Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Firdúszi
SZIJAVUS
Radó
Antal fordítása
Kisfaludy-Társaság, Budapest, 1896
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Tartalom
Bevezetés
Szómagyarázat
Előhang
Szijavus anyjáról
Szijavus születése
Szijavus hazaérkezik Zabulból
Szijavus anyja meghal
Szudabé beleszeret Szijavusba
Szijavus elmegy Szudabéhoz
Szijavus másodszor is elmegy a nők lakába
Szijavus harmadszor is elmegy a nők lakába
Szudabé megcsalja Kavuszt
Szudabé varázslónővel tanakodik
Kavusz megvizsgálja a gyermekek ügyét
Szijavus keresztül megy a tűzön
Szijavus kegyelmet kér Szudabé számára
Kavusz értesül Afraziáb harcba indultáról
Szijavus harcba megy
Szijavus levele Kavuszhoz
Kejkavusz válasza Szijavushoz
Afraziáb álmot lát
Afraziáb a móbedekkel megfejteti álmát
Afraziáb tanácskozik a főurakkal
Gerzivez eljön Szijavushoz
Szijavus békét köt Afraziábbal
Szijavus Rusztemet Kavuszhoz küldi
Rusztem hírt visz Kavusznak
Kavusz haza küldi Rusztemet Szejesztánba
Kavusz felel Szijavusnak
Szijavus tanácskozik Báhrámmal és Zengéhvel
Zengeh Afraziábhoz érkezik
Afraziáb levele Szijavushoz
Szijavus átadja seregét Báhrámnak
Szijavus találkozik Afraziábbal
Szijavus kimutatja Afraziáb előtt erejét
Afraziáb
és Szijavus vadászni mennek
Pirán nőül adja Szijavushoz leányát
Pirán szól Szijavussal Ferengisz felől
Pirán szól Afraziábnak
Szijavus elveszi Ferengiszt
Afraziáb tartományt ad Szijavusnak
Szijavus felépíti Gangdizt
Szijavus Piránnal a jövőről beszél
Szijavus felépíti Szijavus-Gurdot
Pirán elmegy Szijavus-Gurdba
Afraziáb elküldi Gerzivezt Szijavushoz
Szijavusnak fia születik
Gerzivez megrágalmazza Szijavust Afraziáb előtt
Gerzivez ismét elmegy Szijavushoz
Szijavus levele Afraziábhoz
Afraziáb hadat indít Szijavus ellen
Szijavus álmot lát
Szijavus végső akaratát közli Ferengisszel
Szijavus Afraziáb keze közé jut
Ferengisz rimánkodik Afraziáb előtt
Szijavust megölik
Pirán megszabadítja Ferengiszt
Kejkozrú megszületik
Pirán átadja Kejkozrút a pásztoroknak
Pirán elviszi Kejkozrút Afraziábhoz
Kejkozrú bevonul Szijavusgurdba
A
világirodalom legnagyobb szellemei közül alig van tán egy is, kit a magyar olvasóközönség
oly kevéssé ismerne, mint a perzsa "Sahnámé" költőjét, Firdúszit.
Szilády Áron ugyan már a hatvanas években kezdett foglalkozni lefordításával,
de bármily örömmel fogadták illetékes bírák, köztük maga Arany János, a részéről
közzétett mutatványokat: munkáját, fájdalom, hamar abba hagyta és csak igen
kevés az, amit belőle közébocsátott. A "Sahnámé"-t alkotó kisebb eposzokból
ilyen formán eddig csak egyetlenegy van nyelvünkre lefordítva: a Rusztem és
Szohráb című, melyet Szilády egyik jeles tanítványa, Fiók Károly ültetett át
magyarra, érdemes művével dicséretet is aratva a Kisfaludy-Társaság 1882-diki
műfordítás-pályázatán.
Fiók azonban, épp úgy mint mestere, szükségesnek vélte hűnek maradni az eredeti
perzsa versmértékhez, a mutakaribhoz (Č ľ ľ˝Č
ľ ľ˝Č ľ ľ˝Č ľ),
mindamellett, hogy e forma a magyar nyelv szókincsének igen tetemes részét egyenesen
kizárja, és még a legügyesebb verselőt is kemény próbára teszi. Ezen kívül a
mutakarib nyelvünkön véghetetlenül monoton is, amennyiben afféle variációkra,
mint pl. a hexameter, alig ad alkalmat. Végül pedig e forma ránk nézve oly idegenszerű,
hogy azt hiszem, ily alakú fordításban Firdúszit sohasem lehetne a magyar közönséggel
megszerettetni. Már pedig a műfordításnak csak az lehet a célja, hogy valamely
idegen költőt valósággal átplántáljon nemzeti irodalmunk kertjébe, lehetőleg
kevés akadályt gördítve az elé, hogy azzal a mi közönségünk is megbarátkozzák.
Hiszen már Arany János is ezt mondta: "Mi nem vagyunk föltétlen hívei az
alakhű fordításnak, amely irodalmunkban mintegy az örök igazság tekintélyéig
emelkedett. Mi azt hisszük, hogy bizonyos körülmények közt a fordító eldobhatja
az eredeti mértéket, a költő szellemét inkább kifejezheti oly idomban, mely
nemzete nyelvén amazzal analog s mint megszokott nemzeti idom jobban behízelgi
magát." Ezért választottam a mutakaribbal analog nemzeti versidomunkat,
a magyar alexandrinust, mégpedig legbehízelgőbb formájában, négyes strófákra
oszolva. Ott azonban, hol az eredeti a négyes strófa megtartását lehetetlenné
tette, nem haboztam egy-egy kettős strófát is közbevetni, amint azt Homér-fordításában
Baksay Sándor is cselekszi.
Így tolmácsoltam a Sahnámé egyik legszebb részét, a Szijavus tragédiáját, melynek
megvan az az előnye is, hogy a Királyok Könyvé-nek elbeszélései közül talán
a legönállóbb, legkerekebb. Így, amint van, egymagában befejezett művészi egészet
alkot, mely alig néhány szónyi tájékoztatásra szorul, hogy minden ízében érthető
és teljesen élvezhető legyen. Mint Szász Károly írja, "megannyi felségesen
gondolt, remekül összealkotott s magas költőiséggel kivitt mozzanat" alkotja
e kis eposzt, mely ragyogó pompájában mutatja be a "paradicsomi" költő
csodás teremtő tehetségét, bemutatja elbeszélő hangjának művészi egyszerűségét,
minden emberi szenvedély festésében való remeklését, nyelvének minden báját
és erejét, filozófiájának mélységét. S amellett, ha szabad e kifejezéssel élnem,
minden oly modern benne, hogy eltekintve a színhely okozta árnyalatoktól, a
mai olvasó is oly zavartalan gyönyörűséggel olvashatja végig, mint ahogy olvasták
kilencszáz esztendővel ezelőtt, s igazat fog adni a költőnek, aki ezt zengi
magáról:
" Mi daltól lett újjá, sohasem vénhedik!"
Jelen fordítás a Vullers-féle leydeni szövegkiadás nyomán készült s legnagyobb részében híven ezt követi. Sok helyütt azonban hasznát vettem az e kiadásban följegyzett varia lectióknak is, s ezek közül leggyakrabban a párisi Mohl-féle kiadáséinak, melyet különben az akadémia könyvtára szíves volt hosszabb időre rendelkezésemre is bocsátani. Végre egy két helyen magam is megengedtem magamnak némi szöveg-igazítást, amire filológiai tudásom bizonyára nem, de némi esztétikai érzékem talán igenis feljogosíthatott. Ez igazítások jobbára csak egy-két, részemről interpoláltnak tartott verssor kihagyására szorítkoznak, amilyen különben az egész műben tán csak 10-12 volt. Hosszabb kihagyás csak egy van; szükségesnek véltem ugyanis kiküszöbölni az 1944-2044. párverseket, melyek az 1394-1480. párversekben leírt tornajáték motívumait feleslegesen ismétlik. Ezt német fordításában Schack is észrevette, de ő a korábbi fejezetet hagyta el, míg szerintem a tornajáték második és nem első leírása van interpolálva. Ezeken kívül, lehető hűséggel, párversről-párversre követem az eredeti perzsa szöveget.
Abul-Kászim Manszúr, melléknevén Firdúszi (a paradicsomi), a Sahnámé költője 940-ben született Kr. u. Perzsia Khoraszán nevű tartományában, Túsz városában. Apjától rámaradt kis birtokán gazdálkodva kezdett a költészettel foglalkozni. a korabeli khoraszáni szultánok buzgóan gyűjtötték a régi iráni mondákat és hagyományokat, s már egy Dakiki nevű költővel el is kezdették ez anyag verses feldolgozását is. E külső hatás indíthatta Firdúszit nagy műve tervezésére, melyben fel akarta ölelni az egész perzsa történelmet, kezdve a világ teremtésétől egész a Szaszanidák bukásáig. Hosszú előkészület és anyag-gyűjtés után 36 éves korában kapott munkájába; 22 évig Túszban dolgozott rajta, ettől fogva pedig, amikor Mahmud szultán megismerkedett a nagy epopéja néhány részletével, a ghaznai fejedelmi udvarban folytatta nagy alkotását még 13 évig. 1010 febr. 25-én, 71 éves korában fejezte be a Királyok Könyvé-nek 120 ezer verssorát, oly költői emléket emelve népe múltjának, aminővel a világ egyetlen nemzete sem dicsekedhetik. De a szultán, aki a mű minden párverséért egy arany tománt ígért, most Firdúszi irigyeinek hatása alatt csak 60,000 ezüst tománnal akarta megfizetni a munkát. A költő, felháborodva, nyomban elajándékozta ez összeget, és egy éles szatírát hagyva maga után, idegenbe bujdokolt. Csak néhány év múlva térhetett vissza Túszba, ahol 1020-ban, nyolcvan éves korában épp azon a napon halt meg, melyen a hibáját megbánó szultán végre elküldte neki munkája megígért díját, a 60,000 aranyat.
A
Sahnámé nem vethető egybe a mi nyugati eposzainkkal, melyek egyetlen egységes
cselekményt foglalnak versbe. Firdúszi népe egész történetét tette költői alakítás
tárgyává, azaz sorra vette az összes monda-ciklusokat. Így aztán munkája több
kisebb eposzra oszlik, melyek közt csak igen laza a kapcsolat.
Némi egységet mégis kölcsönöz a műnek az egészen átvonuló alapeszme: Íránnak
harca Túrán ellen. Hajdan ugyanis e két ország egy trón alatt volt. De Feridún
király felosztotta birodalmát három fia, Szelm, Túr és Ireds közt, az elsőnek
Rum és Kaver, a másodiknak Túrán, a legifjabbnak Írán földjét hagyva. A két
idősebb testvér igazságtalannak találja ez osztályt és Iredset megölik. De ennek
maradt egy fia, Minucsér, aki fölnevekedvén, szörnyű bosszút áll apjáért: Szelm
is, Túr is életével lakol. Minucsér 120 évig uralkodik; alatta születik a hős
Számnak híres fia, Zál, más néven Desztán, aki nemzi az egész iráni mondakör
legfőbb alakját, a Bajnok Rusztemet.
Minucsér két utóda igen rövid életet él, s az íráni trón megürül. Ez alkalmat
felhasználja az akkori túráni király, Afraziáb, hogy hadat indítson Írán ellen.
De ott van az ország szabadítója, Rusztem, ki előbb Feridún egyik utódját, a
Kejáni vérből származó Kejkobadot megteszi Írán királyává, aztán gyors háború
után megalázó békekötésre kényszeríti Afraziábot.
Kejkobad utódja Kejkavusz, a mi történetünk hősének apja. Hirtelen haragú, gyönge
lelkű fejedelem, aki sokszor dönti balga módon nagy veszélybe magát és nemzetét.
Meggondolatlan támadja meg Hamaverán királyát is, aki tőrbe csalja és börtönbe
veti. Ott is veszne, ha a király leánya, Szudabé meg nem mentené. Kejkavusz
nejévé teszi a gyönyörű leányt és boldog házasságban él vele számos esztendőig.
Itt kezdődik Szijavus története.
Ahrimán:
(ármány), a gonosz istensége.
Ardibihiszt: tavasz-hó.
Csin: Kína.
Desztán: Zál hős mellékneve.
Desztúr: Kavusz minisztere.
Dsemsid: régi iráni király.
Dív: gonosz szellem, manó.
Dsihún: az Oxus folyó.
Farazang: perzsa mérföld.
Huseng: régi iráni király.
Kahve zászlaja: a szent harci lobogó.
Kej: király.
Mejdán: piac, játékhely.
Móbed: pap, csillagjós.
Níl: az Indus vize.
Pehleván: levente.
Péri: tündér.
Pilten: elefánttestű, Rusztem mellékneve.
Reks: Rusztem lova
Rizván: a paradicsom őre.
Rum: a római birodalom ázsiai tartományai.
Szipehdár: hadvezér.
Sehriár: annyi mint sah, király.
Szeros: az ég angyala, ki isten parancsait hozza a földre.
Szohejl-csillag: a Canopus-csillag.
Tehemten: az erős testű, Rusztem mellékneve.
(A többi nevekre nézve l. az oldalakat)
"Jó
öreg lantosom, jersze megint, jersze,
Csendüljön ajkadon új regének verse!
Hogyha bölcsességgel párosítja a dalt,
Vidít az énekes aggot és fiatalt;
Földerül szavától, kit a baj ellepett,
Kinek elméjére bánat vont felleget,
Csitul, aki dőrén önmaga kínzója,
A bölcs feddő szava bármennyire ója.
Dalolj, mert ki látja, ami benne hiba?
Hiány nem leli kedvét lelke foltjaiba'?
Írj, hogy lássák ők is, minő az igazság!
S dalodat a bölcsek, hadd, hogy megvitassák!
S ha kedvükre hangzik dalod s örömükre
Folyód vize tiszta, mint a szemnek tükre!"
"Régi lesz, régi lesz az én történetem,
Ámde újjá teszi, meglehet, énekem.
E világi utam bármi soká tartson:
Mindig csak a daltul fog vidulni arcom.
Így legalább egykor marad tán valamim:
Pár szem gyümölcs lesz majd kertemnek gallyain.
Ötvennyolc esztendő görnyeszti már hátam,
Sok-sok furcsa dolgot, sok keservet láttam.
De éneklő kedvem, az még most se lohadt,
Tallózni a múltba most is ellátogat!
Egy móbedtül hallám: csak zengjed énekid:
Mi daltul lett újjá, sohasem vénhedik!
Te amíg lehellesz, folyton énekelgess
S legyen dalod okos, tisztasággal teljes!
Ha elmégy a földrül, rólad isten ítél:
Rosszra csábítál-e vagy jóra hevitél?
Gondolj rá: amint vetsz, úgy aratsz majd akkor,
Ki mit mond, olyat hall arrul az ajakról!
Ki gyöngéden szólt itt: durva szót ott se hall -
Légyen azért jámbor, légyen nemes a dal!
Menj hát s újra vigyázz, mit mond a krónikás,
Hallgassad, könyvébül mi öröm szól, mi gyász!"
S szólt a móbed: Egyszer Túsz dalia felkelt,
Alighogy a kakas köszönté a reggelt,
ő, meg Gív, meg Gúderz, s még egy néhány bátor,
Messzire távozék a sah udvarától.
Vadászva bejárni a dagúji rónát,
Elvitte mindenki vadász-ebét, sólymát;
S arra felé, merre a folyóvíz zúgott,
Vígan megüldöztek minden zeget-zúgot.
Töméntelen vad volt, mely ott porba essék,
Talán negyven napra gyűlt össze eleség.
Egy turáni ember építe lakást ott,
Kinek sátraitól a föld alig látszott.
Túrán szélin pedig, mintegy határ-jelül,
Arrafelé jó nagy, sűrű erdő terül.
Túsz vezért és Gívet a rengeteg vonta,
S ők, s néhány csatlósuk a sűrűbe ronta.
S ott az ősi fáknak hűvös árnyékiban
Egy ideig hajrá! vadászgattak vígan.
Egyszerre egy leány haladt velük szembe.
Megörült a két hős, hamar felé menve,
S látták: hogy a szűznek a földön párja nincs,
Csuda-szépségének semmi homálya nincs.
Termete cédrusfa, arca meg teli-hold:
Alig merték nézni, oly nagyon deli volt!
S jó Tusz megkérdezé: "Óh, bűvölet-keltő,
Miért lett honoddá ez a vadon erdő?"
És felelt a leány: "Megvert tegnap atyám,
S én, hogy meneküljek, sátraim' elhagyám.
Éjfél után jött meg, részegen támolygva,
S már messziről rám szólt, féktelen mámorba',
Majd kirántá kardját s káromkodott vadul,
Hogy levágja fejem s tőlem megszabadul!"
Majd kérik, mondja el származását nékik,
S azt is elbeszéli elejétül végig.
Ő Gerzivez-leány - ez volt a felelet -
Híres nemzetsége Feriduntól ered.
"S ez erdőbe, kérdék, hogy' jöttél ily bátran,
Útmutató nélkül, csak így, paripátlan'?"
"Volt lovam, felelt az, de ereje fogyott,
A nagy fáradságtul az úton lerogyott.
Volt egy pár ragyogó kösöntyűm is nékem,
Volt a hajamban is arany ékességem;
De a hegyen rám tört valamely lator-had,
Meg is kardlapoztak és meg is raboltak;
Minden porcikámban reszketve-remegve
Szaladtam előlük be a rengetegbe.
Tudom, mámorátul apám ha menekszik,
Hazulról cselédink utánam menesztik;
Tudom, majd velök jön az én édes anyám -
Beh nagyon sírna, ha máshol lenne tanyám!"
Mind a két pehleván szíve vére pezsgett,
Túsz csodálva nézte és vitázni kezdett:
"Én bukkantam reá - kiált Núder fia -
Lovamnak miatta kellett vágtatnia!"
Gív pedig: "Sereged ha nincs hátad mögött,
Az ebet karóhoz velem szembe' kötöd?
Ámde Túsz nem engedt: "Nem addig a', mondom!
Mert én már előtted álltam a porondon!"
"Ne mondd azt, hogy engem bárhol megelőzöl!
Én kezdtem e fák közt vadászni először!
Ím egy harcos, ki egy rablány miatt fillent -
Nem lehet az bajnok, ki megtehet ilyent!"
Mindegyre bőszebben ekképp foly e perük,
Mikor közbelépett egy kedves emberük:
"Jobb lesz, mond, e leányt vigyétek a sahhoz,
S amit ő mond, kiki tartsa magát ahhoz!"
Hűn meg is fogadták szavát a leventék,
Elmentek urukhoz s a pört béjelenték.
Ámde Kej-Kavusz sah, látva a deli lányt,
Szerelemre gyúladt ifju teste iránt.
És az igazságot e szavakkal osztá:
"Kurta fáradsággal jutottatok hozzá!
Pedig e gazella, e kis szívet-csaló,
Olyan zsákmány, amely csak királynak való.
No elmondhatjátok, vitézlő lovagok,
Hogy vadász-ebekkel - csillagot fogtatok!"
Most a lányhoz fordul s e szavakkal kéri:
"Mi fajbul származol, mondjad meg, te Péri!"
"Anyám révén nemes, de apai ágon
Afraziáb király rokona családom;
Nemzőjéül apám Gerzivezt tiszteli
Kinek sátraival mind e vidék teli!"
S a király: "Nos tehát, dicső származásod'
Szép arcod' s fürtjeid' csak le nem alázod!
Hisz tehozzád, édes, arany-szoba illő,
Házam legszebb helyét érdemli az ily nő!"
"Mihelyest láttalak - szólt a lány - legottan,
Te lettél, te lettél az én választottam!"
Most a két lovagot tíz szép arab ménnel,
Ellátta a király két nagy diadémmel,
A lányt meg asszonyi házába küldette,
S alig hogy odaért, trónusra ültette.
Arany s elefántcsont volt a trónus-széke,
Arany s türkiszkövek voltak haja éke,
Szobája pallóján sárgaszínű szőnyeg,
Se szeri, se száma rubint- s lazurkőnek.
Mennyi dísz, mennyi fény, szép, ninő a mennybolt -
S maga is egy rubint, mely még kézbe' nem volt.
És a hetek múltak, s fölváltván a telet
Visszaszállott megint a vidám kikelet.
S a bűvös-arcú a kilencedik hóban
Fiút szült, ki fénylett napnál ragyogóbban.
S jelenték a sahnak: "Fád gyümölcse megért -
Boldog-nyomu hölgyed megszülte gyermekét!
Olyan szép fiad lett, királyok királya,
Hogy felhőkig ér majd trónod glóriája!
Mint egy Péri úgy tűnt szemeink elébe,
Vagy mint Azerbidsán híres bálványképe!
Szépségét a világ csudálkozva hallja,
Senkise tud példát ily arcra, ily hajra!"
Kavusz az istennek forró hálát adott,
S Szijavusnak hívta a dicső magzatot.
Majd egy híres papot várába idéze,
S kérte nyájas szóval, hogy a jövőt nézze.
A híres csillag-jós, ki előre tudta,
Mi jó lesz és mi rossz? minek hogy' lesz útja?
Búsan födözte fel, ott fenn mi lakozék:
A fiúra zordul nézett a magas ég.
Látta, hogy a jó is neki gyötrelem lesz,
És imával fordult az irgalmas mennyhez,
Majd bement a sahhoz, s mely a fiút várja,
Elmondta, minő lesz az a földi pálya.
S megint szállt az idő. És eljött Tehemten,
S maga elé Kavusz beszólítá menten.
"Oh király - így szólott - addsza fiad hozzám!
Nevelődjék nálam az a kis oroszlán!
Aki ahhoz tudna, úgy sincs udvarodban -
Senkifia nálam nem nevelné jobban!"
Meghányta-vetette Kejkavusz mit tegyen,
S végre könnyű szívvel kimondta, hogy "legyen!"
Rábízta Rusztemre lelkét, szeme-fényét,
Szívének legkedvesb, nagyraszánt reményét,
S az Zábulba vitte, s amint leszálltak ott,
Rózsakert közepén rendelt neki lakot.
S megtanítá hogy' kell bánni ügyességgel
Nyíllal és hurokkal, kengyellel és fékkel,
Hogy kell viselkedni bor mellett s lakomán,
Sólyommal és ebbel járni a vad nyomán.
Hogy kell törvényt látni? beszédet mondani?
Hadseregnek élén veszélybe rontani?
Ami csak erény van, mindent belé oltott
S fáradalma törzse dús gyümölcsöt hordott.
Olyan lett Szijavus esze, bátorsága,
Hogy párja nem akadt hetedhét országba!
Midőn akkora lett, hogy oroszlánt űzve,
Haza bírta vinni, kötelére fűzve:
Ígyen szólt Rusztemhez: "Tudod, mire vágyom?
Édes apám látni, ez a kívánságom!
Örök bajba'-gondba rég vesződöl vélem,
Hogy a sahok minden erényit elérjem:
Tán ideje volna, hogy az apám lássa
Mire vittem? milyen Rusztem tanítása?"
Rusztem meg is tette, amiért az esdett,
Hamar mindenfelé hírnököt menesztett;
S ami neki nem volt, a gyorslábú szolgák
Az egész világbul mindazt össze hordák:
Aranyat, ezüstöt, sok-sok drágakövet,
Pecsétgyűrűt, szablyát, koronát és övet,
Paripát délceget, szőnyeget is drágát,
Cifra köntösöknek tenger sokaságát.
Így indul az ifjú a nagy hadverőtül,
S amerre megy, a nép álmélkodva csődül.
Jött Rusztem is, büszkén nézve az ifjúra -
Tudta, hogyha nem megy, megneheztel ura.
Útjokban ünnepel minden falu, város,
Hódolva gyűl a nép a levente-párhoz;
Aranyport meg ámbrát vegyítgetnek mindig,
S ujjongó örömmel a fejükre hintik.
Tele volt a világ vidám rivalgással,
Virággal volt ékes minden tető s ház-fal;
A két ló sörénye vidáman lebegett
S pézsmától, ámbrátul, szinbortul csepegett.
Pengett az ezüstpénz a nyolc patkó alatt,
Iránban szomorú egy lélek se maradt.
Kejkavusz várába hogy eljött a híre,
Hogy immár a két hős nem lehet messzire,
Szólt a sah: Gív és Túsz menjetek elébük,
Csengő és trombita üdvözölje népünk.
Váró- s érkező-had végre összekerül,
S eggyé olvad. Rusztem s deli Túsz megy elül,
Lassú lépésekkel s méltósággal járva,
A királyi sarjat így viszik a várba.
Íme odaérnek, tárják a kapukat,
Öröm-rivalgással ezren nyitnak utat;
Keblükre tett kézzel bámulják a serget,
Míg a füstölőkbül édes illat terjed.
A tér minden sarkán háromszáz szolga áll,
Középütt Szijavus karcsún, mint pálmaszál,
Elébe gyöngyöket s aranyat hintenek,
Ifjú arcaira áldva tekintenek.
Végre most Szijavus apja elé kerül,
Rubint-koronával aki ott van elül;
Alázattal megáll, hódolva lehajlik,
Földre néz, s ajkárul áldó ige hallik.
Kejkavusz királynak repesett a lelke,
Fölkelt és magzatát kebléhez ölelte.
Majd Rusztemhez fordult, köszönté a nagyot,
E aztán Szijavusnak türkisz-trónt adatott.
Nézte csodálattal, azután rebegve
Hálaadó fohászt küldött az egekbe;
Sejtette, hogy ettől sok hőstett fog telni,
Erről sok szó kelni, sok dal énekelni.
Oly ifjú - gondolta - s esze már oly csudás:
Hinnéd, hogy fejében vert sátrat a tudás!
S ujra áldá istent, ujra fohászt monda,
S arcait egész a föld porába nyomta.
"Úristen, így szólott, aki eget mozgatsz,
Embernek tudást és szeretetet oszthatsz,
Kitől minden jóság, minden szépség fakad:
Kegyelmed' fiamtól soha meg ne tagadd!"
S mostan jő az udvar sok vitézlő nagyja,
Kiki ajándékát Szijavusnak adja,
S nem fogy a csudájuk a deli bajnokon
S vidáman távoznak, áldással ajkokon.
Majd hercegit a sah ujra beidézi,
S legszebb köntösükben jönnek el vitézi.
Vára termeibe, fényes kertjeibe,
Vidáman özönlik töménytelen híve.
Minden zegben-zugban mulató riadal -
Csak úgy folyik a bor, csak úgy ujjong a dal!
Egész álló hétig folyt a muzsikálás,
Nyolcad napra végül megnyílott a tárház,
S hozták Szijavusnak a drága öveket,
Pecsétgyűrűt, trónust, hercegi föveget.
Volt khadangfa-nyereg, köntös, harcba való,
Dénárok halomban, dirhem meg ezerszám,
Szőnyeg és drágakő, tenger hadi szerszám.
Mindent kapott az nap, koronát kivéve,
Mert még koronához kevés volt az éve:
még apja biztatá, hogy a jószágából
Többet is remélhet az ő jóságától!
Hét évig a király kipróbálta fiát
S lelkének semmiben nem találta híját.
A nyolcadik évben adott neki végül
Koronát s nyakláncot s arany övet ékül.
Íratott királyi adomány-levelet,
Melybül ami törvény, semmit ki nem feledt,
S amelyben Kohisztánt fiának odadta,
S mint a trónra méltót, királynak fogadta.
Miután Kejkavusz mindezt elrendelte,
Szijavus anyjának tovaszállott lelke.
Mint egy dív, rohant ki a herceg lakából,
Egetverő jajjal, kikelve magából.
Tépdeste ruháit kegyetlen körömmel,
Telehinté fejét fekete görönggyel,
Elborult a lelke ádáz keservében,
Édes-magát kínzá ezerféleképpen.
Könnyét éjjel-nappal szakadatlan ejté,
Ajka a mosolygást végképp elfelejté.
Egy hónapja múlt már, hogy kínja támada,
S még percre se könnyült keserves bánata.
Mihelyt gyötrödelme gyászos hírét hallják,
Hozzája sietnek a legkülönb dalják:
Túsz lovag, Feribursz, Guderz is, meg Gív is,
És még sok-sok herceg, bátor is meg hív is.
De hogy az vigaszt hall a sok hadverőtől,
Szívébül a nagy kín még inkább előtör,
Még tágabbra nyílik keserve kapuja,
Nagy lelke siralmát elől kezdi újra.
Hogy a sugár cédrus ilyen gyászba borult,
Jó Guderz vitéznek szíve is elszorult -
Ő is sírt. De aztán így szólott: "Hercegem,
Ne beszélj már búdról - óh fogadj szót nekem!
Halál fogára jut minden anya-szülte,
E végzetet senki még el nem kerülte.
Tudom, hogy szeretted igen-nagyon, de ládd -
Ő boldog helyen van, ne sirassad tehát!"
Ilyen bölcs igékkel újra föl-emelé
S nagysokára ismét lelket adott belé.
Ismét szállt az idő; s Irán sehriárja
Örvendezve nézett serdülő fiára.
Egyszer, hogy Szijavus ott ült apja előtt,
Szudabé véletlen s váratlanul bejött.
S látva, Kej-Kavusszal fia is hogy ott van,
Zavart lett és szíve megdöbbent legottan:
Olyanná lőn arca, mint a bíbor szőnyeg,
Mint az üveg, melyet láng elébe tőnek.
S elküldött valakit Szijavushoz, mondva:
"Menj el édes szolgám, keressed föl nyomba',
Súgd meg neki titkon: arra kívánkoznám,
Asszonyi lakomba ha benézne hozzám!"
El is ment a hírnök, el is végzé dolgát;
Ám a nemes ifjú így feddé a szolgát:
"Nem vagyok én - ne híjj! - nők lakába való,
"Nem vagyok én - ne híjj! - ármányszövő csaló!"
Elindult Szudabé másnap virradóra,
S Irán királyához ilyenképpen szóla:
"Nép ura! nem ösmer sem a hold, sem a nap
Fejdelmet, ki nálad dúsabb, hatalmasabb!
Nincs a kerek földön fiadnak se párja -
Hát engedd: a világ kedvére csodálja!
Hadd lássák lakukban apja feleségi,
Szeretted húgai örvendjenek néki!
Asszonyidhoz jönni, mondd, hogy bátran merhet -
Mondd, hogy legyen sokszor testvérei mellett!
Mind ki fátyolt visel, epedez utána,
Könnyben ázó szemmel mind csak őt kívánja!
Jőjjön el, oh jőjjön s tisztelve köszöntjük,
Gazdag ajándékink lába elé öntjük!"
S mond a király: "Ajkad szép szavakat ejtett,
Szivedbe' száz anya szeretetét rejted!"
S fiához: "Elnyomni sohasem lehetett
A vér szavát - úgymond - és a szeretetet.
Olyannak teremte a mindenek atyja,
Hogy megszeret bárki, ha orcád láthatja.
Tiszta törzsbül lettél; anya nem szoptatott
Nálad tisztább vérű, nemesebb magzatot.
De nézd, ha az olyan, kivel egy a véred,
Csakis messziről lát: rokonnak se vélhet!
Van sok húgod nőim függönyös termében,
S köztük Szudabé, ki szeret anyádképpen.
Menj oda, hol fátylas hölgyeim pihennek:
Hadd kérjék fejedre áldásit a mennynek!"
Szijavus meghallva, mit kér apja tőle,
Zavart tekintettel néz a beszélőre.
De meghányva-vetve a király hagyását,
Szíve aggodalma mégis csak alászállt.
Azt véli, hogy a sah csak próbára tette:
Meg akarja tudni, mi lesz feleletje?
Mert az símaszavú, okos, éles-szemű,
Ámde ravasz úr volt s gyanakvó szellemű.
Szijavus hát mostan magában így beszél:
"Szudabé felől fúj - jól tudom én - e szél.
Az asszonyok közé ha én most bemennék,
Tudom, Szudabétól nyugton sose lennék!"
Azért hát így felel: "Óh én dicső apám,
Hatalmam, koronám, trónom tőled kapám;
Tudom, hogy onnantól, ahol a nap felkel,
Elárasztni földünk fénnyel és meleggel:
Nincsen fejedelem, ki hozzád fogható,
Nincs oly okos, kegyes, oly nagy, annyira jó!
Ám nekem móbedek, bölcsek kellenének,
Világ folyásába béavatott vének;
Nekem lándsa való, buzogány meg íjjak,
Elleniddel szemben mikkel majdan víjjak;
Fényes trónod körül, a te udvarodban,
Lakomán, bor mellett - az én helyem ott van.
Mire fog tanítni engem e sok asszony?
Bölcsességre utat talán nő mutasson?
Mégis, ha királyom ezt rendeli nékem,
Szavát megfogadnom szent kötelességem!"
"Oh fiam, légy boldog!" - ígyen felelt apja -
"Légyen a bölcsesség tetteid alapja!
Kevés ily okos szót hallottam, keveset -
Ezentúl is mindig ekképp nőjön eszed!
Ne tűnődj, ne töprengj, ne gondolj te rosszat,
Légy vidám és űzd el, ami bút okozhat!
Menj e gyermekekhez - csak egyszer kívánom
Menj, hadd örvendjenek ifjú daliámon!"
S amaz szólt: "Már holnap megyek, fejedelmem;
Királyi szavadnak hogy' szegülnék ellen?
Itt állok előtted, hódolatra készen,
Testestül-lelkestül a tied egészen.
Elmegyek, miképpen ajkad parancsolta -
Világbíró sah vagy, én pedig csak szolga!"
Élt ottan egy ember, úgy hítták hogy Hirbed.
Ármányos volt, ravasz, gonoszlelkű s hírhedt.
A hölgyek lakában ez egyre ki-bejárt,
Őrizve a háznak mindegyik ajtaját.
E férfihoz így szólt Irán legnagyobbja:
"Holnap, mihelyt a nap földünk beragyogja,
l kell nagy-titokban Szijavushoz menned,
S amit tőled kíván, nyomba' meg kell tenned.
Rendeld el, hogy nőmnél sok ajándék várja,
Sok-sok drága ékszer, pézsma-illat árja.
Testvérei pedig s a szolgálók népe
Sáfrányt és gyöngyöket hintsenek elébe."
S mihelyt a nap arca ott fénylik a hegyen,
Már íme Szijavus apja elé megyen,
S köszönti, sok áldást kívánva fejére.
Aztán négyszemközött szólott a sah véle.
Mikor meg végeztek, Hirbed állott elő
S néhány szót ennek is mondott a hadverő.
Aztán így szólt: "Fiam, ez vezérli utad;
Örvendj a sok újnak, mit ma néked mutat!"
Ezzel fia s Hirbed megindultak sebten,
Gondoktul szabadon, vígan mind a ketten.
Ám midőn a függönyt Hirbed félrevonta,
Szijavus lelkére balsejtelem ronta...
Elébe tódultak a nők mindahányan,
Ünneplő köntösben, mosolygva vidáman.
Egész fényes házuk végig, mindenfele,
Arannyal, sáfránnyal, pézsmával volt tele.
Ahol ment, ezüstpénz pengett lába alatt,
Rubint, smaragd hullott, amerre csak haladt.
Kína szőnyegitől hűvösek a termek,
Szanaszét a pallón gyöngyszemek hevernek.
Bor meg zeneszerszám, sok dalnok is volt ott,
Aki a homlokán diadémet hordott;
Mint a paradicsom, olyan volt az a ház,
Csupa bájos asszony, csupa fény, ragyogás.
Szijavus bemenve az óriás terembe,
Látta, arany trónus ragyog vele szembe,
Kirakva mindvégig nagy türkisz-kövekkel,
Bevonva mindvégig szép brokát-szövettel.
Szudabé ült azon, a hold-arculatú,
A viruló-színű, édenkert-illatú,
Fényre a Szoheil-csillaghoz hasonló,
Gyűrűdzik a haja, a vállára omló;
A nagy koronától, mely dísze fejének,
Illatos szálai le sarkáig érnek.
Előtte a szolgák, fejük földre szegve,
S aranyos sarukat tartván a kezökbe'.
Hogy ott állt Szijavus a függönyök előtt,
Szudabé a trónról gyorsan elébe jött.
Hozzáment, ajakát köszöntésre nyitva,
Jó Szijavust hosszan keblére szorítva.
Csókot nyom arcára, csókot a szemére,
Gyönyörködve nézi, mily deli személye
S magasztalva istent ezerféleképpen,
Szóla: "Áldom nappal s éjnek idejében,
Mert ily ifjut, min te, senkinek sem ada,
Egy királynak sincsen ilyen szép magzata!"
Szijavus jól látta, e nő miként szeret,
S hogy az a gyöngédség rossz forrásbul ered...
Hol húgai álltak, oda fordula hát,
Mert Szudabé mellett rosszul érzé magát.
Húgai fennhangon áldották, dicsérték,
Aranytól csillogó trónushoz kísérték.
Ott is maradt soká az ifjú dalia;
Végre visszaindult apja csarnokiba.
Ám a nők közt soká róla folyt a beszéd,
Magasztalták arcát, csodálták az eszét.
"Vélnéd, nem is ember - így szóltak felőle -
Bölcsessége fényt vet a nála levőre!"
Szijavus apjához e szókkal sietett:
"Voltam női lakod függönyei megett.
Tiéd minden, ami szép van a világon,
Nem kérheted, isten hogy még jobban áldjon.
Dsemsid-, Feridunnál dicsőbb vagy te magad,
S Husengnél is - olyan a te kincsed s hadad!"
Ezen a sah szíve nagy örömre gerjedt,
Házát feldíszíté, mint tavaszi kertet;
Hozat bort; a flótás, a citerás eljő,
S lelkök minden gondja tovaszáll mint felhő.
Hogy a nap hanyatlott s leszállt az éjszaka,
Kejkavuszt fogadá az asszonyok laka.
Szudabéhoz fordult s ím ezt kérdé tőle:
"El ne titkold, kérlek, mit gondolsz felőle?
Vaj' bölcsnek véled-e uradnak gyermekét?
Bíráld meg arcait, szavát és termetét!
Meg vagy elégedve? Tartod valamire?
Most, hogy láttad, mondsza: rosszabb, mint a híre?"
S amaz így válaszolt: "Sem a hold, sem a nap
Nem látott még királyt, ki nálad gazdagabb.
Ami tiszta való, bátran kikiáltom:
Nincs fiadnak mása széles e világon!"
S az szólt: "Csak míg nem lesz embernyi emberré,
Valamely gonosznak szeme meg ne verné!"
S mond Szudabé: "Hogyha helyeselnéd szavam,
Te is azt gondolnád, amit hiszek magam:
Feleségül néki egy rokonát szánnád,
Nem pedig valamely főnemesed lányát.
Csak így fog születni olyan dicső fia,
Ki miatt apjának nem kell pirulnia.
Vagynak leányaim - adjunk egyet néki;
Ők tiszta törzsednek tiszta sarjadéki.
Hadd légyen hitvese Kei-Aris fajta,
Vagy Kej-Pesin-leány, - mind kapnának rajta!"
S válaszolt a király. "Ez vágyam nékem is,
Ezt javallja hírem, ezt dicsőségem is!"
Szijavus oszt' reggel apja elé álla,
Ég áldását kérve trónra, koronára.
Emez, hogy fiával négyszem között legyen,
Inte, hogy távozzék mind, ki csak idegen.
Aztán így szólt: "Attól, aki úr e földön,
Csak egy boldogságot, csakis ezt könyörgöm:
A te híred neved el ne muljék veled,
Legyen majd sehriár, ki magvadbul ered,
Kinek látásától a szíved fölvidul,
Miként az én szívem ajkad szavaitul!
Csillagokból láttam, e földön mi vár rád,
Móbedek belőlük kiolvasták pályád;
Azok jövendölték: oly fiad lesz néked,
Aki e világon fönntartja emléked.
Menj és válassz tehát nemes nőt számodra,
Menj és tekints hát a Kej-Pesin lányokra,
Kej-Arisnál szintén sok szép leány akad:
Nézz te szét mindenütt s határozd el magad!"
Szijavus így felelt: "Hű cselédet látsz itt,
Ki főhajtva hallja urának tanácsit.
Akit te választasz, én is azt áhítom -
Világbíró király, úr vagy szolgáidon!
De csak Szudabéval szándokod ne sejtesd,
Azon volna, tudom, terved' hogy elejthesd.
Mást akar - mutatta mindegyik szavában...
Termeibe többé be nem teszem lábam!"
A király e szókra derülten mosolygott,
Nem sejtvén a veszélyt, melyben üdve forgott:
"Téged illet csupán, megválasztni nődet,
Se Szudabé, se más nem lesz gát előtted!
Sőt Szudabé eléd gyöngéd szókkal járul,
Ő fog gondoskodni lelked nyugalmárul!"
Vidítá Szijavust ez igéknek súlya,
Titkolt gyanújától már-már szabadula.
S kezdte dicsőítni a világ királyát,
Földig lehajolva, mondott neki hálát.
Ám eszébe jutván Szudabé mi fondor,
Szíve meg-megreszket, hogyha rája gondol.
Érzi: apja szavát e nő sugallhatta,
S lelke összeborzadt arr' a gondolatra...
Szijavus másodszor is elmegy a nők lakába
Újra elszáll az éj, újra egyet kerül
A menny boltozatja a sötét föld körül.
Vígan ül Szudabé cifra trónus-székén,
Rubintok ragyogván aranyos fej-ékén.
Lányaival köntöst szebbnél szebbet öltet,
Aztán minden leányt arany székre ültet;
Rabnőit is sorba felállítja oda -
Hinnéd, hogy éden ez, nem földi palota!
S most Hirbedhez így szól a holdképű asszony:
"Menj el Szijavushoz, s mondd, hogy ne várasson,
Mondd, keresd fel nyomban a női termeket,
Hadd lássa Szudabé arcaid', termeted'!"
El is szaladt Hirbed az ifjú sah elé,
S elmondta, mit izen, ki szerelmes belé.
Szijavus ezt hallván, lelke béborula,
S felsóhajta: segíts, óh világnak ura!
Keresett kifogást, de nem ment semmire -
Zavartan, támolygva el kelle mennie.
Ott lelte Szudabét a terem fő-helyén,
Aranyos trónusán, diadémmel fején.
Az leszállt a trónrul, s elébe ment vígan,
S tündökölt az ékszer haja szálaiban.
Trónjára ültette s maga a földre ült,
Keresztbe font karral eléje települt.
S mutatta lányait: nézzen reá mindre
- Gyöngyszemekre, miket kéz még nem érinte -
S aztán szólott hozzá: "Látod magad előtt
E sok ifjú szűzet, diadém-viselőt.
Gyönyörűbb faj nincsen Tárászba' se, tudom;
Csupa báj, szemérem ömlik el arcukon.
Nézd csak a növésük, nézzed arcvonásik,
S mondd meg: legdelibbnek néked melyik látszik?"
Szijavus perc alatt végignézte mindet,
Ámde reá vissza egyik se tekintett.
Hamar összesúgott halkan valamennyi:
"Nem illik őt néznünk - jobb lesz tovamenni!"
Vissza is húzódtak sietve lakukba:
"Vaj' ki lesz a boldog?" tűnődtek magukba'.
Szudabé pediglen ily szavakat ejtett:
"Miért hogy előttem gondolatid rejted?
Nem mondod meg, szíved hogy melyiket kéri -
Te ki olyan szép vagy, mint valamely Péri!
Mind, ki, bár messziről látja deliséged:
Érted eszét veszti, s téged áhít, téged!
Nézd hát bölcsen végig e szép arcúakat,
S melyiket kívánod, határozd el magad!"
Szijavus zavart lett se nem válaszolt soká,
De tiszta szívében ím ezt hánytorgatá:
"Hajh, tudom nagyon jól, megsiratnám mindég,
Hogyha asszony-társat ellenségtül vinnék.
Nékem arról sokszor sok bölcs ember beszélt:
Hogy Hamaveránban mi baj lett ilyesért!
Királya fajunkra mily átkot idéze,
Hogy' elpusztult Irán nem egy jó vitéze!
E ravasz Szudabé nem hiába lánya -
Ő is egész nemünk romlását kívánja!"
Miglen Szijavusnak így aggódott lelke,
A Péri-orcájú fátylát fölemelte.
S ily szavakat monda: "Ha egyszerre látod
Trónjukon a napot és a holdvilágot:
Csoda-e ha kebled hold-sugarat megvet,
S hogy a napot öleld, csak arra van kedved?
Ha ki engem meglát elefántcsont-széken,
Meglátja türkizes, rubintos fej-ékem':
Csoda-e, a holdat ha meg se nézheti,
Engem vél csak szépnek, én kellek csak neki?
Ajánlok hát frigyet. Ha azt elfogadnád,
Ha lelkemnek szomját híven oltogatnád:
Lányaim egyikét odaadnám néked,
S inkább rabnőd volna, mint a feleséged.
Nosza esküdj tehát erős esküvéssel,
Hogy attól, mit kérek, semmibe' se térsz el:
Ha majd egykor a sah e világrul elmén,
Helyébe, Szijavus, te fogsz állni mellém.
Bajom hogy ne essék, elém tartod vérted',
Úgy fogsz majd szeretni, mint tulajdon élted'.
Ezér' én előtted úgy állnék mint rablány,
Testestül-lelkestül magam neked adnám,
Mindenbe', mit akarsz, kedvedbe' kén' járnom,
S holtomig kellene viselnem e jármom'!"
S ezzel átölelé, csókokkal borítván -
Szemérmet és erényt buja lelke mit bán?
Szegény Szijavusnak arca lángba borult,
Szeme pilláira véres könnyű tolult.
S ekképp szólt magában: "Óvj meg a dívektől,
Kejvan-csillag ura! s pokoli művöktől!
Megcsaljam apámat? Ilyen árulásra
Ahrimánnak legyek szövetséges társa?!
Mégis vágyó szavát ha hidegen veszem,
Tudom, dühe lángja rettenetes leszen,
Vesztésemre tudom, gonosz csapdát állít,
S édesapám néki elhisz majd akármit.
Jobb lesz tán, ha meleg, szép szókkal felelek,
Édeskés beszéddel, mely neki hízeleg!"
Ezér' hát ígyen szólt: "Nincs tehozzád illő,
Kerek e világon sehol sincsen ily nő!
Bájadhoz fogható nincsen más, csak a hold,
Csak a király méltó, hogy te átalkarold!
Oh elég, elég, ha hozzám adod lányod -
Még egy nőre, terád, hogy' tarthatnék számot?
Maradj meg e mellett, s apámmal is szólj majd:
Kedvére vagyon-e, amit szíved óhajt?
Kész vagyok gyermeked' feleségül kérni,
Kész vagyok, hitemre azt is megígérni,
Hogy míg itten látom ezen a világon,
Más nőre, kívüle, addig sose vágyom!
Arról is beszéltél, hogy az arcom deli,
S mutattad, hogy szíved szerelemmel teli.
Oh nő, kinek bája legszebb fényben ragyog:
Istennek kegyelme, hogy én ilyen vagyok.
Ám te érzelmeid' senki elé ne vidd,
Én sem árulom el, téged mi vágy hevít.
Oh te, király neje, asszonyink elseje:
Anyámnak tekintlek, oh hercegnők feje!"
Ezt mondja Szijavus; hamar el is indul,
S amaz tovább szenved a szerelmi kíntól.
Másnap a sah bément a női terembe;
Szudabé meglátta és elébe menve,
Fia felül néki víg hírekkel szolgált,
S ekképp beszélte el Szijavusnak dolgát:
"Eljött s látott mindent, ami csak van e helytt,
Sok barna leányzóm mind elé seregelt.
Annyi szép nő volt itt, annyi deli forma,
Mintha a hold bája ide áradt volna;
De a többi szűzet nem vette semmibe,
Csak a lányom nézte, ahhoz vonta szíve!"
Kej-Kavusz homlokán vidám öröm látszott,
Képén, mint holdsugár, derült mosoly játszott.
Majd drága-köveket, szép arany öveket,
Hozat kincstárából dús arany szövetet,
Karperecet, násfát, gyűrűt, drága kendőt,
Trónust, hosszú láncot, hatalmat jelentőt.
Mindezt összehordták s aki oda mene,
A sok ragyogástól káprázott a szeme.
Kej-Kavusz meg így szólt: "Mind e drágasággal
Fiam parancsoljon, s te add neki átal.
S mondjad neki azt is: kicsiny ez ajándék,
Neki édesapja kétszáz-ennyit szán még!"
Szudabé csak nézi, csak ámul e pompán,
Gonosz ő szívében e szavakat mondván:
"Ha hogy meg nem tenné, amit követeltem,
Érzem, e Szijavus összezúzná lelkem'.
Próbálok hát mindent, szépet avagy rútat,
Taposok egyaránt nyílt és rejtek utat:
S hogyha szándokátul nem térítem el őt:
Be fogom vádolni király és nép előtt!"
Szijavus harmadszor is elmegy a nők lakába
Ül Szudabé trónján, gyönyörű függővel,
Fején a korona, sok-sok drágakővel.
Hivatja Szijavust, s alig hogy ez belép:
Megint arról beszél, amiről az elébb.
"Neked apád, úgymond, annyi kincset ad ma,
Amennyit más király egy sem ajánlhatna.
Annyiféle s oly sok az, amit ide tett,
Hogy kétszáz teve kell, majd ha elviteted.
Mondtam, neked szánom hajadon leányom,
De óh csüggjön szemed arcom- s koronámon,
S mondd meg: mért gyűlölöd az én nagy szerelmem?
Testem és ajakam mér' van kedved ellen?
Mióta láttalak, halva vagyok, drágám,
Egyre sírok szívem boldogtalanságán.
Nem látom a napot bánatom ködétül,
Mind az egész világ nekem elsötétül!
Óh én Szijavusom, hét éve szeretlek,
Könnyeim utánad hét éve peregnek:
Vidíts föl csak egyszer! Add nekem, oh add hát
Ifjú éveidnek egyetlenegy napját!
Kapsz tőlem kösöntyűt, kapsz drága fejéket,
Többet, mint amennyit a király ad néked.
De tudd meg, Szijavus, ha nem értsz a szóbul,
Beteg szívem tőled hogyha meg nem gyógyul:
Apádnak országa nem marad soha rád,
Nem látod a napnak, a holdnak sugarát!"
S az felelt: "Hűségem hát szélnek eresszem,
Csakhogy, amit kínálsz, mindazt megszerezzem?
Vajon hát, apámat elárulni tudva,
Erényt, bölcsességet, dobjak-e a sutba?
A sah neje ha vagy, ha a trón napja vagy:
Meg mered kisértni, hogy ily bűnbe ragadj?"
Így beszélt, fölkelve, nagy haraggal telve,
Ám az kézen fogta, e szókkal felelve:
"Én titkaim bátran mind elibéd tártam,
De te rossz szándékid elrejtéd hálátlan'!
Oda akarsz vetni, te őrült, prédának,
Ki akarsz kiáltni könnyelmű cédának!"
Kezei, ruháit tépik ahol érik,
Körmeivel arcát felkarmolja vérig;
Lármáz, sikoltozik - majd leszakad a ház,
Kihat az útra is a szörnyű jajgatás;
Az egész palota siralommal tele,
A föltámadásnak mintha vón' éjjele...
A zsivaj Kavusznak szintén fülébe jut,
S királyi trónjáról nagy sietve lefut,
Aranyos trónjáról szívemésztő gondba'
Egyenest a hölgyek termeibe rontva.
S meglátja Szudabét összekarmolt képpel,
S mind a házat tele síró-rívó néppel.
Ki volt itt? mi volt itt? rémüldözve nyomoz,
De senki sem tudja, mit tőn az a gonosz.
Végre az odajön, rettenetes jajjal,
Keserűn zokogva, szertezilált hajjal.
S ígyen szól: "Szijavus betört ide durván,
Erőszakos módon karjaimhoz nyulván.
S ekként fogadkozott: "Tiéd a szerelmem,
Szép asszony, oh mondd csak, miér' állasz ellen?
Tovább nem titkolom - kell hogy ma kimondjam!
Soha más asszonyért nem epedt még szomjam!"
S pézsmás fürtjeimnek leszaggatta ékét,
Szaggatta testemnek drága öltözékét!"
E szókra Kavuszban nagy döbbenés fakad;
Sokféle kérdéssel kikérdez sokakat;
S aztán ígyen töpreng: "Ha, mit mond, igazság,
Ámítón fiamat ha nem rágalmazzák:
Fejét kell vesztetnem, ki kell végeztetnem,
Bűnre való kedvét így kell fékeztetnem!"
Nem véled-e, oh bölcs, hallva ezek sorát:
Regém csöndes habja vérpatakba foly át?
S mert a házbeliek semmit se vallottak
- Szolgák és ravaszok, hát mit se hallottak -:
Mind elküldte a sah, aztán színe elé
Csupán csak Szijavust, Szudabét rendelé.
Majd ily mérsékletes, bölcs szavakat ejtett:
"Titkodat előttem, fiam, minek rejted?
Létre nem te hoztad mindezt a sok rosszat:
Csupán dőreségem', csupán azt okozzad!
Mért küldtelek hozzá? Ez borított gyászba,
Te pedig ezért vagy így megbabonázva!
Mondd el az igazat nyílt homlokkal, fiam,
Tárjad elém rendre, a dologba' mi van?"
Rendre most Szijavus mindent közölt véle:
Hova vitte nejét őrült szenvedélye;
Eléadta sorba, hogy közöttük mi folyt,
Az a titkos eskü, amit kívánt, mi volt?
De amaz szól: "Ne hidd e sok hazugságot!
Minden hölgyem közül ő csak énrám vágyott.
Elmondtam, mik lesznek a sah ajándéki,
Titokban és nyíltan mit fogsz adni néki:
El, hogy a te lányod feleségül nyerné,
Trónt, koronát, ékszert, kincset kapna mellé.
S mondtam, hogy tőlem is néz rá ugyanannyi,
Mindenem lányomnak, annak fogom adni!
De ő azt felelte: "Mit nekem kincs-özön?
A te leányodhoz nincs egy szikra közöm!
Nékem csak te kellesz ezen a világon:
Minden kincsek közül csupán terád vágyom!"
És hogy amit kívánt, kényszerítsen arra,
Dühvel megragadott kőnél erősb karja,
S mikor ellenálltam, felkörmölte képem',
Szaggatta fürteim rettenetesképpen.
Tetőled, aki a földet igazgatod,
Méhemben épp mostan hordok egy magzatot,
S ő majdnem eloltá ezt az ifjú éltet -
Óh, a világ nekem azóta sötét lett!"
Szólt a sah magában: "Mind a kettő vádol -
El hogy' igazodjam kettejök szavából?
Hajh, a hamarkodás bal-útra terelne -
Ha a szív háborog, nem higgadt az elme.
Megvizsgálok mindent; csak úgy ítélkezem,
Ha már lelkem ismét nyugodalmas leszen,
látom, hogy jó sorsra ki méltó, ki rosszra,
Ki arra, hogy karom sújtva ostorozza?"
S megtudni a valót, ez vala eszköze:
Vizsgálta, mily szagú fiának a keze,
Karja, feje, melle, piros arculatja -
Mind az egész testét végig szagolgatja.
Tudja, Szudabénak mik illat-szerei:
Drága rózsavizét, pézsmáját ösmeri;
Ámde Szijavuson ilyesmit nem érez,
Nincs nyoma sehol, hogy hozzáért nejéhez.
S párjára most dühvel s megvetéssel gondol
S elszorul a szíve sajgó fájdalomtól.
S riad: "Nosza mérje enkardomnak éle
A szörnyű büntetést parázna fejére!"
De mostan eszébe Hamaverán ötlék:
Viszályok, veszélyek, melyek ottan gyötrék,
S hogy amidőn keze rabbilincset hordott
S barátja, rokona egy lélek se volt ott:
Ez a nő szolgálta nappal meg éjszaka,
S nem lankadt és zokszót nem ejtett ajaka!
"Szerető szíve van, gondolja, de mostan
Én voltam, aki őt kisértésbe hoztam!
Aztán, tőle valók fiaim és lányom -
De már csak ezér' is meg kéne sajnálnom!"
Így oszt', mikor kitűnt, hogy ártatlan fia
S igaz-szívűségét be kelle látnia,
Szólott Szijavushoz: "Ami történt, feledd,
S ezentúl is járjon a bölcsesség veled.
Senki előtt erről ne szólj semmi áron, -
Nem szabad, hogy tőlünk e hír tovaszálljon!
Szudabé varázslónővel tanakodik
Hogy Szudabé hallá, ő maradt a bajban
S ura többé rajta nem csügg úgy, mint hajdan:
Megint keres utat, melyen menekülhet,
Az ármány fáiból megin' egyet ültet.
Lakott termeiben egy gonosz bűvésznő,
Fortélyos elméjű, ördöngős igéző,
Ki épp akkor viselt méhében magzatot,
S immáron terhétül bajjal haladhatott.
Ennek mindent elmond s kéri, hogy segélje,
Aztán, hogy szót fogad, esküt tetet véle.
Amaz megesküszik, pénzt is kap legottan,
Hogy azt, amit meghall, tartsa majd titokban.
"Magzathajtó-szert végy - mond Szudabé néki -
S dúsgazdaggá tesznek kezem ajándéki;
Szülötted engem a gyanútól megválthat,
Erőtlenné tehet mindenféle vádat.
Mivel uram előtt enyimnek vallanám,
Hogy ezt nyomta agyon az a kész Ahrimán!
Ha hát találsz utat, végbevinni tervem,
Talán majd sikerül, hogy őt porba verjem.
De ha te is elhagysz: híremet szenny fedi,
Trónusomat bírnom a sah nem engedi!"
Válaszolt az asszony: "Cseléded vagyok én,
Bármi neked tetsző, mindent ráhagyok én!"
S mihelyt esteledett, holmi italt bevett
megszült két Ahrimán-formáju kisdedet,
Aminő fajzata csak díveknek volt tán,
Minőknél rútabbat nem szült még boszorkány.
Mostan arany tálat hoz Szudabé maga,
Hogy semmit se tudjon cselédjei hada.
A két Ahrimán-fit e tálba helyezte.
S aztán ágya leplén nyúlott végig teste.
Elrejté az asszonyt s jajgatott, rivalgott,
Úgy hogy szobáiból messzire kihallott,
Úgy hogy a sok rablány egy percenet alatt
Az egész szerájból mind-mind összeszaladt.
S amint látják: ottan két pici halott van,
Eget verő sírást kezdenek legottan.
Hogy a nők lakából kihangzott a lárma,
A sah összerezzent s félbeszakadt álma.
"Mi zaj ez? mi történt?" megijedve kérdi,
S hogy nejét mi lelte, csakhamar megérti.
S álomra már többé nem csukódott szeme,
S alighogy megvirradt, asszonyihoz mene.
Gyönyörű Szudabét párnái közt leli,
S mint az egész házat búbánattal teli;
A két kis idétlent, azt is ott találja,
Csúful odadobta arr' az arany tálra.
Könnybe borult szemmel így szólt most Szudabé:
"Kisütött hát a nap! Oh Kavusz, látod-é?
Ugye mondtam neked, mit tőn az a durva?
De te neki hittél - el voltál vakulva!"
Ezzel a királyban újra gyanút kelte;
Töprengett, tusázott, tanakodott lelke:
"Hol veszem - tűnődött - e bajnak gyógyszerit?
Könnyelmű döntéssel ítélni ki mer itt?"
Kavusz megvizsgálja a gyermekek ügyét
Számlálgatta Kavusz, kik a csillagjósok,
Jövendőkbe látó legkülönb tudósok;
És értök küldetve, mind egybegyűjtette,
Arany trónusokra körébe ültette.
S elmondta: nejével hogy most hányadán van,
Mit tőn az érette nagy Hamaveránban,
Beszél ikreiről, hadd ösmerjék dolgát,
Ítéljék meg bölcsen bajának mivoltát.
Azok ég-golyóbist, csillag-táblát fognak,
Hét napig keresik nyitját a titoknak.
Végre előjönnek, imigyen felelve:
"Óh sah, te bort keressz a méreg-kehelybe'?!
Messze fogantattak ez ikrek tanyádtól,
Nem királyi magból, nem is ez anyától;
Mivel ha királyi eredetjük volna,
Csillagos táblánkon meglelhettük volna.
De így - ezt a titkot nincs ki megfejthetné,
Se égen, se földön nincs ami sejtetné!"
Mikor aztán végül ama csillagnézők
Kezdték szóba hozni a gonosz bűvésznőt:
Előtört Szudabé, igazságot esdve:
"Becsületem, kiált, így tartjátok becsbe'?
Én voltam, ki midőn trón- és koronátlan
Sebesülten fekvél, híven melléd álltam,
S most, hogy ez a nagy bú feldúlja kebelem
S szinte megtébolyít: így bánhatsz-e velem?"
Ám de a sah rászólt: "Légy ma nyugodt, asszony,
Holnapig panasszal ajkad ne zaklasson!"
Szavára bejönnek a palota-őrök:
Induljanak sebten - ezt kívánja tőlük -
Kutassanak átal várost, falut, tanyát,
Teremtsék elébe azt a gonosz banyát!
Nyomára is jöttek nem is messze onnan,
Követték is nyomát szemes buzgalomban,
S mikor rátaláltak, lökve, ráncigálva,
Verve agyba-főbe, kísérték a várba.
Szelíd szóval a sah vallomását kérte,
Biztatta napokig: meg is fizet érte,
De a vén szipirtyó titkát be nem vallá,
Mígnem a fejdelem végre megsokallá.
"Vigyétek, kiáltja, s erővel vagy csellel,
Vallassátok ti is akármilyen szerrel;
S ha nem vall: vágjátok fűrésszel kétfelé!"
(Így bűnhődött akkor, aki érdemelé.)
Azok kihurcolják a várkapun által,
Fenyegetik tömlöc-, bitóval és bárddal,
De az szilárd, s ajkat vallomásra nem nyit:
Azt hajtja, ártatlan, miről se tud semmit!
Megmondják uruknak: így mire se jutnak,
Átlátni a valón a teremtő tud csak!
Hívja nejét a sah, s amikor ez belép
Elmondják a jósok, amit már az elébb:
Hogy azok az ikrek - bizonyság alakjuk -
Nem méhe szülötti: áhrimáni fattyúk!
Ám Szudabé bátran odalép melléjük:
"Nem, szól, mintha homály takarná elméjük -
Hazugságot nyelvök nem ez okbul beszélt:
Félnek Szijavustól, ezért teszik, ezért!
S félnek Rusztem hőstől, ki nagy mint elefánt,
Akit a pusztáknak oroszlánja se bánt,
Kivel elefántok nyolcvanan se bírnak,
Ki el tudná zárni folyását a Nílnak!
Ővele, akinek puszta megjelente
Elég, hogy szaladjon százezer levente,
Én nekem magamnak hogy' lehetne bírnom?
Hogy' ne kén' miatta véres könnyűt sírnom?
E jósok is tudják: az ellene vétők
Széles e világon nem találnak védőt!
...Óh ha te se szánod magzatidat s gyászom',
Mi lesz velem, kinek nincs kívüled másom?
Hogyha cudar vádjuk szemedben is való:
Ám ítéljen köztünk az Örökkévaló!"
S ezzel több csepp hullott gyönge orcájára,
Mint fölszív a Nílból a napnak sugára.
A király e szókra búnak hajtja fejét,
S könnyet ejt maga is, sírni látva nejét.
Elküldte azután, de a lelke vérzett,
Szívében mély sebet, nagy bánatot érzett.
Végre: "Meg nem nyugszom, mond a fejedelem,
Amíg e titoknak kulcsát meg nem lelem!"
S tudós móbedeket hivat minden tájrul
S gyásza története előttük föltárul.
S most az egyik móbed ilyen szókat ejte:
"Fájdalmaid oka ne maradjon rejtve;
Ám az igazságot ha látni kívánod,
Nagy dolog az, melyre el kell magad szánnod.
Látom, szeretettel csüngesz a fiadon
S ez a sötét gyanú fáj szívednek nagyon;
Szerelem köt össze bájos Szudabéddel,
S e részben is, ímé, ostromol a kétely.
Mert hát ellenmondók az ő vallomásik,
Menjen át a tűzön egyik avagy másik;
Úgy intézi a menny csodás rendeléssel,
Hogy aki ártatlan, láng között se vész el.
S most a világ ura parancsát kiadja,
Szudabét, Szijavust magához hivatja:
"Kialudt, imígy szól, a bizalom bennem,
Nem hiszek se nőmben, sem a gyermekemben,
A valót a máglya míg ki nem tünteti,
A vétkest a lángja míg meg nem bünteti!"
Ám Szudabé ekképp mondott neki ellen:
"Engedd, hogy szódra az igazat feleljem!
Halott magzatimat tenszemeddel láttad -
Én ellenem, óh sah, ki emelhet vádat?
Ő tisztázza magát, lángba vivén testét -
Ő vetemült rosszra, ő kereste vesztét!"
Szudabétől a sah fiához fordula:
"Mit válaszolsz erre?" szólt a világ ura.
S az így szólt: "E szégyen, hogy rám gyanakodol,
Jobban fáj énnekem, mint maga a pokol!
Lehet a láng hegynyi: engem készen talál -
Nékem gyalázatnál kedvesebb a halál!"
Szijavus keresztülmegy a tűzön
Jó Kavusz királynak nehéz vala kedve,
Fia, neje miatt el volt keseredve:
"Bármelyikre, így szól, süljön rá ez ármány:
Nevethet majd népem fejedelme kárán!
Hogy is ne? Fiamról, szó vagyon a nőmről,
Jaj nekem! szó vagyon vérem- és velőmről!
Mindegy; e gyanútól meg kell szabadulnom:
Akármiképp fáj is, e módhoz kell nyúlnom.
Ama bölcs királynak szavára gondolok:
"Dúlt szívvel trónolni hajh! keserves dolog!"
Most hivatja Deszturt s azt kívánja tőle,
Száz karaván tevét hajtasson erdőre,
Hordjon fa-hasábot mind a száz karaván -
Egész Irán bámult ennyi teve hadán.
Ment, ment a tengernyi veres szőrű állat,
A sok fa-hordásba' éjjel-nappal fáradt;
Míg oly nagy rakás lett, hogy fölért a mennyig -
Maga a képzelet se képzelhet ennyit!
Két farazangnyira ellátszott a máglya.
"Lehull ma, szólt a nép, a nagy titok fátyla,
A fényes igazság kibú a sötétbül,
Felbukkan a gazság meg ármány ködébül!"
Hogyha figyelsz, mesém míg végig lesz szőve:
Megtanulod, mit tesz bizakodni nőbe'.
Nőbe' csak a tisztát, csak a szűzit válaszd -
A rossz nő fejedre gyalázatot áraszt!
Már a síkon imé a két fa-hegy készen,
S odagyűl a tömeg, hogy ámulva nézzen;
Úgy körül van véve sűrű sokasággal,
Hogy azon lovas se törtethetne átal.
Azt rendeli mostan Irán sehriárja,
Szén-fekete naftát öntsenek a fára.
Aztán kétszáz ember jött és tüzet rakott,
Által-varázsolván éjjellé a napot;
Mivel elejénte csak fekete füst jött,
De a láng a füsttel nem sokáig küzdött:
Fényesebb lett a föld, mint a ragyogó ég,
S milliók rivalgták: Fellobbant már - jól ég!
Nő a láng s a népnek melege lesz nagyon,
S mindinkább búsulnak az ifju lovagon.
Most Szijavus megállt apjának előtte;
Ragyogó homlokát arany-sisak födte,
Hónál is fehérebb köpönyeg volt rajta,
Szíve reménykedő, mosolygó az ajka.
Gyönyörű járású fekete lova volt,
Mely egész a holdig tudta rúgni a port;
Testére meg kámfort hintett a dalia,
Mint ahogy szokták a holtak ruháira.
Most az ifju herceg apja elé járul,
És hogy üdvözölje, leszáll a lovárul.
Ám a sah arcait a szégyen pirítja,
Ajkait biztató, nyájas szókra nyitja.
De az így szól: "Ne félj! Bízzál, apám, bennem;
Az ég akaratja, hogy ezt keljen tennem.
Most gyalázat borít, de e próba árán,
Ha bűntelen vagyok, menekülés vár rám.
Ám ha vétkes vagyok, ám ha bűnbe estem:
A mindenek ura hadd akarja vesztem!
De hiszem az istent, ád majd nekem erőt,
Hogy meg ne rémüljek ama lánghegy előtt!"
S most a tűzhöz érve, ily imára fakadt:
"Uram, ki segélled a nyomorultakat,
Adj erőt, a lángon áthaladnom épen -
Legyek mocsoktalan, királyom szemében!"
Ezt az imádságot elrebegvén halkkal,
Gyorsan, mint a füst száll, a láng közé nyargal.
S ím százezrek ajkán rémsikoltás hallik,
Mindenki szívébe fájdalom nyilallik.
E sikoltozásra, hogy a tüzet lássa,
Szudabé terméből fölsiet a házra,
S a levente felé vad átkot küldözve,
Csak azért könyörög: vajha égne össze!
De a népnek szeme a királyra mered,
Szivekben, ajkakon harag, szitok ered.
Beugratott a hős a tűz közepibe
Magát is, lovát is magos láng szegi be;
Tűz jobbján és balján, fölötte s alatta -
Nem látszik se ménje, se az ő alakja.
Mindenki könnyet ejt, ki a piacon van,
Mind szorongva várja: vaj' kijön-e onnan?
S ím - kijött az ifju, úgy mint bement elül:
Arca, mint a rózsa, ajkán mosoly derül.
Meglátja a tömeg s milljók szava kiált:
"Kijött már! Nézzétek a fiatal királyt!"
Ép a ló s a lovas, s a lovas köpenye -
Most is olyan fehér, mintha liljom lenne.
Hisz ha a tengeren átalhaladt volna,
Ruhája akkor is száraz maradt volna;
Mert ki fölé isten terjeszti a kezét,
Se tűzben, se vízben nem féli a veszélyt.
Mondom, mikor feltünt a hős deli arca,
Ujjongástól hangzott a város piaca.
Száz lovas dalia száguldozott felé,
Ezer s ezer ember pénzt szórt lába elé;
Nem bírnak kedvükkel se kicsik, se nagyok,
Mind az egész világ vígasságtól ragyog.
S mialatt a jó hírt egy a másnak adja,
Hogy ím az ártatlant isten el nem hagyja:
Odafönn Szudabé hajzatát tépdeli,
S hullatja könnyeit szilaj dühvel teli.
Most, ki érintetlen tűztől, füsttől, portul,
Jó Szijavus herceg a királyhoz fordul.
Ez leszállt ménjéről s ugyanúgy tevének
Minden vitézei, fiatalok s vének.
Az pedig, a lángból dicsőn menekülve,
Gonosz ellenségin győzedelmet ülve,
Most a világ urát köszöntve jámborul,
Telve alázattal le a földre borul.
A sah pedig így szól: "Óh vitézlő dalja!
Óh ragyogó lelkű! dicső nemnek sarja!
Te ki tiszta nőtől vigaszomra lettél:
Óh fiam, a világ urának születtél!
Jőjj mostan, ölelj meg igaz szeretettel:
Ha mibe vétettem, bocsásd meg, feledd el!"
S ezzel lakába tér; s terme legfőbb helyén
Leül, a kejáni koronával fején.
Bort hozat, hivatja a zenész ifjakat,
Bármit kér Szijavus, semmit meg nem tagad.
Három nap folyt a bor, folyt a vidám beszéd,
Nem volt kincses házán se lakat, se pecsét.
Szijavus kegyelmet kér Szudabé számára
Ott ül a király a Kejanidák székén,
Kezében buzogány, ökörfejjel végén.
Behívja Szudabét és dühre fakadva
Kezdi becsmérelni keserű szavakba':
"Hejh, orcátlan asszony, beh sok rosszat tettél,
Beh sok fájdalmamnak okozója lettél!
Rút játékot játsztál, hamis vádak örvén
Szegény jó fiamnak életére törvén!
Boszorkány-cseleid addig-addig fűzted,
Míg a szerencsétlent lángokba nem űzted!
Ne mentegesd magad' - hiába vón' immár:
Számolj le élteddel, véget ér az mindjár'!
Soha többé részed nem lesz földi jóba',
Galádságaidnak bére a bitófa!"
S válaszolt Szudabé: "Hadd el, te hatalmas,
Ne szítsd jajom tüzét: büntess, ne szidalmazz!
Hogyha le akarod vágatni fejemet,
Tetézni a bajt, mely maga alá temet:
Rajta, parancsold meg - szívem meg nem retten!
Rajta, bosszúvágyad ne hadd kitöltetlen!
Tán majd valamikor igazat mond fiad,
S oltja gyűlölettől égő lángjaidat;
Tán egyszer bevallja: Zálnak varázs-csele,
Az tevé, hogy a láng nem birhatott vele;
Tán fortélyi révén bár most győzni lássák,
Egyszer nyakát szegi ekkora galádság!"
Tanácskozik a sah Irán bölcseivel:
"Mit érdemel asszony, aki ilyet művel?
Miképp lakoltassam, hogy bosszúmat töltsem?"
S azok, áldva urok, így felelnek bölcsen:
"Vonagoljon kínban gonosz tetteiért -
Úgy büntesd, oh király, hogy halálra ítéld!"
Föl is kiált nyomban Irán sehriárja:
"Eredj, hóhér, kösd fel egy útszéli fára!"
Ármányos Szudabét hogy elviszik onnan,
Asszonyai között hangos siralom van;
Szívében a sah is mély bánatot érez,
S akárhogy titkolná: az arca fehér lesz.
S mind is, aki ott van, félrenéz, ne lássa,
Hogy' indul Szudabé gyalázatra, gyászra.
De hősünk eszébe hirtelen ez ötlék:
"Ha már a poroszlók Szudabét megölték,
Megbánja ezt apám, tudom, nemsokára.
S énrám tör haragja, mint búja okára!"
Ezért hát apjához ilyen szókat ejtett:
"Ne bánkódj; a múltat jobb ha elfelejted!
Kérlek, Szudabénak bocsáss meg kedvemért,
S hogy ezentúl jobb lesz, velem együtt reméld!"
A sah, ki amúgy is csak ürügyre vágyott,
Hogy megbocsáthasson ennyi álnokságot:
"Óh ha te is, így szólt, siratod mostohád',
Ám legyen, kedvedért szívem is megbocsát!"
A trónt megcsókolva, Szijavus talpra kél,
Elhagyja a termet s csakhamar visszatér.
Szudabét is hozza, s mert kéri királya,
Maga is kiséri vissza a szerájba.
Ottan a leányok mind elébük futnak,
Hódolva köszönnek vidám asszonyuknak.
S hogy a próba megvolt, s nap nap után repül,
Ím a király szíve megin' lángra hevül;
Egyre jobban vágyik arr' a gonosz nőre,
El se bírja szemét fordítani tőle.
Szudabé azonban ármánykodik nyomban,
Ördöngős terveket szőve alattomban.
Egy vággyal van tele gonosz ő kebele:
Hogy Szijavust megént bajba vigye bele.
S urában új gyanú ébred szavaitól,
Habár sose mondja, bensejében mi dúl?
Kavusz értesül Afraziáb harcba indultáról
Mialatt Kejkavusz szerelmének rabja,
Irán legszéliről íme hírét kapja:
Afraziáb be mert országába jőni,
Vitéz lovashada százszor ezer főnyi.
Döbbenve riad fel, mikor hírt vesz erről:
Harcba kell hát menni víg lakoma mellől!
S gyűlésbe hivatja minden jó barátját,
Mind, ki szereti a Kejánok családját.
S nékik, ami történt, e szókkal jelenté:
"Isten e turán saht vaj' miből teremté?
Nem-e vízből, földből, nem-e tűzből s légből?
Talán őt máshogyan küldötték az égből,
Hogy velünk vakmerőn szövetkezik elébb,
Nagy esküt esküdve, népünkkel frigyre lép,
Aztán pedig esküt, szövetséget feled,
S ellenünk hirtelen háborúba ered?!
Most hát, bosszút állni, el kell hamar mennem,
Rá nézve a napot sötétté kell tennem,
Ki kell a nevét is irtanom e földről,
Különben sohse lesz békém e sok pörtül.
Különben majd zaklat nemsokára megint,
Tűzzel vassal dúlja völgyeink s hegyeink!"
De szólott egy móbed: "Mire való hadad?
Véres háborúba minek mennél magad?
Nem elég odadnod drágaságid zömét,
Kincses palotáid kincsei özönét?
Dicső trónod kétszer hoztad már veszélybe,
- Kis híja nem jutott ellenid kezébe -
Jobb hát, küldj egy vitézt, ki majd példát mutat,
Hogy' kell hadba' győzni, s megállja bosszúdat!"
Ám a sah e szókra így felelt komoran:
"Nincsen e gyűlésben egyetlen olyan,
Ki elég erős, hogy vele szembeszálljon!
Én megyek, gyorsan, mint gyors ladik az áron!"
S így végzi: "Híveim, ti most távozzatok;
Tanakodnom kell még, mit határozhatok!"
Ámde Szijavus is hosszan töprenkedik,
Nyugodni a gondok percre sem engedik.
"Óh, ha engem küldne! - végre ígyen kiált -
Óh, ha kérésimmel rávenném a királyt!
Legalább már többé sose bántanának
Szudabé ármánya s gyanúja apámnak!
Meg aztán: tudom, hogy ezreket leölnék
S nevem is, mint hősé, fennen tündökölnék!"
Felövedzi kardját s apja elé megyen:
"Van oly rangom, szól, hogy kérnem szabad legyen,
Hogy engemet küldj el hős ármádiáddal -
Vesszen Afráziáb az én kezem által!"
Így szólt, mivel meg volt az egekben írva,
Túrán hegyei közt szálljon egykor sírba,
S hogy élte napjai csak addig folyhatnak,
Míg ott meg nem ejti tőre fondorlatnak.
Alig szólt az ifjú, Kej hamar rá is állt:
Döntse el Szijavus ezt a harci viszályt.
Örült s mutatta is, vígsággal van telve,
Fiát méltóságra, új rangra emelve.
Kincsei közt, szólott, dúskálnia szabad,
Keze alá adja mind az egész hadat.
Aztán ama nagy hőst, Piltent rendeli be
S nyájas szókkal viszi belső termeibe:
"Az elefánt, úgymond, nem erősebb nálad,
A Nílus sodrának karod ellenállhat!
Oh halljad: Szijavus nemrég bejött hozzám,
S olyan bátran szólott, mint szilaj oroszlán;
Ő akarja hűtni Túrán harci hevét -
Kérlek hát, kísérd el! Te vigyázz rá, te védd!
Hogyha te virrasztasz, nyugodt pihenésem,
De hogyha te pihensz, ott kell állnom résen!
Bízik ott a világ, ahol szablyád ragyog,
Hódolnak tenéked a hold s a csillagok!"
Válaszolt Tehemten: "Lássad bennem szolgád,
Ki örömmel végzi ura minden dolgát.
Gyermeked, Szijavus, üdvöm, menedékem,
Koronája fénye - paradicsom nékem!"
S király ajkán így kél az áldó felelet:
"Légyen a bölcsesség mindörökre veled!"
Trombita és csengő hívogatnak harcra,
Túsz, a büszke vezér kiáll a piarcra.
S hogy az egész sereg sorba fölálla itt,
A sah megnyitotta pénz- és kincstárait.
Termei kulcsát is, ahol minden zugban
Sisak, kard, buzogány, vért, hajító rúd van,
Hol szép hadi köntös függ ezernyi szegen,
Szijavushoz küldi: amennyi kell, vegyen.
" E ház, s ami benn van - izeni - sajátod;
Szereljed föl magad, ahogy jónak látod."
Sorra nézi most a délceg lovagokat,
S tizenkét ezeret nyomba' kiválogat;
Farszból jött leventék, s Beludsból és Kudsból,
Ghilán vidékiről s a kopár Szerudsból.
Tőlük a király a gyalogokhoz fordul,
S itt is ugyanannyit szemel ki a sorbul.
Mind eráni bajnok, vitézlő és deli,
Mind szabad, okos fi, harci lánggal teli.
Titoktartó, szemes, elszánt mindannyia,
Nem idősb, nem kisebb, mint a sahnak fia.
Nagynevű vezér is volt köztük akárhány,
Ott vala Zengeh is, meg a dicső Báhrám.
Öt móbed is jő most, hogy a leventékkel
Kahvé zászlaját is a harcba vigyék el.
S hangzik a parancs-szó: "El a határszélre,
S onnan meg sebten a sivatagnak, délre!"
Meg van rakva a föld tüzes daliákkal,
Dobogó patkójú büszke paripákkal.
Fénylőn, mint az égen a holdvilág tükre,
Néz a kahvé-zászló roppant seregükre.
Így érik a határt, útjaikon végig
Mérhetetlen nagy port kavarva föl égig.
Itt, muzsika-szónál, megáll a nép ura,
S nézi hadát, mely szép, mint egy ifju ara.
S áldást mond ekképpen: "Bárhol vándoroltok,
Óh vitézim, legyen ösvényetek boldog!
Ne legyen társatok más, mint a szerencse,
Jöttötök az ellen romlását jelentse.
Jó csillag vezessen, vidámságban, épen,
S hozzon majd haza is híres győzőképpen!"
Mostan a csengettyűk helyökre kerültek,
A herceg s az urak megint lóra ültek.
Ám a sah szeméből forró könyű pergett,
S még egy álló napig kísérte a serget.
Végre apa s fiu egymást átölelik
S mint tavaszi felleg, esőznek szemeik.
S látva, hogy ők sírnak, minden szívbe' bánat,
Mindenki ajakán nagy kesergés támadt.
Sejté apa s fiu ez ölelés közbe',
Hogy ők már e földön sohse jönnek öszve
Az ingó szerencse változékony nagyon -
Korsajába ma méz, holnap méreg vagyon!
Kejkavusz hazatért neje közelébe,
Szijavus meg - s vele harcravágyó népe -
Elmene Zabulba, rövid idő múlva
Vendégül Zál vitéz várába vonulva.
Boldog-útu Zálnak háztetője alatt
Szijavus királyfi egy hónapig marad.
Majd Rusztem oldalán víg kancsót emelget,
Majd meg ottan mulat jó Zevaré mellett,
Majd a nádasba' van, jókedvűn vadászva,
Majd Zál mellett pihen a fényes lakásba'.
Így múlik a hónap, s a sátort fölszedik,
Zál marad, s a többi útra kerekedik.
Sok vitéz szegődött hozzájuk Zabulból,
Tömérdek levente India- s Kabulból;
Ahány derék hős volt: Szijavustól híva,
Eljött valamennyi. Így érnek Herí-ba.
Itt is szaporodnak tömérdek gyaloggal,
Kiket csapatába Zengeh vezér foglal.
Eléri a sereg Talikánt, Mervrudot -
Ég áldása vitte, amerre csak jutott.
Végül már Szijavus Balkhoz is közelgett,
S még csak meg se korholt egyetlenegy lelket.
Éppen arra jártak Gerzivez és Bármán,
S túltett hadseregök a förgeteg szárnyán.
Azé az előhad, hátul ez a vezér.
Egyszerre jön a hír: előttük a veszély!
Sereg jön Iránból - rémüldözve hallják -
Mind nagy hírű hősök, erőskaru dalják!
Gerzivez egyszerre futárt indít útnak,
Hallja meg a király, milyen vészhírt tudnak:
"Óriás hadsereg rohan a törökre,
Szijavus van élén s száz vezér körötte,
Maga híres Rusztem mén a sereg előtt,
Jobbja tőrt visz, balja halotti lepedőt.
Ha hogy azt kívánnád, nagy uram: jól vagyon,
Én az ellenséget nyomba' megtámadom;
De siess magad is, hadat te is szervezz...
Szél van, nő a tűzvész - s majd mindened elvesz
Ezt izenem, végzi. S most eredj, futárom!"
S elvágtat a hírnök sebes dromedáron.
Szijavus királyfi meg nem állt azalatt,
Balkhoz mind közelebb, mind közelebb haladt,
Annyira, hogy immár sejti a turáni:
Hiába, nemsoká' szembe kell majd szállni.
Gerzivez belátván, hogy bármerre kerül,
Nem bír meghátrálni az ütközet elől,
S hogy már felé hömpölyg a vészes had árja:
Balkh kapui mellett készül a csatára.
Három napon által három nagy csatafolyt,
Negyedik nap győző Szijavus hada volt.
Bétört a gyalogság a nagy kapun által,
S bevonult a vezér mind a katonákkal.
Gerzivez népével átalkel a vizen,
S ura elé gyászos, roncsolt hadat viszen.
Mihelyest Szijavus megbírá e helyet,
Apjának, a sahnak, íratott levelet.
Pézsmával, ámbrával, selyemre íratta,
Így várja el tőle fejedelmi atyja.
Kezdi, áldva istent, "aki a legelső,
Aki jó szerencsét, diadalmat szerző,
Ki a holdnak ura, meg a fényes napnak,
Kitől trón s korona dicsőséget kapnak.
Ki, akit ő akar, hatalomra emel,
Ki porba sujthatja, akit csak kiszemel,
Kinek parancsában meg kell hogy nyugodjunk,
Bár miért- s mikéntjét föl nem lehet fognunk!
Ő, kinek titkai meg nincsenek fejtve,
Ki alkotá mindazt, ami nyílt s mi rejtve:
Árassza rád kegyét a világnak ura,
Nyujtsa boldogságod hosszúra, hosszúra!
Hála néked, apám, ki úr vagy fölöttem,
Jelentem, hogy győzve egész Balkhig jöttem;
E helyt három napig húzódék a csata,
Negyedik nap isten győzedelmet ada.
S Gerzivez és Bármán, végképp elernyedve.
Mint ívből a nyíl száll, futottak Permedbe.
Így seregemmel a Dsihúnig haladtam
S mind az egész tájék kezeim alatt van.
Afraziáb Szogdnál táboroz, miközbe'
Hada a folyón túl szedi magát öszve.
Szólj, oh sehriárom, s átkelek az áron,
Újra megverekszem, s győzök e királyon."
Kavusz ezt olvasva, örömmel van teli;
Azt hiszi, hogy trónja már az eget veri,
S eseng, hogy Szijavus, ez a fiatal fa,
Nőjön nagyra büszkén, örök diadalba'.
S válasza oly derült, mint tavasz reggele,
mint a paradicsom, ragyogással tele:
"Ki napot teremtett, holdat s csillag-sátrat,
Ki a világ ura s trónt és koronát ad,
Örökös vígságot öntsön a szívedbe,
Hadd legyen a bánat onnan számkivetve!
Dicsőség dolgában járj mindenki előtt,
Sose lássad múlni hatalmad' és erőd'!
Csatába rontottál, óh te apád üdve,
Szerencsédbe' bízván és az igaz ügybe'.
Tejet ifjú ajkad még csak nemrég szopott -
S íme íved máris viadalban kopott!
Maradjon tested ép, izmos ily acélos,
Akármire vágyol, érkezzél a célhoz!
Mostan, hogy sikerült győzelmet aratnod,
Óvatosan kell ám előre haladnod.
Valahogy ne osszad kétfelé bátraid',
Menj tovább és sehol ne üsd fel sátraid'.
Ravasz ám a török s furfangra gondolhat,
Ahrimán fajzata és csupa fondorlat.
Nagy ott a hatalom, nagy ám ott az erő,
Trónja dicsősége szinte egetverő.
Azért te valahogy hadát meg ne támadd,
Inkább támadásra ő jöjjön utánad;
S ha átkel a folyón s a te partodig ér:
Akkor ám ömöljön a sok turáni vér!"
Ezzel, az írásra ráütvén pecsétjét,
Futárához ekként intézi beszédjét:
"Fogd és a fiamhoz vidd e soraimat,
Fuss völgyön és hegyen, ahogy bírja inad!"
Amikor a hírnök Szijavushoz elért,
Mikor ez meglátta Kejkavusz levelét:
Letérdelt s a földet csókokkal borítá,
Majd az írást vígan homlokhoz szorítá:
S híven megfogadja, amit kér az apja,
Magát mindenekben intésihez szabja.
Oroszlán-erejű Gerzivez aközbe'
Elért királyához, most is rémüldözve,
S annak nagy-keserves, gonosz hírt újságolt:
Hogy Szijavus herceg Balkhban ütött tábort.
"Seregének Rusztem az első embere;
Véle nagy daliák végtelen tengere,
Ökörfejű csákány villog a kezökben,
És egy katonánkra jut belőlük ötven.
Pajzsos gyalogságuk ádázul ronta ránk,
Nyíllal és tegezzel; úgy jöttek, mint a láng;
Gyorsaságra még a sast is leverhetik -
Vívnak fáradatlan s álom se kell nekik.
S ha kit az álmosság mégis már-már legyűr,
Az kiáll a harcból, kis időre ledűl,
S kurta pihenéstől friss erőhöz jutva,
Kél s újra nekünk jön emberírtó útba'!"
Tűzbe jött a király e gonosz hír miatt:
"Mit csacsogsz itt egyre álomrul?" így riad
S úgy néz Gerzivezre szörnyű szemmel - hinnéd:
Darabokra tépve küldi el majd innét.
"Hagyj el! kiált dühvel. Szaporán! Szaladj hát!"...
Nem tudta fékezni rettentő haragját.
Meghítt udvarába ezer nemes embert,
S részökre dús-tálu, nagy lakomát rendelt.
Volt vígság a téren, volt zászló-lobogás,
Fölcifrázva minden, mint Kínába' szokás.
Egész nap mulattak. S hogy az égnek szeme
Földi szemek elől más vidékre mene
S hogy már minden lélek nyugodalmat áhít:
A sah is óhajtja puha nyoszolyáit.
Éjfél táján íme két iszonyú lárma,
Miként ha valaki lázban kiabálna;
Afraziáb sikolt, a hős fejedelem,
S végigreng szavától minden hálóterem.
Hamar talpra szökken s futkos a szolgahad,
Mindenki ajakán rémült jajszó fakad.
Végre Gerzivez is megérti, mi baj van -
"Rémet lát a király!" hangzik a zsivajban.
Szalad a királyhoz, s ahogy belép, látja,
Szobája közepén feküszik a bátyja.
Hamar átöleli, hamar mellé térdel:
"Mi bajod van, testvér? Mi bántott? beszéld el!"
S Afraziáb felelt: "Ne kérdezzed - hagyj még!
Mellettem egy kissé szótlanul maradj még!
Várj, míg föleszmélek s magam összeszedem -
Addig hadd pihenjek nyugodtan kebleden!"
Kis idő hogy elmúlt, magához tér megint,
S még most is rémülten újra körültekint.
Fáklyát hoznak s aztán, mely még mindig reszket,
A trónra ültetik azt a bágyadt testet.
S megint szól Gerzivez, Turánnak bajnoka:
"Beszélj uram; mi volt ijedelmed oka?"
S az szólt: "Álmot láttam, olyat minőt, hiszem,
Soha e világon nem fog látni kisem,
A minőnek soha még hírét se vevém,
Minőt még le nem írt se fiatal, se vén.
Kígyó-lepte síkság terült el köröttem,
Lábam alatt homok, keselyűk fölöttem.
Oly aszott, kopár volt a végtelen róna,
Mintha az ég arcát sose látta vóna.
Épp a róna szélén emelkedett sátram,
S körötte egynehány testőrömet láttam.
Hirtelen egy szélvész fölzavará a port,
Lobogóm egyszerre lent a homokba' volt.
Most egy vérpatak jött s a síkot elönté,
Sátram' s a köröttem állókat ledönté.
Harcosim nagy részét ott láttam a porban,
De csak törzsük'... fejök, nem tudtam hogy hol van.
Most Iránból had jött, mint förgeteg tánca;
Kinél ív volt s tegez, kinél hosszú lándsa.
S minden lándsán egy fej, melynek vére csöppen...
Sokan még egy fejet hoztak a kezökben.
Ily lándsás, százezer, talpig feketében,
Meglátva trónusom', felé rohant éppen -
Lerántottak róla iszonyatos vadul,
Kezem összeköték s elhurcoltak rabul.
Láttam köröskörül temérdek alakot,
De szolgáim közül egyik se vala ott.
Most egy deli hős jött - mindenki ösmeré -
S nagy sebesen elvitt Kavusz király elé.
Elvitt egy trónusig, mely a fényes holdnál
Tisztábban ragyogott. Kavusz rajta volt már,
S mellette egy ifjú, kinek arca szép volt,
Annyira tündöklő, mint maga az égbolt.
Kétszer hét év óta járta csak a földet,
S mégis, alig lát meg, nyomba' felém törtet;
Miként bősz oroszlán, oly ádázul támad,
Hogy kétfelé szelje vasa koponyámat.
Rémült sikoltásba tört most ki ajakam -
És e sikoltással fölébresztém magam'".
S Gerzivez mond: "Tudod, mit jelent ez álom?
Minden jót, mit esdünk, hogy fejedre szálljon!
Megóvja az Isten trónod és koronád,
Balsorssal üldözi ellenségid nyomát!
De mégis, javallom, egy pár tudóst szerezz,
Kinek mestersége, hogy álmot hüvelyez;
Hívjunk móbedeket, kik jósolni tudván,
Meglátják a jövőt a mennyeknek útján!"
Afraziáb a móbedekkel megfejteti álmát
S mind az álomfejtők, egész országából,
Akár közel laktak, akár pedig távol,
Összegyülekeztek a sah termeibe,
S várták, hogy megtudni mit óhajt a szíve.
Leültette őket dicső trónja köré,
Valamennyiüket kurtán üdvözölé,
S így szólott: "Ti, akik jövendőkbe láttok,
Csillagnézők, bölcsek, móbedek, halljátok!
Rettenetes álmom', ha néktek leírtam,
Tovább ne adjátok se titkon, se nyíltan;
Mert ki beszédemből egy hangot elárul,
Annak le fog hullni feje a nyakárul!"
Most aranyat nékik s ezüstöt adatott,
Nehogy félelmükben elhagyják a lakot.
S mikor aztán nékik mindent elbeszéle,
Kivált a sorbul a móbedek vezére:
S félve a királytól, ezt óhajtá: "Fogadd,
Hogy annak, ki netán megfejti álmodat,
Bántódása nem lesz, se kára semmiben
Mindent, akármit tud, megjelenthet híven!"
S hogy a sah ígérte, nem fog bosszút állni,
Legyen az álomnak megfejtése bármi,
Amaz, aki bölcs volt, aki megoldhatta
A titkok titkát is, ekképpen folytatta:
"Hallottuk szavaid', fölséges királyom,
S könnyű megfejtenünk, mit jelent ez álom.
Tudd meg, Irán felől nagy sereg közelget,
S bajnokok bajnoki vezérlik e serget.
Tapasztalt leventék tanácsával élvén,
Fiatal királyfi megy a hadak élén.
Kinek a szerencse hűn kíséri nyomát,
Ki föl fogja dúlni Afraziáb honát.
Véle ha szembeszállsz, vér majd annyi omlik
Hogy országod bíbor szőnyeghez hasonlít:
Egy se marad élve mind a törökségbül,
S késő bánat száll rád gonosz örökségül.
De bár őt megölnéd tennen-kezeiddel,
Trónodat akkor is elvesztenéd, hidd el;
Eltakarná mindent vad viszály borúja,
Irán idejönne hosszú-háborúra.
S eszedbe ötlenék bús jövendölésem:
Túrán egész földje pusztasággá lészen!
Lehetnél madárrá, repülni tudhatnál -
A végzettől, uram, akkor se futhatnál!
Így kering az égbolt! Ma még becéz, szeret -
Holnap virradóra haraggal bán veled."
Megdöbben a király e szók hallatára,
Dehogy gondol immár fegyverre, csatára!
Híja Gerzivezt is; a fejedelemtől
Az is hallja, a pap mi rosszat jövendől.
"Ha el nem indítom - végzi - katonámat,
Akkor városimra Szijavus se támad,
Én se szúrom őt le, el én se vérezem,
Minden bajtól-jajtól hazám mentve lészen.
Kavusz így bosszúra semmi okot nem lel
S nem tölti meg Túránt vésszel, förtelemmel.
Harc most nem kell nekem, se világhatalom -
Én a békességet, nyugalmat akarom!
Aranyat, ezüstöt küldök sátra felé,
Trónszéket, koronát teszek lába elé,
S izenem: Minucsér igazságnak híján
Osztá el a földet - nagyon nagy lett Írán.
De mégis ez osztályt immár nem bolygatom,
Ami régen történt, már föl nem forgatom,
Hogy a viszálykodás minden lángja szűnjék,
Hogy a háborúnak minden baja tünjék.
Ha így nekik nem lesz ürügyök a harcra,
Kell, hogy a vészt Isten tőlünk távol tartsa!
Különben történjék, mi fönt írva vagyon -
Melyet Isten vetett, áldás van a magon!"
Afraziáb tanácskozik a főurakkal
Amidőn megtette fele-útját az ég
S a fényes nap arca megint mutatkozék,
A sisakos főbbek, arcukon alázat,
Megint fölkeresték a fejdelmi házat.
Mivel hogy Kejkavusz tanácsot hirdetett,
A bölcs vezérekért megin' elküldetett.
S így szólt: "Mióta csak élek e világon,
Folyton a háború keserveit látom.
Hajh! ha elgondolom, hány levente vala,
Ki meghalt a harcban kezemnek általa!
Hogy' lett ispotállyá annyi népes ház-sor,
Hogy' lett rózsakertből tövis-erdő százszor!
Annyi vidám berek hogy' lett harcok hona,
Dúló csapatimnak hány helyt maradt nyoma!
Ott, hova szilaj sah a versengést vivé,
Minden, ami szép volt, hogyan lett semmivé!
Korán ellett a vad künn a sivatagon,
A sólyom-fiók is úgy született, vakon,
A tej az emlőben el-elapadt folyvást,
Barna piszok tette undokká a forrást.
A kutak vize is mindenütt kiszáradt,
Elveszté illatát minden pézsma-állat,
A zsarnokság elül futott az igazság.
S megjelent mindenütt a hazugság, gazság!
A harc viszályitól fáradt szívem, eszem,
A jóságos Isten útjait keresem;
Igazság, bölcsesség jöjjön vissza hozzánk,
Hogy annyi gond után békén imádkoznánk,
Terülne a földre nyugodalom leple,
Hogy váratlan halál senkit meg ne lepne!
A világ két részét nevemmel betöltém,
Fényes udvarom van Turán s Irán földjén,
Nagy hősök, hercegek, jönnek évről-évre,
Dús adójuk kincsét lábaimhoz téve.
Minek több?! Ha tehát egyetérttek velem,
Üdvözölje hírnök Rusztem ellenfelem',
S vigye Szijavusnak sok-sok drágaságom -
A béke kapuit kinyitani vágyom!"
Rendre mindahányan felelnek a dalják
És a béke-szerzést mindnyájan javallják:
"Mi vagyunk a szolgák, te vagy a mi urunk,
Amit te parancsolsz, az után indulunk!"
Gerzivezre néz most a dicső sehriár:
"Nosza hát tettre fel! Nem kell habozni már!
Készülj hamar útra! Nézz szét a seregbe',
Kétszáz jó vitézem ültessed nyeregbe,
Menj el Szijavushoz, s adjad által néki
Mindazokat, amik kegyem ajándéki:
Arab mént, amelynek arany a szablyája,
Arany hüvelyt, melynek indus a zablája,
Királyi koronát tele ékkövekkel,
Száz tevét, megrakva gyönyörű szövettel;
Kétszáz rabot, s rablányt szinte vigy magaddal,
S mondd: eszembe sincsen, reá törni haddal!
Tudakold meg tőle, néki ezt ki mondta?
Hisz Iránba népem soha be nem ronta!
Országom Kínától a Dsihúnig terjed,
Én meg csupán Szogdba vezérlém a serget!
Hajh! ezt a világot Túr hős meg Szelm óta
Hogy még föl nem fordult, csak az Isten ótta!
Mióta Iredset lemészárlá kezök,
A föld urainak megbomlott az eszök!
Irán és Turán közt rendes határ nem volt -
Nem vontak, mivelhogy örök küzdelem folyt;
De most bízunk benne, hogy a harcnak vége,
Isten irgalmából öröm lesz és béke!
Mert Iránnak téged ő adott, vitézem,
Ő lesz, aki minket barátokká tészen,
Hogy a világ népe - csillagodnak hála! -
Szűnvén a civódás, nyugtát föltalálja.
Gerzivez öcsémet azért küldöm melléd,
Hogy lássa be mindezt a te fényes elméd.
Agg Feridún király hogy elhatározta,
Három fia között földjeit felosztja:
Határt jelölt. Nos hát, e végzés most is áll -
Mondjuk ezt ki, s múljon az örökös viszály!
Apádnak is szólj e bennem élő vágyrul -
Így, mely csak harcra tör, tán szíve is lágyul!
A királyfi után Rusztemet is leld meg,
Barátságos módon, nyájas szívvel nyerd meg.
Tiszteld meg ugyanúgy, mint Kavusz magzatját,
Ajándékot néki ugyanolyat adj át;
Csak, mint Szijavusnak, trónust ne vígy neki -
Mégis csak pehleván, s trón meg nem illeti."
Vivén ajándékit, melyeknek általa
Még a föld arca is tündökölőbb vala,
Jó Gerzivez elmegy a Dsihúnig, s ottan
Egyik hírvivőjét szólítja legottan:
"Tudósítsad, úgymond, az iráni serget,
Hogy ragyogó fénnyel Gerzivez közelget."
Még aznap maga is gyors ladikot fogad
S meglátja csakhamar a balkhi ormokat.
Midőn Szijavushoz bevitték követét,
És ez megjelenté gazdája jövetét:
Rusztemet a herceg magához hivatta,
Tanakodni véle e hírnek miatta.
S mikor oszt' Gerzivez megjött s odakint állt,
Elrendelte a sah, bocsássák be mindjárt,
Föl is kelt a trónról, mikor az belépe,
Víg szóval köszönté s nyájas vala képe.
Az, jó mesze tőle, megállt, földre borúlt,
Szégyen födte arcát, szíve el-elszorult.
Ám Szijavus intett, amott várja széke,
megkérdé: hogy' szolgál bátyja egészsége.
Gerzivez hát leült s álmélkodott nagyon,
Látva mily korona, mily trón előtt vagyon;
Végre szólt Rusztemhez: "A turáni király
Nagy örömmel hallá, e vidéken ki jár.
S hogy induljak útra, nyomban elrendelé,
S hogy kis ajándékkal jőjjek urad elé!"
S emberei, miképp meg van parancsolva,
A sok ajándékot oda hozzák sorba.
A város falától a királyi lakig
Álltak fel a szolgák, a hősök, s lovaik;
Senki a pénzt meg nem számlálhatta vóna,
Se hány volt Gerzivez koronája s trónja.
Minden rab sisakban, övezetten volt ott,
Minden lány kösöntyűt, arany násfát hordott...
Szijavus bámulta, miket hoznak nékik,
S kegyesen hallgatta Gerzivezt is végig.
Végre szólt Tehemten: "Mielőtt felelnénk,
Egy hétig mulassunk. Hadd hányja meg elménk;
Meg kell rágnunk mindent ilyen nagy dologban;
Kit meg kell kérdeznünk, jó emberünk sok van.
Hogy Gerzivez hallá ezt a feleletet,
A földet csókolta és áldást rebegett.
Oszt' elment. Várta már szőnyeges lakása,
Várta már parancsit a herceg szakácsa.
Szijavus meg Rusztem a többitől távol,
Nem vevék ki részök a víg lakomából;
Leültek együtt az éber-lelkű dalják,
S mitévők legyenek, sokáig forralják.
Rusztem daliában nagy gyanú van ébren,
Gerzivez gyors jötte szöget ver fejében.
Mindenfelé küldi kémlelő vitézit,
S mindent, amit lehet, gonddal előkészít.
Hős Szijavus pedig ígyen kérdezgette:
"Tudnunk kell, mi lappang bokruknak megette?
Miért e hirtelen béke-ajánlatjuk?
Mérgük ellenmérgét mibe' találhatjuk?
Ne kérjük-e vajon, hogy mindenek előtt
A sah vérrokonit - száz legelőbbkelőt -
Hadd bírja túszokul fölséges királyom,
Hogy lelkem bizalma ismét helyre álljon?
Hiszen látni való, hogyan szepeg tőlünk,
S hogy' akarja félszét rejteni előlünk!
Azután ha rá áll s meg lesz a szövetség:
Apámhoz legottan indul majd követség,
Mindent ami történt az hírül ad neki,
Hogy a harcok tervét fejébül verje ki!"
Hős Rusztem meg felelt: "Jól mondád, előttünk
Nincsen csak ez egy mód, békefrigyet kötnünk."
Szijavus békét köt Afraziábbal
Hajnalban Gerzivez béköszönte sebten,
Sisakkal a fején, övvel s vértezetten;
Jó Szijavus előtt leborult hódolva,
S nagy áldást rebegett, a földet csókolva.
Szijavus megkérdé, milyen volt az álma?
Zavarta-é nagyon a sok nép, a lárma?
Azután folytatta: "Tegnapi szavadon,
Óh Gerzivez, sokat gondolkoztunk nagyon.
Bennünk is, mint benned, ugyanaz a vágy él,
Nem epedünk mi sem a háborúságér'.
Mondd Afraziábnak: azt feleljük neki,
Gondjait a harcnak szívéből vesse ki.
Óh, hisz aki látja, a harc mennyi bajt hoz,
Kerülni kívánja s békéért sóhajtoz.
Legyünk bölcsek! Oly szív, hol bölcsesség terem,
Arannyal megrakott drágakincses verem.
Ha nem rejlik méreg mézednek alatta,
Hogyha nincs lelkednek eltitkolt haragja,
Hogyha igazából frigyet akar házad:
Vérrokonid közül kiválasztunk százat,
Százat, kiket ösmer Rusztem, e had nagyja,
Kiknek a nevét is ő majd átaladja,
Kiket ti majd hozzám túszokul ereszttek,
Bízhassam meg abban, hogy békét kerestek.
Másodszor: azonnal vigyétek hadatok'
Minden perzsa várbul, melyet megszálltatok;
Helyet a túrán had mind Turánban leljen,
Támadásról urad álmodni se merjen!
Így lesz majd igazság, így lesz béke velünk,
Így nem áll majd harcban egyetlen emberünk!
Levelet atyámnak nyomban írok magam:
Megkérem, hogy tüstént hívja vissza hadam!"
Gerzivez egy futárt nyomban beidéze,
- Gyorsabban a szélnél járt ez a vitéze -
S így szólt hozzá: "Ne hajtsd perc álomra fődet,
Fuss, míg Afraziáb nem áll majd előtted.
S mondd neki: "Sietve értem el e helyet,
S mindenre, mit kértem, jó volt a felelet.
Csakhogy azt kívánják, túszokat ajánljunk,
Csak úgy fogja népük elkerülni tájunk!"
Célhoz ért hamar a hírvivő dalia,
Elmondta, mit akar Kejkavusznak fia;
Hallja ezt a király s szíve nagyot jajdul,
S töpreng s tétovázik: hogy' jut ki e bajbul?
"Hogy' küldjem én oda - így szólott magába' -
Száz hű rokonomat Szijavus lakába?
Ha megtámad s nem lesz hű ember körülem,
Vaj' a csúf kudarcot el hogyan kerüljem?
Ámde a túszokat ha meg nem ajánlnám,
Nyájas izenetem, azt hinnék, hogy ármány.
Elküldöm hát őket halogatás nélkül:
Hisz, ha meg nem teszem, soha meg nem békül!
Így járok el bölcsen, s így tán megmenekszem -
Amúgy dőre volnék, s én okoznám vesztem!"
S most rokoni közül százat kiválogat,
- Deli Rusztem-kérte nemes lovagokat -
S vélük sok-sok kincset, drágaságot adva,
Elbocsátja őket az iráni hadba.
Majd riadót fúvat ezer trombitából,
S fölszedi a sátrat mind az egész tábor;
Szogd, Szamarkand, Csads és Szipendsab kiürül,
Mind az egész környék távoztuknak örül.
Nem késve sehol sem mentek visszafelé,
Amíg el nem értek Gang kapuja elé.
Hogy ezt Rusztem hallja, szíve-lelke vidul,
S menekszik a gyanú sötét gondjaitúl.
Mint por-felhő, gyorsan Szijavushoz futott
S neki elbeszélte mindazt, amit tudott:
"Most - így végzé szavát - minden meg van téve,
Hadd térjen Gerzivez királya elébe!"
És össze rakattak sok-sok drágakövet,
Gyönyörű sisakot, fegyverzetet, övet,
Arab mént, amelynek arany a zablája,
Arany hüvelyt, melynek indus a szablyája.
Gerzivez hogy látta fényes ajándékik,
Alig bírt kedvével, úgy megörült nékik;
Megáldotta őket s ment lóhalálába'
Földet is alig ért paripája lába.
Szijavus Rusztemet Kavuszhoz küldi
Trónján ült Szijavus; oda vala téve
Arany koronája a trónus fölébe.
Tanácsülést tartott: olyat hol találhat,
Kinek beszédjébül fény meg illat árad.
Ki lehetne vajon az a hős lovagja,
Kirül tudná: a sah kegyesen fogadja?
S fölkiálta Rusztem: "Ilyen frigy-kötéssel
Színe elé menni nem t'om ki merészel!
Ő maga is a régi! Hogyha haragra gyúl,
Féket nem ösmerve, toporzékol vadul.
Én mehetek csupán - nem másféle dalja:
Amit eddig nem tud, ajkaimrul hallja!
Hidd el, hogy utamnak jó gyümölcse terem:
Teérted akár a földet ketté szelem!"
Szijavusból elszállt, ami benne gond volt,
Másféle hírnökre többé nem is gondolt.
Nyomban leült s mellé ültette a vezért,
Akivel most mindent apróra megbeszélt.
Majd, szavára, jött egy íródiák-féle;
Levelet íratott, de selyemre, véle.
Így kezdi: "Áldassék a magas teremtő,
Ki erőt és észt ád, ki a legfőbb mentő!
Tudást és hatalmat nem oszt csak kegyelme,
Véle táplálkozik a szív és az elme!
Parancsinak ellen senki sem szegülhet,
Szabásitól senki meg nem menekülhet,
Különben a földön örökké csak bajt lát;
Mert ő az, ki vidít, mert ő az, ki jajt ád,
Mert ő alkotója a napnak s a holdnak,
A trónok kezétül állnak vagy omolnak!
Tőle szálljon áldás a jó sehriárra,
Ki a hősök hőse, a világ királya,
Ki jót, rosszat felfog, elméje oly csudás,
Kiben oszlopkövét tiszteli a Tudás!
Örülve sorsomon s a szép kikeleten
Egész Balkhig hoztam vitézlő seregem',
Midőn Afraziáb jöttöm hírét hallá,
Átváltozott bora fekete itallá.
Érezte, baj éri attól a seregtől,
Sötétül világa, szerencséje megdől.
Elküldte hát öccsét engesztő szándékkal,
Szép rabnőkkel, sok-sok becses ajándékkal.
Kéri pártfogásod, kéri szövetséged,
Bitorolt földjeit átengedi néked,
Meghúzza ő magát határain belül,
Nem vágyódik rangján s méltóságán felül.
Irán barna földjét sohse tapossa majd,
Szívét bosszúvágytól tisztára mossa majd.
Száz rokonát küldé ennek zálogául,
S most elibéd Rusztem ez óhajjal járul:
Szerető lélekkel hajolj kérésükre,
Hisz arcod, oh király, az irgalom tükre!"
Zászlókkal, fegyveres kisérettel járva,
Elméne Tehemten az iráni várba.
Másfelül Gerzivez szintén útnak eredt,
Fölkeresni a dús turáni székhelyet.
Alighogy Gerzivez ama terembe jött
Ahol megállhatott Afraziáb előtt:
Nem győzi Szijavust dicsérgetni ajka -
"Nincs oly király, úgymond, aki túltesz rajta!
Milyen ékes-szavú! milyen jó, mily deli!
Mennyi okossággal, szerénységgel teli!
Nem láttál még ily hőst! ily erőst, ily bátort;
Hinnéd, a Bölcsesség szívébe' vert sátort!
Afraziáb mosolyg s így felel: "No tessék,
A harcnál többet ér néha kis ügyesség;
Hogyan megrémített az a gonosz álmom,
Hogy magas helyemről hamar le kell szállnom!
S hogy annyira féltem, örök gyász lesz éltem:
Nagy búbánatomban egy kis csellel éltem;
S egy pár drágaságnak, egy kis pénznek árán,
Országom vesztének íme útját állám!"
Arszlán-szívű Rusztem elindul s hirtelen,
Gyorsan mint por-felhő, a királynál terem.
S keresztbe font karral hogy elébe járul,
A sah vidám képpel fölkel trónusárul;
Szívéhez szorítja a nemes daliát,
Aztán sorra kérdi: vaj' hol hagyta fiát?
Hős volt-e Szijavus? hát a sereg hogy' van?
Hát ő mért jött vissza? milyen nagy dologban?
Rusztem legelőször Szijavusról beszélt,
S átadva sorait, dicsérte nagy eszét.
De hogy a sah hallá, a levélbe' mi van
Sötét harag látszott arca vonásiban.
Majd így szólt: "Fiamtul ezt nem is csodálnám!
Gyerek még! mit tudja, hányféle az ármány!
De te, te férfi vagy, világlátott, nemde,
A jót meg a rosszat ismerő levente,
Kinek, mint senkié, oly dicső a múltad,
Kitől bátorságot oroszlán tanulhat -
S még sem ismered még azt a turán latort,
Aki tőlem álmot s nyugodalmat rabolt!
Nekem kellett volna elindulnom, nekem;
Teli voltam vággyal. én viszem seregem!
S mégse mentem! Hiszen mind azt mondta: "hagyjam!
Dicsőséget fiam szerezzen a hadban!"
Rosszul cselekedtem, rossz is lett a vége,
Hajh most megbüntetett Isten bölcsessége!
Persze az a sok pénz csábító volt nagyon,
Levett lábatokról a csillogó vagyon!
A néptől kizsarolt fényes ajándéki
Szemetek' kiszúrták s felültetek néki!
Meg hogy száz bitangját kezünk közé kapjuk,
Kiknek azt se tudni, ki légyen az apjuk!
Bánja is a király, akárhol lesz helyök,
Mint a folyó vízzel, annyit gondol velök!...
Ámde ha elmétek ennyire járatlan:
Én még e tusába bele nem fáradtam!
Valakit fiamhoz elküldök ma ezért,
Valami tapasztalt, tudományos vezért,
S meghagyom. egy máglyát emeljen magasra,
Hitvány kezeseit verje nehéz vasra.
Mindent amit kapott, emésszenek lángok,
Hogy meg ne maradjon egyetlen ajándok!
Fiam aztán küldje énhozzám rabjait -
Majd a hóhér bárdja fejök' lecsapja itt.
Hősi csapatával rögtön sátort bontson
S Afraziáb király vára felé rontson,
Ahogy kedvök tartja, dúljon a nép vadul,
Mint farkas, a nyájra amely rászabadul;
Vad bosszúra őket fel kell bujtogatni,
Menjenek ádázul ölni, gyújtogatni;
Mígnem Afraziáb álmot, ételt kerül,
S többé nem szaladhat a vég-csata elűl!"
Ámde Rusztem így szólt: "Óh népem királya,
Miért ez a vad bú, oh földünk bírája?
Előbb hallgass végig, én csak ezt akarom,
Azután majd dönthetsz - tiéd a hatalom!
Nemde azt kívántad, háborúba szálljunk,
A Dsihun vizéig még csak meg se álljunk;
Ott Afraziábot várjuk be nyugodtan,
Minket - azt beszélted - ő támad meg ottan.
Így is tettünk, uram; Szijavus őt várta,
De ő a békének kapuit kitárta;
S vaj' illett-e volna olyan ellen vívni,
Aki lakomára, ünnepre jön hívni?
Hát vajon barátid mit szólnának ahhoz?
Mily szemmel jönnének béke-szegő sahhoz?
A te fiad győzött; azt hallod felőle:
Mint ádáz krokodil, úgy rohant előre.
Mi kell hát? Megvan a trónod, a koronád,
Ép testtel kormányzod széles Irán honát,
Mindened van! Oh hát ne keresd a harcot,
Ne fürösszed könnyel dicsőséges arcod.
Ha Afraziábnak hazug volt beszéde,
Hogyha esküszegést forgatna eszébe:
Itt vagyok! a harcban nem fáradt el karom,
Tud még karmolgatni ez oroszlán-karom!
Üljetek a trónra, te, királyom, s ő is,
Apa s fiú vígan - hiszen kardom őriz,
Kis zabuli haddal ha ott termek nála:
Trónusát azontúl soha nem használja!
Ha fejbe kollintja ez a vas-buzogány,
Napsugarat látni többé sohse fog ám!
Volt már velem dolga nem egy ütközetbe',
Újra próbálkozni talán nem lesz kedve!
Ne kívánd fiadtul, hogy feledje szavát;
Hogy ily bűn szennyezi, ne érje az a vád!
De ha kívánnád is - mit csűröm-csavarom?! -
Mely ily tettre bírná, nincsen oly hatalom!
Attól, amit, uram, te tervelsz, bizonnyal
Elfordulna fiad utálat- s iszonnyal.
Fiad boldogságát sötétté hajh! ne tedd:
Azzal tenszived' is bánatba temeted!"
Kavusz hazaküldi Rusztemet Szejesztánba
Kavuszban e szóktól rettentő harag van,
Szemét földre szegzi sötét indulatban.
Végre felel, bőszen ily igéket ejtve:
"Lám, a való soká nem maradhat rejtve!
Lám kisül, hogy mindezt te sugallád neki
Bosszúja gyökerét, te mondtad, tépje ki,
Hejh! csak arra gondolsz, te maradhass békén -
Dehogy járna eszed trónom dicsőségén!
Jól van, csak maradj is; majd másikat küldök:
Túsznak parancsára szóljanak a kürtök!
Hírnök is megy rögtön, ki pihenéstelen'
Elviszi fiamhoz dorgáló levelem'.
S az az én fiacskám ha nem ért a szóból,
Apja parancsának hogyha meg nem hódol -
Hadam vezérletét majd Túsznak adja át,
S ez küldje haza őt s hívei csapatát.
Majd meglátja akkor, vajon mire viszi,
Hogyha magát balgán kis Istennek hiszi!
Téged se nevezlek barátomnak többé!
Ne szolgáljon kardod családomnak többé!"
Kiált erre Rusztem nagy haraggal teli:
"Dicsőségem, tudod, hogy az eget veri!
Túszban, tán azt hiszed, új Rusztemed akadt -
Hajh, Rusztem csak egy van: sose áltasd magad!
Így szólott a bajnok, az azután elmene,
Ború volt homlokán, villámlott a szeme.
Szólítá híveit s eljött valamennyi,
Készen a bajnokkal Szejesztánba menni.
Kavusz meg deli Túszt hívta színe elé
S hogy útra készüljön, neki elrendelé.
Túsz vezér harcosit elő parancsolja,
Csengető, harsona, előkerül sorra:
"Szó se legyen, úgymond, percnyi pihenésről!"
mind az egész sereg indulásra készül.
Ráparancsol a sah egy sebes futárra,
Álljon útra-készen ő és dromedárja.
Aztán termeibe levél-írót küldet,
Akit egy székre, a trónus elé ültet.
S irat izenetet, mely haraggal telve,
Melynek sebző nyílnál élesebb a nyelve.
Kezdi, áldva Istent, "aki mindenható,
Háborúkat szerző s békességet adó.
Ki a holdnak ura, ragyogásnak s trónnak,
Szaturnusnak, Marsnak, minden rossznak s jónak
Kinek parancsaként keringnek az egek.
Akinek irgalmát áldják völgyek s hegyek.
Kísérjen szerencse, vidítson egészség,
Trónod dicsősége ne sokáig késsék!
Midőn egyszer Túrán győzelmesen harcolt:
Tudod, hogy Iránban miképp dúlt és sarcolt!
E népségnek balgán kedvébe ne járj hát,
Ne tedd még fényesbbé Afraziáb várát!
Ne menj lépre, fejed vásárra ne vigyed -
Hej nagyon keserűn megbánnád e frigyet!
Inkább túszaidat, percig se habozván,
Veresd nehéz vasra, s küldjed ide hozzám!
Nem csoda, ha lelked mi rosszat se gyanít,
De engem, fiam, a tapasztalás tanít;
Szép szóval engem is rászedett a léha,
S a megkezdett harctól elállottam néha.
Békéről hát nem is szólottam előtted;
Ámde parancsaim' te most félrelökted,
Ékes frajjok között kedvedre múlattál,
Háborús gondokon egyszerre túladtál.
Az a Rusztem meg, csak ajándékot lásson,
Kincset, drágaságot: nem jár feje máson.
Így apád trónjában elbíztad magadat,
Gondtalan lélekkel henyéltetted hadad.
Pedig kardtul nő ám a kincsek özönje,
Király is hírnevét csak kardnak köszönje!
Ezért Túsz megy hozzád, ki majd akármiben,
Amire szükség lesz, kezedre jár híven.
Mihelyt megérkezik: azt a nehány kezest
- Láncon, szamárháton - színe elé vezesd.
A végzet hatalma - Szijavusom, hidd el! -
Rettentő veszélybe sodorna e friggyel,
Iránba felőled gonosz újság szállna,
Az én szerencsémnek szegve volna szárnya!
Rajta hát, a szókat többé ne fecséreld!
Rajta hát, sergedet bosszúra vezéreld!
Menj és a töröknek véres éjjelt szerezz,
Támassz egy új Dsihúnt, melynek habja veres!
Így majd tán álmábul fölriad e király
S megütközni véled végre ő is kiáll!
Ám ha tán beléjök szerettél, fiacskám,
S félsz, hogy frigyszegőnek mondanának aztán:
Akkor seregemnek Túsz legyen az ura
Akkor nem termettél vészre, háborúra!"
Királyi pecsétet nyomtak a levélre
És a dromedáros elvágtatott véle.
Hamar el is érte sátrát Szijavusnak,
Aki bősz igéit olvasva Kavusznak,
Mindent akart tudni; és kivánatára
El is beszélt mindent a király futára:
Hogy daliás Rusztem a sahnak mit felelt,
Mennyire felförmedt, midőn Kavusz perelt,
S mily szókkal távozott... Szijavus hallgatja
Fáj neki, hogy így tett az a nagyok nagyja.
Keseríti az is, amit apja művel,
S az új harcra gondol elszoruló szívvel...
"Száz kezesem', úgymond, csupa jó daliát,
Csupa elszánt vitézt, a sah iját-fiát,
Kik szinte barátim, kiknek vétke nincsen,
Elküldjem apámhoz rettentő bilincsben?
S ha ő túsz voltukat semmibe se véve,
Mind valamely fára kötteti fel élve:
Nekem égen, földön bűnbocsátást ki ad?
Milyen átok sújt rám apám tette miatt?
S ha azt, ki újabban mitse követett el,
Ismét megtámadom ádáz őrülettel:
Nem fog e az Isten megalázni ezért?
Nem fog e a világ legyalázni ezért?
Ha meg seregemet Túsz kezébe' hagyom
S oda térek vissza, ahol apám vagyon:
Jól tudom, az átok ott is üldöz majdan -
Jobbról is, balról is, előttem is baj van!
Ott Szudabé vár rám, ki jót soha nem tőn -
Óh, mit akarsz vélem, irgalmas teremtőm?!"
Szijavus tanácskozik Báhrámmal és Zengéhvel
Báhrámot és Zengéht, Saveránnak sarját,
Az egész seregben a két legjobb dalját,
Hívja, hogy elmondja, miket írtak neki;
S kiküldvén a többit, őket leülteti.
Így fordult hozzájuk: "El nem bírom már azt,
Hogy a sors rám egyre új kínokat áraszt!
(Mert, hogy elment Rusztem, a legyőzhetetlen,
Bizalmas baráti ezek voltak ketten.)
Egykor apám szíve csakis hozzám hajolt,
Irántam árnyékos, gyümölcstermő fa volt;
De hogy e Szudabé fért a sehriárhoz,
A régi jóságbul méreg lett, halálos.
E nő hálóterme börtönöm lett nékem,
Elhervadt általa minden üdvösségem;
Úgy akarta ott fönn az örökkévaló,
Szerelme legyen tűz, szerencsémet faló.
Minden vigalomtul elmaradtam ezért:
Ünnep fénye helyett vágytam harci veszélyt.
Épp akkor egy nagy had országunknak tartott,
S élén Gerzivezzel, elfoglalá Balkhot.
Szogdban pedig maga hős Afraziáb volt,
Százezer bajnokkal ütött vala tábort.
S mentem, mint az orkán száll a pusztán végig,
Támadtam s erőmet megmutattam nékik;
Úgy hogy elvonultak s üres lett e vidék,
S haragom' ajándék- s túszokkal békíték.
S jártam jó tanácsért tudós papjaimnál,
S mind azt mondták: harcunk hagyjam abba immár;
Ha birtok-növelés, szóltak, vala célunk:
Már egy új tartományt hódított acélunk!
Miért vasunk balgán új vérbe' fürdetni,
Újra bosszúvágyat szivökbe ültetni?
Ah, hogy lehet király, ki nem trónra való,
Aki azt se tudja, mi a rossz, mi a jó!
Kejkobad mióta tovaszállott tőlünk
Felfordult a világ, pusztulásba dőlünk!
Apám nem javallja békénk föltételit
Haragos igékkel bántalmaz, keserít:
Hogy már most folytassuk, ha háborút kezdtünk,
Mit őneki, úgymond, bárhogy szólott eskünk!
Istent megbántani hát én ne habozzam?
Őseim példáját a sárba tapossam?
Apám itt s az égben kárhozatra szán-é?
Testestül-lelkestül legyek Ahrimáné?
Aztán meg ki tudja: az új harcnak terén
Az ingó szerencse mosolyg-e majd felém?
...Jaj minek is szültél, anyám, e világra?
Vagy mér' nem hullt rég le életem virágja?
Annyi szenvedésnek nehéz súlyát hordom,
Annyi méreg-ital égette már torkom'!
Hiába nőtt nagyra életemnek sarja -
Bú-gyümölcsöt terem minden egyes gallya!
Ím Afraziábbal szerződést kötöttem:
Isten volt a tanú közötte s közöttem;
S ha eltántorodnám az igazi útrul
Mind az egész világ megszólhatna rútul!
Szidnak minden helyen és minden időben -
S el fogom mondhatni: rászolgáltam bőven!
Mert hisz mindütt tudják a földnek kerekén,
Hogy mi frigyre léptünk, Afraziáb meg én!
Hogyhogy? Adott esküm' felejteni merjem?
Lázadjak Alkotóm és a világ ellen?
Hogy' büntetne ezért az Isten korbácsa?!
Mi jajt hozna reám az egek forgása?!
Nem. Elmegyek inkább, s egy zugot keresek,
Ahol Kavusz elől talán rejtve leszek;
Akkor majd a földön ám történjék bármi,
Amit Isten akar: sose fogom bánni!
Te meg, híres Zengeh, én dali vitézem,
Fáradságos útra azonnal légy készen.
Addig szemednek ne csukódjék héja,
Míg előttük nem lesz nyűgös utad célja.
Vidd Afraziábhoz kezesei hadját,
Pénzét, koronáit, trónusait add át.
Minden, amit küldött, megint övé légyen -
S aztán mondd el neki, mi gyász ért s mi szégyen!"
Majd így szólt Báhrámhoz, akit Gúderz nemzett:
"Terád, akit csudál mind az egész nemzet,
Bízom sátraimat s hadam vitézeit,
Amíg Túsz el nem jön, maradj velök te itt!
Adj át neki mindent úgy miként itt hagyom:
Övé legyen minden, trón, korona, vagyon!"
Amidőn ezt hallá, jó Báhrám keserge
Szinte-szinte belé facsarodék lelke;
Zengeh se titkolta szíve nehéz jaját
S megátkozta bőszen Hamaveránt s faját.
Így ültek ott soká, búsan mind a ketten,
Uruk szava mián kétségbe süllyedten.
Végre Báhrám szólott: "Nem jó e határzat -
Nem találsz jobb helyet, mint a szülő-házat!
Inkább írj levelet, kérjed meg az atyád',
Küldje ide vissza Rusztemet s csapatát!
Ha ő harcot kíván: ám mondd, hogy "harcolok"!
Egy szót kiejteni nem olyan nagy dolog!
Békesség kedvéért, uram, nyisd meg ajkad:
Kövesd meg! Nem esik semmi szégyen rajtad!
Küldj hozzá engemet - tudom majd ez segít! -
Elűzöm én lelke sötétlő fellegit.
S ha oly nagyon búsít kezeseid dolga:
Jó, küldd őket vissza - s ezzel fel vagy oldva!
Apádnak nem kell más, csak háború, írja,
Nos hát minden bajnak van orvosló-írja:
Kavusz parancsaként vegyük fel a harcot,
Hadd érjen ellenünk kudarcra-kudarcot!
Irtsad ki szivedbül e sötét keservet,
Mézes szókkal apád' inkább engeszteljed!
Gondolj mireánk is - hajh, nekünk is fájna!
Hisz ím most lombosúl dicsőséged fája!
Ezt a királyi fát oh ne döntsed le most,
Trónod s koronádat könnyzáporral ne mosd!
Mit ér apád vára, ha te ottan nem léssz?
Mit ér az a sereg, melyet nem te szemlélsz?
Apád dühe tűzvész, hirtelen kigyúló,
De az ilyen harag hirtelen is múló.
... Ám talán istennek másféle célja van -
S akkor én hiába' szaporítom szavam!"
Szijavus elveté, mit e hős tanácsolt -
Csakugyan az égnek akaratja más volt!
"Apámnak parancsa - így szólt feleletje -
Magasan áll holdnak és napnak felette;
De még magasban áll az én jó Istenem,
Ki úr oroszlánon s úr a homok-szemen,
Kinek parancsától ha ki félre pártol,
Annak feje bódult, elpusztul az bárhol!
E véres műre bár kezem' kinyújtanám,
Két nép bosszúlángját bár meg is gyújtanám:
Kezeseink miatt apám haragudnék,
S abban kedvét szegve, tudom bajba jutnék!
S ha mást mit se téve, hamar visszatérve,
Ezt a háborúnkat most szakítom félbe:
Tudom, bősz haraggal ellenem majd kikél,
Hosszú-hosszú jajra, szenvedésre ítél!
Jó; ha búslakodtok szándékaim miatt,
Szívetek szavamtul hogyha visszariad,
Majd leszek én magam hírnököm s futárom,
Majd átmegyek magam a török határon!
Kikkel már szerencsét szívem meg nem oszthat,
Minek szenvednétek énvelem a rosszat?"
Hogy e választ hallá az ő két jó híve,
Mind a kettőjöknek rengett erős szíve;
Féltették az ifjút: mivé lesz? hova jut?
S lelköket, mint a tűz, úgy égette jajuk.
Milyen ínség vár rá, megsejték előre,
Megsejték, mi van fent megírva felőle,
Sejték: már a földön sose látják szegényt,
És megeredt könnyük, tavasz esőjeként.
Végre szólott Zengeh: "Rabszolgáid vagyunk,
Szeretünk mi most is, oh drága hadnagyunk.
Testünk-lelkünk tiéd - csak parancsolj vélünk
Legvégső óránkig te éretted élünk!"
Hogy a derék hőstől ez igéket hallja,
Ígyen szól Zengéhez Kejkavusznak sarja:
"Nosza menj Turánba herceged kedviért,
S mondd el ott a sahnak, hogy engemet mi ért,
Hogy a mi békénkből rám nézve üröm lett,
Hogy énnekem méreg, mi neki öröm lett,
Hogy megszegni frigyünk mivel nem akarom,
Elveszett rám nézve a trón s a hatalom!
Menedékem Isten, az aki mindég volt:
De trónom a föld lett s koronám az égbolt.
Apám azt akarta, hogy legyek gonosszá:
Nem lettem, s vissza most nem mehetek hozzá.
Oh nyiss nekem utat, menjek valamerre,
Ahol Isten ujja lakom' kijelelje;
Keressek valahol egy elrejtett zugot,
Ahol Kavusz elől lennék végre nyugodt,
Hol rossz tetteiről egy szót se hallanék,
Hol üldözött fejem párnára hajlanék!"
Száz jó daliával Zengeh útra kele
És a török túszok szintén mentek vele.
Hasonlóképp vitte fényes ajándékik',
Melyeket Gerzivez hozott vala nékik.
Mikor a turáni székvárosba elért
S az őrsök kiáltva jelzék jövetelét:
Kijött Afraziáb egyik országnagyja
- Úgy hítták hogy Tevurg - hogy Zengéht fogadja
Most a Saveránfi a sah elé járul,
Aki nyájas arccal fölkel trónusárul,
Vidám köszöntéssel ráborul mellére,
Azután megkéri, üljön le melléje.
az leül, levelét átaladja mindjárt
S elmondja szóval is, vitéz ura mint járt.
A saht megdöbbenti Szijavus levele,
Szíve maró kínnal, feje gonddal tele.
S megmondva, Zengéhnek szállást hogy adjanak,
Hogy tőle semmi jót meg ne tagadjanak,
Szipehdárját hívja, jöjjön oda tüstént,
S az ott terem, gyorsan, tovaszálló füstként.
Amint belép Pírán s a terem üres lesz,
Odafordul a sah a ritka-híreshez,
Beszélve Kavuszról, csalárd ellenéről,
Megint harcra vágyó, galád jelleméről.
Elmondja, hogy dühtől sápad az orcája,
Ha gondol Szijavus bánatos sorsára,
Elmondja, hírnökül hogy' jött Zengeh vezér -
Szóval neki mindent apróra elbeszél:
"E bajra, kérdezi, mi vón' orvosságod?
Megnyissam-e néki, vagy se, az országot?"
S felelt az: "Oh nagy sah! Kérem istenemtől,
Légy boldog, a világ amíg össze nem dől.
Te vagy, ki közöttünk első vagy tudásban,
Kinek gazdagsága s ereje csudás van,
Kinek szíve s esze olyan tőbül ered,
Senki hogy méltóan nem bírhatná helyed'!
Akiben megvan a jóindulat magva,
Kinek, hogy jót tegyen, erő is van adva:
E vitéz daliát föl hogyne emelné?
Pénzzel és hű gonddal hogyne állna mellé?
Azt hallottam róla, hogy a föld kerekén,
A nagyok közt nincs több ily hős-szívű legény,
Nincs több olyan okos, olyan szelíd-arcú,
Oly illemes, oly szép, olyan deli, karcsú.
Észre is, szívre is meghaladja nemét,
Anyátul lett ifjú soha különb nem élt.
De mi még nem láttuk - ezt csak halljuk róla,
Csak azt tudjuk: herceg, ki hajlik a jóra.
Ám ha nem is tudnánk felőle egyebet,
Mint, hogy kezesidért egy koronát levet,
S összevesz apjával, bár trónjába kerül,
S őmiattuk fut most az üldözés elül:
Már ezzel magával jogot váltott arra,
Hogy őt naggyá tegye Afraziáb karja,
Hogy a bölcsek szava ítéljen téged,
Ha elzárnád tőle ezt a menedéket!
Másfelől Kavuszt már nyomja az öregség,
S kire száll, ha meghal, az egész örökség?
Nemsoká' trónt, kincset, mindent erre hagy már,
Erre, ki oly ifjú - s mégis olyan nagy már!
Nemcsak hercegeink gáncsolnák e tetted':
Meg ő se bocsátná, hogy ezt elkövetted!
Ezért, magos elméd szóm' ha jónak látja,
Írj neki levelet, miként jó barátja.
Azt a bölcs leventét oly jó szívvel fogadd,
Miképpen fogadnád tennen magzatodat!
Legyen országodban valahol székhelye,
Rangját megillető itala, étele.
Valamelyik lányod adjad hozzá nőül,
Gondoskodjál fényes, gazdag mennyegzőrül.
Kösd ezzel is ide: mivel ha itt marad,
Honod béke-hon lesz országlásod alatt.
Ha pedig apjához később visszamégyen,
Szerencséd még inkább ragyog majd az égen,
Mivel Kavusz mellett ő fogja majd pártod',
nagyjaink közt neved dicső lesz és áldott.
Talán úgyis azért küldi őt a menny-ég,
Hogy Irán és Turán harcuk' kipihenjék;
Ideje már, Isten hogy szüntesse jajunk,
E viszály átkával ne büntesse fajunk'!"
Amit Pirán mondott, a sah megfigyelte,
S a jövőbe nézett aggodalmas lelke.
Gondolkozott kissé, s mit ez ügy okozhat,
Meghányta-vetette a jót meg a rosszat.
Végre ajakárul így hangzik a válasz:
"Amit, Pirán, mondtál, szórul-szóra áll az;
Hisz a földkeréken, jól tudom ezt régen,
Bölcsebb hívem nálad sohase lesz nékem.
De hallottam egyszer egy bölcsnek tanait,
Melyek nem azt mondják, amit ajkad tanít:
"Ne neveld a puszták kölyök-oroszlánját!
Ha éles lesz foga, keserűen bánnád!
Mihelyest megnő az ereje s a karma,
Jóllakni nevelő apjával akarna!"
Ámde Pírán felelt: "Oh ne menj oly messze!
Hányjad meg elmédben, nemesek nemese!
Apja rossz, vad szivét nem öröklé, látod:
Mért hiszel hát róla silány cudarságot?
S intelek újra is: Kavusz immár idős.
Többé már a földön sokáig nem időz.
Királyi hatalmát, kincseinek halmát,
Szijavus kapja meg széles birodalmát!
Majd családod trónol két nagy ország felett -
Van-e kinek a sors ennyire híve lett?!"
Mikor Afraziáb mindezt meggondolá,
Mit tegyen s miképpen, bölcsen megfontolá:
Írás-tudósinak legjobbját híjja be,
Hogy amit elé mond, ékesen írja le.
Az neki is készült, teljesítni vágyát,
Ámbrába mártotta hegyes író-nádját,
S kezdte dicsőítni az Urat, "aki jó,
Aki bölcs, aki nagy, aki világbíró,
Kire nézve a hely, a kor elenyésznek,
Ki fölfoghatatlan gyenge földi észnek,
Aki minden tudás meg erény zsámolya,
Ki a jószívűek irgalmas gyámola!
Tőle rád, oh herceg, ezer áldás szálljon,
Rád, ki úr vagy kardon s úr a kopja-szálon,
Te aki ájtatos, istenfélő szent vagy,
Te ki tisztakezű, bűn-salaktól ment vagy!
Dolgod elbeszélé Zengeh, dali hősöd,
Aki tőled küldve, váramban időzött;
És haragom felforrt, hogy fülem megérté,
Apád szíve hogy' lőn irántad setétté.
De a bölcs szavaként, ha e nagyvilágon
Csak a trónus méltó, hogy rá ember vágyjon:
Nyugodj meg, mert téged a trón vár honomba',
Vár kincsek özöne s fejedelmi pompa.
Turán városai tenéked hódolnak.
Én pedig gyöngéden ölellek, csókollak.
Mintha apád volnék, úgy megyek majd eléd,
S lesve kívánságid, mint akármely cseléd.
Olyan szeretetben lesz majd nálunk részed,
Minőt hozzád Kavusz egy napig sem érzett!
Megnyitom előtted szívem s kincsesházam.
Hogy egykor trónom' is tereád ruházzam!
Minden gondtul óvott fiam leszel nékem,
Aki hunytom után fenntartja emlékem!
Hogyha országomon át hagynálak kelni,
Mit hinnének rólam a föld fejedelmi?!
De meg, ha csak irányt az Isten nem mutat
Nem is tudnám, tőlünk merre vennéd utad'?
Túl az országomon senki földet nem lel,
Kínának tengerén ha csak átal nem kel!
Ám e fáradalmat nem szabja rád Isten,
Maradj hát közöttünk, üsd fel tanyád' itten!
Adok serget, kincset, királyi hajlokot -
Elszakadni tőlem soha se lesz okod!
S ha megbékül apád s vár fénye a trónnak:
Koronát meg kincset kapsz útravalónak.
Hazamenő lépted' hadaim kísérik,
Búsan megyek én is mind a határszélig.
Mert nem léssz sokáig apáddal haragba',
Megunja a harcot, aki el van aggva;
Tüzünk ha ki is gyúl hatvanöt éven túl:
Lehűti a vénség - soká biz az' nem dúl!
S akkor tied a trón, a daliák serge
Diadalmas karral hódítsz világszerte!
Isten rám parancsolt, legyek istápolód,
Legyek minden bajban hívséges ápolód,
Rosszat ne műveljek, ne is kérjek tőled,
Ne is higgyek soha, de soha felőled!"
Erre a levélre nagy pecsétet nyomva,
Saveránfi Zengéht berendeli nyomba':
Szól neki, legyen már indulásra készen
S elébe tömérdek ajándékot tészen.
Arannyal, ezüsttel, szép szerszámú ménnel,
Zengeh, mint porfelhő, oly sebesen mén el;
Szijavusnak sátrát hamar el is éri,
Afraziáb módját neki eldicséri.
Szijavus lelkében örömérzet támadt,
Hajh, de az örömbe bú vegyült és bánat.
Égő máglya felül fuvallhat-e hűs szél?
Lehet-e barátod, kit ellenképp űztél?
Jótéteményiddel bárhogy elhalmozzad:
Régi ellenedtől ne várj mást, mint rosszat!
