Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omar Khajjám
RUBÁÍK
Baktay Ervin fordításai
Forrás: Harold Lamb: Omár Khajjám. Egy élet története, 1936, Rózsavölgyi Kiadó
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1.
Midőn tavasz napja ragyog fenn az égen,
Bort és forró ajkat nyujt felém a szépem, –
Nevezzen akárki hitetlen kutyának,
Ha az Éden akkor eszembe jut nékem...

2.
Karaván az élet s az útja gyötrelem,
Megy, halad. – pohárnok, maradj híven velem,
Töltsd meg a kupámat kacagás borával
S a közelgő hajnalt ne jelentsed nekem!

3.
Egek kapujáig sólyomként szárnyaltam,
Hogy az emberi sors könyvét elragadjam...
Ám ami bennem él, nem érti azt senki
S nem lelem az ajtót, mit balgán otthagytam...

4.
Rozzant csapszék csupán ez a tágas világ,
Éj és nappal őrzi két keskeny ajtaját;
Benn dáridó zajlik, a kocsma kedvre hív:
Alatta csont porlad, künn a sakál kiált.

5.
Barátaim, akikkel a Lét borát ittam,
Elhagytak már régen. Ők kifogtak rajtam;
A Halál kinyujtá a kezét feléjük,
A kupát letették és elmentek halkan.

6.
Végítélet napján, ha majd felkél a holt,
Megleli ismét, mi sírjában vele volt;
Ha igaz ez, akkor temessetek mellém
Szép fiatal lányt és édes sirázi bort!

7.
Hajnal hasad és a kocsma már nyitva áll,
Hang szól: Hívek, jertek, az idő tovaszáll!
Igyatok! Oly gyorsan fogy az Élet kelyhe,
S a végső pohárban bús Halál ürme vár!

8.
Khajjám a bölcseség sátrát soká varrta,
Kínok tüze mégis perzselte alatta;
Élte fonalát már eltépte a Végzet,
És bukott adósként a Kufár eladta...

9.
Mégis visszajöttél, ó elveszett lélek!
Neved elfeledték, rólad nem beszélnek,
Pata lett körmödből, füled nagyobbra nőtt,
Szakállad pedig most hátul int a szélnek!

10.
Az Égi Kerék, mely bámulatba ejt,
Varázslámpa csak, mely még titkot se rejt:
Napunk a mécs benne, a világ az ernyő,
Táncot árnyak gyanánt minden rajta lejt.

Baktay Ervin
Omar Khajjámról
Nyugat, 1920. 11-12. szám

G. Szabó Lőrincnek Omar Khajjám, azaz jobban mondva, Fitzgerald-fordításából néhány szemelvény jelent meg a Nyugat februári számában, Khajjám rövid jellemzésével. G. Szabó mesterien adta vissza Fitzgerald melankolikus, itt-ott hevesebbre lobbanó zenéjét, tartalom tekintetében is általában szerencsés érzéssel dolgozott, bár néhol elveszti fordításában az angol szöveg lényeges mondanivalóját. Érdemében hozzászólni fordításához még idő előtti lenne, az egész könyv egységesebb képet fog adni. Annyit leszögezhetünk, hogy G. Szabó Lőrinc Omar Khajjám-Fitzgerald fordítása feltétlenül "plusz"-t jelent műfordító irodalmunkban.
Engem jobban érdekel és közelebbről érint a magyar Rubáiját, mint másokat. Khajjám költészete az érzésemhez nőtt és már Fitzgerald remekmívű megszólaltatásán át az "ewige Gefährten" egyikévé vált számomra. De még inkább azért érdekel közelről Szabó becses munkája, mert magam is megpróbálkoztam volt a Rubáiját fordításával; bár meglehet, hogy fordításom tényleg nem "érdemleges kísérlet", csak éppen azt a Szabó előtt ismeretlen tényt igazolhatja, hogy ilyesfajta kísérlet történt már.
Abban a szerencsés helyzetben lévén, hogy egy perzsa-nyelvismerő interpretálásával Khajjám eredeti verseihez közelebb férkőzhettem, úgy találtam, hogy - amint Szabó is mondja - a Fitzgerald-féle fordítás úgyszólván új és önálló költemény, nem az eredetinek átültetése. Fitzgerald jeles költő volt, Khajjám poézise a vérévé vált: csakugyan "újra alkotta azt, amit nyolc évszázad viszontagságai eltemettek". De azért még sem egészen hálátlan dolog megismerkedni az eredeti, a perzsa Khajjámmal. Először: mert az ember belelát a művészi újjáöntés csodálatos kohójába, mikor az eredeti szöveget Fitzgeraldéval összehasonlítja; másodszor: mert fölfedezi, hogy Fitzgerald Khajjámot a maga képére s hasonlatosságára teremtette újra. Fitzgerald költői világlátása különösképpen Khajjám epikúri s materialisztikus hangulataira rezonált; az angol poéta érzésvilágának ez volt a közelálló, az igazi Khajjám: költeményében ezt is fejezte ki. Csakhogy Khajjám nem ez, vagy jobban mondva, nem csak ez.
Szabó bevezetéséből azt lehetne megállapítani, hogy a perzsa Rubáijátnak csak egy példánya maradt volna fönn, amelyben 1000, nyilvánvalóan idegen kéztől is eredő "négysoros" foglaltatik. De ez tévedés, több különböző Rubáiját-szöveget találtak és ezek közül az egyik, Indiában felfedezett kézirat csak 150 rubáit ad, s éppen ezek szolgáltatták Fitzgerald fordításának is alapját. Ez egyes helyek feltűnő hasonlóságából és abból tűnik ki, hogy csaknem minden, ami ebben a perzsa szövegben megfelelt Fitzgerald felfogásának, felolvasztva bár, de fölismerhető az angol költeményben. Viszont sok más versszakkal találkozhattunk ebben az azóta általában autentikusnak elismert eredetiben, amelyeket az angol költő nem vett figyelembe, vagy csak részben és akkor is intencióinak megfelelő átértékeléssel. Ez mit sem von le Fitzgerald munkájának értékéből; de ha figyelembe vesszük azt, ami az angol Rubáijátból hiányzik, akkor Khajjámot más megvilágításban látjuk és nem lehet őt többé "testestől-lelkestől epikureistá"-nak és "földhöz tapadt szellem"-nek nevezni, aki "csak a kancsója fenekéig jutott el". Véleményem szerint ez egyoldalú, bár Fitzgerald szempontjából tökéletesen megokolt felfogás.
De Omar Khajjám sokkal nagyobb poéta, semhogy meg ne érdemelné a közvetlenebb vizsgálódást és értékelést. Adjuk meg Fitzgeraldnak, ami Fitzgeraldé; s adjuk meg Khajjámnak, ami az övé.
Az igazi Khajjám lelki összetételét nem lehet egyetlen műkifejezésbe szorítani. Hangulata nem az az egységes valami, ami olyan pregnáns értéket ad az angol Rubáijátnak. Khajjám nem csak epikureus vagy mámort kereső szkeptikus, hanem rapszodikus csapongású költő, amilyen nem egy volt már előtte s utána, akár Európában is (és itt nem gondolok Horatiusra, kihez a perzsa poéta legkevésbé hasonlít). Nem emberibb és valószínűbben költői összetétel a csapongó, változó hangulat, mint a következetes, folyton változatlanul domináló kedély? Omar Khajjám, aminőnek az eredetinek elismerhető 150 verse mutatja, féktelen, hullámzó kedélyű, dacos és erős életérzésű lélek, aki a lét minden fázisával, minden benyomásával impulzíve együtt rezeg; de konok, sokszor dölyfös Én-érzésével kikél a titokban maga előtt bevallott megismerés ellen, amely azt mondja neki, hogy a nagy, bejárhatatlan birodalom, az ő egyéni lelke, csak kicsiny, elvesző pont a mérhetetlen és idegen mindenségben. Rapszodikus költő: a pillanatnyi hangulat ragadja, tépi; ma vidám gondatlanságban, büszke öntudattal néz a napfénybe; holnap komor keserűséggel gondol a mulandóságra, majd lázongó daccal rázza öklét a kérlelhetetlen Végzet ellen. Egyszer csöndes megadással szól, másszor a részeg mámorában kacag, vagy a kijózanodott ivó keserűségébe zokog és átkozódik; máskor pedig bölcs nyugalommal szemléli azt, ami tegnap nevetésre bírta s holnap talán könnyekre fogja fakasztani. Így hihetőbb a költő emberi képe: ír, mikor valami kitörni készül belőle; dalol, ahogyan a perc szeszélyes hangulata parancsolja és édeskeveset törődik azzal, hogy tegnapi komolysága összhangban áll-e mai mámoros kedvével, vagy a holnap eljövendő keserű kijózanodás vad lázadásával.
És a keleti ember elválhatatlan miszticizmusától sem lehet megfosztani verseit s én éppen abban látom egyik legnagyobb értékét, hogy verseiből ugyanannyit olvashat ki a hívő szimbolista, mint a leszámolt epikureus. Talán igaza van Szabónak és Khajjám nem akart szimbólumot látni a borban s a mámorban, de nem csodálatos-e, hogy minden versében erőltetés nélkül mélységes szimbólumot érezhetünk, ha ezt is meg akarjuk látni benne? Szimbólum nélkül nincs költészet, legyen az akár tudatos, akár önkéntelenül megnyilvánuló. A szimbólum kapcsolja az emberi gondolatot a végtelenségbe. Szerintem; ha Khajjám mámorában csak a bor nyújtotta feledés keresését látjuk, csak félig tudjuk megérteni a nagy perzsát, akinek háborgó kolosszuslelkét nem lehet egy-egy szoros meghatározásba beleszorítani.
Talán nem lesz érdektelen, ha a perzsa eredeti alapján készült néhány fordításomat közlöm. Bizonyos, hogy formában és kifejezésben távolról sem adhatok olyan befejezett, poétikus értéket, mint Szabó. De tanulságos lehet az összehasonlítás Szabó, illetve Fitzgerald Rubáijátjával, ami a tartalomra vonatkozik. Csak néhány szemelvényt adok, lehetőleg olyanokat, amelyek felfogásomat illusztrálhatják, vagy felismerhetően a Fitzgerald-féle fordítás alapját képezték.
A versforma, melyet Fitzgerald és nyomán Szabó választott, szép; az angolnak "par excellence" megfelelő s a magyarban szintén jól megközelíthető. Én a perzsa versformát próbáltam magyarra fordítani, bár - nem lévén a verselésnek olyan szakavatott művelője, mint Szabó - talán kevesebb sikerrel, mint jószándékkal.
Vegyünk egy eredeti perzsa rubáit, az egykori (nem a modern) kiejtés szerint, amint azt nekem az említett perzsa nyelvismerő - maga is a messze Kelet fia - tolmácsolta:

Bátó baharábát agar gójam ráz
Bézá ke ba maharáb kunan bé to nemáz
Ejavvalo ej áhare chalkán hamató
Chachito mar beszóz cháchi benaváz.

Megjegyzendő, hogy a szótagok száma sehol sem állandó, de többnyire a 12 és 13 közt váltakozik. Úgy éreztem, hogy vontatottabb, tovahullámzóbb az üteme, mint a Fitzgerald formájáé, noha az is mesteri a maga nemében. És azt gondoltam, hogy a perzsa verselés meglehetős szabadosságának és kötetlenségének az alexandrinikus sor felelne meg, mert ez a legkönnyebben idomítható magyar forma. Még ehhez sem tartottam magam szigorúan - legyen mentségem, hogy nem igyekeztem pápább lenni a pápánál. Inkább a versek hangulatával törődtem és azt figyeltem, hogyan hangzanak, mikor hangosan olvasom. Példának hozom fel a közölt perzsa rubái fordítását:

Sokan csak a Koránt tartják az Igének,
De csak néha zendül hívő ajkon ének,
Serleg peremére mámor írt örök dalt,
Mindenkor megpezsdül dallamán az élet.

Lássuk tehát Khajjám különböző hangulatait. Néhány jellemző vers:

Semmi sincs Boldogság üres szava alatt,
igaz, régi barát csak az újbor marad;
Kezedből kisiklik minden, mire vágyol:
Egy van, mit elérhetsz, fogd meg a poharat!

Szőrszálhasogatás, józan ész sok rabja
Lét és nemlét titkát örökkön bolygatja:
Száraz szőllőfürttől száraz lesz a lélek,
Minden titkok kulcsát csak a nedve adja!

Hidd el, míg testedtől el nem szakad lelked,
Isten titokfátylát félre nem lebbented.
Vigadj hát - nem tudod, ide honnan jöttél!
Igyál bort - nem tudod, hová kell majd menned.

A mulandóság érzése uralkodik rajta, de sokszor ez csak csöndes, esztétikus szomorúságot kelt benne:

Szerény agyagkorsóm ajkamhoz emelem,
Élettitkok kútját talán benne lelem…
És a korsó suttog: "Igyál, mert ha elmúlsz,
Nem vár rád több hajnal, se bor, se szerelem!"

Ez az agyagkorsó egykor ember volt tán,
Szeretett, szenvedett, sírt a mámor múltán;
Ívelő fogója kar volt és ő véle
Lányt ölelt és hitte, különb mint a szultán.

Kelj fel, tölts bort nékem, hagyjuk a szavakat,
Vágyamat betölti piros két ajakad;
Vörös bort, piros lány! - Mert a bűnbánásom
Éppoly könnyen hajlik, mint a göndör hajad.

Bűnbánatunk könnye vajjon mit használhat?
Khajjám, bűnök miatt mért epeszt a bánat?
Hiszen a kegyelem nem a jónak jussa,
Bűnökért adatott mindig a bocsánat.

Elmereng:

Hol piros tulipán, rózsa nyílik tarkán,
Királyi vér ömlött egykor hősök harcán
És minden ibolya, mely a porból fakad,
Kis szemölcs volt egykor bűbájos hölgy arcán.

Másszor bölcselkedik és nem lázong:

Vigyázz! Bizonytalan élted rövid napja
És kardját a Végzet serényen forgatja,
Ha szádba Szerencse édes gyümölcsöt ád,
Légy okos, ne nyeld le, mert mérges a magja.

Sok barátra ne vágyj ezen a világon,
Embertársaidtól maradj önként távol;
Baráti kötelék, ha fölnyílt a szemed,
Szabad szárnyalásban ellenségként gátol.

Az emberi igyekvés bús tehetetlenségét érzi:

Kezdettől áll írva, aminek lenni kell,
Ír, csak ír a Nagy Toll, nem gondol semmivel;
Már az első szóban benn' volt az utolsó:
Bús erőlködésünk egy sort sem térít el.

Aztán meg úgy érzi, hogy a földöntúli erők sem hatalmasabbak az embernél:

Jó és Gonosz csak az emberszívben támad
És a Végzet rendje: öröm és a bánat
Nem az egek műve: hidd el, hogy az egek
Bizony ezerszerte gyarlóbbak tenálad!

A mohamedánokat gúnyolva, vidám tréfára hajlik a kedve:

Ittam és rámförmedt gyűlölködők népe:
"ne igyál, mert a bor szent hit ellensége!"
Én meg így feleltem: "Ellenség? Allahra!
Megiszom a vérét, legyen egyszer vége!"

De másszor dacosabban kiált a hívőkre:

Áhitat köveit a hit tengerébe
Meddig dobáljam még? Untat hivők képe!
Ki merné mondani, pokol vár Khajjámra;
Ki jött a pokolból, ki szállt már az égbe?

Kérdőre vonja a nagy ismeretlent:

Ha serleget készít s tölti bor nedvével,
Mámor igaz híve dehogy is törné el! -
Isten! A nő testét, mámor foglalatját,
Kezed mért formálta, vagy mért töri széjjel?

És jön óra, mikor megbékél az Istennel, s így beszél hozzá:

Bár áhitat gyöngyét füzérbe nem fontam,
Bűnök göröngyén is sokszor megbotoltam;
Kegyelmedre mégis él remény szívemben,
Mert Egyet Kettőnek én sohase mondtam. 1

Jobb, ha kocsma mélyén titkaidat kérdem,
Mint ha távol Tőled hajtom meg a térdem.
Te, minden Teremtés kezdete és vége,
Emelj föl vagy büntess, mindegy: én nem kértem.

De mindig vallja, hogy a jelen pillanat az örök és egyetlen valóság:

Mint szél a pusztában, vagy mint folyam habja
Úgy suhant el ismét életem egy napja.
Ám két nap: mely elmúlt s amely még jövendő,
Bánatnak adóját tőlem meg nem kapja! 2

Mélységesen bölcs és szimbolikus az a rubái is, melynek tartalma prózában a következő. Szívem így szólt hozzám: "Tudni vágyom, taníts meg a bölcsességre." Én kezdtem: "Alif 3 …" "Ne többet", vágott közbe a szívem, "ahol az Egy él, egyetlen szó elég!"

Rendkívül jellemző az a verse is, amelyben önmagát és életét szemlélve, leszámol:

A Bölcsesség sátrát 4 Khajjám híven varrta,
Bánat tüze mégis perzselte alatta;
Sátra köteleit elvágta a halál
És sok remény-kufár egy dalért eladta.

Ezekkel a szemelvényekkel csak azt a véleményemet akartam támogatni, hogy Omar Khajjám rapszodikus lélek volt, akinek hangulatváltozatait nem lehet semmiféle "izmus" meghatározásába belekényszeríteni.
Végül még szabadjon Szabó egy tévedését helyreigazítanom: a perzsa száki nem "korcsmáros"-t jelent, ami nagyon prózai és költőietlen, hanem pohárnokot (Fitzgeraldnál: cup-bearer), a szép fiút, kivel a régi perzsa költők gyakorta szókratészi viszonyban állottak s akit a Szabó-féle fordításban közölt XII. rubái aposztrofál.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Megjegyzéseim az eredeti Khajjámra vonatkoztak; ami Fitzgerald önálló értékű remekművének magyar fordítását illeti, ismétlem, hogy igazi nyeresége irodalmunknak, mely annak idején bizonyára méltó elismerésben fog részesülni.

(1) Nem kell erőltetni a szimbolikus érzést, mégis a keleti Monizmus hangzik ki ezekből a sorokból, melyeket Fitzgerald is authentikusnak tartott és lefordított.

(2) E sorokban célzás van arra is, hogy ő, mint udvari csillagász, mikor a naptárat reformálta, két napot törölt, amiért sokan támadták.

(3) Alif az arab abécé első betűje, egy-et is jelent és vallásos értelemzésben megfelel a görög Alfa-nak (Alfa és Omega).

(4) A Khajjám szó jelentése: sátorkészítő.

Vissza az Omar Khajjám sátra alattba