Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omar Khajjám
RUBÁÍK
(Szabó Lőrinc fordítása, második változat: 1930)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1.
Ébredj! – fölgyújtva az Ég sátorát
szétűzte az éj csillagtáborát
a Nap s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.

2.
Még föl se szállt a hajnalló homály
s egy titkos égi Hang bezengte már
a korcsmát: „Mért szomjazik kint a nép,
ha a Templom ünnepre készen áll?”

3.
Kakasszó harsant át a reggelen
s bekopogtak: „Hé! nyitni odabenn!
Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,
nem jövünk vissza többé sohasem.”

4.
Az új év lobbant félve, bágyatag,
csöndes szivünkbe régi vágyakat
e völgy ölén, hol nyíl a jázmin és
meleg borzongás kél a fák alatt.

5.
Irám kertjén át durva szél söpört;
Dsemsid hétgyűrűs kelyhe összetört;
de még rubint a szőllő, és a kert
minden tavasszal új palástot ölt.

6.
Széttört a lant, Dávid nem énekel!
De a csalogány dala zengve kel
a rózsa közt: „Bort! bort! bibort! hogy a
hószirmokat skarlátpír öntse el!”

7.
Az új Tavaszra tölts ma új kehelyt
s dobj tűzbe minden téli gondlepelt;
csak ki utat száll át Időnk, e gyors
madár, és látod? – máris útra kelt!

8.
Építs kunyhót vagy büszke termeket,
fanyar vagy édes töltse serleged:
az élet bora lassan elfolyik,
az élet lombja hull, hull, s eltemet.

9.
Hoz a Nyár, mondod, rózsát eleget.
De a Tegnap rózsája hova lett?
S az első nyári nap, ki tudja, tán
nem is ragyog már, csak sírod felett.

10.
Kertünkön át csörgő csermely fut; ott
a vörös-kék szőllővel befutott
lugas ölén elborozgatva nem
irígyled arany trónján Mahmudot!

11.
Daloskönyv, bor s kenyér: halk bánatom
e fák alatt mámorba ringatom;
s ha kobzodat pengetve rám nevetsz,
varázsos édes lesz a zord vadon!

12.
A bor égő rubintja a hideg
palack ölét csillogva tölti meg;
egy régi szultán vére a rubint
s kristállyá fagyott könnye az üveg.

13.
Ennek dicsfény s borostyán kellene;
annak malaszt s a húrik édene;
csengő arany hitelnél többet ér:
ha égi dob szól, ne törődj vele!

14.
Nézd, hogy mosolyg a nyíló rózsa rád!
„Virítok – mondja – néhány napon át,
de erszényem egy reggel fölhasad
s a kert sarába önti aranyát.”

15.
Kincsért ha sápaszt a zsugori gond,
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
a sírban nem leszel sehogyse más,
csak szürke por, penészes, puszta csont.

16.
Meddő a Vágy; és ha mégis kikel,
nem dús kalász, csak magtalan siker;
percnyi remény: mint hó a Szaharán,
lehull, csillog, s nyom nélkül tűnik el.

17.
Rozzant szeráj a Föld és jajszavát
az éji szél süvölti rajta át;
ki tudja, hány szultán nyitotta ki
és csukta már be korhadt ajtaját!

18.
Hol táncba csalta csorduló kehely
hős Dsemsidet: tigris-tanya a hely;
nyilas Báhrám fölött ma vadszamár
nyargal, de őt már nem riasztja fel!

19.
Azt hiszem, csak holt királyok pora
fölött ég így a rózsa bíbora
s egy kékszemű lány hamván születik
minden jácint és minden ibolya.

20.
És selymes pázsitunk, mely a patak
kék ajkaira hint zöld csókokat –
puhán feküdj rá, mert ki tudja, mily
gyönyörű ajak porából fakad.

21.
Bort, kedvesem! mult bánatot s vele
a rém Jövőt Mánkról ez törli le!
Holnap? – Holnapra elsodorhat az
iszonyú Tegnap hét évezrede!

22.
Hány drága, jó barát volt itt, velem
s veled vendég a roppant Szüreten!
Ittak egy-két kupát s egymásután
átmentek a nagy Csöndbe csöndesen.

23.
Friss Nyár dalol a porba hullt szivek
fölött: dús hangok, illatok, szinek;
ma még kacagsz, holnapra sírba szállsz,
sírt adni másnak s nem tudod, kinek?

24.
Oh élj, siess! A gyönyör oly kevés:
holnapra élted tán a porba vész;
s por és penész közt nem vár majd reád
se bor, se lány, se lant – se ébredés!

25.
A setét Haláltól ne félj: – igyál!
a futó perccel fut a kéj: – igyál!
akár korcsma, akár templom ölén
éltél, elér az örök Éj: – igyál!

26.
Hiába gyújtod ünneppé a Mát,
hiába száll a Holnapért imád:
int tornyáról a müezzin szava:
„Mindegy, bolond! megváltást egy sem ád!”

27.
Sok-sok vén bölcs és hószakállu pap
mind-mind az Üdvhöz keresett utat;
igéiket megvetés neveti
s aszú por tömi be csontszájukat.

28.
Hallgattam, ifjan, a Doktorokat
és Szenteket: vitatkoztak sokat,
körülmagyarázták a Semmit is,
de sohse lettem tőlük okosabb.

29.
És vetettem velük Bölcs Magvakat;
nőjj, szép vetés: izzadtam napra-nap;
és minden aratásom ennyi lett:
„Mint szél jöttem s eltűnök mint a hab.”

30.
Jöttem, mint elfutó hab, lenge lélek;
honnan? ki tudja! Tengve-lengve élek;
miért? ne kérdd! S mint könnyü szél a pusztán,
eltávozom, nem tudva: merre térek.

31.
Mit? Idelök kéretlen – honnan? – és
kéretlen – hova? – továbbdob a Kéz?
– Sok kupa gőze kell agyadra, míg
e pimasz emlék belőle kivész!

32.
Élet s Halál közt dús gyümölcsbe ért
lelkem ágyában sok fanyar Miért;
csak az Ember maradt örök titok:
„Mért él, ha meghal? S mért hal meg, ha élt?”

33.
Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!

34.
Egen, földön s biborló vizeken
a Csönd trónol, büszkén és hidegen;
a Csönd, a néma Csönd – de hol lehet
az Alkotó, az örök Idegen?

35.
Aztán lelkembe néztem: hátha ott
lappang a Rejtély, mely úgy csalt, hívott,
mint éji fény; – s belül egy hang felelt:
„Sorsod vak ösztön s Istened halott!”

36.
Nem tudta lelkem, nem tudta az Ég,
hát megkérdeztem Korsóm: mi a Lét;
s a bor halkan mormolta: „Óh igyál!
aki elment, sohse jött vissza még!”

37.
Korsóm mélyén egy régi árnyalak
beszél bugyborgva csókjaim alatt;
ki tudja, hány csókot adott s kapott
valamikor e néma, holt ajak!

38.
Valamikor vígan karolta át
szerelmesét e Korsó; – óh ha rád
kacag a Remény, ne feledd: ez is
hasztalan küldte égbe sóhaját!

39.
Mert hallottam, este, a piacon,
míg dolgozott a nedves agyagon
a fazekas, hogy sóhajtott a sár:
„Ne durván, testvér, kérlek, fáj nagyon!”

40.
Tölts újra hát s légy igaz bölcs velem:
az Élet elröpül könyörtelen;
a Mult halott, Jövőnk hiú remény,
de a Mában arany gyönyör terem!

41.
Hagyd a vitát s a harcok kürtjeit;
s mit néked ont dús szőllők fürtje: idd
a csurranó bort, símogatva szép
pohárnokod hullámos fürtjeit!

42.
Ha bor s ajk, melynek mézét keresed,
Semmibe hull, mint minden – hogy lehet
nem tudni: ami vagy míg vagy, csak az
leszel később: Semmi: – nem kevesebb!

43.
Ha tehát majd e parton lenge kék
lombok alatt Azráel leng eléd
ajkadhoz nyújtva sötét italát:
– vedd és ürítsd ki némán serlegét!

44.
Mit? Ha a Lélek nem e por-ruha
és fölkaphat az ég szárnyaira,
nem gyalázat, nem gyalázat-e, hogy
e sár-testben kell nyomorognia?

45.
Ferrás! a Lélek-szultán fáradottan
betér s megpihen kis porsátorodban;
Ferrás! a Szultán indul, s a Halál
egy intésére sátrad összeroppan!

46.
Barátom, nézd, borunkban mennyi fény!
gyöngy, buborék! s mind meghal felszínén!
Én meg Te: egy kis szamár fecsegés,
és aztán? Aztán nincs több Te meg én.

47.
Ha te meg én porladunk semmivé,
minden megy tovább, Végtelen felé,
s annyit törődik a Világ velünk,
mint a Tenger, ha kavics hull belé!

48.
Halott országok és üres romok
fölött űz-hajt tovább a Sors konok
szeszélye: szállunk tehetetlenül,
mint fergetegben a futóhomok.

49.
Egy perc megállás, egyetlen ízes
korty az Élet vizéből, s tüzes
puszta árny-utasát már hívja bús
szülőföldje, a Semmi – óh siess!

50.
Mért költöd arra életed felét,
hogy földerítsd a titkok éjjelét?
Csak egy hajszál van Jó és Rossz között
– és mondd, barátom, mennyit ér a lét?

51.
Csak egy hajszál van Igaz és Hamis
között: s csak egy kis Alfa titka visz
(picinyke kulcs, csak megtaláld!) a szent
kincstárba és tán a Mesterhez is,

52.
aki fürge higanyként átszalad
a Teremtés erein, száz alak
képét öltve fel, mely mind változik
s elvész, míg Ő örökre megmarad;

53.
a nagy Szinpadon elővillan és
ujra a Homály függönyébe vész,
mely körülömli a drámát, mit Ő
maga talál ki, játszik, s únva néz.

54.
Míg élsz, agyad minden sejtelme: hit
a nagy Fényről, mit köd rejt el; s ne hidd,
hogy halottan inkább megfejtheted
az Ég s a Föld örök rejtelmeit!

55.
Mindig csak, mindig örök szócsaták?
Miért nyujtani a meddő vitát?
Miért akarsz izes szőllő helyett
levegő-fürtöt vagy fosztott csutát?

56.
Bölcs tobzódás szökött szivembe; lásd:
új asszony hoz házamba új varázst;
a vén, meddő Észt elhagytam, hogy a
Szőllő Lányával kössek újra nászt.

57.
Mert kutattam, mi a Föl, mi a Le,
néztem, a Van nincs-e, a Nincs van-e,
vitt mérce, szám, ész, s nem volt semmi más
oly mély s igaz, mint kupám feneke.

58.
„Sokat számoltál s így lett végre jobb
naptárad, éved?” – kérdik. – Ah, dehogy!
Csak töröltem a meg nem született
Holnapot és a halott Tegnapot!

59.
Csók, bor és mámor: minden oda tér,
ahol minden kezdődik s véget ér;
igyál! igyál! – holnap holt ajakad
a föld alól kupát hiába kér!

60.
A korcsmában ültem busongva, hol
hűs esthomály borongott, amikor
egy fényes Angyal szállt be, korsaját
felém nyújtva: „Igyál!” – S ez volt a Bor.

61.
A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár–
agyú hetvenkét bölccsel szembeszáll;
a nagy Büvész, ki életünk kopott
ólmából színaranyat kalapál;

62.
a nagy Mahmud, aki a rémteli
kínok csomóit mind kettészeli
s a gond sötét gyászhordáit büvös
forgószél-karja játszva szétveri.

63.
Fentről jött, hogy vidítsa életünk;
mért gyalázod a Bort, az égi Bűnt?
Ha áldás: mért ne innók, míg lehet?
S ha átok: mondd, ki adta őt nekünk?!

64.
Elátkozzam a balzsamos gyönyört,
remélve balgán, hogy agyongyötört
éltem után szentebb bor tölti meg
kupám, ha már a porban összetört?!

65.
Jöjj! ne hallgasd, mit hazudik a bölcs!
Az Élet elfut, rá reményt ne költs!
Csak egy biztos: elhervad a virág,
csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!

66.
Titkos jelek futják be az eget,
egyik biztat, a másik fenyeget;
céltalan Cél az egész: ne törődj
vele: ő sem törődik teveled!

67.
Furcsa, ugye? hogy bár sok miriád
lépte már által az Éj kapuját,
nincs hír, s hogy ott mi föld s út van, csak az
tudja, aki maga utazta át.

68.
Lelkem röpült s partot nem lelt sehol:
a Menny vak űr s az Isten haldokol;
végül csüggedve tért meg: „Én vagyok
a boldog Ég s a jajgató Pokol!”

69.
A tudósok csak veszekedjenek,
szedjék szét egymást, földet és eget:
te dőlj le egy sarokba és nevess
mindenkin, aki terajtad nevet!

70.
Mert fönt, lent, kint s bent csak azt látni, hogy
minden mint bűvös Árny-szinház forog,
s szekrénybe zárva Nap-lámpánk körül
úgy keringünk, mint árnyék-alakok.

71.
Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre-hátra lépve, míg a Sors
megún, kiüt s a sírba visszarak.

72.
Ahogy a Mester dobja, az Erő:
úgy száll a labda, úgy repül a kő;
vakon röpülsz te is, és sorsodat
nem tudja senki más, csak ő! csak Ő!

73.
Minden parázs hideg hamuba fúl:
mondd, ki a szolga és ki itt az úr?
A Ködből szállt föl tegnap életünk
s a Ködbe holnap újra visszahull.

74.
A Nagy Kéz ír s tovább megy; és a holt
egek zúgják a lángoló sikolyt:
millió könny egy sort le nem törül;
millió jaj egy betűt ki nem olt!

75.
Ránk-boritott Kupa az égi űr;
alatta nyüzsgünk, ki sír, ki örűl.
Mit könyörögsz neki? Ő maga is,
úgy mozog, mint mi, tehetetlenűl.

76.
Az első Mag ezerszer újra kel,
örökkön él az első Porhüvely;
s amit az első Hajnal írt le, csak
az utolsó Alkony olvassa el.

77.
Remény, halál, öröm vagy őrület:
a múlt a jövő sorspecsétje lett;
ne kérdezd: honnan és hová? – vakon
röpülj a részeg örvények felett!

78.
Mondom neked: – Mikor fölragyogott
Parvin és Mushtara az égre, hogy
fényük hirdesse születésemet:
sors-szabta por- s lélek-vázamban ott

79.
volt már a Szőllő, nőtt és karjai
ölelnek most – gyalázhat a Szufi:
rossz ércem tán Kulcsa lesz annak az
Ajtónak, mely nem nyíl meg őneki!

80.
És azt tudom: az Igaz Fényt, ami
lelkünk jóra vagy dühre tüzeli,
jobb a korcsmában megsejteni, mint
templomban végkép elveszíteni!

81.
Tudattalan homályból öntudatra
azért hívtál csupán, hogy megmutasd a
tilos Gyönyört, s átokkal sújts, mikor
rátéved lábam a Tiltott Utakra!?

82.
Erény vagy bűn: mindegy! Visszás fonat,
de mért szégyeljem bűnös voltomat?
Kínnal s kéjjel Te szőtted létem át
és a Te kezed írta sorsomat!

83.
Ravasz kelepcék s tőrök közt futunk,
tán mennybe, tán pokolba száll utunk;
Te vén Varázsló, Te rendelted így
s mégsem a Te bűnöd, ha elbukunk?

84.
Ki testté gyúrtad a föld rút sarát
s kinek kígyó volt aljas cimborád:
az Ember bűne a Te bűnöd is:
bocsáss meg néki – s Ő is megbocsát!

85.
Leszállt a langyos est; végre tova-
suhant a bőjtös Ramazám hava;
a fazekas házában álltam és
felriasztott a korsók halk szava.

86.
A fal mentén, szép sorba rakva, sok
korsó s fazék ült búslakodva ott;
és némelyik beszélt, és némelyik
talán figyelt, de mindig hallgatott.

87.
Az egyik szólt: „Bizonnyal nem vakon
töltötte kedvét a holt anyagon
és azért, mert ilyennek alkotott,
nem zúzza össze hitvány agyagom!”

88.
Aztán a másik: „Láttál gyereket
széttörni, melyből inni szeretett,
szép poharát? – S mért törné össze Az,
ki csinálta, az Élő Cserepet?”

89.
Egy percnyi csönd; s egy sánta, porlepett
fazék szólalt meg: „Miért engemet
gúnyoltok? Tán én vagyok az oka,
hogy a fazekas keze remegett?”

90.
Most egy beszédesebb pillanta szét,
talán egy Szúfi, és így szólt: „Az ég
se tudja, hogy e sok agyag között
ki a fazekas és ki a fazék!”

91.
És társa szólt: „Beszélik, Valaki
a rosszat pokollal fenyegeti,
a rossz edényt, mit ő rontott el. – Eh,
nem szégyen ily rút váddal bántani?!”

92.
„Szomjas vagyok” – mormolta réveteg
hangon egy másik – „száraz és beteg;
de ha újra megtölt a Szent Nedű
azt hiszem még magamhoz térhetek.”

93.
Így beszéltek a fazekak; s a Hold már
feljött s bekandikált a kapuboltnál;
ekkor meglökték egymást: „Föl, fiúk!
itt jön s rúdjára szed az égi Hordár!”

94.
E bús világon sátrat vert a Gond
s hogy romokra emeljen büszke trónt,
a vén Halál porrá őrölte már
Perzepolist, Szmirnát és Babilont.

95.
Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém;
venyigét s szőlőlombot hints fölém
és testemet borral lemosva rejtsd
sírba e szép, illatos kert ölén!

96.
És poromból majd, a föld és a kő
alól, oly illat-háló száll elő,
hogy sírom mellett észrevétlenül
megrészegűl minden igazhivő.

97.
Bálványaim megcsaltak; óh ne kérdd,
hogy miattuk mily sok baj s bánat ért:
borba ölték dicsőségemet és
jó híremet eladták egy dalért!

98.
Megfogadtam: utam templomba visz!
De mondd, nem voltam részeg akkor is?
És aztán jött, aztán jött a Tavasz
és a rózsákkal megjött a Bor is!

99.
Végére jár, lásd, e papírtekercs;
a csalogány elröpült; percre-perc
száll a Tavaszból: holnap hervadó
rózsák alatt te is holtan heversz!

100.
Az ősi Titkot sose leste ki
elmém: azt hittem, nincs mit veszteni
az élettel; s most búsan mondom: „Óh,
bárcsak lehetne újra kezdeni!”

101.
Óh szende Hold! gyönyörű, égi fény,
örök pályán keringsz az ég ívén;
de ha holnap fölszállsz a kert fölé,
már más köszönt rád telt kupát, nem én!

102.
Óh Sáki, majd ha halálom után
tovább mulattok a kert pázsitán:
sírom fölött oltsd el a lampiont
és csapd a kőhöz csillogó kupám!

Vissza az Omar Khajjám sátra alattba