Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Észak-Mezopotámia államai a 19-18. század fordulóján.
Kereskedelem Kis-Ázsiával és a Földközi-tenger partvidékével

Észak-Mezopotámia tájegységei szintén a III. Ur-i dinasztia birodalmának kerületei közé tartoztak. A 20. században e területen is több önálló állam alakult ki. Közülük legnagyobb jelentőségű a virágzó, öntözéses mezőgazdaságú és a Zagrosz-hegységgel való kereskedelem útvonalán fekvő Esnunna volt, a Diyâlá-völgyben; valamint a Tigris jobb partján, az Alsó-Záb torkolatához közeli túlparton, Subarú területén fekvő Assur.
Esnunna a 20. században néhányszor kísérletet tett egész Dél-Mezopotámia meghódítására, sikeres betöréseinek azonban Larsza megerősödése vetett véget; Larsza megakadályozta, hogy Esnunna a Perzsa-öböl kereskedelmét a hatalma alá vonja. A 19. század végétől kezdődően Esnunna a kelet-nyugati kereskedelem kiépítésére törekedett, ezért egyfelől Elam, másfelől az Eufrátesz középső szakasza (Mari) és Észak-Szíria felé terjeszkedett. Azonban vetélytársa, Assur mind gazdaságilag, mind katonailag erősebbnek bizonyult, és elzárta Esnunna elől a közvetítő kereskedelem útját nyugat felé.
Esnunna fénykorának fontos emléke az ország törvénykönyve a 18. század elejéről: a két változatban is fennmaradt rendelet ár- és bérjegyzéket tartalmaz, szabályozza a kölcsönügyleteket, pontosan körülhatárolja a rabszolgák jogfosztottságát, s néhány büntetőjogi esetben meghatározza a pénzbüntetés mértékét. A törvénykönyv az awílum, a teljes jogú szabad számára biztosította a jogot, hogy elszegényedése folytán eladott földjét később visszavásárolhassa. Ez jogi természetű kiváltság volt, hiszen éppen az awílum-státusz rossz vagyoni helyzetű tagjai élhettek vele. A törvénykönyv a bérmunkát a legfontosabb termelési viszonylatként mutatja be. A bérek Esnunnában kedvezőbbek voltak, mint máshol, ami a gazdasági virágzás jele.
Az Eufrátesz középső szakaszának gazdasági-politikai központja volt Mari város (ma: Tell Hariri). Már a 3. évezred közepén a sumer külkereskedelem és kultúra előretolt bástyája volt. A 19. században lakossága főleg amurrú eredetű volt; az uralkodóház virágzó együttműködést teremtett a nomád állattenyésztő törzsek és a földművelő, kézműiparral foglalkozó városi lakosság között. Mari állama az Eufrátesz minkét partját mintegy 150 kilométer hosszan egyesítette; öntözött földjein szezámmagvat és búzát termesztettek. A szomszédos sztyeppéken a nomád törzsek szarvasmarha-, szamár- és juhtenyésztése folyt; Mari híres textil- és bőripara főként ezen alapult. Foglalkoztak aszfaltkitermeléssel (Hít), az aszfaltot nagy mennyiségben exportálták is. A 18. század elején Mari gyártotta Elő-Ázsia legjobb kocsijait.
Mari a 19-18. században erőteljes cserében állt Szíria és a Földközi-tenger partvidékének városállamaival. Jamhad (ma: Aleppo), Ugarit (Rász Samra), Gubla (Byblosz), Palesztina, Kréta, Alasia (Ciprus), Hattusas (Bogazköy) területén állandó kereskedelmi ügynökei voltak, akik Mari városba, s tovább, Dél-Mezopotámia és Elam felé rezet, fát, olajat, építőanyagot, drágakövet, bort szállítottak, nyugatra pedig ólmot, illatszereket, textilárut, halat, gabonát. Elő-Ázsia legfontosabb kereskedelmi útvonalának központjában Mari kereskedelme a Perzsa-öböl országait a Földközi-tenger nyugati partvidékével kapcsolta össze.
Assur város önállósága szintén a 20. században kezdődött; a város királya - éppúgy, mint Esnunnában - kísérletet tettek a dél-mezopotámiai kereskedelem meghódítására (vö. ÓKTCh 162. oldal), de tartós siker nélkül. Assur érdeklődésének nyugat felé fordulása jelezte, hogy a 2. évezredben már végzetesen kettészakadt Mezopotámia gazdasági élete. Assur mezőgazdasági termelése legfeljebb a lakosság megélhetését biztosította, az öntözés lehetőségei itt korlátozottak voltak, ellenben a környező sztyeppvidék jó állattenyésztési lehetőségeket kínált. Az amurrú törzsek a 19. század közepén telepedtek meg Assur város környékén; az asszír történeti hagyomány őrizte is uralkodóházának nomád eredetét.
Assur a 19. században Kis-Ázsiával épített ki békés kereskedelmi kapcsolatokat, fellendülését ez alapozta meg. A kapcsolatok a magánvállalkozás jellegét viselték: nagy vagyonnal rendelkező vállalkozók indították útnak szamárkaravánjaikat Kis-Ázsia felé. A vállalkozás mintegy 50 százalékos tiszta nyereséggel járt; a király a vállalkozást megadóztatta, és ő volt a legfontosabb ügyfél.
Az assuri kereskedők ólomércet és textilárukat szállítottak Kis-Ázsiába, rezet, ezüstöt és fát hoztak. A Felső-Záb mentén Assur hatalmas ólomszulfid (galenit) lelőhelyekkel rendelkezett. A tiszta ólom a rézérc tisztításához szükséges: az ércből az ólom oxidálása révén választják ki a fémes rezet és ezüstöt. Kis-Ázsia lakossága ekkor még nem ismerte a helyi ólomérc-lelőhelyeket, ezért nagymértékben szüksége volt Assur ólomszállítmányaira. A két nemzedéken át viruló kereskedelem Assurt viszont az akkor máshonnan számára megszerezhetetlen réz birtokába juttatta. Egy-egy szamárkaraván néha öt tonnányi rezet szállított; ilyen karavánok százával közlekedtek Assur és Kis-Ázsia között. (Az ólom jelentőségét Assur gazdasági életében mutatja az is, hogy egy időben az általános értékmérő szerepét is az ólom töltötte be.)
A kereskedőcégek Kis-Ázsia városaiban külön kereskedelmi telepeket (akkádul: kárum, tkp. "piac") hoztak létre. Közülük a legnagyobb Kanis volt (ma: Kültepe), a későbbi hettita birodalom szívében. Két másik kereskedelmi telepet is sikerült már feltárni, az okmányok azonban még további hat telepet és több mint tíz kisebb lerakatot említenek a Halysz folyótól délre fekvő területen. A kereskedelmi telep önkormányzat alatt állt és súlyos adókat fizetett a helyi uralkodónak. Viszont közvetítette a politikailag ekkor még nem egységes Kis-Ázsia városai közti kereskedelmet is.
A 19-18. század fordulóján hirtelen megszakadt a kapcsolat Assur és Kanis között. Ennek magyarázata, minthogy Assur katonai hatalma delelőjén állt, csak gazdasági lehet. Valószínűleg ekkor fedezték fel a Taurus ólomérc-lelőhelyeit és dolgozták ki a tiszta ólom kinyerésének technológiáját. Kis-Ázsia fémművessége a 18. század óta önálló utakon járt, s többek között ez adott lehetőséget a hettita egyesítésnek, az óbirodalom kialakulásának.
Assur viszont ahhoz, hogy gazdasági egyensúlyát fenntartsa, új fémlelőhelyekre volt utalva. Kézenfekvőnek látszott, hogy az észak-szíriai fémkereskedelmet sajátítsa ki. Itt azonban Assur már nem lehetett cseretárs, minthogy fő kiviteli cikkére, az ólomra a réznek nem termelésével, csupán szállításával foglalkozó Észak-Szíriának nem volt szüksége, más árukban pedig nem tudott Mari és Dél-Mezopotámia termelésével versenyre kelni. Assur ezért nyúlt fegyverhez. Legnagyobb uralkodója, I. Samsi-Adad, aki a 18. század első harmadában uralkodott és Hammurápi idősebb kortársa volt, nagy lendülettel, hatalmas katonai erővel és taktikai érzékkel látott e feladat megvalósításához. Védekeznie kellett a keleti fronton, a Zagrosz felől meg-megújuló rohamokban támadó helyi törzsek ellen, támadnia kellett nyugaton. Erőszakkal elfoglalta Mari várost, és fiát ültette trónjára (vö. ÓKTCh 162-163. oldal). Hadjáratokat vezetett a Földközi-tenger partvidékére. Győzelmi oszlopot állított fel a Libanon-hegységben; katonai támaszpontot épített a felvonulási útvonalon, a Habur forrásvidékén; igyekezett szövetséget kiépíteni Észak-Szíria önálló államaival, főként Jamhad (Aleppo) várossal. Észak-Szíriában a ciprusi eredetű rézen kívül olajat, gabonát, fát, bort, mézet, gyapjút szerzett. Katonai hódításai bizonyos kereskedelmi lehetőségeket is teremtettek, ezt az árucserét azonban fegyverrel tartotta fenn.
Samsi-Adad halála után Assur katonai uralma hamarosan összeomlott. Rövid időre helyreállt Mari önállósága; ekkor épült a hatalmas királyi palota is; Mari fémművességének, textiliparának, kocsi- és illatszergyártásának Észak-Szíria és Dél-Mezopotámia egyaránt megrendelője volt.

A babiloni birodalom a 18-17. században

Babilon ősi település volt; neve presumer eredetű, legkorábbi formája Babil(a). Később akkád népetimológia ebből formálta a Báb-ili, "isten kapuja" (sumerül: Ka-dingirra) nevet, amiből a görög Babylón származik.
Babilon az Eufrátesz egyik legjelentősebb csatornája közelében feküdt, így valószínű, hogy mezőgazdasága korán kifejlődött. A várost először az agadei dinasztia korában említette felirat, a III. Ur-i dinasztia idején önálló kerület székhelye volt. A 19. század elején jutott benne uralomra egy amurrú eredetű dinasztia, mely falakat épített, csatornákat ásatott, észak felé hódított is. A 19. század végén Babilon már Larsza egyetlen komoly dél-mezopotámiai vetélytársa volt. Larsza és Babilon között a küzdelem harminc éven át folyt. Mindkét városban amurrú király uralkodott, Larszában a már harminc éve trónon ülő Rím-Szín; Babilonban a fiatal Hammurápi, a dinasztia hatodik tagja (1792-1750).
Hammurápi uralkodásának eseménytörténetét évnevei tükrözik (ld. ÓKTCh 122-123. oldal). Szívósan törekedett birodalma kiépítésére: a terjeszkedésre és a belső megerősítésre egyaránt. Lassan hódította el Rím-Szín birodalmának városait; Közép-Mezopotámiában elérte a Tigris partját, s így Larszát elvágta legfontosabb kereskedelmi-utánpótlási útvonalától. Harmincadik éve, 1762 után Hammurápi sorra aratta döntő győzelmeit, előbb az északi és keleti területek - Subartu, Esnunna, Elam -, majd pedig maga Larsza fölött. Egész Dél-Mezopotámia ura volt; felvette a "Sumer és Akkád királya" címet. Addigi hódításai során északnyugati szomszédja, Mari uralkodójának szövetségét élvezte, sőt Mari királya megszerezte Hammurápinak az észak-szíriai államok katonai támogatását is (Jamhad serege például Esnunna ellen harcolt). Ekkor, felrúgva a "testvériséget", Mari királya ellen fordult és két hadjáratot vezetett ellene. A második során, 1759-ben lerombolta és feldúlta a királyi palotát. Marit nem csatolta birodalmához, elpusztításával csupán az Észak-Szíriába vezető utat akarta szabaddá tenni.
Hammurápi Mezopotámia-fogalma nem haladta meg azt, ami a III. Ur-i dinasztia korában egyszer már politikai realitás volt - ez mindenesetre szűklátókörűség, különösen Assur és Mari nagyigényű terjeszkedése után. Politikai koncepcióját Hammurápi Dél- és Közép-Mezopotámia ősi városainak felvirágoztatására alakította ki. Legfontosabb városainak - Babilon mellett - Nippurt, Eridut, Urt, Urukot, Larszát, Iszint tartotta. Sztéléje hatalmas feliratának bevezetőjében (ld. ÓKTCh 124. skk. oldal) kimerítően felsorolta, mit tett az egyes városok javára. "Sumer és Akkád" városait "mindennel felékesítette", "helyreállította", "hírét naggyá tette", "bő vízzel életben tartotta", "népüket összegyűjtötte", "termőföldjeit megnövelte és magtárait megszaporította", "legelőit és itatóit szabályozta", "bőséget teremtett" bennük. Viszont a peremterületek meghódított városait "megkímélte" (ezt éppen Mariról mondja!), "leverte a lázadókat bennük" - a különbség még a nyilvánvalóan dicsekvő szándékú szövegezésben is szembetűnő; a peremterületeket nem fejlesztette.
Hammurápi politikai koncepciójának ez a vonása azt eredményezte, hogy Babilon csupán megszálló hatalom, idegen katonai erő maradt Elő-Ázsia meghódított városaiban. Az elő-ázsiai méretű világpiac a 18. század közepén katonai erővel nem volt tartósan fenntartható, hiszen az árucsere útvonalának hossza eleve fontos szerepet biztosított a közbeeső területeknek, s lehetővé tette azok önálló fejlődését. Emellett kialakulóban volt a hettita birodalom, Mezopotámia legnagyobb elő-ázsiai ellenfele is. Mezopotámia gazdasági fölényét tartósan a termelés kiszélesítése alapozhatta volna meg. Ez a peremterületek gyors fejlesztését kívánta volna. Sem Hammurápi, sem utódai nem törődtek ezzel, s így Babilon birodalma csupán addig tartott, ameddig katonai ereje.
Hammurápi legnagyobb alkotása, mely hírét a mezopotámiai történeti hagyományban megalapozta, s mely korunkban is - a Gilgames-eposz mellett - az ókori Mezopotámia legfontosabb emlékének számít: felirata, melyet sztélére vésve Babilonban és Szipparban a két fő istenség, Marduk, illetve Samas templomában állított fel. A felirat (ld. ÓKTCh 124-150. oldal) számos másolatban terjedt el az egész Elő-Ázsiában; írnokiskolákban tanították, s mintául szolgált a későbbi törvénykönyvek összeállításánál.
E felirat zöme "igazságos ítéletek" (dínat mísarim) gyűjteménye, tehát közel áll a mi "döntvénytár" fogalmunkhoz. Utóbbitól csupán az különbözteti meg, hogy szigorú értelemben véve nem kötelez senkit, pusztán oktató, igazságra nevelő jellegű: mintát ad az igazságos ítélkezéshez. A kor okmányaiból láthatjuk, hogy Hammurápi "igazságos ítéletei" a kor bírósági ítéleteiben nem érvényesültek, később még kevésbé, a gyűjtemény maga mégis örök minta maradt, szövegét Assur-bán-apli is olvashatta a Ninuában felállított könyvtárban. Céljául a bevezetőben Hammurápi ezt tűzi ki: "Hogy az országot az ítélkezésre megtanítsam"; befejezése szerint a panaszos a templomban tanulmányozhatja az ő esetére vonatkozó ítéletet, "szíve megkönnyebbül" ettől, ám módjában áll választani - ami törvény esetén kizárt volna -, hogy "hallgat-e" rá, vagy "nem hallgat". A felirat a babiloni tudományosság magasrendű alkotása. Ugyanakkor, közvetve - Hammurápi jogtudósainak eszményítő szűrőjén át - az óbabiloni kor társadalmát tükrözi.
Hammurápi jogtudósai éveken át dolgoztak a szöveg összeállításán; felhasználták hozzá az egész korábbi sumer és akkád jogi irodalmat, a királyi rendeleteket, az írásba foglalt ítéleteket, a törvényeket. A felirat számos ítélete, előírása található már meg Ur-Nammu, Lipit-Istar vagy Esnunna város eddig előkerült törvényszövegeiben is. Több ponton azonban Hammurápi új helyzetet fogalmazott meg; részleteiben is kidolgozta a földbérlettel, a letétekkel, a vagyonjoggal és a vagyoni perjoggal, az örökösödési joggal, a családjoggal, a bérletekkel kapcsolatos esetek eszményi megoldását. Biztos, hogy itt mindig tényleges probléma állt az ítélet mögött. Jól látszik ez a "telkes" katonaság esetében. A korábbi törvénykönyvekkel ellentétben Hammurápi a talio jogi elvét fogadta el (vö. ÓKTCh 269. oldal), s ahol amazok pénzbüntetést írtak elő, Hammurápi azonos testi sértést tartott igazságosnak. Ez az elv formálisan visszalépést jelentett, és az amurrú törzsek jogszemlélete jutott benne kifejezésre. Hammurápi "ítéletei" mai fogalmaink szerint a polgári és polgári eljárási jog köréből származnak, és nem érintik például az államszervezetet, az adminisztrációt, a büntetőeljárást, a templom és a palota birtokainak gazdálkodását. (Jellemző a 109. § [ld. ÓKTCh 135. oldal]: az összeesküvőket rejtegető korcsmárosnő fölött ugyan ítélkezik, de nem érinti az összeesküvők megtorlását.) Ezért az óbabiloni kor társadalmának csupán egy, noha legfontosabb részét ismerjük meg belőle: a magántulajdon helyzetét, de ezt nem minden oldalról.
Hammurápi az ország egységének megszervezésében a centralizációt tartotta a legfontosabbnak. Levelezése arról tanúskodik, hogy a legkisebb ügyekben is magának tartotta fenn a végső döntés jogát. A gyors ügyintézést jó postahálózattal biztosította - már amennyire ez megvalósítható volt. A túlzott központosítás hátrányai inkább utódai alatt ütköztek ki - hiszen Hammurápi csupán egy évtizeden át irányította birodalmát, s ezalatt katonailag mindenképp a helyzet ura volt.
Hammurápi utódai alatt azonnal megkezdődött a hanyatlás: elszakadt néhány dél-mezopotámiai város, fellázadt Esnunna, Mari vidékét új állam fogta össze, de lázadások törtek ki az Eufrátesz mentén más városokban is (vö. ÓKTCh 156-158. oldal), észak felől új nomád hullám jelent meg, a kassú törzsek. A 17. században a Perzsa-öböl partvidéke egy önálló dinasztia uralma alatt, Tengerföld néven függetlenné vált. Belül a szabad verseny gazdasági-társadalmi romboló hatása egyre erőteljesebben érvényesült, sűrűsödtek a mísarum-rendeletek. Dél-Mezopotámia mezőgazdasága tönkrement; a szikes földeken búza már egyáltalán nem termett meg, s az árpa feleannyit hozott, mint egy évezrede, az elvadult szántók legfeljebb nyájakat tudtak eltartani.
Az amurrú dinasztia uralma Babilonban és Mezopotámia még megmaradt területein külső támadás során omlott össze, valójában azonban már Hammurápi korában halálra volt ítélve azzal, hogy Mezopotámia gazdasági életéből kirekesztette a peremterületeket, amelyek így önálló gazdasági fejlődésük kereteit elszakadással teremtették meg.
A 16. század legelején a hettita birodalom már Kis-Ázsián kívül is terjeszkedett. Halpa város (Aleppo) elfoglalása jogcímet adott ahhoz, hogy a hettita király meghódítsa a város kereskedelmi partnereit, nevezetesen Észak-Mezopotámiát is. A hettita király az Eufrátesz partja mentén haladva 1595-ben betört Babilonba, kifosztotta a várost, és a Habur forrásvidékén át tért vissza Hattusasba. A támadás - I. Mursilis hettita király legnagyobb hadjárata - az óbabiloni kor végét jelentette.

Dél- és Észak-Mezopotámia önálló államiságának kialakulása (16-11. század)

A kassú dinasztia Babilonban a 14. század közepéig

A hettita betörés új helyzetet teremtett Babilonban; 1595-ben az amurrú dinasztia utolsó - valószínűleg a hettiták által megölt - tagja helyét egy kassú "király" foglalta el. Babilonban ettől az időponttól 1160-ig, tehát mintegy 430 éven át kassú királyok ültek a trónon.
Az a "király", aki 1595-ben Babilon trónjára ült, anyanyelvén az Agum-kakrime nevet viselte. A név jelentése: "II. Agum". A babiloni királylista a kassú dinasztia uralmát 576 évben határozza meg, ami ugyan kerek szám (62×42), mégis feltűnően több a tényleges 430-nál. Nagyjából egybevág azonban azokkal az egykorú adatokkal, amelyek szerint a kassú törzsek Hammurápi utódai alatt, a 18. század végén jelentek meg Észak-Mezopotámiában. Néhány évtizeden át ütközetekkel, a Tigris partján épített erődökkel próbálták feltartóztatni őket. A kassú törzseknek Dél-Mezopotámia fegyveres meghódítása nem sikerült, de a 17. századi munkásjegyzékek mutatják, hogy ők is, mint néhány évszázaddal korábban az amurrú törzsek, békés úton, lassú beszivárgás eredményeképp, legalábbis Közép-Mezopotámiában nagyobb számban terjedtek el. Bizonyára önálló, a törzsi felett álló szervezetük volt, élén egy sejkkel, akit később királynak neveztek; II. Agum a babiloni királylista szerint kilencedik "királyuk", sejkjük volt, ami arra enged következtetni, hogy e tisztség élethossziglan szóló és örökletes volt. A kassú sejkek főként a Babilontól északra fekvő területek törzseit irányíthatták. Feltételezhető, hogy a hettiták támadási iránya elkerülte a kassú törzsek és a törzs feletti szervezet támaszpontjait, ezért 1595-ben, I. Mursilis csapatainak kivonulásakor a kassú sejk lehetett Közép-Mezopotámia egyetlen valamennyire is szilárd politikai-katonai ereje. Így foglalhatta el Agum-kakrime a megüresedett babiloni trónt.
A kassú törzsek valószínűleg a Zagrosz-hegység északi részéről jöhettek Mezopotámiába. Eredetileg nyilván állattenyésztő nomádok lehettek és az árucsere lehetőségei vonzották őket is. A Diyâlá völgyében és a Tigris mentén hatoltak be Mezopotámiába. Szoros gazdasági kapcsolat fűzhette őket már eredetileg is a hurri etnikumhoz. A lovat ők terjesztették el Mezopotámiában, s hurri módszereket alkalmazva ők kezdeményezték tenyésztését is.
A kassú népnév az anyanyelvi galsu vagy galdu népnév akkád formája. Kassú-akkád vagy kassú-hurri szótárakból néhány száz kassú szót ismerünk, összefüggő szöveg azonban nem maradt ránk. A kassú nyelv nem rokona Elő-Ázsia egyetlen ismert nyelvének sem.
A kassú törzsek nyelvileg és etnikailag fokozatosan beolvadtak a mezopotámiai lakosságban, átvették az akkád nyelvet. E korban a sumer a legdélebbi területeken egy-egy szűk, zárt népcsoport beszélt nyelve lehetett még, egyébként az akkád köznyelv és irodalmi nyelv mellett a tudományosság és a liturgia nyelve, "Mezopotámia latinja" volt. A kassú királyok néhány sumer felirata oly mértékben megromlott nyelvezettel íródott, hogy - tekintve a korabeli művelt sumer irodalmi nyelv pontosságát - csak a kihalás szélén álló sumer nyelv hatása magyarázhatja hibáikat.
A kassú dinasztia lényegében Közép-Mezopotámia felett uralkodott, tehát azon a területen, amelyet a szikesedés még nem érintett, s amely éppen emiatt vált a 2. évezred közepén Mezopotámia kulcsfontosságú zónájává. A déli városok és a Perzsa-öböl partvidéke - a Tengerföld formális meghódítása (15. század) után is - csupán nagyon laza függésben álltak Babilontól vagy a 15. század második felében alapított új fővárostól (Dúr-Kurigalzu, "[I.] Kurigalzu fala", ma Aqar Quf, Bagdad közelében). Ezen a területen Szíria-Dél-Arábia felől érkező új lakosság telepedett meg, az arámiak, akik további nomád állattenyésztésüket évszázadokon át megőrzött családi gazdasági szervezetben itt is folytatták (bítu, "ház"), félig letelepülve, és csupán kiegészítőleg folytattak némi földművelést, s majd növekvő méretű szárazföldi kereskedelmet a sivatagon át. A kassú dinasztia korában e tényezők együttes hatása folytán elapadt, majd végleg megszűnt Mezopotámia tengeri kereskedelme, a jelentőségüket vesztették még azok a városok is, amelyekbe a kassú királyok építkezése látszólag valami életet vitt (pl. Uruk, Ur).
A 15. század nagy kassú királyai, Karaindas (a század derekán) és I. ("Nagy") Kurigalzu (a század utolsó harmadában) Mezopotámia elszigeteltségét a nyugati kapcsolatok erősítésével akarták megszüntetni. Mindketten élénk kereskedelmi - és ezzel kapcsolatosan diplomáciai - tevékenységet folytattak Észak-Szíriában; kereskedőik sűrűn megfordultak Kanaán földjén; követeik a "testvériség" (a kor diplomáciájában egyenrangú nagyhatalmak uralkodóinak viszonya) ajándékait vitték, s hozták az egyiptomi XVIII. dinasztia uralkodóinak udvarából. I. Kurigalzu óvatosan talán még arra is kísérletet tett, hogy titokban Egyiptom ellen bujtogassa Kanaán törpefejedelmeit (vö. ÓKTCh 161. oldal).
Különösen fontos érdeke fűződött a kassú uralkodóknak ahhoz, hogy jó kapcsolatot tartsanak fenn a kor legjelentősebb föníciai kereskedő- és kézműipari városával, Ugarittal. A városban nagy létszámú babiloni kolónia élt, kereskedőkből, vállalkozókból, gazdasági tanácsadókból és tanítókból, akik a sumer és akkád könyvelés, tudomány, irodalom ismeretét nyugaton elterjesztették.
A 15. század második felében Babilon kétségtelenül vezető szerepet játszott Elő-Ázsia nemzetközi árucseréjében. Hagyományos áruin kívül ekkor lovakat is exportált. A rezet valószínűleg Ugarit közvetítésével szerezte be - ez tette Ugaritot fontossá -; Ciprus és Kis-Ázsia (Taurus) reze egyaránt eljutott Mezopotámiába.
Babilon vezető szerepének következménye volt, hogy Észak-Szíria kultúrája átitatódott mezopotámiai elemekkel: e területen vették át a hettiták az ékírást; az ugariti mássalhangzóírás jelformáihoz és íróanyagához szintén az ékírás szolgált mintául; a hurri és a hettita mitológia, de a kanaáni-ugariti mítoszköltészet is átvette, s önállóan továbbszőtte az akkád mítoszokat. A kor diplomáciai nyelve - mint ezt IV. Amenhotep (Ehnaton) Tell Amârnában talált levéltára, a Hattusasban kiásott hettita királyi levéltár és más szórványleletek mutatják - az akkád nyelv középbabiloni dialektusa volt.

Mitanni (kb. 1450-1350)

A 2. évezred közepén a hurri etnikum Észak-Mezopotámia, s különösen a Habur-vidék lakosságának már döntő eleme volt. Valószínűleg északról, az Örmény hegyvidékről érkeztek; Subartu területén már a 3. évezred végétől kezdve kimutathatók. Egy hurri vándorlási hullám legkésőbb a 2. évezred elején Anatóliát is elérte. A hurri nyelv emlékeit néhány rövid felirat, fontos diplomáciai, mitológiai és irodalmi szövegek, valamint szótárak, más nyelvekbe (akkádba, hettitába, ugaritiba, héberbe) átkerült jövevényszavak és a tulajdonnevek jelentik. A hurri nyelv kései formája Urartu nyelvében élt tovább. Egyelőre Elő-Ázsia egyetlen más ismert nyelvével sem hozható kapcsolatba.
Mitanni (vagy: Maitani) a hurri területen, központjában a Habur forrásvidékével létrejött állam, melynek királyi családja és vezető rétege, a harcosok (maryannu) indoiráni (árya) eredetűek voltak. Mitanni első uralkodója az 1450-es években egész Észak-Mezopotámia ura volt, beleértve Assur és Ninua városokat, tehát a Tigris partvidékét is. Országa az Örmény hegyvidék nagy részét, a Zagrosz-hegység nyugati előhegyeit is magába foglalta, de Észak-Szíria és Fönícia legészakibb része (az Orontész partján fekvő Alalah város, vö. ÓKTCh 242-244. oldal) is uralma alá - vagy legalábbis közvetlen érdekszférájába - tartozott. Mitanni királyai jó viszonyt építettek ki a XVIII. dinasztiával, s ez az érdekszférák határainak sérthetetlenségén alapuló barátság csupán a 14. század elején vált tartózkodóvá, amikor a hettiták szíriai hódításai Egyiptom figyelmét erre az új, jelentős tényezőre összpontosították, s közömbösebbé tették a Szíriából kiszoruló elő-ázsiai hatalmak iránt. Mitanni szintén főleg lóexportőrként volt Egyiptom kereskedelmi partnere. A 14. század első felében - Szíriából való visszaszorulása ellenére is - még Mitanni volt Elő-Ázsia legerősebb birodalma. Talán legnagyobb királya, Tusratta, akinek Tell Amârnában több levele előkerült, egyenrangú fél volt III. Amenhotep fáraóval szemben is (vö. ÓKTCh 244-245. oldal), és meg merte tenni, hogy hatszor visszautasítsa a lányát kérő fáraót. (Hetedszerre végül is hozzáadta a lányát, s ez a formális jóviszonyt fenntartotta.)
Mitanni területén a földtulajdon koncentrációjának folyamata igen archaikus jogi formák között játszódott le. A kor viszonyait a Nuzu és Arrapha városokban (az Alsó-Záb folyótól délre, a mai Kirkuk közelében) talált gazdasági okmánytárak világítják meg. A kis terjedelmű földbirtokok magántulajdont képeztek, de földet csak az bírhatott, aki "vér szerint" tagja volt a jogi szervezetként funkcionáló földközösségnek. A kölcsönök ténylegesen gabonakölcsönök voltak, értéküket azonban pénz (ezüst) formájában jelölték meg. A megszorult és aratás előtt élelem céljára kölcsönt felvett földtulajdonos ily módon aratás után - még ha kamatmentes volt is a kölcsön - csak nagy veszteséggel fizethette vissza adósságát, minthogy estek az árak. A lakosság legszegényebb része ezért oly mértékben eladósodott, hogy hitelezőjét - a föld eladásának leplezésére - örökbe kellett fogadnia, így formailag is eleget tettek a "vér szerinti" tulajdon-átruházás követelményének. A politikai jogokat, minthogy ezek személyre szólóak voltak, az adós megtartotta. Nuzu leggazdagabb polgárát mintegy kétszáz esetben fogadták örökbe, azaz ennyi kisbirtokot szerzett meg uzsorával. A szabad, de föld nélkül maradt emberek előbb-utóbb máshol kerestek munkát, ezzel azonban elveszítették egy adott helyhez fűződő polgárjogukat is. A 2. évezred második felében ezekből az elemekből Észak-Mezopotámiában új társadalmi réteg jelent meg, a hupsuk, akik polgárjogok híján munkaadójuktól lazán függő viszonyba kerültek; eleinte leginkább katonaként vagy bérmunkásként, később egyre általánosabban nagybirtokosok telkét használó, s ezért földjáradékot fizető parasztként találkozunk velük. Az adósságot Nuzuban munkával is lehetett törleszteni, ez azonban kizárólag meghatározott idejű munkakötelezettséget jelentett és nem érintette az egyéb jogokat, a tulajdont sem: ez lehetett a tönkremenés első szakasza, ezután már csak a föld eladása, azaz a hitelező örökbefogadása következhetett.
A 14. század közepén Mitanni kettős szorítóba került: keleten Assur - talán Egyiptom titkos támogatását is élvezve - önállósult és a trónviszállyal is gyengített Mitanni egy részét meghódította; északon a hettita újbirodalom (I. Suppiluliumas) az 1370-es évektől kezdődően Szíria mind nagyobb részét foglalta el, s így fenyegette őt is. Közvetlen veszélyt egyelőre Assur támadásai jelentettek. Mitanni királya 1350 táján már szövetséget keresett Assur ellen; először a kassú királyhoz fordult, majd miután elutasították, Suppiluliumas védelmét kérte. Utóbbi számára a keleti status quo fenntartása Egyiptom-ellenes tervei miatt fontos volt. Mitanni így 1350 után hettita függőség alá került, s területe is Észak-Mezopotámia egy kis részére csökkent. A mitanni állam utóda a század végétől már Hanigalbat néven szerepelt, s lényegében a Habur forrásvidékére (az antik Nisibis környékére) korlátozódott.

Assur nagyhatalmi törekvéseinek első sikerei (14-13. század)

A szűkebb értelemben vett Tell Amârná-kor, az 1350 körüli évek, IV. Amenhotep uralkodása Mezopotámia államainak történetében döntő fordulatot hoztak. A fordulat főképp a hettita újbirodalom terjeszkedésének következménye volt: az egyiptomi-hettita viszony vált a nemzetközi élet központi kérdéséve, s ez egy időre a történeti folyamat sodrából kilökte Mezopotámia államainak egymás közti viszályait; világpolitikára egyiküknek se nyílt lehetősége. Babilon kassú uralkodója, a III. és IV. Amenhotep fáraókkal leveleket - jegyzékeket - és ajándékokat váltó II. Burnaburias fenntartotta, sőt talán szélesítette is gyenge és tekintély nélküli elődjéhez (vö. ÓKTCh 158-161. oldal) képest az egyiptomi árucserét; egy jegyzék szerint mintegy 600 kilogramm arany-, 150 kilogramm ezüst-, 430 kilogramm bronztárgyat kapott Egyiptomból, amit megfelelő értékű - részleteiben sajnos nem ismert - árucikkekkel viszonzott; azt azonban már nem sikerült megakadályoznia, hogy a fáraó fogadja - és talán támogatásáról is biztosítsa Assur követét is (vö. ÓKTCh 161. oldal). Minden kapcsolatot bizonytalanná tett a kanaáni közállapotok rohamos hanyatlása, az egyiptomi hatalom és adminisztráció ottani befolyásának csökkenése. Babilon, Assur és Mitanni - nyugati érdekeltségük felszámolódása folytán - kívül rekedtek a nagy Egyiptom-Hatti ellentéten, melynek ütközőpontja Szíria és Kanaán volt.
Assur - a mitanni hódoltság alatt élő város - kihasználta a kedvező helyzetet, hogy ti. a vezető nagyhatalmak az adott pillanatban közömbösek voltak a mezopotámiai politika belső kérdései iránt. Királya, aki programot jelentő névvel lépett trónra - I. Assur-uballit, "Assur isten életre keltett" -, a 14. század második harmadában (kb. 1365-1330) igen ügyes politikával indította el városát a felemelkedés útján. Már Tusratta mitanni király életében önálló volt, s kihasználva Mitanni belső viszályait, az Assurhoz közeli városokat is csakhamar meghódította (a két Záb közötti Tigris-part vidékét); felvette a kapcsolatot IV. Amenhotep fáraóval, ami már önmagában is bizonyos támogatást jelentett, s amikor Mitanni a hettita király védelmét kérte, a meggyengült birodalom rovására nyugat felé tovább bővítette területét. Uralkodása második felében ellenőrzést gyakorolt Babilon fölött is.
Assur-uballit használta először az "Assur (istenváros) országának királya" címet. Az "Assur országa" (mát Assur) kifejezés jelzi, hogy új léptékek váltak érvényessé a politikában; a városállamok kora végleg letűnt, s csak a nagy egységek érvényesülhettek. Ki kellett alakítani egy-egy zárt terület, "ország" (mátu) gazdasági és politikai egységét, a tömegtermelést, a mennyiségben is jelentős katonai erőt - csak ez tehetett egy országot számottevő hatalommá.
"Assur országa", vagy ahogyan görögök később nevezték, Asszíria (assyria chóra, "asszír föld") a 13. század folyamán, az ún. középasszír kor derekán szerveződött egységes országgá, zárt és egyenletesen fejlett területté. A 13. század három királya, I. Adad-nirári (vö. ÓKTCh 164-165. oldal), I. Sulmánu-asarídu (vö. ÓKTCh 164-165. oldal) és a legnagyobb, I. Tukulti-Ninurta katonai és gazdasági feladatok előtt állt. Hadjárataik során Asszíria magva - a Tigris középső szakaszának mindkét partvidéke és a két Záb völgye -, a központi tartomány (kerület) egységessé szerveződött; e terület mezőgazdasága lényegében nagybirtokon alapult, bérmunkásokkal és egyre növekvő számban a személyes függőségi viszonyban álló, de termelőeszközöknek is birtokában lévő parasztokkal (hupsu vagy hadifogoly) és a földtulajdonos katonai uralkodó osztállyal (rubé, "hatalmasok", "nemesek").
Asszíria e korban minden irányban kísérletet tett a hódításra: harcolt keleten, a Zagrosz-hegység törzsei ellen; északon az Örmény hegyvidék területén, ahol az Uruatri nevű törzsszövetség a hurri lakosság új államszervezete volt; nyugaton a Mitanni-utódállam Hanigalbat ellen, s lényegében meg is hódította az Eufrátesz legfontosabb átkelőhelyéhez, Karkemishez vezető észak-mezopotámiai utat; délen a kassú Babilon ellen, amely fölött Tukulti-Ninurta döntő vereséget is aratott, lerombolván a várost. E hadjáratok célja nem a határok kiterjesztése, területnövelés volt, hiszen a még kis Asszíria nem tudta megszállás alatt tartani a "leigázott" területeket. A többnyire évente megismétlődő hadjáratok célja ekkor még egyenlő mértékben a kereskedelmi útvonalak biztosítása és a zsákmányszerzés volt. Asszíriának főleg fémekre volt szüksége, ezek közül is a réz volt a legfontosabb: döntő hadjáratai a réz lelőhelyeinek megközelítését vagy a tranzitkereskedelem útvonalainak ellenőrzését célozták. Hadifoglyokat a mezőgazdaságban alkalmaztak, egyelőre azonban nem jelentős számban.
Asszíria nemzetközi helyzete a 13. században szilárd volt. Mitanni lényegében megszűnt, egykori területének nagy része immár végleg asszír ellenőrzés alatt állt. Sulmánu-asarídu említette először Urartu nevét (Uruatri: az ország "fellázadt ellene"). Valójában az asszírok most először találkoztak az Örmény felvidék önálló politikai szervezetével: a hurri törzsek Mitanni uralma alatt álltak, s önállóságukat Mitanni gyengülésével párhuzamosan szerezték meg. Sulmánu-asarídu Mitanni örökösének tekintette magát, és ezen a címen - még hódító hadjárata előtt - lázadónak minősítette Uruatrit.
A hettita újbirodalom aggódva figyelte Asszíria térhódítását. Hanigalbat árnyékállamának legyőzését eltűrte, sőt Adad-nirári halálakor a hettita király még köszöntötte is az utódot, Sulmánu-asarídut, ezt írván neki Hanigalbat legyőzésével kapcsolatban: "ő fegyverrel győzött le nagy királyokat; kis királyból nagy király lett". Később azonban a hettiták Babilon támogatása révén akarták ellensúlyozni Asszíria hatalmának lavinaszerű gyarapodását, sőt Tukulti-Ninurta korában, a 13. század utolsó harmadában talán meg is ütközött egymással e két hatalom. Érdekeik Észak-Szíria kapcsán keresztezték egymást; a hettita király egy amurrú uralkodóval kötött szerződésében utóbbit asszírellenességre kötelezte: "Mivel Asszíria királya az én Napon (Fenségem) ellensége, legyen hát a te ellenséged is. Nem mehet Asszíriába egyetlen kereskedőd sem, nem engedhetsz országodba onnan egyetlen kereskedőt sem, s ő nem is haladhat át az országodon" - ami nemcsak az asszírellenes kereskedelmi blokád bizonyítéka, de elárulja azt is, hogy Asszíria e korban hadjáratait a kereskedelem biztosítására használta. Az összeütközések pillanatnyi győztese Asszíria lett; Tukulti-Ninurta fel is vette uralkodói címei közé a hettita királyok címét, a "Nap" szót.
A 13. század utolsó másfél évtizedében Asszíriában belső válság robbant ki, valószínűleg a király építő tevékenysége és a hadjáratok egyidejű abbamaradás miatt: vezető ereje a katonai hatalmasságok voltak. Tukulti-Ninurta összeesküvés áldozata lett. Alakja maradandó nyomot hagyott az ókori keleti történeti hagyományban; Babilon elleni harcát egy hatalmas eposz örökítette meg. A görögök legendás Ninosz királya vagy az Ószövetség Nimródja Tukulti-Ninurta tetteinek és személyiségének is visszhangja.

Dél-Mezopotámia a 12. században. A kassú kor társadalma

A 14. századtól kezdve Mezopotámia önállóságának megszűntéig (a méd-perzsa hódításig) Észak- és Dél-Mezopotámia, Asszíria és Babilon önállósága, gazdasági virágzása és katonai ereje olyan volt, mint egy mérleg két serpenyője: az egyensúly legfeljebb pillanatnyi volt, s hol az egyik, hogy a másik volt felül. Mezopotámia északi és déli része gazdaságilag végzetesen eltávolodott egymástól, az egység többé nem jöhetett létre, ugyanakkor a földrajzi fekvés mindkét területen megkívánta volna az egységes piac és a területi munkamegosztás fejlesztését. Ez az igény szülte a kölcsönös hódítási törekvéseket; a hódítás ténye azonban kizárta az átfogó békés egység kifejlődését.
A 12. században, az asszír megszállás után Babilon - a kassú dinasztia utolsó évtizedeiben - békésen fejlődhetett. A legtöbb írásos emlék e korból maradt ránk. E források főleg a mezőgazdaságra vonatkoznak. Komoly nemzetközi kereskedelem a 12. században nem fejlődhetett ki - Asszíria meggyengülését ez okozta -, minthogy a tengeri népek pusztításai nyugaton, a hettita birodalom összeomlása, az arámi törzsek térhódítása Szíriában együttes hatásukban elzárták az utat az Eufrátesztől nyugatra; északon a phrygek (Muski) megjelenése tett lehetetlenné minden kapcsolatot. Ezért Közép-Mezopotámia mezőgazdasága volt viszonylag a legkedvezőbb helyzetben.
A kassú dinasztia utolsó uralkodói a nagybirtok rendszerét jogilag is egyértelművé tették. Az egész korszak folyamán adományoztak nagybirtokokat - örökös joggal - a katonai vezető rétegnek: ez a réteg volt a kassú királyi hatalom fő támasza. Ennél nagyobb mérvű lehetett a spontán koncentráció. A kassú dinasztia gazdaságpolitikája abban a döntő kérdésben különbözött az óbabiloni korétól, hogy az uzsorakölcsön következtében tönkremenő birtokosokat, a kistermelőket sorsukra hagyták, az állam nem avatkozott be a vagyoni differenciálódás folyamatába. Egyetlen mísarum-rendeletet sem bocsátottak ki több mint négy évszázad alatt. Ezért a tönkremenés, a létbizonytalanság, a sorssal szemben való tehetetlen kiszolgáltatottság - a kassú-kori irodalom fő témája, mely már az isteni gondviselés eszméjének elvetésébe is átcsapott - a termelő osztályok, s egyáltalán a lakosság nagy többségének valóban döntő társadalmi élménye volt. A katonai vezető réteg nagybirtoka ily módon a szabad verseny során alakult ki, szerzemény volt, tehát jogos tulajdon. A "telkes" katonaság eltűnt; a királyi hatalom a magántulajdonosok fölött álló, rájuk támaszkodó, de a tulajdon kérdéseibe be nem avatkozó intézmény volt. A 12. század elején elszaporodó határkövek (kudurru) feliratai királyi védelemben részesítették a földbirtokot, súlyos megtorlást (pénzbüntetés, testi csonkítás) helyezve kilátásba minden háborításért. A feliratok felhívták azokat, akik az adott birtokra vagy egy részére jogot formáltak, hogy hivatalosan jelentsék be jogcímüket. A birtokok kis parcellákban, elszórtan feküdtek. E két körülmény egyértelműen bizonyítja, hogy a nagybirtokok jelentős része uzsorás eredetű volt. (Hasonló előírásokkal a középasszír törvénygyűjteményben is találkozunk, ami a folyamat párhuzamosságát mutatja.) Ezért - szemben az óbabiloni korral - a kassú dinasztia évszázadait a korlátozatlan mezőgazdasági szabad verseny és a szabadon érvényesülő uzsoratőke korszakának nevezhetjük. A nagybirtokokat a király adókedvezményekben (mentesség) is részesítette - élvezőik a királynak nem gazdasági, hanem katonai támaszt jelentettek. Ezzel párhuzamos volt a telekkönyvezés gyakorlatának általános elterjedése. Korábban - a földközösségi földhasználatból kifejlődött földmagántulajdon esetében - elég volt minden okmányon a szomszédok nevének feltüntetése; a kassú kor végén a földek fekvését abszolút adatokkal és hivatalos nyilvántartás (telekkönyv) alapján határozták meg.
Az ország déli részén, a Perzsa-öböl és a Tigris partvidékén a félig nomád törzsek családi földbirtokai (bítu) a többé-kevésbé elszikesedett területeken alakultak ki, s csak igen laza kapcsolatban álltak a kassú Közép-Mezopotámiával. E területek később önálló egységekké váltak, lakosságuk teljes egészében arámi lett, s a törzsi nevek helynevekké váltak (például Bít-Iakin, a Perzsa-öböl északkeleti partvidéke).
A kassú dinasztia utolsó, békés időszakának fegyver vetett véget: Elam királyai ismételten kifosztották az országot; 1160-ban fogságba hurcolták az utolsó királyt. Vele együtt vitték el győzelmi jelvényként az ország számos becses emlékét, köztük Hammurápi sztéléjét is.
Az elami támadás után Asszíria ugyan a Diyálá-völgy felé tolta ki határait, de igazi sikereket Közép-Mezopotámiában ért el. Iszin városban szervezték meg az Elamra támadó, s győzelmet arató sereget, ezután több mint két évszázadon át ismét Iszin volt az ország centruma. A helyzet a felszínen a III. Ur-i dinasztia után kialakult helyzetre emlékeztet; ettől a kortól kezdve mindenesetre tudatos archaizálást figyelhetünk meg Babilon politikai életében és kultúrájában.
A 12. század - és egyben a II. Iszin-i dinasztia - legjelentősebb uralkodója, aki az országot még egyszer vezető hatalommá tette, I. Nabú-kudurri-uszur volt (1124-1103), Elam legyőzője. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy nyugat felé hódítson - nyugaton az arámi törzsek feltartóztathatatlan terjedése egyelőre lehetetlenné tette a kereskedelmet és a tartós katonai sikert. Ehelyett megpróbált észak felé, a Zagroszon át eljutni az Urmia-tó partjára, ahonnan hagyományos útvonalak nyíltak gazdag fémlelőhelyek felé. Itt Asszíriába ütközött; I. Tukulti-apal-Esarra asszír király azonban átengedte neki a Tigris bal partját és a Zagrosz-hegységet. Ilymódon rövid időre sikerült Dél- és Közép-Mezopotámiát kiszabadítani a gazdasági elszigeteltségből. I. Nabú-kudurri-uszur a babiloni történeti hagyományban a legnagyobb királyok között élt tovább. Halála után azonban fegyveres erővel fenntartott birodalma összeomlott; utódai alatt Közép-Mezopotámia a jelentéktelenségbe süllyedt, a dél pedig megnyílt az arámi törzsek előtt.

Asszíria katonaállammá válik. I. Tukulti-apal-Esarra (1115-1077)

Asszíria a 12. században - még ha kelet felé rövid időre út is nyílt előtte - lényegében megmaradt a Tigris két partján, a "központi" - egyetlen! - tartomány, "Assur országa" szűk keretei között. Zsákmányszerző hadjáratai tovább folytak, s ennek hatására az ország belső gazdasági élete lassan átalakult. Korábbi kereskedő vállalkozói - Assur város leggazdagabb rétege - tőkefeleslegüket csak uzsoratőkeként hasznosíthatták, illetőleg ez is a mezőgazdaságba áramlott és hozzájárult a földtulajdon koncentrációjának meggyorsításához. A zsákmányszerző hadjáratok nyeresége szintén földbirtokká vált. Az elszegényedett kistermelők a hupsu réteget duzzasztották fel. A hupsuk és a hadifoglyok kis parcellák művelését vállalták a katonai-kereskedő vezető rétegek birtokain; helyhez, de ugyanakkor termelőeszközhöz is kötődtek. Asszíria területe - részben az esős földművelés zónája - a mezőgazdaság belterjessé tételére csak igen korlátozottan volt alkalmas. Így a mezőgazdasági termés bővítése főként extenzív úton, újabb földek művelés alá fogása révén volt megvalósítható. Ehhez viszont részben új földek, részben új munkaerő kellett. A 12. században Asszíria tehát szükségszerűen lépett a korlátozott területi hódítás és a rabló zsákmányszerzés útjára. Az asszír katonai politika alapelve ez volt: az ország területe maradjon mindig jóval kisebb, mint katonai befolyásának köre. Asszíria gazdasági egységként optimálisan úgy működhetett, ha területét a szükséges mértékre korlátozta, adószedő-rabló hadjáratainak körét a lehetséges mértékre növelte. Ami más szóval az idegen országok kizsákmányolását jelenti. Ilymódon a 12. század folyamán Asszíria gazdasága átalakult: kereskedelme helyét a katonai vállalkozások hozama foglalta el, a mezőgazdasági termelés csaknem kizárólag extenzív módon növekedett, s a katonai réteg vált az állam vezető erejévé. Asszíria katonaállammá alakult át. Az átmenet természetesen lassú volt, de minden változás ebbe az irányba mutatott. A középasszír korban a katonaeszmény a győzelmi mámort, a kegyetlenséget erkölcsi értékké emelte. "Urunk - mondja egy tiszt a Tukulti-Ninurta eposzban -, uralkodásod kezdetétől ünnepünk a harc, a fáradalom, örömünk az ütközet; jó uradalmad alatt értünk férfivá."
I. Tukulti-apal-Esarra (1115-1077) tudatosságával emelkedett a legnagyobb asszír uralkodók sorába. Hosszú, szívós küzdelem során, lépésről-lépésre tágította Asszíria határait észak, kelet és nyugat felé. Északon ő törte meg a phrygek uralmát, és Urartu területén mintegy 12.000 lovat, 2000 szarvasmarhát zsákmányolt. Utat nyitott a Taurus felé, ő maga is eljutott a Földközi-tenger partjára, megadóztatta a föníciai városokat. Uralma - mint maga mondja - "a nyugati Nagy Tengertől a Van-tóig terjedt". Valójában még az Eufráteszt sem érte el Asszíria, az ország közigazgatási területe: a Folyó mentén élő nomád arámi törzsek már csak mozgékonyságuk miatt is legyőzhetetlen erőt jelentettek; 28 hadjárata nem területi hódítás, hanem zsákmányszerzés volt.
"Assur országa" a bőségesen ömlő zsákmányból felvirágzott. "Ekéket állítottam munkába Assur egész országában és több gabonát termesztettem, mint atyáim. Az uralmam alá hajtott országokban ló-, szarvasmarha- és szamárcsordákat gyűjtöttem össze zsákmányként. Megnöveltem a harci szekerek számát. Assur országának földjéhez földeket csatoltam, népéhez népeket…" Felirata pontos és találó helyzetkép. Hadseregreformja a mozgékony, nagy átütő erejű harci szekerek számának növelésével katonai erejét megsokszorozta. Nem egyszerűen foglyot ejtett: e korban kezdődött a népcsoportok tömeges áttelepítése, ami egyrészt olcsó munkaerőt biztosított, produktívabbat, mint a családjuktól elszakított hadifoglyok, másrészt megtörte az ellenállást a hadsereg bejárta országokban.
Tukulti-apal-Esarra kora stabilizációt jelentett: a jólét jeleit nemcsak építkezései, de a kultúra felvirágzása is tanúsítja. Ő állíttatta fel az első asszír könyvtárat, Assur városban; összegyűjtötte a főváros bíráinak ítéleteit (ebből állt össze az ún. középasszír törvénykönyv, melynek anyaga 14-12. századi eredetű), a korábbi királyok rendeleteit; a kor képzőművészete - különösen a pecséthengerek - új stílussá ötvözték a kassú, mitanni, szíriai stílusjegyeket - mutatva, milyen elemekből fejlődött ki az asszír nép, az asszír kultúra.
Tukulti-apal-Esarra után Mezopotámia története homályba borul. Az arámi népek Szíriában elfoglalták a régi városokat, újakat is alapítottak, de a politikai szervezetek stabilizálódásáig megakadályozták a kereskedelmet. A viszonyokat körülbelül e korból - noha Kanaán északi részéről - jól jellemzi egy ószövetségi verssor (ld. Bír 5,6-7, vö. ÓKTCh 267. oldal): "Megszűntek az utak… eltűntek a nyílt térség lakói." Biztonságot a városok nyújtottak; Észak-Szíria városai ekkor, a vaskor első századaiban meg is gazdagodtak. Mezopotámia országai mintegy két évszázadra jelentéktelenné váltak, s válságukból csupán a 10. század végén nyílt kiút.

Az újasszír katonai nagyhatalom (9-7. század)

Az arámi népvándorlás hullámai Mezopotámiát elvágták Elő-Ázsia más területeitől; Babilon és Assur látszatkirályai a 11-10. évszázadokban üres nevek voltak, és csupán az ország jelentéktelenségét tanúsították. Asszíria területe a Felső-Záb torkolatának körzetére szorult vissza; Észak-Mezopotámiában időlegesen önálló arámi városállamok alakultak ki, jellegzetes vaskori civilizációval. Asszíria - ekkori helyzetében - katonailag nem győzhetett, az ország belső megerősödésére volt szükség ahhoz, hogy ismét ütőképes hadsereget tudjon kiállítani.

Asszíria hódításai a 9. században

A 10. század utolsó harmadában új korszak kezdődött Asszíria történetében, a katonai nagyhatalom kora. A hadjáratok gazdasági alapját II. Assur-dán király teremtette meg (934-912). Mint feliratában elmondja, elődei alatt Asszíria területén éhség, szükség, nyomor dúlt és a lakosság elvándorolt. Ő új csatornákat ásatott, megsokszorozta az ország gabona- és juhtermelését, visszahozta a lakosságot. A fővárosban, Assurban építkezett is, mindenekelőtt a nyugati kapu, a fémművesek kapuja - műhelynegyed - bír gazdasági fontossággal. Assur-dán tehát gazdasági reformokat léptetett életbe, s biztosította az élelmiszertermelést. A juhtenyésztéssel összefüggő gyapjúfeldolgozás valószínűleg kiviteli cikkeket akart előállítani; ugyanis Assur hagyományos áruja a nyugati (szíriai, kis-ázsiai) piacon a gyapjúnemű volt. Asszíria elnéptelenedése a 2. évezred vége óta kibontakozó folyamat volt, s főként a nyugati területeket érintette, így okai között nemcsak az egyre erőteljesebb deszikkáció érdemel figyelmet, hanem a szüntelen hadjáratok is. Az elnéptelenedési folyamatot a 10-9. század királyai áttelepítéseikkel feltartóztatták, az öntözés fejlesztése pedig fellendítette a földművelést.
Assur-dán tehát megszilárdította Asszíria belső helyzetét. Utódjának trónra lépésétől, 911-től ismerjük az évnek nevet adó magas rangú tisztviselők (límu, vö. a görög eponümosszal) hivatalból vezetett jegyzékét (vö. ÓKTCh 167. oldal), amely az 1. évezredi mezopotámiai kronológia alapja, s jelzi a központi hatalom megerősödését.
Maga Assur-dán is, de különösen utódai egyre erőteljesebben folytatták Észak-Szíria és az Örmény hegyvidék felé zsákmányszerző hadjárataikat, eközben Észak-Mezopotámia területének nagy részét (a Habur völgyéig) ismét Asszíriához csatolták, új kerületeket szervezve belőlük.
A 9. század Asszíria látványos és jövedelmező katonai győzelmeit hozta. II. Assur-nászir-apli (883-859) - a század két nagy királya közül az első - már uralkodása elején hadseregreformot hajtott végre, s ezzel befejezte Asszíria talpra állítását. A már korábban is eredményes harci szekér fegyvernem erejét megnövelte (mintegy tízszeresére: azelőtt, I. Tukulti-apal-Esarra korában százas nagyságrendű kötelékek harcoltak, most ezres nagyságrendűek: egy harci szekér személyzete a harcosból, a hajtóból és általában a pajzstartóból állt); megszervezte - ha nem is túl nagy létszámmal - az asszír lovasságot, amely főként a hegyvidéken jutott szerephez; különböző rendeltetésű (utász, szállító, folyami szállító, aknaásó [várfalak leomlasztásához], hadigépeket - faltörő kos, ostromtorony - kezelő) műszaki alakulatokat hozott létre.
Assur-nászir-apli korában jelent meg teljes nyíltságában először a zsákmány, mint Asszíria döntő jövedelmi forrása. Ettől kezdve az asszír királyok dicsekvő hangú feliratainak zsákmányra vonatkozó adataiból Elő-Ázsia gazdasági életét sokrétűen ismerhetjük meg. A zsákmány két fő csoportja: állatok és fémek. Állatokat (ló, öszvér, szarvasmarha, juh) elsősorban igás- és szállítócélokra (tehát termelőeszközként) zsákmányolt, a juh mindig "számlálatlanul" került a zsákmányba. A fémek (arany, ezüst, réz, ólom, vas) főként tömb formájában, feldolgozatlanul voltak kívánatosak; fegyver és ugyancsak termelőeszköz készült belőlük. Zsákmánycikk volt ezen kívül néhány fényűzési cikk is (elefántcsont-készítmények, alabástrom edények, drágakő, színes kelme, szíriai bor, egzotikus növények, kenet, illóolaj). A zsákmány mennyisége a későbbiekhez képest még jelentéktelen volt, azt azonban már mutatta, hogy Asszíria bevételének legfőbb tényezőjévé vált. Egy kis ország például egyetlen hadjárat során (az Örmény hegyvidéken) a következő fémeket veszítette el: 60 kilogramm arany, 60 kilogramm ezüst, 3 tonna ólom, 3 tonna réz, 9 tonna vas; ezen kívül még 2000 szarvasmarha, 460 ló stb. Szíria tranzitárui közül az ezüst és a vas volt a jelentős. Az asszírok kezébe került vas jelentős része Kis-Ázsiából, kisebb része az Urmia-tó keleti partjánál, a Zagrosz-hegységről származott. A vas egy évszázad leforgása alatt a zsákmány legnagyobb tételévé emelkedett és a 8. század végén elérte a száztonnás nagyságrendet (100-1000 tonna közötti mennyiségek szerepeltek egy-egy hadjárat után a feliratokban). Az asszír zsákmány jellemző vonása volt e korban, hogy meghatározatlan mennyiségű és rendszertelen volt, tehát valóban zsákmány és nem adó; a fiatal, mohó katonai nagyhatalom mindenhol azt és annyit vett el, amennyit csak tudott.
Assur-nászir-apli fia és utóda, a század másik nagy királya, III. Sulmánu-asarídu új külpolitikai helyzet előtt találta magát. A Mezopotámia körül elhelyezkedő területek a 9. század közepén, nagyjából egy időben értek el a társadalmi-politikai integráció magasabb fokára, s alakították ki - törzs- vagy városszövetségi alapon, de többé-kevésbé szilárd központi hatalommal - államszervezetüket. E kétségtelen fejlődés mögött az a gazdasági erő állt, amelyet e területek Elő-Ázsia árucseréjében betöltöttek. A hegyvidékek (Zagrosz-hegység, Örmény hegyvidék) alacsonyabb dombokba hajló vagy fennsíkokra tagolt részein a nagyállattartás specializált formája hatalmas többlettermelést tudott elérni. A szíriai sztyeppék a szamártenyésztésben emelkedtek ki; Damaszkusz, Szíria legjelentősebb városa az asszír forrásokban "Város, melynek szamarai vannak" (álu sa imérisu) néven szerepelt. Ugyanezek a területek vagy a legfontosabb fémlelőhelyek voltak, vagy a fémkereskedelem tranzitzónái (Szíria Ciprus és Kis-Ázsia felől; az Örmény hegyvidék részben Kis-Ázsia felől, de részben maga is lelőhely; a Zagrosz-hegység kiemelendő fontosságú lelőhely). Itt tehát lényegében egy-egy földrajzi egység az árutermelő gazdaság ún. I. termelési osztályának, a termelőeszközök termelésének minden formáját egyesítette. Elő-Ázsia gazdaságföldrajzi lehetőségei a területi munkamegosztáshoz vezettek, ami természetszerűleg árucserével párosult. A területi munkamegosztás, az árutermelés (a terméktöbblet áru jellege) és az árucsere elő-ázsiai méretekben érvényesült, de ezt sajátos módon az önellátó gazdálkodás maradványai, a belső piacok fejletlensége egészítette ki. Asszíria az új helyzetben elő-ázsiai méretekben szervezte meg, bár erőszakosan az árucserét, ami egyre inkább egyoldalúvá, a termelőeszközöket előállító területek kifosztásává változott át. A termelés gyors ütemű bővülése a termelőeszközöket előállító területeken a gazdasági-politikai élet integrációjához vezetett el: a további fejlődéshez kereteket, s egyben védelmet is nyújtó államok létrejöttéhez. E folyamat szükségszerű kísérőjelensége volt, hogy itt is jobbára városokba koncentrálódott a hatalom.
III. Sulmánu-asarídu (858-824) korában jelent meg a szíriai városok és "államok" igen komoly katonai erőt képviselő szövetsége, élén Damaszkusszal; az Örmény hegyvidék törzseit most már egységes, központosított állammá összefogó Urartu, a Van-tóval központjában; a Zagrosz-hegység néhány törzsszövetsége (Parszua = perzsák; Madai = médek; Mannai = az Urmia-tótól délkeletre élő törzsek). Sulmánu-asarídu és nagy befolyásra szert tett főparancsnoka (akkádul: turtánu) mindhárom irányban súlyos harcokat vívott. Ekkor még Észak-Szíria volt a legerősebb ellenfél, s gazdasága miatt a legkívánatosabb terület is. Számos csatát vívtak, köztük legfontosabb volt 853-ban a Karkar város (az Orontész mentén) melletti, amelyben szíriai városokon kívül részt vett Izráel (Sir'ila) királya és egy arab sejk is; a 12 király szövetsége korábban elképzelhetetlenül magas létszámú haderőt tudott kiállítani (60.000 harcos, 4000 harci szekér, 190 főnyi lovasság, 1000 arab harci teve). Sem itt, sem más hadjáratában nem győzött Asszíria, ha a győzelmet területfoglalásnak tekintjük: a csata után a zsákmánnyal mindig elvonult, minthogy célját elérte.
Sulmánu-asarídu tovább folytatta a lakosság erőszakos áttelepítését a nagy mezőgazdasági munkaerőhiányban szenvedő észak-mezopotámiai területek benépesítésére. Uralkodása fordulópontot jelentett e téren is. Évkönyvének összegző adatai szerint hadjáratain 82 ezer embert öltek meg és 110 ezret "hurcoltak fogságba", azaz telepítettek át. Korábbi hadjáratoknak is célja volt a munkaerő biztosítása, de a 9. század második feléig e kérdésnek nem volt központi jelentősége. A munkaerő a termelőeszközökkel azonos fontosságot ekkor kapott először; ettől kezdve az asszír seregek legfeljebb megfélemlítésül rendeztek tömegmészárlásokat vagy még gyakrabban látványos kivégzéseket (karóba húzták a város néhány főemberét): elsőrendű szükségük volt az emberanyagra, ezért a lakosságot általában kímélték.
A Sulmánu-asarídu utáni háromnegyed évszázad nem hozott döntő változást Asszíria helyzetében; mondhatnánk, a háborúk egyszerű újratermelése jellemezte ezt a kort. Északon a 8. század második harmadában Urartu a katonai nagyhatalmak közé emelkedett, s a Zagrosz-hegységben, de Asszíriával szemben is sikereket ért el; egy időre megszerezte Elő-Ázsia legfontosabb fémlelőhelyei fölött az uralmat. Ebben a korban fejlődött ki híres fémművessége (bronz- és vasedények, fegyverek, díszek), amelynek termékei az elő-ázsiai kereskedelem kedvelt árui voltak, és távoli területekre (például a phrygiai Gordion vagy Etruria) is eljutottak.

A földtulajdon az újasszír korban

A földtulajdonra vonatkozóan az újasszír korból a 8-7. századból maradtak ránk források; minthogy azonban az ezekben tükröződő helyzet előzményei már a középasszír korban kialakultak, valószínűnek látszik, hogy a fejlődés az 1. évezredben folyamatos volt.
Asszíria a mezőgazdaság egyensúlya érdekében rá volt utalva az extenzív gazdálkodásra - szántóinak és legelőinek területét szüntelenül növelnie kellett. Bár a 8. század végén tett néhány lépést az intenzív gazdálkodás felé - új csatornák, a vízkiemelő berendezés tökéletesítése -, ennek hatása mindenképp elmaradt a kívánatos mögött. (Az általánosan használt vízkiemelő-berendezés mai arab nevén saduf: kézierővel mozgatott gémeskútszerű csöbrös emelő; több vízlépcső közbeiktatásával a folyami teraszokra is fel tudta juttatni a vizet, tehát lehetővé tette a magasabb partok egy részének önözését is. Észak-Mezopotámia nagy része csak ily módon csatornázható.) De minden mezőgazdasági befektetésnél olcsóbb volt az új földek meghódítása, Asszíria ezért mezőgazdasága érdekében is a hódítások "bővített újratermelésére" vállalkozott inkább.
Északnyugat-Mezopotámia lakossága a 9. század folyamán is tovább ritkult: míg e terület nem vált tartománnyá, a hadjáratok évente pusztították, s a megtorlás - akár a hadsereg tagjainak megölése, akár az áttelepítés - megtizedelte a lakosságot, különösen a földművelőket, hiszen a hadsereget is többségükben ők alkották. Ezért a területnövelés mellett a munkaerő biztosítása volt a mezőgazdaság fejlesztésének másik előfeltétele. A fordulópontot e téren - III. Sulmánu-asarídu után - a 8. század második felének királyai jelentették; ők már a távolról (Kis-Ázsiából, Szíriából, Palesztinából) hozott telepesekkel népesítették be Harrán város környékének, a Balih és Habur völgyének földjeit.
A meghódított területek elvben királyi tulajdonba kerültek. Egy részüket a király magas rangú katonái, az államapparátus felső rétegének kezébe adta. A földek jogilag nagybirtokok voltak, művelésük azonban kis, néhány - legfeljebb 5 - hektár kiterjedésű telepekre osztva folyt. A telkeket azok a telepesek kapták meg, akiket családjukkal együtt hurcoltak el. Jogilag a telepesek a földet használó nagybirtokos vagy a király tulajdonában voltak; el is lehetett őket adni, de csak a telekkel együtt. A források néha ugyanazzal a szóval nevezik őket, amivel a szolgákat és a rabszolgákat (wardum), de többnyire minden rendszer nélkül más szavak is rájuk vonatkoznak, például a "paraszt" (errésum) vagy a "telkes" (sirqum). A szóhasználat és a tényleges gazdasági helyzet egyaránt mutatja, hogy a jogi értelemben vett rabszolgák a mezőgazdaságban e korban valójában a hadjáratok révén idegenből áttelepített telkes parasztokkal, telepesekkel együtt azonos társadalmi osztályt képeztek: a személyi függésben lévő - ám nem jogtalan - és részben a termelőeszközöket is birtokló földművelő osztályt.
A telek használata fejében művelői földjáradékot fizettek: a föld nagysága, fekvése (csatornától való távolsága) és értéke alapján meghatározott összegű díjat, részben természetben és szolgáltatásokban, részben pedig pénzben. A földjáradék a termés egyharmadát is elérhette.
A mezőgazdasági területek egy részét nagybirtokszerűen művelték, egyedülálló férfi foglyokból szervezett munkáscsapatokkal; a munkások fejadagot kaptak, a termés a tulajdonosé volt. Ez a szántóföldek kisebb részét érintette.
Asszíriában a 7. századra a rabszolgaság a mezőgazdasági termelésben lényegében telkes földművelői viszonnyá alakult át, legalábbis a szó gazdasági értelmét tekintve. A személyi függőség rendszere azonban tovább szélesedett, de az már a legcsekélyebb gátat sem állította az egyéni felhalmozás vagy tönkremenés elé. A személyi függés jogi korlátozásként az örökösödési jogot sem zárta ki; éppen ellenkezőleg, a mezőgazdaságban szükségszerűen írta elő. Ezért a földművelő osztályon belül a földet terhelő kötelezettségek mértékének megfelelően korlátozódó vagyoni-társadalmi differenciálódás is megfigyelhető; a felhalmozás eszköze nem a földtulajdon, hanem a pénzvagyon volt, minthogy a telkek birtoklása kötelezettségekkel is járt. Ugyanezen okból nem találkozunk az újasszír korban az uzsorával, noha kölcsönök léteztek. (A ránk maradt hitelokmányok igen nagy összegeket említenek, ami arra vall, hogy a kölcsönök a legvagyonosabb rétegekre korlátozódtak, s a földművelő osztályt nem érintették. Eszerint a földműveléshez szükséges beruházások nem a közvetlen birtokosok, a telkes földművelők anyagi erejéből valósultak meg, hanem uruk tőkéjéből.)
A mezőgazdaság elosztási viszonyai a többlettermék döntő részét földjáradék és adók formájában a katonai-földbirtokos uralkodó osztálynak juttatták. Az asszír "harcosok", akik Elő-Ázsia népeit katonai erővel zsákmányolták ki, magában az országban a tulajdonviszonyok következtében a földművelő osztály kizsákmányolását is megvalósították. Mégis, ez utóbbi osztály helyzete sok tekintetben kedvezőbb volt, mint elődjeié; helyzetük stabilitása az uralkodó osztálynak is elsődleges érdeke volt.
Az asszírok mezőgazdasági politikája évszázadokra eldöntötte Észak-Mezopotámia helyzetét: e területen változatlan maradt a lakosság összetétele (még maga az "asszír", illetve az ebből származó "szír" elnevezés is változatlanul tovább élt - noha az etnikum kicserélődött); változatlan maradt a mezőgazdasági tulajdonviszonyok lényege; és döntően nem változott meg a földművelés technikája sem; a feudalizmus a Szászánida korban ezeket az előzményeket építette tovább.

III. Tukulti-apal-Esarra (745-727) és reformjai

Asszíria fejlődése a 8. század első felében megakadt, s a gazdasági egyensúly legfőbb biztosítéka, a zsákmány növekedése elmaradt, ami azonnal belső válságot idézett elő. Egy katonai lázadás ültette a trónra a hadsereg egyik vezetőjét, aki nevével - a "nagy", I. Tukulti-apal-Esarra nevével - a hódítások programját vállalta.
III. Tukulti-apal-Esarra (745-727) uralkodását hadjáratokkal kezdte, azonban már első éveiben belső reformokat is végrehajtott. E reformok elseje az áttelepítések növelése volt; ő mintegy 300.000 embert szállított Észak-Mezopotámia mezőgazdaságának, s ezzel biztosította a hadsereg és a lakosság élelmezését. A mezőgazdasági termékek ettől kezdve eltűntek az asszír évkönyvek zsákmány-felsorolásából, kivéve néhány csemegét (szőlő, bor, gyümölcsök), ami a termelés stabilizálódásának biztos jele.
Reformjainak második csoportja a királyi hatalmat erősítette, a katonai centralizációt szolgálta. Megszüntette a városok - Assur és Harrán - adómentességét, ami a központi jövedelmeket növelte meg. A tartományi beosztást megváltoztatta: a korábbi nagy kiterjedésű katonai-közigazgatási területek helyett az országot kis körzetekre osztotta, hogy így lehetetlenné tegye a katonai erő és hatalom túlzott felhalmozását és a "kiskirályok" megerősödését. Megszüntette a körzeti parancsnoki tisztség örökletességét. Magas rangú tisztjeinek adománybirtokát sohasem egy tagban adta ki, hanem 20-25 hektár területű darabonként, egymástól távol fekvő körzetekben, ami lehetetlenné tette az esetleges területi alapos szervezett ellenállást.
Harmadik, legfontosabb reformja arra irányult, hogy stabilizálja a külföldről befolyó jövedelmeket. Tukulti-apal-Esarra - ebből ítélve - felismerte, hogy a rablás nélkül Asszíria gazdasági egyensúlya felborul. Reformja optimális feltételeket teremtett a rablóállam további növekedéséhez. A korábbi hadjáratok zsákmányolása helyett állandó évi adókat vetett ki - így elmaradtak esetleg a fantasztikus összegű zsákmányok, de csökkent a kockázat is. Ezzel együtt járt viszont, hogy az Asszíriától való függés jogi formáit és katonai garanciáit is kidolgozzák. A függésnek három fokozata volt: 1) meghagyták a helyi uralkodót, de adót vetettek ki rá; 2) asszírbarát személyt ültettek a trónra, s megnövelték az adót; 3) "újjászervezték" az országot, Asszíria földjéhez csatolták, katonai parancsnokot neveztek ki és tovább növelték az adót. Utóbbi esetben megszálló csapatok is maradtak a fővárosban. Az adót mindig a hadsereg szedte; kialakult a hadsereg gazdasági-pénzügyi részlege, a katonai hivatalnokok rétege. De a függés első két fokozatában - s már ezt megelőzően is - fontos szerep jutott a diplomáciának. Az asszír diplomácia ötletes, szívós, hatékony volt; ugyanakkor nem válogatott az eszközökben: alkalmazta a bujtogatást, propagandát, igyekezett a helyi hagyományok szerint eljárni, támogatta a belső ellenzéket, kémeket alkalmazott, megvesztegetett embereket stb. Átvette a hettita újbirodalom korában kialakult nemzetközi szerződési rendszert (vö. ÓKTCh 187-189. oldal).
Asszíria ebben a korban már nem volt képes jelentékeny gazdasági együttműködésre, árucserére. Ennek főleg az volt az oka, hogy korábbi kiviteli cikkei sorra veszítették el piacaikat. Az asszír ólom iránt a 18. század elején szűnt meg a kereslet; erre a sorsra jutott másik fontos kiviteli cikkük, a gyapjú is. Az 1. évezredben ugyanis egész Elő-Ázsiában a bíborral festett kelmék váltak divatossá. A bíborfestéket Fönícia városai egy tengeri kagylófajtából nyerték ki, s tiszta állapotban szállíthatatlan volt (a szerves festék a tárolás során elbomlik), ily módon a gyapjúfestő- és szövőipar föníciai monopóliummá vált; nyersanyagot pedig a szíriai juhtenyésztés korlátlanul tudott biztosítani. Más kiviteli cikke Asszíriának nem volt. Minden árucserét gátolt ezen kívül az a körülmény is, hogy fogyasztási cikkekben mind Szíria, mint az északi és keleti hegyvidékek lakossága csak csekély importra szorult volna - Asszíria pedig még ezen túl is, aligha volt képes akár gabonából, akár más mezőgazdasági eredetű fogyasztási cikkből olyan mennyiséget termelni, amely fém- és igásállat-igényét egyenértékű árucserében fedezni tudta volna.
Az új helyzetben Asszíria termelése lényegében stagnált, pontosabban: az élelemtermelésben a belső szükségleteknek megfelelő ütemben növekedett, az ipari jellegű ágazatokban pedig - kivéve a hadiipart, a fémművességet - inkább még visszafejlődött. Asszíria élősdi állammá vált.
Tukulti-apal-Esarra reformjainak negyedik csoportja katonai jellegű újításokat tartalmazott. Elitcsapatokat, ún. királyi gárdát (kiszir sarrúti) szervezett, ez volt az állandó hadsereg magja. Új fegyvereket vezetett be (a korábbi hatküllőjű harci szekér helyett nyolcküllőjűt; nagy méretű védőpajzsot az íjász gyalogságnál; újfajta ostromgépeket stb.), a haditechnikának döntő szerepet biztosított (pl. várostromnál a falak tövébe töltést hányatott), a mozgósítást általános érvényre emelte és hadifoglyokat is nagy számban sorozott a hadseregbe. Az asszír sereg elveszítette minden "nemzeti" jellegét: vakon engedelmeskedő, kegyetlen erővé vált a király és a katonai vezető réteg kezében.
Tukulti-apal-Esarra reformjai nem maradtak hatástalanok. Közvetlen eredményük Urartu erejének megtörése volt. Ezekben az évtizedekben Urartu volt Elő-Ázsia másik katonai nagyhatalma. Urartu és Asszíria érdekellentéte Észak-Szíria kapcsán robbant ki: a Földközi-tenger partvidékének és Kis-Ázsiának Észak-Szíria volt a kulcsa, s mindkét katonai nagyhatalom a Taurus fémlelőhelyeinek megszerzésére tört. Asszíria és Urartu első nagy összecsapása is Észak-Szíriában zajlott le; a győztes Tukulti-apal-Esarra lett, ami egyben azt is jelentette, hogy végleg meghódította és tartománnyá szervezhette Damaszkusz központtal e fontos területet. A tengerparton Asszíria a függőség első fokozatán álló királyságot hozott létre, s így - a történelemben először - érdekszférája Egyiptom határáig tolódott ki.
Tukulti-apal-Esarra utolsó háborúja Babilon ellen irányult; több évig tartó harc után elfoglalta a várost és Közép-Mezopotámia nagy részét, majd Púlu néven maga ült a babiloni trónra.

Babilon és Dél-Mezopotámia az újasszír korban

Az arámi törzsek Dél-Mezopotámiában a 9. század eleje óta a kaldú nevet viselték; a szó valószínűleg a kassú népnév egyik mellékalakjának (galdu) származéka, s mint ez népneveknél gyakori, onnan ered, hogy az arámi törzsek részben a kassú területeken telepedtek meg; tehát nem valamiféle etnikai kontinuitásból. Dél-Mezopotámia neve is - ennek megfelelően - népiesen mát kaldí, "káld ország" lett - innen a görög Chaldaia országnév.
A káld törzsek az arámiak egyik ága lehettek; nyelvi és kulturális egyediségük valószínűleg csak már Dél-Mezopotámiában alakult ki. A káldok szoros és közvetlen kapcsolatban álltak Dél-Arábia arámi lakosságával. Dél-Arábia, különösen a félsziget tengerparti részei, és az északi sztyeppe az 1. évezredben erőteljes kereskedelmi tevékenységet folytatott Elő-Ázsiában. A 9. századi asszír királyfeliratokból Észak-Szíriában ("arab" név alatt) jól kimutathatók, később azonban az Eufrátesz mentén (a jobb parton) dél-északi irányban terjeszkedtek. A káldok egyik láncszeme voltak annak az arámi tevenomád kereskedelemnek, mely Egyiptom felől, Dél-Arábián át a Perzsa-öböl partvidékét és az Eufrátesz középső szakaszának területeit kapcsolta be az árucserébe. Ez a kereskedelmi útvonal a 9. század asszír hódításai után, annak hatására alakult ki, és rendeltetése az volt, hogy elkerülje az Asszíria által közvetlenül ellenőrzött észak-szíriai utakat.
A káld törzsek Dél-Mezopotámia földművelésére alig alkalmas szikes vidékein éltek; a kereskedelem mellett főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Mindkét gazdálkodási águk nagy jövedelmet biztosított, ezért felhalmozásuk igen nagy méreteket öltött. A felhalmozás formája a pénzvagyon volt; a 8. század végén, amikor Asszíria átmenetileg elfoglalta a káld területeket (II. Sarrukín 708 körül), az uralkodó kincstárából csaknem öt tonna aranyat, ötven tonna ezüstöt zsákmányolt, rezet és vasat pedig "számlálatlanul".
A káldok - a kassú kor végén kialakult dél-mezopotámiai települési formáknak megfelelően - nemzetségi, illetve törzsi szervezetben éltek. A 8. században azonban a törzsi területek már több-kevesebb autonómiát valósítottak meg; az asszír feliratokban egyenesen országként (mátu) szerepelnek. Kiemelkedő jelentősége volt Bít-Iakin "ország"-nak, mely a Perzsa-öböl partján feküdt, s részben mocsarak is védték. Bít-Iakin ellenőrizte a Perzsa-öböl (és Tilmun sziget) forgalmát, és Elam felé közvetítette a nyugatról érkező árucikkeket.
Közép-Mezopotámia - és a déli területek nagyvárosai - a káld törzsek gazdasági fellendülése folytán háttérbe szorultak, erejükből és jelentőségükből sokat veszítettek. A káldok gyakorlatilag a városokat is ellenőrizni tudták, és minden lehetőséget felhasználtak arra, hogy meghódítsák őket. A 8-7. század fordulóján Babilon trónján kisebb megszakításokkal Bít-Iakin káld sejkjeinek "királyai" ültek. A nagyvárosok lakossága - noha ez nem nemzetiségi ellentét volt, hanem gazdasági - általában féltékenyen figyelte a káldok térhódítását: utóbbiak mozgékonyabb kereskedők voltak és kapcsolataik révén nagyobb piacot hálóztak be, mint a jóformán csak saját kézműipari termékeiket értékesítő - és ráadásul az asszírokat megkerülni sem tudó - nagyvárosi kereskedők. Ezért Dél-Mezopotámia és Asszíria viszonya úgy alakult, kibékíthetetlenül asszírellenesek a káldok voltak, viszont az Ország városainak az asszír fennhatóság - még ha adóját is figyelembe vesszük - védelmet biztosított a káld törzsekkel szemben, tehát életlehetőséget nyújtott, így Asszíria bizonyos mértékig támaszkodhatott a nagyvárosokra.
Asszíria, miután az észak-szíriai és föníciai kereskedelmi és hadi út legfontosabb csomópontjait megszerezte, a körülmények logikája szerint arra kényszerült, hogy az egész elő-ázsiai árucserét és árutermelést birodalmi ellenőrzése alá vonja. A 8. század végén az asszír katonai nagyhatalom helyzete objektíve szükségessé tette egyfelől Elam/Dél-Mezopotámia és Arábia/Egyiptom - a déli árucsere két végpontja -, másfelől Kis-Ázsia és Észak-Irán - az északi árucsere két végpontja - meghódítását. E nagy feladatnak vágott neki Asszíria - és ebbe bukott bele.

Asszíria utolsó évszázada

III. Tukulti-apal-Esarra kora óta Asszíria hatalma egyre növekedett. Mind nagyobb területek fölött uralkodott, mind több adót, zsákmányt könyvelhetett el. Az országban jólét uralkodott, valóságos aranykor, s nem kizárólag a propagandában. Pompás városok épültek, különösen Ninua (az Ószövetség fordításaiból ismert alakban Ninive), az utolsó főváros. Az erő, a biztonság érzetét árasztják a művészet alkotásai, a palotákat díszítő domborművek, az újjáköltött eposzok. Fellendült a tudomány: a természettudományok (csillagászat, megfigyelő orvostudomány, matematika, geometria) - ezek istene, Nabú a panteon legfontosabb alakjává emelkedett - és az irodalommal kapcsolatos tudományágak (hiteles szövegkiadások, kommentárok készültek, gyűjtötték a korábbi műveket, magán- és királyi könyvtárakat hoztak létre). Asszíria nemcsak összegyűjtötte és megőrizte Mezopotámia kultúrájának emlékeit, de terjesztette is őket; a meghódított területek az asszír technika és szellemi élet hatásait évszázadokra szólóan fogadták ekkor magukba. A 8-7. században Asszíria töretlenül haladt fölfelé - ám hatalma csúcsán szakadék várta, amit nem tudott kikerülni. A birodalom utolsó évszázada igaz történetének e kifejlet belső determináltságát kell feltárnia. Asszíria - hatalma csúcsán - megbukott, és nem megdöntötték - a bukásnak csupán végrehajtói voltak a külső ellenfelek.
A 8. század végén Asszíria párhuzamosan harcolt mind a négy égtájon. II. Sarrukín, aki szintén a hadsereg egyik vezéréből lett király (721-705), nyugaton - Sómrón város elődje által történt elfoglalását (722) kihasználva, s Izráelt asszír tartománnyá téve - elfoglalta Tyrost, és Gáza környékét is tartománnyá szervezte, majd több hadjárat során leverte az Egyiptom támogatását élvező asszírellenes koalíciót (Asdód, Júda, Moáb, Edom). Északon a phrygek, majd Urartu ellen harcolt (utóbbihoz vö. ÓKTCh 299-302. oldal) - hosszú ideig, végül azonban eredményesen. A Dél-Oroszország felől a Kaukázus mellett Elő-Ázsiába törő kimmerek (gimirrai) önkénytelenül is segítették Asszíriát: nyomásuk kényszerítette Mira phryg királyt (a görög források Midaszát), hogy meghódoljon Asszíria előtt; Sarrukín urartui hadjárata a Van-tó vidéki állam hanyatlását indította el, minthogy keleti és nyugati kapcsolatait egyaránt elvágta. Sarrukín megütközött a kimmerekkel is, de a 7. században a dél-oroszországi nomád katonanépek döntő szerepet játszottak Elő-Ázsia országainak sorsfordulóin. Urartu fölötti győzelme az Urmia-tó térségében megnyitotta Asszíria előtt az utat a Zagrosz-hegység felé. Sarrukín fontos hadjárata Dél-Mezopotámiában a káld Bít-Iakin ellen irányult; győzelme után adómentességet és (kereskedelmi) szabadságot, valamint más kiváltságokat adott Dél-Mezopotámia nagyvárosainak (Babilon, Szippar, Nippur, Ur, Uruk stb., vö. ÓKTCh 167-169. oldal).
Fia és utóda, Szín-ahhé-eriba (704-681) egyfelől reálisabb politikát folytatott: az ország anyagi kultúráját igyekezett fejleszteni (gátakat, víztárolókat és vízvezetékeket épített, fejlesztette a csatornahálózatot, új rendszerű burkolattal látta el a fontosabb utakat, szíriai növények meghonosítására törekedett); másfelől a katonai terrort minden eddiginél brutálisabbá tette és a meghódított területek ellenállását féktelen pusztítással próbálta megelőzni. (Feliratát ld. ÓKTCh 169-176. oldal.) Babilont 689-ben elfoglalta - a város káld sejkje ("király") Elam szövetségére támaszkodva lázadt fel -, földig rombolta és a szomszédságában folyó Eufrátesz-csatorna vizével árasztotta el (vö. ÓKTCh 184. oldal 2. bekezdés). Júda államával szemben csak részsikert könyvelhetett el (vö. ÓKTCh 171-172., 287-288. oldal), a hadjárat mégis eredményesnek volt mondható, mert biztosította a felvonulás útvonalát Egyiptom felé.
Szín-ahhé-eriba korában látjuk első jelét annak, hogy Elő-Ázsia déli és nyugati államai összehangoltan - mintegy szövetségben - lépnek fel az asszírok ellen: Elam, a káld törzsek, Júda, a tengerpart városai - de nyilván Dél-Arábia és Egyiptom is - kereskedelmi kapcsolataik védelmére szövetségi rendszert alkottak Asszíria ellen (vö. 2Kir 20,12-19). Asszíria e rendszer egyes láncszemeit el tudta ugyan törni, az egészet azonban már nem volt képes felszámolni.
Fia és utóda, Assur-ah-iddina (680-669) apja életében ellenzéki, ezért kegyvesztett volt (vö. ÓKTCh 177. skk. oldal, különösen I. 25. skk. sor); apjának rejtélyes körülmények között történt meggyilkolása után csak belháborúban foglalhatta el a trónt (680. február 23.). A "bűnösöket", azaz a Babilon-ellenes pártot megbüntette (vö. ÓKTCh 178. skk. oldal, I.53-II.39. sor).
Assur-ah-iddina korát az objektív szemléletű újbabiloni krónikából - Babilon önálló politikai tájékozódásának jele, hogy a 8. századtól kezdve feljegyezték Elő-Ázsia legfontosabb eseményeit -, saját felirataiból (ld. ÓKTCh 176-191. oldal) és számos korabeli okmányból részletesen ismerjük. Általában is a 7. század a mezopotámiai történelem legsokoldalúbban dokumentált időszaka.
Assur-ah-iddina rendezni akarta Közép- és Dél-Mezopotámia, de különösen Babilon helyzetét. Ebben is - mint más intézkedéseiben - mérsékeltebb volt apjánál. Sokat enyhített a katonai terror terhein, s lehetővé tette a bekebelezett országok bizonyos fokú önálló fejlődését. Különösen szembetűnő a Babilonnak nyújtott támogatás: megnyitotta előtte az utat a négy világtáj felé, hogy fiai "(kereskedelmi) kapcsolatot akarjanak teremteni minden országgal". Úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Asszíria fennhatósága elég szilárd már ahhoz, hogy a területek fejlődése végső fokon Asszíria javát szolgálja. Elődeinél jobban alkalmazta a nemzetközi szerződések rendszerét, ami mérsékelt formája volt a birodalomtól való függésnek; Tyros királyával kötött szerződése (ld. ÓKTCh 187-189. oldal) vagy a méd törzsfők szövetségi esküje az általános függés kötöttségein belül lehetővé tette legalább a belső és a gazdasági önállóságot.
Északon és keleten Assur-ah-iddina csapatai jelentős sikereket könyvelhettek el; Médiában és az Urmia-tó vidékén Asszíria fontos fémfeldolgozó és lótenyésztő központokat hódított meg. A kimmer és szkíta (asguzai) támadásokat azonban nem tudták feltartóztatni; e gyorsmozgású lovasok állandóan fenyegető veszélyt jelentettek, s bizonytalanná tették az északi helyzetet.
Nagy jelentőségű volt Assur-ah-iddina támadása Egyiptom ellen. A föníciai felvonulási út biztosítása és a törzsi viszályok által gyengített arabok megnyerése után, 674/673-ban először támadta meg Asszíria Egyiptomot; ez a támadás sikertelen volt, de a következő hadjárat (671) Alsó-Egyiptom jelentős részének elfoglalását eredményezte. A győzelem azonban inkább látszatsiker volt, a hátrahagyott helyőrség nem tudta elejét venni a lázadásnak. Assur-ah-iddina büntető hadjáratra indult Egyiptomba, azonban útközben, 669 októberében hirtelen meghalt, fiaira hagyván e feladatot is.
A Babilon-ellenes szélsőséges militarista párt sohasem támogatta Assur-ah-iddina politikáját. 670-ben nyílt lázadást is kirobbantottak; a király "sok főemberét fegyverrel ölette meg". Babilon és Asszíria viszonyát Assur-ah-iddina úgy akarta rendezni, hogy a két állam trónját két fia között osztotta meg; idősebbik fiát, Samas-sum-ukínt jelölte Babilon alkirályául, s a birodalom egészét kisebbik fia, az eredetileg papnak szánt és írnoki műveltséggel rendelkező, széles látókörű Assur-bán-apli kezébe adta (már 672-ben).
Assur-bán-apli (668-629?) apja akaratához híven járt el, amikor bátyjának megadta a királyi méltóságot (vö. ÓKTCh 202. oldal III. 70. skk. sor). Samas-sum-ukín (668-648) azonban Babilon és egész Dél-Mezopotámia helyzetét felmérve, fokozatosan önálló, majd pedig asszírellenes politikát folytatott, Asszíria hódításainak peremterületein gazdasági és diplomáciai eszközökkel szövetségi rendszert épített ki. Assur-bán-apli uralkodásának központi ellentéte (a babiloni felkelés) ezért a birodalom nemzetközi helyzetének egészére is hatással volt.
Assur-bán-apli két hadjáratában (667 és 663) formális győzelmet aratott Egyiptom fölött, ezzel részben célhoz ért Asszíria két évszázados küzdelme: Elő-Ázsia kereskedelmének egyik kiindulópontja az ellenőrzésük alá került (vö. ÓKTCh 198-200. oldal). A győzelem azonban nem bizonyult tartósnak, az asszír uralmat fenntartani sem katonailag, sem adminisztratíve nem lehetett, és így Egyiptom helytartója, Pszammetich (Pisamilki, 664-609) néhány év után, 655 táján függetlenné tette magát és az országot, sőt kezdeményező szerepe volt minden későbbi asszírellenes megmozdulásban.
A föníciai tengerpart és a nyugati szárazföldi belső területek függőségi viszonya meglazult; a Babilon vezette lázadáshoz ők is csatlakoztak. E területen Asszíria csak az adót hajtotta be és megkívánta, hogy átvonuló seregeit támogassák. Az asszíroknak fizetett adó azonban, bármily súlyos is volt, lényegileg váltságdíj lehetett: megkímélte a gazdag kereskedővárosokat a kifosztástól. Az adórendszer tehát, melyet III. Tukulti-apal-Esarra léptetett életbe, s melyet utódai általánosan alkalmaztak a stabilizáció eszközeként, lehetővé tette bizonyos korlátok között a tartományok fejlődését, gazdagodását. A 7. század Föníciában valóban komoly felhalmozás időszaka volt. Az asszír királyi paloták föníciai eredetű tárgyai (többek között Egyiptomból, Krétáról, Ciprusról származó luxuscikkek), a nagy művészi és anyagi értéket képviselő elefántcsont- és chryselephantin-faragványok többnyire kereskedelmi úton, s csak kis részben zsákmányból vagy adóból jutottak el lelőhelyükre; az asszír hódoltság alatt nem szakadtak meg Fönícia távolabbi nyugati kapcsolatai sem.
Assur-bán-apli az Urmia-tó délkeleti partján, Mannai területén további területeket hódított meg (vö. ÓKTCh 201-202. oldal). Keleti és északi adófizetői fedezték szükségletét lovakban és fémekben, azaz a legfontosabb termelő- és hadicikkekben.
Célul tűzte ki a déli országok kereskedelmi útvonalán a másik végállomást jelentő Elam meghódítását. Uralkodása elején feltehetően jó viszonyban volt Elam királyával, a káld sejkek azonban utóbbit "fellázították", majd pedig Elam is csatlakozott Samas-sum-ukín felkeléséhez. Öt hadjáratot vezetett Elam ellen: 665-ben, 656-ban (vö. ÓKTCh 202. oldal), 652-ben (vö. ÓKTCh 203-204. oldal), 648-ban (vö. ÓKTCh 205. oldal), végül 647/646-ban (vö. ÓKTCh 206-210. oldal) - utóbbi három már a babiloni felkeléssel volt kapcsolatos. Szilárd asszír uralom inkább csak a határmenti kerületekben jött létre; Elam egésze katonailag éppúgy nem volt tartható, mint Egyiptom.
Samas-sum-ukín babiloni királysága valószínűleg kevés önállósággal rendelkezett; a kulcsfontosságú városok (Uruk, Ur, Eridu [vö. ÓKTCh 194-195. oldal], Nippur [uo.] stb.) Assur-bán-apli kezén maradtak, ami Babilon gazdasági fejlődését szükségszerűen a káld törzsekkel való együttműködés függvényévé tette. Samas-sum-ukín a helyzet objektív törvényeinek hatása alatt vált a káld gazdasági érdekek képviselőjévé, s így minden asszírellenes függetlenségi mozgalom élharcosává, legnagyobb esélyű vezetőjévé (vö. ÓKTCh 204-205. oldal IV. 96-105. sor).
A felkelés 652-ben robbant ki. (Eseményeit ld. ÓKTCh 192. és 202-205. oldal.) Babilon és a káld, arámi törzsek az egyik, Ninua a másik oldalon erőteljes propagandát folytattak a mezopotámiai városok megnyerésére (vö. ÓKTCh 193-194. oldal). Samas-sum-ukín rövidesen maga mellé állított minden asszírellenes erőt, különösen pedig a Zagrosz-hegységtől ("Gutium"; a qutú népnév hagyományos - ekkor talán már az iráni népeket jelölte) Elamon át a Földközi-tenger partvidékének vazallusállamaiig és az arabokig (vö. ÓKTCh 210. oldal VIII. 30. skk. sor) minden olyan országot, amely fémtermelése vagy nagyállattartása révén az elő-ázsiai piac fontos termelőeszköz-termelője volt. A szövetségesek közül azonban csupán Elam és Arábia nyújtott tényleges katonai támogatást, más országok inkább saját függetlenségüket akarták megteremteni az Asszíria minden erejét lekötő háború idején.
Assur-bán-apli erőforrásai még elegendőek voltak a győzelemhez; az asszír seregek 650-ben körülzárták Babilont és más városokat; Babilon kétévi ostrom után, szörnyen kiéheztetve esett el (648); Samas-sum-ukín öngyilkos lett ("tűzbe ugrott"). Assur-bán-apli véres bosszút állt. Babiloni kormányzóul Kandalanút nevezte ki (648-627), majd megtorló hadjáratokat indított a szövetségesek, köztük Elam és Arábia ellen. Arab hadjárata (644-643) különösen gazdag zsákmánnyal járt. (A hadjárat színes leírását, néprajzi érdekességekkel és novellisztikus részletekkel ld. ÓKTCh 209-212. oldal VII.82-IX.74. sor.)
Részben győzelmeinek, főként azonban a kimmer-szkíta támadásoktól való félelemnek tulajdonítható, hogy meghódolt Assur-bán-apli előtt Urartu királya; 642 táján Kuras, a perzsa törzsek uralkodója fizetett önként adót (vö. ÓKTCh 305. oldal).
A 640 előtti években Asszíria hadjáratai legfeljebb az évek számának felét töltötték ki, holott elődei idejében 2-3 hadjárat is esett minden évre. Assur-bán-apli alatt Asszíria elérkezett katonai hatalmának csúcsára, amikor már expanzióra nem nyílt lehetőség, s ezért a fegyveres erő a birodalom megtartását szolgálta (lázadásokat vert le). Asszíria gazdasági egyensúlya azonban a hódítások többletjövedelmétől függött. A nagy győzelmek utáni pillanatban az országot az elégedettség töltötte el; a királyi propaganda és az alattvalók egyaránt a bőség korának beköszöntését hirdették (vö. ÓKTCh 195-196. oldal 27. szakasz és 197. oldal I. 41. skk. sor). A valóság azonban kegyetlenül cáfolt rá erre az ideológiára.
640 után másfél évtizedre homályba borult Asszíria története. Assur-bán-apli utolsó felirata 639 táján készült; okmányon 631-ben szerepelt utoljára a neve. Valószínű, hogy 640 után nem sokkal megbomlott a birodalom belső egysége. Meglazult a központi hatalom, a hadseregcsoportok vezetői, a kerületek kormányzói önállóvá váltak: Asszíria békésen nem tudta eltartani önmagát, a háborúk jövedelmének elmaradása katonai lázadásokat szült. Asszíria bukásához néhány évtized elégséges volt.

Asszíria bukása

Asszíria bukásának eseménytörténetét szinte hónapról hónapra követhetjük az újbabiloni krónika alapján (vö. ÓKTCh 217-224. oldal I-IV. szakasz).
Asszíria felszámolása formailag Babilon függetlenségi háborúja volt. Assur-bán-apli után, aki körülbelül 629-ben halt meg (de halálának időpontja 631 és 626 között bármelyik év lehet, a bizonytalanság egyelőre nem küszöbölhető ki), Ninuában fia, Szín-sar-iskun lépett trónra; az ország nyugati részében egy magas rangú katonatiszt királyi jellegű hatalomra tett szert; sorra szakadtak el a vazallusállamok (pl. Júda legkésőbb 628-ban). 627-ben meghalt Kandalanu, aki utolsó évtizedében szintén királyi jellegű uralmat teremtett Babilonban. Egyévi interregnum után egy káld sejk, Nabú-apal-uszur ült a királyi trónra Babilonban (626), s az ő trónra lépésével Babilon nyílt támadásra indult a még megmaradt Asszíria ellen.
626 után egy évtizedig Babilon királya évente vezetett hadjáratokat a Tigris és az Eufrátesz mentén az asszír seregek ellen; sikerei inkább részlegesek voltak, bár a két folyó partvidéke kereskedelmi útvonal is volt, s így Babilon fokozatosan elzárta Asszíria elől az utánpótlás minden lehetőségét.
615 őszén bekapcsolódtak a háborúba a méd seregek is. Umakistar (Huvahstra, a görög forrásokban Küaxarész, kb. 625-585) lovassága az Alsó-Záb mentén vonult Asszíria ellen. A következő évben, 614-ben Umakistar elfoglalta Assurt, majd a feldúlt város falai alatt találkozott és szövetséget kötött az ostromot elkéső Nabú-apal-uszur babiloni királlyal.
612 tavaszán a babiloni és a méd sereg összehangolt támadást indított az asszír főváros, Ninua ellen. Három hónapos ostrom után, 612 augusztusában Ninua elesett. Meghalt Szín-sar-iskun, az asszír király is. A várost kegyetlenül feldúlták és elpusztították - ebben valószínűleg döntő része lehetett a szkítáknak is. (Ninua elestének visszhangjához ld. ÓKTCh 228. oldal II. szakasz.)
Ninua elfoglalása után Asszíria nyugati seregeinek fővezére királlyá nyilvánította magát, és Harrán városában, Asszíria nyugati "fővárosában" (a Balih folyó mentén) trónra ült. Hangzatos nevet választott: II. Assur-uballit (612-609); neki azonban nem sikerült nagy elődje tettét megismételni, Assur isten nem keltette életre a birodalmat.
Ezen évek legváratlanabb eseménye Egyiptom állásfoglalása volt. Egyiptom - korábban Asszíria makacs ellensége - az első komoly babiloni sikerek láttán már 616-ban Asszíria mellé állt, s Ninua elfoglalása után több ízben is az Eufráteszig küldte Nabú-apal-uszur ellen a seregeit. Asszíria támogatása azonban csupán ürügy volt Egyiptom számára ahhoz, hogy részt vegyen az osztozkodásban: hogy megszerezze Fönícia és Észak-Szíria területeit és megakadályozza Babilon hatalmának korlátlanná válását. E cél érdekében még Harrán eleste (610) és Asszíria teljes felszámolása után is tovább folytatta Nabú-apal-uszur elleni hadműveleteit. A döntő ütközetet az Eufrátesz térségében vívták, Karkemis mellett (605); Babilon győzött (vö. az előzményekhez ÓKTCh 288. oldal 9. szakasz és Jer 46,1-12). Ezután Egyiptomnak le kellett mondania szíriai igényéről.
A babiloni-méd szövetség győzelme teljes volt. Valószínűleg 605-ben állapodott meg egymással a két fél Asszíria örökségének felosztásáról. Babilonnak jutott Észak-Szíria és a közvetlen szomszédságában lévő területek - így Kilikia is - (vö. ÓKTCh 225. oldal V. szakasz), Fönícia és a tengerpart szintén, csakhogy ezeket a fontos területeket újra el kellett foglalni. A médek kapták Észak-Mezopotámia nagy részét és az egész hegyvidéket Lüdia határáig - persze a függetlenné vált országokat itt is fegyverrel kellett meghódítani. Egy ideig a médek "zárták körül" Harrán várost is.
Asszíria bukásának mélyebben fekvő okait Elő-Ázsia gazdasági életének változásaiban kell látnunk. Elő-Ázsia különböző területeit az árutermelés és a piacgazdaság korlátozott volta ellenére is az árucsere és a történetileg kialakult területi munkamegosztás kapcsolta össze. A területi munkamegosztásban Mezopotámia főként fogyasztási cikkeket állított elő, azaz az árutermelés II. osztályának termékeit; az I. osztály termékeit, a termelőeszközöket a peremterületek termelték. (A belső piacon a termelőeszközök - állatok és fémek - fogyasztási cikkek is!) Az ókori keleti történelem sajátossága az, hogy a fogyasztási cikkek - és különösen a gabona - termelése a folyamvölgyi öntözéses gazdálkodásban gyors ütemben fejlődött és nagy terméktöbbletet hozott létre. Az ókori keleti árucserét ezért eleinte a II. osztály fejlődése irányította; a nemzetközi elosztást, a piacot a II. osztály szükségletei és többletterméke szabályozták. Ebből a helyzetből eredt a Folyóvölgy államainak vezető szerepe Elő-Ázsia gazdasági életében. Ez a vezető szerep a területi munkamegosztás körülményei között katonai formát öltött; az I. és II. termelési osztály árucseréjét utóbbi javára csak erőszak útján lehetett biztosítani. Asszíria az árucsere katonai kikényszerítése során fokozatosan élősdivé vált: termelőbázisa visszafejlődött, s a peremterületekről a termelőeszközök számára szükséges mennyiségét már nem árucsere révén szerezte meg, hanem erőszakkal. Az erőszakos "elosztás" azonban biztonságot követelt: Asszíria kénytelen volt - megfelelő korlátok között - a termelés biztonságát megteremteni a peremterületeken, azért, hogy ezzel a maga számára is megteremtse az erőszakos elosztás lehetőségének biztonságát. Ez a fordulópont a 8. század második felében következett be. Ettől fogva különösen szembetűnő a fejlődés kétarcúsága Asszíria és meghódított területei viszonylatában. Egyfelől egyre növekedett Asszíria zsákmányának értéke (az asszír seregek fegyverei, szállítóeszközei és katonái egyaránt zsákmányból eredtek), másfelől egyre növekedett a meghódított területek termelése. Az I. termelési osztály fejlődése természetszerűleg gyorsabb ütemű volt, mint a II. osztályé. Az ókori Elő-Ázsia viszonylatában az I. osztály termelése főként igásállat-tenyésztés és fémkitermelés volt. Az igásállat-tenyésztés legfontosabb termelőeszköze, a legelő földrajzi adottság volt. A termelés bővítését főként a tenyésztés biológiai előfeltételei szabályozták. A fémkitermelés növelése általában csak munkaerőkérdés volt; a munkába állított termelők növekedésével egyenes arányban növekedett a kitermelt fém mennyisége is. Ezért Elő-Ázsia peremterületei hirtelen és gyorsütemű gazdasági felfutásra voltak képesek. Az I. termelési osztály felfutását az asszír évkönyvek zsákmányjegyzékei mutatják egyre növekvő tételeikkel. Asszíria adófizetőinek abszolút kizsákmányolása fokozódott, a relatív kizsákmányolás (a "nemzeti" jövedelem és az adó aránya) azonban kétségtelenül csökkent. Ez előbb-utóbb szükségszerűen arra vezetett, hogy az I. termelési osztály súlya, jelentősége az elő-ázsiai piacon felülmúlta a II. termelési osztály területeinek súlyát; a piac új szabályozása vált szükségessé, és a gazdasági fölény - az I. termelési osztály javára - katonai fölény formájában is megnyilvánult. Az I. termelési osztály területei szabhatták meg az új árucsereviszonyokat.
A fejlődés különösen nagymérvű volt a Zagrosz-hegység országaiban, ahol állattenyésztés és fémkitermelés egyaránt lehetséges volt. Hasonló folyamatot figyelhetünk azonban meg Kis-Ázsiában, Arábiában is. Ugyanakkor nagy jelentőségre tettek szert az árucsere közvetítésével foglalkozó, a kereskedelemre specializálódott területek: Fönícia, a káld törzsek, néhány szíriai város stb.
Az új gazdasági erőviszonyok következtében a 7. század folyamán az elő-ázsiai árucsere útvonalai fokozatosan áthelyeződtek. A kereskedők arra törekedtek, hogy Asszíria fegyvereinek hatósugarán kívül haladjanak. A korábbi útvonalak (az Eufrátesz és a Tigris partjai, Észak-Szíria-Észak-Mezopotámia) háttérbe szorultak, minthogy asszír katonák őrizték őket. Helyettük északon Föníciától Kis-Ázsia és az Örmény hegyvidék területein át vezetett az Urmia-tóhoz, s tovább Irán felé az új útvonal; délen pedig a Zagrosz-hegységtől, Elamtól a Tigris torkolatvidékén, a káld törzsek területein vagy a Perzsa-öblön át Dél-Arábiába (részben sivatagi utakon) és innen Egyiptom vagy Fönícia felé s viszont haladt a kereskedelmi út. Az új útvonalak is serkentőleg hatottak a peremterületek gazdasági fejlődésére. Tipikus tünet volt a káldok vagy a phrygek gazdagsága (utóbbihoz vö. az antik világ Midasz-legendáit).
Asszíria szétzúzása megteremtette a lehetőségeket ahhoz, hogy a fém- és igásállat-termelő területek különösebb külső korlátok nélkül fejlődjenek. A médek győzelme már előrevetett árnyéka volt a későbbi eseményeknek: Irán gyorsan kialakuló vezető szerepének. Mezopotámia azonban addig is - a káld kereskedelem erőforrásaira és vezető szerepére támaszkodva - átmenetileg még önálló maradt. Az újbabiloni (káld) birodalom évtizedeit az átmenet időszakának tekinthetjük.

Az újbabiloni (káld) birodalom (605-539)

Az újbabiloni birodalom kiépülése. II. Nabú-kudurri-uszur (605-562)

Az újbabiloni világbirodalom előtörténete Nabú-apal-uszur uralkodása (626-605), vagyis Babilon függetlenségi háborújának, Asszíria szétzúzásának időszaka. A háború nem kötötte le teljes mértékben Babilon erejét. Nabú-apal-uszur nevéhez jelentős építkezések fűződnek (például a Babilon melletti Eufrátesz-csatorna állandó kőhídja, a babiloni zikkuratu építésének első szakasza); Közép-Mezopotámiában (például Szippar városában) nagyszabású csatornázást végzett. Nabú-apal-uszur ismét használta a "Sumer és Akkád királya" címet, s büszkén hirdethette jelentős tetteként: "Én, a gyenge, az erőtlen, széttördeltem az igáját Assur országának, mely régóta az egész emberiség ura volt."
Nabú-apal-uszur halála után fia, II. Nabú-kudurri-uszur - apja életében a nyugati sereg parancsnoka, többek között a karkemisi csata (605) győztese - foglalta el a trónt (605. szeptember 6.), s uralkodott több mint négy évtizeden át (605-562). Uralkodása első évtizedének eseményeit a babiloni krónika részletesen ismerteti (ld. ÓKTCh 223-224. oldal).
Nabú-kudurri-uszur a föníciai tengerpart meghódítását tekintette fő feladatának. Már 605 nyarán eljutott az Orontész partjáig, e hadjáratát azonban apja halála miatt csak a következő évben fejezte be. Szíria meghódítása után felvette a "Hatti királya" címet. 598-ban győzött az arabok fölött, 597-ben először foglalta el Jeruzsálemet (vö. 2Kir 24,10-17). 586 augusztusában másodszorra foglalta el Júda fővárosát; a lakosság egy részét - főként kézműveseket - áttelepítette és az országot babiloni katonai közigazgatás alá rendelte (vö. 2Kir 25,1-21). Sikerrel fejezte be a legjelentősebb - és a kitűnő fekvése folytán szinte bevehetetlen - föníciai város, Tyros tizenhárom éven át tartó ostromát (572, ld. ÓKTCh 250-252. oldal). Jeremiás (Jirmejáhu) júdai próféta - e kor eseményeinek fontos tanúja - a neve alatt fennmaradt iratok kétségtelenül hiteles részeiben pontosan rajzolta meg Nabú-kudurri-uszur győzelmeinek kibontakozását (Jer 25,18-26 és 25,47-49). A 6. század első évtizedeinek kis államai mind Egyiptomtól vártak segítséget, a fáraó azonban nem küldött "felszabadító sereget" - egy arámi papiruszlevélben valamelyik föníciai uralkodó kéri ezt a "királyok urától". Egyiptom kerülte a Babilonnal való nyílt összecsapást, és ismét sorsukra hagyta a Földközi-tenger partvidékének ütközőállamait. Viszont Nabú-kudurri-uszur Egyiptom elleni támadása (567) sikertelen maradt.
Nabú-kudurri-uszur alatt pompás várossá épült ki Babilon. A várost két falrendszerrel vette körül, s egy harmadikat a város környékének védelmére emeltetett. Körülbelül 60 kilométerre Babilontól északra felépítette a "méd falat" a Tigris és az Eufrátesz partja között. A város tengelyében észak-déli irányban az újévi ünnepségek felvonulási útját zománctégla domborművel díszítette; ugyanígy az Istár-kaput is. A királyi palota egyik udvarán oszlopokon álló teraszok segítségével függőkertet rendezett be a Zagrosz-hegység egzotikus növényeiből méd felesége szórakoztatására. E függőkert és a város kettős fala az antik világ "hét csodája" közé számított. Befejezte a 91 méter magas, öt lépcsőzetből álló zikkuratu építését. Hasonlóan fényűző építkezések folytak más dél- és közép-mezopotámiai városokban (Szippar, Ur, Uruk, Eridu stb.).
Nabú-kudurri-uszur "az igazság királyának" hirdette magát. Uralkodása alatt kiépült az új közigazgatás és a bírósági szervezet; az írásbeliség ismét általánossá vált a magánjogban. Az iskolákban nemcsak Hammurápi mintaszerű ítéleteit tanították, de új gyűjteményt is összeállítottak (ez az ún. újbabiloni törvénykönyv). A nyugati tartományok adója és a nemzetközi kereskedés jövedelmei lehetővé tették, hogy Mezopotámia lakossága békés virágzásnak legyen részese. A király feliratai (ld. ÓKTCh 226-228. oldal) hadjáratokra, katonai erőszakra legfeljebb céloznak. De Babilon békéje legfeljebb látszat volt - Nabú-kudurri-uszur állama Asszíria örököse volt!

Tulajdonviszonyok és gazdasági élet a 6. század első felében

Az újbabiloni kor földtulajdon-viszonyaiban azok a tendenciák teljesedtek ki, melyek már ezt megelőzően az újasszír korra is rányomták bélyegüket.
Az ún. újbabiloni törvénykönyv egyik paragrafusa így szól: "Ha egy ember [B] a föld vagy a ház urának [A] tábláját és az okmányt valaki más [C] nevére állítja ki, de erről (külön) megbízási szerződést nem kötött és a tábla másolatát sem vette el: az az ember, akinek a nevére a tábla és az okmány szólnak [C], a földet vagy a házat 'vegye el'." Vagyis: A tulajdonos használatra adta át ingatlanát B-nek, B viszont továbbadta C-nek; ha B és C között érvényes szerződés nem áll fenn, az eset olybá veendő, mintha az ügylet A és C között jött volna létre. Ez a rendelkezés mintegy metszetben mutatja be a földtulajdon és földhasználat új formáját. A föld tulajdonosa (itt: A) írásbeli szerződéssel másra ruházhatta a földhasználatot, e jog azonban továbbadható volt (B átadhatta C-nek). Szabályos esetben nyilvánvaló, hogy A földjét C csupán B közvetítésével használja. A paragrafus semmit sem mond a földjáradékról, az azonban kétségtelen belőle, hogy a földhasználat az újbabiloni korban többszörösen, az alá- és fölérendelés hierarchiájában is továbbadható volt.
A földek többsége nagybirtok volt, részben templomoké - Babilon mostoha politikai viszonyai folytán ez a birtokforma szenvedte (a tulajdon viszonylagos személytelensége miatt) a legkevesebb sérelmet -, részben pedig az állam vezető személyiségeié. Mind a király, mind a templomok átadták örökös használatra és örökös földjáradék fejében a földek nagy részét, éspedig hatalmas területi egységekben (nem volt ritka a 400 földművest foglalkoztató adománybirtok). Az ilyen nagybirtokokat uraik továbbadták: a földművesek kisebb parcellákban művelték meg; a gazdasági okmányok szerint földjáradékot fizettek annak, akitől a földet közvetlenül kapták, de a királynak vagy a templomnak - a legmagasabb tulajdonosnak - is (adó). Az idézett paragrafus a közbeeső "adományos" (bérlő) [B] érdekében rendeli el a továbbadás ügyletének írásos rögzítését. Az újbabiloni korban általánosan elterjedt a sirqu szó (eredeti jelentése: "ajándék") "paraszt", illetve "parasztbirtok" jelentése: a kisparcellák tényleges művelőit, tehát végső fokon a dolgozó földművelő osztályt jelölte. A sirqu a föld megmunkálója volt, de jogokkal is rendelkezett: örökbe hagyhatta, másnak átadhatta, zálogot vehetett fel rá; a földjáradékot mindenkori használója tartozott fizetni.
A földművelők (sirqu) egy része jogilag szabad volt, más része rabszolga. A "rabszolga" jelentésű akkád szavak ebben a korban háttérbe szorultak; a mezőgazdasági termelésben rabszolgákat leginkább sirquként alkalmaztak. Ez az osztály tehát - noha sem vagyoni, sem jogi szempontból nem volt teljesen egységes - a szabad kistermelő parasztok és a földművelésben foglalkoztatott rabszolgák viszonylatainak kiegyenlítődése folytán jött létre. A még meglévő szabad kistermelőkből sirqu vált, a rabszolgák pedig telkük jövedelméből meg tudták váltani személyi szabadságukat, így ugyanebbe a helyzetbe emelkedtek. A rabszolgák önfelszabadítása, megváltása e korban általános és jellemző jelenség volt.
Az újbabiloni állam felépítése egyfajta általános szolgaságot valósított meg; elég merev társadalmi hierarchiát hozott létre, s ebben a rendszerben felfelé - végső fokon a királlyal szemben - "szolga" volt mindenki. E szolgaság azonban a kötelezettségek meghatározott rendszerét jelentette (személyre szóló kötelezettség volt például a fejadók fizetése, a katonai szolgálat, a büntetőjogi felelősség), nem pedig a személyi szabadság hiányát. II. Nabú-kudurri-uszur jól felismerhetően arra törekedett, hogy a kor szellemi életének minden archaizáló jelensége ellenére is összhangba hozza a jogi kategóriákat a valósággal. Így a korábbi három jogi kategória helyett (awílum, muskénum, wardum) e korban csak két kategóriát különböztettek meg: már baní, szó szerint "nemes fia", illetve "nemes rendű", valójában azonban teljes jogú szabad; ezzel a kategóriával állt szemben az idegenek, azaz a polgárjog nélküliek (lá már banútu), "nem nemes rendűek" kategóriája.
Minden korábbi időszakhoz képest megnőtt a 6. század első felében az uzsoratőke szerepe. A kereskedelmi tőke az ország gazdasági életében uzsoratőkévé vált. A közép-mezopotámiai nagybirtokok öntözéses gabonatermésének többletterméke ugyancsak uzsoratőkeként került vissza a termelésbe (vetőmag) és a fogyasztásba. Az uzsoratőke döntően járult hozzá ahhoz, hogy a kistermelő gazdaságok csődnek voltak kitéve, illetőleg tönkrementek és a korábbi tulajdonosok sirquként kerültek függő helyzetbe.
A 6. század nagy pénzforgalma megkönnyítette a felhalmozást. Az uzsoratőke Mezopotámiában sajátos "bankházak" kialakulásához vezetett. Közülük kettő, az "Egibi ház" és a valamivel későbbi "Murasú fiai" cég (Babilonban, illetve Nippurban) ránk maradt könyvelési okmányokból ismert; működésük egészen az 5. századba nyúlik át. Mindkét cég terjedelmes ingatlantulajdonnal rendelkezett; e szántókat részben bérbe adták, részben maguk műveltették, a lakóházakért magas lakbért szedtek. Utazó kereskedőik - cégtagok vagy alkalmazottak - nagy szállításokat bonyolítottak le. Ügyleteik többsége uzsorakölcsön volt, pénzben is, gabonában is. Bérbe adtak szerszámokat, szállítóeszközöket. Számos idegen rabszolgájuk volt, ezeket többnyire szintén bérbe adták. A rabszolga-bérlet a szabad bérmunkások bérének leszorítását is szolgálta. A két cég földjei egész Dél-Mezopotámiát behálózták; a babiloni "Egibi ház" például Urukban is tartott fenn birtokokat. A földek kisparcellák voltak, ami a földtulajdon koncentrációjának folyamatát és e folyamatban az uzsoratőke szerepét bizonyítja; a cég tönkrement kistermelő szabadoktól vásárolta meg őket az uzsorakölcsön fejében.
Közép-Mezopotámia mezőgazdasága az újbabiloni korban fellendült; ezt részben az új csatornák és víztárolók hatásának tulajdoníthatjuk - például a Babilontól északra épített víztároló nemcsak áradás ellen védte a várost, hanem optimalizálta a környék vízelosztását is -, részben azonban az új termelési viszonyoknak, amely a földművelő osztályt messzemenően érdekeltté tette a termelés bővítésében. A nagybirtokok a sirqu-gazgálkodás mellett mezőgazdasági termékfölösleggel rendelkeztek. Elő-Ázsia nagy részének piaca, melyet Asszíria évszázadokon át elzárt, most megnyílt Babilon előtt. Az ország azonban csak gabonatermelésből már nem tudott megélni. Az importált nyersanyag és a mezopotámiai állattenyésztésből származó bőr, gyapjú feldolgozása révén a kézműipar rövid idő alatt hatalmas fejlődésen ment át. Fémtárgyak, szőttesek, luxuscikkek szállítója lett Babilon. (Szőtteseinek mintáit az Istár-kapu növényi ornamentikája őrizte meg.) Hírét kézműipari árui a Földközi-tenger országaiba is elvitték.
A kézműipar természetszerűleg nagyvárosokban összpontosult és a belső munkamegosztás fejlődésével járt együtt. A nagyvárosok lakossága megnövekedett, a városias életmód általánossá vált, előrehaladott fokot ért el az individualizálódás. A nagyvárosokba meg lehetett szökni, és ez szabadságot adott.
Babilon nagy létszámú állandó hadsereget tartott fenn, főképp a nyugati területek megszállására. E hadsereg biztosította nemcsak az adófizetést, de a kereskedelem zavartalanságát is.
Az ország fejlődése elé természetes korlátokat állított az Asszíria felosztása utáni helyzet: Dél-Mezopotámia el volt zárva minden kapcsolat elől a méd hódoltsági területekkel, azaz az egész keleti és északi hegyvidékkel.

Nabú-na'id (556-539). Az újbabiloni birodalom bukása

II. Nabú-kudurri-uszur halála után néhány éven át bizonytalan volt az ország belső helyzete. Rövid idő leforgása alatt négy király váltotta egymást a trónon. A legszervezettebb és leggazdagabb erő a Marduk-papság volt: Marduk templomai nemcsak nagy földtulajdonnal rendelkeztek, de a külkereskedelem jelentős részét is ők bonyolították le. Különböző eszközökkel a közvéleményt döntően befolyásolták. A gyenge uralkodók bábok voltak kezükben.
556 májusában a Marduk-papság emelte trónra még elődje életében Nabú-na'idot is. Nabú-na'id már udvari méltóságot töltött be Nabú-kudurri-uszur életében is; trónra lépésekor valószínűleg ötvenes éveiben járt. (Anyja a királyi udvarba is bejáratos papnő volt, az ókori kelet leghosszabb életű asszonya: 547-ben, 104 éves korában halt meg, vö. ÓKTCh 234. oldal). Nabú-na'id rövid ideig ellenkirály volt, de miután a teljhatalom a kezébe került, bőkezű építtető tevékenységbe fogott minden nagyobb városban; alapítványokkal, adományokkal gazdagította az istenek - s különösen Marduk - templomait; elődei nyomán ő is kutatta és gyűjtötte az ősök emlékeit, ásatásokat folytatott (vö. ÓKTCh 231-232. oldal), régi intézményeket elevenített fel, kiépítette a babiloni királyi palota győzelmi jelvényekkel és régi feliratokkal teli múzeumát.
Uralkodása első éveiben azonban sorsdöntő események játszódtak le Iránban. Egy felirata szerint Marduk isten így szólt hozzá uralkodása elején: "A médek…, ők és országuk, és a királyok, akik támogatták, immár nincsenek." II. (Nagy) Kürosz (a babiloni forrásokban Kuras), aki egyesítette a perzsa törzseket, 555 táján megtámadta a méd királyt, és győzelme a méd állam bukását jelentette. Kürosz talán összehangolta Nabú-na'iddal a háború terveit, és eleinte esetleg még el is ismerte a babiloni király fennhatóságát. (Később - már Babilon bukása után - a perzsa propaganda azzal vádolta Nabú-na'idot, hogy feliratában Kürosz legyőzését és megadóztatását hirdette.) Mindenesetre a méd-perzsa háború lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy Nabú-na'id a médek lekötöttségét kihasználva Észak-Mezopotámiában a maga javára módosítsa a méd-babiloni határt, és ezzel utat nyisson a kis-ázsiai fémlelőhelyekhez. El is foglalta Észak-Mezopotámia kulcspontját, Harrán várost (vö. ÓKTCh 232-236. oldal), fényűző módon kiépítette Szín holdisten ősi templomát, sőt Szín kultuszát egész Mezopotámiában, mindenekelőtt Ur városban támogatta. Szín az 1. évezredben jellegzetes szíriai isten volt. Szín kultuszának támogatása Szíria jelentőségének felismerését tükrözi. Világosan fogalmazta ezt meg Nabú-na'id, amikor egy ország (Babilonra gondol) fennmaradását vagy bukását Szín kultuszának támogatásával vagy elvetésével hozta összefüggésbe (vö. ÓKTCh 235. oldal II. 26. skk. sor): "Abban az országban, amelyről azt akarja szíved, hogy lakott legyen, abban hatalmas istenséged félelmét helyezed el, s (ezzel) alapjait szilárddá teszed távoli napokra; abból az országból, amelyről azt akarja szíved, hogy elpusztuljon, abból félelmedet eltávolítod, s ezzel elveted az távoli napokra."
Kürosz, Irán uralkodója tisztában lehetett azzal, hogy más is igényt tart a méd örökségre. Lüdia királya, Kroiszosz 549-ben átlépte a határt, a Halya folyót, s kelet felé hódított. Nabú-na'id Szíria és Arábia mozgósításával ugyancsak veszélyes ellenfél lehetett. Kürosz egyelőre Lüdia ellen fordult, és a fővárosig jutott: 546-ban elesett Szardeisz. Ezzel Kis-Ázsiát is megszerezte; Babilon a méd területekből csupán Észak-Mezopotámiát foglalta el. 546 után Kürosz inkább Irán keleti szomszédainak meghódításával törődött, és néhány évig nyílt veszélyt Babilon számára nem jelentett.
Nabú-na'id azonban felismerte a perzsa birodalom, "Alsó- és Felső-Ázsia" ura puszta fennállásában rejlő fenyegetést. Ezért már igen korán kezdeményezéseket tett az ország gazdasági erőforrásainak növelésére és egyben a katonai bázis kiszélesítésére. Szín kultuszának propagálása miatt szembefordult vele a Marduk-papság (vö. ÓKTCh 234. oldal I. 14. skk. sor), minthogy Szíria jelentőségének emelkedése Dél-Mezopotámia relatív súlyának csökkenését eredményezte volna, és a Marduk-papság Babilon integritását tartotta szem előtt. Nabú-na'id ezzel szemben birodalma fő támaszát, legjelentősebb erőforrását a nyugati kereskedelemben látta. Fémeket és igásállatokat (ekkor minden fegyverkezés döntő tényezőit) csak nyugatról kaphatott. Ezért a Szín-kultusz támogatásával megkezdett úton továbblépett, és valamikor 552-550 között fiára bízta Babilon kormányzását (fia, Bél-sarri-uszur az Ószövetségben Belsacár néven Babilon királyaként szerepel, vö. Dán 5,30), ő maga pedig serege és udvara élén Szírián át nyugat felé indult. Feliratai és az újbabiloni krónika (vö. ÓKTCh 234-237. oldal), de más történeti források és a legenda-irodalom is sokat foglalkoznak e tíz éves időszakkal. Nabú-na'id Dél-Arábiáig jutott el (a legtávolabbi város, melyet felkeresett, Iatrib volt, a későbbi arab Medina), s udvara Temá' városában székelt, ő maga azonban nem csupán itt tartózkodott, hanem valószínűleg más nyugati területeken is (kifejezetten említi Harránt, Közép-Mezopotámiát; utal hegyekre, ami Észak-Mezopotámia vagy inkább Kilikia lehet stb.). Állandó kapcsolat volt közte és Babilon között, gyakran indultak karavánok a főváros felé.
Nyugati tartózkodása alatt Nabú-na'id fő törekvése a dél-arábiai állattenyésztés és kereskedelem megszervezésére irányult. Ismét ki akarta ugyanakkor építeni az Eufrátesz menti kereskedelmi útvonalat, amely Babilon szempontjából kedvezőbb volt - több elágazást érintett -, mint a káld-arábiai déli sivatagi út. Katonai céljait maga sem rejtette, amikor feliratában Istár istennőre hivatkozott, "a harc istenére, aki nélkül nincs az országban háború vagy béke, és fegyver sem készült". Terveiről, tetteiről azonban a dolog természete folytán feliratában (ld. ÓKTCh 234-236. oldal) nem beszélt részletesen. Azt azért említette - még ha túlzott is -, hogy "Egyiptom királya, a méd városok, az arab városok és az ellenséges királyok összessége" hódolt előtte.
Nabú-na'id korában Mezopotámiában általános áremelkedést figyelhetünk meg - a folyamat azonban a 7. század végén kezdődött, tehát Babilon nemzetközi helyzetének hatása alatt. Az áremelkedés a mezőgazdasági cikkeknél lassúbb volt. Egy többé-kevésbé reális árjegyzék szerint Nabú-na'id idején 1 siqlum (8,4 gramm) ezüst egyenértéke kb. 100 liter gabona, vagy 110 liter datolya, vagy 7 liter finom olaj, vagy 2,5 kilogramm gyapjú, vagy 7,2 liter bor ("a hegyvidék söre, mely országomban nem terem" - azaz szíriai importborról van szó) volt. A napi bérek természetben 1,2-2,4 liter gabona között mozogtak, a havi bér 1 siqlum ezüst volt, egy kisgyermek évi bére 4 siqlum ezüst körül mozgott. Feltűnően magas volt a ló, a szarvasmarha, a réz ára (egy ló elérhette a 30 siqlum ezüst értékét is), ezért a vásárlás gyakran részletfizetésre történt. Nabú-na'id politikája némileg változtatott a gazdasági életen, megélénkült a behozatal: az újbabiloni kor gazdasági okmányainak nagy többsége éppen Nabú-na'id alatt keletkezett.
A feszültséget a fogyasztási cikkek és a termelőeszközök ára közti nagy "olló" jelzi a legjobban. Az újbabiloni birodalom gazdasági életének objektív igénye a termelőeszközök kínálatának növelése volt. Nabú-na'id kísérletei ezt lényegében nem tudták megoldani. Azok a területek, amelyeket be tudott kapcsolni Mezopotámia gazdasági vérkeringésébe, azaz árucseréjébe, már maguk is kívülestek a termelőeszközök termelésének legfontosabb zónáján. Ekkor már nem úgy vetődött fel Elő-Ázsia árucseréjének kérdése, hogy Mezopotámia vagy Szíria igényei szabják-e meg mértékét. Az árucsere új formáit az I. árutermelési osztály, a termelőeszközök termelése hozhatta csak létre.
A területi munkamegosztásban a 6. század második felében csakis Iráné lehetett a vezető szerep. Irán, pontosabban a perzsa törzsszövetség gazdag fémlelőhelyek birtokában fémtermelését az igényeknek megfelelően korlátlanul tudta növelni. Az Irán területén végzett ásatások magas színvonalú és a termelés mennyiségében is jelentős fémművesség emlékeit tárták fel. De még a görög íróknak is feltűnt, hogy a perzsa harcosok milyen kiválóan vannak fém fegyverekkel ellátva. A méd állam meghódításával a perzsák Elő-Ázsia legfontosabb lótenyésztő területeit is meghódították. Ez nemcsak katonai fölényt biztosított a számukra - noha ez sem közömbös -, hanem valójában az árutermelés I. osztályának legfőbb termelőjévé tette őket. Az elő-ázsiai árucserét, az I. és a II. osztály cseréjét ily módon Irán népeinek objektív érdeke alakíthatta ki újra.
Kürosz 539-ben hirtelen támadást indított Perzsia felől Babilon ellen. Seregének egyik vezére korábban Nabú-na'id alattvalója volt, 541-540 táján állt át Kürosz oldalára. Döntése tipikus lehetett e korban. Az ország egyik leggazdagabb földbirtokosa, aki ösztönösen fordulhatott a perzsa király felé, minthogy a mezőgazdasági termelés bővítéséhez állandóan szüksége volt állatokra és fémszerszámokra.
Kürosz támadása nem érte egészen készületlenül Nabú-na'idot. Nyugatról - tíz év után - 541 körül tért vissza Babilonba; megerősítette a város védműveit, és az ellenállás szándékát jelezve Babilonba gyűjtötte össze az ország isteneit. Kürosz azonban a babiloni sereget Szipparnál (539. október 10-én) elsöpörte. Fogságba esett a király is. A perzsa csapatok két nap múlva, 539. október 12-én harc nélkül bevonultak Babilonba (vö. ÓKTCh 237. oldal). A katonai megszállás mindössze két héten át tartott - ez alatt az idő alatt a gazdasági élet szünetelt -, majd október 29-én maga Kürosz is megtartotta ünnepélyes bevonulását. Virágokkal hintették tele lába előtt az utakat. "Öröm tölti el Babilon lakosait, megnyílnak a foglyok bilincsei" - hirdeti a Marduk-papság. Kürosz kiáltványa (ld. ÓKTCh 306-308. oldal) békét hirdetett, s Mardukra hivatkozott. Kürosz nem ölette meg Nabú-na'idot sem, csupán a Perzsa-öböl partvidékének egyik tartományába száműzte, de feliratainak szövegéből kitöröltette a nevét és a Marduk-papság régi gyűlöletét is propagandája szolgálatába állította.
Kürosz győzelmével Babilon és egész Mezopotámia az Achaimenida-dinasztia birodalmának részévé vált.

Kitekintés

Mezopotámia az óperzsa birodalomban

Kürosz győzelme után az élet Mezopotámiában mit sem változott. Babilon a birodalom három nagyvárosa közé tartozott, 538 és 530 között a trónörökös és későbbi király, Kambyzész volt a helytartója, később pedig Mezopotámia egésze egy önálló szatrapiát alkotott, s ennek székhelye Babilon - óperzsául Bábirus - lett. Az újbabiloni kor közigazgatása tehát megmaradt. Éppígy megmaradt, illetve csak később és fokozatosan cserélődött ki az uralkodó osztály is; a közép-mezopotámiai gazdasági életben az iráni nevek csupán az 5. században tűntek fel nagyobb számban. A lakosság természetesen azonos maradt, épek maradtak a városok is.
Mi változott tehát meg? Első pillantásra csupán a politikai forma.
Mezopotámia Kürosz uralkodása alatt az óperzsa birodalom gazdasági szervezetébe illeszkedett be. A 6. század végéről származó gazdasági okmányok szerint Nabú-na´id korához képest tovább emelkedtek az árak, ez azonban Elő-Ázsia egészében általános volt. A relatív árváltozások többet mondanak. Némileg emelkedtek az élelmiszerárak, viszont jelentékenyen csökkent a ló, a réz- és vasáruk ára, ami együttvéve annak a jele, hogy Mezopotámia részt vett az óperzsa birodalom piacgazdaságában. A mezopotámiai gabona kereslete nőtt, s ugyanakkor növekedett az import termelőeszközök kínálata is, ez idézte elő az I. és II. árutermelési osztály áruinak ellentétes tendenciájú árváltozásait.
Változatlanok maradtak a földtulajdon-viszonyok, illetve a Mezopotámiában kialakult helyzet vált általánossá az egész óperzsa birodalomban. A nagy királyok - mezopotámiai mintára - a katonai szolgálatot földbirtokkal jutalmazták; a birtokok eredeti neve ("íjász telek", "lovas telek", "harci szekér telek") hosszú időn át fennmaradt, noha a föld használata fejében járó szolgáltatás (a földjáradék) csakhamar katonai kötelezettség helyett pénzbeni szolgáltatássá változott. Az óperzsa korban Mezopotámiában a földbirtok hierarchikus tagolódása a sokrétű alá- és fölérendeltség viszonylatait hozta létre. Mindez az újbabiloni kor fejlődési tendenciáit vitte teljesedésbe.
Az óperzsa birodalomban legalábbis az állami életben általánossá vált a pénzgazdálkodás. Mezopotámia is nemesfémben fizette a birodalmi adót. A pénzgazdálkodás a magángazdaságok számára fokozott megterhelést jelentett; az ország szűkében volt a nemesfémnek, minthogy az óperzsa kincstár az adók jelentős részét kivonta a forgalomból és thesaurálta. A magángazdasági elszámolások névleg pénzben történtek ugyan, a fizetés azonban többnyire árucikkekkel történt. A külkereskedelemmel foglalkozó és így külföldről nemesfémet vagy vert pénzt - érmét - is behozó cégek ilyen körülmények között fokozott előnyökre tettek szert. Az adókötelesek kénytelenek voltak pénzkölcsönt felvenni, s ennek kamatai az 5. században elérték - természetben való fizetés esetén - az 50 százalékot is. Az uzsora révén néhány nagy bankház - köztük az Egibi- és a Murasú-cégek - rendkívül nagy vagyonra tettek szert. Okmányaik között nemegyszer 0,2-0,3 tonna mennyiségű ezüstkölcsön kötelezvényei is előfordultak. A bankházak a gazdasági élet mind több szektorát sajátították ki; egész birtokok kezelését is átvették, a tulajdonosnak fizetett jövedelemrészesedés, "osztalék" fejében. A tőke szó az akkádban jelent meg először (qaqqadu, "fej").
A közép-mezopotámiai gazdasági élet fő terméke az öntözéses gabona és a datolya maradt; az ország az óperzsa birodalom egyik fő gabonaraktára volt. A mezőgazdaságot termelékenyebbé tevő technikai vívmányok közül fontos szerep jutott a sadufnál jóval nagyobb kapacitású vízkiemelő kerekeknek (egy kereket négy szamár hajtott), amelyek ebben a korban váltak általánosan elterjedtté.
Babilon az óperzsa birodalom minden részéből érkező kereskedők árucseréjének színtere lett. A városban görög és föníciai telep állt fenn; a lakosság soraiban egyiptomi, dél-arab, arámi, zsidó, iráni nevekkel találkozunk.
A lakosság széles rétegeinek életszínvonala jelentékenyen csökkent. Az 1 siqlum ezüst havi bér vásárlóértéke az 5. században már legfeljebb 60 kilogramm gabona volt. A vagyoni differenciálódás a nincstelen szabad rétegeket számban erősen felduzzasztotta. A 4. században már a nyomor, a munkanélküliség tünetei is jelentkeztek; Mezopotámiában ekkor kezdődött a lassú gazdasági hanyatlás, különösen délen, ahol az elszikesedett földek már állattenyésztésre sem voltak alkalmasak, s ahol a városokat a nemzetközi árucsere peremére szorította az Irán felől Szírián át haladó tevekaraván-kereskedelem. (A 4. század végén Ur már holt város volt.)
Az óperzsa birodalom politikai válságai idején Mezopotámiában is történtek kísérletek az elszakadásra. Felkelés tört ki 522-ben, majd pedig 521-ben Dareiosz ellen (vö. ÓKTCh 313-318. oldal 16., 18-20. és 49-51. §§). A kegyetlen megtorlás azonban Babilon helyzetén lényegesen még nem rontott. Xerxész alatt, 482 táján robbant ki új lázadás, ez azonban már Babilon kifosztását és feldúlását vonta maga után; ekkor rombolták le a város falait, a zikkuratut és a templomokat. Az eddig egész Mezopotámiát átfogó tartományt több kisebb területre osztották fel, vagyis az ország formális önállóságának utolsó maradványa is megszűnt. A Xerxész pusztítása utáni évtizedek Babilonját legjobban Hérodotosz leírásából ismerjük, aki maga is járt a városban, és az általa nyújtott képet az ásatások lényegében igazolták. Babilonban III. Artaxerxész Ochosz a 4. század derekán még építkezett, de a hajdani Asszíria nagyvárosainak helyét a sztyeppe hódította el. (Assur maga néhány évszázadon át még lakott maradt.) Az asszír falvak és kisebb települések viszont tovább éltek.
Az egyre jobban elterjedő arámi mellett az akkád irodalmi és tudományos nyelvként az óperzsa korban, sőt azon túl is használatban maradt (az utolsó datált ékiratos táblákat a Kr. u. 1. században készítették!). Babiloni templomi akadémiákon még a hellénizmus korában is tanultak, köztük nem egy külföldi, akik például görög betűs akkád szójegyzéket készítettek. Az itt tanuló görögök az ősi mezopotámiai kultúra és tudomány nem egy elemét közvetítették a hellenisztikus világ és így Európa felé.
331-ben Nagy Sándor bevonult Babilonba, s keleti hadjárata előtt elrendelte a zikkuratu újjáépítését, 323-ban bekövetkezett halála (Babilonban halt meg) azonban félbeszakította a munkát.
Nagy Sándor világbirodalma fővárosává akarta tenni Babilont. De ehelyett - Alexandrosz halála után - a város és egész Mezopotámia az Elő-Ázsia kisebb vagy nagyobb részét felölelő államok (a Szeleukida, parthus, a Szászánida birodalmak) egyik tartományává süllyedt. Minél szervesebben épült be a hódító birodalom gazdasági és kulturális életébe, annál inkább elvesztette ősi egyéniségét. Sumer és Akkád, Assur és Babilon fokozatosan homoksivatagok vagy sztyeppék dombjai, az egykori történeteket rejtő tellek alá került.