innen ismét északra
fordul a forrásvíz, s addig-addig kanyarog, szinte végeláthatatlanul, míg végül
beletorkollik a vízmosás medrébe.
Kétoldalt furcsa sziklák, különös fák, csodálatos virágok és kecses bambuszcserjék;
akár többen is elüldögélhetnek, megpihenhetnek közöttük. Ha szél cibálja a csúcsokat,
visszhang kél a völgyben, egy szempillantás alatt elülve megint s messzire szállva.
Amint a vidék kormányzójától megkaptam ezt a földdarabot, mindjárt kivágattam
az elszáradt fákat, s örömtüzeket raktam belőlük. Aztán elmozdítottam a földet
meg a köveket, hogy szabadabbá tegyem az utat s azt betölthesse a víz.
Sajnáltam, hogy senki sem adott még hírt minderről, én hát elmondtam, hogy mit
találtam itt, s a szikla déli oldalába vésve a vidék népére hagyom, hogy azok
jótét vándorok, akik majd felkeresik ezt a helyet, könnyen ráleljenek.
A Jüan-ho-kor hetedik évében, az első hónap nyolcadik napján tisztítottam meg
az árkot a nagy szikláig; a tizedik hónap tizenkilencedik napján jutottam túl
a zárósziklán s értem el a sziklamélyedésekhez meg a kis tóhoz, és csak ekkor
fedeztem fel ennek az ároknak minden szépségé t.Ecsedy
Ildikó fordítása
A magányos fenyő
A
Magas-hegyhez vivő út mentén áll egy magányos fenyő. Az arrajárók mindig gyújtósnak
valót tördelnek róla. Bambuszsövényt építettem köré, hadd nőjön kedvére. Meghatódásomban
született e költemény.
Amott mered
egy magányos fenyő,
Az út mellett eresztett gyökeret.
Veszéllyel dacol ez a zöld ernyő,
Gyújtósnak hordják, szenved eleget.
Ám rátaláltam, s megszántam szegényt,
Emeltem köré kis bambuszfalat.
Talán megvédem evvel életét,
S majd ha eső jő, új hajtást fakaszt.
Tokaji
Zsolt fordítása
A Jüan-család vízmosása
Ha a Zsan-pataktól
délnyugat felé indulva tíz lit teszünk meg vízi úton, öt vidék is kitűnik szépségével,
de egyik se annyira, mint a Serpenyő-tó. Ha aztán a patak torkolatától szárazföldön
tartunk nyugat felé, nyolc-kilenc tájrészlet is szembeötlik, de egyik sem olyan
szép, mint a Nyugati-hegy. Ha pedig hajóra szállunk s a Napranéző-sziklától
délkeletre elérjük a Vu-folyót, három hely is jeleskedik, de bizony egyik sem
ér fel a Jüan-ház vízmosásával! Euek hát Jungcsou csendes, szépséges tájai!
Csu és Jüe vidékének szavajárása szerint a vízmosás a folyó mellékágát jelenti.
A víz fent Nankuan és Kaocsang táján halad el, lejjebb pedig a Százcsalád-patakba
ömlik. Lelhetsz erre szigeteket - párosával -, kis patakokat, tisztavizű tavacskákat
és sekélyvizű zátonypadokat; közöttük kanyarog a víz, a simábbja mellett mélysötéten,
a sziklás részeknél tajtékos-fehéren. Már-már úgy tűnik, hajód eléri a végét,
aztán ismét csak sehol nincs a határa. A vízből apró hegyek bukkannak elő -
gyönyörű szikla valahány -, rajtuk zöld bozót sarjad, s pompázik télen-nyáron
egyaránt. Kétoldalt számos sziklabarlang, mélyük sok-sok fehérlő kaviccsal kirakva.
Aztán a fák: a sok jávor, cédrus, havasszépe, puszpáng, tölgy, kámforbabér és
citrusféle; s a virágok: orchidea és írisz; meg egy különös növény: akáchoz
hasonlít, de indákat ereszt és keresztül-kasul befonja a folyócska szikláit.
Valahányszor szél fuvall a környező hegyekből, megrázza a hatlmas fákat, s mint
a füvek-virágok pirosan-zölden tarkállva, remegve elrejtőznek előle, buja pompájuk
illatot lehel. A rohanó hullámok meg-megpördülnek, úgy folynak tovább; meg-megtorpannak,
mielőtt kitöltik a sziklaréseket, s közben reng-ring a növények dús levélzete.
Az évszakoknak ugyan engedelmeskedik ez a vidék, de azért nagyjából mindig egyforma;
és szépségeit ezzel még korántsem merítette ki!
Jungcsou népe még soha nem járt erre, én fedeztem fel, de nem akartam egymagam
élvezni, s íme ezért adom mindezt a világ tudtára!
A vidék ura a Jüan-család; a vízmosás innen kapta a nevét.
Ecsedy
Ildikó fordítása
Korai szilvavirág
Szirmait bontja
már minden szilvavirág,
Beragyogja fénye a délvidék egét.
Éjjel dermesztő szél repíti illatát,
Dérbe burkolózik, s lesz hajnalra fehér.
Tízezer mérföldre
ajándéknak szánnám,
Ám sok s folyó - hogyan jutna át ott?
Így mind az apró virág elhervad fáján,
S jaj, nem vígaszlaja a messzi barátot.
Tokaji
Zsolt fordítása
Köves-patak
Amikor már végére
jutottam a Szikla-árok lörüli teendőimnek, felballagtam a hídra s északnyugat
felé vettem utamat, a domb északaki irányában, ahová újabb híd vezetett. A víz
errefelé egyharmaddal bőségesebb, mint a Szikla-árokban.
Völgyfaltól-völgyfalig kövek sorakoznak a mederben; az egyik ágy-forma, a másik
csarnokra emlékeztet, megint másik úgy terül szét, mint lakomára hívó gyékény,
vagy úgy áll, mint az asszonyszoba bezárt ajtaja. Békésen terül föléjük a víz,
szövésmintához hasonló erecskékkel; mintha lent pengene, amint tovacsörgedezik.
Feltűzött köntössel, mazítláb igyekszem előre, vágva magamelőtt a bambuszt,
elsöpörve a száraz leveleket; aztán félrehordom a korhadt fákat, hogy elférjen
ott vagy tizennyolc-tizenkilenc függőágy is. Az összeölekező, egymáshoz csapódó
habokat az ágyak alatt jégmadártollú fák, sárkánypikkelyes sziklák árnyékolják
be.
Vajon örültek-e itt hajdanában is az emberek? S akik utánam jönnek, a nyomomba
léphetnek-e? Amikor itt töltöm a kedvem, az a nap felér azzal a másikkal, amikor
rátaláltam a Szikla-árokra!
Aki a vízmosás felől érkezik, annak előbb a Szikla-árok esik az útjába, csak
azután a Köves-patak; a Százcsalád-pataktól indulva pedig a Köves-patakot érintjük
előbb, s utána érünk a Szikla-árokhoz.
A patakvölgy medréből egyenesen eljutunk a Kőváros-falvától délkeletre fekvő
vidékre, de közben itt is, ott is elgyönyörködhetünk. Feljebb pedig meredeken,
fenyegetően magaslik a mélysötét hegy s a magányos erdő, már-már áthatolhatatlanul
szűk ösvényeivel.
Ecsedy
Ildikó fordítása
Havas folyó
Száz hegy van
itt s madár mégsem dalol,
út is ezer, de lábnyom nincs sehol.
Öreg halász - rajt bambusz-takaró van -
halászgat a havas, hideg folyóban…
Kosztolányi
Dezső fordítása
Hó a folyón
Ezer hegyorom;
nincs egy repülő madár.
Tízezer ösvény; nincs egy emberi nyom.
A magányos bárkában pálma-öltönyű, bambusz-kalapú öreg áll,
Egyedül halász a jég alatt a havas folyamon.
Illyés
Gyula fordítása
A hólepte folyón
Kietlen ezer
hegy, sehol madár repte,
Tízezer ösvényen sincs már ember lépte.
Ladikban egy öreg fűköpenybe bújva,
Egymaga horgászik; a folyót hó lepte.
Tokaji
Zsolt fordítása
A behavazott folyó
Ezernyi hegy.
Madarak: mind elszállt.
Tízezer ösvény. Embernyom: nincs már.
Magányos csónak. Sáscsukjás öreg:
árva halász. Havas folyó. Hideg.
Miklós
Pál fordítása
Havas folyó
Tízezer hegykúp,
sehol egy madár,
tízezer ösvény, sehol egy lábnyom.
Magányos sajka, sásköpeny rajta:
öreg halász a hűs folyam-áron.
Weöres
Sándor fordítása
Jegyzetek
1)
Púpos Kuo történeti személyiség. Több korabeli forrás említi. Érdemit keveset
tudni róla, hiszen nem volt írástudó hivatalnok, aki a történelembe bekerülhet.
M.P.
2) Szung Csingről nem tudni többet. A kornak a gyógyszerek
iránti vonzalma és kultúrája közismert, kereskedelme fejlett volt: egy szecsuáni
városban minden októberben megrendezték az országos gyógyszerpiacot, ahova minden
vidékről elvitték a híres patikaszereket a mandzsúriai ginszenggyőkértől a déliek
pythonmájáig. M.P.
3) I.e. 18-12. sz
4) I.e. 11-3. sz
5) Magasrangú hivatalnokok a Jin-dinasztia idején.
6) A Csou-dinasztia alapítása idején éltek (I.e.11.sz.); az
uralkodócsalád tagjai és magasrangú hivatalnokok; nekik tulajdonította a hagyomány
az új birodalom hivatalnoki stb. rendjét.
7) A játékos italozás, a patakvízén úsztatott csészékkel régi,
s többször megörökített írástudó-szórakozás. Az ital pálinkaféle és kis fém-
vagy kerámiacsészéből isszák. (A porcelánt csak később fogják föltalálni. Szőlőbort
ekkor még csak az udvarban ittak, ritka külföldi ajándékból.) M.P.
8) 684-704
9) Régi helynevek Senhszi tartományban.
10) Neves költő és író a 7.sz. második felében.
11) A császár.
12) Lu fejedelemség historiája (i.e.8-5.sz.).
13) A Hadakozó Fejedelemségek korának (i.e. V-III. század)
hadakozásaiból i.e.221-re Csin került ki győztesen, első ízben egyesítette Kínát,
s az Első Csázsár megalapította rövid életű dinasztiáját.
14) Cin: egy Tavasz és Ősz kori (i.e. VIII-V. száza) fejedelemség,
amely Jenlingben vereséget mért Csura; uralkodója Li-kung volt, főminisztere
pedig Fan Ven.
15) Meng-szun (szu-ji) és Csang (Vu-csung): Lu fejedelemség
főemberei a tavasz és Ősz korban.
16) Régi állam kb. a mai Csöcsiang-Kuangtung-Kuanghszi stb.
tartomány területén, Kína távoli déli, "vad" vidékén.
17) A 9.sz. első két évtizedében teljesített szolgálatot Kujban.
18) Kormányzóság Hunan tartományban.
19) Kb. 1/2 km.
20) A 9.sz. elején volt Kuj kormányzója.
21) Jen fejedelemség egyik alattvalója, aki már tizenhárom
éves korában vitézi tettekkel tüntette ki magát. (i.e. 4-3.sz.)
22) Tuan Hsziu-si, neves hadvezér a 8. Sz. 2. Felében.
23) Kormányzóság a mai Kanszu tartományban. (Tuan Hsziu-si
77-ben lett Csingcsou kormányzója).
24) Járás a mai Sanhszi tartományban. Fenjang hercege - Kuo
Ce-ji, híres hadvezér, aki leverte An Lu-san lázadását (755).
25) Kormányzóság a mai Sanhszi tartományban.
26) Kormányzóság a mai Sanhszi tartományban.
27) Területmérték, kb. 11 kh.
28) A Huaj-folyó felső szakaszának vidéke.
29) Régi fejedelemség a mai Senhszi tartományban.
30) Magasrangú hivatalnok, aki 783-784-ben lázadást vezetett
az északnyugati országrészben; Ő ölette meg Tuant 784-ben.
31) Helynevek Senhszi tartományban.
32) Kormányzóság a mai Hunan tartományban.
33) Liu Cung-jüant és négy irodalmár barátját, miután kegyvesztettek
lettek, Jüe tartományba (a mai Kuanghszi és Fucsien tartomány) ezen városába
helyezték.
34) Helynév Kína több tartományában.
35) Kujcsou tartomány régi neve.
36) Jungcsou, Hunan tartomány egy részének régi neve.
37) Régen Kínában az év meghatározott napjait szerencséseknek,
más napokat meg szerencsétleneknek tartottak (főként házasságkötés, utazás stb.
szempontjából).
38) A régi Kínában az időszámítás egyik egysége egy tizenkét
évből álló ciklus volt, amelynek minden évét az állatöv valamelyik tagjával
jelölték; a "patkány éve" például a ciklus első éve volt.
39) Régi fejedelemség Kína déli felében, körülbelül a mai
Hunan és Hupej tartományok területén.
40) A családnév is és a "festék, festeni" jelentésű
szó is -bár különböző az írásmódjuk,- egyaránt "zsan"-nak hangzik
Kínaiul.
41) 1 li kb. 1/2 km
42) I.e. 7. Században élt.
43) Konfuciusz legkedvesebb tanítványa (i.e. 4.sz).
44) Az imént emlegetett nyolc helynév, amelyekben előfordul
a "balga" szó.
45) 1 mu: kb. 1/10 hold.
46) Festői helyek a főváros, Csangan környékén (Senhszi tartomány).
47) A szokások szerint a váltópénzeken lyuk van, hogy felfűzhessék
derekukra az emberek a nagyobb összegeket. M.P.
48) Kormányzóság és kormányzósági székhely Hunan tartományban.
49) Kilenc csúcsból álló hegycsoport Hunan tartományban.
50) A régi hiedelem szerint a halhatatlanság eléréséhez szükséges
varázsszer egyik fontos alkotórésze volt a cseppkő.
51) Csu a mai Hupej és Hunan, Jüe pedig a mai Kuangtung és
Kuanghszi tartomány területén helyezkedett el.
52) Az udvari orvosoknak kivételes ellátásuk és saját fűvészkertjük
volt. M.P.