Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

SALÁT GERGELY
Mongol hódítás Kelet-Ázsiában a 13. század első felében
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Bevezetés

Amikor 1219-ben a keresztesek bevették Damietta kikötővárosát, Európa örömét tovább növelték az ez idő tájt szárnyra kapó híresztelések Dávid papkirályról, a legendás János pap fiáról. E hírek szerint Dávid a távoli keleten hatalmas keresztény birodalom uralkodója volt, aki arra készült, hogy seregével hátba támadja a keresztesek ellen küzdő muzulmánokat, s ezzel véget vessen a közel-keleti moszlim uralomnak. A legenda azonban hamarosan szertefoszlott. Az új keleti hatalom - amelyet egyesek Dávid, mások egyenesen János pap országának hittek - 1221-23-ban hadjáratot vezetett a kunok ellen, amelynek során seregei dél felől átkeltek a Kaukázuson, s 1223-ban a Kalka menti csatában szétverték a kunok és a - keresztény! - orosz fejedelemségek egyesült seregeit. Ekkor hallotta Európa először a később oly rettegetté vált "tatár" népnevet. Hamarosan - először a magyar Julianus barát révén - a nyugati kereszténység első kézből származó információkat is szerzett a fenyegető veszélyről. A következő évtizedekben aztán a hódító nomádok egész Közép- és Kelet-Európa történelmébe beírták a nevüket: a tatárjárás, az orosz fejedelemségek meghódítása, az Arany Horda évszázados uralma jól ismert események.
Kevésbé köztudott, hogy a kelet-európai hódításokkal egy időben a mongolok Kelet-Ázsiában is folyamatos harcokat vívtak, s fokozatosan elfoglalták egész Kínát. E háborúk jellegüket tekintve eltértek az eurázsiai sztyeppéken folytatott küzdelmektől: Kínát a hódítóknak nem sikerült néhány villámgyors hadjárattal térdre kényszeríteniük: A Kína-ellenes harcok az 1210-es évektől egészen 1279-ig, vagyis két-három emberöltőn át rendkívül intenzíven folytak, s lekötötték a mongol haderők jelentős részét. Dzsingisz utódainak csak hosszas, véres harcok árán, a nomád harcmodortól eltérő módszerekkel sikerült a Középső Birodalmat meghódítaniuk. Dolgozatom ezen harcokról szól, amelyeknek végén a mongol nagykán felvehette a kínai császár címet, s a történelemben először idegen hódítóként sikerült elfoglalnia egész Kínát.
Az eseményeknek nem csupán Kelet-Ázsia történetében volt meghatározó jelentőségük. A dzsingiszidák uralkodása alatt egy birodalomban egyesültek Kelet-Európa széles síkságai, Kína, Délkelet-Ázsia számos területe, Perzsia és az arab világ nagy része. A kis túlzással pax mongolicának nevezhető helyzetben olyan világok kerültek kapcsolatba egymással, amelyek korában szinte teljesen elzártan éltek egymástól. Európában megindult az információk áradása Ázsiáról; a történelemben első ízben közvetlen kapcsolatba lépett egymással a nyugati világ és az eurázsiai sztyeppe keleti vége, illetve Kína. A követjárások révén a világ kitágult: Carpini, Rubruk, majd Marco Polo útleírásaiból Európa kezdte megismerni a Távol-Keletet, s ezen ismeretek a mongol birodalom összeomlása után sem merültek feledésbe. Kolombusz, mint ismeretes, Marco Polo műve alapján indult el megkeresni a kincses Keletet.


1. Kína a mongol hódítás előtt

Bár a nyugati világgal Kínának évezredekig nem volt közvetlen kapcsolata, a Középső Birodalom soha nem volt tökéletesen elzárva a külvilágtól. A kínaiakat már történelmük kezdetén "barbár" - vagyis nem letelepedett földművelő - népek vették körül, akikkel folyamatosan élénk kapcsolatban álltak. E kapcsolat nem merült ki a barbárok állandó támadásaiban: Kína kereskedett is velük, s számos fontos - elsősorban haditechnikai újítást - tőlük vett át.
A földművelő kínaiak és a sztyeppei nomádok világa közötti határvonal nagyjából a mai Nagy Fal vonalában húzódott. A Fal - amely mai formájában egészen kései, Ming-kori (1368-1644) építmény - nem választotta el egymástól a két világot. A nomádok és a kínaiak folyamatosan kereskedtek egymással, s összeütközéseik is elsősorban gazdasági okokkal magyarázhatók. A legeltető nomád gazdálkodás ugyanis nem képes kielégíteni minden emberi szükségletet: állati termékekkel ugyan bőségesen ellátja művelőit, de növényi eredetű táplálékkal, kulcsfontosságú kézműves termékekkel, valamint a nomád elit által oly sokra becsült luxusjavakkal nem. A gabonát, a fémárukat, valamint a selymet - amely a sztyeppe egyik legértékesebb fényűzési cikke volt - tehát a nomádoknak földműves szomszédjaiktól kellett beszerezniük. A legfontosabb ilyen földműves terület az eurázsiai sztyeppe keleti felén Kína volt. Kínának is szüksége volt a nomádok termékeire, elsősorban a hadakozáshoz nélkülözhetetlen lovakra, ugyanakkor a kínai igények jóval kisebbek voltak, mint a mindenkori nomád szomszédoké. Mindennek következtében a két világ együttélését az jellemezte, hogy a nomádok igyekeztek Kínát rávenni arra, hogy minél többet kereskedjen velük, s mivel igényeiket a Középső Birodalom nem mindig elégítette ki, követeléseiknek gyakran igyekeztek fegyverrel is érvényt szerezni. Természetesen a nomádok nem csak azért támadtak Kínára, hogy kereskedésre kényszerítsék: fontos tényező volt a zsákmányszerzés, illetve - Kína ismétlődő meggyengülése idején - a területszerzés is. Kínának óriási tekintélye volt a sztyeppén, s minden jelentősebb nomád vezérnek az volt az álma, hogy maga ülhessen a sárkányos trónra.
Kína tehát állandó kapcsolatban állt az északi határain élő nomádokkal, amely kapcsolat hol békés, hol háborús formát öltött. A Kínától északra fekvő területeken az évezredek folyamán sorra alakultak és buktak el a nomád birodalmak, s Kína történelmét végigkísérik azok a diplomáciai és katonai próbálkozások, amelyekkel igyekezett határait biztosítani e birodalmak támadásaitól. Már az első császári dinasztia, a Qin is (Kr. e. 221-206) védekezésre kényszerült a xiongnuk ellen, s a nagy Han-dinasztia (Kr. e. 206-Kr. u. 220) is folyamatosan háborúban állt velük.
A Han-ház bukása után hamarosan, 317-ben különféle északi barbár törzsek (topák, tagbacsok, hszienpik stb.) árasztották el Észak-Kínát, a kínai eredetű Jin-házat délre szorítva. Ez volt az első alkalom, hogy nomád népek tartósan megvetették a lábukat Kínában. A nomádok azonban - akik számarányukat tekintve mindig kisebbségben voltak a hanokkal szemben - hamar rájöttek, hogy a kínaiakat csak kínai módszerekkel lehet kormányozni. Így a különböző törzsi csoportok kínai módra "császári" dinasztiát alapítottak az általuk meghódított kínai tartományokban, követni kezdték a kínai szokásokat, öltözködést, kormányzati módszereket, majd átvették a kínai nyelvet is, s fokozatosan elkínaiasodtak. Az egyik ilyen topa dinasztia, az Északi Wei odáig elment, hogy megtiltotta a topák számára a topa öltözet viselését.
Megjegyzendő, hogy Kínát csaknem ugyanazokban az évszázadokban árasztották el a különféle barbár törzsek, mint Eurázsia nyugati felén a Római Birodalmat. Az egybeesés okát nem ismerjük. Mindenesetre az biztos: a Nyugatrómai Birodalom összeomlott a csapások alatt, a Kínai Birodalom azonban túlélte ezt az időszakot.
Észak-Kínát 317-től 581-ig barbár eredetű dinasztiák uralták, délen azonban olyan kínai uralkodóházak uralkodtak, akik magukat a kínai kultúra letéteményeseinek tartották. 581-ben északon egy államcsínnyel a Sui-ház került a trónra (581-618), amely 589-ben egyesítette egész Kínát. Ezzel Kínának sikerült évszázadokra biztosítania határait a barbárokkal szemben, sőt a Tang-dinasztia alatt (618-907) sikeres terjeszkedésbe kezdett minden irányban. Bár a türk birodalom, a tibetiek és az ujgurok sok gondot okoztak, kínai területet tartósan meghódítani nem tudtak.
A Tang-ház összeomlása után Kína néhány évtizedre (907-960) apró államocskákra szakadt. Ebben az időszakban a barbárok újra megvetették a lábukat a kínai területeken: a dél-mandzsúriai kitaj törzs az egyik kínai államocskától katonai segítségéért fejében tizenhat járást kapott a mai Peking környékén. E területen a kitajok kínai mintára dinasztiát alapítottak, amelynek a Liao nevet adták (947-1125). A kitajok mongol nyelvet beszéltek , s később nagy segítséget nyújtottak Dzsingisz kán mongoljainak Kína meghódításában és kormányzásában. Jelentőségüket jelzi, hogy több nyelven (elsősorban a perzsa, a nyugati török és a keleti szláv nyelvekben) a kínaiakat - tévesen - kitajnak nevezik (vö. kitajszkij, Cathay stb.).
960-ban megalakult a Song-dinasztia (960-1279), az az uralkodóház, amelyet majd a mongolok fognak megdönteni. Bár ez a dinasztia sosem látott gazdagságot hozott Kínának, katonailag gyenge volt. A tizenhat járást sosem tudta visszaszerezni a kitaj Liao államtól a tizenhat járást, sőt a birodalom északnyugati sarkában egy másik "barbár" törzs, a tibetiekkel rokon tangut is államot alapított Nyugati Xia (Xi Xia) néven (1038-1227).
A 11. században a kínai területeket e három állam törékeny egyensúlya jellemezte. Bár a legnagyobb területen és népességen a Song uralkodott, katonailag kiszolgáltatott volt a Liao és a Nyugati Xia birodalommal szemben, s kénytelen volt adót fizetni nekik a béke fejében. Ugyanekkor a "barbár" népekben kialakult valamiféle törzsi öntudat. Míg a 4-6. század nomád hódítói kínai földön megtelepedve igyekeztek teljesen azonosulni a hanokkal, a kitajok, tangutok, valamint az őket követő dzsürcsik és mongolok már büszkék voltak nem kínai voltukra, saját írásrendszereket dolgoztak ki (ez korábban nem fordult elő), és tudatosan törekedtek nyelvük és identitásuk megőrzésére.
A 12. század elején valamelyest módosultak az erőviszonyok és a nemzetközi helyzet. A Liao államtól északra új hódító törzs jelentek meg, a tunguz (mandzsu nyelvet beszélő) dzsürcsi. A dzsürcsik 1115-ben kínai módra dinasztiát alapítottak (Jin , 1115-1234). Az északkeleti területek visszaszerzésére szomjazó Song-ház elkövette az a hibát, hogy szövetséget kötött a dzsürcsikkel a kitajok ellen. A dzsürcsik északról, a kínaiak délről támadtak a Liao Birodalomra. Bár a kínaiak a hadjáratban nem értek el jelentős sikereket, a dzsürcsik 1125-ben megsemmisítették a Liao államot. A Song-ház azonban elégedetlen volt a zsákmánnyal, s a dzsürcsik ellen fordult, azok viszont erre 1126-ban egy lendülettel bevették a Song fővárost, Kaifenget, és elfoglalták egész Észak-Kínát, vagyis a Jangcétól északra eső területeket. A kínai császárok tehát ismét délre szorultak, míg északot újra egy idegen eredetű uralkodóház, a Jin kormányozta. A dzsürcsik az 1126-os támadás során átkeltek a Jangcén, de a déli vidékeken, ahol a földet számtalan folyó, csatorna, mocsár, tó tagolja, lovas nomád harcmodorukkal kudarcot vallottak. A határ a Song (1226-tól neve: Déli Song) és a Jin-ház között nagyjából a Wei-folyó mentén, a Jangce és a Sárga-folyó között stabilizálódott, bár a két ország viszonya igen ellenséges maradt. Mindeközben a kínai területek északnyugati sarkában tovább virágzott a Nyugati Xia birodalom, rendkívül gazdag kultúrát hozva létre.
A 13. század elején tehát, a mongol hódítás előestéjén a kínai területeken a következő három állam osztozott:
1) A Déli Song, amely ekkoriban a világ leggazdagabb, technikailag legfejlettebb, legnagyobb városokkal rendelkező, legmagasabb életszínvonalú országa volt. Kína legtermékenyebb rizstermő területeit uralta, a Wei-folyótól a Dél-kínai-tengerig. Fővárosa, a mai Hangzhou a korabeli világ legnépesebb városa volt, s Marco Polo valószínűleg nem túlzott, amikor "a világ legszebb és legnemesebb városának" nevezte. Gazdagsága ellenére a Déli Song katonailag nem tudta felvenni a versenyt a lovas nomád harcmodorral szemben, amely egészen a modern tűzfegyverek megjelenéséig a legfélelmetesebb harcmodor volt. Saját területét sikerült több mint egy évszázadig megőriznie, de a korábbi kínai területek visszaszerzéséhez nem volt elég ereje.
2) A tangut Nyugati Xia Birodalom, amely Dél-Mongóliától Qinghai tartományig húzódott, magába foglalva a hagyományosan han lakosságú Shaanxit, Shanxit és Gansut. A birodalom a legkülönbözőbb nyelvű és kultúrájú népeket fogta egybe, gazdasága elsősorban állattenyésztésre és kereskedelemre alapult. A Nyugati Xia birodalmon vezetettek keresztül azok az utak, amelyek a Song Birodalmat összekötötték a külvilággal - elsősorban Nyugat-Ázsiával, sőt Európával -, úgyhogy a kereskedelem hasznának nagy részét a tangutok fölözték le. Gazdagságukat tovább növelte az adó és hadisarc, amelyet a Songoktól kaptak.
3) A dzsürcsi Jin állam, amely eredetileg Mandzsúria nagy részét, majd egész Észak-Kínát magában foglalta. A dzsürcsik szintén vegyes nemzetiségű birodalmon uralkodtak, és hamar átvették a kínai szokásokat és kormányzati módszereket. A Déli Song-házzal meg-megújuló háborúkba keveredtek, majd a mongolok semmisítették meg birodalmukat. Mivel a Jin államnév "aranyat" jelent, a mongol forrásokban a mindenkori dzsürcsi uralkodó Altan (Arany) kánként jelenik meg.
Említést érdemel még a Karakitaj Birodalom, amely ugyan nem kínai területen jött létre, de erőteljes kínai hatást mutatott. Mint már említettük, a dzsürcsik 1225-26-ban megsemmisítették a kitajok Liao birodalmát. Ekkor a kitaj előkelőségek egy része a kelet-turkesztáni ujgurokhoz menekült, akiknek segítségével 1128-1133 között az Ili-folyó völgyében megalakították a Karakitaj ("fekete kitaj") Birodalmat (kínaiul: Xi Liao, Nyugati Liao). Mivel a kitaj elit korábban jelentős mértékben sinizálódott, a karakitajok állama sok kínai intézményt meghonosított területén, amely olyan híres kereskedővárosokat is magában foglalt, mint Kasgar és Szamarkand. A karakitajok részben buddhisták, részben nesztoriánus keresztények voltak. Azzal, hogy 1141-ben Szamarkand mellett legyőzték a szeldzsuk törököket, nagyban hozzájárultak a keleti János pap európai mítoszának kialakulásához.
Meg kell jegyezni, hogy a különböző "nomád" birodalom-elnevezések (kitaj, dzsürcsi, tangut, mongol) csak a vezető réteget jelölik, nem az adott állam lakosságát. A Kína területén berendezkedett birodalmak lakosságának túlnyomó többsége mindig is han volt, csupán az uralkodóház, a legfelsőbb elit, és a hadsereg egy része volt idegen származású. Emiatt az idegen hódítók mindig rákényszerültek arra, hogy kínai kormányzati módszereket és kínai hivatalnokokat alkalmazzanak. Így az idegen hódítás nem okozott éles törést a kínai társadalom fejlődésében.
A másik fontos megemlítendő dolog az, hogy a kelet-ázsiai történelem ekkoriban más dimenziókban mozgott, mint az európai. A világ népesedési és gazdasági központja Ázsia volt. A 11. században csak Kína lakosságát 140 millióra teszik , s ez valószínűleg még növekedett is valamelyest a mongol hódításig; 1200-ban egész Ázsia lakossága 258 millió, Európáé pedig csupán 49 millió volt. Ugyanekkor még nem alakult ki az a modernkori helyzet, hogy a kevésbé népes Európa gazdaságilag erősebb, mint a túlzsúfolt Ázsia; az átlagos kínai gazdasági, technikai és életszínvonal ekkoriban jóval magasabb volt, mint az európai. Gondoljunk csak annak a Marco Polónak a lelkendező leírásaira, aki korának legfényesebb európai városából, Velencéből származott. Mindennek alapján könnyen belátható, hogy a mongolok számára a ritkán lakott, szegényes, fejletlen Európa meghódítása kevésbé volt fontos, mint a kelet-ázsiai terjeszkedés; ezt jelzi az is, hogy nagykán nem vezetett hadjáratot nyugatra, s a kelet-európai hódítást a nagykánságra esélytelen Dzsocsi-leszármazottakra bízták.

2. A mongolok felemelkedése

Elöljáróban néhány szót kell szólnunk a "mongol", illetve "tatár" népnevekről. Európában a mongol hódítókat általában tatárokként említik, a magyar köztudatba is így vonultak be. Ez az elnevezés tulajdonképpen téves. A tatár egy mongol nyelvet beszélő erős sztyeppei törzs volt, amely azonban a mongolok európai hódításai idején már nem létezett. Dzsingisz kán ugyanis, akinek apját - legalábbis a Mongolok titkos története szerint - a tatárok mérgezték meg , még mielőtt az 1206-os kurultajon minden mongolok uralkodójává választották volna, a tatárok felett nagy győzelmet aratott, jelentős részüket lemészárolta, maradékukat pedig szétosztotta a különböző őt követő törzsek között. Dzsingisz kán saját birodalmának - amúgy rendkívül vegyes etnikumú - népét mongolnak nevezte, a maga kisebb törzsének nevét kiterjesztve az általa meghódítottakra. Ennek ellenére nyugaton a mongolok tatárként váltak ismertté. Ennek talán a tatárok korábbi nagy tekintélye az oka, de az is lehet, hogy mivel a legyőzött tatárok maradéka a mongol seregekben a legveszélyesebb helyre, elővédnek volt beosztva, az európai népek először e valóban tatár csapatokkal találkoztak, s az ő nevüket alkalmazták a főseregre is. Mi a továbbiakban a pontosabb "mongol" elnevezést használjuk - annál is inkább, mivel Kelet-Ázsiában Dzsingisz népét így ismerték és emlegették.
A "mongol" népnév először a kínai Tang-dinasztia (618-907) krónikáiban fordul elő, "mengwu" formában, ám ekkor e törzs még nem játszik fontos szerepet. A mongolok titkos történetének első fejezete bonyolult genealógiát alkot Dzsingisz kánnak , ám ennek nagy része nyilvánvalóan utólagos kitaláció. Dzsingisz kán több őse is kán volt, ami az ekkori viszonyok között inkább egy-egy hadjáratra megválasztott, korlátozott hatalmú vezetőt jelentett, mint örökletes monarchát. (A mongol források természetesen Dzsingisz ezen őseit - Kabult, Ambakajt, Kutulát - már "nagykánnak", kagánnak nevezik.) Az biztos, hogy a mongolok már a 12. század első felében bekerültek a dzsürcsi Jin-dinasztia kínai mintára készült krónikáiba azzal, hogy 1135 és 1147 között sorozatos betörésekkel zaklatták az északi határvidéket. Valódi történelmi jelentőségre azonban csak Dzsingisz kán megjelenésével tettek szert.
Dzsingisz 1167 körül született. Apja a bordzsigid nemzetségből származó Jiszügej volt, akit a források előkelő származású, de nem túl jelentős nemzetségi vezetőnek ábrázolnak. Miután őt megmérgezték a mongolok ősellenségeinek számító tatárok, nemzetsége szétszéledt, családja magára maradt és elszegényedett. Legidősebb fia, Temüdzsin azonban tehetsége és kitartása révén fokozatosan hű követőket és szövetségeseket gyűjtött maga köré, s több évtizedes harcban egyenként legyőzte vagy szövetségesévé tette a mongol puszta különböző - általában mongol vagy türk nyelvet beszélő - törzseit. Sikerének egyik titka az volt, hogy a legyőzött törzseket általában betagolta saját szövetségi rendszerébe, így minden győzelme után még nagyobb erőkkel fordulhatott a következő sztyeppei rivális ellen. E harcokra itt nem térünk ki, de egy érdekességet érdemes megjegyezni: ebben az időszakban volt Temüdzsinnek hol szövetségese, hol ellensége Ong kán, a kereit törzs vezetője. Mivel a kereitek nesztoriánus keresztények voltak, s nagy hírnévnek örvendtek a sztyeppén, Ong kán egyike azoknak a törzsi vezetőknek, akiket János pappal, vagy annak testvérével szoktak azonosítani.
Temüdzsint még közepes hatalmú törzsi vezetőként valamikor 1187-89 között kánná választotta a mongol nemzetségek kurultaja , törzsi gyűlése. 1202-ben, mint már említettük, megsemmisítő vereséget mért a tatárokra. A mai Mongólia területén élő különböző törzsek egyesítését azonban csak 1205-ben fejezte be, s 1206-ban, a tigris évében jóval nagyobb kurultaj megtette őt az összes mongol nemzetségek és törzsek kagánjává (ekkor már az összes legyőzött, szövetségessé tett törzs "mongolnak" számított). Temüdzsinnek a tisztázatlan jelentésű Dzsingisz kán nevet adták (a cím valószínűleg az "óceán" szóval áll kapcsolatban). Ezzel a 840-ben megszűnt ujgur birodalom után elsőször egyesültek Belső-Ázsia nomád törzsei egyetlen vezető alatt. Ez azt jelentette, hogy az az iszonyatos energia, amellyel korábban a nomád csoportosulások élethalálharcot vívtak egymással a legelőkért és itatóhelyekért, most egyesült és kifelé fordult, a letelepült földművelő életmódot folytató kultúrák ellen.

3. Mongol hódítások a 13. század első felében

1207-ben a mongolok meghódoltatták a mongol pusztáktól északra fekvő szibériai erdőségek törzseit. Az erdei törzsek zöme harc nélkül alávetette magát Dzsingisznek; ettől az időtől fogva e törzsek fontos embertartalékul szolgáltak a hódításokhoz. Nemsokára a mongolok oldalára álltak az öngütök, az a nép, amely a Jin és a Nyugati Xia birodalom határán élve addig határvédelmi szolgálatot látott el Jin szolgálatában. Ezzel Dzsingisz kezére került a dzsürcsi és a tangut birodalom közötti terület, s mindkettő ellen könnyebben indíthatott támadásokat.
A következő célpont a Tangut Birodalom volt, amely a létfontosságú kereskedelmi utakat ellenőrizte. Apróbb betörések után 1209 tavaszán Dzsingisz kán személyesen indult sereg élén a Nyugati Xia ellen. A határvédelmi erőket a mongolok megsemmisítették, s fő céljuk, a tangut főváros, Zhongxing (a mai Yinchuan) felé indultak. A hatalmas, erődített város azonban keményen ellenállt, s a lovas nomád mongolok még nem voltak felkészülve fallal körülvett városok ostromlására. Az első sikertelen rohamok után a mongolok megpróbálták a Sárga-folyó elterelésével elárasztani Zhongxinget. A terv azonban nem sikerült, mert a víz áttörte a gátakat és nem csak a várost, hanem a mongol hadállásokat is elöntötte. 1210 első hónapjában végül a két fél békét kötött: a tangut császár elismerte Dzsingisz felsőbbségét és segédcsapatokat ígért a további hódításokhoz, míg a nagykán felhagyott az ostrommal és visszatért saját területére. Az akció, bár nem járt teljes sikerrel, jelentősen megnövelte Dzsingisz kán tekintélyét: ez volt az első alkalom, hogy egy letelepedett népcsoporttal sikerült elfogadtatnia felsőbbségét.
A következő évben, 1211-ben két másik letelepedett nép, az ujgur és a karluk önként behódolt Dzsingisznek. Korábban mindketten a karakitajok - a valaha volt Liao-dinasztia menekültjeinek utódai - birodalmához tartoztak, azonban fellázadtak uraik ellen, s védelemért Dzsingiszhez fordultak. A nagykán örömmel fogadta új szövetségeseit, az ujgur és a karluk vezetőket előkelő rangokkal ruházta fel. Ezzel amellett, hogy birodalmának jelentősen megnövekedett a területe, és újabb segédcsapatokra és adókra is számíthatott, az ujgurok által nélkülözhetetlen segítségre is lelt. Az ujgur ugyanis igen magas kultúrájú, művelt türk nép volt, s számos ujgur jártas volt a birodalmi közigazgatásban. Az ujgurok így óriási szerepet kaptak a - korábban írástudatlan - mongol birodalom megszervezésében. Sokukból írnok, hivatalnok, miniszter, tanácsadó lett, befolyásuk az igazgatás minden területén érződött. Nem csoda, hogy a mongol írás, amely ez idő tájt alakult ki, az ujgur írást vette alapul.
A tangutok meghódoltatásával, az öngütök, ujgurok és karlukok csatlakozásával Dzsingisz kán már a hőn áhított észak-kínai területeket uraló dzsürcsi Jin ellen fordulhatott. Jin ekkor nehéz helyzetben volt: nyugati határán a tangutokkal, délen pedig a Déli Song-dinasztiával került összetűzésbe. 1210-ben Dzsingisz kán, aki addig elméletben a Jin császár alárendeltje volt, megtagadta a szokásos adóajándék elküldését. 1211-ben, a tangutok alávetése után a mongolok megindították első támadásukat legerősebb szomszédjaik, a dzsürcsik ellen. A Jin-ház határvédelmi erejét és a segítségükre küldött csapatokat szétverték, több tartományt feldúltak, s még a főváros, Zhongdu környékére is eljutottak. 1212 elején azonban a mongol csapatok minden hódításukat feladva visszavonultak északra. Ennek a hagyományos mongol taktika volt az oka: az első hadjáratok egy adott területre általában csak a tájékozódást, információszerzést, felderítést szolgálták, s csak a következő hadjáratokkal csatolták a területet a birodalomhoz.
1212 őszén a mongolok visszatértek Jin területére. Néhány erősséget és várost bevettek, de fő erejüket arra használták, hogy feldúlták a Sárga-folyótól északra eső mezőgazdasági területeket. Az óriási pusztítás után 1213-ban s főerők visszatértek északra, ám ezúttal a meghódított erődítményekben helyőrséget hagytak, s Zhongdu környékén is hátrahagytak egy sereget, hogy a fővárost fenyegesse. A nehéz helyzetbe került Jin császár aranyat, ezüstöt és lovakat ajánlott a békéért cserébe, amit a mongolok 1214 tavaszán elfogadtak, s felhagytak a főváros blokádjával.
A Jin udvar ezután - tanulva az eseményekből - még 1214-ben a fővárost a délebbre fekvő Kaifengbe költöztette. Amikor Dzsingisz ezt megtudta, azonnal seregeket küldött az elhagyott Zhongdu elfoglalására. A város helyőrsége azonban rendkívül keményen ellenállt, ezért 1215 januárjában Dzsingisz kán maga is a helyszínre sietett és átvette az irányítást. Májusban végül a védők megadták magukat. A következő hónapokban a mongol seregek a hajdani fővárost módszeresen kifosztották, s részben felégették. A nagykán ezután a hatalmas zsákmánnyal visszatért északra, helyőrséget hagyva a meghódított területeken.
Zhongdu eleste mellett a dzsürcsiket egy másik végzetes csapás is érte. Még korábban egy mongol sereg behatolt Mandzsúriába, és átmenetileg elfoglalta Jin keleti fővárosát, Dongjinget (a mai Liaoyang). Az esemény hatására széles körű dzsürcsiellenes lázadás bontakozott ki a Mandzsúriában élő kitajok körében (az ő Liao-dinasztiájukat döntötték meg egy évszázaddal korábban a dzsürcsik, így csak az alkalomra vártak, hogy felkelhessenek ellenük). A kitajok a mongolok természetes szövetségesei lettek: mindkettejük fő ellensége a Jin-dinasztia volt, ráadásul a kitajok a mongolok rokonai voltak, így emiatt is közel kerültek egymáshoz. 1215-re Mandzsúria nagy része a kitaj lázadók kezére került, akiknek vezére, Yelü Liuge elismerte Dzsingisz kán felsőbbségét. Így a dzsürcsik saját őshazájukból, Mandzsúriából is kiszorultak. A Jin Birodalom így az összeomlás szélére jutott, de a sorstól még egy évtizednyi haladékot kapott: a mongolok figyelme ugyanis nyugat felé fordult.
Az ujgurok és karlukok átállásával a Karakitaj Birodalom a mongolok közvetlen szomszédságába került. Ráadásul a karakitaj államban olyan belpolitikai fordulat történet, amely felkeltette Dzsingisz érdeklődését. Korábban, még a törzsi háborúk korában a legyőzött merkitek és a najmanok egy része nyugatra menekült az ujgurokhoz, kipcsakokhoz és a karakitajokhoz. Az utolsó, Dzsingisz által legyőzött najman kán fia, Kücslüg a karakitajoknál talált menedékre. Az ügyes fiatalember hamarosan a karakitaj uralkodó kegyeibe férkőzött, feleségül vette a lányát, majd 1211-ben gyakorlatilag az ő kezébe került az ország irányítása (1213-tól törvényesen is ő lett a karakitajok uralkodója). Az energetikus Kücslüg rövid időre újjászervezte a birodalmat, s sikeres hódításokba kezdett, visszaszorítva az őt megtámadó hvárezmi sah, Mohamed seregeit. 1213-14-ben a Tarim-medencét is elfoglalta.
Dzsingisz kánnak természetesen nem volt az ínyére, hogy egy szomszédos birodalomban ellenségének tehetséges gyermeke uralkodik, ráadásul a karakitaj birodalmon túl fekvő gazdag Hvárezmi Birodalom is felkeltette az érdeklődését. A végletesen meggyengített dzsürcsi Jin helyett ezért a nagykán nyugat felé kezdett tapogatózni. Kücslüg ellen egyik legtehetségesebb vezérét, Dzsebét küldte, aki 1218-ra Kücslügöt megölte, a Karakitaj Birodalom területét, s egész Kelet-Turkesztánt a mongol birodalomhoz csatolta. E hadjárat arról nevezetes, hogy a legyőzött karakitajokkal a mongolok meglepően enyhén bántak. Ennek valószínűleg egyrészt a rokonság, másrészt pedig az az oka, hogy a mongoloknak szükségük volt a jól képzett, magas műveltségű kitaj szakemberekre.
Dzsingisz kán követségek útján már korábban kapcsolatba lépett Hvárezmmel, s élénk kereskedelmi kapcsolat is létesült a két birodalom között. Ennek kapcsán történt 1218-ban az úgynevezett otrari incidens, amely végzetesnek bizonyult Hvárezm számára. A Szir-darja part városban Otrarban a hvárezmi helyőrség kifosztott és lemészárolt egy 4-500 tagú mongol karavánt, s Mohamed sah Dzsingisz kán követelése ellenére sem adott elégtételt. A válasz nem sokat késlekedett: 1219-ben Dzsingisz és fiai vezetésével megindult a 150-200 ezres mongol sereg, amely hamarosan szétzúzta a hatalmas és gazdag Hvárezmet. A hadjárat több szempontból is jelentős: egyrészt a mongolok ekkor alkalmaztak először ostromgépeket, amivel sikerült megoldaniuk az addig a lovas nomádok által megoldhatatlan problémát, az erődített városok ostromát. (Az ostromgépeket a meghódított földművelő népek szakemberei készítették és kezelték.) Másrészt ekkor mutatkozott meg először az a kivételesen kegyetlen harcmodor, amely a mongolokat később oly hírhedté tette. Harmadrészt ekkor került a birodalom először a nyugati világ látóterébe. Mohamed sah a Kaszpi-tenger egyik szigetére menekült, ahol 1221-ben meghalt. 1223-ra az ellenállás utolsó gócait is felszámolták, Hvárezm volt birtokait a Mongol Birodalomhoz csatolták. A Mohamed üldözésére indult Dzsebe és Szübőtej vezérek a Kaszpi-tenger partjától nem fordultak vissza, hanem húszezer harcosukkal tovább vonultak nyugat felé. A Kaszpi-tengert délről megkerülték, majd Grúziát végigdúlva délről átkeltek a Kaukázuson, s leereszkedtek a dél-orosz sztyeppe keleti részére. Itt 1223 májusában a Kalka menti csatában legyőzték a 80 ezres kun-orosz sereget: ezzel a mongolok megjelentek Európa történetében. Ezután a kis mongol sereg még végigdúlta a Krímet, majd visszafordulva átkelt a Volgán és 1224-ben visszatért Mongóliába. A gyors hadjárat célja most is a felderítés, és nem a területszerzés volt. A Kelet-Európába irányuló következő hadjáratot azonban már ekkor tervbe vették, s megvalósítását Dzsocsira bízták.
Időközben az észak-kínai Jin elleni hadjáratokat sem állították le teljesen. Itt a hadműveleteket a nagykán kiváló hadvezérére, Mukali irányította. Mukalinak 23 ezer mongol harcos, valamint 77 ezres kínai, dzsürcsi és kitaj segéderő állt a rendelkezésére. Megjegyzendő, hogy a mongol erőknek a háromnegyedét általában nem mongol, hanem az ellenségtől átállt vagy a legyőzöttek közül besorozott segédcsapatok alkották. Ez volt az egyik titka annak, hogy a viszonylag kis népnek számító mongol létre tudta hozni a világtörténelem legnagyobb birodalmát.
1215-től Mukali lassú, szívós harcot folytatott a dzsürcsik ellen, s egyenként vette be városaikat, verte le seregeiket. Az észak-kínai vidék ellenállására jellemző, hogy bár a háború folyamatosan zajlott, a Jin-dinasztia állama még 1225-ben, Dzsingisz kán visszatértekor is létezett. (Összehasonlításként gondoljunk Hvárezm vagy a kelet-európai államok gyors összeomlására.) Utolsó éveiben egyébként a dzsürcsi uralkodóház rendkívül rövidlátó politikát folytatott. Bár Mukali százezer embere állandó fenyegetést jelentett, 1217-ben Jin megtámadta a Déli Songot, s egészen 1224-ig sorozatos hadjáratokat vezetett ellene. Bár részsikereket elértek, a támadások zömét a Song Birodalom visszaverte. 1220-ban Jin nagy sereget állított fel a mongolok ellen, de Mukali ezt rövid idő alatt szétverte, s a dzsürcsiket visszaszorította a Sárga-folyótól délre eső területekre. Jin erre követséget menesztett Dzsingisz kánhoz, hogy békéért folyamodjon. A nagykán azt e feltételt szabta, hogy a Jin császár elégedjen meg a wang (király, herceg) címmel, vagyis ismerje el Dzsingisz fennhatóságát, valamint ürítsen ki bizonyos területeket. A császár e követeléseket túlzónak tartotta, és folytatta a háborút. 1921-22-ben Mukali újabb nagyszabású hadjáratot indított, de támadása elakadt, ráadásul a tangutok - akik 1210 óta a nagykán vazallusai voltak - 1223 elején váratlanul visszavonták segédcsapataikat. Mukali ezután kénytelen volt visszavonulni, s hamarosan, 1223 tavaszán meghalt. Jin nemsokára laza szövetséget kötött a Déli Songgal is, így egy időre sikerült a mongol hódítást megállítani.
A tangutok azzal, hogy csapataikat visszavonták a Jin elleni hadjáratból, s ráadásul a hvárezmi háborúba se küldtek segédcsapatokat, nyíltan megkérdőjelezték Dzsingisz fennhatóságát. (E lépések okai a tangut eliten belüli hatalmi harcokban keresendőek.) A nagykán 1225 tavaszán azt ajánlotta, hogy a tangut uralkodó, Weiming Dewang küldje el fiát a táborába túsznak, hogy ezzel garantálja hűségét. A tangut uralkodó ezt elutasította, ráadásul 1225 őszén békét kötött Jinnel, ami nyílt provokáció volt A háború ezzel elkerülhetetlenné vált.
Az 1226-ban indult büntető hadjáratban a mongolok ezúttal nem rögtön a főváros ellen indultak, hanem előbb módszeresen bevették a birodalom fontosabb erődítményeit és városait, hogy így elszigeteljék a tangut uralkodót. Zhongxing, a főváros ostroma 1227-ben kezdődött, s ez év nyarának végére a védelem az összeomlás szélére került. Miközben csapatai Zhongxinget ostromolták, Dzsingisz kán kisebb hadjáratokat vezetett a határszélen. 1227 augusztusában azonban váratlanul - valószínűleg egy vadászbaleset szövődményeként - megbetegedett és meghalt (vagy ahogy a Titkos történet írja: "A disznó-évben Dzsingisz kán az égbe szállt." ). Halálát egészen addig eltitkolták, amíg sikerült a tangut fővárost bevenni, s a birodalmat megsemmisíteni. A vezérük halála miatt feldühödött mongolok a Nyugati Xia Birodalmat gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé. A tangut népnek szinte nyoma sem maradt, s rendkívül magas szintű kultúrájuknak is csak igen kevés emléke maradt fenn.
Dzsingisz halálakor birodalma a Sárga-tengertől a Kaszpi-tengerig, a mongol pusztáktól a Sárga-folyóig és Irán határáig terjedt. Ha ránézünk a térképre, láthatjuk, hogy a hódítások irányának kijelölése minden bizonnyal tudatos volt. A mongolok új birodalma ugyanis úgy helyezkedik el, hogy a Kelet-Ázsiát a nyugati világgal összekötő kereskedelmi út - ezt nevezték a 19. századtól Selyemútnak - a lehető leghosszabb szakaszon a birodalom határain keresztül vezetett. Elmondható, hogy Dzsingisz elsősorban kereskedőállamokat hódított meg. A mongolok egyik célja tehát az volt, hogy a Kínából nyugatra áramló áruk kereskedelmének hasznát lefölözzék.
Dzsingisznek négy fia volt, s birodalmát már életében felosztotta közöttük. Legidősebb fia, Dzsocsi a központi területektől legtávolabbra fekvő vidékeket kapta az Irtistől nyugatra, "ameddig csak a mongol lovak patái felverték a port." Ez a végrendelet legitimálta a tatárjárást is, hiszen ameddig Dzsocsi utódainak hódításai nyugaton elértek, addig a terület őket illette. Dzsocsi származását egyébként jótékony homály fedte, mert az után született, hogy Temüdzsin felesége több hónapig fogságban volt egy másik törzsnél. (Vagyis nem biztos, hogy apja Dzsingisz kán volt. Neve is erre utal: Dzsocsi = "Vendég"). Emiatt a nagykánságnál ő és utódai nemigen jöhettek szóba. Dzsocsi 1227-ben, még apja előtt meghalt, utódai fiai, Orda és Batu lettek.
A második fiú, Csagataj nagyjából a volt Karakitaj Birodalom területét, vagyis Turkesztánt kapta. A harmadik fiú, Ögödej a Balhas-tótól északkeletre eső vidéket kapta, vagyis Nyugat-Mongóliát, a legkisebb fiú, Toluj (-otcsigin) pedig - a mongol hagyományok szerint - az ősi szállásterületet, a Kerülen-folyó környéki sztyeppét. E négy területet a négy dzsingiszida ág "uluszának" nevezték.
A négy ulusz nem volt egymástól független, mert mindegyik alá volt vetve a nagykánnak, akit legitim kurultajnak kellett megválasztani. Mint látható, Észak-Kína már meghódított területei nem tartoztak egyik uluszhoz sem: e vidékek Dzsingisz élete alatt a saját közvetlen irányítása alatt álltak, utána pedig a mindenkori nagykán kormányozta őket. Ez is jelzi e területi központi szerepét.
Dzsingisz kán halála után az 1229-es kurultaj - atyja végakaratának megfelelően - Ögödejt, a harmadik fiút választotta nagykánnak. A kínai hódítások folytatása így rá hárult. A kurultaj azt is elhatározta, hogy a hódító háborúkat minden irányba folytatni kell.
A tangut háborúk, majd Dzsingisz kán halála miatt hátramaradt még a dzsürcsi Jin elfoglalása. 1231-ben a mongolok, tanulva korábbi hibáikból, jól megtervezett, gondosan előkészített hadjáratot indítottak a szívósan védekező maradék dzsürcsi állam ellen. Szübőtej északkeletről, Shandongból, Ögödej nagykán középről, Shanxiból, Toluj pedig délnyugatról, Sichuan tartományból indult a Jin állam fővárosa, Kaifeng felé. Ez utóbbi irány azért figyelemre méltó, mert itt a Mongol Birodalom nem volt közvetlenül határos Jinnel. Ezért kérelmezték a Déli Song-háztól, hogy engedje át őket a területén - így Kaifengre meglepetésszerűen, nem a várt irányból csaphattak le. A Song-ház a kérést megtagadta, de azt nem tudta megakadályozni, hogy a mongolok mégis átvonuljanak a határ menti területein. 1232 nyarán mindhárom hadsereg megérkezett a fővároshoz, ahol a beteg Ögödej és Toluj helyett Szübőtej vette át az irányítást. (Toluj hamarosan meg is halt.) A korszerű kínai ostromgépekkel felszerelt mongol csapatok ostrom alá vették a várost. 1233 februárjában a Jin császár, Aizong elmenekült, s nemsokára, májusban a helyőrség megnyitotta Kaifeng kapuit az ostromlók előtt. A dzsürcsi császár a Caizhou nevű városba menekült, ahonnan folytatta az ellenállást. Ebben a helyzetben a Déli Song végzetes hibát követett el: felbátorodva régi ellenségei, a dzsürcsik meggyengülésén szövetséget kötött a mongolokkal, hogy együtt semmisítsék meg Jin maradék erőit. 1233 őszén az egyesített dél-kínai és mongol csapatok megkezdték Caizhou ostromát. A reménytelen helyzetben lévő Aizong császár 1234 februárjában megölte magát. Caizhou elesett, s ezzel a Jin-dinasztia uralma véget ért. A Song csapatok a győzelem után megpróbálták elfoglalni egész Henan tartományt, de a mongolok, akik nem kívántak a zsákmányon osztozni, hamarosan kiverték őket a volt dzsürcsi területekről. Az így kialakult rossz viszony miatt az 1235-ös kurultajon Ögödej bejelentette, hogy egyik célja a Song Birodalom elfoglalása. 1236-tól aztán több mint negyven éven át folyt a harc a Songok ellen; ilyen hosszú háborút a mongolok sehol nem voltak kénytelenek vívni.
Időközben, a dzsürcsik elleni hadjárattal egy időben a mongolok elfoglalták Koreát (1231-32), de a következő években a harcias koreaiak felkelései egy időre véget vetettek a dzsingiszidák uralmának. 1256-ban aztán a mongol csapatok újra megszállták Koreát, s a félsziget egészen addig az ő fennhatóságuk alatt maradt, amíg Kínában meg nem bukott a mongol Yuan-dinasztia.
Ugyancsak 1231-ben Ögödej hadat indított nyugatra is, mivel időközben a volt hvárezmi sah fia, Dzselal ad-Dín Nyugat-Iránban kisebb birodalmat szervezett. A villámgyors büntetőhadjáratot Csormakan nojon vezette, s Dzselal ad-Dín birodalma összeomlott, a szultánfit magát kurdok ölték meg. Ezzel a mongolok megvetették a lábukat Nyugat-Iránban is. Innen aztán a következő években többször is végigpusztították Örményországot és Grúziát.
A mongolok erejére jellemző, hogy egy időben három hatalmas ellenségük ellen is sikeres hadjáratot tudtak indítani. E hódítások után az erőket nyugatra koncentrálták, bár a Dél-Kína elleni harcot sem szüneteltették. Ögödej utasítására 1235-ben 150 ezer fős sereg indult útnak Dzsocsi fia, Batu vezetésével nyugatra, eleinte azon az úton, amelyet az 1221-es rövid hadjárat során már felderítettek. A birodalom határát 1236-ban lépték át, ezzel indult meg maga a hadjárat, amelyet mi tatárjárás néven ismerünk. A hadjárat során a mongolok legyőzték a Káma-parti bolgárokat, a kunokat (részben belőlük alakult ki az Aranyhorda), az alánokat, a legtöbb orosz fejedelemséget, végigpusztították Lengyelország egy részét, illetve Magyarországot. Az 1242-es éve elején a mongolok arra készültek, hogy berendezkednek a magyar pusztákon, ám ekkor megérkezett a hír, hogy Ögödej nagykán 1241 decemberében meghalt. Batu, aki dzsocsida lévén maga nem pályázhatott a nagykáni címre, de szerette volna a választáson érvényre juttatni saját befolyását, azonnal visszatért szálláshelyére.
A dzsingiszidák ágai között heves hatalmi harc bontakozott ki az új nagykán személyéről. A döntésig Ögödej özvegye, a tehetséges Töregene uralkodott régensként. A kánválasztó kurultajt csak 1246-ban hívták össze, amikorra Töregenének sikerült saját fiának, Güjüknek az utódlását biztosítania. A kánválasztó kurultajról európai forrásunk is van: Plano Carpini ferences szerzetes, aki jelen volt az eseményen, útleírásában beszámolt róla.
Güjük rövid uralma (1246-48) alatt jelentősebb hadműveletek nem folytak, bár 1246-47-ben a mongolok megtámadtak egy-két erősséget a Déli Song területén. Az Ögödej halála utáni évtizedben, egészen Möngke hatalomra kerüléséig a viszonylagos külső béke jellemezte. A szomszédos országok szerencséjére ugyanis a Mongol Birodalomban az öröklés rendje nem volt kellőképpen tisztázva, így Ögödej halála után Dzsingisz kán leszármazottai elsősorban azzal voltak elfoglalva, hogy megszerezzék a főhatalmat a birodalmon belül. Nem véletlen, hogy az európai követjárások egy része éppen erre a külpolitikailag békésebb időszakra esett (Carpini, Benedictus Polonus). Güjük és Batu között - aki a legjobban ellenezte Güjük megválasztását - csaknem háborúra került sor. 1248-ban Güjük hatalmas sereggel indult a szállásterületéről nyugatra, Batu ulusza felé, s Batu is kelet felé vonult. Végül az összecsapás azért hiúsult meg, mert útközben Güjük váratlanul meghalt. A hatalom ismét egy régensnőnek, Güjük özvegyének, Ogulajmisnak a kezébe került.
Ugyanekkor egy másik nő is kezdett egyre nagyobb befolyásra szert tenni: Szojurgaktani, Dzsingisz legkisebb fiának, Tolujnak az özvegye. Ő arra törekedett, hogy a nagykánság az Ögödej-ág helyett a Toluj-ág kezébe kerüljön, s így fia, Möngke kerüljön a trónra. Az erős, dzsocsida Batu a tolujidák mellé állt - a Csagataj-ág végig nem foglalt állást a kérdésben -, így végül 1251-ben Möngke került a trónra. Ez a döntés később sok belháborúnak lett az oka.
Möngke (1251-59) az egyik legtehetségesebb mongol uralkodó volt, uralmát a Mongol Birodalom aranykorának szokták tekinteni. Kemény kézzel végzett ellenfeleivel, a birodalmat központosította és ismét külső hódításokba kezdett. Szerencséjére 1255-ben meghalt a rendkívül befolyásos Batu, így nyugaton is érvényesülhetett a befolyása.
Az 1253-as kurultajon Möngke parancsba adta testvéreinek, hogy hajtsák végre Dzsingisz kán parancsát: hódítsák meg az egész világot. Magyarország és egész Európa szerencséjére egy Európa elleni összpontosított támadásnak útját állta Batu, illetve utódainak ulusza, amely többé-kevésbé független volt a nagykáni hatalomtól. (A nagykán nyilván nem akarta saját seregeit Európába vezetni, ahol minden hódítása a Dzsocsi-utódok birtokait gyarapította volna, Dzsingisz már idézett rendelkezése szerint). Így nagyobb hódítás két irányba jöhetett szóba: nyugaton a Bagdadi Kalifátus, keleten pedig a Déli Song-dinasztia birodalma irányába.
A nyugati hadjáratot Möngke egyik öccsére, Hülegüre bízta, Kína meghódítása pedig másik öccsére, Kubilájra várt. Hülegü 1256-ban megindult nyugatra, 1257-ben Bagdad alá ért, s 1260. február 10-én a fényes várost bevette. Az ezt követő szabad rablás tizenhét napig tartott, az áldozatok számát legalább 90 ezerre teszik. A bagdadi kalifát zsákba varrták, és lovakkal agyontapostatták. 1260-ban - immár a keresztes államocskák szövetségeseként - a mongolok bevették Aleppót és Damaszkuszt is, s ha nem érkezik meg Möngke nagykán halálhíre, talán Egyiptomot is megtámadják. Hülegü azonban visszavonult, s a muzulmánok Szíriát visszavették. Végül a határvonal a mameluk szultán birodalma és az iráni mongol birodalom között az Eufrátesz vonalán stabilizálódott.
Dél-Kína meghódítása azonban jóval hosszabb ideig tartott, s más módszereket és stratégiát igényelt, mint amit a mongolok nyugaton alkalmaztak. A Déli Song az akkori világ legnépesebb, legsűrűbben lakott, leggazdagabb állama volt. Ráadásul a mongolok támadása nem érte váratlanul, hiszen a két fél a gyakorlatban már 1234 óta harcban állt egymással. Így a kínaiaknak volt idejük felkészülni Kubiláj támadására. Nehezítette a mongolok helyzetét a dél-kínai terep is, amely a lovas nomádok számára csatornáival, folyóival, mocsaraival csaknem járhatatlan volt.
Kubiláj ügyes taktikával nem ott támadott először, ahol a két birodalom közvetlenül határos volt, s ahol meg kellett volna kockáztatnia egy Jangcén való átkelést. Átkaroló hadműveletbe fogott: Délkelet-Ázsia irányába indult, hogy a Song államot ne csak északról, hanem nyugatról is támadhassa. 1252-ben Kubiláj megindította seregeit a mai kínai Yunnan tartomány területét uraló Nanzhao állam ellen, amelynek lakosait thai népek alkották. 1253-ra a mongolok a Nanzhao Császárságot megdöntötték, de Kubiláj bölcs, mérsékelt politikát alkalmazott: a thai dinasztiát meghagyta a trónon, s az országot adófizetésre kötelezte, de nem dúlta fel.
Kubiláj ezután egyik alvezérét, Urjangkadajt Tibet ellen küldte. Ő 1256-ra a nem túl heves ellenállást tanúsító hegyi országot meghódoltatta. (A sors iróniája, hogy a mai kínai vezetés éppen a mongol hódítással igazolja Tibetnek Kínához tartozását - azt ugyanis a "kínai" Yuan-dinasztia hódította meg.) Ezek után Urjangkadaj csapatai 1257 végén bevonultak Annamba (a mai Vietnamba). Az annami uralkodó elfogadta a mongolok fennhatóságát, így megőrizhette trónját. Ezzel Kubiláj átkaroló hadművelete befejeződött, s a Song államot szárazföldön a mongolok bekerítették. A hadjárat azonban - legalábbis mongol fogalmak szerint - meglehetősen elhúzódott.
Az elégedetlen Möngke 1258 szeptemberében maga állt a Kínát támadó seregek élére, s a következő hónapban behatolt Sichuan tartományba. Itt azonban a támadás elakadt, hiszen a kínai városok rendkívül jól meg voltak erősítve. 1259 augusztusában egy város ostroma közben Möngke meghalt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a mongol vezetők rögtön mindent az utódlás kérdésének rendeltek alá, így Kubiláj még 1259-ben békét kötött a szorongatott Song-házzal, és visszatért bázisterületére, Hebei tartományba. 1260-ban mind Kubiláj, mind fivére, Arigbuka kurultajt hívott össze a maga párthíveiből, s mindketten nagykánná választatták magukat (Hülegü túl távol volt ahhoz, hogy érdemben beleszóljon az eseményekbe). Hamarosan belháború robbant ki Kubiláj és Arigbuka között (1260-63). A harc Kubiláj győzelmével végződött, így sikerült biztosítania nagykáni hatalmát.
Ezután Kubiláj végre teljes erejével Dél-Kína felé fordulhatott. 1265-ben megindult a támadás az egyre zsugorodó, belpolitikai ellentétektől is sújtott Déli Song ellen, először Sichuan területén. 1268-tól 1279-ig egész Dél-Kína lángba borult. A leghosszabb ostrom a Han-folyó partján fekvő Xiangyangé volt: ez 1268-tól 1273-ig, öt éven át tartott, s a felek a korabeli haditechnika minden eszközét bevetették, beleértve a hadihajókat és a tűzfegyvereket is. Xiangyang eleste után a Song seregek harci morálja megrendült. 1271-ben Kubiláj kínai mintára dinasztiát alapított, amelynek a Yuan ("kezdet", "eredet") nevet adta. 1275-ben Dingjiazhou mellett a mongolok súlyos vereséget mértek az összevont Song seregekre. Ezzel a dél-kínaiak helyzete reménytelenné vált. Gondjaikat fokozta, hogy 1274-ben meghalt a fiatal Duzong császár, s helyére négyéves fia, Xian császár lépett. A császár nagyanyja lett a régens, aki 1275-ben felajánlotta, hogy behódol a mongoloknak, és hajlandó adót fizetni nekik. A mongol seregek vezére, Bajan azonban visszautasította, ő csak feltétel nélküli kapitulációt akart elfogadni. 1276 januárjának végén a régensnő elfogadta a mongolok fennhatóságát, és átadta a császári pecséteket Bajannak. Bajan a meghódolást elfogadta, a császári családot pedig Kubilájhoz kísértette. Kubiláj a behódolt kínai uralkodót eleinte szívesen fogadta, palotát és fényűző ellátást biztosított a számára. Később azonban Tibetbe száműzte, ahol a volt császár lelkes buddhista lett, 1296-ban szerzetesi fogadalmat tett, de 1323-ban öngyilkosságra kényszerítették.
A főváros és a császári család átadása után azonban a Song ellenállás nem szűnt meg. A dinasztia hívei délre menekültek, s 1276 júniusában Fuzhouban a kapitulált császár hétéves féltestvérét császárrá kiáltották ki (Shi császár). Ám a lojalisták nem tudtak megegyezni a régens személyét illetően, így a vezetés széttagolt maradt. 1276 végén azonban a mongolok bevették Fuzhout, így a gyermek császár tovább menekült Quanzhouba. Innen azonban kénytelen volt tovább menekülni, egyik tengerparti városból a másikra. 1278 februárjában a mongolok a legfontosabb déli várost, Kantont is bevették. A Song-ház hívei azonban továbbra sem adták fel a harcot. Május 8-án, tizedik születésnapja előtt azonban Shi császár is meghalt. Kísérői erre testvérét, Pinget tették meg császárnak, s egy szigetre menekültek a Dél-kínai-tengeren. A mongolok tengeri blokád alá vették a szigetet. Amikor 1279. március 19-én a Song flotta megpróbált kitörni, a csatában a gyermek császár a tengerbe fulladt. Ezzel véget ért a Song-dinasztia, s egész Kína - a történelem folyamán először - idegen hódítók uralma alá került.

4. Befejezés

Dzsingisz kán és utódai a világtörténelem legnagyobb kiterjedésű birodalmát hozták létre, s bár a birodalom egysége nem volt tartós, hódításaikkal megváltoztatták a történelem menetét. Hatásuk nem csak a pusztítások miatt volt fontos. Ebben a korban történt meg először, hogy az eurázsiai kontinens keleti és nyugati végén zajló események közvetlen összefüggésbe kerültek egymással: Kína, Közép-Ázsia, Irán, az arab világ egy része és számos orosz fejedelemség egyetlen birodalomban egyesült. Ezért Kelet-Európa 13. századi történetét vizsgálva elengedhetetlen, hogy a sztyeppe keleti végének eseményeit is ismerjük. Ezen események közül a legfontosabb Kína meghódítása volt: a Középső Birodalom hatalmas mongol erőket kötött le, s abból, hogy Kína a mindenkori nagykán érdekszférájába tartozott, látható, hogy a mongolok egyik fő célja - mint a legtöbb belső-ázsiai nomád népé - Kína meghódítása volt. Ezt végül, hosszas harcok árán sikerült is megvalósítaniuk, ám hosszú távon a mongolok képtelenek voltak a földművelő Kínát megfelelően kormányozni. Dinasztiájuk kevesebb mint száz évvel a hódítás után, 1368-ban összeomlott, s a mongolok maradéka kénytelen volt visszamenekülni a mongol pusztába.


FELHASZNÁLT IRODALOM

"A Benedictus Polonus útjáról készült jelentés 1247-ből." Ford. GY. RUITZ IZABELLA. In GYŐRFFY GYÖRGY (vál.): Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Budapest, Szépirodalmi, 1986. /Magyar Ritkaságok./ 185-91. o.
BLUNDEN, C. - M. ELVIN: A kínai világ atlasza. [Cultural Atlas of China.] Budapest, Helikon, 1995.
ECSEDY ILDIKÓ: Nomádok és kereskedők Kína határain. Budapest, Akadémiai, 1979. /Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 16./
FAIRBANK, JOHN K. - EDWIN O. REISCHAUER - ALBERT M. CRAIG: East Asia. Tradition & Transformation. Revised Edition. Boston, Houghton Mifflin Company, 1989.
FRANKE, HERBERT - DENIS TWITCHETT: The Cambridge History of China. Volume 6. Alien Regimes and Border States, 907-1368. Cambridge, Cambridge University Press, 1994.
GERNET, JACQUES: A kínai civilizáció története. [Le Monde chinois.] Budapest, Osiris, 2001.
GERNET, JACQUES: Kína hétköznapjai a mongol hódítás előestéjén 1250-1276. [La vie quotidienne en Chine à la veille de l'invasion mongole (1250-1276)] Budapest, Gondolat, 1980.
GYŐRFFY GYÖRGY (vál.): Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Budapest, Szépirodalmi, 1986. /Magyar Ritkaságok./
KATONA TAMÁS (szerk.): A tatárjárás emlékezete. Budapest, Európa, 1987.
LIVI-BACCI, MASSIMO: A világ népességének rövid története. [A Concise History of World Population.] Budapest, Osiris, 1999.
LŐRINCZ LÁSZLÓ: Mongólia története. Budapest, Gondolat, 1977.
Marco Polo utazásai. Második kiadás. Budapest, Gondolat, 1984.
A mongolok titkos története. Ford. LIGETI LAJOS. Budapest, Gondolat, 1962.
"Plano Carpini úti jelentése 1247-ből." Ford. GY. RUITZ IZABELLA. In GYŐRFFY GYÖRGY (vál.): Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Budapest, Szépirodalmi, 1986. /Magyar Ritkaságok./ -91-183. o.
POLONYI PÉTER: Kína története. Második, átdolgozott, bővített kiadás. Budapest, Maecenas, 1994.
"Rubruk útleírása 1255-ből." Ford. GY. RUITZ IZABELLA. In GYŐRFFY GYÖRGY (vál.): Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Budapest, Szépirodalmi, 1986. /Magyar Ritkaságok./ 201-380. o.
VÁSÁRY ISTVÁN: Az Arany Horda. Budapest, Kossuth, 1986.

 

 

Jacques Gernet
AZ ÉLET SZAKASZAI
Jacques Gernet: Kína hétköznapjai a mongol hódítás előestéjén (1250-1276)
(Gondolat, Budapest, 1980.) 7., 152-169., 283-284. o.

A családi kör

Kínában van egy családeszmény: a nagycsalád fogalma, amelyben több nemzedék él együtt (nagyszülők, szülők, nős fiúk, unokák, szolgák). Ez egyáltalán nem teszi lehetővé a szülőkből és gyermekekből álló szűkebb egységek kifejlődését. A nagycsalád elnyom minden személyiséget, és tagjai együttesétől megköveteli a nemzedéki hovatartozáson és az életkoron alapuló hierarchia tökéletes tiszteletét. Ilyen az eszményi család, az előkelők gazdag és befolyásos családja, az írástudó család, amelynek több tagja hivatalnokként szolgálta vagy szolgálja az államot. A nagycsalád mindenütt könnyen kínálkozott mintaképül, ahol a családi struktúra megközelítette ezt az eszményt, például bizonyos vidékeken, de másutt nehezebben. Kétségtelen, hogy ahol a nagycsalád léte veszélyben forog, ott a hagyományos családi erkölcsöt is veszedelem fenyegeti.

Miben áll tehát a hierarchia tiszteletén alapuló erkölcs? A fiatalabbak engedelmességgel és tisztelettel tartoznak a náluk idősebbeknek, és még inkább az előző nemzedék tagjainak. A családhoz tartozó szolgák ugyanilyen tiszteletet és alázatot tanúsítanak gazdáik iránt. Mindez azonban rangsor, életkor, nemzedék és rokonsági fokozat kérdése. Semmi nem kifogásolhatóbb, mint ha a férj a kötelesnél több szeretettel bánik feleségével. A családi kapcsolatokban a túl sok éppúgy elítélendő, mint a túl kevés, és kifinomult, szerteágazó tudásra van szüksége annak, aki össze akarja egyeztetni viselkedését kötelezettségeinek bonyolult hierarchiájával. Csupán az ókor néhány nagy bölcsének sikerült e téren tökéletes, mesteri tudásra szert tenni.

Az eszményi családot összefűző családi kötelékek alkotják minden erkölcs alapját, és maga a jogtudomány is, egész felépítésében és büntetéseinek kiszabásában nem egyéb, mint e kapcsolatok törvényesített kifejezése. A Tang-dinasztia Törvénykönyve szerint, amelynek általános rendelkezései még a XIII. században is érvényesek, aki kezet emel szüleire vagy nagyszüleire, megérdemli, hogy lefejezzék. Aki megüti idősebb fivérét vagy nővérét, azt két és fél évi kényszermunkára ítélik; aki idősebb unokafivérét vagy unokanővérét bántalmazza, csak száz botütést kap. Egy apa, aki kissé erélyesebben megfenyítve fiát, annak csontját töri, kisebb büntetéssel megússza, mint ha egy idegennel bánt volna ugyanúgy. Csupán egyévi kényszermunkát érdemel a szolgáját agyonverő gazda, de a véletlenül gazdája halálát okozó szolgát megfojtják.[1]

A családi kötelékek összessége nemcsak az erkölcs, hanem a közélet alapja is. A legtökéletesebb módon fejezi ki azt az egyetlen kapcsolattípust, amely a társadalmi viszonylatok valamennyi formájában: az alantas és a felettes, a lekötelezett és a pártfogó viszonyában tapasztalható. Bár ezek a kapcsolatok nem zárják ki a ragaszkodást, mégsem állítható, hogy a szeretet lényeges szerepet játszana bennük. A családi érzés sokkal erősebb, s egyben sokkal szerteágazóbb, semhogy el tudnánk képzelni. A szülőket megillető tisztelet nem úgy nyilvánul meg irántuk, mintha személyek lennének, ez inkább valamiféle személyiségüktől elvonatkoztatott kultusz, s már előképe az ősök kultuszának. Ez anonim, személytelen, és főként átruházható érzés. A nagycsalád, amelyben több korosztály él együtt, jó egyetértésre is nevel. Ha a súrlódások számos alkalma, főképp az asszonyok közötti féltékenység vagy félreértés miatt oly gyakran kirobbanó veszekedések ellenére is béke uralkodik egy népes családban, a helyi hivatalnokok jelentést küldenek az udvarnak a családfő rendkívüli kiválóságáról. Néha apróbb csodák, jelképes események (egy anyaállat táplál kismalacot és kiskutyát, egy fészekben él holló és galamb) is hangsúlyozzák ezt a magas fokú erényességet, ilyenkor a család lakhelye megérdemli, hogy valamiféle táblával jelöljék meg az arra járók épülésére.

Mindent összevetve, a nagycsalád a társadalmi élet eszményi iskolája, mivel az egész társadalom csupán az emberek közötti kapcsolatoknak köszönheti kohézióját, és nem valamiféle elvont elmélet igazgatja. Ebből fakad az a mindenki számára roppant fontos szükséglet, hogy egy nála tekintélyesebb valakinek vesse alá magát, számítva annak pártfogására, s hogy kölcsönös ajándékok és szolgálatok által a magával egyenlőkhöz kötődjék. Az egyén nem élhet elszigetelten. Minél több kapcsolattal rendelkezik, minél több családjának a kapcsolata, méltósága annál nyilvánvalóbb mind a saját, mind a mások szemében, s annál nagyobb a biztonságérzete. Nemcsak a közös családnevet viselők érzik – és csupán körülbelül harminc általánosan elterjedt családnév van –, hogy kölcsönös kötelezettségek fűzik össze őket, akiket rokonságuk érzése akadályoz, hogy egymás között házasodjanak, hanem bárki létesíthet mesterséges rokoni kapcsolatokat egy idegennel, családtagjává vagy esküdt testvérévé fogadva őt. A társadalom egésze nem egyéb, mint a családok és az emberek egymás közötti kapcsolatainak hatalmas hálózata. E hálózat ereje következtében a kínai család egy számos, messze nyúló karral rendelkező organizmusnak tekinthető.

Íme, ezek a legtöbbször érvényesnek mondható általánosságok. Mindenütt az előkelők életrendjét, erkölcsét, viselkedését igyekeznek utánozni. Az előkelők nagycsaládja azonban korántsem az egyetlen családtípus Kínában. Vidékek és társadalmi körök szerint a családi egység többé vagy kevésbé kiterjedt, s kohéziója sem egyforma erős. A természeti csapások és a nyomor, a háborúk és az inváziók két-három tagúra csökkenthetik a családot, és megsokszorozhatják a magukra maradottak számát. Ezért úgy tűnik, hogy a nagycsalád sem a Hangcsou környéki településeken, sem a városi köznép körében nem gyakori jelenség. Még az előkelők körében sem általános. Az Észak-Kínában 1126-tól kezdve pusztító háborúk és éhínség okozta, dél felé irányuló elvándorlás bizonyára szétszórta a családokat, és nagymértékben gyengítette a családi kötelékeket. A zömmel az északi tartományok előkelő társadalmához tartozó emigránsokat a távoli Délen megtizedelte a mocsárláz, s a Tungting-tó környékén éhhalállal sújtotta egy rendkívül kemény tél.[2] A szülőföldjüktől elszakított, rokonaiktól gyakran örök időkre elválasztott számkivetettek közül azonban sokan úgy érezték, mintha szellemileg függetlenebbé váltak volna. Hangcsou nagy városában az ott uralkodó erkölcsök szabadságára részben talán az odamenekültek nagy száma ad magyarázatot.

Születés

Gyakran és jogosan hangsúlyozták, hogy a hagyományos Kínában a kínai családok mily nagy szükségét érezték annak, hogy fennmaradjanak, hogy a születések révén biztosítsák az ősök tiszteletének folyamatosságát, s végül a család egyéni jellegnek továbbélését. Ez a szükséglet minden bizonnyal annál is erőteljesebben érződik, mivel az egyénnek magának csoportján kívül nincs realitása. Magától értetődő azonban, hogy a kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező, tekintélyes családokban, amelyeknek számos tagja tüntette ki magát a hivatalnoki karban, válik legjelentősebbé az ősök kultusza. E szám szerint nem sok családban teljes szigorral uralkodnak a hagyományos elvek. Márpedig ezek az elvek megkövetelik a sok leszármazottat, és nemcsak azért, hogy az ősök kultuszának hagyománya soha ne szakadjon meg, hanem azért is, mert e gyermekek teszik lehetővé a családi hatalom erősítését. Ezen a szinten a vallás és a társadalmi tekintély egybeolvad.

„A régi kínai társadalom egész politikai felépítése – írja egy modern sinológus – gyermekeket követel, mivel a hatalmat családok vagy a házasság kötelékével összefűzött családcsoportok gyakorolják. Ezért a családi hatalom fenntartásához és erősítéséhez fiúgyermekek szükségesek, mert ezeket a fiúgyermekeket a közigazgatás vezető tisztségeinek betöltésére szánják.”[3] Minél gazdagabb és befolyásosabb a család, annál inkább igyekszik növelni tekintélyét és tagjainak számát születések, a legelőnyösebb házassági szövetségek és pártfogoltjainak gyarapítása által. E megállapítás szükségszerű következménye viszont az, hogy minél szegényebb, minél védtelenebb egy család, annál inkább felbomlásra kényszerítik a lét nehézségei, s ugyanakkor annál kevesebb indokuk van arra, hogy számos ivadékuk legyen. Az ősök kultuszát csak fiúgyermekek örökíthetik tovább, mert a lányoknak teljesen be kell illeszkedniük férjük családjába. Ezért tehát a fiúgyerekek születését általában sokkal szívesebben fogadják, s a feleségek vagy az ágyasok minden orvosi, mágikus vagy vallási eszközt igénybe vesznek, hogy fiúkat hozzanak a világra. Téves volna azonban azt hinni, hogy a fiúk születését mindig jól fogadják, s a lányok születése minden esetben csalódást okoz a szülőknek. A gazdasági viszonyok sok mindent megváltoztathatnak, és épp ez a helyzet Hangcsou legmostohább körülmények között élő néposztályaiban. A köznépből származó fiúk csak nehezen találnak valamiféle megélhetési lehetőséget, a lányokat azonban el lehet helyezni a gazdag családokban, mint ágyasokat, társalkodónőket, himzőnőket, színésznőket, citerásnőket, sakkozónőket vagy szakácsnőket..., és szüleik igyekeznek képesség eiknek megfelelő nevelést adni nekik.[4]

A XII. és XIII. században a köznépnél a családok felbomlása és tagjaik számának csökkenése annál nyilvánvalóbbá válik, minél kedvezőtlenebbek a megélhetésükhöz szükséges gazdasági feltételek. Csöcsiang vidékén a felnőtt fiúgyermekek gyakran még szüleik életében önálló életet folytatnak, habár ez elítélendő, és ellentétben áll az erkölcsökkel (e téren az előkelő családok a hangadók). Ez azzal is magyarázható, hogy ellentétben az európai polgári társadalmakkal, Kínában a szegény családokban van a legkevesebb gyermek; ennek oka egyrészt a köznépnél bizonyára nagyobb gyerekhalandóság, másrészt az, hogy ezek a családok nem tarthatnak olyan sok ágyast, mint a vagyonosak. De főképp a nyomor kényszeríti őket arra, hogy elég korán megváljanak gyermekeiktől, vagy néha megöljék az újszülötteket.

Fölösleges számú gyermek születését a szükséget szenvedő szegény családban valójában katasztrófának tekintik. Egy éhes szájjal többet kell táplálni, és vidéken, ahol kevés a termőföld, ez az ősi birtok újabb megoszlását jelenti. A XII. század végén egy kínai szerző megemlíti, hogy Fucsien tartományban „ha egy embernek sok fia van, négynél többet nem nevel fel belőlük, és háromnál több lánygyermeket sem tart meg. Azt állítja, hogy nincs lehetősége több gyermek felnevelésére”. Már szüléskor készenlétben áll egy dézsa víz, amelybe azonnal belefojtják az újszülöttet. Ezt a „gyermekfürdetésnek” nevezett eljárást abban a korban főképp a Fucsoutól északnyugatra elterülő belső tartományokban gyakorolták.[5] Másutt e szokást úgy nevezik: „elboronálni az ivadékot”. Minden gyermeket vízbe fojtanak, aki azután születik, miután a szülők fiaik között felosztották az ősi birtokot.[6] Úgy látszik, hogy ez a szokás főképp vidéken terjedt el. Hangcsouban inkább az utcán hagyják az újszülötteket. A mandzsu korszak vége felé[7] a kínai városokban nagyon gyakran használt vetélést előidéző szereket ebben a korban még meglehetősen ritkán alkalmazták és csak kényszerhelyzetben, mivel veszélyesek voltak. Saoling herceg alacsony származású anyja kénytelen volt ilyen szerekhez folyamodni. A gyermek mégis megszületett, de élete végéig satnya és gyengeelméjű maradt.[8]

Az újszülöttek kitétele viszont oly gyakori, hogy a császári udvarnak már 1138-ban meg kellett tiltania; e rendelkezést a talált gyermekek menhelyeinek létesítése kísérte.[9] „Ezekben a tartományokban (Dél-Kínában) – írja Marco Polo – a szegény nép, ha nem tudja táplálni gyermekeit, születésük után azonnal eldobja őket. A király mindegyiket összeszedette, és leíratta, hogy melyik állatöv jegyében és milyen csillagzat alatt születtek, majd több helyen tápláltatta őket. És ha egy gazdag embernek nem volt gyermeke, elment a királyhoz, és annyit adatott magának, ahányat akart. Amikor a gyermekek megnőttek, a király a férfiakat összeházasította a nőkkel, és annyi vagyont adott nekik a sajátjából, hogy kényelmesen megélhessenek. Ily módon a király évenként húszezer fiút és lányt nevelt fel.”[10] Marco Polo feljegyzését egy kínai szerző is alátámasztja, aki a mongol korszakban élt. „A Szung-korban – írja – minden prefektúrában voltak gyermekvédelmi hivatalok. Ha egy szegény család nem tudta felnevelni egyik gyermekét, a szülőknek megengedték, hogy e hivatalnak adják át. Feljegyezték a születés pontos dátumát, és a gyermeket egy dajkára bízták. A gyermeket örökbe fogadni szándékozó családok e menhelyekbe jöhettek gyermekekért. Az ínséges esztendőkben rengeteg újszülött került ezekre a helyekre. Így aztán az utcákon nem volt többé elhagyott csecsemő.”[11]

A szegény családoknak még egy másik lehetőségük is adódik, hogy megszabaduljanak azoktól a gyermekeiktől, akiket nem tudnak táplálni: módosabb családoknál helyezik el, ahol felnevelik, majd cselédként dolgoztatják őket. Az örökbefogadásnak ezt a nagyon elterjedt formáját gyakran megvétel kíséri, amelyről a XIV. században egy arab szerző a maga módján így számol be: „Megjegyezhetem..., hogy Kínában a rabszolgák, bármely nemhez is tartozzanak, nagyon olcsók. És valóban, minden kínai el akarja adni rabszolgának fiait és lányait, s ezt nem veszik tőlük rossz néven. Nem lehet azonban eladni a gyermekeket akaratuk ellenére, és nem is akadályozzák meg őket, ha el akarják adni magukat.”[12]

Feltételezhető, hogy a születést kísérő és követő szertartások Hangcsou köznépénél meglehetősen egyszerűek. Az előkelő családoknál azonban más a helyzet. A szülést megelőző hónapban az anyai nagyszülők ajándékokat küldenek a leendő anyának a „születés siettetésére”: rizsszalmával megrakott, brokáttal vagy papírral borított ezüsttálakat, amelyek tetejére virágokat, válogatott étkeket, jujubát, gesztenyét és az újszülöttnek szánt, élénk színű hímzéssel díszített ruhadarabokat helyeznek el. A szülés napján s az azt követő hetedik, tizennegyedik és huszonegyedik napon a szülők és a barátok finom rizst, szenet és ecetet ajándékoznak az anyának.

Az első hónap végén kerül sor a fürdetés szertartására: illatosított meleg vízzel töltött ezüstdézsába merítik a csecsemőt, s a vizet a család legidősebb tagjai hosszú arany vagy ezüst hajtűkkel kevergetik. A jelenlévő fiatalasszonyok szinte versengenek a dézsába dobott jujubabogyókért, hogy megegyék őket. Ez a talán régi szokások (átkelés a folyók gázlóin és megtermékenyítő növények szedése) emlékét őrző szertartás állítólag elősegíti a fiúgyermek születését. A csecsemő első haját arany- vagy ezüstládikába zárják. Az anya ezután, karján a kisbabával, körbejárja a jelenlévőket, és mindegyikhez köszönő szavakat intéz. Végül a gyermeket átadja sógornőinek: ezt a ritust „fészekváltásnak” nevezik. A születést követő századik napon, majd az első születésnapon ismét nagy ünnepséget rendeznek. Ilyenkor a gyermek körül különféle tárgyakat helyeznek el: klasszikus és buddhista könyveket, vékát, mérleget, kést, selyemkelmét, virágokat, tűt és cérnát, játékszereket. A gyermek jövőbeli elhivatottságát annak alapján jósolják meg, hogy melyik tárgy után nyúl először.[13]

A társadalom valamennyi rétegében rendkívüli fontosságot tulajdonítanak a születés időpontjának, és nagy gonddal jegyzik fel még az óráját is. Úgy tartják, hogy ez a dátum valóban befolyásolja egy ember egész sorsát, és ismerete elengedhetetlen minden cselekedetnél és az élet főbb eseményeinél, vagyis amikor hasznosnak vélik egy jövendőmondó megkérdezését. Az 5. holdhónap 5. napján, a kártékony állatok: skorpió, darázs, százlábú, kígyó és varangy ünnepén történő születésektől rettegnek. Az ezen a napon született gyermekek eleve öngyilkosságra vannak kijelölve (Csü Jüan, az időszámításunk előtti IV. század nagy költője, az 5. holdhónap 5. napján ölte meg magát), vagy arra, hogy meggyilkolják apjukat és anyjukat.[14]

„Quinsay (Hangcsou) lakosainak egyik szokása – írja Marco Polo –, hogy egy gyermek születésekor a szülők azonnal felírják világrajöttének napját, óráját és percét. Azután megmondatják az asztrológusokkal, hogy melyik állatöv jegyében történt a születés, és a kapott válaszokat gondosan feljegyezik. Amikor a gyermek felnő, s ott tart, hogy kereskedelmi vállalkozásba kezd, utazásra indul, vagy házasodik, az említett feljegyzést átadják egy asztrológusnak, aki figyelmes tanulmányozás és alapos elmélkedés után olykor valóban megalapozott válaszokat ad, amelyekben a legmesszebbmenőkig megbíznak. Ilyen asztrológusok vagy inkább varázslók tömegesen találhatók a nyilvános helyeken. Egyetlen házasság sem jön létre, amíg meg nem kérdezik egy asztrológus véleményét.”[15]

Nevelés és oktatás

A nevelés arra törekszik, hogy szeretetreméltó, szabad és engedelmes jellemeket formáljon. Mindenekelőtt tartózkodó szerénységet tanít; mindenki elégedjék meg sorsával, és éljen jó egyetértésben rokonaival, barátaival és az idegenekkel. Az egyszerű népnél is elterjedt udvariassági szabályoknak egyéb céljuk nincs is. Ezek az előírások az élettel való valamiféle kiegyezést fejeznek ki, valódi és mélységes báj árad belőlük, mivel az udvariasság nem egyszerű külső forma, hanem érzelmek kísérik, s annál is inkább kivált érzelmeket, mert ez az egyetlen mód, amellyel mindenki kifejezésre juttathatja őket. Így aztán a tisztességtudás szabályai, amelyeket bevésnek a gyermekek elméjébe, létrehozzák bennük az idősebbek és a feljebbvalók tiszteletét. Megtanítják őket, hogy ne feleseljenek szüleikkel, ne üljenek le feljebbvaló, az apa, az anya, a szülők barátja vagy idős személy jelenlétében, ha az illető áll, ne utasítsák vissza a feljebbvaló által kínált italt. A Tang-kor végéről Belső-Ázsiában felfedezett kéziratok között talált tanulságos szövegek ilyen és ehhez hasonló intelmeket tartalmaznak. Az ifjúságnak ajánlott példaképek a gyermeki tiszteletet és a hűséget szinte a hősiességig fokozó szerető fiú, a hű barát vagy feleség.

Ez a nevelés elnyomja az egyéni hajlamokat, és általában a társadalmi élethez csodálatosan alkalmazkodó embereket formál. Nemigen teremt lázadókat vagy törtetőket. A harcias vagy veszekedős vérmérsékletű embereknek sem kedvez. Megjegyzendő, hogy a XIII. században nem nagyon sportolnak, sőt a sportok művelése kifejezetten hanyatlik a Tang-korhoz viszonyítva, amikor az előkelők különösképp rajongtak egy Iránból származó sportért, a pólóért. A XIII. században viszont az ökölvívást, birkózást, vívást, a pólójátékot, nyilazást és labdarúgást csaknem kizárólag tisztek és közkatonák űzik. A Szung-korban még élesebbé vált az ellentét a nép körében továbbra is nagyra értékelt, erőt és ügyességet követelő játékok, valamint az írástudók nemes elfoglaltságai: a sakk, a kalligráfia és az irodalmi alkotások között. A fegyverek iránti vonzalom ritka jelenség, és nem is szorgalmazzák. Ezért főképp az írástudatlanok és a parasztság körében születnek a katonaéletre elhivatottak, és közülük kerülnek ki a vitézek, hősök.

„Quinsay (Hangcsou) város lakosai nyugodt természetűek – írja Marco Polo, és könnyen megértjük csodálkozását, ha az Európában akkor uralkodó szokásokra gondolunk. – Egyáltalán nem értenek a fegyverforgatáshoz, és házukban sem tartanak fegyvereket (ezt valójában a törvények is tiltják[16]). A családok között soha nincs civódás, hangos veszekedés vagy bárminemű viszály... és a jóindulat, továbbá a jószomszédi viszony a férfiak, sőt még a nők között is olyan fokú, hogy az egy utcában lakó emberek olyanok, mintha egy családhoz tartoznának.[17]

A kisgyermekkor az élet egyik legboldogabb szakasza. A gyerekek csoportokba verődve, szabadon csatangolhatnak az utcákon. Soha nem verik meg őket, s a legelviselhetetlenebbeket is csak afféle mumusokkal fenyegetődzve hallgattatják el. Az egyik ilyen figura Barbár Liu, akinek a bőre sötét, mint az indiaiaké vagy a malájoké. A Huaj völgyében és Hupej tartományban a kisgyerekeket a szörnyű hangú Nagyszemű Jang jöttével ijesztgetik. Csiangszu tartomány déli részén viszont egy mocsárlázat gyógyító démonféléhez folyamodnak.[18] A város utcáit járó, cukorkát és játékszereket kínálgató árusok számát tekintve, úgy tűnik, hogy a gyermekeket inkább kényeztetik, semmint büntetik. Meglehetősen későn, talán csak hetedik életévük felé küldik őket iskolába, illetve fogadnak melléjük nevelőt a gazdag családokban. A császári arisztokrácia és az előkelő mandarinok gyermekei számára hétéves kortól tizenhárom éves korig külön iskola működik Hangcsouban. Itt naponta húsz írásjelet tanulnak meg.[19]

Valószínű, hogy ebben a kereskedővárosban igen sok gyermek részesül elemi oktatásban, vagyis megtanítják őket valamennyire írni és az egyszerű számolás elvégzésére alkalmas golyós számológépet használni. Csupán a legszegényebb családok gyermekei maradnak írástudatlanok. A környező vidékeken fát gyűjtenek, vizet hordanak, itatni viszik a bivalyt. A városban meglehetősen fiatalon segítenek apjuknak a mesterségében és anyjuknak a háztartásban.

Délkelet-Kína városaiban a városi élet fejlettségének, a középrétegek megnövekedésének s talán a könyvnyomtatás elterjedésének eredményeként (már a X. században két ízben is hivatalosan kiadták a Klasszikusokat) mind a köz-, mind a magánoktatás igen magas fokon áll. Ezért a X. századtól kezdve egyre növekszik a jelentkezők száma a hivatalnokok toborzására kiírt hivatali vizsgákra, s az uralkodó osztály megújulása tapasztalható. Hangcsouban számtalan kisebb iskola működik, ahol a tanítókat, azaz öreg írástudókat, hivatali vizsgákon elbukott jelölteket a tanítványok szülei tartják el, s a városban állítólag mindenfelé a leckét felmondó diákok mormogása és zeneszerszámok hangja hallható. A kiváló tanulók számára jól felszerelt könyvtárakkal ellátott magánakadémiák működnek, leginkább a hegyek között. A XI. század óta azonban nemcsak a nemesek és a hivatalnokok fiai részesülnek állami oktatásban. A XI. század végén a császár egyik tanácsosának kezdeményezésére valamennyi tartományban megnyíltak a prefektúra és az alprefektúra iskolái. Hangcsouban a hatósági épületek övezetében egy prefektúrai és két alprefektúrai iskola van. Már régebben, közvetlenül az udvar letelepedése után, három nagy iskolát létesítettek Hangcsouban. Ezek – a Felső Iskola, a Katonaiskola és a Császári Iskola – már Kajfengben, az Északi Szungok fővárosában is léteztek. A fentieken kívül Orvosképző Főiskolát is nyitnak.

A nagy telkeken elhelyezett főiskolák különálló épületekből és pavilonokból állnak, ezekben könyvtárak, tantermek vagy vallási szertartások bemutatására szolgáló templomok találhatók. A legtöbb tanulót a talán mintaiskolának szánt Felső Iskola fogadja. Ennek húsz tanterme, tizenöt tagú intéző személyzete és csaknem kétezer bennlakó növendéke van. A XII. század közepén háromszáz főben állapították meg a Kína minden vidékéről származó hallgatók létszámát, ez a szám később ezer főre emelkedett, és 1270 táján elérte az 1716 főt. A legkevésbé fontos Orvosképző Főiskolának 1270 körül csak kétszázötven-háromszáz hallgatója és négy tanára volt. Az említett iskolák mindegyikében a háromévenként kiírt felvételi vizsgákon részt vevő jelöltek közül válogatják ki a hallgatókat.[20]

Az állami intézeteknek és némelyik magániskolának a költségvetését a már alapításukkor nekik juttatott külön földbirtokok jövedelmei fedezik. Ezt a gyakorlatot kétségkívül a buddhista közösségek kulturális alapítványai sugallták. A Kajfengben 1142-ben alapított Felső Iskola évi jövedelme a XIII. század végén, miután áttelepítették Hangcsouba, eléri a 33.600 ezergarasos pénzfüzért. Az állami főiskolák hallgatóit ingyenesen tartják és igen jól táplálják. A fegyelem azonban viszonylag szigorúnak tűnik: a hallgatók havonta vizsgáznak, és tavasszal, valamint ősszel két teljesebb vizsgát tesznek. A városban egyenruhát kell viselniök. A vallási nevelés, amely a családokban az ősök tiszteletére és kultuszára, valamint arra korlátozódik, hogy olykor könyv nélkül tudjanak néhány buddhista szövegrészletet, e főiskolák életében meglehetősen nagy helyet foglal el. Minden iskolának megvannak a maga külön istenségei, az ókor bölcsei és hősei, a Földanya, isteni rangra emelt hadvezérek, az orvostudomány védőistene stb. A tiszteletükre rendezett szertartások, a különböző rítusok, amelyeken a bennlakó növendékek kötelesek részt venni, láthatólag fontos elemei a főiskolák fegyelmének.[21]

Minden oktatás, az elemi szintű után, a hivatali vizsgákra alkalmas jelöltek formálására törekszik. Leginkább a régi klasszikus szövegeket veszik alapul, amelyeknek archaikus nyelvezete és rendkívüli tömörsége nagyon észrevehetően különbözik a köznép által e korban beszélt nyelvtől. A tanítványoknak valósággal át kell itatódniuk e szövegekkel, s ezzel egyidejűleg meg kell tanulniuk belőlük, hogyan fejezzék ki magukat, hogyan gondolkozzanak és érezzenek. A klasszikusok a képek és kifejezések gazdag anyagával szolgálnak, és az igazi írástudót arról a mesteri tudásról lehet felismerni, amellyel ezeket alkalmazni tudja. A gépies tanulásnak is fontos szerepe van: a jó diáknak úgyszólván könyv nélkül kell tudnia a főbb klasszikusokat, és meglehetősen sokat kell foglalkoznia a régi és az új költőkkel, hogy maga is képes legyen hasonló verseket írni.

A következő fogalmazvány szerzőjének igen fejlett irodalmi érzékéről tanúskodik – igaz, hogy a legnagyobb kínai költők egyike –, és bemutatja a vizsgákon induló jelöltektől megkívánt mesteri hozzáértést. Szu Tung-po (1036-1101) megtanította fiait, hogy sok szóval és kevés gondolattal, illetve kevés szóval és sok gondolattal írjanak irodalmi műveket, majd utána megbírálta őket. Szu Tung-po azonban nem feledkezett meg a gondolkodás fontosságáról sem. Egyik fia egyszer megkérdezte tőle, hogy vajon létezik-e valamiféle módszer arra, hogy jól írjon valaki. „Íme, egy hasonlat – felelte az apa –: a piacokon rengeteg áru van felhalmozva. Azt akarom, hogy mindez az enyém legyen. Márpedig ezt csupán egyetlen eszközzel érhetem el, s ezt az eszközt pénznek nevezik. Ha van pénzem, valamennyi áru az enyém lesz. Nos, az irodalmi alkotásban, ha már eleve vannak gondolataim, valamennyi Klasszikus és valamennyi Történet a rendelkezésemre fog állni. Az irodalmi alkotások lényege: a gondolatok.”[22]

A Szung-korban sok józan elme helytelenítette az olyan oktatás mesterkélt jellegét, amely csak gyakorlati ismeretekkel nem rendelkező esztétákat vagy dilettánsokat, egyszóval hivatalnoki mesterségükre igen rosszul felkészített egyéneket tudott formálni. Ilyen szempontból tipikusnak lehet tekinteni a XIII. század közepén a trónörökös nevelését. A herceg állítólag a kakas első kukorékolására megjelent atyja, a császár üdvözlésére. A második kakasszóra visszatért lakosztályaiba, ahol udvartartása ügyeivel foglalkozott, majd a tanulóterembe ment, hogy ott a klasszikusokat és a hivatalos történeti műveket tanulmányozza. Késő délután ismét megjelent a császár színe előtt. Apja ekkor kikérdezte az aznap reggel tanult klasszikusokból, s ha feleletei kielégítők voltak, engedélyt kapott, hogy helyet foglaljon, és teázzon. Ha nem jól válaszolt, a császár bosszankodott, és másnap újra elmagyaráztatta neki ugyanazt a fejezetet. A későbbi történészek szerint túl sok gondot fordítottak az apró dolgokra, de a lényeget elhanyagolták: a birodalom gazdasági helyzete és az ellenséges nyomás a határokon abban a korban már nagyon aggasztó volt.[23]

1071-ben azonban a híres reformátor, Vang An-si, akinek a prefektúrai és alprefektúrai iskolák létesítése köszönhető, harcot kezdeményezett a polgári hivatalok betöltésének módszereiben tapasztalható visszásságok és képtelenségek ellen. Ez a rendszer csak azért működik – jelentette ki –, mert a vizsgákon keresztül vezet az egyetlen járható út a köztisztségekhez. De van-e nagyobb képtelenség, mint ha egy életerőtől duzzadó fiatalembert arra kényszerítenek, hogy szobájába zárkózva minden idejét és erejét költemények és rímes dalocskák szerkesztésére fecsérelje? Az oktatásban nagyobb teret kellene biztosítani a politikai filozófiának és az államigazgatás gyakorlati feladataira való felkészítésnek.

Kétségtelen, hogy a XI. század vége után kevésbé hanyagolták el a gyakorlati kérdéseket. 1193-ban a császári herceg nevelője átadta tanítványának az égbolt térképét, Kína térképét, a kínai történelem áttekintő táblázatát, továbbá Szucsou térképét, amely Hangcsou után akkor a legszebb kínai város volt. Tanítványába hazafias felháborodást plántált az Észak-Kínát megszállva tartó barbárok ellen, de ugyanakkor a legtisztább konfuciánus hagyomány értelmében emlékeztette, hogy mindennél fontosabb az erény, vagyis az önmérséklet és hibáink tudata.[24]

Az is igaz, hogy az oktatás nem mindig pusztán irodalmi és nem is mindig papírszagú. Kétségtelen, hogy legtöbben a vers- és prózaírást magában foglaló irodalmi doktorátust választják. Ez adja a legtöbb tekintélyt, és utat nyit a legragyogóbb pályák előtt. De ugyanakkor léteznek szakosítottabb vagy gyakorlatibb doktorátusok is: filológiai, történelmi, szertartástani és jogi doktorátus, nem számítva a katonák és a hivatali orvosok számára előírt vizsgákat. Előfordul, hogy a magániskolákban az oktatás, bár távolról sem mentes a klasszikusokon alapuló, értékes kultúrától, olykor különös szándékokról tanúskodik. Csianghszi (Csöcsiangtól nyugatra fekvő tartomány) lakói nagy kedvelői a pereskedésnek – írja egy szerző a XI. században. – Oly mértékben, hogy egy tisztességtelen csalafintaságokat tartalmazó könyvet használnak, amelyet az ügyvédi mesterkedések egyik híres szakembere írt. Ez a mű rágalmazó írásokkal kezdődik, és megtanít az ilyenek készítésére. Hazug vádaskodásokkal folytatódik, és olyan mesterkedésekkel végződik, amelyek bűntények elkövetésére ösztönzik az embereket, s ily módon lehetőség nyílik a megzsarolásukra. Ezt a könyvet – jegyzi meg a szerző – a falusi iskolákban még tanítják is[25] (bár lehetséges, hogy mindez csak egyszerű túlzás).

Annyi bizonyos, hogy az irodalom kevesebb helyet foglal el a lányok oktatásában, mint a fiúkéban, bár nincs mindig kizárva abból: írástudó és verseket író nők nem ismeretlenek. A Szung-kor egyik legnagyobb költője, Li Csing-csao (1081-1140) – nő volt. Csodás tehetséggel megáldott kislányok is akadnak, mint az a hétesztendős lányka, akit Vu Cö-tien császárnő (685-704) az udvarba rendelt, és parancsot adott neki; hogy rögtönözzön egy verset a fivéreitől való búcsúzásának témájára. Íme, a költemény:

Az elválás pavilonjánál a falevelek elröppennek,
A búcsúzás útján hirtelen fellegek kelnek.
Ó, milyen kár, hogy az emberek nem olyanok,
Mint az együtt utazó vadlibák.[26]

A lányokat azonban elsősorban fonni, szőni és hímezni tanítják. A kelmekészítés hagyományos női munka. A könnyű életre szánt lányok megtanulnak énekelni és különféle hangszereken játszani. A nők általában nem folytatnak mesterséget, kivéve a köznép asszonyait. Elsősorban gyakorlati oktatásban részesülnek, s ez kapcsolatban van állandó függőségükkel és a társadalomban elfoglalt alárendelt helyükkel.

 

JEGYZETEK

1. Tang Lu su ji, XXII. fejezet, 13, 11, 5, 7. cikkely.

2. Csi lo pien, Suo fu, XXVII, f.17 a-b és 21 a-b.

3. W. Eberhard, Chinese Festivals, 41. 1.

4. Jang ku man lu (XIII. sz.), Suo fu, XXIX. Vö. Csiang hszing ca lu, Suo fu, XLVII, f. 7 b skk.

5. Li Jüan-kang (XII. sz. vége), Hou tö lu, Suo fu, LXXI.

6. Vö. Szung huj jao, Hszing fa, II (Csin jüe), egy 1109. 5. hó 9-ről kelt jelentés a császárnak, amely, számos gyermekgyilkosságot említ Fucsienben.

7. J. J. Matignon, Superstition, Crime et Misere en Chine, Párizs 1902.

8. Kuj hszin ca cse, Hszü B, 49. r.

9. Szung si, XXIX, a sao-hszing kor 8. évének 5. hónapja.

10. MP, III, CXXXVIII. fej., 31. 1.

11. Cseng Jüan ju (Jüan-kor), Szui-csang ca lu, Suo fu, XLVII, f. 5 a-b. E szöveget kiadta Ku Jen-vu is a Ku-csung szuj piben (Haj-san hszien-kuan cung-su, II. B fej.) Ld. még S. Imahori, A Study of the Protective lnstitutions for Babies in the Sung Period = Hiroshima University Studies (Litterature Department), n° 8, 1955. okt.

12. Yule, Cathay and the Way Thither, IV, 116. 1., Ibn Batuta szövegének fordítása.

13. MLL, XX, 2, 307-308. 1.

14. Kuj hszin ca cse, Hou, 63. r.

15. MP, III, 89.1.

16. A fegyvertartást tiltja a Tang-dinasztia törvénykönyve XVI. fejezetének 20. cikkelye; e törvények többsége hatályban volt még a XIII. században is.

17. MP, IIl, 87. 1.

18. Kuj hszin ca cse, Csien, 10. r.

19. Szung si, CLVII, f. 20 b (csien-lung kori kiadás, 1739). Ennek az alsó fokú iskolának az épületei a Császári Iskola (cung hszüe) területén álltak.

20. Vö. Szung si, uo., f. 33 b-34 b, valamint MLL, XV, 1, 254-256. 1., ahol hosszú rész foglalkozik a főváros e nagy iskoláival.

21. MLL, uo.

22. Csing po ca cse, Suo fu, XXII.

23. L. Wieger, Textes historiques, III, 1951. 1.

24. E. Chavannes, L’instruction d’un futur empereur de Chine en 1193 = Mémoires concernant I’Asie orientale, I, 1913.

25. Meng csi pi tan, XXV, f. 8 b, Csin taj pi su kiadás.

26. Ji si csi ven, Suo fu, XXVI, f. 2 a.

Fordította: Gyáros Erzsébet