Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

George Orwell
BURMAI NAPOK
Fordította: Máthé Elek (1895-1968)
Illusztrálta: Módosi Szmuk Eszter (1938-2012)
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. fejezet

XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII. XXIV. XXV. fejezet

A burmai nyelvről és átírásról

I.

U Po Kyin, járási rendőrbíró Kyauktadában, Felső-Burmában, házának verandáján ült. Reggel fél kilenc volt, de minthogy késő tavaszra járt az idő, a szélcsendes levegő már a reggeli órákban is nyáriasan forró volt és sejtette, hogy milyen elviselhetetlenül nagy lesz a trópusi hőség a déli órákban. A szélcsendet csak néha zavarta meg egy-egy kisebb futó szellő vagy szélroham, amely valamennyire még hűvösnek tetszett. A ház ereszéről drótra felfüggesztett virágtartókban frissen öntözött orchideák virágoztak. Az orchideák mögött látni lehetett egy nagyobb pálmafának poros, egy kicsit oldalt dőlt törzsét és távolabb a reggeli napsütésben fénylő ultramarinkék színű eget. Fenn a magasban, ahová a szem már szinte alig ért el, egyetlen szárnymozdulat nélkül, néhány keselyű körözött.
Merev arckifejezéssel, mint valami hatalmas porcelánbálvány, bámult ki U Po Kyin az erős napsütésbe. Ötvenév körüli férfi volt és olyan kövér, hogy mások segítsége nélkül képtelen volt felállni karosszékéből. De kövérségében volt valami szabályosság, mert a fehér emberektől eltérően, a burmaiak szimmetrikusan szoktak meghízni, mint az egészségesen megérő gyümölcs. Sárgásbarna színű arca sima és egyetlen ráncnélküli volt, szemének színe pedig sötétbarna. Oszlopszerű lábának végén lábujjai egyenlő hosszúságúak voltak. Mezítláb ült székében és feje is födetlen volt. Egyetlen ruházata élénkzöld és vöröskockás arakáni tunika volt, amilyent a burmaiak odahaza rendszerint viselni szoktak. Bételgyökeret rágott, amelyet időnkint egy feketeszínű lakkdobozból vett elő és bétel-rágás közben elmúlt életére gondolt.
U Po Kyin ügyesen tornászta fel magát mind magasabbra a brit uralom alatt álló burmai társadalomban. Életének első emlékei a múlt század nyolcvanas éveibe nyúltak vissza, amikor apró gyermekként figyelte, amint a győztes brit csapatok bevonultak Mandalay-be. Még most is világosan visszaemlékezett rá, hogy milyen rémület fogta el, amikor meglátta a jól táplált, vörösarcú és vöröszubbonyos brit katonákat, vállukon hosszú puskájukkal, amint haladtak előtte ütemes katonai lépésekkel. Visszaemlékezett még arra is, hogy miután néhány percig nézte őket, rémült futásba kezdett. A maga gyermekes módján megérezte, hogy saját népe, az apró burmaiak, teljesen tehetetlenek ezekkel a felfegyverezett óriásokkal szemben. Később mégis az országutakat meghódító britek oldalára állot. Semmi szégyenkezést nem érzett miatta, hogy saját maga is parazitává lett: ez volt életének legfőbb óhajtása, gyermekkorának évei óta.
Tizenhétéves volt, amikor első alkalmaztatását elnyerte a brit gyarmati kormányzás hivatali szervezetében. Első kísérletei kudarccal jártak, állását nem tudta megtartani, mert szegény volt és nem voltak befolyásos barátai. Így azután három évig nyomorúságos életet folytatott Mandalay bazárjaiban, ahol gazdag rizskereskedőknél könyvelőként dolgozott, de életét leginkább apró tolvajlásokból tartotta fenn. Húszesztendős korában sikeres zsarolással négyszáz rúpiát szerzett magának. A pénzzel a fővárosba, Rangoonba ment és kisebb kormányzati hivatali állást vásárolt magának. Fizetése nagyon kevés volt, de befolyáshoz jutott és hamarosan gazdagodni kezdett. A gazdagodásra a kormány birtokában lévő árukészletek hűtlen kezelése szolgáltatott alkalmat. Az ilyesmivel szemben Po Kyin (akkor még egyszerűen így hívták, a hivatali nemességet jelző U betűt csak később kezdte használni) nem érzett különösebb lelkiismeretfurdalást. Sokkal tehetségesebb ember volt azonban, mint hogy egész életét ilyen apró tolvajlásokkal töltse el. Egyik nap arról értesült, hogy alkalma nyílik komoly hivatali beosztást jelentő kormányzati állást szereznie. Ehhez arra volt szüksége, hogy társait megrágalmazza és homályos természetű, nehezen tisztázható ügyekbe keverje. Vállalkozása teljes sikerrel járt és hamarosan városi segédjegyzővé nevezték ki. Azóta a hivatali rangsorban állandóan magasabbra és magasabbra jutott. Most, ötvenhatéves korában, járási rendőrbíró volt, de remélhette, hogy még magasabbra jut és esetleg helyettes kormánybiztossá nevezik ki. Így egyenlő rangúvá válnék több angol kormányzati tisztviselővel, sőt fehér ember alattvalói is lennének.
Mint rendőrbíró nagyon egyszerű módszereket használt. Döntéseiben és ítéleteiben sohasem engedte befolyásoltatni magát még a legnagyobb összegű vesztegetéssel sem. Jól tudta ugyanis, hogy ha egy rendőrbíró engedi magát megvesztegettetni, erre előbb-utóbb ráfizet. E helyett inkább azt a sokkal biztosabb módszert alkalmazta, hogy a megvesztegetésre szánt összegeket elfogadta mind a két féltől és ítéleteit pontosan a törvényes rendelkezésekhez alkalmazkodva hozta meg. Ilymódon hamarosan igazságos bíró hírében állott.
A pereskedő ügyfelektől rendszeresen kapott összegeken kívül U Po Kyin pontos időközönként fizetendő adót hajtott be a fennhatósága alatt álló falvaktól is. Arra mindig gondosan vigyázott, hogy az ilyen módon szerzett összegeket előre megállapított kulcs szerint megossza azokkal, akik piszkos műveleteiről közvetlen értesüléssel bírtak. Ezekről burmai hivatalnoktársai mindnyájan tudtak, de brit felettesei előtt sikeresen el tudta titkolni. Ha néha-néha mégis valaki vádat emelt ellene, U Po Kyin minden különösebb fáradság nélkül szerzett hamis tanukat, akiknek a segítségével a vádakat rendszerint azok ellen fordította, akik üzelmeit le akarták leplezni brit felettesei előtt. Ezekben a dolgokban olyan utólérhetetlen ügyességet szerzett, hogy életének további sikeres folytatásában sem maga, sem más egy pillanatig sem kételkedett és mindenki biztos volt felőle, hogy eredményekben gazdag élete után sok százezernyi rúpiányi vagyon marad utána.
Sikerei azonban a burmaiak hite szerint túl fogják élni földi halálát is, mert a buddhisták elképzelése szerint a földi halál után a lélek soha véget nem érő vándorlásba kezd és azok, akik életükben az erkölcs törvényei ellen bűnöket követnek el, patkányok, békák, vagy más megvetendő állatok testébe jutnak haláluk után.
U Po Kyin hithű buddhista volt és igyekezett jó előre bebiztosítani magát ez ellen a fenyegető veszedelem ellen. Ezért mindig arra törekedett, hogy öregedő éveit jócselekedetek végrehajtásával töltse és így kellő érdemeket gyűjtsön magának a testi halála után bekövetkező időkre. Jócselekedeteinek legvalószínűbb alakjaként számtalan pagoda építésére gondolt. Hogy hány pagodát fog építeni, ebben még sajátmaga sem volt egészen biztos. Négyet, ötöt, vagy talán hetet is. Errenézve majd a papoktól kér tanácsot és ők mondják meg azt is, hogy milyenek legyenek a pagodák, faragott kőszobrokkal és a pagodák tetején apró csengettyűkkel és a csengettyűk minden ima elmondásakor vidám hangon csilingelnek. Így azután halála után lelke ismét férfitestbe öltözik - semmiesetre sem nőébe, mert az nem lenne jobb, mintha patkányt vagy békát kellene választania -, de ha már ember nem is lehet újra, lelke legfeljebb valami tiszteletreméltó állatba, mondjuk: elefántba fog költözni.
Ilyen gondolatokkal foglalkozott U Po Kyin, miközben mozdulatlanul ült karosszékében háza verandáján és nézett ki a percről-percre izzóbb délelőtti napsütésbe. Hatalmas testéhez képest apró, háromszögletű kezét a karosszék támláján tartotta, majd egy kicsit oldaltfordult és lihegő hangon szólalt meg:
- Ba Taik! Hé, Ba Taik!
Ba Taik, U Po Kyin szolgája, gazdája hívására megjelent a verandát elzáró gyöngyfüggöny mögött. Ba Taik apró, himlőhelyes arcú bennszülött volt. U Po Kyin nem fizetett bért neki, mert lopásért elítélték és gazdája bármikor börtönbe küldhette volna. Mélyen hajlongva közeledett U Po Kyin elé és megkérdezte:
- Mit kíván az én legszentségesebb uram? - mondta.
- Akar valaki velem beszélni, Ba Taik?
Ba Taik az ujján számolta össze U Po Kyin látogatóit:
- Először is Thitpingyi faluból itt van a bíró, méltóságos uram, aki ajándékait kívánja átadni. Várakozik azután két más falusi paraszt is méltóságodra és ők is hoztak ajándékot magukkal. Beszélni szeretne méltóságoddal Ko Ba Sein, a helyettes kormánybiztos jegyzője, azután Ali Shah, a rendőrőrmester és egy dacoit, akinek a nevét nem ismerem. Kinn van azután egy fiatal leány is, egy karonülő gyermekkel.
- Mit akar a leány? - kérdezte U Po Kyin.
- Azt mondja, hogy a gyermek atyja te vagy, szentséges uram.
- Ah! Mennyi pénzt hozott a falusi bíró?
Ba Taik úgy tudta, hogy tíz rúpiát hozott magával és egy kosár mangót.
- Mondd meg a bírónak, rendelkezett U Po Kyin, hogy nem tíz, hanem húsz rúpiát kell hoznia. Sajátmaga és vele együtt az egész falu rosszul jár, ha a pénz holnapra itt nem lesz. A többiekkel mindjárt beszélek, előbb azonban küld be hozzám Ko Ba Seint.
Ba Sein nyomban ezután megjelent a verandán. Jóval magasabb termetű volt, mint általában a burmaiak, feltűnően sima, kávébarnaszínű arcbőrrel. U Po Kyin gyakran igénybevette Ba Sein szolgálatait. Ba Sein Mr. Macgregor, a helyettes kormánybiztos mellett szolgált és ismerte brit gazdájának legbizalmasabb titkait is. U Po Kyin a cinkostárs mosolygó arcával üdvözölte Ba Seint és feléje nyújtotta a bételgyökérrel teli fekete lakkdobozt.
- Hogy mennek a dolgok, Ko Ba Sein? Remélem, ahogyan derék Mr. Macgregor barátunk mondaná - U Po Kyin beszédét ekkor hirtelen hibás kiejtésű angolra
változtatta -, megy minden a várakozásnak megfelelően.
Ba Sein nem nevetett U Po Kyin tréfálkozó megjegyzésén. Merev arccal ült le a verandán lévő egyik székben és így felelt U Po Kyin kérdésére:
- Nagyon meg vagyok mindennel elégedve. Ezt az újságszámot ma reggel kaptam meg. Parancsoljon beletekinteni.
Ba Sein zsebéből a "Burmai Hazafi" című, kétnyelvű helyi újságot vette elő. Az újság részben angolul és burmai nyelven, a "Rangoon Gazette"-ből átvett híreket tartalmazott, részben pedig a burmai nacionalizmus szellemében írt és az angolokat támadó vagy kormányzati rendszerüket élesen, nem egyszer gunyoros hangon bíráló cikkeket. Az egyik ilyen cikkben, amely különösképpen érdekelte
U Po Kyint, többek között a következőket olvasta:
- Nekünk, szegény színeseknek, csak örülnünk kell, ahogyan a fehér ember nyugati civilizációja törődik velünk és életünk színvonalát magasabbra kívánja emelni. Ezért áraszt el bennünket a fehér ember kiváltságos műveltségének ezernyi áldásával: a mozival, a gépfegyverrel,
a szifilisszel, stb., amely mind kötelességünkké teszi, hogy mérhetetlen hálával viseltessünk európai jóltevőink iránt. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy olvasóinkat érdekelni fogják azok az események, amelyek fenn az északi tartományokban, Kyauktadában történnek. Különösképpen pedig szó van Mr. Macgregorról, a járás közmegbecsülésben részesülő helyettes kormánybiztosáról.
- Mr. Macgregor jellegzetes nemeslelkű angol gentleman, aki iránt nekünk színeseknek soha nem szűnő lelkesedéssel kell viseltetnünk. Mr. Macgregor, ahogyan az angolok mondani szokták, családias férfiú. Ez kitűnik már abból is, hogy a mai napig három gyermeket nemzett a kyauktadai járásban, noha még csak egy éve tartózkodik közöttünk. Előző állomáshelyén, Shwemyóban hat gyermeket hagyott maga után. Az természetesen nem tekinthető másnak, mint megbocsátható feledékenységnek, hogy Mr. Macgregor a gyermekeket megszülő anyákat minden támogatás nélkül hagyta, úgyhogy minden további nélkül éhenhalhatnak porontyaikkal együtt…
Ugyanazon az oldalon másik, hasonló tartalmú cikk is volt található, ugyanilyen, részben támadó, részben gúnyolódó hangon írva. U Po Kyin gondosan végigolvasta a helyettes kormánybiztosról szóló cikket. Az újságlapot távol tartotta magától, mert távollátó volt. Közben
elgondolkozva felhúzta a szemöldökét és száját mosolygásra húzta szét, miközben kilátszottak a bételtől vérvörösre festett szabályos fogai.
- A szerkesztőt ezért a cikkért legalább hat hónapra be fogják csukni - mondta, amikor befejezte a cikk elolvasását.
- A szerkesztő ezzel nem fog törődni. Különben is azt mondta nekem, hogy hitelezői legalább olyankor békén hagyják, amíg börtönben ül.
- Szerinted ezt a cikket Hla Pe, a fiatal járási aljegyző írta? Ha így folytatja, sokra viheti, mire megöregszik. Hiába, mégis csak kiváló nacionalista nevelést kapnak a mi fiaink az ostoba britek által fenntartott középiskolákban. Megjósolhatom neked, hogy Hla Pe gyorsan fog emelkedni hivatali rangban.
- Gondolja, méltóságod, hogy Hla Pe előrehaladásában ez a cikk segítségére lesz?
U Po Kyin nem felelt azonnal a hozzá intézett kérdésre. Mérhetetlen teste mélységéből szuszogó hangok hallatszottak, miközben fel akart kelni helyéről a karosszékből. Ba Taik már jól ismerte ezeket a hangokat. Nyomban megjelent a gyöngyfüggöny mögül és Ba Seinnel együtt két hónalja alá nyúlva, lábára állították a monstruózus termetű U Po Kyint, aki magát nehezen egyensúlyozva állt meg, amikor a két ember segítségével helyéről nagy kínnal feltápászkodott.
- Segítségére lesz - mondta U Po Kyin, aki csak most felelt Ba Sein kérdésére -, de ez magában még nem elég. Ha komolyan boldogulni akar, még sok munka áll előtte. De kétségtelenül ez a cikk kitűnő kezdet. Most pedig hallgass rám.
U Po Kyin odatotyogott a veranda korlátjához és a bételtől vérvörös nyálat kiköpte szájából. Azután lassú, nehézkes lépésekkel járkálni kezdett a verandán. Hatalmas csípői lassú ütemmel mozogtak. Járkálás közben folytonosan beszélt az angol szolgálatban álló burmai hivatalnokok angol és bennszülött kifejezéseket összekeverő nyelvén:
- Lássuk tehát pontosan, hogy miről is van szó. Központosított támadást kell indítanunk Dr. Veraswami ellen, aki a börtön orvosa és egyben felügyelője. Különböző rágalmakkal fogjuk elárasztani mindaddig, amíg becsületét a fehérek előtt teljesen el nem veszíti és örök időkre lehetetlenné nem tesszük. Ez sok kitartást megkövetelő, nehéz feladat lesz.
- Értem, mire gondol méltóságod.
- Nincs okunk kételkedni a sikerben, de nem szabad a dolgot elsietni. Ez alkalommal nem valami jelentéktelen hivatalnokról vagy rendőrőrmesterről van szó. Dr. Veraswami magas állást betöltő kormánytisztviselő és bár, mint hindu - ő is színesnek számít, de azért nem lesz könnyű elbánnunk vele. Óvatosaknak kell lennünk a legnagyobb mértékben. Olyan vádakat kell ellene emelnünk, amelyek ellen nem tud védekezni és három hónapon belül az itt élő valamennyi európait meg kell győznünk arról, hogy az orvos becstelen és a fehérek ellen áskálódó ember. Vigyáznunk kell arra, hogy mivel vádoljuk meg. Azt hiába állítanánk, hogy megvesztegethető, mert mindenki jól tudja róla, hogy ilyen célra soha senkitől pénzt el nem fogad. Mit kell tehát tennünk?
- Nem lehetne úgy intézni a dolgokat, hogy a börtönben a foglyok között zendülés törjön ki? - mondta Ba Sein. - Mint börtönfelügyelőt ezért bizonyosan felelősségre fogják vonni.
- Nem, hagyjuk ezt. Ez túlságosan veszedelmes lenne. Ezenkívül sok pénzbe is kerül. Helyesebb, ha azt terjesztjük róla, hogy nacionalista lett és a britek kiűzésére törekszik. Arról kell meggyőznünk az angolokat, hogy az orvos a brit uralom ellen lázító propagandát folytat. Ha az angolok a legkisebbet is elhiszik ezekből a vádakból, az orvosnak örökre vége.
- Attól félek, ezt nehéz lesz bizonyítani az orvosról - mondta Ba Sein. - Senki jobban nem rajong az európaiakért, mint dr. Veraswami. Mindenki tudja, hogy azonnal dühösen kifakad, mihelyt valaki csak egyetlen szót is szól a fehérek ellen.
- Ezt jól tudom én is - mondta U Po Kyin. - De tudni kell az európaiakról, hogy soha nem keresnek bizonyítékokat, ha valaki rágalmakat terjeszt színes ember ellen. Meglátod, néhány névtelen levél csodákat fog tenni. Egyetlen dolog fontos csupán, ha elkezdjük a vádaskodást, egy pillanatra sem szabad abbahagyni. Egyik névtelen levélnek a másik után kell érkezni az európaiak címére. A gyanú így lassan elterjed és az orvosnak vége. Az első lépés ez a cikk, amely most megjelent. A cikk mérhetetlenül fel fog dühíteni minden európait és nekünk most csak az a dolgunk, hogy elhitessük velük, hogy a cikket az orvos írta.
- Nehéz lesz, amíg az orvos barátai között európaiak is lesznek. Most mindnyájan vele gyógyíttatják magukat, Mr. Macgregort is kigyógyította náthájából, mikor az idő váratlanul hidegre fordult és meghűlt. Az európaiak nagyon jó orvosnak tartják Veraswamit, attól félek.
- Az ember valósággal csodálkozik rajta, hogy menynyire nem ismered az európaiak gondolkodását, Ko Ba Sein! Az európaiak csak azért mennek Veraswamihoz, mert nincs más doktor Kyauktadában. Sehol nem találhatsz olyan fehér embert, aki színesben megbízzék. Hidd el, hogy nem fog elmaradni a várt hatás, mihelyt a névtelen levelek küldését megkezdjük. Csak idő dolga és az orvosnak nem marad egyetlen fehér ember barátja sem.
- Igen, de ne feledkezzünk el Mr. Floryról, a fakereskedőről - mondta Ba Sein és a nevet a burmaiak szokásos selypítésével Mr. Porleynek ejtette ki. - Ők ketten elválhatatlan jó barátok. Alig van olyan reggel, hogy Mr. Porley meg ne látogatná az orvost. De ami még ennél is sokkal fontosabb, dr. Veraswami kétszer is meghívást kapott Mr. Porleyhoz dinnerre.
- Igen, elismerem, ebben igazad van - mondta U Po Kyin. - Ha Flory jóbarátságban van az orvossal, én is azon a véleményen vagyok, hogy nehéz lesz vele elbánnunk. Lehetetlen kikezdeni egy hindut, amíg európai barátja van. Ez - hogyan is szokták mondani a fehérek? - presztizst ad neki. De majd meglátod, hogy Flory azonnal cserben fogja hagyni színes barátját, mihelyt valami miatt bajba keveredik. Hidd el nekem, hogy nincs olyan fehér ember, aki bármit is áldozna színes emberrel ideig-óráig fenntartott barátságért. De különben is, sokkal jobban ismerem Floryt és tudom róla, hogy alapjában véve gyáva ember. Bízd csak rám, majd én elbánok vele. A te szereped az lesz, Ko Ba Sein, hogy szemmeltartsd Mr. Macgregor minden lépését. Nem tudod, írt-e levelet az utóbbi időben a kormánybiztosnak - már úgy értem, bizalmas természetű közlés küldött-e neki?
- Igen, két nappal ezelőtt írt levelet, de amikor gőz felett kinyitottuk, semmi fontosat nem találtunk benne.
- Majd lesz rá gondunk, hogy legyen mit írnia. Ha azután gyanúja feltámad az orvos ellen, majd akkor hozzuk elő azt a másik ügyet, amelyről már beszéltem veled. Így azután - hogyan is szokta Mr. Macgregor mondani? - óh, igen, már emlékezem rá: "Két madarat ütünk agyon egy kővel". Két madarat? Egész madársereget - ha, ha!
U Po Kyin nevetése az elképzelhető legellenszenvesebben hangzott, ahogyan a bugyborékoló hangok előretörtek hatalmas teste kövér mélységeiből. Közelebbről nem mondta meg, hogy mi volt az a "másik ügy", amit említett. Sokkal bizalmasabb természetűnek ítélte, minthogy itt a verandán esetleg hivatatlanok füle hallatára beszélni lehessen róla. Ba Sein észrevette, hogy a beszélgetés véget ért. Felállt a helyéről és mereven meghajolt, mint valami mérőléc.
- Kíván még tőlem valamit, kegyelmességed? - mondta.
- Legyen rá gondod, hogy Macgregor kezébe eljusson a "Burmai Hazafi"-nak ez a példánya. Hla Pének pedig mondd meg, azt tanácsolom, hogy néhány napra jelentsen beteget és ne menjen be a hivatalába. Szükségem van rá, hogy megírja a névtelen leveleket. Más mondanivalóm most nincs.
-Akkor mehetek, kegyelmes uram?
-Isten vezérelje lépteidet, - mondta U Po Kyin közönyös és szórakozott hangon és nyomban hangos kiáltással újra Ba Taikot hívta. U Po Kyin soha nem vesztegetett el hiába egyetlen pillanatot sem. A többi látogatóval pillanatok alatt végzett és a falusi leányt gyermekével együtt egyetlen anna nélkül küldte el. Előbb figyelmesen megvizsgálta az arcát, majd kijelentette, hogy nem emlékszik rá. Közben megérkezett a reggeli ideje. U Po Kyin farkaséhséget érzett, pontosan mindig a reggelnek ebben az órájában. Az éhség gyötrő fájdalom alakjában lepte meg és ezért kiáltozni kezdett.
- Ba Taik! Hé, Ba Taik! Kin Kin! A reggelimet! Siessetek, mert éhen halok.
A lakószobában a gyöngyfüggöny mögött egy asztalon már elő volt készítve a ház gazdája számára hatalmas tál, tele főtt rizzsel és mellette legalább egy tucatnyi apró tányér, amelyen indiai bors, szárított tengerirák és darabokra szelt zöld mangógyümölcs volt. U Po Kyin nehézkesen odatotyogott az asztalhoz. Kövér disznóéhoz hasonló röfögő hangot hallatott és mohón rávetette magát az ételekre. Felesége, Ma Kin, mögötte állt és kiszolgálta. Ma Kin negyvenötév körüli sovány asszony volt, jóságos halványbarna színű, egy kicsit majomra emlékeztető arccal. U Po Kyin rá sem nézett, mialatt nagy mohsággal evett. A rizsestál fölé hajolt, úgyhogy az orra szinte érintette az ételt. A rizst ujjaival szedte ki a tálból és közben erősen lihegett. Minden étkezése ilyen mohón és szenvedélyesen folyt le, szinte hányta magába a mérhetetlen tömegű főtt rizst indiai borssal keverve. Mikor befejezte az evést, hátradőlt székében és ismételten nagyokat böffentett. Később szólt Ma Kinnek, hogy hozzon neki egy hoszszú, zöldszínű burmai szivart. U Po Kyin soha nem szívott angol dohányt, amelynek szerinte semmi íze nem volt.
Nyomban ezután U Po Kyin Ba Taik segítségével felvette azt a ruhát, amelyet hivatalában szokott hordani. Mikor készen volt az öltözködéssel, megállt a lakószobában egy földigérő nagy tükör előtt és önelégültséggel nézte sajátmagát. A lakószoba mennyezetét két, hatalmas teak-fatörzsekből készült oszlop tartotta. A szoba bútorzata komor és hangulatnélküli volt, talán éppen azért, mert
U Po Kyin hivatali állására való tekintettel "ingaleik" stílusban vásárolt egy fényezett tálalóasztalt és székeket.
A falon az angol királyi család tagjait ábrázoló képek függtek és a sarokban egy kis asztalon pirosra mázolt angol tűzoltókészülék állott. A szoba padlóját bambuszszőnyegek borították, tarkítva a kiköpött bétel vörös foltjaival.
Ma Kin a szoba egyik sarkában keleti módra, bambuszszőnyegen ült és egy burmai inget hímzett. U Po Kyin lassan megfordult a tükör előtt és amennyire bírt, hátrafordult, hogy hátát is szemügyre vegye. Felsőruhája halvány rózsaszínű selyemköpeny volt, alatta kikeményített fehér muszlinból készült ingyit, burmai inget viselt. Csípője körül mandalayi tarka selyemből készült paso, széles deréköv volt. A selyem alapszíne lazacpiros volt, élénk sárgaszínű mintával. Szemmel láthatólag nagyon meg volt elégedve élénkszínű és fénylő selyemből készült ruházatával, amelyet úgy tekintett, mint hivatali nagyságának jelképét. U Po Kyin büszkén és öntetlen gondolt rá, hogy ő, aki valamikor szegény volt és éhezett, most kövérre hízott, gazdag volt és mindenki félt tőle.
- Ez az új paso nem is volt drága huszonkét rúpiáért, úgy-e Kin Kin? - kérdezte feleségét.
Ma Kin a kérdésre nem válaszolt semmit és hangtalanul varrása fölé hajolt. Egyszerű, tanulatlan asszony volt és az európai társadalmi szokásokat még kevésbé sajátította el, mint az európaiak körében gyakran megforduló férje. Ha székén kellett ülnie, mindig kényelmetlenül érezte magát. Reggelenként, fején kosárral, mindig sajátmaga ment bevásárolni a bazárba, mint bármely falusi asszony. Esténként látni lehetett, amint kint a kertben imaközben térdreborult és a város fölött kiemelkedő fehér pagoda irányába fordult. Ma Kin húsz éve U Po Kyin felesége és csendben, ellenkezés nélkül, de nem a legnagyobb rokonszenvvel kísérte figyelemmel felfelé törekvő férjének örökös cselszövéseit.
-Ko Po Kyin - mondta férjének - nem gondolod, hogy életedben eddig már igen sok rosszat tettél?
U Po Kyint tiltakozó mozdulatot tett kezével és így szólt:
-Ostobaságot beszélsz, Kin Kin. Felépítem a pagodákat és nem lesz semmi baj. Ne félj, van még elég időm.
Ma Kin újra varrása fölé hajolt és többet nem szólt, de egész magatartásán meglátszott, hogy mennyire helyteleníti férjének intrikáit.
- Mondd csak, Ko Po Kyin, meg tudod te nekem magyarázni, hogy mi szükség van más emberek életének megkeserítésére? Végighallgattam, amikor kint a verandán Ko Ba Seinnel beszélgettetek. Miért akarod bántani ezt a jóravaló Veraswami doktort?
Te éppen olyan jól tudod, mint én, hogy milyen derék ember.
- Ezek hivatali dolgok és ezekhez te nem értesz, aszszony. Az orvos egyszerűen utamban áll. Először is lehetetlen dolog, hogy valaki ne fogadjon el pénzt, ha meg akarják vesztegetni és így mindnyájunk számára lehetetlenné tegye, hogy megvesztegethessenek. De meg különben is vannak olyan dolgok, amelyeket a te korlátolt aszszonyi eszed úgysem tudna felfogni.
- Ko Po Kyin, te meggazdagodtál és nagy hatalmad van, de mondd, mi gyönyörűséged származott belőle? Sokkal boldogabbak voltunk szegény korunkban. Jól emlékszem, amikor még egyszerű városi tisztviselő voltál, milyen boldogok voltunk, mikor megvásároltuk első házunkat. Milyen büszkék voltunk a fonott bútorokra, amelyek lakószobánkban állottak. Mennyire boldog voltál, amikor meg tudtad vásárolni az első arany töltőtolladat. Azután emlékszel-e, milyen boldogok voltunk mind a ketten, mikor egy fiatal angol rendőrtiszt elfogadta meghívásunkat. Leültettük a legjobb székünkre és a tiszteletére felbontottunk egy palack sört. Hidd el, hogy a boldogságot nem a gazdagság hozza! Most sem tudom megérteni, hogy miért van szükséged mind több és több pénzre.
-Ostobaság, asszony! Ostobaság! Neked ne legyen másra gondod, mint a főzésre és a varrásra. A hivatalos dolgok intézését bízd csak rám.
-Nem tudom, igazad van-e ebben. Ko Po Kyin. Mindig hűséges feleséged voltam és engedelmesen megfogadtam, amit mondtál. De hidd el nekem, soha sincs korán, ha az ember a halála utáni időkre érdemeket szerez magának. Miért nem vásárolsz legalább néhány élő halat a kereskedőnél és engeded szabadon a folyóba? Érdemeket ilyen módon is szerezhetsz magadnak. Azután ma reggel a templomból papok jöttek rizsért; ők mondták, hogy van két új szerzetes a kolostorban és nincs mit enniök. Nem volna okos, ha küldenél valamit nekik, Ko Po Kyin? Én magam nem adtam nekik semmit, rád gondoltam, hogy ilyen módon te szerezz érdemeket magadnak.
U Po Kyin otthagyta a tükröt és gondolkodni kezdett azon, amit a felesége mondott. Amikor csak tehette és ha nem okozott neki különösen nagy kényelmetlenséget, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy érdemeket szerezzen magának. Érdemszerző cselekedeteit egyszerű buddhista hitével a takarékbetétek bizonyos fajának tekintette, melyeket nem ártott folyton gyarapítani. Valahányszor egy halat szabadon engedett a folyóba, valahányszor ajándékot adott egy papnak vagy szerzetesnek, minden lépéssel közelebb érezte magát a nirvána boldogságához. Most pillanatnyilag arra gondolt, hogy azt a kosár mangógyümölcsöt, amelyet a falusi bíró hozott ajándékba, átküldeti a kolostorba a két éhező szerzetesnek.
Nyomban ezután elindult hazulról hivatalába. Mögötte ment Ba Taik és egy táskában vitte hivatalos iratait. U Po Kyin lassan, méltóságos lépésekkel haladt testes kövérségével és feje fölött tartotta a forró napsütés ellen élénk sárgaszínű selyem napernyőjét. Lazacrózsaszínű széles selyemöve csillogott a napsütésben. A rendőrbírósági tárgyalóterembe igyekezett, hogy ítélkezzék az eléje kerülő ügyekben.

II.

Körülbelül gyanabban az időben, amikor U Po Kyin a rendőrség épületében megkezdte tárgyalásait, "Mr. Porley", a fakereskedő és Veraswami barátja, elindult hazulról, hogy az európaiak klubjába menjen.
Flory harmincötév körüli, kisportolt, középtermetű férfi volt. Sötétfekete, nagyon sűrű haja volt, amely erősen homlokába nőtt és angolosra vágott fekete bajusza. Természetes sápadt arcszíne nem látszott, mert a napsütés erősen lebarnította. Minthogy sem el nem hízott, sem meg nem kopaszodott, nem látszott koránál öregebbnek, de a fehér embert mindig meggyötrő trópusi éghajlat hatása mégis meglátszott elnyűtt arcvonásain és karikás, mélyen ülő szemén. Arca borostás volt, szemmelláthatólag reggel nem borotválkozott. Ruházata a szokásos fehér ing volt, világosbarna katonai sorttal és térdharisnyával. Kezében bambusz sétapálca volt és mögötte egy Flo névre hallgató, fekete spaniel haladt.
Annak, aki Floryval először találkozott, nem ezek a részletek tűntek fel, hanem arcát elcsúfító, félköralakú, sötétkék és vörös színben játszó anyajegye, amely bal arcán a szemétől a szájáig húzódott. Flory maga is tisztában volt vele, hogy ez az anyajegy arcát mennyire elcsúfítja, ezért, mikor társaságban volt, hacsak tehette, jobb arcát mutatta annak, akivel beszélt.
Flory háza a maidan, a gyarkorlótérül használt lejtős domboldal tetején állott, közvetlenül a dzsungel szélén. Háza közelében, a lejtő alacsonyabb részein, féltucatnyi ragyogóan fehérre meszelt, bungalow-nak emlegetett kisebb ház volt, ahol a telep fehér lakói éltek. A lejtős domboldal alján hófehér fallal bekerített európai temető volt és mellette egészen kicsiny, bádogtetejű keresztény templom. A templom mögött volt az európaiak klubja, zömök, egyemeletes épület, amely fekvésileg, de jelentőségében is, a dzsungel szélén épült kis városka vagy inkább telep középpontját alkotta. Indiában mindenütt így szokott lenni, ahol európaiak élnek. A fehéremberek klubja a brit politikai hatalom megtestesülése: ez az a nirvána, amely után a színes hivatalnokok és a dúsgazdag nem európai kereskedők hiába vágyakoznak. Kyauktadában ez különösen így volt, mert az itteni klub úgyszólván az egyetlen volt Burmában, amely nem volt hajlandó felvenni színes embert tagjai közé. A klub épülete mögött folyt az Irrawaddy barnássárga, széleshátú vize. A víz színén a tűző trópusi napsütésben az apró hullámok gyémántkövek módjára csillogtak. A folyó túlsó partján végtelen távolságban rizsföldek húzódtak és mögöttük a látóhatár szélén sötétszínű, majdnem fekete hegyek.
A bennszülöttek városa, a bírósági épületek és a börtön jobbra terült el, minden egyes épület csaknem teljesen eltakarva óriásira nőtt peepul-fáktól. A pagoda tűhegyes tornya a fák közül úgy emelkedett ki, mint valami csillogó színűre aranyozott hatalmas lándzsa hegye. Kyauktada pontosan olyan volt, mint a legtöbb város Burma északi részében, amelyek semmit nem változtak Marco Polo kora és 1910 közt. Kyauktadát a középkor évszázadai óta tartó mozdulatlan álmából az emelte ki, hogy a Burmában berendezkedő brit uralom ezt a helyet jelölte ki az egyik fontos vasúti végállomásként és ezért a várost járási székhellyé tették meg. Ekkor, 1910-ben és a következő években, épültek a bírósági épületek, egy kórház, egy iskola és egy hatalmas, várszerű börtön, ugyanolyan, amilyent az angolok mindenütt építenek, ahol megvetették a lábukat Gibraltár és Hongkong között. Kyauktada lakosainak száma mintegy négyezer volt, közöttük néhányszáz hindu, vagy ötven-hatvan kínai és hét európai. Volt ezeken kívül két félig európai, félig ázsiai származású férfi is, egy baptista, a másik pedig egy római katolikus misszionáriusnak a fia. A városnak nem volt semmi nevezetessége, legfeljebb egy hindu fakír, aki húsz éve élt egy fa tetején a bazár közelében és napi ételét mindig egy kötélre kötött kosárban húzta fel reggelenként a fa tetejére.
Flory nagyot ásított az unalomtól, amikor a klub kapujához ért. Előző nap sokat ivott és a mája erősen sajgott. Mikor az épület felé tartott, a kövekkel kirakott forró úton végigmenve, bambusz sétapálcáját lóbálta a szárazságtól szárazra sült trópusi fű között. Még csak reggel kilenc óra volt, de a forróság percről-percre érezhetően növekedett. Flory megállt a klub bejárata előtt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy bemenjen-e vagy folytassa tovább útját és meglátogassa barátját, a hindu orvost. Ekkor eszébe jutott, hogy aznap érkezett meg a posta Angliából és így elindult a klub kertjén keresztül az épület felé.
A kertben a trópusokon óriási méretűre nőtt angol virágok nyíltak, flox, oroszlánszáj, mályva és petúnia. Különösen a petúniák olyan nagyra nőttek, mint valami orgonabokor. A virágágyak mögött trópusi fák és cserjék volt ültetve - aranyszínű mohurfák, amelyek vérvörös színnel virágoztak, frangipáni bokrok, elefántcsontszínű, tányérrózsára emlékeztető virágokkal, bíborszínű bougainvilleák és égő vörös hibiszkuszok. A sokféle virág szivárványszínekben pompázó tarkasága az erős napsütésben szinte bántotta a szemet. A virágok között egy majdnem teljesen mezítelen mali, bennszülött szolga járt, kezében öntözőkannával. A mali olyan volt, mint valami óriás madár, mely a dzsungelvirágok mézét szívja ki.
A klubépület lépcsőin erősen szőke hajú angol férfi állt, rövidre vágott bajusszal és sápadt szürkeszínű
szemekkel, amelyek a normálisnál messzebbre estek egymástól. Magas, nyúlánk ember, feltűnően sovány és vékony lábszárakkal. Floryhoz hasonlóan ő is sortban volt és kezét a sort zsebében tartotta. A férfi Mr. Westfield volt, a járás rendőrfőparancsnoka. Unatkozó arccal, sarkára támaszkodva, előre és hátra himbálta magát és felső ajkát előrecsücsörítette rövid, bozontos bajusza alatt. Floryt alig észrevehető fejbólintással üdvözölte. Rövid néhány szavas mondatokban beszélgetni kezdtek, de az unalom vagy általános szótlansága tette-e, Westfield ezt a néhány szót is csak a legnagyobb erőfeszítéssel ejtette ki.
- Hello, Flory, drága gyermekem. Fertelmes reggel van ma is, nem gondolod?
- Számítanunk kell erre a hőségre az évnek ebben a részében, úgy gondolom - jegyezte meg Flory.
Közben oldalra fordult és vigyázott, hogy a bal arcán lévő anyajegyet Westfield ne láthassa.
- Szörnyű még csak rá is gondolni, hogy ez a hőség hónapokon át el fog tartani. Tavaly nem esett egyetlen csepp eső sem júniusig. Nézz csak az égre, nem látsz rajta egyetlen felhőfoszlányt sem. Mit adnál érte, ha most a Piccadillyn sétálhatnál?
-Megérkeztek már az angol újságok?
-Igen. A derék jó öreg "Punch", a "Pink'un" és a "Vie Parisienne". Az ember honvágyat érez, ha olvasni kezdi őket. Menjünk és inkább igyunk egy pohár whiskyt, amíg a jég tart. Az öreg Lackersteen már úgyis annyit elhasznált, hogy akár fürdőt is vehetett volna belőle. Már is nehéz a feje, pedig még alig múlt kilenc óra.
Bementek a klub épületébe és Westfield komor hangján így szólt: - Vezess, Macduff. Ez volt az egyetlen Shakespeare-idézet, amelyet ismert és ezt örökösen használta.
A klub termeit teak-fával borították és az egész helyiségnek állandóan egy kicsit nyersolajszaga volt. A klubban mindössze négy nagyobb helyiség volt. Ezek között volt a "könyvtár", mintegy ötszáz, a nedves éghajlattól megpenészedett könyvvel, legnagyobbrészt ócska és idejétmúlt regényekkel. A másik teremben egy öreg és rozzant állapotban levő billiárdasztal volt. Ezt azonban ritkán használták, mert a tábla fölött felfüggesztett lámpa körül esténként állandóan a rovarok légiója nyüzsgött és ezek tömegesen lepték el a billiárdasztal zöld posztóját. Volt azután kártyaszoba és a folyóra néző ablakokkal egy társalgó, amely mögött széles veranda nyílott. A nagy
hőségre való tekintettel az évnek ebben a részében a veranda el volt függönyözve zöldszínű nyers bambuszrudakkal. A társalgó meglehetősen barátságtalan helyiség volt. A padlót kókuszszőnyeg borította. Fonott székek és asztalok álltak a helyiség különböző részein, rajtuk angol képeslapokkal. A falakon több "Bonzo"-kép volt és egy indiai jávorszarvas poros koponyája. A sarokban trópusi legyező, punkah, állott és lassú mozgásával a port felkavarta, de a terem levegőjét hűsebbé nem igen tette.
A helyiségben hárman voltak. A punkah alatt egy csinosarcú, egy kicsit egészségtelenül kövér, negyven év körüli férfi ült az asztal mellett és fejét kezében tartva nyögött, láthatólag valami fájdalom gyötörte. A férfi Mr. Lackersteen volt, a helyi legnagyobb fakitermelő vállalat vezérigazgatója. Lackersteen előző este alaposan berúgott és még mindig az alkohol túlzott élvezésének gyötrelmes utóhatását szenvedte el. A másik férfi volt Ellis, egy másik vállalat helyettes vezérigazgatója. Ő a teremben levő hirdetőtábla előtt állt és láthatólag odaadó figyelemmel tanulmányozta a táblára kifüggesztett hirdetményt. Ellis aprótermetű, sápadtarcú férfi volt, aki rendszerint nyugtalan mozdulatokkal ide-oda ugrált. Maxwell, a környező erdők járási felügyelője, az egyik pamlagon feküdt és a "Field" legújabb számát olvasta. A hatalmas folyóirat egészen eltakarta, úgyhogy csak hosszú, sovány lábszára és barnára sült karja látszott ki.
- Hát téged, öreg pajtás, mi lelt? - kérdezte Westfield Mr. Lackersteentől és rokonszenvének megmutatásaképpen vállát megveregette. - Így akarsz példát mutatni a fiatalabbaknak? Ha rád néznek, nem sok jót remélhetnek, hogy mi lesz velük, ha egyszer ők is negyven évesek lesznek.
Lackersteen mordult egyet és morgásának olyanféle értelme volt, mintha "brandy"-t mondott volna.
- Szegény öreg cimbora - mondta Westfield, - valóságos mártírja a brandynek és társainak. Lassanként még izzadni is brandyt fog. Eszembe jut róla egy öreg ezredes, aki moszkitóháló nélkül szokott aludni. Mikor megkérdezték a szolgáját, hogy ennek mi az oka, a jámbor fiú így felelt: "Este master túlságosan sokat iszik hozzá, hogy észrevegye a moszkitókat: reggel moszkitók túlságosan sokat isznak, hogy észrevegyék mastert". Biztosan tegnap este többet ittál, mint kellett volna. Hallom, hogy ma este csinos unokahugotok érkezik, aki itt marad nálatok.
- Sohase törődj semmit ezzel a részeg disznóval - mondta Ellis anélkül, hogy megfordult volna. Ellis bántó cockney hangsúllyal beszélte az angol nyelvet. Mr. Lackersteen morgó hangon újra megszólalt: - Igen, az unokahugom! Adjatok egy kis brandyt, ha Istent ismertek.
- Szép példát fogsz mutatni az unokahugodnak, mondhatom, eh? Hetenként hétszer az asztal alatt fogja találni dicső nagybátyját. - Hé, komornyik! Hozz brandyt Lackersteen masternek.
A komornyik erősen sötétbőrű, megtermett dravida volt, sárgás fényben csillogó szemmel, amely hűséges kutyaszemekre emlékeztetett. A brandyt réztálcán hozta. Flory és Westfield gint rendelt.
Mr. Lackersteen néhány kortyot ivott a brandyból, azután hátradőlt székében és fájdalmasan tovább nyögdécselt, megadva magát sorsának. Vörösképű, középkorú férfi volt, kellemes arcvonásokkal és angolosan rövidrevágott bajusszal. Egyszerű gondolkodású ember létére semmi más kívánsága nem volt, mint hogy hagyják békében és elfogyaszthassa azt a mennyiségű alkoholt, amelyet szervezete az elbírhatatlan trópusi hőségben kétszeresen megkívánt. Feleségének határozottan nem tetszett férjének iszákos természete és ezért néhány óránál hosszabb időre soha nem engedte el szem elől. Egyszer történt csak meg, házasságuk első évében, hogy férjét két hétre minden felügyelet nélkül kiengedte a dzsungelbe,
a vállalat fakitermelő telepére. Történetesen egy nappal hamarabb érkezett ki Mrs. Lackersteen a telepre, mint a férje várta volna és szörnyű állapotban találta. Tökéletesen részeg volt. Kétoldalról egy-egy tiszta mezítelen burmai leány támogatta, a harmadik leány pedig előtte állt és itatta egy whiskys-üvegből. Azóta soha nem hagyta férjét hosszabb ideig magára és Mr. Lackersteen mind nehezebbnek találta, hogy feleségének szigorú felügyeletét kijátszva, a szokottnál nagyobb mennyiségű alkoholhoz jusson.
- Jézusom, milyen szörnyen fáj a fejem ma reggel - mondta Mr. Lackersteen. - Légy szíves, Westfield, szólj a komornyiknak, hogy hozzon még egy brandyt, mielőtt az asszony jönne. Fogadkozik, hogy a brandy-adagomat leszorítja napi négy kupicára, attól a naptól kezdve, amikor drágalátos unokahugom megérkezik. Fulladjanak meg mind a ketten! - tette hozzá komor és kedvetlen hangon.
- Ne hülyéskedjetek, egyikőtök sem, hanem hallgassatok ide, nagyon fontos dologról van szó - mondta Ellis bosszús hangon. Ellis alig nyitotta ki a száját és mindjárt a legrosszindulatúbb megjegyzéseket tette bárkire, akiről éppen beszélt. Kellemetlen cockney-hangsúlyát tudatosan használta, mert szavainak gunyoros természetét ez még jobban fokozta. - Láttátok már ezt a hirdetményt, amelyet az öreg Macgregor írt alá? Mondhatom, szép kis meglepetés! Maxwell, ne aludj, hallgass ide te is.
Maxwell ledobta maga mellé a padlóra a kezében levő "Field"-et. Huszonöt év körüli, rózsás arcszínű, jól kisportolt ifjú volt, túlságosan is fiatal ahhoz az álláshoz, amelyet betöltött. Izmos végtagjaival és sűrű, feltűnően hosszú, fehér szempilláival fiatal versenyparipára emlékeztetett. Ellis kihúzta a rajzszöget a fekete táblára kifüggesztett hirdetményből, a papírlapot a kezébe vette és a szöveget hangosan olvasni kezdte. Mr. Macgregor, a helyettes kormánybiztos, egyben a klub titkára is volt és ilyen minőségében függesztette ki a hirdetményt.
- Figyeljetek ide, a szöveg így szól: "Felmerült annak a szükségessége, hogy mivel mind mostanáig ázsiai származású tagja klubunknak nem volt és minthogy egész Burmában elfogadott szokás, hogy a fogalmazói karba kinevezett színeseket, ha folyamodnak, felvegyék tagokként az európaiak klubjába, megfontolás tárgyává tegyük, miszerint alkalmazkodva ehhez a szokáshoz, mi is ne vegyünk-e fel színeseket a klub tagjai közé. A klub legközelebbi választmányi ülésén ezt a tárgyat napirendre tűzzük és ahhoz a választmány minden tagja hozzászólhat. Rá kell mutatnunk egyrészt arra… - Nem érdemes olvasni tovább, a többi már nem fontos. Az öreg Macgregor nem tud meglenni anélkül, hogy írói kedvtelését ránk ne erőszakolja, valahányszor egy-egy hirdetményt megfogalmaz. Az egész dologban egyetlen egy szempont a fontos. Macgregor azt szeretné, hogy piszkos színeseket beengedjünk ide magunk közé a klubba. Például Veraswamit, az orvost. Egyéb sem hiányzik, minthogy ezek a pókhasú színesek betolakodjanak közénk és a bridzs-asztalnál az arcunk közé leheljék undok fokhagymaszagukat. Krisztusra, még csak rágondolni is rossz! Össze kell tartanunk és ezen a ponton nem szabad engednünk egyetlen tapodtat sem. Mi a véleményetek, Westfield? Flory?
Westfield filozófikusan a vállát vonogatta. Leült az egyik asztal mellé és rágyújtott egy hosszú, fekete burmai szivarra.
- Mit csináljunk? Nem lehetünk kivétel, nekünk is alkalmazkodnunk kell az egész Burmában bevett szokásokhoz - mondta. - Mások is így tesznek. Hallom, még a Pegu Club tagjai között is vannak színesek. Tudtommal mi vagyunk az utolsó európai klub Burmában, ahol eddig még egyetlen színes sincs a tagok között.
- Igen, mi vagyunk és ha Isten megsegít bennünket, továbbra is így maradunk. Az utolsó leheletemig harcolni fogok, de tőlem senki ki nem csikarja beleegyezésemet ahhoz, hogy egyetlen nyomorult színes is betegye közénk a lábát. - Ellis ezekkel a szavakkal a hírdetményt tartalmazó papírlapot visszatette rajzszeg segítségével a hirdetőtáblára. - Most tehát hallottátok, hogy erről a dologról hogyan gondolkodom. Véleményemből nem csinálok tikot Macgregor előtt sem. Te mit szólsz hozzá, Flory?
Flory egyelőre hallgatott. Egyébként is hallgatag természetű ember volt, a klubban folyó beszélgetésekbe pedig különösképpen nem szeretett beleavatkozni. Leült az egyik asztal mellé és belekezdett G. K. Chesterton cikkének olvasásába a legfrissebben érkezett "London News"-ban és ugyanakkor simogatta Flo fejét a balkezével. Ellis azonban az a fajtájú ember volt, aki nem hagyott békét másoknak és feltétlenül kierőszakolta belőlük, hogy véleményt nyilvánítsanak arról, amit mondott. Megismételte kérdését, mire Flory felnézett a folyóirat lapjairól és a két férfi tekintete találkozott. Ellis arcbőre az orra körül sápadtszínűre változott, majdnem szürke lett. Nála ez a legnagyobb harag jele volt. Egyszerre minden átmenet nélkül dühös hangon kiáltozni kezdett. Ezen a többiek csak azért nem lepődtek meg, mert hozzá voltak szokva Ellis részéről hasonló dühkitörésekhez.
- Istenemre mondom, azt vártam volna, hogy amikor ilyen fontos kérdésről van szó, mindnyájan gondolkodás nélkül mellém álltok. Elképzelhetetlenül szörnyű dolognak tartanám, ha ezeket a piszkos színeseket beengednénk magunk közé. Téged külön is kérlek, Flory, hogy ne sunyíts. Igenis, szidom a feketéket, mégha a te drágalátos doktor kebelbarátodról van is szó. Semmi közöm sincs ahhoz, hogy kivel barátkozol a klubon kívül. Ez egyedül a te dolgod. Mit bánom én, ha mindennap elmégy is Veraswami házába és együtt isztok whiskyt fekete kebelbarátoddal. De az egészen más dolog, ha azt akarnád, hogy az orvost ide hozd be közénk a klubba. Mondtam már és el fogom százszor is mondani, hogy lehetetlen magunk közé beengedni ezeket a pókhasú és fokhagymaszagú feketéket. Ha mégis ide mered közénk hozni, én leszek az első, aki szó nélkül kirúgom a klubból, hogy csak úgy repül.
Ellis hangos dührohama perceken át tartott. Gyűlölete az ázsiaiak ellen őszinte és szenvedélyes volt. Mint fakitermelő vállalat alkalmazottának, állandóan közvetlen összeköttetésben kellett állnia a burmaiakkal. De ez nem használt semmit és gyűlölete a színesek ellen változatlanul vak szenvedélyként élt benne. Egyébként nagyon értelmes ember volt és munkáját tehetséggel végezte, de ő is azok közül az angolok közül való volt - sajnos, ez a típus nagyon gyakori -, akiket soha nem szabadna kiengedni Anglia távolkeleti birtokaira.
Flory továbbra is szótlanul ült helyén és simogatta Flonak ölébe tett fejét. Képtelen lett volna rá, hogy szemtől-szembe nézzen Ellis-szel. Mikor végre nagynehezen rászánta magát, hogy megszólaljon, érezte, hogy hangja szükségtelenül remeg és arca idegesen rángatódzik.
- Hagyd már abba, kérlek - mondta kedvetlenül. - Nagyon kérlek, hagyd abba. Semmi szükség, hogy ennyire izgulj. Én soha egyetlen szóval sem mondtam, hogy bármelyik színes ismerősömet tagként a klubba akarom hozni.
- Nem mondtad, nem mondtad! De azért mindnyájan jól tudjuk, mennyire szeretnéd. Mi értelme lenne akkor, hogy minden reggel ott ülj az orvos házában? Miért iszol akkor abból a pohárból, amelyet talán egy félórával korábban undok és visszataszító színes barátod ajka érintett?
- Ülj le, öregfiú, nagyon kérlek, ülj le - mondta Westfield. - Felejtsd el az egészet és igyál valamit. Nem érdemes veszekedni. Ehhez túlságosan nagy a hőség.
- Istenemre - mondta Ellis egy kicsit lecsendesedve és néhány pillanatig fel és alá járkált a teremben. - Istenemre mondom, nem tudlak benneteket megérteni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Itt van ez az öreg Macgregor is. Mi lelte ezt, hogy mindenáron színesekkel akarja megtömni a klubot? Rátok különösen haragszom, mert szó nélkül tűritek az egészet. Mi lesz velünk, angolokkal itt Burmában, ha ezt a politikát tovább folytatjuk? Ha nem akarunk az ország urai és parancsolói maradni, akkor jobb, ha minél előbb távozunk. Idejöttünk azzal a szándékkal, hogy tisztességes kormányzatot adunk ezeknek az ocsmány feketéknek, akik rabszolgák voltak mindig, mióta a világ fennáll, és most ahelyett, hogy parancsolnánk nekik, amit ők is legjobban megértenének, úgy bánunk velük, mintha velünk egyenlők lennének. Legjobban az dühösít, hogy ezt az eljárást ti mindnyájan természetesnek tartjátok. Itt van Flory. Legjobb barátja a színesek közül kerül ki, aki orvosnak nevezi magát, mert két esztendőt töltött az egyik úgynevezett indiai egyetemen. Te is, Wesfield, nem szűnsz meg büszke lenni előtted hajlongó színes rendőreidre, akikről jól tudod, hogy egyetlen gondjuk van csak, hogy minél több baksist kapjanak. Te pedig, Maxwell, minden idődet azzal töltöd, hogy ázsiai félvér nőcskék után szaladgálsz. Hallom, hogy mennyire füligszerelmes voltál Mandalay-ben egy Molly Pereira nevű, csinosképű leányba és csak azon múlt, hogy feleségül nem vetted, mert idejében áthelyeztek. Képtelen vagyok megérteni, hogy miért tudtok ránézni ezekre a szörnyű színesekre. Mi lelt titeket mindnyájatokat? Képtelen vagyok megérteni.
- Ne morogj már - mondta Westfield. - Igyál egy pohár sört. - Hé, komornyik! Hozz sört, amíg a jég ki nem fogy. Komornyik, sört kérek!
A komornyik néhány palack sört hozott. Ellis leült az asztal mellé a többiekhez és az egyik, a jégtől még hideg söröspalackot a keze között szorongatta. Homlokán nehéz izzadtságcseppek ültek. Rosszkedvű volt, de tovább már nem dühöngött. Az ilyen civódások és dühös szóváltások a klubban napirenden voltak és Ellis rendszerint elfelejtett bocsánatot kérni a vita közben használt és néha komoly sértéseket tartalmazó szavakért. Mr. Lackersteen fájdalmai enyhültek és a "La Vie Parisienne" legfrissebb számát kezdte lapozni. Kilenc óra már elmúlt és a teremben, amelynek levegőjét megtöltötte Westfield burmai szivarjának kesernyés illata, fojtogatóan forró volt. A fehér vászoning kezdett a jelenlevők testéhez tapadni. Az izzadtság percek alatt elborította mindnyájuk testét.
A láthatatlan chokra, a burmai inasfiú, aki a háttérben a punkaht kezelte, elaludt a hőségben.
-Komornyik! - kiáltott bosszúsan Ellis, amikor a komornyik megjelent - költsd fel ezt a lusta kölyköt.
-Igen, master.
-És azután, komornyik!
-Igen, master?
-Mennyi jegünk maradt még?
-Körülbelül huszonöt font, master. Gondolom, csak egy napig fog tartani. Ilyen melegben nagyon nehéznek találom, hogy a jeget hogyan tartsam hűvösön.
-Ne beszélj nekem ilyen előkelően, hallod-e? "Nehéznek találom"! Mi az, talán szórul szóra megtanultál egy egész angol szótárat. "Kérem, master, nem tudom a jeget hidegen tartani", így kellene beszélned. Ki kell dobnunk ezt a fickót, ha angolul ilyen jól kezd beszélni. Nem szenvedhetem az olyan szolgákat, akik rendesen beszélnek angolul. Hallottad, hogy mit mondok?
- Igen, master - mondta a komornyik és elhagyta
a helyiséget.
- Szörnyűség! Megint nem lesz jegünk, csak hétfőn - mondta Westfield. - Te visszamégy a dzsungelbe, Flory?
- Igen. Már ott is kellene lennem. Csak azért jöttem be a városba, mert postát vártam Angliából.
- Magam is szeretnék valahová elmenni. Ha egyébért nem, már csak az utiátalány miatt is. Undok dolog az irodámban ülni ilyen forróságban. Egész nap ott ülök
a punkah alatt és egyik aktát a másik után írom alá. Komolyan mondom, néha azt kívánom, hogy bár újra háború lenne!
- Én holnapután megyek ki a dzsungelbe - mondta Ellis. - Nem tudjátok, most vasárnap jön-e istentiszteletet tartani a páter? Ha igen, inkább nem leszek itthon. Nem szenvedhetem a térdelést.
- Nem most, hanem a következő vasárnap - mondta Westfield. - A magam részéről megígértem neki, hogy ott leszek az istentiszteleten. Megígérte Macgregor is. Illik, hogy szegény páternek legalább legyen valamennyi gyülekezete, ha hat hetenként egyszer eljön közénk.
- Ami azt illeti, a zsoltáréneklésre még csak szívesen vállalkozom, de elviselhetetlennek tartom, hogy az istentiszteletre teljes létszámban eljönnek a bennszülött keresztények is. Madraszi szolgák és karin tanítók. Azután az a két félindiai, Francis és Samuel, akik mindíg büszkélkednek vele, hogy ők is keresztények. Utoljára, mikor a páter itt volt, volt képük a fehér emberekkel együtt az első padba ülni. Mondhatom, nagy ostobaság volt tőlünk, hogy misszionáriusokat küldtünk valaha is a keletre. Most persze minden nyomorult színes, aki megkeresztelkedik, azt hiszi, hogy velünk mindenben teljesen egyenlő.
- Csinos két láb, mi? - mondta Mr. Lackersteen és
a "La Vie Parisienne" számát odatolta Flory elé. - Te tudsz franciául, Flory. Mit jelent ez, ami alatta van? Ahogy ezeket a képeket nézem, visszaemlékezem azokra a hetekre, amelyeket egyik szabadságom alatt Párizsban töltöttem, mielőtt megházasodtam volna. Bár ujra ott lehetnék!
A társaság végzett a sörösüvegekkel és már éppen újakat akartak rendelni, amikor kint lépések hallatszottak. Erőteljes férfihang hallatszott kívülről, amint valakinek magyarázott:
Nagyon mulatságos história volt. A "Balckwood" egyik legutóbbi számában megjelent cikkemben leírtam az egészet. Emlékszem, ez a nevezetes eset akkor történt, amikor Prome-ban szolgáltam.
Mr. Macgregor érkezett meg a klubba. Mr. Lackersteen felkiáltott: - Az ördög vinné el! Megérkezett a feleségem, - és az üres poharat olyan messze tolta el magától, amennyire csak tudta. Ebben a pillanatban Mr. Macgregor és Mrs. Lackersteen lépett be a társalgóba.
Mr. Macgregor magastermetű, szélesvállú férfi volt, már jóval túl a negyvenen; szeretetreméltó, egy kicsit egészségtelenül puffadt arccal. Aranyszegélyes szemüveget hordott és különös fejmozdulattal egy kicsit mindig előrehajolt. Ez a mozdulata határozottan teknősbékához tette hasonlóvá és a burmiaiak gúnynéven valóban gyakran "teknőc"-nek emlegették. Elegáns, fehér selyemből készült ruhát viselt; a nagy hőségtől izzadságfoltok kezdtek kiütközni a hónalja alatt. A társalgóban levőket tréfás tisztelgéssel üdvözölte, majd odament a hirdetőtábla elé. Megjelenésében minden kedélyeskedni akaró szándéka mellett is volt valami ellenszenves, amely a diákok között megjelenő iskolaigazgatóra emlékeztette. Mrs. Lackersteen körülbelül harmincötéves, csinos, a közepesnél magasabb termetű nő volt. Minden egyéni ízlés nélkül, de elegánsan öltözködött; olyan volt, mintha valami divatlap lapjairól lépett volna elő. Örökké sóhajtozó és elégedetlenséget eláruló hangja volt, amikor megszólalt. A társalkodóban lévők mindnyájan felálltak, amikor belépett és Mrs. Lackersteen, szemmel láthatólag kimerülten, rogyott le a teremben lévő legjobb karosszékbe, a működésben lévő punkah alá.
- Rettenetes és kibírhatatlan ez a hőség! Szerencsére Mr. Macgregor megszánt és elhozott a kocsijában. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neki. A szolga, akinek a riksában kellett volna idehozni, megint beteget jelentett. Azt hiszem, nem ártana neki egy kis botozás, hogy észhez térjen. Rettenetes dolog, hogy ebben a tűző napsütésben gyalog tegye meg az ember az utat hazulról idáig.
Mrs. Lackersteen Rangoonból hozatott magának egy riksát és vele burmai szolgát, akinek az volt a feladata, hogy úrnőjét házuk és a klub között elterülő, mintegy félkilométernyi úton szállítsa. Kyauktadában néhány ökrösszekéren és Macgregor gépkocsiján kívül semmiféle kerekes jármű nem volt, mert az egész környéken alig volt több, mint tizenöt-húsz kilométernyi, járművek számára járható út. Mrs. Lackersteen kint a dzsungelben minden nélkülözést eltűrt, a sátorban való lakást, a moszkitókat és a konzervekből készített étkezéseket. De ha bent voltak a városban, a legkisebb kényelmetlenség miatt is örökösen panaszkodott.
- A bennszülött személyzet lomhasága már igazán nem ismer határt - mondta és nagyot sóhajtott. - Nem gondolja, Mr. Macgregor, hogy így van? Manapság már az ember alig mer parancsolni a bennszülötteknek, annyira elkapatták őket a különféle reformok. Lassanként kezdenek éppen olyan rosszak lenni, mint az alsó néposztályok odahaza.
- Annyira talán még sem vagyunk, én legalább is nem hiszem. Azt azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy a demokrácia szelleme kezdett terjedni a színesek között is.
- Pedig látja, alig néhány évvel ezelőtt, még közvetlenül a háború előtt is, kellő tisztelettel viselkedtek az ember iránt. Salaamjaik igazán meghatóak voltak, mikor az ember az utcán találkozott velük. Jól emlékszem, hogy a komornyikunknak mindössze tizenkét rúpiát fizettünk egy hónapra és olyan hűséges volt hozzánk, mint valami házőrző kutya. Most negyven és ötven rúpiát is elkérnek és azt tapasztalom, hogy a személyzetet manapság csak úgy tudom rákényszeríteni a maradásra, hogy bérüket három-négy hónapra visszatartom.
- A bennszülött szolgák régi fajtája lassanként egészen eltűnik - mondta beleegyező hangon Macgregor. - Fiatalkoromban, ha egy komornyik tiszteletlenül bánt velem, elküldtem egy levéllel a börtön igazgatójához és a levélben csak ennyit írtam: "Kérem, adjon tizenöt botot a sorok vivőjének". Hát bizony igen, ahogyan Horatius mondja: "Eheu fugaces". Attól félek, ezek a napok örökre elmúltak.
Macgregor szavait helyeslő mormogás kisérte, a társalgóban jelenlévők részéről, beleszámítva még Floryt is, akit mindenki bolsinak tartott. Még a fiatal Maxwell részéről is, aki mindössze harmadik éve volt Burmában. Az Indiában élő angolok mindnyájan megegyeztek abban, hogy a brit birodalom napjai meg vannak számlálva Angliában és hogy India, akárcsak a "Punch", soha nem lesz többé olyan, mint valamikor volt.
Ellis közben a hirdetőtábláról levette a kiszegezett hirdetményt és Macgregor, mi mindnyájan elolvastuk ezt a hirdetményt és egyetértünk abban, hogy bennszülöttnek klubtaggá való választása tökéletes - Ellis azt akarta mondani "tökéletes marhaság", de azután eszébejutott, hogy Mrs. Lackersteen is jelen van és ezért így folytatta tovább: - tökéletesen felesleges és hiábavaló. Végre is ez a klub az egyetlen hely, ahol magunk között lehetünk és egyikünk sem kívánja, hogy ide bennszülöttek tolakodjanak közénk. Ezt nemcsak én vallom, hanem, velem együtt ugyanígy gondolkoznak a többiek is.
Ellis kérdőleg nézett a többiek felé, de csak Mr. Lackersteen szólalt meg és helyeselte Ellis szavait. Tudta, hogy felesége sejti, hogy ivott valamint és ezért úgy érezte, hogy becsípett állapotát jobban tudja rejtegetni, ha megszólal és ezzel is igazolja, hogy éberen figyel, tehát nem részeg.
Mr. Macgregor átvette a feléje nyujtott hirdetményt. Szórakozottan nézte, elolvasnia nem kellett, hiszen sajátmaga fogalmazta. Majd ránézett Ellisre és csak ennyit mondott: - Úgy látom, a mi derék barátunknak, Ellisnek, nincs inyére, hogy árja testvéreinket magunk között üdvözöljük.
- Határozottan nincs, - mondta Ellis dacosan. - Nemcsak árja, hanem mongol testvéreinket sem. Egyáltalában nem szeretem, hogy niggerek legyenek közöttünk, hogy egyetlen szóval mondjam meg, mire gondolok.
Mr. Macgregort bosszantotta a nigger szó, amelyet Indiában és Burmában a színesek természetesen a legnagyobb sértésnek vettek, mert hiszen sem a hinduknak, sem a burmaiaknak semmi közük nincs a négerekhez. Mr. Macgregor soha nem találta ellenszenvesnek az ázsiai fajokhoz tartozókat, sőt határozottan szerette őket. Attól persze ő is idegenkedett, hogy a bennszülötteknek bármiféle politikai jogot vagy szabadságot adjanak, de ettől eltekintve, a színeseket, mint embereket, határozottan kedvelte. Éppen ezért mindig bosszús volt, amikor azt tapasztalta, hogy a fehér emberek megsértik a bennszülöttek büszkeségét és érzékenységét.
- Nézze, Ellis, és egyáltalában nem tartom helyesnek, ha valaki ezeket az embereket ilyen őket meg nem érdemlő gúnynévvel illeti. Végre azt Ön is tudja, hogy sem a hinduknak, sem a burmaiaknak, semmi közük sincs az afrikai négerekhez. A burmaiak mongolok, és a hinduk árják vagy dravidák. Ezek pedig a leghatározottabban különböznek…
- Nézze Macgregor, hagyjuk ezt - mondta Ellis, aki semmi különösebb tiszteletet nem érzett Mr. Macgregor hivatali rangjával szemben. - Én igazán nem törődöm vele, hogy valaki niggereknek, árjáknak vagy akármi másnak nevezi-e őket, nekem csak az a kívánságom, hogy ne lássak egyetlen egyet sem ezek közül a fekete pofák közül magunk között itt a klubban. Tisztában kell lennie azzal, hogy ez nemcsak az én kívánságom, hanem mindnyájunké, kivéve talán Floryt, aki, ha jól sejtem, szeretné a klubba behozni kebelbarátját, Veraswamit, a hindu orvost.
- Halljuk! Halljuk! - szólt közbe ismét Mr. Lackersteen. - Rám számíthattok, hogy a színesek felvétele ellen fogok szavazni.
Mr. Macgregor gúnyosan mosolygott a furcsa hivatkozás hallatára. Meglehetősen kényes helyzetbe került, mert hiszen nem az ő gondolata volt, hogy a klub tagjai közé a bennszülöttek közül valakit meg kell választani, hanem erre a kormánybiztostól kapott utasítást. Ahhoz azonban nem volt kedve, hogy mentegesse magát és ezért békülékeny hangon így szólt:
- Azt hiszem, okosabb lesz, ha ebben a kérdésben a döntést elhalasztjuk a választmány legközelebbi üléséig. Addig lesz még időnk az egész ügyet részletesen megbeszélni. Most pedig, tette hozzá és az asztal felé indult, nem innánk egy kis frissítőt?
Szóltak a komornyiknak és megrendelték a frissítőket: a forróság még jobban fokozódott és mindenki megszomjazott. Mr. Lackersteen már éppen azon a ponton volt, hogy ő is rendel valamit, amikor tekintete összetalálkozott a feleségével, erre elbátortalanodott és komor hangon kijelentette: - Köszönöm, én nem kérek semmit. - Ott ült magábaroskadva, két kezét térdén összekulcsolva és szomorú arccal nézte, amint felesége mohón lehajtott egy ginnel kevert pohár limonádét. Az italokat Mr. Macgregor rendelte, de ő maga limonádét ivott, minden alkohol nélkül. Ő volt az egyetlen európai Kyauktadában, aki tartotta magát ahhoz a szabályhoz, hogy semmi alkoholt nem fogyaszt naplemente előtt.
- Rendben van, helyes, amit ön mond, Mr. Macgregor, mondta Ellis láthatólag még mindig bosszúsan, miközben az asztalon üresen maradt poharával szórakozottan játszott. A Macgregorral való vitatkozás ismét nyugtalanná tette. - Rendben van, helyeslem én is, amit állít, de azért továbbra is kitartok a magam álláspontja mellett. Semmiesetre sem szabad egyetlen bennszülöttet sem felvenni a klub tagjai közé! Az ilyen apró engedmények a legkatasztrofálisabb eredményekhez vezetnek. Ez az út, amelyen biztosan eljutunk a birodalom teljes elvesztéséig. Itt, Burmában is azért üti fel fejét mind gyakrabban a fehérek elleni lázongás, mert túlságosan engedékenyek vagyunk a bennszülöttekkel szemben. Szerintem a birodalom érdekében az egyetlen lehetséges politika, hogy úgy kezeljük őket, mint értéktelen, semmire nem jó szemetet, mert hiszen azok is és semmi egyebek. A dolog kezd mind válságosabb lenni és ilyenkor minden eszközzel fenn kell tartani tekintélyünket. Mindnyájunknak össze kell tartanunk és vallani: "Mi vagyunk az urak, ti pedig koldusok".
- Ellis hüvelykujját az asztalra nyomta, mintha valami férget nyomott volna szét és így folytatta tovább. - "Koldusok vagytok és azok maradtok továbbra is!".
- Ostobaság, amit beszélsz, drága barátom, mondta Westfield. - Ostobaság, mert bármit akarsz kezdeni a Londonból irányított bürokráciával, a kezedet ezernyi értelmetlen törvénnyel és rendelettel kötik meg. Ezek a koldus bennszülöttek sokkal jobban tudják, hogy mi
a törvény, mint mi. A legszemtelenebbül megsértenek és ha vissza akarsz ütni, ügyesen kitérnek előled. Csak úgy boldogulhatnánk velük, ha szigort és keménységet mutatnánk velük szemben. De ez sem sokat ér, mert ravaszul és gyáván kitérnek előle, hogy szembeszálljanak velük.
- Mandalay-ben a burra sahib mindig mondta, - szólt közbe Mrs. Lackersteen, - hogy nekünk angoloknak előbb-utóbb itt kell hagynunk Indiát. Fiatalemberek nem hajlandók rá tovább, hogy idejöjjenek a forró dzsungelbe és itt vesztegessék el fiatalságuk legszebb éveit, csak azért, hogy örökös inzultusokban és végetnemérő hálátlanságban legyen részük. Igen, egyetlen lehetőség maradt számunkra, hogy minél előbb távozzunk. Ha majd a bennszülöttek jönnek hozzánk és könyörögni fognak, hogy maradjunk, így fogunk szólni hozzájuk: "Szó sem lehet róla. Módotok lett volna, hogy megbecsüljetek
bennünket, de nem tettétek. Most megkapjátok, amit kívántatok, boldoguljatok saját magatok az ország kormányzásával". Igen, ezt a leckét majd meg fogják érteni!
- A sokféle törvény rombolta szét az angolok indiai uralmát, mondta Westfield komor hangon. Westfield újra meg újra szeretett beszélni kedvenc beszédtárgyáról, az angolok indiai uralmának csődjéről. Jellegzetes brutalitásával és rövidlátásával azt hirdette, hogy a Brit Birodalom sorsát Indiában semmi más nem tudná megmenteni, csak ha a bennszülöttek az egész országra kiterjedő zendülésbe kezdenének. Ezt, szerinte, a legszigorúbb karhatalmi intézkedések bevezetése követné és ez megszilárdítaná a brit uralmat Indiában. - Ide nem való az az örökös aktagyártás, amit most csinálunk. Még nagyobb ostobaság, hogy bennszülötteknek mind több helyet adunk az ország kormányzásában. Ha így folytatjuk tovább, semmi nem segíthet rajtunk. A legokosabb, ha abbahagyjuk az egészet, elmegyünk és hagyjuk, hogy az ostobák főjjenek saját levükben.
- Nincs igazad, Westfield, egyetlen szavaddal sem tudok egyetérteni, mondta Ellis. - Mindent rendbe tudnánk hozni egyetlen hónap alatt, ha a kormány így határozna. Hidd el, ehhez sokkal kevesebb bátorság kellene, mint a legtöbben hiszik. Gondolj csak Amritarra. Emlékezzél csak vissza rá, hogy mennyire lapultak utána. Dyer tudta, hogyan kell bánni ezekkel a piszkos színesekkel. Szegény öreg Dyer! Nem mondom, piszkos munka volt, amit el kellett végeznie. De minden az otthoniak mérhetetlen gyávaságának volt a következménye.
A többiek csendes megdöbbenéssel, de azért mégis alig titkolt egyetértéssel hallgatták Ellis szavait. Még Macgregor is, aki pedig ellene volt minden vérengzésnek és karhatalmi intézkedések alkalmazásának, beleegyezőleg bólintott, amikor Dyer tábornok nevét hallotta.
- Igen, szegény tábornok! Fel kellett áldozni amiatt a szószátyár politikus, Paget miatt. Valamikor majd be fogják látni, hogy mennyire tévedtek, de akkor már túlságosan későn lesz.
- Öreg parancsnokom szokott ezzel kapcsolatban elmondani egy történetet - mondta Westfield.
- Volt egy öreg havildar az egyik bennszülött ezredben. Valaki megkérdezte tőle, hogy mi fog történni, ha a britek eltávoznak Indiából. Erre az öreg havildar így szólt -
Flory hátratolta székét és felállt az asztal mellett. Képtelen volt tovább hallgatni ezt a beszélgetést és úgy érezte, hogy valami jóvátehetetlen lépést követ el, ha még egy perccel is tovább marad. Undorodott, a gyomra valósággal felfordult, amikor a körülötte ülő iszákos idiótákra nézett. Hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy a dolgok így mehessenek tovább hétről hétre, sőt esztendőről esztendőre. Az egész olyan benyomást tett rá, mintha a valóságban megélne valami ócska, ötödrangú novellát, úgy, amint a "Blackwood" hasábjain megjelent. Elviselhetetlenül fojtogatta az a levegő, amely körülvette és egyszerre ellenállhatatlan gyűlöletet kezdett érezni
a fehérek istentagadó, whiskyre, a "Blackwood"-ra és a Bonzo-képekre felépített civilizációja iránt.
Flory mindezt csak magában gondolta el, sokkal gyávább és félszegebb volt, mint hogy nézeteinek őszintén kifejezést mert volna adni. Sőt még arra is vigyázott, hogy bosszúsága és gyűlölete arckifejezésén se tükröződjék vissza. Egyideig ott állt széke mellett és kényszeredett mosolygással nézte a többieket, mint olyan ember, aki nem biztos a saját népszerűségében.
- Bocsássatok meg, de nekem mennem kell - mondta. - Még van valami dolgom reggeli előtt és bármennyire sajnálom is, nem tudok tovább maradni.
- Sohase siess, igyál még egy pohárral, öreg cimbora - mondta Westfield. - Még korán van. Igyál egy pohár gint, mindjárt jobb étvágyad lesz reggelinél.
- Nem, köszönöm, mennem kell. Gyere, Flo. Good-bye, mindenkinek.
- Megy a niggerek barátja, legyen boldog velük - mondta Ellis, amikor Flory eltávozott. Ellis soha el nem mulasztott egyetlen alkalmat sem, hogy valami rosszat vagy kellemetlent ne mondjon olyanról, aki a társaságból távozott. - Bizonyosan a hindu orvos kebelbarátjához ment. De az is lehet, csak azért ment el, hogy sorra ne kerüljön és neki ne kelljen italt rendelnie.
- Nincs igazad, Ellis, Flory derék fiú - mondta Westfield. - Igaz, hogy néha bolsi dolgokat beszél, de felét sem érti komolyan annak, amit mond.
- Igen, én is azt hiszem, Flory derék fickó - mondta Mr. Macgregor. - Már csak azért is, mert Indiában minden európai ex-officio vagy inkább ex-colore derék fickó mindaddig, amíg valami tovább nem titkolható botrányba nem keveredik.
- Akármit mondtok - mondta Ellis, nekem túlságosan is bolsi. Képtelen vagyok elszenvedni, ha valaki közülünk úgy barátkozik a bennszülöttekkel, mint vele egyenrangúakkal. Én nem tudom, nem a vére szólal-e meg benne? Lehet, hogy az a csúf anyajegy az arcán ezért van. Nem tehetek róla, soha nem szenvedhettem és mindig az az érzésem, ha ránézek, hogy a származása körül valami fel nem derített homály és sötétség rejlik.
A társaság egy ideig még együtt maradt és még mindnyájan ittak egy-egy pohár frissítőt, ki alkohollal, ki alkohol nélkül. Közben a beszélgetés visszatért a soha meg nem szűnő tárgyra, a bennszülötteknek a fehér emberrel szemben mutatott szemérmetlenségére. Azután arra, hogy milyen ostoba politikát folytat a londoni kormány és hogy az angolok uralmának, a "brit radzs"-nak örökre befellegzett Indiában. Vége annak az időnek, amikor egyszerűen meg lehetett rendelni a tizenöt vagy huszonöt botot a lusta vagy ellenszegülő bennszülött szolga hátára. A klubban örökösen e körül folyt a beszélgetés, főként azért, mert Ellis a megszállt emberek vakságával semmi másra nem tudott gondolni, mint az angoloknak és általában véve a fehér embereknek ezekre az állítólagos sérelmeire.
Ellis és a többiek mentségére szolgálhat bizonyos tekintetben, hogy a keletiek között való élet próbára tenné még egy szent türelmét is. Mindegyik Indiában élő fehér ember tisztában van vele, hogy a bennszülöttek mennyire gyűlölik és felhasználnak minden lehető és lehetetlen alkalmat megvetésük és határtalan gyűlöletük megmutatására. Különösen megnyilatkozik ez a kormány költségén fenntartott középiskolák bennszülött növendékei között. Ezek a fiatal iskolásfiúk, sima, minden emberi érzelmet nélkülöző mongol arcukkal minden alkalmat felhasználtak arra, hogy megsértsék és kigúnyolják a mellettük elhaladó fehér embereket, akik rendszerint rossz lelkiismerettel hallgatják a fiatal fiúknak hátuk mögött újra meg újra felhangzó és a hiénákéra emlékeztető, gúnyos nevetését. Az Indiában élő angol hivatalnokok életét mindennek lehet nevezni, csak kényelmesnek és szórakoztatónak nem. Gyakran heteket kell eltölteniök minden kényelem nélkül berendezett táborokban. Életük örök szenvedés az elviselhetetlen hőségben és a soha meg nem szokott idegen környezetben.
Közben tíz óra lett és a hőség kezdett mind elviselhetetlenebbé válni. Nagy kövér izzadságcseppek gyülekeztek mindnyájuk arcán és a férfiak csupasz karján. Macgregor fehér selyem kabátjának hátán a hónalja alatt egyre nagyobbra nőtt az izzadtság következtében keletkezett nedves folt. A tűző napsütés mind erőszakosabban hatolt be a verandát takaró, zöld bambusz függönyön keresztűl. Mindenki dühösen és bosszúsan gondolt azokra a rosszul készített ételekre, amelyeket terjedelmes angol reggelijük alkalmával kellett elfogyasztaniok. Macgregor felállt a helyéről, mélyet sóhajtott és megigazította orrán csiptetőjét.
- Sajnos, véget kell vetnünk ennek a kedves együttlétnek - mondta. - Haza kell mennem, hogy megreggelizzem. Azután hordani kell mindnyájunknak a birodalom terhét. Elvihetnék valakit magammal? A kocsim kinn vár a kapu előtt.
- Köszönöm, hogy felajánlja - mondta Mrs. Lackersteen. - Igazán boldog leszek, ha nem kell gyalog mennem haza ebben a hőségben.
A többiek is felálltak helyükről. Westfield széttárta karját és ásítást folytott el magában. - Gyerünk. Attól félek elaludnám, ha tovább maradnánk. Még rágondolni is rossz, hogy egész nap a hivatalomban kell ülni ebben a pokoli hőségben!
- Ne feledkezzetek meg a délutáni teniszről - mondta Ellis. - Maxwell, ne légy lusta és jelenj meg pontosan fél négykor.
- Aprčs vous madame - mondta Macgregor udvariasan az ajtó előtt.
- Vezess, Macduff - szólt Westfield.
Mindnyájan kimentek a napsütésbe. A forróság elbírhatatlan volt és a talpuk alatt lévő föld úgy sugározta magából a hőséget, mint ízzásig befűtött kályha hideg téli napokon. A teljesen szélcsendes mozdulatlan hőségben a tarka színű virágok szirma szemfájdítóan csillogott. Mindnyájan mérhetetlen bágyadtságot éreztek és tehetetlen kétségbeeséssel nézték az egyetlen felhőfoszlány nélküli, mélyen kékszínű égre, amely határtalan végtelenségével borult Burma, India, Sziám, Kambodzsa és egész Kína fölé. Mr. Macgregor gépkocsijának oldala olyan forró volt a napsütéstől, hogy szinte alig lehetett hozzáérni.
A nap legforróbb szakasza csak most kezdődött, az az idő, amelyről a burmaiak azt mondják, hogy ilyenkor "csendesen jár a láb". A nagy hőségben senki és semmi nem mozdult, csak néhány ember és a fekete hangyák serege, amelyek széles oszlopban lepték el az utat és fenn, magasan a felhőtlen ég alatt nagy csapatban kerengő keselyük.

III.

Mikor a klubból eltávozott, Flory balra fordult és elindult
a bazárokhoz vezető úton a peeupul-fák árnyékában. Verswamit, hindu orvos barátját készült meglátogatni. Az orvos barnaszínűre festett fából készült, hosszú és alacsony bungalow-ban lakott, amely cölöpökön állott. Mögötte gondozatlan kert terült el, a klub kertjével közvetlen szomszédságban . A ház háttal állott az utca felé és a kórházzal fordult szembe, amely az orvos háza és a folyó között terült el.
Mikor Flory belépett az utcáról nyíló kapun, asszonyok ijedt kiáltozását és szaladgálását vette észre. Kicsi híja volt, hogy össze nem találkozott az orvos feleségével. Flory a ház homlokzata felé tartott és felkiáltott a verandára.
- Doktor! Ráér egy kicsit? Felmehetek? Az orvos sötét arcbőrű, aprótermetű férfi volt és csillogóan fehér orvosi köpenyében bukkant elő a verandán. Sietve odalépett a veranda korlátjához és őszinte örvendezéssel fogadta fehér barátjának megjelenését.
- Hogy feljöhet-e? Hogyne, hogyne! Jöjjön minél előbb. Nem is hiszi Mr. Flory, mennyire örülök, hogy eljött hozzám. Milyen italt parancsol? Van whisky, sör, vermut és más európai italok. Nem is hiszi, szeretett barátom, menynyire boldog vagyok, hogy önnel értelmes dolgokról beszélgethetek.
Az orvos a hinduk között is feketének tetsző sötét arcbőrű, alacsonytermetű férfi volt, göndör fekete hajjal és csupa jóhiszeműséget eláruló tekintetű szemekkel. fémkeretű szemüveget hordott; rosszul szabott, fehér orvosi köpenybe és gyűrött fehér vászon nadrágba volt öltözködve. Az angol nyelvet csaknem tökéletesen beszélte, csak az sz-betűket ejtette ki élesen sziszegő hangon. Mialatt Flory ment fel a lépcsőn, az orvos a veranda másik végébe ment és a jégszekrényből különféle italokkal telt üvegeket szedett elő. A veranda széles volt és erősen árnyékos. A ház eresze délre nyúlott és az ereszről faládákban hatalmas páfrányok csüngtek alá. Igy a veranda olyan volt, mint valami barlang, amely hűs
menhelyet nyújtott a kinti tikkasztó hőség ellen. A verandán a börtönben levő foglyok által készített fonott székek álltak. A szobában a fal mellett végig könyvespolc húzódott. Az orvos büszke volt európai könyveinek gyüjteményére, amelyben főként Emerson, Carlyle, Stevenson és hasonló "emelkedett szellemű" írók könyvei voltak összegyűjtve. Veraswami különös előszeretettel válogatta össze azokat az angol szerzőket, akinek művei "erkölcsi tartalmúak" voltak.
- Hogy van doktor? - kérdezte Flory, miközben az orvos vendége részére felállított egy kényelmes fekvő széket. A közelbe egy kis asztalkára cigarettát és sört rakott. - Hogy állnak a dolgok? Hogy van a brit birodalom? Még mindig paralizisben szenved?
- Hát igen, Mr. Flory, bizony nincs valami jól. Súlyos komplikációktól kell tartanunk. Szepszis, mellhártyagyulladás és az idegközpont megbénulása nem csekély dolog. Attól félek specialistákra lesz szükség.
Flory és az orvos tréfásan úgy beszéltek a Brit Birodalomról, mintha az az orvosnak idős asszonybetege lenne. Az orvosnak nagyon tetszett ez a tréfa, amely már teljesen két év óta tartott és még mindig nem unta meg egyikőjük sem.
- Higyje el doktor - mondta Flory, miután kényelmesen végighevert a számára gondosan előkészített fekvőszéken - meg sem tudom mondani magának, milyen felüdülés a maga társasága az undok és kiállhatatlan klub után. Ha idejövök magához, úgy érzem magam, mint valami angol protestáns szekta lelkésze, aki titokban egy csinos nőt fogott magának. Higyje el, amit mondok, nincs nagyobb gyönyörűség, mintha távol lehetek tőlük - közben az egyik sarkával a klub irányába mutatott - tőlük, derék hazámfiaitól, akikkel együtt építjük a birodalmat.
A brit presztízs, a fehérember terhe, a pukka sahib sans peur et sans reproche - tudja már az egész komédiát. Valóságos új életet élek, amikor ki tudom szakítani magamat ebből a förtelmes környezetből.
- Kedves barátom, kedves barátom! Gondolja meg, amit mond, ez mégis túlzás! Nem szabadna ilyesmiket mondania tiszteletreméltó angol gentlemenekről!
- Igen, doktor, de magának megvan az a nagy előnye, hogy nem kell végighallgatnia, amit a derék és tiszteletreméltó gentlemanek összebeszélnek. Egy darabig csak álltam ma reggel az ügyet és hallgattam, mikor Ellis
szidta a "piszkos nigger"-eket. Hallgattam Westfield ostoba tréfáit és Macgregor latin idézeteit. De mikor hozzá kezdett valamelyik, hogy elmondja a történetet az öreg havildarról - tudja arról a bizonyos kedves öreg havildarról, aki azt mondta, hogy ha a britek elhagynák Indiát, egyszerre összedőlne a világ - jól ismeri maga is az ilyesmit -, ezt már nem bírtam tovább. Igazán itt lenne az ideje, hogy nyugdíjba vonuljon a derék havildar, hiszen ugyanazt a történetet mondja már el a jó Isten a megmondhatója hányadik ezredszer nyolcvanhét, Victoria királyné uralkodásának ötvenéves jubileuma óta.
Az orvos percről-percre izgatottabb lett, mint mindig, amikor Flory a klub tagjainak magaviseletét és kijelentéseit kezdte bírálni. Fehérbe öltöztetett, kövér hátuljával a veranda korlátjának támaszkodva állott és időnkint tiltakozó kézmozdulatokat tett anélkül, hogy Floryt félbeszakította volna. Mikor azonban fehér barátja abbahagyta honfitársainak szidását, az orvos nyomban védelmükre kelt.
- Mr. Flory, Mr. Flory! Igazán nem szabadna ilyeneket beszélnie! Miért beszél annyi rosszat azokról, akiket ön pukka sahiboknak nevez? Hiszen ők a föld sava. Jusson csak eszébe, hogy a britek milyen nagyszerűen kormányozzák sok száz milliónyi hindu alattvalójukat. Gondoljon olyan emberekre, mint Clive, Dalhousie, Curzon.* De tőlük eltekintve is jusson eszébe, hogy milyen nagyszerű emberfajta, akit általában angol gentlemannek neveznek! Gondoljon az angol középiskolák kitűnő szellemére! Még ha akadnak is az angolok között elbizakodott, arrogáns emberek, mint ahogy kétségtelenül akadnak, bennük is megvannak a nyugati embernek azok a nagyszerű tulajdonságai, amelyek belőlünk, keletiekből, annyira hiányoznak. Nyers külsejük mögött az ember mindig megtalálja arany szívüket.
- No, no, mondjuk csak inkább, hogy aranyozottat! Hiába beszél, doktor, sem maguk itt a keleten, sem odahaza az angolok nem hiszik, hogy keletiek és nyugatiak között komoly és tartós megértés volna teremthető. Felszínes társadalmi érintkezések ezen a ponton édeskeveset jelentenek. Hiszen természetesen fehér asztal

*Robert Clive lord (1725-1774) tábornok, az angolok kelet-indiai hatalmának megalapítója, James Andreu Bronn-Ramsay Dalhousie (1812-1860) Kelet-India kormányzója, aki nagy területeket hódított meg Anglia részére, Georg Nathaniel Curzon lord (1859-1925) India alkirálya.
mellett hangzanak el olyan kijelentések, amelyek tele vannak az egymás iránti megbecsülés unos-untig való hangoztatásával. De az ilyesmi alig egyéb, mint politikai szükségesség. Igen, a fehér asztal kitűnően el tudja felejtetni egy időre a súlyos bajokat és áthidalhatatlan ellentéteket. Hiszen, ha még ez sem lenne, a legrövidebb idő alatt egymás torkának esnének és gyilkolnák egymást féktelen szenvedéllyel.
Az orvos nem tudta elfogadni Flory érvelését és tagadólag rázta a fejét: - El sem tudom képzelni, Mr. Flory, miért gondolkodik ön ilyen cinikusan? Ez igazán nem méltó önhöz! Ön annak ellenére, hogy saját maga is angol genleman, sőt a legkiválóbbak közül való, olyan lázító szavakat használ, amilyeneket az ember csak a "Burmai Hazafi"-ban olvashat!
- Lázító? - mondta Flory. - Én nem lázítok senki ellen. Eszem ágában sincs azt kívánni, hogy a burmaiak kergessenek ki bennünket az országukból. Isten ments! Én azért jöttem, mint velem együtt annyian, hogy pénzt keressek. De utálom azt a nagyképűséget, amely a "fehér ember terhé"-ről regél. Utálom a pukka sahib pózot. Utálom és unom. Még a klubban levő gyötrelmesen unalmas alakokat is jobban elviselném, ha nem hazudnának folytonosan egymás szeme közé.
-Nem értem, hogy milyen hazugságra gondol.
-Miért ne lenne hazugság, amikor azt állítjuk, hogy a színesek életszínvonalának emelése a célunk, holott nyilvánvalóan azért vagyunk itt, hogy kiraboljuk őket. Lehetséges, hogy az ilyen hazudozás természetes és magától értetődő, de a hazugság romlottakká tesz bennünket olyan mértékben, hogy azt elképzelni is nehéz. Bizonyosan a saját rossz lelkiismeretünket akarjuk megnyugtatni, amikor éjjel és nappal hazudozunk, hogy eltakarjuk a valóságos tényeket. Igen, az Indiában élő angolok nyomban elviselhető lényekké válnának, hogy ha őszintén bevallanák, hogy ittlétük célja egyesegyedül a rablás és ezt elismernék minden nagyképűsködés nélkül.
Az orvosnak valójában nagyon tetszett, amit fehér barátja mondott, de azért továbbra is vitatkozott vele. - Az ön érveinek gyengesége, kedves barátom - mondta és önelégülten mosolygott mély és emberi íróniával mondott megjegyzésén -, hogy önök valójában nem tolvajok.
- Nézze, kedves doktor…
Flory felült a fekvőszékben, részben azért, mert a hátán lévő hőkiütések elviselhetetlenül viszketni kezdtek, részben mert újra kezdődött az a vitatkozás, amely százszor meg százszor megismétlődött közte és a hindu orvos között. Ezek a vitatkozások meglehetősen furcsán hangzottak, mert a vitatkozó felek közül az angol elkeseredetten védte a maga angolellenes álláspontját, a hindu pedig fanatikus lojalitással állt India angol urai mellé. Dr. Veraswami megrendíthetetlen csodálattal viselkedett az angolok iránt és csodálatát nem rendítette meg az a sok megaláztatás sem, amelyet a fehér emberek társaságában ismételten el kellett szenvednie. A flagellánsok önkínzásával állapította meg újra meg újra, hogy ő, mint hindu, alsóbbrendű és degenerált fajhoz tartozik. Különösen megrendíthetetlen hittel viseltetett a brit igazságszolgáltatás nagysága iránt és ez a felfogás még akkor sem rendült meg, amikor - mint a börtön felügyelője - lakásába visszatért egy-egy botozásról vagy akasztásról, amelyen hivatalosan jelen kellett lennie és amikor belső felháborodását csak megfelelő számú pohár whisky megivása tudta lecsillapítani. Az orvost erkölcsi felfogásában mélyen megrendítették Flory lázító nézetei, de ugyanakkor képtelen volt rá, hogy valami ellenállhatatlan gyönyörűséggel ne hallgassa, olyasféleképpen, mintha valami jámbor hívő hátulról visszafelé mondva hallgatná végig a Miatyánkot.
- Mondja doktor - folytatta tovább Flory érvelését - maga komolyan hiszi, hogy az angolok Indiában nem azért tartanak ki, hogy ellopjanak mindent, ami ellopható? Pedig higyje el, a dolog egészen egyszerű. A brit hivatalnok lefogja a szegény burmait és közben a brit kereskedő sorra kutatja valamennyi zsebét. Elképzeli maga, hogy például az én vállalatom megkapta volna a fakitermelési engedélyt, vagy az olajvállalatok az olajkutatási és kitermelési lehetőségeket, ha az ország minden gazdasági forrása és nyerskincse feletti döntés joga nem lenne angol kezekben? A Brit Birodalom semmi más, mint kitűnő eszköz arra, hogy a kereskedelmi monopóliumok angol kézbe kerüljenek -, illetve helyesebben - Angliából Indiába került skótok kezébe.
- Megrendítő dolog, kedves barátom, az ön szavainak hallgatása. Igazán mondom, hogy megrendítő. Ön azt mondja, hogy az angolok azért vannak itt közöttünk, hogy kereskedjenek velünk, ami természetesen igaz. De elképzeli azt, hogy a burmaiak saját maguk meg tudnák oldani országuk nemzetközi kereskedelmének nehéz kérdéseit? Képzeli, hogy tudnának gépeket gyártani és utakat építeni? Én mondom, hogy nem. Mert a burmaiak önök nélkül teljesen tehetetlenek lennének. Mi történnék a burmai erdőkkel, ha nem jöttek volna hozzánk az angolok? Nyomban megvásárolták volna az erdőket a japánok és könyörtelenül kiirtották volna valamennyit. De mert az önök kezébe került, önök tudnak bánni velük és ezért több és jobban gondozott erdőnk van, mint azelőtt. És miközben az angol kereskedők és üzletemberek okosan kihasználják természeti kincseinket és erőforrásainkat, a brit kormányzat civilizáltabbá teszi az egész országot és a lakosság szellemi szintjét sokkal magasabbra emeli.
- Ne beszéljen butaságokat, doktor. Mi megtanítjuk a burmai fiatalságot arra, hogy hogyan kell whiskyt inni és futballt játszani, ezt elismerem, de ezenkívül édeskevés hasznot látnak belőlünk. Igaz, iskolákat építettünk, de nincs sok köszönet bennük. Arra gondosan vigyáztunk, hogy az indiaiakat meg ne tanítsuk semmi hasznos iparra. Egyszerűen azért, mert félünk, hogy veszedelmes versenytársaink lennének. Indiában valamikor a világ legtökéletesebb muszlinját gyártották, de ez már régen a múlté. A múlt század negyvenes éveiben kitűnő tengerjáró hajókat építettek Indiában és nagyszerű tengerészeket képeztek ki. Ennek is vége. A tizennyolcadik században az indiaiak olyan nagyszerű ágyúkat öntöttek, amelyek tökéletesen felértek a legjobb európai ágyúöntődékben készült fegyverekkel. Ma pedig Indiában nem gyártanak egyetlen puskagolyót sem. A keleti fajok közül a leggyorsabban azok fejlődtek, amelyek meg tudták őrizni függetlenségüket. Nem akarom Japánt például felhozni, de vegyük Sziám esetét.
Az orvos izgatott kézmozdulattal tiltakozott. Rendszerint ennél a pontnál szólt közbe, mikor a vitatkozás idáig jutott, Sziám esete ugyanis benne is aggályokat keltett.
- Drága barátom, ön elfelejti, hogy a keleti ember jelleme tökéletesen más, mint a fehér emberé. Mi képtelenek vagyunk a fejlődésre, olyan mértékű bennünk a közönyösség és a babonára való hajlam. Önök, európaiak voltak, akik a törvényt és a rendet elhozták közénk. Önöknek köszönhetjük a brit igazságszolgáltatást és
a Pax Britannicat.
- Pax Britannica, doktor, helyesebb, ha Pox Britannicat mond. De különben is kinek jelent békét ez a híres Pax Britannica? A nagytőkésnek és az ügyvédnek. Kétségtelen, hogy a békét sikerült fenntartanunk Indiában, de egyesegyedül a saját magunk érdekében. Béke azért van Indiában, hogy minél több legyen a bank és minél több legyen a börtön.
- Nem szabadna a dolgokat ennyire elferdítenie Mr. Flory! - tiltakozott az orvos. - Ön sem tagadhatja, hogy börtönökre szükség van. Gondoljon arra, hogy milyen állapotban volt Burma a Thibaw* időkben, amikor az egész ország elsüllyedt a piszokban, a kegyetlenkedésekben és a tudatlanságban. Az ellentét valóban elképesztő. Elég, ha kinéz itt a verandán - nézze ezt a kórházat. De azután önök iskolát is építettek és rendőrségük fenntartja a rendet. A modern haladás áldásai az Önök révén jutottak el Burmába!
- Természetesen azt nem tagadom - mondta Flory -, hogy bizonyos tekintetben modernebb állapotokat teremtettünk Burmában. De ez nem a mi érdemünk. Ha nem akartuk volna, ez akkor is bekövetkezett volna. Ám maga meg azt ne felejtse el, hogy ennek a haladásnak áldozatául esik Burma nemzeti kultúrája. Mert mit ér ez a mi sokat magasztalt európai civilizációnk? Komolyan gondolja ön, hogy az önök szempontjából véve is értéktöbbletet jelent az a sok és olcsó gramofon, amit főlünk kapnak vagy az európai ember kalapja az önök színes turbánjai helyett? Néha megrémülten gondolok rá, hogy kétszáz esztendő múlva mindazt, amit magunk körül látunk, az erdők, a bennszülöttek falvai, a buddhista kolostorok és pagodák, nyomtalanul mind eltünnek. Helyettük egymástól szabályos térközökben rózsaszínűre meszelt modern villák épülnek és bennük gramofonon mind ugyanazt a legdivatosabb dzsessz-dallamot játsszák. Az erdőket mind kiirtják, hogy rotációs papírt gyártsanak a "News of the World" sokmilliós példányszáma részére vagy felfűrészelik a fákat, hogy gramofondobozokat készítsenek belőlük. De a fák megbosszulják magukat, amint az öreg norvég költő mondja - a Vadkacsában. Bizonyosan olvasta Ibsent?
- Nem sajnos, még nem olvastam Mr. Flory, de remélem, hogy lesz részem ebben a gyönyörűségben. De, kedves barátom, ön úgy látszik, megfeledkezik arról, hogy az önök nyugati műveltségének legrosszabb változata, amit

*burmai király, aki szembefordult Angliával, de legyőzték, s 1866-ban Burma Anglia gyarmata lett,
itt lát maga körül. Ócska gramofonok, ócska európai kalapok, a "News of the World". De én mondom önnek, még ez is sokkal jobb, mint a visszataszító keleti piszok. Ha megró is érte, én az angolok közül még a legkevésbé rokonszenvesekre is úgy nézek, mint - az orvos valami megfelelő kifejezést akart találni és némi gondolkodás után, amennyire vissza tudott rá emlékezni, Stevensont idézte - mint fáklyahordozókra a haladás ösvényén.
- Hátha maga ilyennek látja is őket, sajnálom, én nem. Én úgy nézek rájuk, mint modern, higiénikus, öntelt tetvekre, akik végigmászkálnak az egész világon és mindenütt börtönöket építenek. Igen, ezek a nyomorultak a börtönépítést nevezik haladásnak.
- Nagyon igazságtalan dolog az ön részéről, drága barátom, ha egyedül a börtönöket emlegeti! A fehér civilizáció más eredményeket is ért el keleten. A fehér ember épít nálunk utakat, öntözi a terméketlen területeket, megakadályozza az éhinségeket, iskolákat épít, kórházakat rendez be, harcol a járványok, a kolera, a lepra, a himlő és a vérbaj ellen.
- Igen, miután mindezt saját maga importálta a kelet szerencsétlen népe boldogítására - tette hozzá Flory.
- Ez is igazságtalan állítás, Mr. Flory - érvelt tovább az orvos, aki az effjata csapásokat saját honfitársai nyakába kívánta varrni. - Mindezeket a betegségeket az indiaiak saját maguk hozták Európából. A betegségeket az indiaiak hozták és az európaiak gyógyítják meg. Teljesen alaptalan az ön sötétenlátása és lázító nézetei.
- Már látom doktor, hogy ezen a ponton soha nem fogunk egyetérteni. Maga gyógyíthatatlanul szerelmes a modern haladásba, mig én bizonyos tekintetben szkeptikus vagyok a modern haladás úgynevezett teljesítményeivel szemben. Burmát a magam részéről sokkal jobban élveztem volna a Thibaw időkben. És amint már mondtam is az előbb, a mi civilizációs tevékenykedésünknek egyetlen célja, hogy minél többet tudjunk rabolni. Higyje el, nyomban abbahagynánk az egészet, ha ez az üzlet kitűnően ki nem fizetődnék.
- Volna azonban még egy ellenvetésem, drága barátom. Ha önnek ilyen komoly kifogásai vannak a brit birodalommal szemben, ezt a "házak tetejéről" kellene hirdetnie, nem pedig ilyen magánbeszélgetésekben.
- Sajnálom, doktor, ebben tökéletesen igaza van. De mit tehetek róla, nincs meg bennem a bátorság, hogy így tegyek. Ha az ember idejön Indiába fehér ember létére, a választás nehéz. Vagy magára vállalja az ember a pukka sahib pózát, vagy meghal. Tizenöt éve élek Burmában és maga, doktor, az egyetlen ember, akivel őszintén és minden tartózkodás nélkül beszélek. A magával való beszélgetéseimet biztonsági szelepnek használom fel. Ezek az én magánhasználatra megrendezett fekete miséim, ha megérti, hogy mit akarok ezzel mondani.
Ebben a pillanatban kinn a veranda előtt nyöszörgő hang hallatszott. Az öreg Mattu, az európaiak templomának hindu durwanja állt lenn a napsütésben. Töpörödött, beteg külsejű, öreg férfi volt, aki inkább hasonlított óriási méretű szöcskéhez, mint emberi lényhez. Mattu a templom közelében lakott, egy nyomorúságos kunyhóban, amelyet rozsdás bádoglemezekkel fedett be. Néha megjelent, ahol európaiakkal találkozhatott és mély salaamok közben nyöszörgő hangon beszélt talabjáról, amely mindössze tizennyolc rupia volt egy hónapra. Most is szomorú arccal nézett fel a verandára. Egyik kezével hasának szürke, földszínű ráncos bőrét simogatta, a másik kezével pedig olyan mozdulatokat tett, mintha ételt vinne, vagy inkább szeretne vinni szájához. Az orvos zsebébe nyúlt, elővett egy négy annás rézpénzt és odadobta az öreg Mattunak. Floryt jól ismerték Kyauktada koldusai jószívűségéről és mindig megjelentek, ahol csak bennszülöttek között megfordult.
- Nézze Mr. Flory, ilyen degenerált lények élnek keleten - az orvos Mattura mutatott, aki összekuporodva ült a földön, a veranda alatt és artikulátlan hangon nyöszörgött. - Nézze, mennyire eltorzította a nyomorultnak minden tagját a rettenetes életmód. Szörnyű még csak rá is nézni az ilyen nyomorult teremtményre, aki minden nyomorúságát tudatlanságának és felemelkedésre képtelen lomhaságának köszönheti. Egyszer megkérdeztem Mattutól, hogy mennyi idős. "Sahib - mondta - azt hiszem tíz éves vagyok". Lehetetlen, hogy azt állítsa, Mr. Flory, hogy önök, fehér emberek, nem sokkal fensőségesebbek, mint az ilyen, emberszámba sem vehető teremtmények.
- Hát, igen, úgy látszik, szegény öreg Mattu nem részesült a fehér ember modern haladásának áldásaiban - mondta Flory és még egy rézpénzt dobott a veranda előtt kuporgó öreg hindunak. - Menj, Mattu, költsd el ezt a pénzt italra. Légy degenerált, ahogyan csak tudsz. A többit pedig bízd rá a fehér ember utópiáira.
- Aha, Mr. Flory, néha azt gondolom, hogy ön csak ugrat engem, ahogyan azt önök, angolok szokták mondani. Ez az, amit az angolok humorérzéknek neveznek. Belőlünk, keletiekből ez, mint ön is tudja, teljesen hiányzik.
- Örüljenek neki, hogy így van. Bennünket semmi sem tett jobban tönkre, mint a megveszekedett humorérzékünk. - Flory ásított és két kezét összekulcsolta feje mögött. Mattu tovább vánszorgott, miközben hálás szavakat mormogott.
- Okosabb, ha megyek, mielőtt ez az átkozott nap még döhösebben nem süt. Úgy látszik, az idén pokoli hőségre kell számítanunk, érzem a csontjaimban. Olyan sokáig vitatkoztunk, doktor, hogy el is felejtettem megkérdezni magától, mi újság. Tegnap jöttem vissza a dzsungelből. Holnapután már mennem is kell vissza, bár még nem vagyok benne egész biztos. Történt-e valami mostanában Kyauktadában, volt-e valami botrány?
Az orvos arckifejezése hirtelen komolyra változott. Levette a szemüvegét és arca sötétszínű, nedves tekintetű szemével fekete vizslára emlékeztetett. Oldalt nézett és sokkal bizonytalanabb hangon kezdett beszélni, mint azelőtt.
- Hogy megmondjam őszintén, drága barátom, komoly kellemetlenségektől tartok. Ön persze csak nevetni fog rajta, mert jelentéktelennek fogja találni, de én komolyan félek. Attól tartok, súlyos bajok fognak érni a közeljövőben. Titokban készítenek ellenem valamit. Az ilyesmiről önök európaiak nem is igen hallanak. De közöttünk, színesek között, soha véget nem érnek a legkülönbözőbb cselszövények és egymás ellen való áskálódások. A mi életünket ez keseríti meg legjobban.
- Nem értem pontosan, miről van szó, beszéljen világosabban.
- Tehát ide figyeljen. Bizonyos körök azt akarják, hogy a nyakamat törjem. Be akarnak feketíteni az európaiak előtt és hivatali pályafutásomat tönkre akarják tenni. Ön, mint angol ember ezeket a cselszövényeket meg sem érti. Magam sem tudom miért, de magamra vontam az egyik színes hivatalnok haragját, akit ön valószínűleg nem is ismer. Különben U Po Kyin a neve és a tisztsége járási rendőrbíró. U Po Kyin nagyon veszedelmes ember és ha akarja, nekem mérhetetlen károkat okozhat.
- U Po Kyin? Ki az?
- Egy magas termetű kövér férfi. A háza itt van a közelben, alig száz méternyire innen.
-Óh, az a kövér csirkefogó? Hogyne ismerném, ismerem jól.
-Nem, az teljesen lehetetlen, drága barátom, ön nem ismerheti! - kiáltott fel izgatottan az orvos. - Csak mi színesek ismerjük igazán. Önök, mint angol genlemanek, soha nem süllyedhetnek olyan mélyre, hogy megértsék
U Po Kyin gonoszságát. U Po Kyin több mint csirkefogó. Nem is tudnám megmondani, hogy micsoda. Még legjobban úgy tudnám kifejezni magamat, ha azt mondom, hogy krokodilra emlékeztet. Ugyanolyan kegyetlen, ravasz és bestiális. Ha ön tudná, hogy mennyi gonoszságot követett el ez az ember! Hogy mennyi pénzt zsarolt ki szerencsétlen áldozataiból? Hány fiatal leánynak ártatlanságát rabolta el saját anyjuk szemeláttára. Angol férfi el sem tudja képzelni, hogy valaki lehet ilyen aljas teremtés. És ez az U Po Kyin megesküdött rá, hogy engem tönkre fog tenni.
- Sokat hallottam U Po Kyinről, különböző oldalról - mondta Flory. - Azt hiszem, van ebből a fajtából éppen elég a burmaiak között. Egyik burmai ismerősöm mondta, hogy a háború alatt U Po Kyin mint toborzó hivatalnok működött és egy egész századot állított ki a saját törvénytelen gyermekeiből. Valóban így van?
- Azt hiszem ez túlzás - mondta az orvos -, valószínűleg csak azért, mert gyermekei még túlságosan fiatalok lennének hozzá. De az izgága természetéről szóló hírek igazak. Most azt tette föl magában, hogy engem tesz tönkre. Főként azért gyűlöl, mert én jól ismerem a viselt dolgait. De különben is U Po Kyin ellensége mindenkinek, aki tisztességesen és becsületesen viselkedik. Módszere az szokott lenni, hogy bizonyíthatatlan, de cáfolhatatlan rágalmakat terjeszt. Ezt fogja tenni velem is, sőt úgy hallom, már el is kezdte.
- De gondolja, hogy az emberek inkább fognak hinni neki, mint magának? Végre is U Po Kyin hivatali rangja elég jelentéktelen, míg maga rangban magas tisztséget tölt be.
- Igen, Mr. Flory, de ön nem érti meg a keleti ember gondolkodásmódját és főként nem érti mérhetetlen ravaszságukat. U Po Kyin tönkretett már magasabbrangú tisztviselőket is, mint én vagyok. Az ilyesmiben nagy gyakorlata van. Ezért attól tartok, nehéz lesz vele megbírkóznom.
Az orvos néhány lépést sétált fel és alá a verandán, közben zsebkendőjével törölgette szemüvegét. Látszott, hogy valamit szeretne még mondani, de bizonytalankodik, hogy előhozza-e vagy se. Flory szerette volna megkérdezni tőle, hogy nem lehetne-e valamiben segítségére, de tisztában volt vele, hogy mennyire értelmetlen dolog lenne beleártania magát a színesek bonyolult ügyeibe. Eszébejutott az is, hogy a pukka sahib magatartására előírt tíz parancsolat közül való az is, hogy fehér embernek soha nem szabad beleavatkozni a bennszülöttek viszályaiba.
- Miért gondolja, hogy nehezen fog tudni vele megbírkózni?
- Megmondom, miért -, de kedves barátom, maga csak nevetni fog rajtam, ha őszintén beszélek. Szóval azért mégis megmondom. A következőről van szó: mindennel meg tudnék bírkózni, ha tagja lehetnék az európaiak klubjának. Higgye el, abban a pillanatban megváltozna társadalmi helyzetem.
- A klubnak? Miért? Mi segítséget jelentene az magának?
- Drága barátom, ezekben a dolgokban a presztízs jelent mindent. Tudnia kell, hogy U Po Kyin nem fog nyíltan megtámadni. Ezt soha nem merné megtenni. De rágalmakat fog terjeszteni ellenem és hátulról akar ledöfni. Hogy azonban rágalmainak hisznek-e vagy sem, tisztán attól függ, hogy milyen viszonyban vagyok az európaiakkal. Semmit nem tehetünk ellene, ez már így van Indiában. Akinek a presztizse megvan, az előre jut és boldogul. Akinek nincs, annak el kell vesznie. Egyetlen barátságos fejbólintás vagy kitüntető jó szó csodákat tehet és többet ér ezer írott hivatalos jelentésnél. Azt pedig el sem tudja képzelni, hogy egy hindunak mit jelent az, ha tagja lehet az európaiak klubjának. Ha egyszer bent van tagként a klubban, a színesek szemében már ő is európainak számít. Akkor pedig semmi rágalom nem férhet a becsületéhez, mert a klub tagjai szentek és sérthetetlenek.
Flory elgondolkozva nézett a verandán túlra. Felkelt a fekvőszékről, mint aki készül elmenni. Mindig szégyenkezést érzett, amikor tudatára ébredt annak, hogy az orvos hiába volt barátja, társadalmilag nem lehetett vele egyenrangú, tisztán bőrének színe miatt. Bármennyire helytelenítette is a dolgok ilyen állapotát, erről még a legnagyobb jóakarattal sem tehetett senki semmit Indiában.
- Megtörténhetik, hogy magát felveszik a klub legközelebbi közgyűlésén - mondta Flory. - Azt nem állítom, hogy valóban felveszik, de nem lehetetlen.
- Egy pillanatig se gondolja, Mr. Flory, hogy én kérem önt olyan szívességre, ami számomra elképzelhetetlen. Semmi esetre sem kérem öntől, hogy felvételemet a klubba ajánlja. Isten mentsen! Tudom, hogy ezt lehetetlen volna önnek megtennie. Egyszerűen csak elmondtam, hogy ha a klub tagja lennék, nem kellene tovább félnem, hogy bajom történik.
Flory indulni készült. Botjával oldalba bökte Flót.
A kutya közben elaludt a fekvőszék alatt. Floryt nagyon bántotta, amit az orvostól hallott. Tisztában volt vele, hogy ha a dolgot komolyan erőltetné és Ellis ellenkezésével minden további nélkül szembeszállna, a végén biztosítani tudná Veraswaminak a klub tagjai közé választását. Ezt annál is szívesebben megtette volna, mert hiszen az orvos úgyszólván egyetlen barátja volt Burmában. Száz meg száz alkalommal beszélgettek és vitatkoztak együtt, az orvost többízben vendégül látta házánál, sőt már arról is szó volt, hogy Veraswami feleségét bemutatja Florynak, de az asszony, aki nagyon hithű hindu volt, ezt az ajánlatot rémülten visszautasította. Az orvos és Flory többízben együtt vadásztak a dzsungelben és az együtt töltött napok fáradalmai különösen bensőségessé tették baráti viszonyukat. Így minden érv amellett szólt volna, hogy Flory támogassa barátjának a klub tagjai közé való felvételét. De ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy milyen kellemetlen jeleneteknek tenné ki magát, ha erőltetné Veraswami felvételét. Nem, ezt még sem teheti, nem érné meg az egész. Ezért csak annyit mondott:
-Hogy megmondjam az igazat, a klubban éppen ilyesmiről volt szó ma reggel. Ellis nagy jelenetet csapott és nekitámadt Macgregornak, mert amint mondta, niggereket akar felvenni a klub tagjai közé. Macgregor valójában azt javasolta, hogy egyetlen egy színes embert vegyenek fel a klubba. Ezt sem a maga meggyőződéséből tette, hanem mert felszólították rá.
-Igen, már hallottam róla. Mi színesek pontosan értesülünk mindenről, ami az európaiak között történik. Éppen azért gondoltam rá, mert hallottam róla.
- Az ügy állítólag a klub júniusi közgyűlésének napirendjére kerül. Sejtelmem sincs, hogy mi fog történni, de úgy gondolom, minden attól függ, hogy Macgregor mire készül. Ha dolog előkerül, feltétlenül az ön felvétele
mellett szavazok. Ezt megígérem, de ennél többet nem tehetek, bármennyire sajnálom is. El sem tudja képzelni, hogy milyen komédia lesz ebből. Nagyon valószínű, hogy önt meg fogják választani tagul, de dühösen, akaratuk ellenére. Ezek az ostobák nem akarnak lemondani arról, hogy a klubot tökéletesen elzárják a színesek elől.
- Ezt én tökéletesen megértem, drága barátom! Tökéletesen megértem. Isten mentsen attól, hogy angol barátaival összeütközésbe kerüljön az én klubtagságom miatt. Nem, ezt soha meg nem engedném. Már maga az a tény, hogy ön velem barátkozik, nekem minden másnál nagyobb értéket jelent. Ezt ön el sem tudja képzelni.
A presztizs, Mr. Flory, olyan mint a barométer. Valahányszor ön belép a házamba, a higanyoszlop szemmel láthatólag emelkedik.
- Hát akkor doktor, amit lehet, tegyünk meg azért, hogy a barométer állandóan szép időt jelezzen. Ezt szívesen megteszem magáért, de ez az egész.
- Ne kicsinyelje, amit ezzel értem tesz, drága barátom. Egy dologra azonban szeretném önt figyelmeztetni, még ha ki is fog nevetni érte. Nagyon kérem, óvakodjék U Po Kyintől. Óvakodjék a krokodiltól! Mert biztosan tudom, hogy önt sem fogja kímélni, mihelyt megtudja, hogy velem baráti viszonyt tart fenn.
- Rendben van, doktor, óvakodni fogok a krokodiltól. Bár el sem tudom képzelni, hogy mennyiben tehetne kárt bennem.
- Bizonyosan meg fogja kísérelni, ahogy én őt ismerem. Módszeréhez hozzátartozik, hogy ellenségeit megfosztja barátainak támogatásától. Nagyon könnyen megtörténhetik, hogy rágalmakkal kísérli meg az ön befeketítését is.
- Engem megrágalmazni? Ettől igazán nem félek, mert úgy sem fog neki hinni senki sem. Civis Romanus sum római polgár vagyok. Én angol vagyok és így nyílvánvalóan felette állok minden gyanúnak.
- Azért mégis azt ajánlom, hogy óvakodjék a rágalmaktól, drága barátom. Főként pedig ne becsülje le U Po Kyin aljasságát. Jól vigyázzon magára, mert különben ott csap le önre, ahol legkevésbé várja. U Po Kyin pontosan olyan, mint a krokodil és mint minden krokodil, ő is ott támad, ahol ellenfele legkevésbé tud védekezni.
Floryt nagyon bántotta és rossz volt a lelkiismerete, hogy barátjának nem tett határozott ígéretet a klubtagságra vonatkozóan. Az orvos inkább a halált választotta volna, mint hogy erre közvetlenül megkérje. A végén Flory örült, hogy elejtheti az egész kérdést és semmi szándéka sem volt, hogy erről mégegyszer beszéljen.
- De most már igazán mennem kell, doktor. Isten vele, ha nem látnám, mielőtt visszamegyek a dzsungelbe. Remélem, hogy ott tudok lenni a klub közgyűlésén. Macgregorban megbízhatunk mind a ketten és én biztos vagyok benne, hogy ő ragaszkodni fog a maga megválasztásához.
-Reméljük, hogy így lesz, drága barátom. Ha ez megtörténnék, száz U Po Kyin sem bírna velem. Nem száz, de ezer sem. Isten önnel, drága barátom.
Flory a délelőtti napsütés forróságában ment haza, végig a maidanon, hogy elfogyassza reggelijét, amihez a sok ivás, dohányzás és beszéd után, amivel elfoglalta magát kora reggel óta, most már semmi étvágya sem volt.

IV.

Flory mezítelenül feküdt ágyán, amely nedves volt a fulladt hőségtől. Nem volt rajta semmi más, mint egy könnyű fekete selyem alsónadrág. A napot semmitevéssel töltötte. Rendesen minden hónapban három hetet töltött kint a dzsungelben vállalata fakitermelő telepén és a dzsungelben való hosszabb tartózkodása közben mindig csak néhány napra tért haza Kyauktadában lévő lakásába. Ilyenkor az időt legnagyobbrészt tétlenül töltötte, mert irodai dolga rendszerint nagyon kevés akadt. Hálószobája teremszerű, nagy, négyszögletes helyiség volt, fehérre meszelt fallal. Az ajtót csak függöny zárta el és a szobának nem volt mennyezete. A gerendák között egész csomó verébcsalád fészkelt. Bútor alig volt a hálószobában. A nagy mennyezetes ágyat moszkitóhálókkal lehetett elzárni a kellemetlen éjszakai rovarlátogatók elől. Ezenkívül csak néhány könnyű fonott bútor volt a szobában és egy kisebb tükör. A falak mellett egyszerű könyvpolcok álltak, többszáz kötettel. A könyvek legnagyobb részét kikezdte a penész a nedves trópusi időjárásban.
A falon egy burmai gyík, tuktoo, lustálkodott, mozdulatlanul, mint valami sárkány egy heraldikus címerdíszben.
A veranda alacsonyra lenyúló eresze felett izzott a délutáni forró napsütés. A kertben lévő bambuszbozótban néhány gerle egyhangú búgása hallatszott és ez elálmosító hangjával még érezhetőbbé és tapinthatóbbá tette a hőséget. A gerle hangja azonban inkább a kloroform bódulatát, mint a bölcsődal elálmosító hangulatát idézte elő.
A domboldalon lentebb, mintegy hétszázméternyi távolságra, Mr. Macgregor bungalow-jának udvarában egy durwan, bennszülött napszámos, kalapácsával az óraütés pontosságával kalapált valami fémtárgyat. Ko S'lat, Flory szolgáját, az erős lárma felébresztette álmából, bement a konyhába és újra élesztette az elhamvadni készülő tüzet a tűzhelyen, majd kannában teát tett fel. Felvette rózsaszínű tunikáját és muszlin ingyijét, azután a teáskészletet bevitte urának hálószobájába.
Ko S'la (valódi neve Maung San Hla volt, a Ko S'la ennek a névnek a rövidítése) alacsony termetű, szögletes vállú, parasztos arcú, erősen sötétbarna bőrű burmai volt. Lefelé lógó, fekete mongolos bajuszt viselt kerek szája körül és mint a legtöbb burmainak, neki sem volt szakálla. Ko S'la Flory szolgálatában állott fiatal kora óta. A két férfi körülbelül egyidős volt. Már mint fiatal suhancok is együtt játszottak és kóboroltak a dzsungelben. Együtt ültek az elefánt hátán a machánban és vártak a tigrisekre, amelyek soha nem érkeztek meg. Ko S'la szerzett burmai leányokat gazdájának, amikor felnőtt és szerzett kölcsönt a kínai uzsorásoktól. Lefektette, amikor berúgott és nem tudott a maga lábán hazamenni: ápolta, amikor valami lázas, trópusi betegség leverte lábáról. Ko S'la szemében Flory továbbra is gyermekifjúnak számított, mert legényember maradt. A szolga megházasodott és öt gyermeke volt. Második asszonyt is vitt a házhoz és türelmes megadással viselte kettős házasságának nem könnyen hordozható terheit. Mint a legényemberek szolgái Indiában általában, Ko S'la is lusta volt és piszkos, de Floryhoz megható hűséggel ragaszkodott. Meg nem engedte volna, hogy gazdájának az asztalnál más szolgáljon fel, más vigye a vadászaton a puskáját vagy tartsa a ló kantárszárát, amikor lovagolni ment. Ha a dzsungelben voltak és valami gázlón keltek át, Ko S'la hátán vitte át gazdáját a túlsó partra. Ko S'la időnként őszintén sajnálkozott Floryn, részben mert még mindig gyermeknek tartotta, akit mindenki becsap és megrövidít, részben pedig sajnálta az anyajegy miatt, amely gazdájának arcvonásait elcsúfította. Ez annál is inkább érhető volt, mert az ilyen testi fogyatkozásokkal szemben a keleti ember sokkal érzékenyebb, mint általában az európaiak.
Ko S'la csendesen tette le az asztalra a tálcát, amelyen a teáskészletet behozta. Majd odament az ágyhoz és gyengéden megcsiklandozta gazdája lábának hüvelykújját. Tapasztalatból tudta, hogy még ez volt a legbiztosabb mód Flory felkeltésére úgy, hogy dührohamot ne kapjon. Flory a másik oldalára fordult, káromkodott egyet és fejét belefúrta párnájába.
- Az előbb ütött az óra négyet, legszentségesebb uram - mondta Ko S'la. - Két csészét hoztam, mert a nő azt mondta, hogy eljön.
A nő Ma Hla May volt, Flory burmai barátnője. Ko S'la mindig csak, mint a nőt emlegette, ezzel is kifejezésre akarta juttatni, hogy nem helyesli a kettejük közötti viszonyt. Nem azért, mintha bele akart volna avatkozni abba, hogy gazdája barátnőt tart-e magának, hanem mert féltékeny volt Ma Hla Maynek Floryra gyakorolt befolyására.
- Játszik tinnist az én szentséges uram ma délután? - kérdezte Ko S'la.
- Nem. Ma túlságosan meleg van hozzá - mondta Flory angolul. - Étvágyam sincs egy szemernyi sem. Vidd innen ezt a löttyöt és hozz whiskyt.
Ko S'la tökéletesen megértett mindent angolul, de alig néhány szót beszélt. Behozott egy üveg whiskyt és a teniszütőt, amelyet jelentőségteljes mozdulattal a fal mellé támasztott, szemben az ággyal. Ko S'la elképzelése szerint a tenisznek a fehér ember életében valami, naponként végzett misztikus szertartás jellege volt és ezért helytelenítette, ha gazdája ebből tétlenkedve kivonta magát.
Flory kedvetlenül tolta félre a pirított kenyeret és vajat, amelyet Ko S'la a teával hozott. Az egyik teáscsészébe whiskyt öntött egy kevés teával, megitta és utána sokkal jobban érezte magát. Dél óta aludt. Álma nem volt üdítő a nagy hőségben: a feje és minden testrésze gyötrelmesen fájt és a szája íze olyan volt, mintha égetett papírt nyelt volna. Az európai ételeknek általában semmi ízük nem volt Burmában. A kenyér spongyaszerű massza volt, amelyet pálmabor használatával kelesztettek meg. A vajat csak konzerv dobozban lehetett tartani és tejet sem igen lehetett használni természetes állapotában. Mikor Ko S'la kiment a hálószobából, odakint szandálcsoszogás hallatszott és egy burmai lány vékony hangja szólalt meg:
- Felkelt már a master?
- Gyere be - mondta Flory kedvetlenül.
Ma Hla May belépett a szobába és a küszöbön lerúgta lábáról szandálját. Csak teára volt szabad látogatóba jönnie, más étkezéseken nem lehetett jelen. Flory azt is megkívánta, hogy szandálját ne használja, amikor vele tartózkodik a szobában.
Ma Hla May huszonkét-huszonhároméves leány volt és alig több mint százötven centiméter magas. Világoskék longyiban, burmai tunikában volt, amely gazdagon hímzett kínai selyemből készült. Alatta fehér, kikeményített muszlin ingyit hordott, amelyre több aranypénz volt rávarrva. Ébenfekete haját a burmaiak fejviseletének módjára, magasra fésülve hordta és hajába friss jázminvirágot tűzött. Apró, törékeny és karcsú alakja annyira elmosódó volt, mint valami fába vésett dombormű. Egészen olyan volt, mint egy játékbaba. Tojásdad, mozdulatlan arcának rézszíne volt. Ferdén vágott, mongol szeme volt és egész megjelenésében volt valami, ami groteszkmódon játékszerre emlékeztetett. Amikor belépett, szantálfa és kókuszolaj illatát hozta magával a szobába.
A fiatal burmai leány odament az ágyhoz és leült Flory mellé. Nyomban szenvedélyesen átölelte és lapos mongolos orrával végigszaglászta Flory arcát burmai szokás szerint.
-Miért nem hivatott magához ma délután az én uram?
-Aludtam. Ma túlságosan nagy a forróság. Az ilyesmihez semmi kedvem sincs.
-Szóval az én uram inkább alszik egyedül, mint Ma Hla Mayvel? Bizonyosan nagyon csúnyának tart. Igazán csúnya vagyok én, master?
- Menj innen - mondta Flory és eltolta magától. - Semmi kedvem sincs hozzád ilyen hőségben.
- Legalább ajkaddal érintenél (a burmaiak nyelvében ismeretlen a csók szó és fogalom). Minden fehér ember ezt teszi azzal a nővel, akit szeret.
- Tessék, ha éppen ehhez van kedved. De most igazán hagyj egyedül. Keress cigarettát és adj egyet nekem is.
- Mi az oka annak, hogy az én uram mostanában sohasem kívánja, hogy szeressem? Két évvel ezelőtt mennyire más volt! Akkor még szerettél. Mindig ajándékokat kaptam tőled, arany karkötőt és selyem longyit Mandalay-ból. Most pedig nincs a karomon egyetlen karkötő sem. A múlt hónapban még volt harminc, de már mind a zálogházba került. Hogyan mutassam magamat karkötőim nélkül a bazárban és járjak örökké ugyanabban az egy longyiban? Kisül a szemem a szégyentől a többi nő előtt.
-Én vagyok talán az oka, hogy zálogba tetted a karkötőidet?
-Két évvel ezelőtt még kiváltottad volna valamennyit. Ah, már látom, nem szereted tovább Ma Hla Mayt!
A fiatal lány átkarolta Floryt és megcsókolta európai módra, úgy, ahogyan európai kedvese megtanította rá. Ma Hla May hajából szantálfa, fokhagyma, kókuszolaj és a jázmin virág összekeveredett illata érzett. Ez az émelyítő illat mindig bosszantotta Floryt. Szórakozottan hátraszorította Ma Hla May fejét a párnára és felemelkedve nézett a leány egzotikus, fiatal és elragadóan szép arcvonásaira. Mongolos, kiálló arccsontjaira, ferdevágású szemére, különösen szép és nemesalakú ajkára. Fogsora hibátlan volt, apró fogai voltak, mint valami macskának. Flory két évvel ezelőtt szüleitől vásárolta meg Ma Hla Mayt háromszáz rúpiáért. Elkezdte simogatni barna nyakát, amely simán, karcsúan emelkedett ki a gallér nélküli ingyi fehérségéből.
- Tudom, hogy csak azért szeretsz, mert fehér férfi vagyok és pénzem van - mondta Flory.
- Master, én szeretlek, szeretlek jobban, mint bárki mást a világon. Miért mondod ezt? Nem voltam hűséges hozzád?
- Tudom, hogy burmai férfi szeretőd van.
- Uh! - Ma Hla May asszonyias tettetéssel mutatta, hogy még ennek a gondolata is kellemetlen számára. - Soha meg nem engedném, hogy egy burmai csúf barna kezével hozzám nyúljon. Inkább meghalnék, mint hogy megengedjem!
- Hazudsz!
Flory megsimogatta Ma Hla May keblét. A leány ennek nem örült, mert Flory mozdulata emlékeztette arra, hogy keble van, amit pedig a burmai nők különösképpen nem szerettek, mert az ő szépség fogalmuk szerint a kebelnélküli, teljesen lapos mell a kívánatos. A leány lefeküdt az ágyra Flory mellé és teljesen passzív módra viselkedett, mint valami macska, mely engedi, hogy cirógassák. Flory ölelése nem jelentett a számára semmit (titokban Ba Pe, Ko S'la öccse volt a kedvese) és mégis nagyon bántotta, ha Flory nem engedte magához. Néha még szerelmi bájitalt is kevert a poharába. Tudta, hogy soha le nem mondana a fehér emberrel való ágyasság szerepéről, amely nagy kitüntetést jelentett és nagy tekintélyt biztosított számára falujában a többi burmai nő között. Bo-kadaw, fehér ember felesége, így hívták az ilyen nőket. Ma Hla May ezt a kitüntető elnevezést szószoros értelemben vette és maga is meg volt róla győződve, hogy Flory hites felesége.
Flory szégyenkezve és kedvetlenül fordult el a leánytól. Csendben feküdt és balkezével eltakarta arcát elcsúfító anyajegyét. Valahányszor olyasmit tett, ami miatt szégyent érzett saját magával szemben, mindig eszébejutott anyajegye. Önmagától megundorodva fúrta be fejét a párnába, amely izzadt volt és érzett rajta még mindig
a kókuszdió illata. A forróság tűrhetetlen volt a szobában és kint a gerlék dallamos turbékolása még mindig hallatszott. Ma Hla May mezítelenül felkönyökölt Flory mellett és gyengéden legyezte egy bambusznádból készült legyezővel, amelyet az asztalról vett fel.
A leány néhány perccel később felkelt az ágyból és felöltözködött, majd cigarettára gyújtott. Azután visszament az ágyhoz és simogatni kezdte az arccal lefelé fekvő Flory csupasz vállát. A férfi fehér bőrének látása mindig különösen nagy hatással volt Ma Hla Mayre, mert ez olyan egészen más volt, mint az ő bőrének barna színe és mert büszke öntudattal töltötte el, hogy szerelmének erejével uralkodik fehér kedvese felett. Flory összeborzongott, amikor megérezte a leány érintését. Ilyenkor mindig ellenállhatatlanul erős fizikai undort érzett vele szemben és átkozta önmagát, hogy ebbe a viszonyba belekeveredett. Minden ilyen esetben csak egyetlen vágya volt, hogy a leányt minél előbb ne kelljen látnia.
- Takarodj innen - mordult rá durván.
Ma Hla May kivette a cigarettát szájából és megkísérelte Florynak felajánlani. - Miért haragos mindig master velem szemben, amikor szeretkezünk egymással? - mondta.
- Takarodj innen - ismételte meg Flory a felszólítást. Ma Hla May tovább simogatta Flory vállát. Képtelen volt rá, hogy okulva abból, amit tapasztalt, magára hagyja Floryt ilyen alkalmakkor. Keleti gondolkodásával a kettejük közötti testi viszonyt a maga részéről olyannak tekintette, mint valami varázserőt, amellyel a férfit hatalmában tudja tartani, olyan mértékben, hogy mindenre kész, akaratlan rabszolgájává tegye. Ma Hla May meg volt győződve róla, hogy mindegyes szeretkezésük meggyöngíti Flory akaraterejét és ugyanakkor erősebbé teszi azt a varázslatot, amelyet szerelmével ért el felette. Most is elkezdte gyötörni Floryt, hogy kezdjék újra az egészet. A cigarettát letette maga mellé az asztalra és mindkét karjával átölelte Floryt. Közben meg akarta csókolni és durcás hangon panaszkodott, mert Flory elutasította minden közeledését.
- Mondtam már, hogy takarodj innen! - mondta Flory bosszús hangon. - A sortom zsebében találsz pénzt, végy ki belőle öt rúpiát és hagyj magamra.
Ma Hla May megtalálta az öt rúpiás bankjegyet és elrejtette ingyijének fodrai között, de még mindig mozdulatlanul egy helyben állt és nem tudta rászánni magát, hogy menjen. Végül is Flory türelme elfogyott és haragosan felugrott az ágyról.
- Azonnal takarodj a szobából! Nem először mondom már, hogy menj innen. Ilyenkor látni sem szeretlek tovább.
- Igazán nem szép tőled, hogy így beszélsz velem! Úgy bánsz velem, mintha valami prostituált lennék.
- Az is vagy! Mondtam már, hogy menj ki innen - mondta Flory és vállánál nem túlságosan kíméletesen megfogva a leányt, kituszkolta a szobából. Majd utána dobta az ajtó függönyén át a szandálját is. Délutáni szeretkezéseik nem egyszer végződtek hasonló módon.
Flory megállt a szoba közepén és ásított. Nem tudta eldönteni, hogy elmenjen-e a klubba és részt vegyen-e a teniszjátékban. A végén mégis úgy döntött, hogy nem megy, mert akkor meg kellett volna borotválkoznia és képtelen volt annyi erőfeszítésre, hogy borotválkozását elvégezze, mielőtt néhány pohár alkoholt meg nem ivott. Néhányszor végigsimította borostás állát, majd arcát a tükörben vizsgálta, azután kedvetlenül elfordult a tükörtől. Utálta azt a sárgaszínű, beesett szemü arcot, amely
a tükörből nézett rá. Néhány percig kedvetlenül állt egy helyben és figyelte a tuktoot, amint a könyvespolcon egy éjjeli lepkére vadászott. Az a cigaretta, amelyet Ma Hla May tett le az asztalra, átható és kesernyés füsttel égett. Flory a könyvespolcról egy könyvet vett a kezébe, kinyitotta, de azután kedvetlenül félredobta. Ahhoz sem volt elég ereje, hogy olvasni kezdjen. - Istenem, Istenem - sóhajtott fel - mit csináljak a mai nyomorult, megveszekedett estémmel?
Ugyanekkor Flo jött be a szobába, farkát csóválva, amellyel gazdájának azt jelezte, hogy szeretné, ha sétálni mennének. Flory lustán bement a cementlapokkal kikövezett, apró fürdőszobába, a zuhany langymeleg vize alá állt, amely éppen csak egy kicsit hűtötte le, majd nyomban utána felvette ingét és a sortot. Érezte, hogy valami mozgásra van szüksége, mielőtt a nap lemegy és a trópusi sötétség gyorsan, minden átmenet nélkül beáll. Indiában majdnem elengedhetetlen szükségszerűség, hogy mindenki valami erősebb testmozgást végezzen, mielőtt a nap lemegy és besötétedik, mert a tétlenség elernyesztőbb és demoralizálóbb, mint a színes leányokkal folytatott, leglealacsonyítóbb szerelmi viszony. Tétlenkedésben, a vérkeringést legalább némiképpen megmozgató testmozgás nélkül a hosszú, sötét estéken olyan bágyadtság vesz erőt a fehér emberen, amely szinte az öngyilkosság szélére kergeti. Ez ellen semmit nem használ a szellemi munka, sem a könyvek, sem az alkohol fogyasztása, sem a végnélküli beszélgetések. Semmi más nem segít csak a test egészséges izzadása, minél megerőltetőbb testmozgás következtében.
Flory eltávozott hazulról és az úton haladva néhány perc múlva elérte a dzsungel szélét. Először csak alacsony cserjék között haladt, amelyek között itt-ott emelkedett ki néhány félig elvadult mangófa, apró, szilvanagyságú gyümölcsökkel. A dzsungel száraz és élettelen volt az évnek ebben az időszakában, a késő tavaszi hónapokban érkező monszun nagy esőzései előtt. Később a fák mind jobban sűrűsödtek. A dzsungelben a fák levele nem változtatja meg színét és mindig sötét olajzöld marad. Madarat nem igen lehetett látni, csak néhány dísztelen rigóhoz hasonló madárfélét, amelyek ügyetlenül ugráltak a fák gallyain és a bokrokon. A távolban furcsa és a mérsékelt égövön soha nem hallható madárkiáltás hallatszott: "Ah ha, ha! Ah ha, ha!"
- Úgy hangzott ez a magányos kiáltás, mint valami elhaló, kisérteties nevetés. A zölden lehullott és rotható levelek átható szaga érzett mindenütt. A forróság még mindig nagy volt, de a nyugati látóhatárhoz közeledő nap már erősen veszített tüzének erejéből. A dzsungelbe ferdén eső napsugarak élénk aranysárga színben ragyogtak a fatörzsek és a sűrű bokrok között.
Három kilométernyi út után Flory alacsony medrű patakhoz érkezett. A dzsungel itt zöldebb volt a patak vize miatt és a fák magasabbra nőttek. A patak szélén hatalmas kiszáradt pyinkado-fa állt, amelynek törzsét tarkavirágú, szebbnél-szebb orchideák nőtték be. Az orchideák virágának, átható, a narancsvirágéra emlékeztető illata megtöltötte a levegőt. Flory gyors lépésekkel haladt előre és testét egészen beborította az izzadtság. Mindenáron azt akarta, hogy testileg kifáradjon és ezzel rosszhangulatát elkergesse. A patak látása mindig felüdítette, mert az apró folyó vize kristálytiszta volt és ez igen ritka látvány a dzsungel mélyének örökösen kedves, sáros talajában.
A patak vizében kövek voltak lerakva és Flory ezeken kelt át a túlsó partra. Flo jókedvűen lubickolt mellette a patak vizében. A patakon átjutva, Flory a dzsungel belsejébe vezető keskeny ösvényen indult el. Az ösvény a patakhoz járó tehenek csapása volt, amelyek a közeli faluból idejártak inni. A csapás mentén alig ötven méter távolságban egy nagy peepul-fa árnyékában tisztavizű tavacska csillogott. A hatalmas fának a földből kiálló gyökerei között természetes barlang képződött. A fa sűrű lombja teljesen elzárta a közelből a világosságot és a tó környéke hasonló volt egy óriási zöld grottához.
Flory ledobálta magáról ruháit és belépett a kis tó vizébe. A víz kicsit hűsebb volt, mint a levegő. Leült a vízben és nyakig alámerült. Apró, csillogó ezüstszínű halak csiklandozták mezítelen testét. Flo is bement a vízbe és vidra módjára orrát kitartva a vízből, újra meg újra körülúszta gazdáját. A kutya jól ismerte ezt a kis tavat, mert Floryval együtt gyakran meglátogatták, mióta Flory Kyauktadában élt.
Fenn magasan a peepul-fa ágai között nagyobb sereg zöldtollu galamb ült az ágakon és szedegette a fa bogyószerű, érett gyümölcsét. A madarakat alig lehetett megkülönböztetni a levelektől, pedig legalább több száz madár ült a gallyakon. Flo kimászott a fa gyökereire és morgott fölfelé a számára elérhetetlen madarak felé. Egyszerre egyetlen zöld galamb leszállt a fa legalacsonyabb ágára. A madár nem tudta, hogy figyelik. Kecses, különösen szép, a szelíd galamboknál valamivel kisebb madár volt. Borsószínű zöld tolla sima volt, mint a bársony, lába pedig élénk rózsaszínű, mint a viasz, amelyet fogorvosok használnak.
A galamb ütemesen himbálózott a fa ágán és felborzolta zöld tollazatát. Flory elámulva és áhítatosan nézte
a ritka és egészen különösen szép képet nyújtó látványt. A magányosság érzése vett rajta erőt és arra gondolt, hogy mennyire nem ér semmit, ha nincs kivel megosztania ezt a szépséget, amely most annyira elgyönyörködtette. A galamb meglátta, hogy lent a földön egy ember és egy kutya figyeli. Hirtelen felszállt pihenő helyéről és nagy gyorsasággal továbbrepült. Ezeket a zöldtollú galambokat ritkán lehet ilyen közelről megfigyelni, mert fenn élnek a fák legmagasabb gallyain és a földre ritkán szállnak, csak amikor isznak a patak vizéből. Ha a vadász sörétje eltalálja őket és a lövés nyomban nem végez velük, megkapaszkodnak a gallyakban és csak olyankor esnek le, amikor a vadász megunta a várakozást és már tovább ment.
Flory kiment a vízből, felöltözködött és visszament a patakhoz. Nem fordult vissza, hanem déli irányban ment tovább, mélyebbre a dzsungelbe és hamarosan elérkezett egy kisebb bennszülött faluhoz. Flo fel és alá szaladgált
a fák alatt nőtt bozótban és időnként hangosat mordult, amikor egy-egy szúrósabb tüskébe lépett. Néha felvert rejtekhelyéről egy nyulat. Flory lassú lépésekkel haladt. Pipájának füstje apró felhőkben úszott utána a teljesen szélcsöndes levegőben. Boldog volt és nyugtalansága teljesen elmúlt a kellemes fáradtsággal járó séta és a hűs, tiszta víz után Közben a levegő is érezhetően kezdett hűvösebb lenni. Csak itt-ott húzódott még meg egy-egy fa jobban elrejtett árnyékában a napközben felhalmozódott tikkasztó hőség. Kisebb távolságra a bennszülöttek bivallyal húzott fogatainak sírásra emlékeztető nyikorgása hallatszott.
A bivalyos szekerek mind közelebb értek és Flory nemsokára szembe találkozott velük.
- Hé, saya gyí, saya gyí! - kiáltott nekik Flory és Flot megfogta nyakörvénél fogva, hogy ne menjen el mellőle.
- Ba le-de? - kiáltott vissza a burmai bennszülött.
- Jöjj ide, kérlek, tiszteletreméltó barátom! - szólt a burmainak a nyelvükhöz alkalmazkodó udvariassággal Flory. - Eltévedtünk én és a kutyám. Kérlek állj meg egy pillanatra, oh, nagy pagodák építője!
A burmai leugrott a bivalyszekérről és odasietett Floryhoz. Középtermetű, zömök ember volt és az egyik szeme hiányzott. Floryt invitálta, hogy üljön fel a szekérre. Azután a bivalyt vezetni kezdte és hangos kiáltozások közben elindultak a falu felé. A szekér primitív módra készített, küllő nélküli kerekei fájdalmas hangon csikorogtak. A burmai parasztok nem igen szokták megkenni szekerük tengelyét, mert azt tartják, hogy a kerekek csikorgása elkergeti a rossz szellemeket; bár ha európai ember megkérdi őket, hogy miért nem használnak kenőcsöt, azzal szoktak védekezni, hogy túlságosan szegények és nincsen pénzük rá.
Közben elhaladtak egy fehérre meszelt, fából épített pagoda mellett, amely alig két méter magas volt és csaknem teljesen eltűnt a dzsungel sűrű bozótjában. Hamarosan megérkeztek a faluba. A falu körülbelül húsz nyomorúságos viskó volt, zsupptetővel és a házak mögött magasra nyúlt, meddő datolyapálmákkal. A pálmafák tetején kócsagok fészkeltek és éppen hazatértek fészkeikre
a közeledő alkonyatban. Egy kövér, erősen sárga arcbőrű asszony póznával kutyát kergetett. A falu neve Nyaunglebin volt, amely "Négy peepul-fá"-t jelentett, bár már sehol nyoma sem volt a peepul-fáknak, amelyeket bizonyosan kivágtak és már réges-régen elfelejtettek.
A falu lakói keskeny földterületet műveltek a dzsungel és a falu között. Földmívelésen kívül bivalyos szekerek gyártásával foglalkoztak és a fák alatt mindenütt látni lehetett a félig kész, hatalmas, küllőnélküli, korongszerű kerekeket.
Flory leszállt a szekérről és egy négy annás rézdarabot adott a szekér kocsisának. A házak közül feketeszőrű komondorok szaladtak elő és körülszaglászták Flót.
A kunyhóból több sötétbőrű, az egészségtelen élettől és rossz táplálkozástól erősen felpuffadt hasu, egészen mezitelen gyermekek futottak elő és tisztes távolból bámultak a faluban megjelent fehér emberre. Hamarosan jelentkezett a falu bírája is, töpörödött, ráncosarcú öreg ember. Alázatos salaam-köszöntésekkel üdvözölte Floryt, aki leült a bíró házának küszöbére és pipájára gyújtott. Flory szomjas volt és ezért megkérdezte a bírót:
- Jó víz van a kutatokban, thugyi-min?
A bíró egy pillanatig gondolkozott, megvakarta bal lábszárát jobb lábának hüvelykujjával és így szólt: - Akik megisszák, megisszák, thakin. És akik nem isszák meg, azok nem isszák meg.
- Ah, bölcs ember vagy öreg.
A kövér asszony, aki az imént a kutyát kergette, fekete cserép teáskannát hozott és fületlen csészét. A csészében zöldszínű teát kínált Florynak, amelynek erősen füstszaga volt.
- Nekem most mennem kell - thugyi-min. Köszönöm a teát.
- Isten vigyázzon a lépéseidre, thakin.
Flory azon az ösvényen ment vissza, amely közvetlenül a maidanra vezetett. Mikorra hazatért, már egészen besötétedett. Ko S'la tiszta ingyit vett fel magára és gazdáját a hálószobában várta. Két üres petróleumos kannában fürdővizet melegített Florynak, az ágyra pedig tiszta vászonruhát és inget készített elő, ezzel akarta jelezni gazdájának, hogy át kell öltözködnie, megborotválkoznia és dinner után a klubba mennie. Flory legjobban szerette az estét egyetlen fekete selyem rövid alsónadrágban tölteni és kezében egy könyvvel ellustálkodni az időt. Ko S'la határozottan ellenezte gazdájának ezt a rossz szokását. Nem szerette, ha Flory másként viselkedett, mint a többi fehér ember. Az a körülmény, hogy Flory gyakran erősen italos állapotban tért vissza a klubból, míg ha odahaza maradt, rendszerint nem ivott semmit, nem zavarta Ko S'lat, mert azt vallotta, hogy a fehér ember számára normális és megbocsátható szokás, ha a társaságban sokat iszik és berúg.
- A nő elment a bazárba - jelentette ki láthatólag beleegyezőleg és örömmel, mint mindig, amikor Ma Hla May eltávozott. - Ba Pe ment vele és lámpát is vitt magával, hogy elkísérje, amikor visszajön.
- Rendben van - mondta Flory.
Bizonyosan azért ment, hogy az öt rúpiát valami hazárdjátékkal elvesztegesse, gondolta Flory.
- A fürdővíz készen van, szentséges uram.
- Majd később, előbb a kutyával kell elbánnunk. Hozd a fésűt - mondta Flory.
A két férfi leguggolt együtt a padlóra. Szorgalmasan kifésülték Flo selymes szőrét és kiszedték lábaujjai közül a napközben felszedett kullancsokat. Ezt a munkát minden este el kellett végezni. Az apró és szürke gombostűfejnagyságú élősdiek éles fájdalmat okoztak a szegény állatnak, ha csak egyetlen éjszakára is benne maradtak. Mikor egy-egy kullancsot sikerült kiszedni, Ko S'la letette a padlóra és gondosan szétnyomta lábának hatalmas hüvelykéjével.
Mikor ezzel a munkával végeztek, Flory megborotválkozott, felöltözködött és dinnerhez asztalhoz ült. Ko S'la széke mögött állt, egymásután tette eléje az ételeket és egy bambusznádból készült legyezővel legyezte. Az
asztal közepére égővörös hibiszkuszcsokrot tett egy vázába. Az ételek fényűzőek voltak, de íztelenek. Sammy, Flory öreg szakácsának ősei még a francia gyarmatosítók által képzett szakácsok nemzedékéhez tartoztak, akik gyönyörűen elkészített ételeket főztek, csak éppen az ételek ízetlenek és ehetetlenek voltak. Dinner után Flory elment a klubba, bridzsezett és háromnegyed részben berúgott, amint legtöbb estén szokta, amikor Kyauktadában tartózkodott.

folytatás