Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Magyar László András
AZ ARAB ORVOSTUDOMÁNY

Forrás: Iskolakultúra-könyvek 10., Pécs, 2001.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Atérben és időben egyaránt kiterjedt „arab” orvostudomány jelentősége
– a közhiedelemmel ellentétben – nem csupán abban
állt, hogy az ókori görög orvosi ismereteket megőrizte és a nyugat
számára közvetítette. Önmaga is fontos lépéseket tett, elsősorban a
járványtan, etika, szexológia, szemészet, oktatás, kórházügy, tudomány-
rendszertan vagy diététika terén, legnagyobb alkotói pedig –
például Avicenna, Rhazes, Abulkasis, Averroes – a 18. századig meghatározták
az európai orvosképzés tananyagát és rendszerét. Jelentősen
különbözött ez az orvostudomány előzményeitől abban is, hogy az orvoslásnak
– a görög-római világban rendkívül fontos, ám a történeti
munkákban kellően nem hangsúlyozott – kultikus hagyományával szakított,
s hogy nem Hippokratészt (Kr. e. 5. sz.), hanem a nagy összegzőt,
Galénoszt (Kr. u. 2. sz.) tekintette első számú szaktekintélynek,
ami elsősorban az alexandriai tradíciók továbbéltéről tanúskodik.
Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az arab orvoslást az ókoritól
nem választotta el jelentős ideológiai vagy történeti cezúra, szakadék.
Az iszlám hódításai oly sebességgel következtek be s viszonylag
olyan csekély pusztítással és türelmetlenséggel jártak, hogy évszázadokig
tartott, amíg a leigázott népek – az arabokénál többnyire fejlettebb
– hellénista kultúrája kellőképpen átalakulhatott vagy hasonulhatott
az új körülményekhez. Az iszlám vallás csodálatos liberalizmusa is
elősegítette, hogy ezek a folyamatok igen lassan játszódjanak le: ennek
köszönhetően élhetett tovább olyan zökkenőmentesen az ókor orvostudománya
az új, muszlim világban. Igaz, közrejátszott mindebben az is,
hogy az araboknak nem volt saját tudományos hagyományuk, amely e
befogadást gátolhatta volna.
Az arab orvostudománynak négy korszakát különböztethetjük meg:
1. A kezdet (körülbelül 800-ig); 2. A fordítások kora – a virágkor (körülbelül
800–1000-ig); 3. A szintézis kora – córdobai kor (körülbelül
1000–1200-ig); 4. A hanyatlás kora (körülbelül 1200-tól).

AZ ARAB ORVOSTUDOMÁNY KEZDETEI

A hódítások kora előtti arab medicina két rétegét különíthetjük el. A
sivatagi törzsi társadalom jellegzetes „népi gyógyítói”, varázslói,
javasemberei mellett már igen korán ismerünk Alexandriában,
Antiokhiában tanult, képzett arab származású orvosokat is: ilyenek
még a Próféta közvetlen környezetében is éltek. Az arab nyelvben a
„tabíb” (orvos) szó – amely egyes értelmezések szerint a „tabía” (természet,
natura) szóval áll rokonságban – eredetileg bölcset, jóst jelentett,
az orvosok másik elnevezése, a „hakím” viszont kizárólag az iskolázott,
filozófiailag képzett szakember terminusa volt. A „népi gyógyítók”
terápiái közt – amelyeket elsősorban költészeti-irodalmi és vallási
forrásokból rekonstruálhatunk – éppúgy megtaláljuk a diététikus,
gyógyszeres, sőt kezdetleges sebészi beavatkozásokat, mint a mágikus
eljárásokat: az orvostudománynak ez a rétege tehát nem különbözött jelentősen
más, nomád társadalmak népi orvoslásától. A görög világban
képzett gyógyítók száma viszont oly kicsiny lehetett, hogy sajátos arab
orvosi tudományról ebben az időben még nem beszélhetünk. Ennek
azután a későbbiekben fontos következményei lettek.

A HÓDÍTÁSOK KÖVETKEZMÉNYEI

Az arab seregek a 7–9. század folyamán a Perzsa Birodalom legkeletibb
tartományaitól a mai Spanyolországig a Közel-Kelet és Észak-
Afrika óriási területeit hódították meg. A térség kulturálisan igen fejlett,
civilizált vidékei, a Római Birodalom korábbi tartományai, Egyiptom,
Kisázsia, Szíria, Palesztína, Mezopotámia, Africa, Hispánia kerültek
tehát az Omajjádák, majd az Abbászidák és vezíreik hatalmába. A
többnyire görög kultúrájú, köz-görög (koiné), szír, arámi vagy perzsa
nyelvű lakosság sorai közt nagy számú képzett orvos is az új birodalom
alattvalója lett, olyan orvosi központok kerültek arab fennhatóság
alá, mint Alexandria, Antiokhia, Damaszkusz vagy Gondesápúr.
Gondesápúr orvosi iskolája különösen jelentős az arab orvostudomány
fejlődése szempontjából. Az Abbaszidák fővárosa a legendás Hárún ar-
Rasíd idején (9. sz. eleje) Bagdad volt: innen körülbelül kétszáz kilométernyire
keletre, a perzsiai Khúzisztánban feküdt Gondesápúr városa, ahová
még a 6. század elején a bizánci császárok által vallási okokból elűzött
nesztoriánus keresztény orvosok menekültek, ide telepítve iskolájukat s
kórházukat. Itt működött a történelem első olyan kórháza – vagy klinikája
–, ahol kizárólag tudományos alapon gyógyítottak, s ahol az oktatás a
betegágy mellett folyt – a klinika szó a görög kliné (ágy) szóból ered. A
Gondesápúrt irányító orvos-dinasztiák egyike, a keresztény Bakhtísú család
több tagja lett később a kalifák udvari orvosa és valószínűleg a
gondesápúriak honosították meg Bagdadban a görög orvosi hagyományt
s a kórház intézményét is. Dzsurdzsiz (azaz Georgiosz) Ibn-Bakhtísútól tanulta
az orvoslás mesterségét az a szintén nesztoriánus keresztény
Juhanna Ibn-Maszawaih (777–857) – nyugati nevén Johannes
Damascenus vagy Mesue – is, aki elsőként fordított – szírből – görög orvosi
munkákat arabra s aki az első olyan „arab” orvos volt, akit nyugaton
saját, önálló művei – például pulzusdiagnosztikája – alapján ismertek.

A FORDÍTÁSOK KORA (KÖRÜLBELÜL 800–1000)

Az arab orvostudomány tagadhatatlanul görög – kisebb részben indiai
és perzsa – művek fordításának és magyarázatának köszönhette létét.
Ezek a fordítások részben uralkodói megbízásra, részben praktikus
okokból születtek. Mint említettük, önálló arab tudományos orvosi hagyomány
nem létezett: ez nemcsak szükségessé tette ezeket a fordításokat,
hanem befogadásukat is megkönnyítette.
Az arab fordításirodalomnak három sajátossága is említést érdemel.
Egyrészt gyakran nem közvetlenül görögből, hanem szírből, ritkábban
perzsából, koptból vagy arámiból készültek az átültetések, vagyis ez az
irodalom nyelvileg is rendkívül sokszínű volt, másrészt a fő tekintély,
Galénosz művein túl, érthető okokból, elsősorban alexandriai, illetve
bizánci szerzőket fordítottak arabra, harmadrészt pedig az arabra átültetett
teljes művek mellett gyakoriak voltak a szinoptikus – tömörítő,
kivonatoló – típusú transzlációk is, amelyek nem a teljes szöveget, hanem
annak csak lényegét adták vissza. A fordításirodalom szükségszerű
kiegészítéseképpen születtek később azok a kommentárok, magyarázatok,
amelyek a 12–13. századtól, vagyis az arab orvostudomány
hanyatló periódusának kezdetétől az iszlám orvosi irodalmának zömét
adták, s amelyek végül – a 14–15. századra – skolasztikus szőrszálhasogatásba
fulladtak. Az arab fordításirodalom természetesen nem korlátozódott
orvosi művekre, filozófiai (például Arisztotelész), csillagászati
(például Ptolemaiosz), matematikai (például Eukleidész) stb.
munkákat is felölelt: ezeknek az orvostudomány szempontjából szintén
nagy a jelentőségük, hiszen ezek a könyvek az élettani ismeretek filozófiai,
természettudományos hátterét biztosították. Az arab fordításirodalom
fellendülését egyébként kapcsolatba szokták hozni a muctaziliták
mozgalmával, akik a vallás – és a világ – racionális értelmezésének
híveiként mindenfajta természettudományt támogatni igyekeztek.
Itt jegyezzük meg, hogy e példátlanul gazdag fordításirodalomból érdekes
módon szinte teljesen hiányoztak a görög szépirodalom, nyelvészet
vagy történetírás alkotásai.
Az arab fordítók hosszú sorából az elsők s mindenképp a legjelentősebbek
és a legtermékenyebbek közé tartozik az a – szintén szír
nesztoriánus keresztény – Hunajn Ibn-Iszháq al-cIbádí (latin nevén:
Johannitius – 808–877), aki egy jómódú gyógyszerész fiaként született
Szíriában. Az iraki Bagdadban, Mesuénél tanulta ki az orvostudományt,
majd hosszú nyugati utazásain elsajátítva a görög nyelvet hazatért, hogy
otthon Hippokratész, Galénosz, Szóránosz, Eraszisztratosz és mások
műveit fordítsa görögből szírre vagy szírből arabra. Hunajn fordítói tevékenysége
több okból is jelentős: egyrészt igen nagyszámú, száznál is
több orvosi művet fordított le, másrészt ő volt az első arab fordító, aki a
görög eredetit is egybevetette a szír forrással, tehát filológiai felkészült-
séggel dolgozott, harmadrészt az ő kivonatai és kommentárjai – például
,Eiszagogé’-ja – váltak később a 12–13. századi nyugati orvosi reneszánsz
alapműveivé. Fordítói tevékenysége révén Hunajn volt az arab
orvosi terminológia és szaknyelv egyik megalapozója is.
Hunajn munkásságához hasonlóan óriási hatású a Summaria
Alexandrinorum címen ismert, eredetileg Szitta casara (Tizenhat) című,
Alexandriában, a 9. században készült kivonat-gyűjtemény, amely
Galénosz 16 legfontosabb művét közvetítette az arab világ számára. A
fordításirodalom nagy évszázadaiban a gyakran névtelen fordítók körülbelül
60 görög és bizánci orvos sok száz írását fordították arabra –
legalábbis ennyi maradt fenn legalább töredékesen a gazdag termésből.
Számunkra e munka azért is különösen értékes, mert több ókori könyv
csak ezekben a fordításokban – vagy e fordítások későbbi latin változatában
– vészelhette át az évszázadokat.

AZ ARAB ORVOSTUDOMÁNY RENDSZERE

Az arab orvostudomány tehát ezekből a fordításokból sarjadt ki és
szökkent virágba. Ennek köszönhető az a sajátos jelenség, hogy a
Galénosznál már egységes, úgynevezett humorálpathológiai – nedvkórtani
– rendszer vált egyeduralkodó dogmává s voltaképp e rendszernek,
a rhazesi, averroesi kritika ellenére, soha nem is jött létre alternatívája
az arab világban. (Egyesek szerint épp a – paracelsusi és van
helmonti kemiatriához hasonló – alternatívák hiánya okozta utóbb az
arab orvoslás hanyatlását.)
A humorálpathológia lényege, hogy az egészség négy – részben
konkrét, részben archetipikus – nedv egyensúlyán alapul. E nedvek –
vér (görögül: haima, latinul: sanguis), epe (kholé), fekete epe
(melankholé), nyák (phlegma) – egyensúlya (szünkraszia) egészséget,
egyensúlyhiánya (düszkraszia) betegséget eredményez. A nedvek
egyensúlyát a négy test-alkotó elem (föld, víz, tűz, levegő) és a
minőségpárok (nedves-száraz, hideg-meleg) szabályozásával, illetve
magukra a nedvekre ható orvosságokkal lehet befolyásolni. A nedvek
aránya nemcsak az egészségi állapotot, hanem a lelki és testi alkatot és
a személyiséget is meghatározza (szangvinikus, kolerikus, melankolikus,
flegmatikus alkat). A humorálpathologikus rendszeren belül elsőrendű
szerep jut az élettevékenységeket (evés-ivás, alvás, mozgás stb.)
befolyásolni képes diététikának, amely eképpen az arab – és később a
középkori európai – orvostudomány legfejlettebb ágává válik. Az arab
orvostudományra egyébként a szisztematizálásra, osztályozásra való
arisztotelészi hajlam igen jellemző, a medicina első, teljességre törekvő
tankönyvét is éppen arab (perzsa) orvos, Avicenna (980–1037) alkotta
meg.
Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az iszlám világában az orvostudománynak
minden más természettudománynál kitüntetettebb szerepe
volt. A muszlim hagyomány szerint ugyanis kétféle tudomány létezik,
a lélek tudománya és a testé. Az első a teológia, a második pedig a par
excellence „orvostudomány”. Nem véletlen tehát, hogy a muszlim világban
a filozófusok nagy része egyben orvos is volt (például
Avicenna, Averroes, Majmonidész, al-Kindí stb.), s hogy az alkalmazott
terápiák hátterében gyakran filozófiai – vagy egyenest teológiai –
meggondolások álltak. Az orvosi tevékenységet az arab orvosok előszeretettel
tekintették a filozófia, illetve a hit gyakorlati kifejezésének
is: cAli Ibn-Ridw“n (m. 1068), az egyiptomi fátimida uralkodók háziorvosa
és házi asztrológusa például Az orvostudományon át a boldogsághoz
vezető útról címmel írt nagyhatású könyvet.

ORVOSKÉPZÉS

Ha az arab világban valaki orvos akart lenni, minthogy szervezett orvosképzés
gyakorlatilag nem létezett, mestert kellett keresnie. Ez nem
volt könnyű, hiszen a tudomány gyakran családon belül öröklődött, a
neves orvosok inkább a palotákban működtek, maga az orvosi mesterség
pedig nem tartozott a megbecsültek közé – Bagdadban például az
orvosok a kofákkal és mutatványosokkal együtt a piacfelügyelő, a
muhtaszib felügyelete alá tartoztak. (Sajátos módon tehát a muhtaszib
előtt kellett letenniök a hippokratészi esküt!) Orvosi diplomák, oklevelek
sem léteztek (csak a 14. század végén merül fel először az igény
ilyesmire), bizonyítványt vagy ajánlást pedig csak néhány nagyobb város,
például Bagdad, Kairó, Damaszkusz követelt meg, de például már
Aleppóban vagy Qajrawánban nem volt szükség effélére. Vagyis kinek-
kinek magának kellett bizonyítania rátermettségét. A szakmai testület
védelmének hiánya gyakran járt tragikus következményekkel –
mint azt például az élete során többször is börtönbe vetett Dzsurdzsisz
Ibn-Bakhtísú esete is bizonyítja.
Kollégáik ellenőrzésével maguk az orvosok is inkább csak elméletileg
foglalkoztak a korban, igaz, az erre vonatkozó művek szinte önálló műfajt
alkottak: úgynevezett Mihnat at-tábíb (Az orvos vizsgáztatása) című
munkákat többek közt Mesue, Johannitius, ar-Ruhawí, Rhazes, al-
Hammar is írt, bár gyaníthatóan nem sok gyakorlati haszonnal.
Az orvosképzés elmélete a görög szaktekintélyek magyarázatából,
később pedig az ő magyarázóik magyarázatából állt. A bagdadi – később
qajrawáni és córdobai – kórházakban a betegágy mellett is folyt
képzés, a szakmai ismereteket ezen túl az antik auktorok olvasásával
és gyakorlattal lehetett gyarapítani. A személyes kapcsolat szerepe –
mint minden klinikus képzés során – igen nagy lehetett, a tanítvány
gyakran folytatta mestere munkáját, kommentálta írásait – efféle mester-
tanítványi kapcsolatok olykor nemzedékeken keresztül nyomon
követhetők.

AZ ARAB MEDICINA ÁGAI

Az arab medicinában, mint mondtuk, olyan nagy volt a görög auktorok
tekintélye, hogy irányzatok, izmusok szinte nem is léteztek. Orvosi
ágazatok és specialitások azonban már korán kialakultak. A görögrómai
világban az orvoslásnak három alapvető „ágazata” létezett: a
kézzel gyógyító sebészet (kheirurgiké tekhné), a gyógyszerekkel gyógyító
gyógyszerészet (pharmakeutiké tekhné), illetve az élettevékenységek
szabályozásával gyógyító vagy az egészséget fenntartó diététika
(diététiké tekhné). A három orvosi ágazat közül kétségkívül ez utóbbi
volt a legfejlettebb s a legeredményesebb is egyben.

DIÉTÉTIKA

Az arab diététika mindenekelőtt Galénosz Peri trophón dünameón
(A táplálékok tulajdonságairól) c. könyvén, illetve egyéb hippokratikus
és galénikus iratokon alapult. Már Mesue egy külön könyvet
szentelt a kérdésnek, Hunajn Ibn-Iszháq Eiszagogé-jában pedig
klaszszikus formájában jelenik meg az a hat „res non naturalis” (alvás-
ébrenlét, mozgás-pihenés, ürülés-telítődés, étel-ital, levegő, lelki
folyamatok), amelynek szabályozásával az egészség fenntartható, s
amely később egészen a 19. századig az európai diététikáknak is alapja
lesz.
E szakterület legfontosabb arab könyveit Rhazes (Abú-Bakr
Muhammad Ibn-Zakarijá ar-Rází, 865–930 körül), illetve Szulajmán
al-Iszráílí (körülbelül 880–955) írta. Jelentős Ibn-Zuhr, vagyis
Avenzoár (1126–1198) Kitáb al-Adzsdíja című diététikai és hügiénikai
munkája, amely már nemcsak a táplálékokkal, hanem egyebek közt a
fürdés vagy a szeretkezés egészségtanával is foglalkozik. (Az arab fürdő-
és hügiénékultúra – különösen a Córdobai Kalifátusban – sokkal
fejlettebb volt a korabeli nyugatinál, Granadában például a 13. századi
lakóházakban olyan vízöblítéses vécék működtek, amilyenek nyugaton
csak a múlt század második felében terjedtek el.) A rendkívül kiterjedt
arab diététikai irodalom alkotásai közül Európában a legnagyobb hatást
mégis Ibn-Butlán (11. sz.) Taqwím asz-szihha (Az egészség almanachja)
című, a helyes életmódról szóló könyve gyakorolta, amely könnyen
áttekinthető táblázatokba s memorizálható versikékbe foglalta a tudnivalókat.
Ez a könyv Tacuinum Sanitatis címen nyugaton is elterjedt s a
salernói regimen-irodalom mintájává vált.
Az arab diététika tehát – hasonlóan az ókori göröghöz – nem pusztán
a táplálékokkal, hanem minden olyasmivel is foglalkozott, ami befolyásolhatja
az egészséget: tisztasági szabályoktól a szükséges mozgásmennyiségen
át egészen addig, hogy milyen legyen a megfelelő
fekhely s az a személy, aki a fekhelyet megosztja velünk.

SEBÉSZET

Ami a diététika szempontjából oly hasznosnak bizonyult – a görög
hagyomány továbbélése –, a sebészet tekintetében hátrányt jelentett. A
galénikus és eraszisztratoszi anatómia hiányosságait az arab medicina
néhány – például a vérkeringés vagy a szem anatómiája terén tett –
nagyszerű felfedezés ellenére sem tudta igazán pótolni, pontos anatómiai
tudás híján pedig a sebészet sem léphetett előre, így hát az arab sebészeti
könyvek, például al-Kirbiljáni (m. 1322), as-Sírází (1311), al-
Akfání (1348) munkái inkább csak részletkérdésekkel, daganatok, kiütések,
törések kezelésével, érvágással foglalkoznak, vagy nagyobb
munkák kiegészítő részei. (Lásd Avicenna Qánún-jának sebészeti fejezeteit.)
Két jelentősebb sebészeti munkát ismerünk e kultúrkörből. Az
egyik al-Quff (1233–1286) műve, amely a therápiák leírása mellett
élettani, anatómiai, pathológiai ismereteket is nyújt s külön fejezetben
foglalkozik a kauterizációval. A másik, ennél fontosabb mű al-Zahrawí
(Abú-l-Qászím, vagyis Abulkasis, 912–961) córdobai orvos Kitáb attaszríf
című enciklopédiájának 30. fejezete, amely önálló könyvként is
megállja helyét, s amelynek fennmaradt példányaihoz újfajta műszereket
(például szülészeti fogókat, vaginatükröt) ábrázoló, eredeti illusztrációk
is tartoznak. Abulkasis könyve tulajdonképpen nagyrészt
Paulosz Aigineta 7. századi bizánci orvos azonos tárgyú könyvének átirata,
s három részből áll. Ezek közül az első a kauterizációval, a második
érvágással, köpölyözéssel, amputációkkal s különféle műtétekkel,
a harmadik pedig a törésekkel és a ficamokkal foglalkozik.
Abulkasis szakszerű és a gyakorlatban is rendkívül jól használható műve
nyugaton Gerardus Cremonensis fordításában nagy karriert futott
be, s a sebészet 16. századi megújulásában is még fontos szerepet játszott.
Abulkasis másik, nyugaton szintén nagy népszerűségnek örvendő
munkája, a Liber Servitoris (Az asszisztens könyve) a sebész és az
orvos segédszemélyzetének feladatait ismertette magas színvonalon.

GYÓGYSZERÉSZET

Az arab gyógyszerészet – akárcsak az európai a 17. századig – gondosan
elkülönítette az orvosságok tudományának két ágát: az összetett
gyógyszerek, illetve az egynemű gyógyanyagok tanát. A gyógyszertan és
a gyógyszerészet olyannyira külön állt, hogy egyetlen műben a legritkább
esetben fordult elő egyszerre a kettő. (Avicenna Qánún-ja is egymástól
igen távol tárgyalja őket.) Az egynemű gyógyanyagok (latinul: simplicia)
tanát az arab orvosok inkább a botanika vagy az ásványtan részének tekintették
– az igazi orvosi művészet e simplicia eredményes keverésében,
vegyítésében és az így nyert orvosságok helyes alkalmazásában állt.
Az arab gyógyszerkönyveket – a görög graphidion (tanulmányocska)
szó alapján – aqrabádín-nak nevezték. A gyógyszereket –
Galénoszt követve – vagy a megfelelő beteg testrészek, szervek sorrendje,
vagy pedig a gyógyszerek típusai szerint rendszerezték. Ez
utóbbi felosztás általában a gyógyszer állagán vagy alkalmazási módján
alapult. Tartalmukban ezek a gyógyszerkönyvek szinte kivétel nélkül
Galénosz De compositione medicamentorum címen ismert munkáját
utánozták, mégpedig meglehetős szolgaian. A gyógyszerkönyvszerzők
közül említésre méltó al-Tabarí (810–855), al-Kindí (m. 870
körül), ibn-Zaid (9. sz.), Rhazes, al-Madzsúszí (10. sz.), Ibn-at-
Tilmid (m. 1165). A legjelentősebb arab gyógyszerészeti tankönyv
Mesue (Juhanna Ibn-Maszawaih) neve alatt maradt fönn – ám csak latin
fordításban, úgyhogy eredete azóta is vita tárgya. Az arab gyógyszerkönyvek
egyébként mértékegységül – sokszor nehezen azonosítható
alakban és néven ugyan – a bizánci görög mértékegységeket használták.
Az összetett gyógyszerek (latinul: compositiones vagy composita)
irodalmának sajátos műfaját képezte a parfüm-irodalom. Ez a műfaj is
görög gyökerű – a Kr. e. 4. századi Theophrasztosz írta az első ismert
traktátust az illatszerekről –, ám a Közel-Kelet világában, ahol az illatoknak
oly nagy a szerepük, a műfaj új jelentőséget nyert. A legkorábbi
parfüm-könyvet egy bizonyos Ibráhím al-Mahdí írta, aki 839-ben
hunyt el Szamarrában.
A compositiones irodalmának másik igen gazdag alműfaja a toxikológia,
a méregtan és ellenméregtan volt. Több obskúrus görög méregtani
munka fordítása keringett közkézen (Andromakhosz, Mithridatész,
az Epheszoszi Rufus és Pszeudo-Galénosz különféle állítólagos művei),
de ismertek voltak keleti munkák is, például Sánák vagy Csanakja talán
indiai eredetű és sokat idézett Méregkönyve. A fent említett gyógyszerészeti
művek is tartalmaztak általában toxikológiai részt – ezekben
a fejezetekben az eredeti arab receptek gyakoribbak, mint egyébként –
s szinte nem akadt nevesebb arab orvos, aki ne szentelt volna legalább
egy rövid írást a témának.

SPECIALITÁSOK

Noha, mint említettük, az arab orvostudomány elméletileg nagyjából
egységesnek tekinthető, részben az alexandriai hagyományok, részben
pedig belső fejlődés eredményeképpen fejlett specialitások formálód-
tak a 9–13. század közt eltelt időben. Ezek közül vesszük sorra röviden
a következőkben azokat, amelyek az arab kultúra virágkorában
fontosabbaknak bizonyultak.
Fogászat. A fogászat ugyan nem számított különálló szakmának –
mai értelemben vett „fogorvosok” nem léteztek az arab világban –, a
szakirodalom mégis gazdag fogorvosi munkákban, olykor még a
gyógyszerkönyveknek is különálló fogászati fejezeteik voltak. Al-Quff
említett sebészetének éppúgy volt fogorvostani része, mint például
Abú-l-Bajon gyógyszerészeti munkájának. Az első fogorvosi tárgyú
disszertáció Hunajn Ibn-Iszháqtól származik, de írt effajta munkát
Qusztá Ibn-Luqá, Rhazes, al-Madzsúszí is.
Szemészet. Az éghajlat és a földrajzi környezet következtében az
arab világban a szembetegségek (elsősorban a trachoma) igen gyakoriak
voltak. (Akadnak, akik a fátyolviselet szokását is evvel magyarázzák!)
A szembetegségek gyakorisága részben magyarázatot adhat az
arab szemészet fejlettségére. A történelem legrégebbi – fennmaradt –
kifejezetten szemészeti munkáját Ibn-Maszawajh (Mesue) írta Kitáb
dahal al-cajn címmel: 47 fejezete közül tíz anatómiával, 36 kórtannal,
egy pedig a terápiákkal foglalkozott. Annak ellenére, hogy igen korai
munka, a görögök mellett már több arab szerzőt is idéz, tehát semmiképp
nem lehetett első a sorban! A szemészeti szerzők közt ott találjuk
a legkiválóbb arab orvosokat, Hunajn Ibn-Iszháqot, Rhazest (aki a pupillatágulás-
szűkülés jelenségét először írta le), at-Tabarít – aki egy
munkájában említi, hogy a szemészetről külön monográfiát írt –,
Avicennát (Qánún), vagy azt az al-Mauszilít (11. sz.), aki először végzett
hályogműtétet úgy, hogy egy – saját maga által feltalált – üreges
acéltű segítségével „leszívta” a hólyagot a szemtestről. Megemlítendő
még Ibn-al-Hajszam, aki nem orvos, hanem természettudós volt, ám
Nagy optika címen ismert művében a látás és a szem szerkezetének kiváló
leírását adta. Az arab szemészek sora evvel korántsem zárul le:
különösen Hispániában éltek kiváló szemorvosok s jelentek meg remek
szemészeti munkák. Az arab szemészet fejlettségére a fennmaradt vagy
utalásokból ismert szemészeti művek nagy számán túl az is bizonyíték,
hogy a 16. század nagy európai okulistái (például Hieronymus
Aquapendente) elsősorban még mindig arab munkákra alapozhatták
gyógymódjaikat.
Járványtan. Az arab epidemiológia legjelentősebb művei érdekes
módon éppen az arab orvostudomány hanyatló korszakában, a 14. században
születtek – aminek magyarázata részben a 14. század közepétől
támadó fekete halál, a pestis megjelenésében rejlik. E tanulmányok
íróit (Ibn-Szahl, al-cAbbász, al-Khatíb) elsősorban két probléma foglalkoztatta:
a fertőzés módja, illetve a profilaxis kérdése. Ibn al-cAbbász
volt az első, aki megkülönböztette az endemikus és epidemikus betegségeket,
a vesztegzár intézményére pedig szintén arab munkák utalnak
először. Európában különösen al-Khatíb, Ibn-Hátímá és as-Sakirí (14.
sz.) pestis-tanulmányai gyakoroltak óriási hatást, hiszen valószínűleg
ezek a közvetlen előzményei és mintái Jacme d’Agramont 1348-as katalán
és a párizsi Orvoskar 1349-es latin nyelvű pestis-traktátusainak,
amelyek utóbb egész műfajt teremtettek Európában.
Nőgyógyászat és szexológia. Különálló nőgyógyászati „specialitás”
tudtunkkal nem létezett az arab világban: a női betegségeket bábák és javasasszonyok
látták el. (Sőt, Avicenna bizonyos megállapításaiból úgy
tűnik, hogy az arab orvosnak még a hüvely érintésétől is tartózkodnia
kellett – legalábbis orvosi minőségében.) E tagadhatatlan hiányosságok
ellenére az arab orvostudomány és szépirodalom – e kettő ebben az esetben
elég nehezen választható szét – igen gazdag olyan – elsősorban indiai
hatásról árulkodó – szexológiai munkákban, amelyek a közösülés
megfelelő és célravezető módjait, illetve a szexuál-hügiéné egyéb kérdéseit
taglalják, meglehetősen szakértő módon: efféle műveket al-Kindi-től
(Kitab al-báh) Qusztá Ibn-Luqán, Rhazesen, at-Tifasin és Ibn-Falitán át
Majmonídészig és an-Nafszáví-ig sokan írtak és még többen olvastak.
(Utóbbi Illatos kertje magyarul is megjelent a hetvenes években!) Ennek
az arab tudományos-ismeretterjesztő irodalmi műfajnak európai továbbéltéről
már a legkorábbi, 11–12. századi fordítók – Constantinus
Africanus és a Salernoi Ismeretlen – gondoskodtak: az ő De coitu címen
fennmaradt és a nyugati szexológiai irodalom kezdetét jelentő munkáik
egyértelműen arab forrásokból merítettek.
Állatorvostan. Az állatorvoslás minden nomád nép életében elsőrendűen
fontos tudomány: talán ez lehetett a medicina egyetlen ága,
amelyben önálló arab hagyományok is létezhettek. Az első arab állatorvostanok
mégis fordítások: a magnesziai Theomnesztosz (4. sz.)
Lóorvostana és egy tévesen Hippokratésznek, illetve Arisztotelésznek
tulajdonított Állatorvostan. Az első tudományos arab állatorvostant al-
Huttuli bagdadi főlovászmester írta a 9. században. Az állatorvoslás
mezőgazdasági munkák részeként is megjelent olykor, például Ibn-alcAwwám-
nál. Az arab állatorvosi irodalmon belül külön, új műfajt alkottak
a solymászati munkák, amelyek utóélete Európában is nyomon
követhető.
Pszichológia-Pszichoszomatika. Noha különálló pszichoszomatikus
iskola vagy irányzat nem létezett az arab világban, pszichoszomatikus
gyógymódok és trükkök egész sorát őrizte meg számunkra az orvosi, az
életrajzi és a szépirodalom. Az arab pszichoszomatika – ellentétben a
modern európaival – nem valamiféle elméleten, hanem elsősorban gyakorlati
megfigyeléseken alapult, ám gyakran igen hatásosnak bizonyult.
Az említett „trükkök” jellegére Dzsurdzsisz Ibn-Bakhtísú esete jó
példa. A fiatal orvosnak a kalifa egyik háremhölgyét kellett kezelnie,
aki hisztérikus görcsbe merevedett, ezért föladatai ellátására alkalmatlanná
vált. Ibn-Bakhtísú a nőt az udvar színe elé állította, majd hirtelen
letépte róla a fátylát. A szerencsétlen hölgy önkéntelenül maga elé kapta
a kezét, így görcse egy csapásra megszűnt. Hasonló történetek nem
csak Ibn-Bakhtísúról, hanem Rhazesről, Avicennáról, Majmonidészről
is fennmaradtak, vagyis egyfajta gyakorlati pszichoszomatikának mindenképp
léteznie kellett az arab világban.
E pszichoszomatikus „trükkök” mellett azonban több szerzőnél mai
értelemben vett pszichológiai munkákkal is találkozhatunk. A melkita
keresztény származású – egyébiránt görög nemzetiségű – Qusztá Ibn-
Luqá (820–912) nyugaton De physicis ligaturis címen ismert, az amulettekről,
talizmánokról szóló munkájában a mágikus, sőt asztrális hatásokat
is az emberi psziché tevékenységére vezeti vissza: véleménye
szerint a „megbabonázott” embernek valójában pszichoterápiára van
szüksége. Qusztá Ibn-Luqá evvel a megállapításával Johannes Wierus
16. század végi elméletét előlegezte meg. Qusztá egyébként, aki az
arab orvostudomány egyik legszínesebb egyénisége volt, a hagyományos
orvosi témák mellett igen különös tárgyakról is írt tanulmányokat,
így például a kábítószerekről, az álmatlanságról, az utazás
hügiénéjéről, sőt a szőrösség okairól is.
Jatroasztrológia, mágia. Mágikus gyógymódok, praktikák az arab
orvosi irodalomban sokszor még a legracionálisabb szerzőknél is –
részben bizánci szövegek, Alexander Trallianosz, Aetius Amidenus és a
mágikus alexandriai receptirodalom hatására – lépten-nyomon előfordulnak.
Bizonyos természettudományos-orvosi művekben, például
Ibn-Szahl A bölcsesség paradicsoma című könyvében a racionális medicina
szétválaszthatatlanul egybefonódik a mágiával. A mágikus hatású
amulettekkel, ráolvasásokkal, a drágakövek gyógyhatásával vagy a
szám- és betűmisztikával kapcsolatos gyógymódok mellett úgynevezett
varázskönyveket is alkalmaztak a gyógyításban. Az irracionális
medicina legfejlettebb ága azonban mégis a külön specialitássá fejlődött
jatroasztrológia vagy jatromatematika volt, amely a csillagoknak
és a bolygóknak az emberi testre és egészségre gyakorolt hatásával foglalkozott.
Némelyik neves orvos, például Ibn-Ridwán (m. 1068) vagy
al-Kindi, mondhatni főállásban, asztrológusként kereste kenyerét –
utóbbi írta azt a csak latin fordításban fennmaradt orvosi-asztrológiai
munkát (De signis astronomiae), amely az európai jatroasztrológia
alapvető forrása lett. Az egyik első arab orvosi kompendium, at-Tabari
(9. sz. közepe) Kitáb firdausz al-hikmá-ja már felosztásában is (7
könyv, 30 rész és 360 fejezet) is asztrológiai hatást mutat, s azt is tudjuk,
hogy Harún ar-Rasíd udvarában az egyetlen orvos mellett két asztrológus
működött: ők hárman team-munkában gondoskodtak a kalifa
családjának egészségéről.
Az asztrológia és az orvostudomány kapcsolatán belül a medicina
meghökkentően alárendelt szerepének bizonyítéka al-Balkhí következő
megállapítása: „Az orvosnak akkor kell kezelnie a beteget, ha az aszt-
rológus asztrológiai tények alapján arra a következtetésre jut, hogy az
illető élete még nem ért véget, a kezelést elviseli és betegségéből kigyógyítható.
Ha azonban az asztrológus biztos abban, hogy a betegnek
nincs sok hátra, s betegségéből nem gyógyítható ki többé, az orvosi kezelés
értelmetlen.” A csillagok állását – Avicenna és mások racionális
kritikája ellenére – prognosztikai, embriológiai, szemészeti, érvágástani
szakmunkákban is figyelembe vették, sőt al-cAinzarbi (m. 1153) szerint
az asztrológiai ismeretek az orvosi képzésből sem hiányozhattak.
Az arab asztrológiai elképzelések elsősorban Ptolemaiosz Tetrabüblosz
című munkáján alapultak, vagyis ez esetben sem valami csúf
keleti babonaságról, hanem a hellénisztikus-görög hagyomány továbbéltéről
beszélhetünk.
Itt kell megemlékeznünk az alkímiáról – a kémia őséről – is, amely,
mint neve is mutatja, arab „találmány”, jóllehet alexandriai – mások
szerint indiai – gyökerei is vannak. A kémia arab eredetének emlékét
számos szavunk – például elixír, lombik, szirup vagy szörp – ma is őrzi.
A kémiai anyagok felhasználása az arab gyógyszerészetben ennek
ellenére nem túl jelentős: a humorális pathológiához való ragaszkodás
elterjedésüket mindvégig akadályozta. Az viszont mindenképp megemlítendő,
hogy Rhazes volt az első, aki a himlőről írott könyvében
egyes betegségek kialakulását kémiai folyamatoknak tulajdonította –
ez az elmélete azonban visszhangtalan maradt.
Orvostörténet. Mivel az arab orvostudomány fordításokon, sokszor
egy évezreddel is korábbi műveken alapult, szinte magától értetődő az
arab auktorok történeti érdeklődése. A kezdet ez esetben is egy görög
munka fordítása: Johannész Grammatikosz eredetiben elveszett művét
ki más, mint Hunajn Ibn-Iszháq ültette át arabra. A továbbiakban Ar-
Ruhawí (9. sz.) 15 orvoséletrajza, majd ad-Dajának a 9. századi arab
orvosokról írott életrajzgyűjteménye mellett az-Szidzsisztání,
Szulajman Ibn-Haszán és an-Nadím orvoséletrajz-gyűjteményei említhetők.
A legjelentősebb orvosi életrajzgyűjtemény és orvostörténet azonban
a híres szemész, Ibn-Abí-Uszajbíca (latin nevén: Oseibia,
1203–1269) Kitáb cujún al-anbá (latinul: Fontes relationum de
classibus medicorum) címen ismert munkája volt, amely nemcsak alaposságával,
hanem teljességével és irodalmi értékével is kiemelkedik a
többi közül és minden későbbi – arab és európai – orvostörténet alapjának
tartható. A mi Weszprémink még a 18. században is az Ujún
biografikus módszerét és szerkezeti megoldását követi! Uszajbíca 380
életrajza nemcsak adatokat, hanem anekdotákat, bölcs mondásokat,
verseket és bibliográfiákat is közöl. Csupán összehasonlításképp: Eu-
rópában az első orvostörténeti munkák csak a 17. század második felében,
jó négyszáz évvel később jelentek meg!

AZ ARAB ORVOSTUDOMÁNY HANYATLÁSA

Az muszlim kultúra és ezen belül az arab nyelvű tudományosság, illetve
orvoslás 13. századtól regisztrálható hanyatlásának okairól máig
heves vita folyik. Akadnak, akik e hanyatlást társadalmi-gazdasági
okokkal (az arab feudalizmus fejlődésképtelensége, szerkezeti hibái),
mások politikai viszonyokkal és eseményekkel (például szeldzsuk,
majd később ottomán türk hódítás, a Birodalom szétforgácsoltsága stb.)
magyarázzák. A stagnálás és a hanyatlás okai azonban részben tudományon
belül is kereshetők: a túlzott görög-függőségben, a kommentárirodalom,
a szekunder „metairodalom” elburjánzásában vagy abban,
hogy – mint már említettük – az antik humorálpathológiának sosem
alakult ki alternatívája az arab világban. Ám mindez inkább következménye
lehetett csupán az általános stagnálásnak. Az arab világ dekadenciájának
alapvető magyarázata talán inkább abban rejlik, hogy kultúrája
túlzott gyorsasággal, önálló hagyományok és lassú „építkezés”
nélkül borult virágba: mikor aztán felemésztette azt a szellemi kincset,
amelyet a meghódított területek lakossága őrzött meg számára, saját
erőből immár képtelen volt tovább gyarapodni. Persze ez az elmélet is,
akár a többi, erősen vitatható: az efféle jelenségek okai ugyanis mindig
összetettek és szerteágazóak.

JELENTŐSEBB ARAB ORVOSOK

A következőkben a hét legjelentősebb arab orvosról olvashatunk néhány
szót, kronológiai sorrendben. A több száz kiváló személyiség közül
azokat választottam ki, akiknek neve – mint latinosított névváltozatuk
is bizonyítja – Európában is fogalommá vált, s akiknek munkássága
a nyugati medicina fejlődését is döntően befolyásolta. A hetes szám természetesen
önkényes, e hét ember lehetne nyolc vagy akár huszonkettő
is. Jellemző módon az itt felsoroltak közül ketten szírek, ketten perzsák,
egy zsidó s csupán ketten arabok (helyesebben hispániai mórok).
Mesue. Abú-Zakaríja Juhanna Ibn-Maszawaih (777–857). Neves
nesztoriánus keresztény orvoscsalád sarja, az egyik első „nagy arab orvos”.
Szinte egész életét Bagdadban és Szamarrában töltötte mint kórházigazgató
és udvari főorvos. Ma’mún kalifa őt bízta meg a fordítások
munkájának megszervezésével, de saját kezűleg is sokat fordított. Anynyit
írt, hogy nyugaton sokáig azt hitték, voltaképp két személy. Főműve
a teljes orvostudományt összefoglaló Kitáb al-Kamal, amelyből
csak részletek maradtak fönn.
Johannitius – Hunajn Ibn-Iszháq al-cIbádí (808–877), „az Iszlám
Erasmusa” patikus fiaként született Hírában, nesztoriánus szír keresz-
tény családban. Bagdadban, Mesuénél tanulta az orvostudományt,
majd utazásokat tett nyugaton, ahol megtanult görögül. Hazatérte után
Mesue irányításával kezdte fordítói tevékenységét: nemcsak fordította,
hanem kommentálta és kivonatolta is a görög orvosi szerzőket, sőt
önálló – kórtani, diagnosztikai, szemészeti, diététikai, gyógyszerészeti,
szexuálhügiéniai – műveket is írt, vagyis a recepció mellett az asszimilációban
is kulcsszerepet vitt. Legfontosabb és a nyugati orvostudomány
számára is fontos műve az úgynevezett Eiszagogé (Bevezető)
volt, amelyben a galénikus nedvtan és diététika alapjait ismertette. Tevékenységét
fia, Iszháq folytatta, apjához méltó színvonalon.
Rhazes. Abú-Bakr Muhammad Ibn-Zakaríja (850–930 körül). A perzsiai
Raj-ban született, Khoraszán tartományban. Gyermekkorában filozófiát,
muzsikát és költészetet tanult, híres zenészként ünnepelték.
Csak 30 évesen kezdett orvostannal foglalkozni. Bagdadban, a zsidó
at-Tabarinál tanult, később szülővárosában, majd Bagdadban lett kórházigazgató.
Élete során sokat utazott, és tanítványok százait oktatta a
medicinára, híresen szerény és jó ember volt. A teljes orvostudományt
összefoglaló főműve az al-Háwí (latin címe: Liber Continens) a Qánún
és a Colliget mellett a nyugati orvosképzés harmadik alapműve. A
khoraszáni Manszúr herceghez írt, Liber ad Almansorem címen nyugaton
is közismertté vált műve 10 könyvben szintén a teljes orvostudomány
áttekintését adja, csak sokkal emészthetőbben, mint a Continens.
Avicenna – Abú-cAli al-Huszajn Ibn-cAbd-Alláh Ibn-Színá (980– 1037)
a Bokhara melletti Afszanában született, perzsa szülőktől. Kezdetben filozófiát,
majd orvostudományt tanult, majd beutazta a keleti iszlám világát.
Főművét, a Qánún-t Dzsurdzsánban írta. Később Hamadánban
Samsz-ad-Daula emír vezírje lett, akinek halála után menekülnie kellett,
emigrációban halt meg. Nemcsak orvosként, hanem arisztoteliánus filozófusként
is a legjelentősebb arabul író szerző. Rengeteget írt, prózát és
verset egyaránt, orvosi főműve azonban a Qánún fi-t-Tibb, vagyis a
Canon Medicinae. A Qánún rendszere a következőképpen fest: a teljes
mű öt könyvből (kutúb) áll: az első az orvoslásról szól általában, a második
az egynemű gyógyanyagokról, a harmadik a betegségekről fejtől lábig
az egyes testrészek szerint, a negyedik a helyhez nem köthető betegségeket
ismerteti, az ötödik könyv pedig az összetett gyógyszerek, valamint
a mértékek és a súlyok ismertetésével zárul. A könyvek fonnokra
(funún, vagyis szakokra), tractatusokra (maqálát), doctrinákra (fuszúl), illetve
capitulumokra vagy summákra (dzsumal) oszlanak: e beosztás azonban
nem következetes, hiszen fannokat csak az első, a harmadik és a negyedik
könyvben találunk, doctrinák csak az első könyvben találhatók, s
az ötödik könyv például csak egy tractatusból és két summából áll. A
Canon beosztását tehát nem formai, hanem inkább tartalmi következetesség
és rendszeresség jellemzi. E mű racionális szemléletével, teljességé-
vel és áttekinthetőségével óriási sikert aratott: latin fordításban nyugaton
a 18. századig az orvosképzés alaptankönyve maradt.
Avenzoár (Ibn-Zuhr, 1089–1162) Cordóbában született helyi orvosdinasztia
sarjaként. Az Almorávidák, majd az Almohádok udvarában
tevékenykedett, élete végén egészen a vezírségig vitte. Averroes őt tartotta
Galénosz óta a legnagyobb orvosnak. Főműve a négy részből álló
Kitáb al-tajsír című kórtani munka volt, amely fejtől lábig – a capite ad
calcem – tárgyalja a betegségeket, majd ezután azokról a kórokról szól,
amelyek a teljes testet támadják meg. A mű harmadik része a lázfajtákkal
foglalkozik, végül a munkát egy receptgyűjtemény zárja. Averroes
e művet a maga Colliget-je gyakorlati kiegészítésének tekintette. Alkalmazhatósága
miatt héberre és latinra is lefordították. Avenzoár fia is
kiváló orvos lett, ám ő inkább költőként vált ismertté.
Averroes (1126–1198) – Abú-l-Walíd Muhammad Ibn-Rusd.
Córdobá-ban született főbíró fiaként, jogot, matematikát, filozófiát és
orvostant tanult. Élete nagy részét Sevillában bíróként töltötte, 1195-
től Córdoba helytartója volt, élete végén halálra ítélték, majd száműzték.
A kegyelem után pár nappal belehalt az átélt izgalmakba. Nyugat-
Európában Arisztotelészt kritizáló filozófiai tanai egy időben valóságos
divattá váltak. Kitáb el-Kulliját (latinul: Colliget) című, az orvostudomány
rendszerét Avicenna mintájára, annál azonban sokkal filozofikusabban
feldolgozó, dialektikai-logikai alapvetést adó főműve az
egyetemi orvosképzés egyik kézikönyvévé vált a 13–15. században.
Majmonidész – Músza ben-Majmún (1135–1204) Córdobában, értelmiségi
zsidó családban született, talmudikus-filozofikus képzésben részesült,
különösen földije és kortársa, Averroes hatott rá erősen, az ő hatására
tanult orvostant is. A vallási üldözések elől 1165-ben Fezbe, innen
Akkába, Jeruzsálembe, majd Egyiptomba vándorolt. Itt, Fusztátban orvosi
praxisból, kereskedelemből élt és filozófiai iskolát tartott fönn. 1179-től
a helyi uralkodó orvosa: ettől kezdve a filozófiának élhet. Filozófiai munkáiban
a zsidó vallást igyekezett a racionalizmussal egyeztetni: e művei a
keresztények közt is nagy visszhangra leltek. 16 ismert orvosi műve közül
diététika, etika, toxikológia, kórtan és szexuális tanácsadó is akad.

AZ ARAB ORVOSTUDOMÁNY EURÓPÁBAN

Európába a keresztes háborúk előtt az arab orvoslás két úton juthatott
el: részint a sokáig bizánci, majd normann birtokban lévő Dél-Itálián,
részint pedig a mór Hispánián át. Az ókor orvosi nyelve a görög
volt: a középkori latin nyelvű Európa tehát nyelvileg is elszigetelődött
az antik örökségtől. Míg keleten a 9–10. században sorra fordították
arabra Galénosz, Szóránosz, Dioszkoridész műveit, nyugaton az orvosok
többsége még e derék auktorok nevét sem hallotta, s ha hallotta is,
műveiket legföljebb primitív kompendiumokból ismerte. Nem meglepő
hát, hogy az ókori auktorok arab fordításai és e művek arab magyarázatai
oly óriási érdeklődést keltettek, valóságos tudományos forradalmat
okoztak a 12. századi Európában. Érdekes módon az arab orvostudomány
iránti érdeklődést részben a keresztes háborúk keltették fel s
tartották életben.
Az első és legjelentősebb fordító, aki arab orvosi munkákat latinra
ültetett át, az afrikai születésű kereskedő, későbbi Benedek-rendi szerzetes,
Constantinus Africanus (1010–1087) volt. Neki és társainak köszönhető
az a hatalmas mennyiségű fordítás, amelyre Európa első orvosi
egyeteme, a Civitas Hippocratica, vagyis a Salernói Egyetem építhette
képzését. (Salernót egyébként a jellemző monda szerint négy tudós,
egy görög, egy arab, egy keresztény és egy zsidó alapította.)
Az arab orvostudomány beáramlásának másik útja Hispánián,
Córdoba, Sevilla, Granada virágzó kultúráján át vezetett. Itt a fordítások
központja a 12. századi Toledo volt, ahol a kasztíliai uralkodók és
Rajmundus Toletanus, a fordításokat szervező, tudós érsek megbízásából
keresztény és zsidó fordítók sora dolgozott az arab természettudományos
örökség átültetésén, köztük olyan jelentős személyiségek, mint
Gerardus Cremonensis (1114–1187) – Rhazes, Avicenna, Abulkászim
latin fordítója –, Dominicus Gundissalinus vagy Johannes de Sevilla.
A nagy összefoglalók – Avicenna, Averroes, Rhazes – művei a fordítások
segítségével Párizstól és Oxfordtól Montpellier-ig és Salernóig
mindenütt a 12–13. században kialakuló európai egyetemi orvosképzés
tankönyveivé váltak. A racionális averroista kritika a nyugati filozófiatörténetben
játszott nagy szerepet, a görögből arabra, majd latinra (illetve
arabból latinra, vagy arabból előbb héberre, majd katalánra,
castellano-ra vagy latinra) fordított arab orvosi munkák pedig sokáig
olyannyira meghatározták a nyugati orvostudomány fejlődését, hogy a
16. század elején valóságos arabellenes (úgynevezett antiarabista) tudományos
hadjáratra volt szükség ahhoz, hogy a muszlim tekintélyek
nyomasztó súlyától a nyugat medicinája – legalább részben – megszabadulhasson.