Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nafiszí
VERSE

Képes Géza fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

SZA'ÍD NAFÍSZÍ - irodalomtörténész, prózaíró és költő. A teheráni egyetem professzora. Műveiben (regényeiben, novelláiban, talán legkevésbé verseiben) a megvalósítandó koncepció, s az erős politikum időnként nem ölt megvalósított formát. A klasszikus perzsa költészet egyik legkitűnőbb ismerője és kiadója.

 

A HEGY

Ej, hegy, te ki mozdulatlan itt álsz,
Ej, lábad, a tested és fejed kő -
Mondd, nem szorul el szíved, hogy itt vársz
Mint lomha tömeg, ki béna, meddő?

Egy életen át - s be hosszu élet! -
Innét, ahol állsz ma, el sosem mégy.
Míg szállnak a súlyos ezredévek,
Léptél-e csak egyet is? Sosem még.

Moccanni se birsz: éj, nap jön és megy,
Jön hónap, az év s tovább fut innét -
Ám nem menekülsz, ha vágy is éget:
Csak hordod az álom únt bilincsét.

Szíved feketén, a föld porából
Formálva dobog, sok ölnyi mélyen.
Felnyúlsz: odafenn az ég határol,
Szűk néked a táj a földi téren.

Zord ég dühe nem zavart - nagyalvó!
Rád tört, de te fel sosem riadtál.
S hogy rossz-e a nagyvilág avagy jó:
Erről soha még te hírt nem adtál.

Nincs nyelved? A végzettől vajon már
Megtudtad-e, hogy mi végre élsz itt?
Mért őrzöd a titkod? Végre szólj már:
Halljam szavadat, szived ha vérzik.

Vagy rejted a kínt s a titkokat? Vad
Felhők feketén borítanak be.
Átzúg az idő hulláma rajtad
S a földnek örökre rabja vagy te.

Testedbe bevésve minden évszám:
Mikor született a föld s mit élt át...
Mit mondani tudnál: nem kevés ám,
De néma marad konok, kemény szád.

Egy pillanatig, könyörgök, ébredj,
Kőajkaidat beszédre nyissad:
Ó, mondd el a zsarnokok temérdek
Bünét s szeretők titkát tanítsad!

Mindenről, amit fejed, szived tud,
Tégy most tanuságot, néma néző!
Tárd bátran elénk, amit szived súg,
Kár várnod, amíg beszélni késő.

Kőtrónusodon pihensz kevélyen,
Mert hát a világgal egyidős vagy.
Mért nem tud a szív örülni, mért nem
Nyughat soha: mondd meg ezt, ki bölcs vagy!

Mondd: láttad-e már, hogy megtalálta
A hű szerető szerette-párját?
És az, ki igazságért csatázva
Élt, látta-e teljesülni vágyát?

Láttál-e uralkodót, ki végűl
Úgy szállt le a föld sötét ölébe,
Hogy itt csupa jót hagyott emlékül,
S nem vért csak, a hű szivért cserébe?

Láttál-e te zsarnokot, ki nem mert
Vért ontani, lelket, testet ölni,
S ki tudta: az emberben az embert
Csak óvni szabad, nem meggyötörni!

S láttál nagyurat, ki szörnyű kincsét
Elvitte magával a másvilágra?
S olyat, aki békülten tekint szét,
Midőn a halállal küzd zihálva?

Az életed itt talán nyugodt volt,
De hasztalan éltél, azt tudod jól -
Hát halj meg, ahogy mi is, futó port
Hagyván csak a föld felett magadból.

Ha majd örök álom száll szemedre
S mind semmibe hull, mi itt kisértett:
Álomtalan álmodásba veszve,
Vágyad, ha talán volt, ott eléred.

Fáradt vagy, ahogy látom s az élet
Túl hosszura nyúlik és unod már:
Várod, hogy a kínok véget érnek
S poroddal a könnyü szél suhog már.