Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ivanics Mária
A MONGOL BIRODALOM

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Rubicon, 1995/13

A történészeket régóta foglalkoztatja az a rejtély, hogy miként jöttek létre egy-két emberöltő alatt világrészekre kiterjedő, de rövid életű birodalmak. A kérdés megválaszolására az eurázsiai steppén fennállt nomád birodalmak közül a mongolokét célszerű vizsgálnunk, mert történetére sokoldalú – mongol, kínai, perzsa és európai – forrásokkal rendelkezünk, s igazgatási hagyományaiba beépültek a korábbi nomád államalakulatok, pl. a türk és az ujgur kaganátus tapasztalatai is. Nomád birodalom több kedvező objektív és szubjektív tényező együttes meglétekor született. A fontosabb momentumok közé sorolhatjuk a kedvező földrajzi és politikai helyzetet, a birodalomalapító személyiségét, az erős hadsereget és a közigazgatási szervezet milyenségét.
A nomád törzsszövetségek gyors létrejöttét nagymértékben elősegítette a földrajzi környezet, az eurázsiai steppe, ahol a lovasnomádok akadálytalanul tudtak érintkezni egymással. Mivel közel azonos civilizációs szinten álltak és hasonló életmódot folytattak, valamint a gyakori érintkezés következtében nyelvileg sem különültek el élesen egymástól, közülük azok a törzsek tudtak kiemelkedni és birodalmat alkotni, amelyek kivételes képességű vezetőkkel rendelkeztek. A belső-ázsiai térség, ahol a Mongol Birodalom bölcsője ringott, két nagy civilizációval érintkezett: kelet felől a kínai kultúrával, nyugat felől az iszlám világgal. A két gazdasági-civilizációs centrum között élénk távolsági kereskedelem folyt a selyemúton. E tevékenység "védelem" címén való megcsapolása minden nomád birodalomnak biztos jövedelemforrást jelentett.
A térségben a 13. század elején hatalmi vákuum állt fenn. Egyes mongol törzseknek a távoli Kínától való függése névlegessé vált. A közvetlen szomszédok közül a karakitájok birodalmát a buddhizmus és az iszlám szembenállásából eredő vallási ellentétek osztották meg. Az Amu-Darja oázisaira rátelepedő horezmi birodalmat pedig az egyesítéssel járó veszteségek késztették passzivitásra. A kedvező történelmi pillanatot egy tehetséges mongol hadvezér, a bordzsiginok nemzetségéből származó Temüdzsin ragadta meg .
Temüdzsin 1162-ben született, 44 éves volt, amikor az Onon forrásánál a mongol törzsek Dzsingisz kán néven uralkodójukká választották. A hatalomhoz vezető útját számos akadály nehezítette, és némi szerencse kísérte. A mongolok ősellenségeit, a tatárokat 1202-ben sikerült legyőznie, majd sorra következtek a kereitek, najmanok s a velük szövetkező kisebb törzsek.
A permanens hódításra való képesség az egyik előfeltétele volt a nomád birodalmaknak, mert csakis ezáltal szerezhette meg és tarthatta fenn hatalmát a kán. A hódítás a nomádok számára nem területi nyereséget jelentett. Ôk mindig népeket gyűrtek maguk alá, függetlenül attól, hogy ugyanaz a nép egyszer közelebb, másszor esetleg néhány száz kilométerrel távolabb élt. A nomád birodalmakban az ember és a hozzá tartozó állatállomány volt a legfőbb érték. Ez azonban nem képezte akadályát annak, hogy a következő hadjárat alkalmával az első harcvonalban áldozzák fel őket.
A mongol törzsek egyesítése után (1206) Dzsingisz megindult világhódító útjára. Az első jelentősebb hadjáratát a gazdag és titokzatos Kína ellen vezette 1211-ben, s három év múlva, egy újabb katonai akcióval ki tudta kényszeríteni a főváros, Peking meghódolását. Kína értékes ajándékok (valójában hadisarc) révén, selyemmel, arany- és ezüstneművel még egy ideig fenn tudta tartani önállóságát. (Véglegesen Dzsingisz fia, Ögödej fogja majd 1234-ben a Mongol Birodalomhoz csatolni.) Ezután Dzsingisz nyugat felé fordult, s az iszlám világ virágzó városait rohanta le. 1219–21 között elfoglalta Horezm legjelentősebb gazdasági központjait, Szamarkandot, Buharát és Urgencset, majd az évezredes kultúrájú Irán következett. Utolsó csatáját a buddhista tangutok ellen vívta. Fővárosuk, Otrar ostroma közben, 1227-ben hunyt el.
Dzsingisz kán a Kaszpi-tengertől Észak-Kínáig terjedő hatalmas birodalmát a mongol hadsereg hozta létre, tartotta fenn és gyarapította újabb hódításokkal. Dzsingisz fiai és unokái 1231-ben Iránt és a szeldzsukokat rohanták le, 1236–41 között Kelet-Európát támadták, s kényszerítették tatár függésbe az orosz részfejedelemségeket. Az iszlám világ ellenállását végérvényesen a bagdadi kalifátus elfoglalásával (1258) törték meg.
A nomád birodalmakban a különböző nyelvű és kultúrájú alávetett népeket a katonai szervezet tartotta egyben. Mégis gyakran előfordult, hogy az első adandó alkalommal felmondták a hódító iránti hűséget. Dzsingisz kán zsenialitása éppen abban állt, hogy a meghódított népeket nem egészében vagy nagyobb egységenként csatolta a mongol törzsszövetséghez, hanem szétosztotta a hozzá minden körülmények között hű alakulatok között. Az ősellenség tatárokat például saját törzsébe, a mongolok közé tagolta be. Tudatosan széttörte a még meglévő törzsi kereteket, teljesen átgyúrta, összeolvasztotta a különböző népcsoportokat, melyek élére személyétől függő katonai vezetőket állított. A katonáskodó köznépet a steppén használatos tízes rendszer szerint osztotta be tizedekbe, századokba, ezredekbe, tízezredekbe. Csak egészen ritkán, különös uralkodói kegyként fordult elő, hogy egy-egy önként meghódolt törzs egyazon katonai egységbe került. A hadsereg és társadalom szoros egységet képezett a Mongol Birodalomban. Az ezred nem csupán egy katonai alakulatot, hanem a társadalom életének keretét is jelentette, mivel beletartoztak a nők, gyerekek, sőt az állatállomány is. A nemzetségi gyökereitől megfosztott hadsereg tartotta fenn ezután a birodalmat, hiszen az újonnan meghódított népek könnyen betagolhatók voltak ebbe a rendszerbe. A Mongolok Titkos Története szerint, a Dzsingisz kán uralma alatt levő népek 95 ezredet tudtak kiállítani.
A mongol társadalomban a katonai és közigazgatási funkció nem különült el élesen. Egy ezredes, katonai tisztsége mellett magas polgári hivatalt is viselhetett. Ezredessé válhatott egy behódolt, Dzsingiszhez hű törzsfő, de akár egy közkatona is, ha különleges képességeivel kitűnt a harcban. A fiaik pedig már az arisztokrácia soraiba kerültek, mert az apák társadalmi rangja tovább öröklődött. Hasonló figyelhető meg a kán személyes biztonságát őrző testőrségnél is. Mégsem jött létre a korabeli európai államokra jellemző uralkodó osztály, mert a kán abszolút hatalommal rendelkezett minden alattvalója felett. A kán bármikor visszavehette az adományozott kiváltságokat. Az európai feudális uralkodó osztály helyzetével összevetve a különbség még szembeötlőbb, hiszen a mongol előkelőknek nem volt adómentességük.
A társadalom életét hosszú időn keresztül alapvetően a mongol szokásjog (töre) szabályozta. A hódítások során alávetett városok teljesen más viszonyaira ezt azonban nem lehetett alkalmazni, hiszen a letelepedett városlakók nem illeszkedtek be az állattenyésztő nomád lakosság katonai szervezetébe. A nomád és a letelepült világ törvényeit összhangba hozni nem kis feladat volt. Ezt a munkát is Dzsingisz végezte el, jobban mondva az ő uralkodói akarata. A világhódító feltehetően nem tudott írni, mint ahogy bizonyosan a másik nagy birodalomalapító, a török Oszmán sem volt írástudó. A törvényeket a mongoloknak meghódolt najmanok egyik főembere, Sigi-Kutuku foglalta írásba. Dzsingisz kán személyes szóbeli útmutatása alapján állította össze az ujgurírással készült Kék Könyvet, mely aztán évszázadokon keresztül a Mongol Birodalom utódállamainak is törvénykönyvül szolgált.
A nagy vonalakban itt felvázolt fejlődés egy fokozatosan kiépülő, megszilárduló társadalom, államigazgatás, jogszolgáltatás és írásbeliség képét mutatja. Ha ehhez még hozzávesszük a mongol postaszolgálatot, amely a maga korában egyedülállóan gyors információtovábbítást tett lehetővé a hatalmas kiterjedésű területek végpontjai között, akkor joggal merül fel a kérdés, hol torpant meg a birodalom egybekovácsolásának folyamata, mi okozta a szétesését?
A felbomlás indokaként kézenfekvő a birodalom óriási kiterjedését felhozni, csakhogy ennek ellentmond, hogy a közel azonos kiterjedésű Oszmán Birodalom évszázadokon keresztül fennmaradt. Az oszmánokkal való összevetés csupán azzal a megszorítással helytálló, hogy ezek a hódítók Kis-Ázsiában Bizánctól és a szeldzsukoktól örökölt igazgatási rendszerre és városhálózatra telepedtek rá. A mongol hódítás centrális steppei területein viszont kétségtelenül hiányoztak az ilyen előzmények. A földrajzi tényezők szerepét nem kisebbítve, a bomlás folyamatát a kutatók újabban a hatalom átörökítésével és a hatalomgyakorlás módjával világítják meg.
Az uralkodóválasztás a káni család belső ügyének számított. A mongol birodalomban a társadalmi hierarchia csúcsán az úgynevezett "arany ág", vagyis Dzsingisz kán egyeneságú leszármazottjai álltak. Mindenki más, szolga és magas rangú főember egyaránt alattvaló volt. A káni hatalomnak a dzsingizida származás az előfeltétele (például a nagy hódító, Timur Lenk sem vehette fel a káni címet, s maradt mindvégig emír). A trónkövetelők gyakori összeütközései jelzik azonban, hogy a trónöröklés rendje a Mongol Birodalomban nem volt szabályozva. Két egymással szemben álló elv harcolt egymással, a senioratus és a fiági leszármazás elve. A legújabb összehasonlító kutatások azt mutatják, hogy a nomád társadalmakban kezdetben mindig ez utóbbi érvényesült, tehát a birodalomalapító egyenesági leszármazottjai (fia, majd annak fia) vették át a hatalmat. Az utód kijelölésében azonban ekkor sem az elsőszülöttség, hanem az uralkodói akarat volt a meghatározó. A harmadik nemzedéknél azonban mindig visszaállt a seniorátus elve. A mongoloknál így örökölte Dzsingisz négy fia (Dzsocsi, Csagatáj, Ögödej, Toluj) közül a harmadik, Ögödej, majd annak fia Göjük a nagykáni címet. Utánuk viszont Toluj fia, Möngke került a nagykáni trónra, jóllehet nem ő volt a senior a családban, hanem Dzsocsi fia, Batu. Amikor a kutatók ezt az öröklésrendet elkezdték elemezni, a nagykáni hatalomgyakorlás új szerkezetére jöttek rá.
A Mongol Birodalom a hadszervezethez hasonlóan két szárnyra oszlott, mely a mongolok déli irányú tájékozódása folytán a jobb oldal a nyugati (európai) birodalomrészt, a bal oldal a keleti (ázsiai) birodalomrészt jelentette. Ezen belül az uralkodócsalád tagjainak saját területei, uluszai léteztek. (Az ulusznak eredetileg nem volt területi jelentése, hanem a népek és az állatállomány feletti hatalmat értették alatta.) Dzsingisz kán négy fiának uluszai a következők: Dzsocsi kapta az Irtistől nyugatra elterülő részeket, de korai halála miatt azt gyakorlatilag fiai, Orda és Batu vették birtokba. Ezt a területet nevezik az európai források Arany Hordának. Csagatáj az Amu-Darja és Szír-Darja oázisvárosait, valamint a hét folyó vidékét; Ögödej a Balhas tótól keletre eső részeket; míg a legkisebb fiú, a "tűzhely őrzője", Toluj az ősi mongol szállásterületet, az Onon és a Kerülen folyó vidékét mondhatta magáénak. A két szárny között a választóvonalat az Altaj hegység vonulata képezte. Ily módon Dzsocsi és Csagatáj ulusza a jobbszárnyat, Ögedei és Toluj ulusza a balszárnyat alkotta. Az 1230-as években lerohant Perzsiát e felfogás értelmében a jobbszárnyhoz számították. E területi metszetben vizsgálva a trónöröklés kérdését, nagyon világosan a következő tendencia rajzolódott ki: a nagykáni trónt mindig a birodalom keleti részéinek uralkodói örökölték, de a nyugati részek kánjai sem voltak kizárva a hatalomból, sőt nyilvánvalóan hatalommegosztásra utaló együtt uralkodás mutatható ki a birodalom keleti és nyugati szárnyának kánjai között. Eszerin at keleti ág adta a nagykánt, a nyugati ág a közös hadjáratok fővezérét.
Az együtt uralkodás csírái már Dzsingisz kán életében érzékelhetők, amikor 1225–27 között elsőszülött fiával, Dzsocsival együtt igazgatta a birodalmat. Az együtt uralkodás rendje ezt követően fejlődött ki. Ilyen uralkodó párok voltak Ögödej és Csagatáj (1229–41), Göjük és Batu (1246–48), majd 1251–56 között Möngke és Batu. Batu halála után a nyugati uralkodótárs továbbra is mindig az ő utódai közül került ki.
Az együtt uralkodás a birodalom hatalmas méreteiből és a nomád birodalmak hagyományaiból eredt, s az uralkodótársak családi közösségén, az "arany ágból" való származáson alapult. A saját területükön mind a ketten szuverének voltak, noha a nyugati birodalomfél uralkodója formailag a nagykánnak rendelődött alá. A diplomáciai gyakorlat szemléletesen tükrözte a két együtt uralkodó hatalmi állását. Batu kán küldötteit a többiekétől megkülönböztető külsőségekkel fogadták a nagykáni udvarban. Batunak viszont a hozzá érkező orosz követeket tovább kellett kísértetnie a nagykán székhelyére, a Karakorumba. Noha az orosz fejedelemségek feletti katonai ellenőrzést ő gyakorolta, az adószedőket a nagykán jelölte és küldte ki.
Az együtt uralkodással ugyan sikerült szabályozni a nagykáni trón betöltésének rendjét, s megőrizni a hatalmas kiterjedésű birodalom látszólagos igazgatási egységét, de általa egyidejűleg intézményesítették a keleti és a nyugati birodalomrész különállását is. Ez pedig a széthúzó erők felerősödését vonta maga után.
A Mongol Birodalom 1260-ra érte el legnagyobb kiterjedését, s utána még egy évszázadig húzódott a felbomlás folyamata. A két birodalomrész szétválása Toluj másik fia, Kubiláj nagykánná választása után (1260–94) indult meg. Nagymértékben hozzájárult, hogy az új kán a birodalmi központot a mongóliai Karakorumból Hanbalikba (Peking) helyezte át. A mongolok által alapított Jüan-dinasztia 1368-ig uralkodott Kínában.
A másik nagy integráló kultúra, az iszlám még ennél is gyorsabban beolvasztotta és saját értékeihez idomította a hódítókat. A nyugati rész déli ágában, Perzsiában a 14. század közepére szinte teljesen megszűnt a mongol uralom. E két nagy kultúrterület leválása egyben a központi mongol területek fokozatos elszegényedését is eredményezte. A hódításokkal járó pusztítások nyomán visszaszorult a kereskedelem, a hadjáratok során Mongóliából széttelepült és a meghódított országok népességébe beolvadt mongolok demográfiai űrt hagytak maguk után. (Innen eredeztethető a mai Mongólia rendkívül alacsony népsűrűsége.)
Egészen másként alakultak a viszonyok Kelet-Európában, mely terület 1260 körül Arany Horda néven önállósította magát. (Az Arany Horda elnevezés csak az európai forrásokban fordul elő, a török nyelvű munkákban továbbra is kettős megjelölést használnak: az Uraltól nyugatra fekvő részeket Kék Horda, az attól keletre lévőket Fehér Hordaként emlegetik.) Az eurázsiai steppén élő török nyelvű népek civilizációs fejlettségi szintje a nomád katonai és igazgatási tradíciók fennmaradásának kedvezett, ezért a Mongol Birodalom hagyományai itt maradtak fenn legtovább. Jóllehet az Arany Horda vezető rétege már a 13. század elején megismerkedett az iszlámmal, mely 1313-ban Üzbeg kán uralkodásával államvallássá is vált, az iszlamizáció nem érintett széles rétegeket. Az iszlám kultúrája nem hatolt be sem a köznép mindennapi életébe, sem a közgondolkodásba. A steppén nem a fejlettebb kultúra volt az integráló erő, hanem a mongollal azonos földrajzi és politikai helyzet, valamint a hódítóknak a terület nagyságához képest kis száma. A mongolok mind nyelvileg, mind etnikailag nagyon gyorsan asszimilálódtak. Annak azonban, hogy ők szervezték a Mongol (az európai forrásokban Tatár) Birodalomba ezeket a főleg kun-kipcsak nyelvű török népeket, a mai napig kézzelfogható bizonyítéka a kazáni tatár, krími tatár stb. elnevezés.
Az Arany Horda a 15. század elején főleg belső nyomásra és az egyre erősödő orosz támadások következtében hullott szét. A helyén létrejövő három utódállam, a Kazányi, Asztrahányi és Krími Kánság közül az első kettőt a 16. század közepén kebelezte be a moszkvai nagyfejedelemség vezetésével létrejött, s az 1500-as évek elején a tatároktól függetlenné vált orosz állam. Déli határainak védelmében azonban még majd kétszáz éven keresztül (1685-ig) volt kénytelen "pominki", azaz ajándék címén adót fizetni a krími tatároknak, mígnem 1783-ban sikerült a nomád birodalmi hagyományok utolsó maradékát őrző Krími Kánságot annektálnia.