nemeshegyi Péter: Jézus társaként a nagyvilágban, Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nemeshegyi Péter
Jézus társaként a nagyvilágban
In: Szabó Ferenc (szerk.): Magyar jezsuiták vallomásai I-II.
Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
http://www.communio.hu/ppek/konyvek/mjzsv01.txt

Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes Japánban
Nemeshegyi Péter: A világvallások típusai
Nemeshegyi Péter: A zarándoklat sajátosságai a Távol-keleti vallásokban

Viharban

Viharfelhők gyülekeztek 1948 őszén a magyar keresztények, főként
a szerzetesek feje fölött. Rákosiék átvették a hatalmat, és nekiláttak
az ateista, kommunista diktatúra fölállításához. A jezsuiták
kiváltsága, hogy az egyház ellenségei először rajtuk szoktak ütni. Így
történt ez 1948-ban Magyarországon is. Én akkor a szegedi rendházban
laktam harmadéves filozófiahallgatóként. Nagy szerzetesi közösség
voltunk. Lehettünk vagy hetvenen, nagyrészt fiatalok. Nem csoda, hogy
a kommunistáknak idegeire mentek a fekete papi reverendában a rendház
kapuján ki-be járó ,,titokzatos'' jezsuiták, az egyház ,,fekete
serege''. Volt egy gyümölcsösünk a város szélén, ahová hetenként
egyszer pihenni jártunk. Egy szép napon a kert falával szemben, a
Tisza gátján megjelent egy otromba betűkkel pingált felirat: ,,Veszeng
a belső bitangók''. A pingáló hadilábon állt a helyesírással. Nyilván
azt akarta írni: ,,Vesszenek a belső bitangok!'' Ezek voltunk mi,
jezsuiták.
Nemsokára jött egy éjféli rendőrségi razzia. Döngtek a csizmák a
folyosón, végigjárták a szobákat és mindenkit igazoltattak. Sejtettük
már, hogy jön a baj. Jött is. November elején, az egyik este nagy
lárma hallatszott a portáról: többszáz fiatalember nyüzsgött ott;
betörték a kaput, és ,,űzzük ki innen a népbutítókat!'' --
kiáltásokkal, ordítozással betódultak csendes rendházunkba. Később
kiderültek az előzmények: A kommunista párt kisajátította a szegedi
tanoncotthont pártháznak, a tanoncokat pedig más fiatalokkal
megerősítve utasította, hogy rohamozzák meg és foglalják el a
jezsuiták házát. A szerzetesrendek működését betiltó és minden házukat
elkobzó rendelet még nem volt érvényben akkor. Tehát törvénytelen volt
a házfoglalás, mi viszont védtelenek voltunk. Hisz az egész roham a
rendőrség jóváhagyásával történt.
A zavaros helyzetben rektorunk, P. Fábry Antal kiadta a
parancsot: ,,Nem tudjuk, mi lesz, de mindenki gyűljön össze a
kápolnában.'' Össze is gyűltünk. Kitettük az Oltáriszentséget, és
mialatt folyt a fiatalok rohangászása és kiabálása a folyosókon, mi
imádkoztunk. Végül egy Prohászka Ottokár szövegére szerzett
szenténeket énekeltünk:

Hiszek a Szent Szívben
és szeretetében.
Hiszek a lelkeknek szent közösségében.
Hiszek a szeretet végső győzelmében. Amen.

Nagy meggyőződéssel énekeltük ezt, bár nyilvánvaló volt, hogy
akkor éppen nem a szeretet, hanem a gyűlölet és az erőszak
győzedelmeskedik. De tudtuk, hogy nem az az erős, aki adja, hanem aki
állja.
Az az éjszaka nagy feszültségben, a rektorunk és a betolakodók
vezetősége közötti tárgyalásban telt el. A betolakodók nem hagyták el
házunkat. Reggel összeverődött egy csoport kommunista diák és egy
csoport jezsuita filozófiahallgató a folyosón, és megindult közöttünk
a világnézeti vita. A kommunisták világnézetét egy orvostanhallgató
képviselte, a jezsuiták pedig engem noszogattak előre szóvivőnek. A
lélek létéről folyt a vita. Az orvostanhallgató kereken tagadta. Mi
filozófiatanulók, P. Lányi Ede vezetésével a marxizmus-leninizmus
különböző kérdéseiről írtuk szakdolgozatunkat. Így szerzett ismereteim
alapján tettem föl neki a fogós kérdést:
-- Ön tehát azt állítja, hogy az agysejtek fizikai működésével
tökéletesen meg lehet magyarázni a gondolatot?
-- Természetesen! -- volt a magabiztos válasz.
Mire én ártatlan képpel így folytattam:
-- Ezek szerint Ön ellentmond Engels felfogásának, amely szerint
az agy fizikai működéséből nem magyarázható meg a gondolat születése,
mert akkor mennyiségi változás minőségi változásba történő
átcsapásáról volna szó. Jól értettem?
Vitapartnerem erre ijedten elhallgatott. Hátulról megszólalt a
csoportvezetőjük: ,,Mindenki menjen a földszintre. Mozgalmi dalokat
fogunk énekelni.''
A társaság elvonult, mi pedig kuncogtunk.
Ez a ,,győzelem'' természetesen nem változtatott a sorsunkon. Az
ügynek az lett a vége, hogy -- törvényes alap hiányában -- a
kommunisták beleegyeztek egy kompromisszumba: kisajátítják a rendház
alsó emeleteit tanoncotthonnak, nekünk meghagyják a felső emeletet és
az egyik melléképületet; a kertet pedig közösen használhatjuk. Tudtuk
persze, hogy ez is csak ideig-óráig maradhat így, mert sorsunk meg van
pecsételve. Ez abból is kiviláglott, hogy egy-két nappal a megegyezés
után a tanoncok bedrótozták a kertbe vezető kapunkat, nehogy
,,megfertőzzük ott a munkásifjúságot''.
Római vezetőségünk ekkor tanácsolta az itteni elöljáróknak, hogy
rendünk fiatalságát próbálják külföldre szöktetni: azokat a
fiatalokat, akinek számára a rendi kiképzést nem tudják Magyarországon
biztosítani. Szegeden P. Fábry Antal vette kezébe a szökések
szervezését. Egyre csökkent a házban tartózkodó fiatalok száma, úgy
hogy egyik rendtársunknak az lett a feladata, hogy esténként
fölkattintsa az üres szobákban a villanyt, azt a látszatot keltve,
hogy a szobák lakottak.
Jómagam negyedik nekifutásra vergődtem át 1949 április végén
Mándy Pali rendtársammal a már drótsövénnyel elzárt, de még nem
aknásított osztrák-magyar határon. Az egyik rendtársunk rokona egy
Fertő tó melletti faluban lakott. ő jött szekérrel elénk a vasútra.
Lefeküdtünk a szekér aljára, pokrócokat terítettek ránk, azokra
kosarakat, amelyekben kiscsirkék voltak. Így jutottunk el
háborítatlanul a házukig. A padláson elbújva vártuk meg az estét, s
akkor elvezettek a határig.
Ott sem voltunk azonban még biztonságban, mert Ausztria keleti
része még orosz megszállás alatt állt akkor. A kedves apetloni
plébános tanácsára autóbusszal mentünk Bécsig. Bécs határában volt az
oroszok ellenőrző állomása, de az orosz őr intett, hogy a busz mehet
tovább. A kalauz, aki persze azonnal kitalálta, hogy menekültek
vagyunk, biztatóan ránk kacsintott, amint átjutottunk a veszélyes
ponton.
Innen kezdve a bécsi jezsuiták vettek szárnyaik alá minket, s
nekik már nagy tapasztalatuk volt magyar rendtársaik
továbbszöktetésében. Nemsokára kaptam jóvoltukból egy hamis osztrák
személyazonossági igazolványt. Az én fényképem volt benne, s ez igen
biztató volt, ám észre kellett vennem, hogy a pecséttel, sajnos, baj
volt. Háromnegyed része az okmányt, egynegyed része a fényképet
takarta. Az én igazolványom pecsétjén látható kétfejű sasnak azonban
két farka is volt, de csak egy szárnya! A hamisító rosszul pecsételte
oda a hiányzó pecsétrészletet az utólag beillesztett fényképemre.
Igyekeztem dörzsöléssel, nyállal elmosódottabbá tenni, és mégis nagy
szívdobogással nyújtottam oda a fiatal orosz katonának, mikor éjszakai
gyorsvonatunk elérte a megszállási zóna határát az Enns folyónál.
Nagy szerencsémre éppen csak belepillantott, és szó nélkül visszaadta.
Óriási kő esett le a szívemről, mikor vonatunk átdübörgött az Enns
folyó hídján. Végre szabad földön! Nagy pszichikai nyomás alatt éltem
ezekben a hónapokban. Ezt igazán akkor vettem észre, mikor már
szerencsésen Innsbruckba értem. Már régen biztonságban érezhettem
volna magam, de mégis hónapokon keresztül minden éjjel azt álmodtam,
hogy megint Magyarországon vagyok, és szöknöm kell.
Az új helyzetben mégis gyorsan föltaláltam magam. Fiatalok
voltunk! Május volt: gyönyörűek voltak a Szent Jakab templomban a
májusi litániák. Méltóságteljesek a Norkette hatalmas hegyei. A
fáradhatatlan Fábry atya szervezésében néhányszor kirándultunk a
hegyekbe. Felejthetetlen élmények voltak ezek a kirándulások!
Az évfolyamomat a Sillgasse-i rendházba zsúfolták -- négyünket
egy-egy ki szobába, minthogy -- tipikusan jezsuita módon --,
disszidálás ide vagy oda, behajtották rajtunk az egyórás filozófia
záróvizsgát. Magoltunk, s közben azon gondolkodtunk, hogyan is alakul
ezentúl jezsuita életünk. A mi évfolyamunkban kezdettől fogva nagy
volt a missziós lelkesedés, s ezt a neves jezsuita teológus, Jean
Daniélu írásai is szították. Ő azt hangoztatta, hogy századunkban a
missziók új korszakába léptünk: már nem akarjuk exportálni az európai
kultúrát, hanem párbeszédet folytatva kívánunk találkozni minden
kultúrával, minden vallással, és így minden népnek a maga sajátos
módján kívánjuk hirdetni mindenki Üdvözítőjét, Jézus Krisztust.
Én két érdeklődési terület között ingadoztam. Nagyon vonzott a
missziós munka a P. Daniélu által képviselt szellemben; de mélyen
érintett a szociális kérdés is, hiszen a háború utáni társadalmi
átalakulások Magyarországon erősen tudatosították bennünk az előző
,,úri világ'' fonákságait és a régi rendhez kötődő egyház
mulasztásait. A két terület között nem tudtam választani.
Szerencsémre a híres P. Daniélu akkor éppen innsbrucki
rendházunkban tartózkodott. Bátran fölkerestem a szobájában, és
előadtam neki a dilemmát. Válasza ez volt: ,,Mindkét kérdés igen
fontos. A szociális kérdéssel azonban már sok jezsuita foglalkozik, az
új felfogás szerinti missziós munkára viszont csak kevesen figyeltek
föl. Ha mindkét terület érdekel, azt ajánlom, az utóbbira szenteld az
életed.''
Ezzel számomra eldőlt a kérdés. Az is bátorított, hogy mint
magyar ,,Kelet népéhez'' tartozom, és így -- reméltem -- jól bele
tudok illeszkedni a keletiek világába. Két másik évfolyamtársammal
együtt levelet írtunk tehát Jézus Társasága általános rendfőnökének,
P. Janssensnek és jelentkeztünk a japán misszióra. Ugyanis épp
akkoriban közölte a rendfőnök az egész Társasággal, hogy bármely
rendtartományhoz tartozó jezsuita jelentkezhet közvetlenül nála a
japán misszióba. Izgatottan vártuk a választ. Az nemsokára meg is
érkezett. P. Jenssen elfogadta mindhármunk jelentkezését. Ketten, P.
Nemes Ödön és én életünk javarészét valóban Japánban töltöttük el.
Harmadik társunk, sajnos, Japánba érkezése után nem sokkal, elhagyta a
Társaságot. Nemes Ödi azt az utasítást kapta, hogy azonnal induljon
Japánba nyelvet tanulni, én pedig azt az ígéretet, hogy később oda
fognak küldeni, de előbb menjek Rómába elvégezni a teológiát. Úgy is
lett.

Római évek

Az Innsbruckban összesereglett magyar jezsuita fiatalság 1949
nyarán átköltözött az olaszországi Chieribe, ahol az ottani jezsuiták
szép villájában kaptunk elhelyezést. Fiatalos lelkesedéssel élveztük a
számunkra egészen újszerű, de szimpatikus olasz világot. A magyarok
zöme több évig ott maradt, és folytatta tanulmányait, én pedig az ősz
elején egyedül elindultam Róma felé. Útközben megálltam Firenzében,
Sienában, Pisában, Assisiben; ittam magamban az olasz táj és művészet
szépségeit, bámultam a csodás történelmi emlékeket, mosolyogtam a
,,csacska'' olasz nép vidám, hangos életstílusán. Estefelé járt,
amikor vonatom már Róma közelében robogott a sötétben. Róma határában,
a La Storta kápolnában hallotta meg annak idején Loyolai Szent Ignác
Isten szavát: ,,Rómában kegyes leszek hozzátok''. A robogó vonatban én
is ezt ismételgettem magamban: ,,Istenem, légy kegyes hozzám
Rómában!''
Kegyes is volt hozzám az Isten. Összesen hat szép esztendőt
töltöttem az örök városban. Érdekelt a teológia, élveztem a Gergely
Egyetem diákságának nemzetközi társaságát, festői köpenyembe, a
mentellóba burkolózva jártam Róma utcáit, tereit, a vizsgákra a Foro
Romano márványtömbjein ülve készültem, imádkozgattam Szent Ignác
dolgozószobájában és Xavéri Szent Ferenc karereklyéjének oltára előtt.
Ablakomból egyszerre lehetett látni a tizenötödik századbeli Palazzo
Veneziát, a tizenkilencedik századi csúf Vittorio Emmanuele
emlékművet, a középkori Torre di Milizia tornyot, mellette pedig az
első századból származó oszlopot. Húsz évszázad egy pillantásra!
Az olasz rendtársakkal nagyon jól kijöttem. Mind szimpatikusak
voltak nekem. Az egyik nyári vakációban elmentem Belgiumba, hogy
néhány hétig az ottani szénbányákban dolgozva megtapasztaljam a
munkáséletet. A csütörtöki szabadnapokon pedig kijártam a Quadraro
nevű nyomornegyedbe, ahol a régi római vízvezeték árkádjai alatt
tákolt viskókban laktak a szegények. A gyerekeknek katekizmust kellett
volna tanítanom, de oly rakoncátlanok voltak, hogy mindig csak focizás
lett belőle. Mégis jól összebarátkoztam az ottaniakkal, olyannyira,
hogy az első misémet, a primíciát egy apácák által számukra vezetett
ottani óvodában tartottam. Jöttek a misére Jézus kedvencei, a
szegények: öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek egyaránt. A mise
után -- olasz módra -- leültettek egy székre az oltár elé, és elém
járult mindenki, hogy megcsókolja frissen fölkent papi tenyeremet. A
mamák által fölemelt pöttömkék csattanós, szaftos puszija volt a
legkedvesebb. Éreztem, hogy elfogadtak, és hogy közéjük tartozom.
A jó Isten római kegyei között az 1952. július 13-án történt
papszentelés volt a legnagyobb. Attól kezdve eltörölhetetlenül és
visszavonhatatlanul Jézus küldetésében járhattam a világot.
A szentelésem előtti estén az egyik fiatal olasz jezsuita pap az
ajtómba dugott egy levelet. Ez állt benne:
,,Holnap Krisztus papja leszel. Tudom, hogy Magyarországról
rokonaid, barátaid közül senki nem lehet jelen. Ezért szerettelek
volna egy kis ajándékkal megörvendeztetni. Minthogy pénzem nincs, egy
tanácsot adok szentelési ajándékul: Papi életed során sok ember sok
mindenre meg fog kérni. Mondj igent mindig minden kérésre. Ha valami
ok miatt ez lehetetlen volna, néha nemet is mondhatsz. De nemet csak
szívfájdalommal mondj, és egyébként egész életed legyen mindig
egyetlen ‘igen’!''
A papszentelés előestéjén talán lágyabb minden ember szíve.
Mindenesetre ez a tanács mélyen bevésődött emlékezetembe, és --
amennyire csak lehetett -- igyekeztem is követni életemben. Emiatt
talán szétdarabolódott ez az élet. De nem baj. A jó Isten majd
összerakja.
A papszentelés után még egy évig folytatódott a teológia
tanulása. Ez volt a legélvezetesebb esztendőm. Lassan az egész
hitrendszer szintézisbe kezdett rendeződni. A kétórás teológiai
záróvizsga és egy kölni nyári tartózkodás után útra keltem Nagy-
Britannia felé, ahol a harmadik próbaév várt rám és P. Szabó Lászlóra,
a későbbi bejrúti szentírástanárra. P. Helsham volt az instruktorunk.
Csodálatos ember volt. Nem látszott rajta semmi különös, de csak úgy
áradt belőle a béke. Csak akkor értettem meg a titkát, amikor néhány
évvel később a halálhírét közlő emlékfüzetet olvastam. Ebben egyik
barátjának a következő szavai álltak: ,,Ez az ember egész életében
egyetlen önző dolgot sem cselekedett. Sohasem gondolt magára, ezért
mindig volt ideje másokkal törődni, mégpedig egész szívéből.'' Ez volt
az ő titka tehát. Életem egyik nagy jótevőjének tartom.
A harmadik próbaév helyszíne a Saint Beuno’s College volt
Walesben. Itt végezte teológiai tanulmányait és írta legszebb verseit
Gerard Manley Hopkins. Azokat olvasgattam, mialatt gyönyörködtem a
csodás walesi tájban, hallgattam a madarak énekét, és kóstolgattam az
angolok számomra idegen, mégis sok értéket rejtő világát.
A próbaév elteltével újra Rómába vezetett az utam, hogy
teológiából doktoráljak. Két szép esztendő következett. P. Alszeghy
Zoltánt kértem meg, hogy irányítsa szakdolgozatomat. A téma lassan
alakult ki: végül kikötöttem Órigenésznél, és kidolgoztam felfogását
az Atyaisten jóságáról. Szerencsém volt, mert Órigenész teológiája
voltaképpen agathológia, vagyis jóságtudomány. Nagyon megszerettem ezt
a szimpatikus, bölcs és annyit rágalmazott embert. Saját teológiai
felfogásomra is döntő befolyást gyakorolt az ő meggyőződése Isten
csodálatos jóságáról.
A doktori cím elnyerése végett a szakdolgozatot ki is kellett
nyomtatni. Ez költséges volt, ám sem a magyar, sem a japán
rendtartománynak nem volt akkoriban pénze. Végül, hosszú utánjárással,
P. Henri de Lubac és más francia jezsuiták segítségével, francia
nyelven írt könyvemet ingyen kiadta a Declée kiadó; sőt, még
tiszteletdíjat is fizetett érte. A nyomtatás 1960-ban történt, s akkor
már javában Tokióban tanárkodtam; ezért egy Tokio, 1960 jelzésű rövid
előszót fűztem hozzá. Ennek azután az lett a következménye, hogy
néhány könyvismertetésben, recenzióban így dicsértek meg: japán
létemre igen szép teljesítmény ez a francia nyelven írt könyv az ókori
görög teológusról. A tudós bírálóban a Nemeshegyi és a Tokió együtt
nyilván ezt a képzetet szülte.
A Japánba utazásomkor is úgy ügyeskedtem, hogy senkinek ne
kerüljön egy fillérjébe sem. Ingyen jeggyel indultam neki egy olasz
hajón a nagyvilágnak.

Útban Kelet felé

Hajóutam ötven napig tartott. Port Szaíd, Aden, Karachi. Bombay,
Colombo, Szingapúr és Hong Kong kikötőiben állt meg a hajónk, míg
végül befutottam Yokohama kikötőjébe. Utazásom folyamán elém tárult az
óriási ázsiai világ. Hány millió ember, mennyiféle arcszín, hány
vallás, mekkora és mennyi szegénység! Európa milyen icipici csücske
csak a világnak! Mert ott vannak hozzá képest Ázsia milliárdjai.
Lenyűgöző volt e tapasztalat.
Azt is szép volt megélni, hogy mindenütt, ahol csak partra
szálltam, jelen volt a katolikus egyház is. Az első Európán kívüli
élményem különösen meglepett. Az egyiptomi Port Szaíd utcáin jártam a
turbános, fezes egyiptomiak tömegében abban a reményben, hogy valahol
katolikus templomra találok. Nemsokára föl is fedeztem egy
templomszerű épületet, és örömömre -- bejáratánál egy ferences
barátot. Olaszul köszöntöttem. Mondtam, hogy Japánba tartó
misszionárius vagyok, és kértem, mutassa meg a templomot. Szívélyesen
elcsevegtünk olaszul. A barát jól beszélte a nyelvet, de a kiejtése
nem volt igazán olaszos. Ezért búcsúzáskor megkérdeztem: ,,Kedves
atya, úgy veszem észre, hogy ön nem született olasz. Milyen
nemzetiségű hát?'' ,,Sono ungherese'' (magyar vagyok) -- válaszolta
meglepetésemre. Persze nagyon megörültünk egymásnak. Szóval, nemcsak
katolikusok, hanem magyarok is vannak mindenütt!
A többi kikötőben azután újabb és újabb élmények vártak rám: pl.
az ádeni keleti bazár nyüzsgő, kiabáló, alkudozó árusaival. Karachiban
a kajüt-társam, egy szakállas olasz domonkos kiszállt, és utána egy
ottani muzulmán költözött mellém, aki tört angolsággal arról akart
meggyőzni, hogy Jézus nem halt meg, hanem egyenesen fölment az égbe --
amint az a Koránban olvasható. Bombayben a nagy jezsuita egyetemen
szálltam meg, és bámultam a sötét bőrű, finom arcú indiai diákokat,
amint az egyetem kápolnájában mind jöttek áldozni a reggeli misén.
Persze az utcákon találkoztam hinduista vallásos körmenetekkel is, és
azokból is megéreztem e nép mély vallásosságát, akiknek egész élete a
Transzcendencia körül forog.
Colombóban a legmegkapóbb élményem az ottani Páduai Szent Antal-
templomnál volt. A templomot nem keresztény koldusok serege vette
körül, és amikor egyiküknek adtam néhány fillért, húsz--harminc
sovány, kérő kéz nyúlt felém, akiken fájó szívvel már nem tudtam
segíteni.
Hong Kongban másik hajóra szálltam át. P. Ladányi László
rendtársam várt, és intézett el mindent nagyszerűen. Ott láttam
először bambuszligeteket, amelyek később Japánban jól ismert társaimmá
lettek. Hong Kongban Ázsia másik óriási országát, Kínát éreztem a
közelemben. A papneveldében laktam, és örömmel néztem a vidáman focizó
kínai kispapokat. Kevésbé kellemes volt az a szokásuk, hogy szabad
idejükben az egymáshoz igen közel elhelyezett öt--hat harmóniumon
egyszerre kornyikáltak. Egyet is nehéz volt hallgatni, de hat
egyszerre ugyancsak sok volt a ,,jóból''.
Hong Kongból észak felé haladt a hajó; kezdett hűvösödni a
trópusi melegek után. 1956. október 6-án futottam be Yokohama
kikötőjébe, ahol már várt rám Béky Gellért és még egynéhány jezsuita.
Így kezdődött el életem harminchét esztendeig tartó szakasza a Felkelő
Nap országában.

Tanítás a Sophia Egyetemen

Japáni tevékenységeim emlékezetemben egybefolynak. Nem tudnám
időrendbe rakni őket. Inkább munkaterületekre osztva próbálok néhány
dolgot leírni ottani tevékenységeimből.
Hivatalos főfoglalkozásom az volt, hogy a Sophia Egyetemen a
teológia tanára voltam. Ezt az egyetemet X. Pius parancsára a
jezsuiták alapították 1911-ben. A háború alatt a militaristák nyomása
alatt nagy nehézségekkel küzdött, a háború után azonban az új, japán
alkotmány teljes vallásszabadságot biztosított, és így a Sophia
Egyetem is hatalmas fejlődésnek indult. Jelenleg hét kara és kb. 11
000 hallgatója van. A hallgatók túlnyomó része természetesen nem
keresztény. Japán egyik legnagyobb egyetemévé vált. A felvételi
vizsgán minden évben kb. húszszoros a túljelentkezés.
Japánba érkezésemkor állították föl a hittudományi kart mint
államilag és egyházilag elismert ,,facultas theologica''-t. Nekem
azonnal meg kellett kezdenem a tanítást, mégpedig, az akkor egyházi
előírások szerint latinul. A hallgatók mind kispapok voltak:
jezsuiták, köztük sok külföldi és válogatott egyházmegyei
szeminaristák. Szegény japánoknak kín volt a latin, de hát hol volt
még akkor a II. vatikáni zsinat nyitása a kultúrák felé! A
misszionálás még európaiasítást, sőt, latinosítást jelentett. Én
mindenesetre teljes erővel megkezdtem a japán nyelv tanulását.
Sikerült elkerülnöm a nyelviskolát -- ahol külföldiekkel lettem
volna együtt -- és magántanítóktól valamint japán növendékeimtől
tanultam. Jól ment, mert a japán nyelv szerkezete nagyon hasonlít a
magyaréhoz. A Japánban működő valamennyi magyar misszionáriusnak az
volt a híre, hogy jól beszélik a nyelvet, és gondolkodásmódjuk,
beszédmódjuk megfelel a japánokénak. ők nem szeretik az összetett
mondatokat, az elvont fogalmakat, a logikai levezetéseket. Képekben és
érzelmeikkel gondolkodnak. Nem szívlelik a bonyolultságot, a pátoszt.
Szeretnek nagyokat nevetni. Nagyon fontos az empátia. Ezért igyekeztem
mindig benső kapcsolatban lenni hallgatóimmal, és ez legtöbbször
sikerült.
Amikor a II. vatikáni zsinat nyomán át lehetett térni mindenben a
helyi nyelvre, természetesen japánul tanítottam a teológia
legkülönbözőbb tárgyait: a dogmatikus traktátusokat, a teológia
történetét, a fundamentális teológiát, a patrisztikát stb. A zsinat
nyomán megnyitottuk a teológiai kart laikusok számára is. Egyre több
szerzetes- és apácarend küldte növendékeit hozzánk, úgyhogy szép és
értékes munkát lehetett végezni. A licenciátusi és doktorátusi
dolgozatok vezetése is örömömre szolgált.
Voltak persze nehézségek is. A zsinat utáni zavargások
megbolygatták a Japánban működő jezsuitákat is. Sok papnövendék
kilépett, sőt, még tanáraink közül is négy filozófia- egy
teológiatanár elhagyta rendünket és a papságot.
Két ízben voltam a teológiai kar dékánja: először hat évig,
azután pedig négy évig, és ezalatt nehéz átrendezéseket kellett
végrehajtani. A második dékáni periódusomra esett az a nagy
diákfelfordulás, amely -- Amerika és Európa nyomán -- végigsöpört
Japánon is. Mivel a mi egyetemünk közel volt a parlamenthez,
szélsőséges diákcsoportok hatalmukba akarták keríteni. Elfoglalták az
épületek egy részét, naponta tartottak rohamsisakos felvonulásokat,
ütlegelték a tanárokat. Végül be kellett hívni a rendőrséget, és fél
évre bezárni az egyetemet. Ezalatt csak a teológiai kar működött
tovább. Utána lassan elcsitultak a kedélyek, és az utóbbi években a
diákok hangulata teljesen megváltozott: már nem érdekli őket a
politika, hanem az életet élvezik.
A teológiai karon való működésem mellett az egyetemen fölállított
Keresztény Kultúra Intézetnek az igazgatója voltam, ahol diákjaink más
érdeklődők számára előadásokat tartottunk a kereszténység különböző
kérdéseiről. Ezeknek is jó volt a visszhangjuk.
P. Litványi (Lidoni) György volt az első magyar jezsuita, aki
ezen az egyetemen működött. Latint és francia zenét tanított. Amikor
nyugdíjba vonult, arra gondoltam, kár lenne, ha a zene egészen
kimaradna az egyetemi programokból. Ezért, minthogy muzsikus családból
származom, nagy bátran meghirdettem egy szabadon választható kurzust
Mozart zenéjéről. A kurzus abból állt, hogy együtt hallgattuk Mozart
zeneműveit, némi magyarázatot fűztem hozzájuk, a diákok pedig
dolgozatot írtak. A téma általában ez volt: Mit mond nekem Mozart
zenéje. Ez a kurzus rendkívül népszerű lett. Volt, hogy ezren is
jelentkeztek rá, ezért a következő évtől kezdve sorsolással kellett
kiválasztani annyi diákot a jelentkezők közül, hogy még beférjenek a
nagy tanterembe. Így is voltak vagy négyszázan. Jót tett ez a zene a
fiataloknak. Közülük sokan klasszikus zenét még sosem élveztek. Most
pedig fölfedezték Mozart zenéjének csodálatos szépségét. Megragadta
őket ez a zene. Megérezték benne Mozart istenhitét, emberszeretetét,
derűjét, könnyeit, Istenben bízó megvigasztalódását.
Még egy munkámról kell beszámolnom, amelyre sok időm ment rá. Az
új Katolikus Lexikon szerkesztésének munkája volt ez. A teológiai kar
dékánjaként részt kellett vennem az egyetem fejlesztési programjának
kidolgozásában, és többek között azt javasoltam, fogjunk bele egy új
Katolikus Lexikon kiadásába. Egyetemünk már a háború alatt
megjelentetett egy ötkötetes japán nyelvű Katolikus Lexikont. Ez
akkoriban nagy teljesítménynek számított. De japán katolikus
szakemberek hiányában a szerkesztők akkor a cikkek túlnyomó
többségének megírására külföldi tudósokat kértek föl. Az ő cikkeiket
fordították le japán nyelvre magas képzettségű, de a kereszténységben
meglehetősen járatlan japánok. A katolikus egyháznak a II. vatikáni
zsinat által megvalósított megújulása miatt pedig a Lexikon cikkeinek
nagy része amúgy is elavult.
Megkezdtük tehát az új lexikon előkészítését. Volt
szerkesztőbizottság, szakterületek megbízottjai, állandó munkatársak,
és sok száz megbízott cikkíró. Lehetőleg japán szakemberekkel
dolgoztunk, de a világ egyes országainak katolicizmusát tárgyaló
cikkek megírására az illető országokban élő szakembereket kértünk fel.
A külföldiek által írt cikkeket természetesen le kellett még fordítani
japánra, és a fordítás pontosságát is ellenőrizni. Az új lexikont is
hatalmas, négy-öt kötetes műnek terveztük. Engem neveztek ki
főszerkesztőnek. A munka lassan haladt előre; a cikkírók nem tartották
a határidőket, az egyes munkatársak között hiányzott a harmónia. Sok
időt töltöttem a Lexikon irodájában, gyűltek a kézirathegyek, és igen
örültem, mikor az egyetem szabályzatában előírt kort elérvén, a
főszerkesztői posztot átadhattam egy igen okos japán jezsuitának,
Sunicsi Takajanaginak (akit az idén nevezett ki a pápa a Nemzetközi
Teológiai Bizottság tagjává).
Tavalyelőtt végre megjelent a Lexikon első kötete, nagyon szép
kiállításban. A második kötet megjelenését idénre ígérik. Örülök, hogy
közreműködhettem ebben a nagy műben, bár fáradságos munka, és sok
időbe kerül.
Szimbolikus cselekménynek éreztem, hogy amikor lábcsonttörés
miatt még két mankóval jártam, és a lift nem működött, hát mankósan
küzdöttem föl magam a Lexikon szerkesztői irodába, a tizenharmadik
emeletre. Nem volt épp könnyű, de fölértem. Ugyanilyen nehéz
vajúdással járt ez a lexikon maga is, de úgy látszik, végül mégis a
világra jön.
Amikor 1993-ban hetven éves lettem, a Sophia Egyetem kivételt nem
ismerő szabálya szerint abba kellett hagynom a tanítást is. Ez éppen
megfelelő alakalom volt arra, hogy könnyebben tegyek eleget a
Magyarországról érkező, egyre sürgetőbb kéréseknek, hogy térjek vissza
régi, kedves hazámba, és itt dolgozzam tovább, amíg Isten erőt ad
hozzá.

Egyéb teológiai kurzusok

A Sophia Egyetemen adott óráimon kívül még számos más formában is
folytattam teológiai oktatást Japánban. Egy Heidrich nevű, igen buzgó
német jezsuita szervezett meg egyetemünkön külön nyári és téli
kurzusokat hitoktatók és más érdeklődők teológiai képzésére. Heidrich
atyával mindig jó barátságban voltam. ő kért fel e kurzusokon történő
tanításra. Hasonló tárgyakat tanítottam, mint az egyetem rendes
kurzusain, de az előadásokat vagy este vagy a nyári szünetben
tartottuk, és a hallgatóság sokkal sokszínűbb volt, mint az egyetem
diáksága. Egyhetes ,,nyári egyetemeket'' is szerveztünk e kurzus
keretében vidéki érdeklődők számára, és én mindig az előadók között
voltam.
Egy másik teológiai kurzust a japán apácafőnöknők kezdeményeztek
a különböző szerzetesrendekhez tartozó nővérek számára. Főként a II.
vatikáni zsinat után volt jelentősége ezeknek a tanfolyamoknak, mert
már a zsinat tanításai alapján mélyíthették el ismereteiket az apácák,
a fiatalok és az öregek egyaránt. E kurzus évtizedeken át működött,
még ma is működik.
A tokiói ferenceseknek van egy teológiai főiskolájuk saját
kispapjaik és még néhány más rend kispapjai számára. Én mindig nagyon
jóban voltam a ferencesekkel. Jezsuita rendtársaim közül néhányan
ugrattak is néha azzal, hogy ferencesnek kellett volna mennem. Tény,
hogy Assisi Szent Ferenc lelkisége igen közel áll hozzám. Így nem
csoda, hogy a ferences elöljáróság fölkért, hogy én is tanítsak
főiskolájukon. Jól esett hetenként egyszer elvillamosozni hozzájuk,
tanítani, együtt ebédelni, tányérokat mosogatni, és ferences levegőt
szívni.
Japánban szépen virágzik az ökumenizmus. Ennek egyik jele volt,
hogy egy protestáns lelkészképző főiskolán fölkértek óraadó tanárnak.
Az előadásokat estefelé tartják, hogy olyanok is részt vehessenek
rajtuk, akik napközben dolgoznak, és közben fel akarnak készülni a
lelkészi pályára. Több éven keresztül a keresztény hit lényegéről és a
II. vatikáni zsinat tanításáról beszéltem itt. Nagyon szépen
befogadtak, olyannyira, hogy egyszer az iskola karácsonyi
istentiszteletén engem kértek fel az ünnepi beszéd megtartására.
Több éven keresztül Kiotóban is szerveztek apácák számára nyári
teológiai kurzusokat. Itt is tanítottam, és közben volt időm
körülsétálgatni ennek a gyönyörű városnak az utcáin, nézegetni a
buddhista, sintoista szentélyeket, megcsodálni a templomkerteket,
megfürödni azok mélységes békéjében. Kiotót szerencsére megkímélték az
amerikai bombázók, úgy hogy ma is az ezerkétszáz éves múlt ezer
szépsége köszönti ott a látogatót.

Lelkigyakorlatok

Japánban nagyon hamar belejöttem a lelkigyakorlat-adásba. Évente
átlagosan tízegynéhány három, öt vagy hét napos lelkigyakorlatot
vezettem a legkülönbözőbb csoportok számára. Szinte valamennyi
egyházmegye papságának adtam lelkigyakorlatot. Rengeteg volt az apáca-
lelkigyakorlat. Férfi szerzetesrendek (trappisták, karmeliták,
ferencesek, domonkosok, missziós társulati atyák) is kértek
lelkigyakorlat-vezetést. Ehhez jöttek még a templomi és ifjúsági
lelkigyakorlatok.
Minden lelkigyakorlat nagy élményt jelentett számomra is. Például
az öt karmelita apácakolostorban adott lelkigyakorlatok
felejthetetlenek voltak. Az apácák szinte valamennyien japánok. Jó
részük felnőtt korban lett keresztény. Minden enyhítés nélkül élik a
karmeliták szegény, dolgos, önmegtagadó, imádságos életét. Ugyanakkor
pedig teli vannak vidámsággal. Én szerettem derűt vinni
lelkigyakorlatos beszédeimbe, hát sokszor nagy volt a hahotázás. Arról
szinte nem is kell beszélni, hogy miközben ők böjtöltek, nekem mindig
a legjobb falatokat készítették, és arról is gondoskodtak, legyen
mivel ,,megöntözni'' a sok finomságot.
A szemlélődő rendek közül a trappista nővéreknek, vizitációs
nővéreknek, a Szent Vért imádó nővéreknek és a passzionista nővéreknek
adtam lelkigyakorlatot. A tevékeny rendek nevét meg nem is tudnám
felsorolni. Hokkaidótól le egészen Okinaváig bejártam így egész
Japánt, és beszéltem Isten jóságáról és Jézus szeretetéről.
Az apáca lelkigyakorlatok közben lehetőleg minden résztvevővel
személyesen is beszélgettem, s ilyenkor sokszor megkértem őket,
mondják el, hogyan lettek apácák. Gyönyörű történeteket hallottam.
Olykor, amikor egyedül ők voltak keresztények a családban, kemény
harcot kellett vívniuk a szülőkkel a hivatásért. Volt, hogy a feldúlt
anya késsel fenyegette lányát: megöli, ha nem hagy föl a szándékával!
Máskor kitagadással, minden kapcsolat megszakításával fenyegetőztek.
Minthogy a japánok természetesen szeretik szüleiket, az ilyen
küzdelmek nagy lelki szenvedésekkel jártak. Annál szebb és
örvendetesebb volt, hogy az idősebb apácák viszont sokszor arról
számoltak be, hogy szerzetbe lépésüket ellenző szüleik az évek során
mégis arra a belátásra jutottak, hogy apácalányuk választott mégis a
legjobban, és ő lett minden gyermekük közül a legboldogabb. Ez nem egy
esetben oda vezetett, hogy a szülők halála előtt az őket meglátogató
apácalányukat arra kérték, keresztelje meg őket. Isten kegyelmének
működése szinte kézzel fogható volt ezekben az esetekben.
Meg szeretném említeni külön a néhány napos iskolai
lelkigyakorlatokat. Japánban körülbelül százhúsz szerzetesek és apácák
által alapított és vezetett iskola létezik. Ezeknek a növendékei
túlnyomórészt nem keresztények. Évente szoktak azonban számukra is egy-
két lelkinapot rendezni. Ezeknek vezetésére sokszor hívtak engem. Jó
volt látni magam előtt annyi (nyolcszáz, ezer) fekete hajú japán fiút
vagy leányt, akiknek Istenről, a szeretetről, és mindarról
beszélhettem, ami igazán fontos az életben. Egyszer a Sacré Coeur-
apácák kobei iskolájának felső osztálya számára éppen akkor tartottam
három napos lelkigyakorlatot, amikor csonttörés miatt gipszben volt a
lábam. Mankóval mentem az oltárhoz és az előadóasztalhoz, ám annál
nagyobb volt a lánykák szimpátiája. Úgy látszik, az ilyen iskolások
esetében többnyire megtaláltam a hangot: a magyar és a japán szív
egybecsengett az Istenben.

Konferenciabeszédek, előadások

Nevem a kis négyszázezer főnyi japán katolikus közösségben
mindenütt ismerős lett, ezért gyakran kaptam fölkéréseket konferenciák
tartására is. Például a katolikus iskolákban alkalmazott új tanárok
számára beszéltem a keresztény nevelés történetéről és a krisztusi
humanizmusról, egyházi iskolák tanári karának tartottam világnézeti és
pedagógiai előadásokat, beszéltem a ferencesek által rendezett Szent
Ferenc jubileumi ünnepségeken, a szaléziak által rendezett Cimatti-
emlékünnepen, az iskolák által szervezett számos szülői értekezleten,
a Nanzán katolikus egyetem diákjainak karácsonyi ünnepélyén, a YMCA
összejövetelein, katolikus továbbképző kurzusokon stb.
Nagyon sokat kihagyva szeretnék megemlékezni utolsó japáni
előadásomról. Ez Hirosimában hangzott el. A címe ez volt: A szeretet
muzsikusa -- Mozart. Hirosimai barátaim és a jezsuiták által vezetett
ottani zeneakadémia néhány tanára szervezte meg az előadást. Bátran
kibéreltek egy hatalmas előadótermet. Mikor az előadás előtt
megszemléltem, meg is ijedtem tőle: Nem lesz ebből rettenetes
ráfizetés? Ám az előadás kezdetekor kétezer főnyi közönség töltötte
meg a termet. Az est első része hangverseny volt: énekesek, hegedű- és
zongoraművészek adták elő Mozart műveit. A második részét pedig az én
másfél órás előadásom képezte. Ebbe is bele voltak illesztve az
előadásban említett Mozart-zeneművek hangszalagra rögzített részletei.
A hallgatóság véget nem érő tapssal honorálta az előadást.

Ökumenizmus

Édesapám katolikus, édesanyám unitárius volt. Vallásos
nevelésemet anyámtól kaptam, aki -- nagyon lojálisan -- katolikusnak
nevelt. A gimnáziumot a Fasori Evangélikus Főgimnáziumban végeztem. A
Damjanich utcai Regnum Marianumban voltam cserkész és kongregantista.
Nagyon öntudatos, harcias katolikus lett belőlem, mégis, valahol tudat
alatt, anyám istenhite és jósága, evangélikus tanáraim becsületessége
is embersége tiszteletet és szimpátiát oltott belém a nem katolikus
keresztények iránt. Így, amikor a II. vatikáni zsinattal a katolikus
egyház teljes határozottsággal az ökumenizmus útjára lépett, én is
egész természetesen, nagy lelkesedéssel álltam munkába.
Japánban a katolikusok és protestánsok közötti viszonyt nem
terhelik fájdalmas történelmi emlékek. Viszont annál fájóbb az a tény,
hogy mi európaiak Jézus egyházát, az ő ,,varratlan köntösét'' bűnösen
szétszaggattuk. A Krisztust hittel követni akaró japánokat így az elé
a természetellenes helyzet elé állítjuk, hogy a megosztott keresztény
felekezetek közül válasszon egyet magának. Én, fejemet mélyen
meghajtva, mindig bocsánatot kértem japán hallgatóimtól ezért az
általunk, európaiak által okozott botrányért, és ennek enyhítése
végett igyekeztem előmozdítani az ökumenikus közeledést.
Kezdettől fogva aktív igazgatósági tagja voltam a japán
Keresztény Tudományos Társaságnak. A tagok túlnyomó többsége japán
protestáns tudósember. Én mindenkivel jóban voltam, s ennek az lett a
következménye, hogy amikor a Sophia Egyetem vállalta hat évre a
társaság irodai munkáit, én lettem -- mint senior egyetemi tanár --
néhány évre a társaság elnöke. Külföldivel még ilyen nem történt még
Japánban. Ezenkívül sokszor tartottam ökumenikus összejöveteleken és
protestáns lelkészek továbbképző tanfolyamain előadásokat a katolikus
egyház ökumenikus elkötelezettségéről és a katolikus ökumenizmus
alapelveiről. Hivatalosan kinevezett tagja voltam az anglikán-
katolikus párbeszédcsoportnak is.
Legszebb ökumenikus munkám a japán közös bibliafordítás
megalkotásához fűződik. Miután a II. vatikáni zsinat kimondta annak
lehetőségét, hogy katolikusok és más keresztény felekezetek közösen
készítsenek és adjanak ki bibliafordításokat, az egész világon
elindult ilyen fordítások készítése. A franciák kezdték, sok más
ország keresztényei folytatták. Japánban a protestáns Bibliatársulat
indítványozta a katolikus püspöki karnak, hogy kapcsolódjunk bele
tervezett új, japán bibliafordításukba. A püspökök erre egy bizottság
kinevezését javasolták, hogy az vizsgálja meg a vállalkozás
lehetőségét. Én is e bizottság tagja lettem. Négyszer üléseztünk, és
egyértelmű válaszunk ez lett: Japánban szükséges és lehetséges a
közös katolikus-protestáns bibliafordítás.
E válasz sajátos logikán alapult. Abban nem voltunk biztosak,
hogy emberi erővel lehetséges lesz-e, az ilyen fordítás elé tornyosuló
rengeteg előítéletet és akadályt elhárítani. Abban azonban biztosak
voltunk, hogy a közös bibliafordítás szükséges! Hiszen hogyan
állhatunk a százhúsz millió japán elé állítván, hogy a kereszténység a
szeretet vallása, ám közben valójában annyira utáljuk egymást, hogy
még közös forrásunkat, a Bibliát sem tudjuk együtt lefordítani
japánra. A Krisztus-akarta hithirdetéshez tehát szükséges a közös
Biblia, ezért hitünk alapján bizonyosak voltunk abban, hogy Krisztus
kegyelmével lehetővé is fogja tenni minden nehézség ellenére.
Nem is csalatkoztunk. Tíz tagú katolikus-protestáns végrehajtó
bizottság irányította e nagy vállalkozást; annak egyik tagjává engem
neveztek ki a püspökök.
Többszáz munkatárs közreműködésével tizennyolc évig dolgoztunk a
feladaton. Jómagam, külföldi lévén, nem a fordítás munkáját végeztem,
de minden szövegtervezetet át kellett néznem, és összevetve őket a
legjobb európai bibliafordításokkal sok ezer javítást ajánlottam.
Ezeknek jelentős részét el is fogadták a fordítók.
Dogmatikus nehézségek a fordítás során nem jelentkeztek. Annál
nagyobb nehézséget okozott az, hogy a Bibliában előforduló
személyneveket a katolikusok és a protestánsok másképpen ejtették ki
és írták is át japán betűkkel. Még Jézus nevét is kétféleképpen
ejtették ki. Végül, mégiscsak, hosszú és fáradságos munka
gyümölcseként megjelent a szép japán közös és teljes Biblia.
Megjelenése után két évvel már egy millió példány kelt el belőle; a
katolikus püspökök pedig e fordítást vették be a liturgikus
szövegekbe. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy e szép műben nekem is
részem lehetett.

Könyvek, cikkek

Aránylag könnyen megtanultam japánul beszélni, ám annál nehezebb
volt az írás megtanulása. A japánok a kínaiaktól vették át az
írásjeleket. Ezek, tudvalevőleg, nem hangokat fejeznek ki, hanem
dolgokat rajzolnak le stilizáltan. Van belőlük vagy 40 000. Ennyi
jelet persze senki nem ismer, de a mindennapi íráshoz-olvasáshoz is
szüksége van belőlük néhány ezerre mindenkinek. Így hát belefogtam én
is ezek megtanulásába. El is rontottam velük a szememet. De megérte!
Ugyanis, nemsokára nekifogtam a könyvírásnak és fordítási munkák
irányításának is. A Sophia Egyetem teológiai karán indított Katolikus
Tanulmányok című, félévenként megjelenő folyóiratnak a szerkesztője
lettem. Francia és német teológiai művek fordításának sorozatát
indítottam meg (kb. 10 kötet jelent meg belőlük); nyolc kötetben
kiadtam a Concilium folyóirat válogatott cikkeit; megindítottam és
irányítottam az egyházatyák szövegeinek japán fordítását: tizenöt
kötet jelent meg Ágoston, Ambrus, Órigenész, Ciprián, Nagy Szent
Gergely, Prudentius, Possidius, Atanáz és Didümosz műveivel. A
fordításokat fiatal japán szakemberek végezték, de valamennyi
fordítást velük együtt lelkiismeretesen lektoráltam és korrigáltam. Én
korrigáltam az Imaórák liturgiájában lévő valamennyi ,,második
olvasmány'' fordítását is, mégpedig az eredeti nyelvű szövegek
alapján.
Lassan azután belekezdtem saját műveim írásába is. Írásaimat
mindig átnézettem japán munkatársakkal, mert tökéletességre sosem
vittem az írott japánt. Huszonnyolc könyvem jelent meg japánul:
teológiai szakkönyvek, lelkiségi művek, hatkötetes bevezető sorozat a
kereszténységbe, kateketikai művek; még ifjúsági háborús élményeim
leírása és egy gyermekmese is megjelent. Könyveim közül többet
lefordítottak koreaira.
Japánban sok katolikus folyóirat jelenik meg. Azok szerkesztői
állandóan ostromoltak cikkekért, úgy hogy százszámra írtam cikkeket a
legkülönbözőbb témákról. A legtöbbször valamilyen mélyen emberi
élményből indultam ki, és azt igyekeztem az isteni kinyilatkoztatás
alapján krisztusian elmélyíteni.
Emellett egyre sűrűbben kértek föl a klagenfurti Szolgálat
folyóirat szerkesztői magyar cikkek írására. A Rómában magyarul
kiadott Teológiai Kiskönyvtár számára pedig négy kis dogmatikai
könyvet kellett írnom. Így magyarul sem felejtettem el, és e könyvek
révén Magyarországon is lassacskán ismertté vált a nevem.
Legsikeresebb könyvem megírását P. Ádám János fölkérésének
köszönhetem. A külföldön élő magyar jezsuiták elöljárójaként megkért,
írjam meg röviden: ,,Mi a kereszténység?'' Erre azért van szükség --
magyarázta --, hogy a hazai papok azoknak az embereknek a kezébe
adhassanak valamit, akik meg akarják kereszteltetni a gyermekeiket,
netán templomi esküvőt akarnak, de kiderül róluk, hogy szinte semmit
nem tudnak a kereszténységről. Nekiültem, és szinte egy nekifutásra
megszületett az a kis könyv. Később hasonló tartalommal japánul is
megírtam ugyanezt. A magyar kiadás számtalan, illetve kideríthetetlen
számú kiadást ért meg (tényleg nem tudom, hogy hányat, mert
rendszerint senki nem szólt nekem, ha utánnyomást készített belőle);
azt tudom, hogy japánul tizennyolc kiadása volt, és még idén is
szükségessé vált egy következő. A könyvecskét lefordították koreaira,
németre, angolra. Pedig hát nincsen benne semmi különös. De igyekeztem
szívből megírni, és talán erre visszhangzik az emberek szíve. Hiszen
ugyanaz a Szentlélek súgja mindegyikünknek lényegében ugyanazt a
nagyon egyszerű dolgot, hogy jó az Isten, és hogy jónak lenni jó.
Nagyon kedves könyvem még az a bizonyos gyermekmese: ,,Ermi
furulyája''. Ez a könyv hirtelen támadt ihlet hatására született.
Egybefolynak benne gyermekkori élményeim, japán népmese-motívumok,
Mozart Varázsfuvolája és persze teológiai alapfelfogásom. Elalvás
előtt többször átgondoltam az egészet, utána egyhuzamban német nyelven
papírra vetettem. A könyv meg is jelent egy német kiadónál, de nem
volt sikere. Talán azért, mert csúnyák voltak az illusztrációi, és a
kiadó bután belejavított, pontosabban belerontott a szövegbe. Később,
egy gyermekkönyveket író japán apácával együttműködve japánul is
megjelentettem a mesét. Azt már szívesebben fogadták. Japánból
koreaira is lefordították, és remélem, hogy ott is van sikere. Végül
az áldott jó Kardos Klára lefordította németből magyarra is. A magyar
szöveg először A Szívben jelent meg folytatásokban, végül könyv
formájában igen szép illusztrációkkal. Elkészült egy angol fordítás
is, jelenleg annak a kiadójával tárgyalok.
A német könyvet Peter Alma írói álnéven írtam. (Azért Alma, mert
családunk nemesi előneve ,,Jabukai'', ez szerbül almát jelent és egy
bánáti falu neve.)
Amikor a yokohamai püspök jóvoltából vele együtt
magánkihallgatáson voltam II. János Pál pápánál, dedikálva
átnyújtottam neki a német kiadást. Néhány hétre rá megérkezett a
tokiói jezsuitákhoz egy Peter Almának címzett vatikáni levél. A
jezsuiták nagy nehezen rájöttek, hogy rólam van szó, és így eljutott
hozzám a levél. A pápa magántitkára írta, és arról értesített, hogy a
pápa átlapozta a könyvemet, tetszett neki, és azt kívánja, hogy írjak
több ilyen ,,szeretethimnuszt'' még.
A mese témája tényleg a szeretet, az igazi, a jézusi szeretet,
amely gyengének látszik, de mindennél erősebb. Egyetlen szentírási
idézet van benne csupán (Aki kardot ránt, kard által vész el); a mese
utolsó mondata pedig a II. vatikáni zsinat ,,megmarad a szeretet és
annak műve'' szavai nyomán állítja: ,,Nem haltak meg! Mert aki
szeret, örökké él.'' Szívesen követném a pápa buzdítását, és írnék még
több ilyen könyvet, de olyan ihletre, amelyből az Ermi megszületett,
eddig hiába vártam. Talán még eljön egyszer az az ihletett pillanat.

Nemzetközi Teológiai Bizottság

Ezerkilencszázhatvankilenc nyarán felhívott telefonon a
tartományfőnököm, Ildebrando Martini: ,,Kaptál egy kinevezést,
mégpedig igen magas helyről!''
Mi lehet az vajon? -- gondoltam. Hát az volt, hogy VI. Pál pápa
kinevezett öt évre a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjává. E
bizottság létrehozását a II. vatikáni zsinat indítványozta. Ezzel
akarták biztosítani, hogy a Vatikán által kiadott dokumentumokban ne
csak az állandóan Rómában élő teológusok véleménye tükröződjék, hanem
a világegyház felfogása is. A zsinat kívánságait hűségesen teljesíteni
törekvő VI. Pál a világ püspöki karainak megkérdezése után ki is
nevezte ezt a harminc tagú bizottságot. A csoport valóban nemzetközi
volt. Tagjainak nagy része világhírű teológus. Ott ült a tanácskozó
asztal körül Hans Urs von Balthasar, Louis Bouyer, Yves Congar, Joseph
Feiner, Bernard Lonergan, Henri de Lubac, Karl Rahner, Joseph
Ratzinger, Rudolf, Heinz Schürmann, Cipriano Vagaggini és mások. Én
valószínűleg a japán püspökök ajánlására csöppentem bele ebbe az
illusztris társaságba, hogy legyen ott valaki Ázsiából is.
Az évenként tartott egyhetes tanácskozások igen érdekesek voltak.
A bizottság kidolgozott néhány jól megfogalmazott nyilatkozatot,
amelyeket közzé is tett. A zsinat által óhajtott célt azonban nem érte
el, mert továbbra is a Rómában tartózkodó tanácsadók befolyásolták a
vatikáni megnyilatkozásokat. A bizottság nyilatkozatai csak egy hang
lettek a többi között. Karl Rahner meg is unta a tagságot, és
lemondott.
Számomra mégis nagy élmény volt e nagy teológusokkal együtt
lenni. A véletlen úgy hozta, hogy mindig a kiváló francia domonkos,
Yves Congar mellett ültem. A húszadik század egyik legnagyobb
keresztény gondolkodójának tartom őt, és emellett sokat szenvedett,
mély hitű, hagyományhű, mégis bátran nyitott katolikusnak. A
bizottságon elnöklő Seper bíboros mindig ugyanabban a sorrendbe kérte
föl az asztal körül ülőket a véleménynyilvánításra, így rám mindig
közvetlenül Congar előtt került sor. Minthogy én Congar legtöbb
könyvét olvastam, és nézeteivel nagyon is egyetértettem, válaszaim
legtöbbször az ő nézeteit tükrözték. Vagyis a mindig utánam felszólaló
Congar általában így kezdte mondanivalóját: ,,Teljesen egyetértek
azzal, amit éppen most mondott Nemeshegyi atya''. Világos, hogy
egyetértett vele! Mégis kedves volt tőle, hogy ily módon jóváhagyta
annak a kis teológuskának a szavait, aki én voltam és vagyok.
A bizottsági működésem öt esztendeje alatt kiadott legjobb
nyilatkozat a hit egységéről és a teológiák sokféleségéről szól. Azt
fejtegeti, hogy az egyetlen katolikus hit keretén belül különböző
teológiai magyarázatok létezése természetes és kívánatos. E
nyilatkozat kilencedik pontját én fogalmaztam: leírom hát ide a magyar
fordítását.
,,A keresztény hit egyetemes és misszionárius jellege miatt az
Isten által kinyilatkoztatott eseményeket és szavakat minden egyes
emberi kultúrán belül újra át kell gondolni, újra kell megfogalmazni
és új módon kell életre váltani. Csak így adhatnak e kinyilatkoztatott
események szavak valós választ a minden ember szívében gyökerező
kérdésekre, és csak így tudják Isten népének imáit, istentiszteletét
és mindennapi életét ihletni. Krisztus evangéliuma így elvezet minden
kultúrát teljességéhez, és ugyanakkor kreatív kritikának veti alá azt.
Lelkipásztoraik vezetésével a keresztény hit megtestesülésének e nehéz
feladatát végző helyi egyházaknak mindig meg kell őrizniük a múlt és
jelen egyetemes egyházával való folytonosságot és közösséget.
Erőfeszítéseikkel hozzájárulnak a keresztény élet elmélyítéséhez és a
teológiai gondolkodás haladásához az egész egyházban, és elvezetik az
emberi nemet annak különbözőségeit teljesen megőrizve az Isten-akarta
egységhez.''
A nyilatkozatot közzétevő német könyvben e pontot ázsiai
példákkal szemléltető értekezésem is megjelent, melyben az akkor még
alig használt ,,inkulturáció'' szóval fejeztem ki a fenti pontban
mondottakat.
Eredeti álmom a kereszténység és a nagy keleti hagyományok
találkozása volt. Sikerült-e elősegítenem vajon japáni munkám révén?
Erre itt kívánok kitérni.
Megérkezésem után mindjárt belekezdtem a buddhizmus
tanulmányozásába, de nemsokára rájöttem, hogy egy élet minden
energiája kellene ahhoz, hogy igazán behatoljak e nagy vallás óriási
világába. Egyre szaporodó munkáim mellett -- amelyek nevezetes
,,igen''-t mondó természetem miatt állandóan gyarapodtak -- erre nem
maradt volna idő. Ezért inkább arra törekedtem, hogy a kereszténység
(krisztusiság) lényegét, minden nyugati skolasztikus filozófiai
páncéltól megszabadítva, a maga frissességében mutassam be mindenkinek
szóban és írásban. Órigenész és a görög egyházatyák világával való
lelki rokonságom segített ebben. Azt reméltem, hogy az ilyen
kereszténységet magukba szívó japán tanítványaim fogják majd magát az
inkulturációt fokozatosan megvalósítani. Mindig azt mondtam nekik:
,,Legyetek száz százalékosan Jézus tanítványai, száz százalékosan
japánok és száz százalékig modern emberek. Akkor életetek és
gondolkodásotok mások számára is vonzó lesz, és új utakat
nyithattok.'' Úgy látom, e reményeim kezdenek valóra válni. Hogy az
elvetett mag mikor szökik virágba, és mikor hoz termést, azt a jó,
bölcs és türelmes Istenre bízom.

Korea és Vietnam

Korea egy ugrásnyira van Japántól. Még csak rövid ideje
tartózkodtam Japánban, amikor a dél-koreai Vaegvan-i bencés apátságtól
érkezett, hogy latin nyelven tudó jezsuita lelkigyakorlat-vezetőt
keresnek. Én vállalkoztam rá, mert nekem a latin nyelvű előadás nem
jelentett nehézséget. Akkor voltam először Koreában. Még nagyon
meglátszottak a háború nyomai és a nagy szegénység. Hallgatóim német
és koreai bencések voltak, akik tényleg jól értettek latinul.
Megcsodáltam a német atyákat: közülük többen részt vettek a koreai
háború alatt a hírhedt ,,halálmenetben'': a visszavonuló észak-
koreaiak tömegeket hurcoltak magukkal a fagyos télben. Jó részük
útközben hullott el. Néhány életben maradt bencés valahogyan
elvergődött Németországba, és utána ismét jelentkezett koreai munkára,
bár az állig fölfegyverzett diktatórikus Észak-Korea még most is ott
leselkedik a tőszomszédságában. Ehhez kellett aztán bátorság!
Koreai működésem később tovább folytatódott: a szöuli egyházmegye
papjainak és a párizsi Missziós Társaság atyáinak tartottam
lelkigyakorlatot; majd a kvangdzsui szeminárium kispapjainak, és a
szöuli jezsuita egyetem nagytermében egybegyűlt háromszáz apácának
adtam lelkiségi kurzust. A puszani egyházmegyével különösen jó
viszonyban voltam: kétszer is tartottam konferencia-sorozatot az
ottani papoknak és híveknek.
Korea tudvalevőleg sokáig a japán gyarmati uralom alatt állt.
Akkor mindenkinek meg kellett tanulnia japánul. Miután a japánok
kivonultak, persze, már senki sem akart japánul tudni. Én japánul
beszéltem. Hallgatóságomban az idősebbek ezt megértették, a fiatalok
pedig nem. ők kis rádiókat tartottak kezükben, és szinkron tolmácsolás
útján értették meg a beszédet. Minthogy a japán és a koreai nyelv
mondatszerkezete hasonló, a tolmácsolás könnyen ment. Az volt a
mulatságos, hogy amikor valami tréfás dolgot mondtam, a hallgatóság
két ütemben nevetett: először a japánul értők, néhány másodperc múlva
a tolmácsolásra várók. Megszerettem a koreai egyházat, annak apostoli
lelkületét és nagylelkűségét. Ott most orkánként fú a Szentlélek. Ha
így megy tovább, néhány évtizeden belül Dél-Korea keresztény ország
lesz.
Koreánál jóval messzebb van Japántól Vietnam. Amikor egyszer a
Fülöp-szigeteken egy jezsuita pedagógiai összejövetelen vettem részt,
találkoztam Raviolo atyával, a vietnami Da Latban működő egyetemi
rangú szeminárium rektorával. Mondta, hogy zsúfoltan teli van a
hatalmas papnevelde, de nincs elég tanáruk. A tanítás franciául
folyik, mert a püspökök azokat a válogatott kispapokat küldik minden
egyházmegyéből Da Latba, akik jól tudnak franciául. Föllelkesített ez
a lehetőség, és ajánlkoztam, hogy a Japánban szokásos több mint
egyhónapos tavaszi szünidő alatt tömbösített kurzusokat vállalok
náluk.
Négy ízben voltam Da Latban, és felejthetetlen emlékeim maradtak
róla. Vietnam éghajlata szubtrópusi, de minthogy Da Lat fennsíkon
fekszik, ott kellemes a hőmérséklet. Akkoriban más országokban sokszor
elégedetlenkedtek a kispapok a szemináriumi neveléssel. Itt Da Latban
viszont minden növendék meg volt elégedve vele, és szívből szerették a
tanárokat. A pápa és a vietnami püspöki kar kérésére indította el
Jézus Társasága ezt a szemináriumot. Két magyar is működött benne: P.
Krahl József, az egyháztörténelem tanáraként Herhold testvér, minden
ügyek ezermester intézőjeként. A kispapok fele Észak-Vietnamból a
kommunizmus elől menekülő családok gyermeke volt, a másik fele dél-
vietnami volt. Gyönyörűen énekeltek a misén, lelkesen hallgatták az
órákat, virgoncul sportoltak délutánonként, buzgón apostolkodtak a
környéken vasárnaponként. Én már akkor sejtettem, hogy nehezebb sorsuk
lesz, mert előre láttam a háború végét. Mennyire elárulta a nyugat --
a keresztények is! -- ezt a szegény népet! Dehogy akartak ők
kommunista uralom alatt élni. Ezt azzal is bizonyították, hogy amikor
szárazföldön már nem volt hová menekülniük a kommunisták elől,
csónakokra szállva vágtak neki az óceánnak. Csak Isten a tudója,
mennyien vesztek oda.
A kommunisták hatalomátvétele után nemsokára elkobozták a da lati
szemináriumot. A gyönyörű épület most teljesen leromlott állapotban
van. A végzett papnövendékek csak nagyon nehezen kapnak a hatóságoktól
papszentelési engedélyt. A katolikusokat hátrányosan megkülönböztetik.
De nem kell őket félteni. Évszázadok óta hozzászoktak a vietnami
keresztények az üldözésekhez és a vértanúsághoz. őnáluk is be fog
bizonyosodni, hogy nem az az erős, aki adja, hanem aki állja.
Sokszor gondolok az én kedves mosolygós vietnami diákjaimra és
imádkozom értük.

Küldtek, hogy hirdessem Krisztust

A misszionárius hithirdető. Mégis sokáig úgy véltem, hogy az én
feladatom a kispapok hithirdetővé képzése, amelyhez a tanárnak állandó
teológiai továbbtanulásra van szüksége. Emellett arra törekedtem, hogy
jó teológiai könyvekkel segítsem a hithirdetést. A zsinat után tagja
lettem egy felnőtt katekizmus szerkesztésére kinevezett bizottságnak,
majd e katekizmus megjelenése után japánul és angolul írt könyvekkel
valamint sok előadással igyekeztem annak használatát segíteni. Néha
valamely okból kapcsolatba kerültem olyan nem keresztényekkel, akik
szerettek volna megkeresztelkedni. Ilyenkor egyénileg fölkészítettem
őket a keresztségre. De nem akartam saját katekumen-csoport vezetését
vállalni.
Egy napon azonban egy idős jezsuita atya, Karl Reiff megkérdezte:
,,Te annyit beszélsz és írsz a nem keresztények hitoktatásáról. Miért
nem vállalsz egy ilyen csoportot?'' Azzal mentegetőztem, hogy egy
teológia tanárnak minden idejében teológiát kell tanulnia. Alig két
héttel ez után a beszélgetés után P. Reiff hirtelen meghalt. Ekkor én
úgy éreztem, hogy előző beszélgetésünk mintegy az atya végrendeletének
számít. Megkérdeztem tehát a Tokió közepén lévő jezsuita Szent Ignác
plébánia plébánosát, nincs-e szabad ketekumen-csoportja, amelyet
elvállalhatnék. ,,Éppen jókor mondod -- válaszolta. -- Az egyik atya,
aki eddig szombat délután tartotta előadásait, nem tudja ezeket
folytatni. A helyébe léphetnél.''
Így kezdődött az én közvetlen hithirdetői működésem, s ez
tizenegy évig tartott. Elkészítettünk egy évi programot: Bevezetés a
hitbe címmel. Minden szombatnak megjelöltük a témáját. Három másik
nevezetes napot is feltüntettünk. Az elsőn az újkori keresztelési
liturgia szerint a jelentkezőket fölvettük a katekumenátusba; a
másodikon azokat, akik a Szentlélek kegyelméből eljutottak a hitre és
kérték a keresztséget, megkentük a katekumenek olajával; a harmadik
pedig magának a keresztelésnek a napja volt. Mindez egy ívnyi lapon
elfért: kinyomtattuk több ezer példányban és a hívek mindenfelé
osztogatták.
Eleinte húszan-harmincan jöttek, de a számuk állandóan
növekedett, úgy, hogy az előadásokat át kellett helyezni egy nagyobb
terembe. Végül már több mint százan voltak jelen minden héten.
Keresztény csak akkor jöhetett az előadásra, ha hozott magával
legalább egy nem keresztény ismerőst, barátot. Több mint egy óra
hosszat beszéltem Istenről, Jézusról, hitről, szeretetről, reményről
és mindarról, amit egy Jézus tanítványává válni akaró embernek tudnia
kell. Előadásom után a jelenlévők közül azok, akik akarták, elmondták
a benyomásaikat. Utána azt ajánlottam, hogy mindenki menjen a plébánia
templomba esti misére. Hiszen a hitoktatásból csak akkor lesz valami,
ha a hallgatók elkezdenek imádkozni. A mise után azokkal, akiknek még
volt idejük, elmentünk egy közeli, olcsó kínai vendéglőbe, és
sörözgetve megvacsoráztunk. Vacsora közben sorban mindenki elmondta
legújabb élményeit, megosztotta problémáit. Igyekeztem mindenkire
nagyon odafigyelni, ezért bizony lassan ment az étkezés. De mindenki
jól érezte magát.
Mindig meghatódtam, amikor egy-egy ember feliratkozott a
keresztségre. Egyenként és személyesen beszélgettem mindnyájukkal, és
amikor láttam, hogy van hitük, igent mondtam a kérelmükre. Ezt mindig
kitörő örömmel fogadták. Azután eljött az a nap is, a keresztség
napja. Ott álltak előttem húszan, harmincan a keresztségre várók.
Férfiak és nők, nagymamák és kamasz fiúk, egyetemi tanárok és
munkásemberek, meglett özvegyek és rózsabimbóként bimbózó leánykák,
férj és feleség, anya és gyermekei. Egyenként léptek elém, és feleltek
a három kérdésre:
Hiszel-e az Atyában, mennynek és földnek teremtőjében?
Hiszel-e Jézus Krisztusban, az ő halálában és feltámadásában?
Hiszel-e a Szentlélekben, hiszed-e az egyházat, az örök életet?

A válasz mindig az volt: hiszek, hiszek, hiszek. Az egyik
mosolyogva, a másik könnyes szemmel, a harmadik elfogódottan,
meghatottan suttogva, a negyedik hitvalló módjára szinte kiáltva --
mindegyik a maga módján megvallotta hitét: hiszek, hiszek, hiszek. A
Szentlélek csodája ez. És azután végigcsorgott homlokukon bőségesen a
keresztvíz.
Hatalmas élmény az ember számára a felnőtt korban fölvett
keresztség. Élete itt új értelmet kap, új irányba fordul. Mintegy
négyszáz olyan ,,gyermekem'' van Japánban, akik számára engem használt
föl Isten, hogy vízből és Szentlélekből megszülessenek az ő
gyermekeiként.
Felelősnekés ezért minden évben karácsonykor leveletírok
mindegyiküknek és örömmel olvasom válaszaikat.
Rengeteg szép élményt tudnék elmondani ezekről a gyermekeimről.
Csak kettőt szeretnék elmesélni most: egy szomorút meg egy vidámat.
Megkereszteltem egy ötven egynéhány éves festőművészt. Életvidám,
energikus ember volt. Mindjárt igen aktív szerepet vállalt a plébániai
életben. Karácsonykor hatalmas művészi betlehemet tervezett és
készített el a templomban. Keresztsége után kb. egy évvel súlyos
baleset érte ezt a művészt. Leesett egy magas állványról, és oly
szerencsétlenül ütötte meg a nyakcsigolyáját, hogy nyakától lefelé
egész teste teljesen megbénult. Gyakran meglátogattam betegágyán, a
plébániáról hetenként vittük neki az Oltáriszentséget. Zokszó nélkül,
békésen viselte szenvedéseit. Egy évvel a baleset után elkezdett a
szájával képeket festeni. Felesége segített neki. Ezek a képei még
sokkal szebbek, mint régebbi alkotásai. Máriát, Jézust, gyermekeket
japán stílusban fest: és képeiből csupa derű, csupa kedvesség árad.
Tavalyelőtt meglátogattam, két óra hosszat beszélt szakadatlanul,
csillogó szemmel, nevetgélve. Csak egyszer lábadt könnybe a szeme,
amikor azt mondta: de szeretnék még egyszer abba a templomba eljutni,
ahol megkeresztelkedtem. De abból már nem lesz semmi...
Milyen csodálatos is az Isten megerősítő kegyelme! Mindent, de
mindent el lehet viselni a segítségével.
Ez volt az első történet. A második pedig a következő. Egy fiatal
jegyespár is járt minden szombaton katekéziseimre. Az év elteltével a
menyasszony jelentkezett nálam, hogy szeretne megkeresztelkedni. ,,No,
és a kedves vőlegényed?'' -- kérdeztem. ,,ő még nincsen annyira --
válaszolta --, de nagyon helyesli, hogy én megkeresztelkedem, és atyát
kérjük arra is, hogy tartsa meg az esküvőnket.'' Úgy is lett. Szépen
megesküdtek. Irántam való szimpátiából Budapestre mentek nászútra.
Eltelt így egy esztendő, és egyszer csak megjelenik nálam a fiatal
férj. ,,Atya -- kezdi --, én most olyan boldog vagyok! A feleségem
szeretete engem nagyon boldoggá tesz. A feleségem keresztény, tehát
hiszi, hogy ez a szeretet örökké megmarad. Nem szünteti meg a halál
sem. Hát, atya, ezt már én is szeretném hinni -- sőt, már hiszem is!
Tessék engem is megkeresztelni!'' Úgy is tettem. Most boldogan élik
házaséletüket. Már itthon voltam, Magyarországon, amikor értesítettek,
hogy az első gyermekük megszületett, és mindjárt meg is keresztelték.
Tavalyelőtt rövid látogatásra Japánba mentem, és találkoztam velük is.
A fiatal apa büszkén mutatta a karján ülő lánykáját. ,,Írtam, hogy
megkereszteltük. De azért atya is áldja meg őt még egyszer!''
Megtettem ezt is boldogan. Azután megsúgta: ,,A második is útban van
már! Még benne van a mamában, de őt is tessék megáldani!''
Megáldottam. Ha így megy tovább, a világ végéig egész regiment
keresztény lesz belőlük.

* * *

Pappá szentelésem után egy hónappal Rómában magához hivatott a
rektor.
,,Kedves atya -- mondta --, frascati lelkigyakorlatos házunkba
harminc fiú érkezett háromnapos lelkigyakorlatra, de elfelejtettek
lelkigyakorlat-vezető atyát hívni. Nagy bajban vannak. Elvállalná-e a
lelkigyakorlatuk vezetését?'' Egy frissen szentelt papnak nem kell
ilyet kétszer mondani. ,,Szívesen'' -- válaszoltam, és elkezdtem
teljes gőzzel, éjszakai virrasztással fölkészülni a lelkigyakorlatos
beszédekre, hiszen ilyet azelőtt sosem csináltam.
A dolog szépen alakult. A második napon jöttek a fiúk gyónni. A
papnak nem szabad beszélnie a szentgyónásról, de annyit talán
elmondhatok, hogy az egyik fiúnak nagy-nagy kő nyomta a szívét. A jó
Isten segített, és sikerült egy szép gyónással mindent megoldani. ő
sírt, én is könnyeztem. Végre szerencsésen befejeződött a
lelkigyakorlat. A fiúk félkörben álltak a ház kapuja előtt, hogy
elbúcsúzzanak tőlem. Olasz szokás, hogy ilyenkor ,,éljent'' kiáltanak
a lelkigyakorlat vezetőnek, egyvalaki vezényletével. A csoport
vezetője ezért megkérdezte:
,,Ki kiáltja elsőnek az ‘Evviva il padre’-t, amire majd
válaszolunk?'' Alig ejtette ki a szavakat, amikor az a fiú, aki attól
a nagy kőtől szabadult meg a lelkigyakorlat alatt, már kiáltotta is:
,,Én, én, én!'' Utána valóban éljenzett is: ,,Evviva il padre!'' A
többiek visszhangozták: ,,Evviva, evviva, evviva!'' Majd táskájukat
lóbálva, lelkileg megmosakodva, vígan indultak lefelé a lejtőn. Én
utánuk néztem, de eszembe jutott, hogy még nem imádkoztam el a mai
zsolozsmát. Betértem hát a házi kápolnába, és felütöttem az imádságos
könyvet. A soros zsoltár így kezdődött: ,,Misericordias Domini in
aeternum cantabo''. (Az Úr irgalmát örökké éneklem.)
Erre úgy meghatódtam, hogy jó sokáig nem tudtam folytatni a
zsoltározást. Igen, örökké énekelem az Úr irgalmát azért a jóért, amit
ezzel a fiúval meg a többivel tehettem Isten eszközeként. Még ha
holnap meghalnék is, ezért az egyért már érdemes volt megszületni,
élni, szenvedni, tanulni, küszködni...
Most, életem végéhez közeledve ugyanezt mondom megsokszorozva. Az
Isten irgalmas jóságában felhasznált eszközeként, hogy az ő szeretetét
hirdessem, az ő életét osztogassam. Legyen neki hála! Hála örökké és
mindenért!

Budapest, 1998. január