Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mécs Alajos
AZ ISMERETLEN JAPÁN
Terebess Kiadó, Budapest, 1996
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Mécs Alajos, Mayer (Máramarossziget, 1893. máj. 20. – Bp., 1978. febr. 16.): író, újságíró. Érettségi után újságíró gyakornok lett, majd a 10-es évek végén az Új Nemzedék c. lap riportere, kül- és belpolitikai cikkírója. 1934–1936 között Tokióban élt, onnan tudósította lapját, a Magyarságot. 1936–1944 között a külügymin.-ban teljesített szolgálatot mint Japán-szakértő. 1945 után a Külügyi Szemle munkatársa volt. – F. m. Magyar deákok hőskora (ifjúsági r., Bp., 1933); Az ismeretlen Japán (Bp., 1942); Mit kell tudni a japániakról? (Bp., 1942); Harc az óceánokért (Bp., 1944). – Irod. Szabó István: „Jojzi fráter” emlékére (Magy. Nemzet, 1978. márc. 10.).

 

TARTALOM

Előszó

Az örök Japán
Az ősi Nippon
A japáni jellem
A társadalmi élet
A japáni ember élete
A sicsigo szán
A japáni anya
A gyermekek paradicsoma
A japáni nő és a családi rendszer
Házasságkötés
Az emancipáció térhódítása
A rabszolganők
A férj, a gésa és más egyéb női dolgok
A világhíres teaceremónia
A japáni életmód előnyei

A feltörő Japán
Nippon ébredése
Nippon útja a világhatalom felé
Japáni felderítő csapatok Európában
Európai kémek Japánban

A hódító Japán
Harc a vasért, a szénért és az olcsó közlekedésért
A mechanizált kisipar
A japán "dömping" titka
Munkásviszonyok Japánban
A textilháború
A kereskedelmi flotta páratlan fejlődése

A félelmetes Japán
A japáni hadsereg
A haditengerészet
Quo vadis Nippon?
Az új honfoglalás mérlege
A mester és tanítványa
Ázsia felől jön a veszély!
Az élet-halál harc

 

ELŐSZÓ

Könyvem első és második kiadása között lényeges eltérés nincs, pedig egész bizonyos, hogy az elmúlt hat esztendő Japánban is mélyreható változásokkal járt. Ezek a változások azonban semmiképpen se érinthették azt, ami Nipponban örökös és maradandó: a japáni nép lelkivilágát, gondolkodási és cselekvési módját.
Éppen ez volt az, amit az európai ember szemszögéhez akartam tőlem telhetőleg közelebb hozni. A mit annakidején Japán célkitűzéseiről írtam az akkor hihetetlenül hangzott. Ma a valóság pedig rácáfolt minden akkori "fantasztikus" feltevésre.
A második kiadás végén összefoglaltam a legújabb eseményeket, s helyébe kihagytam nehány személyes élményemet, - amelyek ma már úgysem időszerűek.

Budapest, 1942 május havában.
Mécs Alajos

 

AZ ÖRÖK JAPÁN

AZ ŐSI NIPPON

Aki a modern Japánnal akar megismerkedni, annak előbb látogatást kell tennie az elmult idők Japánjánál, annál a bizonyos háromezeresztendősnél. Nincs ma oly vezető nagyhatalom, amelynek családi, társadalmi, üzleti és állami életében annyira irányító és döntő szerepe jutna a múltnak, - mint Japán. Az ősi szokásokhoz annyira ragaszkodó s maradiságáról híres Anglia, - Nippon mellett bátran demokratikus köztársaságnak tekinthető. A japán ember ezt a fura állapotot így jellemzi: "Öreg szív - fiatal lélek". Én pedig így fogalmaznám : változó formák - maradandó lényeg. Mert a japáni szív, az érzelmi világ, épp oly idős, - mint a japáni lélek, ez a földön járó, háromezeréves multú hideg értelmesség.
Könnyen elképzelhető, hogy egy oly régi nemzet története, amelynek mitikus korszaka körülbelül arra az időre esik, mint Róma alapítása, csak kötetekre menő tanulmányban volna feldolgozható. Ami bennünket Japán változatos és érdekes multjából érdekel: az a japáni faj eredete. Ezt a kérdést tudományos pontossággal még nem tisztázták. A japán történetének épp az a része homályos, amely a legfontosabb. ennek főleg az az oka, hogy a történetíró nem mer ahhoz a fátyolhoz nyúlni, amely a multat takarja, mert ez a fátyol az államélet egyik sarkalatos tétele, szent klenodiuma.
Tanulmányaim alapján a japáni fajt keverék népnek tartom, amelyben talán túlnyomó részt a délszigeti, maláji vér, amely felszívta, magába olvasztotta, a négy-ötezer év előtt bejött mongol eredetű hódítókat. A délszigeti nép játékos, színkedvelő, nyugtalan természete, összeolvadt az észak-mongol harcias bátorságával és rendszeretetével. amennyire a hiteles történeti feljegyzéseket követni lehet, szembeötlően tűnik ki egy jelentős vonás, - a harcos osztály és a nép viszonya egymáshoz. Nem hinném, hogy tévedek, ha azt állítom, hogy az ural-altáji családhoz tartozó hajdani hódítók egy szál karddal a kezükben, s főleg kevés nővel érkeztek Korea felől Japánba. Nagyon valószínű, hogy ez a kemény északi nép a japáni tenger felől lépésről-lépésre foglalta el a szigetországot. S amint az ilyenkor történni szokott, a leigázott nép legszebb leányait vette el feleségül. Ezek az ősi hódítók lenézhették a félénk természetű és harcban állhatatlan maláji népséget. amennyire lehetséges volt, elkülönülten éltek, vigyáztak családjuk méltóságára. Így alakulhatott ki Japánban az a aharcos osztály, amely eredeti mongol vére az utódok ereiben az évezredek folyamán mindinkább kisebb mennyiségben csörgedezett. a szamurájok, Japán meghódítóinak kései utódai, már nem is annyira őseik faját, mint inkább szellemét és erkölcsi gondolkodásmódját mentették át az utókorba. Száz év előtt Japán harminc-harmincöt millió főre tehető lakosságából körülbelül félmillió volt a harcos. Ezeknek már külső megjelenésük is elütött a köznéptől. Önérzetes, félelmet nem ismerő magatartásuk merő ellentéte volt hajbókoló közembernek.
Nagy tévedés volna azt hinni, hogy Japán képe háromezeresztendővel ezelőtt is nagyjából olyan lehetett, mint 1857-ben, amikor az amerikaiak ágyúval kényszerítették Nippont, hogy kapuit megnyissa. Az igazi kulturkorszak valójában a buddhizmus elterjedésével kezdődhetett Japánban. Minden szépre és jóra, főleg az élet művészetére Kína tanította meg a japánokat. A legrégibb feljegyzés szerint a buddhizmus 552-ben jelent meg először Japánban és mintegy ötven évvel később, már jogaiba lép Japánban a kínai időszámítás.
Elfogultság volna azonban azt állítani, hogy minden, ami Japánban van, az egyszerű lemásolása az ezerötszáz évvel ezelőtti kínai kulturának. Nem. A japánok egyik legerősebb jellegzetessége, hogy nagyon együtt élnek a természettel. Ez eléggé fel nem becsülhető tulajdonság. Később majd kiderül, hogy milyen nagy szerepe volt a modern Japán felépítésében. A japánok zárt világukban kiegyensúlyozott, nagyon egészséges életet éltek. Idegenektől háborítatlanul, a maguk klimatikus és faji igényeiknek megfelelően rendezték be családi és állami életüket. Háromezer esztendő alatt a szigetország harcosai mindössze kétszer hagyták el a honi földet. Egyszer Koreát hódították meg, egy másik, kalandos vállalkozás folyamán benyomultak a távoli Sziámba. Ezzel szemben Japán földjére idegen hódító be nem tehette a lábát. Dzsingiz khán hajóhadát a csuzimai szorosban verték pozdorjává. Ez volt az első és az utolsó kísérlet idegen állam részéről, hogy Nippon szigetére benyomuljon.
Még annyit kell megemlítenem, hogy a mikádó, vagy pontosabb meghatározással a Tenno hatalma, a valóságban soha oly központi és erős nem volt, mint a restauráció idejétől, 1867-től kezdve. A japán császár inkább élő, szent szimbólum volt, mint tényleges hatalom. A kormányzás nagyon rövid megszakításokkal mindig valamely erőskezű főnemesi család hatalmába került. Ezek voltak a "sogunok". A császár "helyettesei". A legutolsó sogun-család a Togukawa, 1602-től 1868-ig gyakorolta a tényleges hatalmat Japán felett. Uralmuk főleg azért nevezetes, mert ők zárták el Japánt több mint kétszáz esztendeig a külső világtól.
Togukawáéknak az volt a felfogásuk, hogy ami jót és hasznosat Japán a külső országoktól tanulhatott, azt már elsajátította. Így az idegenekre, - különösen hittérítőkre, - semmi szükség nincs. Főleg kinai példákon okulva, a külföldi kereskedőket és misszionáriusokat politikai ügynököknek tekintették, akik csak azért jönnek országukba, hogy a terepet kikémleljék és ellenséges betörést készítsenek elő.
Érdekes, hogy ez a lappangó gyanú mennyire bent és még ma is a japáni ember természetében. Én magam, nagyon sok japántól hallottam, hogy nekik semmi szükségük már a Nyugatra. Mindent eltanultak tőlük, s a leghelyesebb volna ismét az ország kikötőit bezárni az idegenek előtt. Persze, ezt csupán mint jellemző, lelki megnyilvánulást említem.

 

A JAPÁNI JELLEM

Ja Japán fokozatos ipari, diplomáciai és katonai sikereiről esik szó Európában, még a politikai vezetők is misztikus tulajdonságokat említenek. A földön azonban misztikum nincs, csak ismeretlenség. Ott, ahol mi misztikumot sejtünk, ott tulajdonképpen semmi más nem rejlik, mint a keleti és nyugati ember eltérő szellemi kvalitásai. az ázsiai ember nem bőrének színével különbözik annyira az európai fehér embertől, hanem - agyrendszerével. Nem tudom, vajjon anatómiailag ez az eltérés kimutatható-e, de megnyilvánulásaiban félre nem ismerhető. Ezt távolról sem akarom úgy beállítani, mintha alacsonyabbrendűség volna. a japáni embernek eszébe se jut, hogy valamit elképzeljen. Nem. Ő megnézi. Amit szemével nem láthat, fülével nem hallhat, legyen az természeti kép, vagy a szellem bármely síkjába eső jelenség, fantáziája legtöbbször tehetetlenül áll vele szemben. Azt hiszem, itt kell keresni a japáni ember híres szorgalmának titkát. A japáni az európaihoz képest fizikailag sokkal fürgébb, ő látó és halló szerveivel kénytelen elvégezni annak a munkának nagyobb részét, amit a nyugati ember - mondjuk - karosszékében hátradőlve, behúnyt szemmel, egyszerűen maga elé idéz. Az európai például összehasonlíthatatlan gyorsasággal, sokkal nagyobb arányú terveket képes felállítani, mint a japáni. Igaz ugyan, hogy ezek, miután nagy részben a képzelet játékai, sokszor a legfontosabb kellékben szűkölködnek: a tárgyi alaposságban. A japáni ember előbb mindent pontosan megnéz, nagyobb tehát a valóságismerete és ha tervei nem is nagyarányúak, de tökéletesek. Hogy képletes példát említsek, a japáni elme tulajdonságánál fogva szinte különös, hogy nem ők fedezték fel a villamosságot. Mert ez természeti tünemény. De hogy ezt a még ma is ismeretlen erőt világításra felhasználják, ez már túllépné képességeik határát. A villamoslámpa jellegzetes megnyilvánulása az európai elme alkotó fantáziájának. Sehol a természetben ehhez hasonlót nem találhatunk, ez tisztára emberi elgondolás alapján született, s ez az, amire a japániak általában képtelenek.
Egyszóval: nem álmodozók -, de gyakorlati érzékük szinte páratlan. Ez a földön járó józanság azután minden tettükben megnyilvánul. Az európai ember ősrégi vágya megmagyarázni: mi is a lélek. A kelet-ázsiai, de különösen a japáni ezzel a problémával vajmi keveset foglalkozott. A lélek nem látható. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tagadja a lelkiséget. Ellenkezőleg. Elsőrendű döntő erőnek tartja. Ismeri ennek a titokzatos valaminek minden megnyilvánulását. Megdöbbentő pontossággal. Hisz folyton figyeli. Nincs az a mérnök, amely jobban tudna alkalmazkodni a villamosság törvényeihez, mint egy középosztálybeli japán -, a lélek rugóihoz.
Maeterlinck írja egyhelyütt: "Ha az élet nagy pillanataiban olyasmit akarunk közölni, amire szavunk nincs -, akkor elhallgatunk. S a lelkek e csendben oly mélységesen megértik egymást, mint egyébként soha." A japániak már régen ismerik ezt a titkot. Jobban szeretnek hallgatni, csendben együtt ülni, nemcsak szerelmesükkel -, hanem a konkurrens cég ügynökével is. Ha valamiben különböznek tőlük, amiben felsőbbrendűek mint mi: ez a lelki érzékenységük. Megérzik, kitalálják a másik gondolatát. S aki kételkedik állításomban, tegyen kísérlete. Kísérelje meg három napig szótlanul ülni megszokott társaságában. Koncentrálja figyelmét -, ó nem arra, amit beszélünk - hanem arra, hogy mi is lehet az, amit el szeretnénk érni. Különös dolgokat tapasztal majd. Pedig csak kezdő. A japáninak azonban eziránt évezredeken át kifejlett érzéke van. Ez ami félelmetes bennük. Tapasztalatom szerint ezt a fölényüket csakis hallgatással lehet, úgy, ahogy, kivédeni. De az európai képtelen erre. Mindig ő töri meg a csendet, ő oktat és ő magyaráz. Ő akar felülkerekedni. A japáni pedig csak hallgat. Boldogan.
Egyéni nézetem, hogy a kerek föld semmilyen népére se lehet helytálló jelzőt alkalmazni. Az angol hidegvérű. Az olasz lobbanékony. A francia szellemes. A német szorgalmas. A kínai bölcs. A japán ravasz. Ezek a megállapítások biztosan semmivel se többek, mint amik -, vagyis egyszerű tőmondatok. Volt már szerencsém találkozni olyan angollal, aki minden csekélységért a mennyezetig ugrált mérgében. Viszont az olasz fronton, az állásunkkal szemben terpeszkedett egy gépfegyverállás, amelynek legénysége hónapokon keresztül alkalmat adott arra, hogy szemtelenségig menő nyugalmukat megbámuljuk. Aki Franciaországban járt, az tapasztalatból tudja, hogy a franciák beszéde nem mindig derít mosolyra. Ezeket a hasonlatok a végtelenségig lehetne variálni, azonban állapodjunk meg annál a közhelynél, hogy a japán ravasz. Ezt a megállapítást nem volnék hajlandó minden feltétel nélkül aláírni.
Ha valami általánosító jellemvonást kívánnak a japánokról, akkor egész másként kell beszélnem róluk. Ennél a fajtánál a legszembetűnőbb az önállóságra való törekvés, az örökké tevékeny érdeklődés, a tudásszomj, s az individualizmusnak egy nagyon érdekes válfaja.
A japáni nagyon hajlamos az individuális életre, azonban náluk a legkisebb individuális egység - a család.
A japáni faj sohasem volt kolonizációs anyag. Sokkal önállóbb, a maga hasznát néző, s az eseményeket kihasználni tudó nép, semhogy alárendelt szerepet vállaljon, vagy, ami még rosszabb: tűrjön. A háromezeréves Japán örök ifjuságát fiai tudásvágyának, praktikus ügyeskedésének és szorgalmának köszönheti. A japáni tömegember magasabb értelemben se nem zseniális, se nem misztikus. Hiányzik belőle a gyors felfogás és a képzelő erő. Ezt a természet a kíváncsisággal párosult szorgalommal kárpótolta. Megfigyelő képessége pedig közismert.
Egyszóval a japáni köznép a legideálisabb anyag, a kormányozni tudó államférfiak kezében.
Ez az állításom mindjárt érthetőbbé válik, ha Japán történetét összehasonlítjuk Ázsia legnagyobb kultúregységeivel: Indiával és Kínával. Nem akarok hosszabb fejtegetésbe bocsátkozni, arra sincs helyem, hogy kimutassam, miként szívta fel Kína a hindu filozófiát, művészetet, s formálta a maga képére. Maradjunk meg csak annál a ténynél, hogy Kína már ezer esztendeje az emberi műveltségnek olyan fokán állt - amelynél jobbat, szebbet ma se kívánhatna -, amikor Japán átvette, mint érett gyümölcsöt a buddhizmussal együtt mindazokat az értékeket, amit a kínai zseniálitás iparban, művészetben, filozófiában oly tökélyre emelt.
Mégis ennek az ezer oldalú szépségnek, hasznosságnak, amelyet gyűjtőnevén kínai műveltségnek neveznek, nem Kína, hanem Japán látta igazi, gyakorlati hasznát. Kínában szemkápráztató kultúr gócpontok voltak. A mérhetetlen birodalom százmilliós néptengerében elszigetelt oázisokban élt és pompázott a Szép. De maga, a tömeg ugyanolyan nemtörődömséggel tengette napjait háromezer évvel ezelőtt, mint ma.
Egész mást tapasztaltunk Japánban.
Először az udvar, majd a főnemesség vette át a buddhizmussal együtt az új élet kereteit, tartalmát. De a harcos osztály, a kereskedő és köznép nyitott szemmel figyelte az új szokásokat, modort, divatot. Gyerekes kíváncsisággal leste az újat, akárcsak ma és rögtön utánozta. Bámulatos zsenialitással értett ahhoz, hogy a maga szerény eszközeivel, legalább színben, formában, vonalban olyan életet teremtsen maga körül, mint amilyet a főúri házaknál látott. A kínai kultúra alig száz év alatt gyökeréig átformálta Japánt. Ez az eredmény ezer év alatt se lett volna elérhető - mondjuk felsőbb utasításra -, ha a japáni fajta nem olyan, mint amilyen. A kínai paraszt még ma is oly távol álla nemes kínai kultúrától, mint kétezerötszáz évvel ezelőtt. A japáni paraszt pedig már ezernégyszáz esztendeje élvezi annak szépségét, harmonikus előnyeit.
Ez az adottság magyarázza meg azt, hogy az összes ázsiai népek között, miért volt a japáni az, amely oly tökéletesen átvette az európai civilizációt. Most se tesznek egyebet, mint ezerötszáz évvel ezelőtt. Valami új, jobb jött, mint a régi. Tehát azonnal eltanulták előbb az idegenektől, majd egymástól.
Az újdonságkeresésnek, utánzásnak természetesen vannak kirívó, sokszor komikus megnyilvánulásai. Ezeken édesdeden mulatnak a Japánban élő, vagy ott megforduló európaiak. Mulatnak, mert nem látják meg azt az eléggé fel nem becsülhető lelki adottságot, amely ezeket a komikumokat néha a felszínre dobja. A japáni tömegnek csodálatosan kifinomodott érzéke van mindennel szemben, ami japáni. Japáni ruhában járó nőt, vagy férfit, japáni módra izléstelenül öltözködni, vagy mozogni, cselekedni sohasem láttam.
De ami új, ami ismeretlen, azzal szemben sokszor elvesztik biztonságukat.
Ottlétemkor Tokióban járt egy amerikai revütársulat. Ennyi émelyitően szőke hölgyet, azt hiszem, a tokiói lányok még sohasem láttak egy csomóban. A színház tömve volt. Főleg fiatalokkal. E társulat szépei, mondanom se kell, nem az angol internátusokban töltötték gyermekéveiket. Modoruk -, már mint nekem - kissé nyersnek, bájnélkülinek tűnt fel. Izléstelen reklámtól sem húzódoztak. Valószínűleg menedzserük utasítására, a nagyobb feltűnés kedvéért az utcán, bő, hosszú nadrágban jártak. Mi, európaiak jobban megfordultunk e csodabogarak láttára, mint a japánok.
Alig vártuk, hogy az egész pereputty, a pokolba, vagy legrosszabb esetben, Amerikába vitorlázzon. Valósággal szégyenkeztünk miattuk.
Egy angol cégvezető, esti összejövetelünknél az asztalt verte öklével.
- Nem elég, hogy az európai ember presztizsét állandóan rombolják a filmek, most még ilyen állatsereglettel jönnek ide kifigurázni bennünket!
Komoly indítványt tett, hogy tüntessünk ellenük. Erre azonban nem került sor. Ha nem tévedek főleg azért, mert a következő napon Tokió főbb utcáin - nadrágba bujt japán lányok sétáltak. Szegénykék, az amerikai strandfilmekben már látták, hogy odaát nadrágot viselnek a nők, de arra talán nem gondoltak, hogy ez az utcán is lehetséges. A görlök megmutatták, hogy lehet. Tokió divatos hölgyei három napig pizsama-, legjobb esetben sportnadrágban mutatkoztak a forgalmas utcákon.
Azután, mintha statáriumot hirdettek volna a nadrágos nők ellen, ez a förtelmes ruhadarab egyik napról a másikra eltűnt Tokió életéből. Bizonyára valamelyik Európát járt japáni úr, vagy esetleg a nagyobb lapok valamelyike világosította fel vezércikkben a hölgyeket, hogy ez nem divat, hanem izléstelenség.
A japáni hölgyek azt már felfedezték, hogy az európai ruha évről-évre változtatja vonalait, színét és anyagát. A férfiak nem ilyen mértékben. Például ferencjóskában ma már talán sehol a világon nem járnak, - csak Japánban.
Az is igaz, hogy csak az öregebb korosztály. Amikor Japán nagy fia, Togó admirális halálos ágyánál együtt virrasztottam japáni kollégáimmal, feltűnt nekem, hogy a tudós professzorok egytől-egyig, ebben, a régi jó időkre emlékeztető ünnepi ruhában tevékenykedtek. Általában azonban a ceremoniális öltözet a zsaket.
Ellenben kész nevetség, ha valaki Japánban az évszaknak meg nem felelően öltözik. Mondjuk tavasszal nyári ruhában járni, vagy télen ősziben: ez a szegénység, vagy a rossz ízlés kiáltó bizonysága.
Nekem túl meleg volt a japáni klíma. Télen is rendszerint rövid kabátban, mellény nélkül jártam. Egyizben egy japáni ismerősöm, a kalendárium szerinti első téli napon aggódva figyelmeztetett, hogy vegyek fel melegebb ruhát, s főleg mellényt, mert megfázom. Hiába bizonykodtam, hogy így meg úgy, nekem nincs szükségem az ilyesmire, - konokul kitartott amellett, hogy megbetegszem.
- Ha már az én szerény figyelmeztetésemre nem ad semmit, kérem, gondoljon a családjára!
Ezt oly kedvesen, erőszakosan mondta, hogy másnap mellényt vettem fel. Persze akkor még nem tudtam, hogy a japánok legtöbbször a kellemetlen mondanivalót, virágnyelven közlik. Ennek a nagy figyelmességnek az alapoka az volt, hogy japáni barátom szégyelt egy oly európaival mindennap az asztalnál ülni, aki még télen is mellény nélkül jár!
Valósággal fellélegzett, amikor másnap mellényben látott. Végigmustrált, azután bizalmasan a fülembe súgta:
- Kérem szépen. Ön reggel valószínűleg későn kelt fel, s kapkodott öltözés közben.
Gyorsan végig mértem magam. Semmi hiba. A tükörben pedig láttam, hogy a gallérom, a nyakkendővel együtt, a rendes helyén díszeleg. Ugyan mit kifogásol rajtam, jóakaró és tapintatos barátom?
- Képtelen vagyok valami rendellenességet magamon felfedezni, - fordultam feléje.
Arcvonásai változatlanok maradtak, de a szemében diadalmas fény gyult ki:
- Sietségében - súgta ugyanúgy, mint az elébb - valamennyi mellénygombját begombolta.
- És az baj?
- Hát nem olyan nagy baj, - mosolygott, tovább - de azt hiszem, az utolsó gombot szabadon kell hagyni. Így illik.
Japáni modor szerint, már ez is túl erős volt, amit eddig mondott. Hirtelen elhallgatott. Éreztem azonban, hogy úgy belsőleg, a fölénynek egy bizonyos neme tölti el ezt a kis embert, mint minden japánit, ha alkalma nyílik európai embert európai természetű dolgokban megleckéztetni. Valamit jobban tudni, mint a mester, - kínaibb lenni a kínainál, európaibb az európainál - ez a japáni ember örök vágya. S ez vonatkozik az élet minden viszonylatára. Kelleténél békésebb természetű ember vagyok, de azt mégsem vágtam zsebre, hogy egy mellénygombon keresztül, európaiságom döntő vereséget szenvedjen. Tehát ellentámadásba mentem.
Ugyebár, a fölény első megnyilvánulása a mosoly. Miért is kiadós mosolygás után szólaltam csak meg:
- Jóindulatát hálásan köszönöm, de a mellényem gombját változatlan helyzetben hagyom. Nem mondom, ha úgy tíz évvel ezelőtt figyelmeztetett volna, ész nélkül eleget teszek a felhívásnak. De azt utolsó mellénygomb szabadonhagyásának divatja, rövid élet után, már évekkel ezelőtt megszűnt Európában. Ugyanis, az emberek rájöttek arra, hogy az eleganciának eme megnyilvánulása a walesi hercegtől ered, - de nem öntudatos módon. A herceg egy nap, történetesen elfelejtette mellényét végiggombolni, azonban másnap pótolta a hibát...
Már nem mosolygott. Szemét összehúzta:
- Tényleg? - ez volt egyetlen szava. De ebben a gyanakvásnak és kételkedésnek oly nagy és őszinte adagja vibrált, hogy megsajnáltam. Azonban, akárcsak én, ő se nyúlt a mellénygombjához. Ellenben, lassan, óvatosan körülnézett az étteremben. Azután megnyugodott: minden európai ruhát hordó japánon nyitva volt a mellény utolsó gombja.
Ebéd után elbúcsúztunk. Másnap ugyancsak abban az étteremben találkoztunk. Első pillantásunk egymás hasára esett. Ő is nevetett, én is. Az ő mellénye végig gombolt volt, - az enyém nem.

- Hát ez mit jelent, - bökött felém az ujjával.
- Semmit és mindent, - feleltem. Én megtanultam, hogy mindig alkalmazkodni kell egy idegen országban az általános felfogáshoz. De, ha nem csalódom, önön is ilyfajta változás van.
- Igen. Meggyőződtem arról, hogy önnek igaza van.
Egymásután jöttek ebédre a szomszédos nagy irodák alkalmazottjai. Feltűnő változás. Valamennyi végiggombolt mellénnyel jött. Valami bénító, ijedtség vett rajtam erőt. Sohase gondoltam volna, hogy ilyen kellemetlen perceim legyenek mások mellénygombjai miatt. Mert voltaképpen mi történt? Egy oly félelmetes jelenség, mint a tájfun. Fél éve ültem együtt ebben az étteremben a megszokott vendégekkel. Az volt az érzésem, egyik se ismeri a másikat. Legalább is mindennap, szótlan hidegséggel húztak el egymás asztala mellett.
Azután, e sok vendég közül az egyikkel kis vitám támad. Lényegében apró emberi dolog felett. Ez a japáni meg volt győződve a maga igazáról. Mégis huszonnégy órán belül, Tokyoban lenyomozta, helytállók-e a szavaim. Nem tudom, miként csinálta, de az eredményt saját szememmel láttam. Ez azonban még nem oly meglepő. Megdöbbentő az volt, hogy ez a rövid idő elégséges volt arra, hogy figyelmeztesse az egész city-beli hivatalnokokat.
Ha ez egy mellénygombnál így van, elképzelhetjük, milyen hamar repül a hír, komolyabb dolgok esetében! S még valami tanulságot vontam le ebből a tapasztalatból: bármilyen faképpel járnak egymás között a japánok, bármennyire túlzottan egyedülálló, individuális fenomén képében tetszelegnek, - mégis egyek.
Egyek ők a versengés, a felülkerekedni akarás és a suttogás hármas közösségében. Ezek gyermekes tulajdonságoknak látszanak, s a külföldiek többnyire avval a benyomással mennek el, hogy a japánok sok esetben, - nagy gyerekek. Egy évezredes kínai mese, szintén gyerekeknek bélyegzi a japánokat. Magam részéről ehhez csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogyha a japánok oda jutottak, ahol ma vannak, szorgalmukon kívül ezt ennek a gyengeségüknek köszönhetik. Kiváncsiság, utánzás, gyermeki öröm az elsőbbség felett, ezek azok a hibák vagy erények, amelyen a mai győzedelmes Nippon felépült.
Ha már ilyen általánosan fellehető jellemvonásokról beszélünk, meg kell említenem - sőt, talán ezekkel kellett volna kezdenem - a japáni sikerek két motorikus erőtényezőjét: a becsvágyat és a kötelességtudást.
A becsvágy és a kötelességtudás, aszerint, hogy milyen természetű ügyről van szó, két vagy három irányban mozog. Általánosságban a japáni ember tettét, gondolatát az irányítja, hogy becsületet szerezzen a családjának s így önmagának is. De például, ha külföldivel áll szemben, akkor becsvágya megháromszorozódik. Elismerést akar szerezni hazájának, családjának és mindig szerény, alázatos személyének. Ezt az igyekvésüket lehet gyűlölni, lehet szeretni. Én tisztelem.
A kötelességtudás az egészen különleges valami. Szent dolog. Le a kalapot előtte! Az átlag japáni ember akkor veszíti el a fejét, ha úgy találja, hogy nem teljesítette a kötelességét. Valósággal búskomor lesz. Önmagával meghasonlik s nemegyszer a halálban keres megoldást. S szeri, se száma az olyan eseteknek, amikor a japáni ember külföldről hazafelé tér s éjjelvalamelyik óceán feketén csillogó vizébe veti magát.
Az én hajómon is megtörtént, a Katori Maru-n. De ehhez hasonló hírek majdnem minden hónapban előfordulnak a japáni lapokban. Ezek a szerencsétlenek, mintha összebeszélnének, végzetes tettük indokául azt hozzák fel, hogy annyira örülnek a viszontlátásnak, hogy ennél boldogabbak már úgysem lehetnek az életben...
Talán még emlékszik a világ sportközönsége a japáni tenniszfenoménra, Satóra. A singapore-i szorosban tengerbe vetette magát, mert úgy érezte, hogy rossz fizikai kondíciója miatt nem tudja majd kötelezettségét teljesíteni. Most nemrég Jamada ezredes követett el harakirit, akinek feljebbvalója merénylet áldozata lett. Ismertem ezt a derék katonát. Boldog, kiegyensúlyozott ember volt. Mégis, miután hibásnak találta magát, a busidó szabályai szerint - meghalt. A tényleges vagy vélt hibáknak ily elintézése ellenkezik a mi erkölcsi és a vallásos felfogásunkkal. Európai ember előtt legtöbbször értheteten. Ez azonban mind nem változtat azon a tényen, hogy a japánok ily szigorúan veszik a kötelességteljesítést.
Ez az egyik oka, - sok egyéb között - miért becsülik oly nagyra a japáni hadsereg morális értékét.
Vitathatatlan, hogy a japánok szemében első helyen állnak az erkölcsi értékek. Kitűnő társadalomtudósok nem egyszer bizonyították be, hogy az emberiség erkölcsi felfogása változik a századok pergése alatt. Úgyszintén légyeges eltérés tapasztalható fajok és világrészek erkölcsei között. Ebben a tekintetben az idegennek nem lehetnek súlyos problémái Japánban. a japánok felfogása a jóról és rosszról, a helyesről és az elítélendőről teljesen egyezik az európai morállal. Legfeljebb a részletekben van némi eltérés, - a japánok javára. Ők nemcsak a művészetben tűnnek ki a miniatür részletekre való hajlamosságukkal, hanem a lelkiekben is. Tetteik mögött legtöbbször oly hajszálfinom erkölcsi rugók működnek, amelyeket az idegen egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn vesz észre. Legtöbbször akkor, amikor már késő és helyrehozhatatlan hibát követett el.
A japáni nagyon érzékeny. Ez nem is csodálható. Az ország földrajzi adottsága, klimatikus viszonyi évezredeken át biztosították e keverékfaj tisztaságát, s a különleges viszonyokhoz hozzáfinomodó idegrendszert. Olyan országban, mint Japán, ahol minden évben kétszer - a tavaszi és a téli napéjegyenlőség táján - borzalmas tájfunok dúlnak, ahol naponta legalább három-négyszer reng a föld, - nem élhetnek oly kötélidegzetű emberek, mint a ködös Albionban. Ott a lélek állandóan résen áll és várja a halált, - a halált, amely elöl az egyedüli menekvést az önuralom biztosítja.
- Nem véletlenség - mondta egyízben nekem egy buddhista pap -, hogy a japánok szent szimboluma a Fuji-no-Joma hegy. Kívül jég, belül tűz. Akárcsak az idegállapotunk...
E túlérzékenység volt bölcsője a világhíres japán udvariasságnak is. Hímestojásként bánnak egymással a japánok, nehogy tápot adjanak az ingerlékenységnek. Az Isten mentsen meg mindenkit egy felingerelt, önuralmát vesztett japánitól. Ilyenkor a szó teljes értelmében elborul az agya. Tör, zúz és gyilkol. Fékezhetetlen. Akárcsak a tájfun.
Elég gyakran találkozik ilyesmivel az ember az ujságok hasábjain. Mielőtt elmentem volna Japánból, volt egy ilyen tipikus eset, amelyre ma is csak borzongva gondolok. Ha jól emlékszem, Kyotó környékén, egy kisebb faluban, furcsa külsejű kolduson mulattak a gyerekek. Csak csilingelő hangocskájukkal nevettek, m int annyiszor rajtam is, - ami nekem oly jól esett és szívből mulattatott.
Ez a koldus azonban, aki japáni volt és az élettől meggyötört, tehát kétszeresen érzékeny, egy darabig állta a hallatlan sértést. (Öreg emberen nevetnek a gyerekek!) Azután minden átmenet nélkül kitört. Kirántotta kését, összeszurkálta a gyerekeket, végig rohant a főutcán, s aki útjába került, azt halálra sebesítette. Majd megtorpant. Végignézett vérfoltos ruháján, térdre esett és zokogni kezdett. Magához tért.
Összetett kézzel kérte a rendőröket: öljék meg.
- Veszett kutya vagyok - nyögte -, mennyi ártatlan életet pusztítottam el! Hogy mi történt ezzel az emberrel, nem tudom. Annyit még olvastam róla, hogy az orvosi vizsgálat, a túlságos érzékenységtől eltekintve, teljesen normálisnak és beszámíthatónak találta.
Kétévi tartózkodásom alatt verekedést Japánban nem láttam - pedig sokat és sok helyen csavarogtam. - Összetűzést annál többet. Az ilyen affér, a bevezető, egy-két pattogó, érdes szavon túl (de ezek sohasem gorombaságok vagy trágárságok, nincsenek is ilyen szavak a japáni szókincsben!) a felek némák maradnak. Egymás mellett állnak, mozdulatlanul és - a földre néznek, vagy merőn előre. Akár a komondorok összekapás előtt. Ez sokkal félelmetesebb, mintha késsel hadonásznának, vagy a revolver csövét mutogatnák. Így állnak két-három percig, minden idegüket és izmukat a támadásra és a védekezésre koncentrálva. Azután, mintha valami felsőbb hatalom rájuk parancsolna,- ugyanabban a tizedmásodpercben sarkon fordulnak és - eltűnnek a tömegben.
Ezen pedig senki sem nevet. Ellenkezőleg, a teljesen semleges nézősereg, megkönnyebbülten felsóhajt. Semelyik japáni homlokára nincs felírva, milye mestere a dsiu-dsitcunak, vagy ahogy ők nevezik, a yudo-nak. Azt sem lehet tudni, vajjon mennyire érti a karakatté-t. (Puszta kézzel törés tudománya.) Esetleg brilliáns kendo-ista. (Botvívó.) Annyi azonban bizonyos, hogy a három önvédelmi módszer valamelyikéhez ért.
A kendo, a karakatte és a yudo pedig mind olyan tudomány, amelyek mögött árnyék helyett a halál angyalának fekete szárnyi terpeszkednek. Ha összecsapnának, fogást fogás követné. A mérkőzés legjobb esetben kéz- vagy lábtöréssel végződne. Így, ha már lenyelték a mérgüket, jobb, ha széjjelmennek.
Egyébként, hogy milyen jól ismeri a japáni saját magát, legjobb bizonyíték erre a kendo, a yudo és a karakatte lelki szabályai. Mind a három tudomány az önvédelem alapján épült fel.
Az ötéves gyerek a fogásokkal együtt egyre azt tanulja: sohasem támadni. S ez így igaz. A támadó fél (különösen ha ideges, mérges) mindig kész préda a yudo-istával szemben. Minél erősebb fizikailag, minél nagyobb lendülettel támad, annál biztosabban töri nyakát-lábát az utca kövezetén, vagy - a ház falán.
Például a képzett yudo-ista kellemesebb ellenfelet nem is kívánhat magának egy jól megtermett boxolónál. Nyolc mérkőzést láttam yudo-ista és boxoló között. Mind a nyolc esetben a boxolót mosták fel a földről. (Két ízben csonttöréssel kórházba kellett szállítani őket.) Pedig ezeken a mérkőzéseken a yudo-ista hátrányban volt, mert a boxoló rövid úszónadrágján kívül más ruhadarab nem volt, amiben meg lehetett volna kapaszkodni.
A yudoban képzett japánit arról lehet megismerni, hogy járás közben lábfejeit kifelé tartja, s ha egyáltalán lehetséges, külső fellépése nyugodtabb, mint a többi japánié. Tudománya hallatlan önbizalmat ad neki. Nem fél. Egész lénye megfigyelésre és nyugalomra van beidegződve. Még ahányat ismertem közülök, valamennyien lovagias, kitűnő modorú és szelíd emberek voltak.
- Fenyegetődzés, hepciáskodás, csak a gyönge emberek tulajdonsága - mondta egy ízben yudo-mesterem. A félénkség rikolt belőlük...
De talán mindennél jobban megérti az olvasó a yudo gondolkodásmódot az alábbi esetből. Egyébként törvényszéki ügy volt. Az ujságban olvastam. Nálunk ezt a címet kapta volna: "A póruljárt betörő".
Japánban igen sok a besurranó tolvaj. Ezek éjjel a háztetőkön keresztül megközelítik a kiszemelt házat. Nesztelenül belopózkodnak. Sokszor az alvó házbeliek feje mellől is ellopják az értékesebb holmit. Hihetetlenül ügyesek. Egérkéknek hívják őket.
Egy évvel ezelőtt, ilyen egérke látogatást tett egy tokiói uriember házában. Hivatlanul és éjjel. Amint óvatosan, négykézláb szobáról szobára mászott, az emeleti lépcsőkanyarban szembetalálkozott a ház urával. A tolvaj harmincöt év körüli, tagbaszakadt ács volt. a kárvallott fél pedig közel a hatvanhoz, apró, filigrán emberke. Egy nagy vállalat jogtanácsosa. Az ügyvéd tudta, hogy hivatlan vendég van a házban. Nem csapott lármát, nem vett elő revolvert. Ellenben nyugodtan, szintén négykézláb csúszva, felment a háznak abba a sarkába, ahol a betörőnek okvetlen el kellett haladnia. Itt nyugodtan leült a földre s várt csendben, maga alá húzott lábakkal, akárcsak a kamakurai Buddha-szobor. Végül halkan nyílik a tolós papírajtó. az ügyvéd egy gombnyomással felgyújtotta a villanyt. A pislogó tolvaj egyik kezében tőr, a másikban batyu.
- Ne féljen, - bátorította az ügyvéd a meglepett férfit, - most az egyszer simán menekül. Tegye le a lopott holmit. Ön bizonyára szegény ember, különben nem vetemedne ily butaságra. Itt van tíz yen, menjen békével. Ellenben figyelmeztetem, ha még egyszer ide beteszi a lábát, akkor innen, az emeletről dobom le.
Ezt oly derűs nyugalommal mondta, amint az egy yudoistához illik. A meglepett betörő, remegő kézzel vette át a pénzt, s ezerszeres bocsánatkéréssel távozott. Az ablakban még egyszer visszafordult, s a legudvariasabban elköszönt.
- Sayonara! - hajlongott a betörő.
- Sayonara! - udvariaskodott az ügyvéd.
Egyébként a sayonara japánul annyit is jelent, hogy "Isten önnel", de úgy is lehet értelmezni - a viszontlátásra. Amint később kiderült, az ügyvéd az első formájában sayonarázott, a betörő pedig az utóbbi értelemben.
Két hét múlva az éjjeli kaland szóról-szóra megismétlődött, egész addig a jelenetig, amikor az ügyvéd felgyujtotta a villanyt. Most is ugyanúgy nyugalommal ült a lépcső előtti kanyarban, a betörő, balkezében pedig megint batyu. Jobbjában tőr. Eltérés mindössze annyi volt, hogy amikor az ügyvéd látta, hogy ugyanaz a betörő van nála, mint a multkor, villámgyorsan talpraugrott.
- Mit igértem önnek multkor? - förmedt a betörőre.
Az éjjeli vendég felelet helyett a tőrt maga elé tartva felegyenesedett. A következő percben fejjel előre repült, le a tizennégy lépcsőn, amelynek alján eszméletlenül terült el.
Ezt az esetet tárgyalta a törvényszék.
A betörő lopás kísérlete miatt kéthónapi börtönt kapott.
- S miért törte el a vádlott kezét? - fordult az ügyvédhez a bíró. - Hisz ön is mondja, hogy csak fenyegető magatartást tanusított, de nem támadott.
- Azért kérem, mert méregbe jöttem, az ilyen példátlan szemtelenség láttára!
- Ön képzett yudoista?
- Igen!
A bíróság az ügyvédet háromhónapnyi börtönre ítélte. Indoklás: egy yudoista nem engedhet szabad folyást az indulatainak.
Az ügyvéd a yudo-etika nevében megköszönte az igazságos ítéletet, bocsánatot kért a felkötött karu vádlottól és - nem fellebbezett. Pont. Nincs tovább.
Természetesen senki sem állítja, hogy minden egyes yudoista kész Bayard lovag. Néha bizony előfordul, - visszaélnek tudományukkal. Mint például nem is oly rég egy diák. Ez a fiatalember, miután éppen letette a yudó-vizsgát, örömében vendégül látta barátjait. Ivás közben fogadott, hogy egy hét alatt ezer embert földhöz vág. Amikor kijöttek a kocsmából, úgy találta, hogy azonnal meg kell kezdeni a munkát, mert - kevés idő áll a rendelkezésére. Tokyo egyik legforgalmasabb utcáján egymásután buktatta fel a gyanutlan áldozatokat. Háta mögött pedig pityókás barátai számlálták: Ötvenegy... övenkettő... Gyönyörűen ment minden - a hatvankilencedik emberig. Ez egy detektív volt. Őt is sikerült ugyan a földre teríteni, de nem teljes mértékben, mert - mint az már a yudónál szokás, - a detektív magával rántotta a támadót. Eredmény: a diákot életveszélye állapotban szállították a mentők a kórházba. Ezen az eseten egész Japán mélységesen felháborodott s a lapok követelték, amennyiben a diák életben maradna, ki kell csapni a főiskolákból.
Máskülönben a japáni udvariasságot éppoly önvédelemnek tartom, mint a yudot.
A japáni udvariasság és tisztaság biológikus eredetű; ami természetesen semmit se von le szépségükből, kellemes voltukból. Például soha életemben nem szerettem a túl meleg fürdőt. A japáni klíma egyenesen hajtott a meleg fürdőbe. Télen az alig párfokos, nedves, átható hideg ellen az egyedüli orvosság: nyakig ülni meleg vízben. Nyáron pedig, a párás melegben, a legbiztosabb felüdülést megint csak a meleg fürdő ígéri. Aki nem élt Japánban, az nem tudja, milyen nagyszerű élvezet egy jó fürdő! A fürdő ott oly szükséges, mint a levegő. A japáni ember teste, egész biztos, hogy tiszta volt már évezredekkel ezelőtt is, mert a természet a vízbe kényszerítette őket. A köztisztaság ötletét a japánok Európából vitték haza s tökéletesen keresztül is vitték. Arra különben is nagyon-nagyon régen rájöhettek, hogy a tisztaság véd a betegség ellen. Az egész Shintó vallás nem más, mint a tisztaság kultusza. Vitán felül áll, hogy Japán a világ egyik legtisztább országa. Olyan piszok, mint például Nápolyban pompázik a festőiesség örve alatt, az elképzelhetetlen Japánban!
Itt a tisztogatás már nem is tudomány, hanem művészet. Például egy jobb polgári család háza, vagy már egy középszerű japáni vendéglő is, a tisztaság tündöklő fellegvára. Mindent összevetve, a japánok előbb fedezték fel a tisztaságot, mint a szépséget. Tisztaságukat nem a csínérzék, vagy a tudományos belátás, hanem a természet diktálta. Európában ez pont fordítva volt. Közismert a francia udvar pompája a tizennyolcadik században. S mégis, ki merne arra gondolni, hogy azok a hirhedt szépségek, akik nevüket beírták a történelembe, ragyogó pályafutásuk alatt vajmi keveset fürödtek. Talán három hónapban egyszer.
Az európai ember előbb ismerte a szépet, a művészit, mint a tisztaságot. A tisztaságot Európában a tudósok fedezték fel, azért számít a mi szemünkben kultúrterméknek és műveltségfokmérőnek.
Ez azonban, mint már kifejtettem, ilyen értelemben nem áll a japáni emberre. A kínai piszkossága közismert. Nincs is szüksége fürdőre. Egész jól megél, akár száz évig is - Kínában. De bizony a Japánban élő kínaiak versenyt fürödnek a japánokkal. Nem azért, mert szégyenlik magukat, hanem mert szükségét érzik a fürdőnek. Éppen ezért, sehol a föld kerekségén nincs annyi fürdő, mint Japánban. Minden nagyobb utcában van közös fürdő.
Pontos adatom nincs, de azt hiszem, nem túlzok, ha tízezer körül taksálom egyedül a tokyoi nyilvános, közös fürdők számát. Pedig igazán minden valamire való házban ott füstölög a fürdő vize éjjel-nappal.
Japánban az utca rendes esti képéhez tartozik, hogy felnőttek és gyerekek egyformán a gőzfürdőbe mennek. Különösen a férfiaknál lehet tudni: - ez most fürdőbe megy. Kezében mindig kis zacskót visz, abban tartja a szappant, törülközőt, beretvát. A szájában pedig ott a fogkefe. Igy, szájukból kiálló fogkefeszárral sietnek a férfiak lubickolni.
Fürdő után már inkább a nőket lehet felismerni, hogy honnan jönnek. Hosszú, kibontott, nedves hajuk, a vállukra omlik. Hogy a kimonót védjék, a törülközőt a nyakuk köré kerítik, mint valami hermelin palástot. Így mennek végig az utcán, szállnak fel a villamosra. Közben hosszú bontófésűvel, egyre simogatják, fésülik, rendezik a lassan száradó hajat. Ez egészen természetes látván és senkinek se tűnik fel.
Egyébként a fürdő kiszolgálással, borravalóval együtt személyenként hat fillérbe kerül. Nagyon megéri.
A fürdő tölti be Japánban a klub és a kávéház szerepét. Nincs annál finomabb, mint egy ilyen nagy, párolgó medencében beszélgetni, amikor kint fúj a szél. Vagy hallgatni a masszőr előadását, aki rendszerint vak vagy púpos ember. Japánban csak a nyak- és a hátizmokat masszirozzák. Tehát az egész művelet aközben történik, amíg a vendég a vízben ül. A masszőr a környék nagyharangja. Ő továbbítja s gyüjti a híreket. Itt vitatják meg a politikai helyzetet, persze, csak úgy szőrmentén.
Fürdő nélkül a régi japáni társadalom életét elképzelni nem lehetett és a mait se. Mert ebben a tekintetben Japán semmit se változott. A környékbeli szatócs, suszter, szabó, borbély, zöldségárus, mind-mind a fürdőben találkozik és éli ki közéletét.
Hajdan a shogunok, dáimiok, vagy a környékbeli úr besúgói hallgatták élénk figyelemmel a fürdőkben kialakuló közvéleményt, ma a rendőrség emberei. Az is nagyon valószínű, hogy a japánok a fürdőben sajátították el azt a szokásukat, hogyha csak egy kicsit is bizalmas dolgot akarnak közölni egymással, beszédközben tenyerüket a szájuk elé tartják. Mert a leghalkabb beszéd is kihallgatható - szemmel. A medence túlsó oldaláról le tudják olvasni, miről is van szó - a száj mozgásáról. De úgy is láttam már a fürdőben társalogni, hogy bal tenyerüket a víz tükre elé tartják, a jobb kezük ujjával boszorkányos gyorsasággal kínai szójeleket rajzolnak a víz diszkrét lapjára...
A passzív védekezés gondolata annyira vérében van a japáninak, hogy hajlandó volnék elhinni azt is, hogy a híres mosolyukat is e célból találták ki. A rejtélyes japáni mosoly! Mennyi misztikus történetet írtak is már róla - Európában.
Csak arra vagyok kíváncsi, vajjon a hátborzongató regények és drámák szerzői közül hányan tudták azt a tényt, hogy a japáni nem tudatosan mosolyog. A japánok arcizmai nem oly mozgékonyak, mint a miéink. Általában képtelenek a mimikára. A mosoly reflekszmozgás náluk. Akárcsak a kis babáknál. Vagy sír, vagy nevet. Annál kifejezőbbek a szemeik. A szemek technikája az már más, s itt tudatosan védekezik a japáni, nehogy a bensőjében olvassanak. Fontosabb témájú társalgásnál mindig lesüti a szemét. Ennek kettős oka van. Egyrészt ismeri az emberi lélek gépezetét s tapasztalatból tudja, hogy a szemen keresztül lehet legjobban befolyásolni az embert. Másrészt, mint már említettem, az se tetszik neki, hogy többet lássanak meg a gondolataiból, mint amennyit közölni akar.
Ez a szemlesütősdi eleinte nagyon idegesített.
Végül nem tudtam megállni. Szóvá tettem. Ez az első időkben történt, amikor még szabadjára engedtem őszinteségi rohamaimat.
- Tudja-e, - fordultam egy jóismerősömhöz, - miért tartják magukat az egész világon sunyinak? Mert lesütik a szemüket!
- Lehet! - felelte mosolygón barátom.
- Egész biztosan. Nálunk a becsületesség és a nyílt tekintet fogalma egy. Maguknál nincs nyílt tekintetű ember.
- Ez tévedés, - felelte s most merően a szemembe nézett. - Néha mi is szembenézünk, - de nem mindig. A szemlesütés nálunk ősrégi, évezredes formaiság. Udvariasság. Hajdan annyit jelentett, hogy a szembenálló fél egyénisége oly ragyogó, hogy az ember nem tudja sokáig nézni. Akárcsak a napot. Tehát ez nálunk semmi egyéb, mint a tiszteletadás egy neme.
- Mindenesetre praktikus tisztelgés - és magyarázatnak ragyogó!
- Gondolja? - felelte vontatottan informátorom, de szemét már ismét a térdein jártatta...
A japáni ember csak a döntő pillanatban néz az ember szemébe s főleg akkor, ha a maga igazát akarja szuggerálni. Vagy egy hirtelen oldalpillantással meg akar győződni arról, vajjon a szemközt álló őszinte-e? Nem fontos, de jellemző. A szemlesütésre vonatkozik. Japánban a nagy lapok mindegyikének van előadóterme. Itt adnak ingyenes mozielőadást, felolvasást az előfizetők részére. Egy ilyen előadást megelőző napon tanuja voltam, amikor a lap adminisztrátora utasítást adott a szolgaszemélyzetnek. Kinek hol a helye s mi a kötelessége. Az emberek tiszteletteljes glédába álltak. A rangban legidősebb bejött a szobába, s jelentette: együtt vannak.
Az illető úr kiment a folyosóra, ott állt katonásan a huszonkét alkalmazott. Valamennyien egyszerre meghajoltak, s azután következett a parancskiadás. Mindegyik ember a cipője orrát nézte, közben, aprókat biccentettek a fejükkel. Mintha azt mondták volna:
- Igenis, értem. Így lesz. Föltétlenül!
Azután megint földig hajoltak s anélkül, hogy valamelyikük is a főnök szemébe nézett volna, hangtalanul eltávoztak. Ha erre az esetre gondolok, el kell fogadnom informátorom érvelését: a szemlesütés, a japáni udvarias szokások értelmében, a tiszteletadás egy neme. Én ezt akkor még nem tudtam. S így ez a rapport azt a benyomást tette rám, mintha valami tömeges visszaélés történt volna a vállalatnál s huszonkét ludas embernek mosták meg a fejét. Nagyon sok ily külsőség található a japáni életben, amely a külföldi embert megtéveszti.. Innen származnak azok a nagyképű ítéletek, amelyek exotikus, misztikus tulajdonságokkal ruházzák fel Japán népét. S ugyanitt kell keresnünk az alaptalan rágalmak kútforrását is.
Például a japáni ember, épp úgy, mint a kínai, evés közben csámcsog. Kikóstolja, kiélvezi az étel ízét. A mi étkezési esztétikánk szerint ennél hátborzongatóbb valamit el se lehet képzelni. Azok az európaiak, akik állandóan, vagy legalább is hosszabb ideje élnek Japánban, már megszokták ezt a zajt. Egészen másképp áll az eset az átutazó túristákkal. Ezek rendszerint a jobbmódú osztályhoz tartoznak. (Akár Európából, akár Amerikából jöjjön is a kéjutazó, szegény ember nem lehet. Nehéz ezrekbe kerül egy távolkeleti kirándulás.) Tehát ezek a látogatók vagy a született arisztokráciához tartoznak, vagy pénzfejedelmek, vagy hirtelengazdagok. Az utóbbi fajta a legrosszabb, mert nagyképű. Folyton felháborodik. Ezekről nem is akarok beszélni. Vígjátékfigurák. Ellenben nem egyszer láttam előkelő angol ladyket, akik, feltűnés nélkül, szent borzalommal hallgatták a szomszéd asztalnál ülő japáni társaság jóízű szürcsölgetését. Egy ideig bírták, azután lúdbőrös háttal menekültek. Képzelem, mit mesélhettek ezek otthon, Londonban!
Pedig az elegáns étkezés keleti formája, jóval nehezebb, graciózusabb, mint a mienk. Ezer apró szabályait csak évek folyamán sajátíthatja el - a jó megfigyelő. Egyes bögre színének, formájának történelmi háttere, érzelmet kifejező jelentősége van. Virágnyelv, melynek kisegítő eszközei az ételek s azok sorrendje. Ezen a virágnyelven pedig a járatlan idegen hallatlan udvariatlanságokat s gorombaságokat tud elkövetni. Ártatlan arccal. Kapásból.
Japáni tartózkodásom első hónapjaiban a hegyek közé mentem pár napra, az ősz pompájában gyönyörködni. Jó darab földet jártam be, de olyan szép hervadást, mint a japáni sehol se láttam. Lelki élmény. A táj mesebeli színekben égő perzsa szőnyeg. Aki a japáni tavaszt és az őszt látta, az minden további magyarázat nélkül megérti, miért természetimádó ez a nép. Hegyek között, egy kis japáni szállodában laktam. Szűzi vidéken, ártatlan embereknél. Japánosan éltem, ettem, mozogtam. A kimonónál nincs egyszerűbb ruhadarab. Mégis egyetlenegyszer se tudtam úgy fellvenni, hogy a kiszolgáló személyzet, édesdeden ne mulatott volna rajtam. Ezek a lányok oly ártatlanok, gyerekek voltak, hogy a szemembe nevettek. Néhány napos ott tartózkodásom, mennyei mulatság volt számukra. Egész biztos, ha a téli napokban a hibacsi (parazsas fazék) mellett jó kedvre akarják hangolni egymást, rólam tereferélnek. Rólam, a furcsa idegenről, aki valószínűleg olyan gazdag volt, mint egy indiai maharadzsa, mégse tudott se illendően enni, se rendesen öltözködni. Olyan férfi volt, aki semmiért se haragudott s tetszett neki, ha kinevették. Az is meglehet, azóta már éterizáltak, ismeretlen hegyi szellem lett belőlem, akit távoli országokból csalt ide, a Fuji-no-Jama tündöklése...
Akárhogy is volt, tény az, viselkedésükben a gyermek határtalan bizalma, pajkos jókedve, összevegyült a félelemmel. Nálunk a Mikulást fogadnák így, akinek puttonyában mesebeli édességeket sejtenek, de félszemmel ügyelnek az apróságok a virgácsra is.
Erre a bizalmatlanságra főleg az étkezésbeli modortalanságommal adtam okot. Nagyon nagy festő lennék, ha meg tudnám festeni annak a kis japáni lánynak az arcát, aki velem szemközt ült és három napon át kiszolgált. Az első nap, úgy lépett be a szobámba, mintha király termébe jönne, s tálcáján nem párolgó csigalevest, s különböző nyers halat, hanem gyertyákkal ékesített lakodalmi tortát hozna.
Elém tette az egész ebédet. (Japánban egyszerre szolgálnak fel négy-öt fogást.) Szemben leguggolt az alacsony asztalkához. Kezébe vette a szakés (rizspálinka) palackot és csicsergett. Megtöltötte a gyűszűnyi, tányérformájú pohárkát. Ki hallott már ilyet, közvetlen ebéd előtt meleg pálinkát inni? De oly ennivaló kedvességgel kínálta, hogy még akkor is kihörpintettem volna, ha gyomorbajos lennék. Annyit már tudtam a japáni illemtanból: vissza kell kínálni.
Kiöblítettem a pohárkát a melegvizes bögrében. Ügyetlenül mutató és középső ujjaim között tartva, feléje nyujtottam:
- Dozó! (Tessék!)
Arcáról mennyi boldogság sugárzott:
- Domó arigató gozaimasszu! (Ó, oly hálásan Köszönöm!)
Kiszürcsölte, visszaadta. Újra töltött.
- Enni akarok fiacskám, nem részegeskedni. - mondtam neki angolul. Persze nem értette. De tiltakozó mozdulatom láttára, összeomlott a mosoly az arcán. Szemében, bánatos ijedtség vibrált. Ismét erőt vett magán. Mosolygott, hajlongott, csacsogott, mint alant a kertben a patak. Épp oly tisztán, ezüstösen.
Közben leemelte az egyik vörös lakkbögre tetejét. Retek, saláta, s egyéb ehhez hasonló nyers zöldség volt benne. Összehúztam a szemöldökömet.
- Majd a hushoz! - magyaráztam neki kézzel-lábbal.
Meghökkent. S ez így ment tovább. Semmi se volt jó, amit csinált. Végül elvesztette a biztonságát. Szívből sajnáltam, mert észrevettem, amint remegő ujjacskáival, az asztal alatt zsebkendőjét tépdeste. Már nem beszélt, nem mosolygott. Csak ült, rémült mozdulatlansággal, mintha zuhanó repülőgépen lennénk.
Én pedig ettem feszélytelenül, úgy, ahogy tudtam. A két pálcikám közül, úgy kiugrott a hal, mintha élő volna. Meg kellett fognom. Itt éreztem fura helyzetem, - de az éhség nagy úr! A hal kissé sós volt.
- Ó gohan kudaszai! (Rizst szíveskedjék adni!)
Talpra ugrott, megkönnyebbülten. Felemelte az egész tálcát. El akarta vinni. Utána kaptam két kézzel.
-Ne vigye el kérem, csak most kezdek enni - magyaráztam kézzel-lábbal. Ellenben boldog lennék, ha egy kis rizst adna...
- Értem! - mondta. Még egy szempillantásig tanácstalanul nézett rám és az ételekre, s könnyes szemmel kiment. Nemsokára visszatért egy fabödöny rizzsel. Útközben leküzdötte zavarát, elfogultságát.
- Tessék, - mondta, - miközben félig megrakta az egyik bögrét főtt rizzsel.
- Így már kitűnő! - bátorítottam. - Pompás ez a hal a rizzsel!
Fellélegzett.
- Ó, nagyon szépen köszönöm. (A dícséretet.)
- Egy kis szaké se ártana most, - igyekeztem tovább fonni a diskurzust. Mi úgy tartjuk, a hal szereti a bort...
A kicsike hősies megadással töltött.
Ettem, ittam, az éhség diktálta jó étvággyal. Végül intettem:
- Köszönöm, elég volt!
Kicsiny pillangó-kezével a teáskanna után nyúlt:
- Parancsol egy kis teát?
- Lehet, sőt kérnék!
Szó nélkül a rizses bögrémbe öntötte, melynek alján még egy kanálnyi étel lapult.
- Egészen megzavarodott szegényke, - gondoltam. Olyan barátságosan mosolyogtam, ahogy csak tudtam Kivettem a kannát a kezéből, s üresen álló teáscsészébe öntöttem. Boldogtalan volt. Azután úgy szedte össze a tálakat, bögréket, csuprokat, mint egy bűnös cseléd a cók-mókját. Lehorgasztott fejjel surrant ki a szobából.
Este vártam a vacsoránál. Hiába.
Nárcisz kisasszonyka helyett, őszbevegyült, tüskéshajú, japáni férfi húzta szét a szobám ajtaját. Földig hajolt. Én is.
- Bocsásson meg uram! - szólalt meg angol nyelven - az egész ház szerencsétlennek érzi magát, s engem kértek - miután nem tudnak angolul -, kérdezzem meg öntől, mi a kifogása, panasza?
Ez az úr, egyébként miniszteri tisztviselő volt.
- Panasz? Kifogás? - tártam szét karjaimat. - Ellenkezőleg! Életem legboldogabb pillanatait éltem itt idáig. S ha már a véletlen szerencse folytán megismerkedtem az ön tiszteletreméltó és kedves egyéniségével, nagyon kérem, ha a ház népnek tolmácsolná hálámat.
A japáni úr mindezideig szemét lesütve hallgatta szavamat. A tolmács szó azonban megütötte a fülét. Mosolygott. Kettőt tapsolt. Szétnyílt az ajtó. A szálloda tulajdonosnője jött be.
Megindult a társalgás, melynek csak a végét írom le.
- Asszonyom! - fordultam a háziasszonyhoz. - Bocsánatot kérek, hogy az önökétől eltérő viselkedésemmel, akaratlanul megbántottam és félreértésre adtam alkalmat. Nálunk egészen mások a szokások, a magukét pedig nem volt időm elsajátítani. Nagyon kérem, ezentúl bármit és bármiként is cselekszem, ne tulajdonítsanak neki fontosságot. Ami Nárcisz kisasszonyt illeti; végtelenül sajnálom, hogy nem hallja szavaim. Nemhogy haragudnék rá, hanem úgy kedvelem, mint a virág a napot, a tó tükre a holdfényt. Vígasztalhatatlan voltam, mert láttam bánatát, melyen nem tudtam változtatni...
Ez a kedves japáni úr szóról-szóra lefordította mondókámat, melynek váratlan sikere volt. Nem csak ez a feketébe öltözött hölgy mosolygott, hanem csilingelő kacaj tört ki a folyosón is. Valamennyi lány ott hallgatózott. Köztük Nárcisz kisasszony is. Amennyire zsibbadt lábaim engedték, egyetlen ugrással az ajtónál termettem. Kinéztem. Nosza volt visítás, szaladás! A japáni úr nevetett, hogy a könnyei csurogtak. Az asszony, apró öklével a hátamba ütött:
- Ön nagyon jó ember! - mondta anyásan: megrendítve a japánok emberismeretébe vetett hitemet.
Ezzel a miniszteriális úrral nagyon összebarátkoztam. Vacsoránál Nárcisz kisasszony szolgált ki, aki aranyos volt. Japáni ember nem társalog nővel, nem mond szépeket neki. Déli hibámat helyrepótlandó, folyton bókoltam Nárciszkának, kényelmetlen helyzetbe hozva vendégemet, aki emberfeletti megadással fordította le szavaimat.
Késő éjjelig maradtam együtt új ismerősömmel. Körülöttünk megszámlálhatatlan üres szaké üveggel. Mi ketten voltunk csupán vendégek. Aki élőlény volt a házban, mind belopózott a szobámba. Ott ültek, csodálkozó szemmel, s nézték a barbár idegent, aki most tanulja meg, hogy evés után a rizses csészébe teát kell önteni, mert csak így lehet azt teljesen kitisztítani. Rizst hagyni a csészében, egyenlő a haraggal. Ezen a bűvös estén tanultam meg azt, hogy rizst csak akkor kér az ember, ha már befejezte az étkezést. Viszont rizs után, úri ember nem iszik alkoholt. És még sok apró tudnivalót, amelynek elmulasztása, felcserélése, sértés, de legjobb esetben a műveletlenség jele.
Bensőmben a sárga földig resteltem magam, s így sok ezer kilométer távolságból, bocsánatot kérek Nárcisz kisasszonytól modortalanságomért, amellyel első találkozásunkkor vérig sértette, megszégyenítettem.
Ugyanennek az úrnak a magyarázataiból tanultam meg, miért szürcsölnek a japánok? Azért, mert forró ételt csakis így lehet enni. Viszont ezen a vidéken, ahol a tifusz, kolera oly könnyen veti meg a lábát, ajánlatos mindent főtt állapotban, s oly melegen fogyasztani, amennyire csak lehet. Ebből a biológiai, hogy ne mondjam bakterológiai óvóintézkedésből alakult ki a századok folyamán, - a szürcsölés elegánciája!
Persze, ezt az angol ladyk nem tudják, mint annyi sok mindent, ami a távolkeleti életére vonatkozik! Viszont az is igaz, a szürcsölés és a csámcsogás között nagy az eltérés. Mikor csámcsog a japán? Ha kompakt ételt eszik. Miért? Mert eltanulta a bölcs kínaiaktól. Az étel igazi aromája, íze, étvágygerjesztő volta, csukott szájjal fel nem fedezhető, értékelhető. Mi, nyugati, városi emberek elszakadtunk a természettől. Eszünk, de nem táplálkozunk. Néha, ugyan kitör belőlünk az ösztön praktikussága, s otthon a kezünkbe vesszük a csirkecsontot. Mert így ízesebb; de szégyenteljes. A keleti ember úgy igyekezett megoldani az elegánciát, hogy az ösztönös jót, szép formába öntötte. Igazi életművészek.
S mindentől eltekintve, nyugodtan szürcsölhetnek, csettinthetnek a nyelvükkel, - mert az ő hallásuk más, mint a mienk. Bizonyos zörejeket - amelyek bennünket a bőrünkből kiugratnak - a japáni észrevétlenül elereszt a füle mellett.
Látszólagos kötélidegzetükből sokat lehet írni tompa fülük javára. Hallásbeli fogyatékosságukért állandóan irigyeltem a japánokat - Japánban. Aki nem élt 1934-ben Tokyoban vagy Oszakában (főleg az utóbbi városban), az nem tudja mi a nagyvárosi kakofónia! A klimatikus viszonyok, s a házak beosztása folytán minden valamire való utca vég nélküli, nyitott bazár. A déligyümölcs-, kerékpár-, selyem- és textil-, papír-, könyv- és cipőüzletek földöntúli megbékéléssel olvadnak egymásba. A pácolt tengeri halak bűze összevegyül a pörkölődő tea kellemes illatával. E szín- és szagkeverék fölött lágy zefirként cikázik a déli szigetekről hozott gyümölcsök arómája. Az ember orra, szeme, - bocsánat a kifejezésért - lassan megkergül. S nem elég, hogy két érzékszerved felmondja a szolgálatot, mindezek tetejébe jön a zaj.
Minden valamire való üzletnek van rádiója. Hajószirénával vetekedő hangszóróval. Ezek a nyitott kirakatokban kora reggeltől késő estig bömbölnek. Az egyik helyszíni közvetítést, a másik jazz-t, a harmadik klasszikus, vontatott hangon szavalt verset rikolt az ártatlan járó-kelő fülébe. A fatalpu cipők tízezreinek monoton kopogása veri hozzá a taktust. A soffőrök minden ok nélkül három dudán játszanak. S ha áll a kocsi, megelégszenek a gázpuffogtatással.
Amit itt leírtam, nem túlzás. Ez élő, idegtépő valóság. Este ez a hangzavar megszűnik ugyan, hogy helyet adjon az éj neszeinek. Ezt különösen akkor élvezi az idegen, ha történetesen japáni stílusú szállodában száll meg. Az egész ház berendezése olyan, hogy bármely sarkából a legkisebb zaj is eljut az alvó füléhez. Papírfal, papírablak, döngő fafolyosó.
Az éjjeli órákban hazatérő vendégek három szobán keresztül beszélgetnek egymással. Felháborító figyelmetlenség. Nemde?
Föltétlenül, ha a mi idegeinken keresztül mérlegeljük a helyzetet. De én soha nem tapasztaltam, hogy japáni vendég panaszkodott volna az éjféli lárma miatt. Felőlük, úgylátszik, mozsárágyúkat puffogtathatnak, ha már lehunyták a szemüket.
Ó, hány éjszakát virrasztottam át, s hallgattam a szomszéd autógarázsban dohogó motorokat, az ötpercenként visszatérő éjjeli őr léccsattogtatását. A vak masszőr bánatos furulyázgatását a kihalt utcákon és az éjjeli levesárus, vissza-visszatérő, síró sípját, éneklő árukínálgatását.
Végül nagynehezen hozzászokott a fülem, elaludtam. Akkor meg azért ébredtem fel, mert hirtelen, néhány másodpercre csend volt. Mintha a patkányok is erre az átmenetre vártak volna. Keringőzni, futkározni kezdtek a ház eresztékében, padlóközeiben. Nincs olyan japáni ház, amely patkányhiányban szenvedne. Igaz, hogy ezek a patkányok kisebbek, megnyerőbb külsejűek, mint a mieink. Barátságosak és tiszták. Japáni patkányok.
A nép nem is nagyon bántja őket. Nipponban a macskák csörgőt hordanak a nyakukban. Macskacsörgő, lám, lám, még éjjeli zaj, amiről megfeledkeztem. Azután a tücsök se kutya. Minden japáni, akinek félteni valója van, ilyen hegedüst tart a házában. Sohase hittem volna, hogy a tücsökség között is akad kiváló egyéniség. Az a fajta, amely a hegedü üveghangján a magas C-t kerülgeti, a legértékesebb. Ötven szent is ad érte a műkedvelő japáni, mai hallatlan pénzösszeg, mert egy napig élni lehet belőle. Apró, izléses, fakalickákban tartják őket. S a bogárság e léha képviselői, hirhedtségüket meghazudtoló lelkiismeretességgel, este kilenctől reggel ötig muzsikálnak. Oly kitartással és szorgalommal végzik kötelességüket, hogy a hangyák példát vehetnének tőlük. Mert mi is a tücsök kötelessége? Az állandó cirpelés!
Az évszázadok folyamán beidegződött japáni fül akkor ébreszti fel gazdáját, ha a tücsökdöngicsélés elül. Ki tudja, mily rég idő óta, a japánok felfedezték a tücsök fantasztikusan finom hallását, idegességét, s rögtön a szolgálatukba állították. A tücsök jobb házőrző, mint a kutya. Nem csavarog el, nem lehet halasrizzsel megvesztegetni. Állandóan az őrhelyén áll, mint egy példás forgalmirendőr. Bármily halkan nesztelenül lépjen idegen a házba, a tücsök meghallja. Elhallgat. Erre a csendre minden valamire való japáni felébred. Nem tud aludni - tücsökzene nélkül.
Nekem is folyton ajánlgatták, hogy besurranó tolvaj ellen tücsökkel védekezzem.
- Ha ez így van, eggyel több ok, hogy tücsköt ne vigyek az otthonomba! - hárítottam el a jó tanácsot.
- Próbálja ki, - erősködött jóakaróm.
- Fölösleges. Minden szavát betűszerint veszem, aláírom, elismerem!
- Akkor miért ellenkezik?
- Egész biztos -, magyaráztam - hogy addig lennék ébren, amíg ez a mezei hangász koncertezik. Vagyis, a világosság beálltáig. És akkor aludnék el, amikor a legalkalmatlanabb. A kritikus percekben. Amikor a tücsök elhallgatna s - a tolvaj nesztelen léptekkel megjelenne...
- Ön szeret humorizálni! - válaszolt csendes megadással bölcs barátom. Láttam a szemében: más okot keres szavaim mögött. Sehogyse ment a fejébe, hogy ami hatvanmillió japáni előtt oly világos, mint a nap, csalhatatlan, ősi, kipróbált módszer -, az nekem ne legyen megfelelő. Nem nagy dolog, ugyebár? Csak egy tücsök protezsálásáról volt szó s már itt is oly eltérő volt az én nyugati felfogásom.
Másnap kerékpáros küldönc remekbe készült tücsökpalotát hozott, melyben otthonosan egy zenészfamilia hangolta instrumentumait. Az ajándék mellett levél. Szeretetteljes leírás egzotikus vendégeim életrendjéről, szokásairól. Utóirat is volt. Itt közlöm.
- "Bocsánatot kérek úgy Öntől, mint a beajánlottaktól szórakozottságból eredő udvariatlanságomért. Megfeledkeztem a legelemibb kötelességemről, melyet sietek jóvá tenni. Vendégei kitűnő családból származnak. Ime: bemutatom Tigris urat, akinek felesége, mint jó és példás asszonyhoz illik, szintén e névre hallgat. ha az élet kifürkészhetetlen törvényei úgy intézkednének, hogy vendégei jobblétre szenderülnek, figyelmébe ajánlom a Nihonbasi környékét, ahol e tiszteletreméltó család ezernyi más tagja, csekély pénzösszeg fejében, várja a szíves meghívást. Kérem ez utóbbi tanácsomról ne tegyen említést Tigris úrnak, mert barbár eljárás jó egészségnek örvendő élőlények előtt arról beszélni, hogy mit teszünk majd a haláluk után.
Nagyon megszerettem Tigriséket és kiterjedt rokonságukat.
Eleinte úgy volt, nem tudtam aludni tőlük. Most itt, Európában pedig folyton azért riadozom álmomban, mert hiányzik édes altató daluk.
Azóta Kikuchi úr is meghalt, aki a tücsökséggel közelebbi barátságba hozott. A túlvilágról ellenőrizheti, hogy lelkem mélyén milyen hálás vagyok neki.
Ó, Ti nyugati emberek, akik a kőmetropolisok labirintusaiban kergetik a mesterséges gyönyöröket, el tudjátok képzelni, milyen mulattató jó barát egy tücsök?
Több mint barát. Varázsló. Ha az ágyban fekszel, halkan munkába kezd. Mint égi reszelő, lecsiszolja azt a sok bú- és bánatsalakot, ami napközben kedélyedre tapad. Lassan, lassan nem érzel semmit, csak a lét tudata van meg benned. Maró gondok nélkül.
Nyitott szemmel álmodol. A hold fekete tussal a papírablakra rajzolja a Ginkó fa ágait, leveleit. Ez oly szép látvány, hogy cseppet se csodálható, ha Tigrisék zenei fantáziája lobotvet tőle. Egyre poetikusabb a muzsikájuk. Mellettük, közvetlen közelben egy másik házikó szerénykedik. Ebben a misztikumra hajlamos Jánosbogárkáék laknak. (Erre a szépséges mulatságra is Kikuchi úr vett rá!) Minél hosszabbak az árnyak a szobában, annál jobban töltik meg rádiumfényükkel a környéket. Eleinte csak világítási próbát tartanak, azután, mikor minden rendben van, bemutatják a maláji balettet. Saját rendezésükben.
Még csak ez hiányzik! Ha nyolc kezük volna, Tigrisék akkor se győznék kedvük szerint a muzsikát...
Mindez elmúlt.
Itt vagyok újból, európai vagyok. Éjjel meglátogatnak a bú árnyai. Ágyam szélén ülnek. Mennyire is nélkülözlek, Tigris! Képtelen vagyok elhessegetni őket. Az igaz, szobám sarkában még most is zöldfény villog. Nem ér semmit. Bánt. Egy lelketlen neonreklámtábla szemtelenkedik az ablakom alatt.
Lehetséges volna az, Tigris, hogy már miattad is egy szép napon ismét összepakoljak és Keletre vitorlázzak? Gondolt e arra szegény Kikuchi szán, hogy ennyire igaza lesz a tücsökvitában?
S mennyi ilyen apró, de boldogító gyönyöre van az életnek, amely mellet mi európaiak csukott szemmel, süket füllel elhúzunk.
Hányszor álltam értelmetlen tanácstalansággal a japánok mélységes természetszeretete előtt. Nipponban is van ló, mögötte kocsi. De a kocsis, a ló előtt halad. Ostort sohasem láttam, még a katonaságnál se. Valósággal vígjáték epizód végighallgatni a japán paraszt párbeszédét meredekebb kapaszkodó előtt a lovával. Már említettem, a japáni szókincs nem ismer durva szavakat. Élőlényeket úrnak titulálják.
- Bimbó uracska - hízeleg az izzadó kocsis - szíveskedjék még egy kicsit jobban belefeküdni!
Hát nem kész humor, ha ezt a jelenetet a mi kegyetlen kezelésünk mellé állítjuk? Pedig ez így van Tokyoban jó néhány állatkereskedés előtt vitt el napi uram. Nem tudtam olyan órában elhaladni mellettük, hogy ne tarkállott volna emberektől a környezetük. Apró pillangókimonós gyerekek guggoltak a ketrecek előtt, melyekben kutyák, tyúkok, majmok szomorkodtak. A csöppségek csoportjában mindig ott volt egy nagymama, vagy egy idősebb zord tekintetű férfi, akinek itt meglágyultak a vonásai. A felnőttek mindig mesékkel traktálták a kicsinyeket. Láttam már mesélő ügyvédet, aki ijedten nézett az órájára, mert elfecsegte az időt. S ugyan itt figyeltem meg, amikor az ellenőr a gyerekgyűrűből hámozta ki a a magáról megfeledkező utcaseprőt.
Ezeket a képeket épp úgy nem lehet elfelejteni, mint a japáni állat- és bogár-meséket. Tündériek.
Azután itt volna kérem a uenoi állatkert (Tokyo). Ebben a hatalmas parkban, a borzalmas tokyoi földrengés idejében nagyon sok állat elpusztult. A legmeghatóbb emlékművet itt láttam életemben. A japáni iskolás gyerekek állították kedves barátaik emlékére.
Azután ki ne hallott volna már a világhírű narai őzikékről? Százszámra csatangolna szabadon, s oly bizalmasak, hogy tucatjával veszik körül a látogatót.
Amerre csak fordul a figyelő szem, mindenütt azt látja, mennyire együtt él a japáni a természettel. Ez a tanítómestere, barátja, vígasztalója. Kimeríthetetlen mulatság, szórakozás. Órákig elgyönyörködnek az aranyhalak fickándozásában, a fák leveleiben, a virágok szirmaiban. Mennyire szerettem volna belátni lelkükbe, hogy a némaság e rajongó óráiban, merre repdes a gondolatuk.
Cseresznyevirágzás, őszi lombok deresedése: nemzeti esemény Japánban. A pályaudvarok falai tarkálnak a térképes plakátoktól. Naponta újabb és újabb művészi kivitelű reklámok jelzik, hol mosolyog a tavasz, vagy búcsúzik az ősz.
Százkilométernyi távolságra mennek ilyenkor az emberek. Valósággal vándorlási láz fogja el a városi lakosságot. Ünneplő, legszebb ruhájukban, mint nálunk egy operaházi prömierre, úgy vonulnak fel. Ruhájuk színe, hajuk dísze, a természethez igazodik. A lányok fekete hajába oly elegáns a cseresznyevirág rózsás játéka, vagy a krizantém bájos halványsága.
A vonatok zsúfoltak. Pontos adatom van az ilyen szezónnapok forgalmáról. Hihetetlen szám. Egyedül Tokyoból, az ily vasárnapokon kétmillós forgalmat bonyolít le a vasút. Percenkint indulnak a vonatok. Belsejükben egymásra préselt Gyöngyvirág, Napsugárka kisasszonyokkal. Olyan az, mint egy nizzai virágszállítmány.
S ha kiérnek a szabadba, csendes áhítattal kikeresnek valami festői zúgot (Istenem, mennyi van!) Leguggolnak. A kimonó ujjakból előkerül a ceruza, papír. Rajzolnak. Verseket írnak. Valamennyien.
Van ennél szebb, mint amikor kétmillió poézissel telt szív dobog halkan, szerényen a mámorító tavaszban? A szemekből eltűnik az örök gyanakvás keresgélő fénye, s helyet ad az őszinte rajongás nyilt tüzének. Aki nem látott cseresznyevirágban gyönyörködő japáni leányszemet, annak hiányos fogalmai vannak a lélek mélységéről.
Az erdő, mező mintha megérezné, kikkel áll szemben. Sehol se oly fehér, menyegzői a tavasz ruhája, mint Japánban. Az ősz sehol se jár oly méltóságteljes bíborban, mint itt.
Aki ezt a Japánt látta, az mindig szeretettel és vágyakozással gondol ide vissza.
De menjünk mi is oda, ahova ez a kétmilliós tömeg igyekszik: a városba. Este van. A körutakon egyetlen fényár hömpölyög. Nincs nagyobb világítási hatás, mint a Ginza (Tokyo legforgalmasabb útja) és mellékutcái. A Ginzán a legravaszabb színekben, formákban ég, pazarlódik a villany. A benyíló ki utcákban pedig méteres, földig érő papírlámpák átszűrt, mesebeli világítása fogad.
Kint a völgyekben templomi áhítat és csönd honolt. Lábujjhegyen jártak az emberek. Itt a városban, minden kattog, zakatol, harsog.
Versenyt ordít a rádió a gramofonnal, a villamosvasút csengője feleselni próbál az ezernyi autó dudájával. Ha szegény Beethovent csak egy napra idevetette volna a sors szeszélye, örök vigasztalást talál siketségében.
Most már lényegesen jobb a helyzet.
Kiderült, hogy a japánok nem figyelmetlenségből lármásak. Nem akarták halálra ítélni az ide jött idegent. Fogalmuk se volt a zaj fájdító hatásáról. Azonban annyit panaszkodtunk, míg végül is utána jártak: vajjon tényleg úgy van-e, ahogy ezek a külföldi ujságírók állítják?
Mindig kikeltem a tűrhetetlen lárma ellen. A japáni idegenforgalmi hivatal egyik vezetője előtt is szóvá tettem. Már elég sokan megelőzhettek.
- Tokyonak egyetlen nagy hibája van, megsiketül benne az ember!
- Tudom, - felelte az illető, majd ragyogó szemmel tette hozzá - mert világváros.
- Nálunk, Európában a hatóságok legfőbb problémája, a zaj kiírtása.
- És sikerült?
- Részben. Például nálunk Budapesten van a egy zajelleni egyesület, mely együttműködik a rendőrséggel. (Hogyan, hogy nem: három hónap alatt Tokyóban volt ennek az egyesületnek a programja, beszámolója. Annyi bizonyos, nem én közvetítettem.) Egyébkén vitán felül áll, hogy a lárma milyen károsan befolyásolja az egészséget... Newyorkban, Londonban állandóan kísérleteznek ezen a téren s a gyakorlat fényesen igazolta az elméletet. Az embernek csendre van szüksége.
- Igen, igen, meglehet -, mondta vontatottan. - Mi is folytatunk ily irányú megfigyeléseket. Csak a mi eredményeink eltérőek az önökétől. Például már hónapok óta nyulakat tartunk a tokyoi vasút töltése alatt. Állandóan dübörög a vonat felettük. Mégis sokkal jobban meghíztak, nyugodtabbak, mint a csendes helyen élő testvéreik...
- Ez nem érv. Embereket tegyenek oda!
Jókedvűen legyintett.
- Magamon kipróbáltam!
- Eredmény?
- Látja! - s derülten mutatta gömbölyödő mellényét.
- Hátha önöknek más az idegzetük, mint a mienk? - harcoltam tovább.
- Ez az! - csapott rám.
Akármint is áll a dolog, a japánok csupa udvariasságból megszüntették a lármát Tokyóban. Még pedig gyökeresen. Nincs rádió, nincs autósziréna. Tízezernyi üzlet szerelte le a rádióját, s mondta le az előfizetést. Nem törődtek vele. Ennél nagyobb s úriabb gesztust város még nem tett vendégei kedvéért.
Nekik üzletet, forgalmat, reklámot jelentett a zaj. Híztak tőle. Átvitt és szószerinti értelemben. Mégis eldobálták, mert ez volt az egyetlen pont, amelyben minden külföldi panasza egyezett.
Ma a közel hatmilliós Tokyo a földkerekség legcsendesebb fővárosa. Büszkélkednek is vele. Nagyra tartják. De szent meggyőződésem -, nem tudják megérteni: mi a jó ebben? S igen sok egyéb terméke is van az európai civilizációnak, ami Japánban tökéletesebb, mint szülőhazájában, anélkül, hogy annak szükségét éreznék. De ez már benne van a japáni lélek mentalitásában: mindig az első és a legjobb akar lenni!
Jó néhány száz oldalas könyvet lehetne írni azokról a szokásokról, gondolkozási különbözőségekről, amely a szigetország lakóit a föld többi népétől elválasztja.
Ezek az eltérések oly fínomak, hogy a nyugati ember észre se veszi jelenlétüket. Apró korállok az élet tengerében. Egyenkint elhanyagolhatók, összességükben azonban hatalmas erőt képviselnek. Néha szigetté sűrűsödnek, hogy a rajtuk, a miénktől annyira elütő, buja és színes világ pompázzék. Néha a víz alatt maradnak, zátony formájában, amelyen a nyugati szokás, gondolat, terv és elképzelés hajója - tükörsíma vízen is a remény ragyogó napfénye mellett - minden átmenet nélkül megtorpan, léket kap és menthetetlenül elsüllyed.

 

A TÁRSADALMI ÉLET

Japánba külföldit nagyon ritka esetben hívnak vendégségbe családhoz. A zárkózottságáról világhírű angol otthon valóságos átjáróház -, a japáni ember begubózott tusculánumához képest. Engem, noha sok száz japáni ismerősöm volt, kimondottan az otthonába mindössze három családfő hívott meg. Mind a hárman Európát járt emberek. De nagyon sok oly japáni, akit Európából ismertem, még a lakcímét is elfelejtette megmondani. A többi, jobbára középosztályhoz tartozó urakról, akiket később Japánban ismertem meg, nem is beszélek. Főleg minisztériumi hivatalnokokkal, katonatisztekkel, középiskolai és egyetemi tanárokkal, valamint ujságírókkal érintkeztem.
Ismeretségünk mindvégig a legkellemesebb maradt. Nem mult el nap, hogy valamelyikük el ne látogatott volna hozzám. Legtöbbnyire estefelé. Ilyenkor el-elcsaltak hazulról és anyagi viszonyaikhoz mérten, igazán pazar bőkezűséggel láttak vendégül. Rendszerint valamelyik étterembe, színházba, vagy teaházba mentünk. Viszonzásra a legritkább esetben volt alkalom. Ilyenkor köddé váltak és eltűntek. Kissé kellemetlen érzés, de nem tudtam változtatni a helyzeten.
Később ugyan rájöttem, hogy az átlag japáni nemcsak a külföldivel szemben zárkózott, hanem saját honfitársaival szemben is. A családi tűzhelyet szentségnek tekinti és nem igen van kedvérre, ha a kívülállók körülszimatolják. Japánba érkezésemkor egy szeretetreméltó orvos látott vendégül. Teljes hónapig éltem a házában. Ez oly véletlen szerencse és kitüntetés volt a számomra, hogy jelentőségét csak később fogtam fel. Bepillantást nyertem a japáni középosztálybeli ember család életébe. Kevés idegen dicsekedhetik evvel.
Mondom, teljes hónapig laktam ennél a családnál. Ezalatt mindössze két ízben volt vendég a házuknál. Egyszer a háziasszony két bátyja látogatott el hozzánk és később az orvos unokanővére. Pedig nagyon kiterjedt család volt. Ezzel szemben házigazdám négy hét alatt tízszer vendégelt meg -, házon kívül. Minden esetben más-más társasággal voltunk együtt, amelyek kivétel nélkül, a családhoz közelálló férfiakból verődött össze. Nagyon költséges mulatságok voltak ezek, amelyeket odahaza ugyanolyan jól, s fölötte kényelmesebben és nyolcvan százalékkal olcsóbban lebonyolíthatott volna. Ez azonban eszébe se jutott se a házigazdának, se a háziasszonynak, pedig mindketten takarékosak voltak.
Általános törvény, szokás ez, amelynek eredetét, egyik gyökerét: a Togukawa-korszak állapotaiban kell keresnünk. Így védekeztek a politikai besúgók ellen. A rendszer bevált és ma is kitűnően érvényesül - a pletykával szemben.
A rossz nyelvek természete mindenütt egyforma. Nemcsak Japánban, de nálunk is úgy van, amelyik házban túlnagy a vendégjárás, annak belső élete csakhamar közszájra kerül. Az emberek előszeretettel ujságolnak kellemetlen történeteket. Ha pedig nincs -, hát kitalálnak, vagy egész jelentéktelen eseményt felnagyítanak, kiszíneznek. Legalább is úgy tapasztaltam: társaságban a legritkább esetben hoznak szóba családot azért, hogy valami lélekemelőt mondjanak róla.
S mennyire áll ez a szabály Japánra! Ott, ahol az emberek már a természetüknél fogva is titkolódzók. Inkább kettéharapnák a nyelvüket, de még véletlenségből se árulnának el olyat, ami személyükkel, vagy családjukkal összefüggő. Ez a nagy önmegtartóztatás azután a másik oldalon tombolja ki magát. A japáni ember is szeret beszélni, de miután a maga ügyeiről soha említést nem tesz -, szint lelki kényszer viszi rá, hogy amit másról hall, továbbadja. Lehetőleg azonnal, melegében. Japánban - sokkal inkább, mint másutt - az ellenfelek suttogással végzik ki egymást. Elég ha apró homályos célzásokat tesznek. Rögtön feléled a soha nem szunnyadó bizalmatlanság.
Azt hiszem, nem tévedek, ha a japáni ház reteszét a politikai, társadalmi és lelki motivumok e hármas eredőjétől származtatom.
Azt az állításomat, hogy a japáni voltaképpen szeret fecsegni, nagyon kevés Nipponban járt nyugati ember erősítené meg. Európában pedig egyenesen fogalommá vált a japániak hallgatni tudása. Pedig ennek voltaképpen pont az ellenkezője az igaz. A japáni csak a maga s a családja apró titkait kezeli tabuként. De amint valami közérdekű mende-mondát elcsíp, azonnal tovább adja családi körében, barátainak. Az ismerősöknél már óvatosabb. Ott csak akkor hozakodik elő jólértesültségével, ha annak valami hasznát látja. Legtöbbször színészkedik. Úgy tesz, mintha mindent tudna. Sokatsejtetően hallgat, vagy csak ennyit jegyez meg:
- Ne mondja! Tényleg így van?
De ezt olyan hangsúllyal ejti ki, hogy az informátor zavarba esik. Rossz megfigyelő lévén, könnyen tévedésbe eshet s azt hiszi, hogy éppen a legbeavatottabb emberek egyikének mondott el oly történetet, amelyet apró részletében maga sem ismer teljesen. Ilyenkor, különösen az európai ember, még jobban kitálal. Egyre hevesebben beszél, erősítgeti, hogy azt, amit mond, az tényleg így van. Ő csak tudja.
Általában megfigyelte, hogy a japáni ember a legnagyobb türelemmel olyasmit hallgat végig, amiről maga is jól informált. Rendszerint a csodálkozót játssza. Nem tudok elképzelni olyan jólnevelt európai orvost, aki hidegvérrel s amellett szemmellátható érdeklődéssel szenvedne végig kétórás előadást - a himlőoltásról. Föltéve, hogy azt laikus tartja, tele közhellyel, arcpirító tájékozatlansággal keverve. Már a második mondatnál leintené az illetőt:
- Kérem, ezt én mind jól tudom. Eddig legalább ötszáz gyereket oltottam be! Ugyanis, ha megengedi, klinikai orvos volnék...
Ilyen pofont Japánban senkisem kaphat. Miért? A japánok szerint azért nem, mert illetlenség volna valakit megsérteni azzal, hogy amit mond, az nem érdekes. Az pedig egyenesen modortalanság, ha valakire rápirítom tudatlanságát. De ez a magyarázat nem más, mint udvarias köntörfalazás, amelyben a japánok verhetetlenül találékonyak. A valóság másképpen fest.
Engem nem egyszer szakítottak félbe mondókám elején szellemes közbeszólás, vagy kérdés formájában. Magam sem vettem észre, hogy az elébb még a búzatermelésről folyt a szó, s most már a repülő hamburgit bíráljuk. Ezzel szemben nagyon sokszor megtörtént, hogy olyan témáról beszéltettek, - mint később kiderült -, amelyet a hallgatóság egyenkint jobban ismert, mint jómagam. Tehát a tapasztalat homlokegyenest ellenkezik az udvarias magyarázattal.
Ez a látszólagos figyelmesség, tapintatosság nem más, mint kitűnő emberismeretre felépített, pompás csapda. Ebben az eljárásban annyira benne van a japáni lélek jellemző sajátossága, hogy mielőtt továbbmennénk, érdemes vele bővebben foglalkozni.
A japáni nagyon sokra becsüli az akaraterőt. Ezt az akaraterőt azonban ne tessék összetéveszteni a mi - akarásunkkal. Nála az akaraterő a kitartásban, s a lélek koncentrálásban mutatkozik. Ösztönszerűen kerüli a nyers erő alkalmazását. Problémáit a legkönnyebb módon igyekszik megoldani. Legyen az fizikai vagy szellemi. A mi napszámosaink izmai fejlettek. A japáni teherhordónak pedig az egyensúlyozó érzéke. Zsenik a súlytöréspont felismerésében. (Például egy japáni éthordó harminc bögre levest, három ujján egyensúlyozva, vágtatva visz - kerékpáron. Ugyanezt két európai pincér tíz lépésre se tudná elcipelni.)
A mi hősmondáinkban végigkisért a görög mitológia Heraklesze. Az a Heraklesz, aki az oroszlánt szájánál fogva kettétépte. A japáni történetekben a hős eszes, furfangos. Mindig csellel győz. Nem hiányzik belőle a halál megvetése, a férfiasság merész talpraugrása. De hogy puszta kézzel rátámadjon az oroszlánra, ilyen oktalanságot a japáni hős - még a mondában sem követ el.
Talán nem is véletlen, hogy Nippon földjén valóságos vallási kultusz volt és van a rókának. Az állatok legeszesebbjének. A japáninak hallatlanul imponál a fortély. A fortélyosság pedig mindig a valóság ismeretén épül fel. Megtalálni az ellenfél leggyöngébb pontját, azután ujjal fellökni, akár az elefántot is, - ez az, ami a japáninak kedvére való s amire az élet valamennyi viszonylatában ösztönösen törekszik.
Ez a magyarázata annak, hogy ismeretlennel se üzletre nem vállalkozik, se vitába nem bocsátkozik. előtt körültapogatja jellemét, felkutatja emberi hibáit s számbaveszi jótulajdonságait, erejét. Ezért van az, hogy például a japáni orvos kedvtelve hallgatja az európai papírügynök értekezését - a himlőoltásról. Ez egy olyan terület, ahol fölényben van. Sok mindenre következtethet. Belelát a lelkébe, akár a gondos és okos apa, aki türelemmel hallgatja a fia gyermekes fecsegését. Ellenőrizheti, hogy előadásának meggyőző voltából mennyi írható a tudás, a fantázia vagy - a szuggesztió számlájára. S ha az ismeretlen - legyen az külföldi vagy honfitársa - a próbalovaglásnál megbukott, ugyancsak lesheti, hogy bármely tekintetben komolyan szóba álljanak vele.
Most talán már könnyebben megérti az olvasó, hogy miért oly zárkózott a japáni családi ház, s miért nevelik a gyerekeket - szerénységre. A japáni anya kifogyhatatlan az olyan mesékből, amelyek a szerénység, a hallgatnitudás, s az udvarias formák alkalmazásának előnyeit kidomborítják.
A szerény ember, még ha orvos is, nem tart előadást társaságban - a himlőoltásról. A szerény ember egyforma udvariassággal hallgat arról, amit tud, s még jobban arról, amiről halvány sejtelme sincs. A szerény ember meghallgat mindenkit s a maga hangját sohase hallatja. Ez az a szerénység, amellyel a japániak megvalósították az Ezeregyéjszaka meséjének bővös köpenyét. Szinte láthatatlanok és megfoghatatlanok. Ott ül melletted, még sincs ott.
Akármelyik pontnál akarod megragadni, kibújik kérdéseid közül - a szerénységével. Nagyon sok japáni ismerősöm van, akiről ma sem tudom még, vajjon olyan buta-e, mint a cipőtalpam -, vagy polihisztor.
Nincs nagyobb mulatság, mint megfigyelni, ha két japáni először találkozik. Ha egyik se fontos a másiknak -, akkor hallgatnak. De ha valami céllal jöttek össze -, akkor megkezdődik a puhatolódzás. Ez aztán igazán türelemjáték. Fínom cselekkel igyekeznek kibújni a tárgyratérés elől. Mintha valami sötét, mély barlang szája előtt állnának. Egymást tessékelik:
- Öné az elsőség, uram!
Pedig rendszerint ilyenkor már egymásról emberileg mindent tudnak. A úr pontosan ismeri B úr családi körülményeit, szemlét tartott a háza körül, esetleg már beszélt is olyan ismerősével, aki B úrékhoz bejáratos. Egyszóval kölcsönösen igyekeztek a legapróbb részleteket megtudni -, mielőtt összejöttek. Persze, a világ minden kincséért se árulnák el, hogy akár a legcsekélyebb dologról is sejtelmük van.
Ennek a körültekintő eljárásnak nagyon sok jó és rossz oldala van. Ha a két ismerkedő fél közül valamelyikük úgy találja, hogy a másik szavahihetősége vagy jellembeli szilárdsága követelni valót hagy hátra - akkor a további érintkezést elkerüli. A japáni ember öntudata alatt örökké ott lappang a gyanú, amely a legkisebb levélzörrenésre felébred, megmozdul. Számtalan angol, német és amerikai nagy vállalat vezető embere panaszkodott nekem a japánok hosszadalmas vendégeskedéséről s arról, hogy már ötödször találkozik valamelyik nagy konszern vezetőjével, de még az a szó, hogy üzlet, véletlenségből se jött a szájukra.
- Ezt az üzletet mi odaát, telefonon, percek alatt lebonyolítjuk, - dohogták nem egyszer, - itt pedig már ötödik hete kényszerítenek enni, inni, gésatáncot nézni, de ami érdekelne, abból még mutatóba se kapok semmit!
Biz ez így van. A magam bőrén is tapasztaltam. A számos eset közül elmondok egyet, amelynek csendes szemlélője voltam. Egy este, nagyobb angol társaságban, megismerkedtem egy nagy amerikai acélgyár képviselőjével. Származására angol volt s csak az utolsó tíz évet töltötte Amerikában. Egyetemet végzett, jó modorú, világlátott ember lévén, önálló véleménye volt az életről. Talán egy hete lehetett Japánban, amikor összekerültünk. Kissé idegeskedett, mert felborult a programja.
- Ma már Sanghai felé kellene hajóznom, - panaszkodott - s még mindig itt tétlenkedem. Már Newyorkban figyelmeztettek, hogy a japáni üzletkötés vontatott tempóban folyik. Ezért szántam két nap helyett négyet Tokióra. Aztán még kettővel megtoldottam. Eredmény: ma még messzebbnek érzem az üzlet megkötését, mint az első nap.
Whiskyzés közben vaslogikával bizonyította, hogy bármit csinálnak is a japánok, ő nyeregbe ül. Holnap ultimátumot nyujt át s kereken értésükre adja, hogy vele ne kukoricázzanak. Az az áru, amit kínál, oly nélkülözhetetlen a hajóépítésnél, mint a só a konyhában. Azonfelül csak az ő cége gyártja egyedül a világon.
- Boldog lennék, - mondám - ha én volnék az ön helyében. S mily összegű üzletre számít?
- A legcsekélyebb egy millió dollár -, felelte oly természetes hangon, mintha azt mondaná, hogy az a cigaretta, amit szív, tíz fillérbe kerül. El is hittem neki. Mégis vállat vontam, s kicsúszott a számon:
- Ha tényleg oly fontos cikk felett rendelkezik, azt hiszem, két hónap múlva sikerül majd az üzletet lebonyolítani. Ha rendelkezik elég türelemmel és kereskedői érzékkel...
Úgy nézett rám, mintha hirtelen meghibbantam volna.
- Ezt komolyan mondta?
- Igen!
Legyintett. Hogy mi mindenvolt ebben a kézmozdulatban, arról külön értekezést lehetne írni. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Eleinte restelkedve került, de nemsokára mindennap este összeültünk egy félórára. Már nem is az üzlet érdekelte, hanem a japánok mentalitása. Haditanácskozásokat tartottunk, megbeszéltük az aznapi történteket, s tervet készítettünk másnapra.
Fölötte érdekes volt. Beláttam egy nagy amerikai világcég üzleti politikájába, s ugyancsak a legnagyobb japáni firmák taktikájába. Az a bizonyos misztikus nehézipar két reprezentánsa vívta szememláttára a harcát. Komorságában felért sok regénnyel, s amellett a humort se nélkülözte.
Barátom mindennap meglepő intelligenciával, lélektanilag analizálta a japánok eljárását. Nem csinált titkot előttem. Levelezéseit, számadatait, kiterítette, megfigyeléseit (amelyek kitűnőek voltak), személyi impresszióit közölte velem.
- Magában teljesen megbízom, - mondta nem egyszer. Az Isten küldte az utamba. Higyje el, már nem is a pénz izgat. Elvi és alapvető kérdésekről van szó. Röviden: tanulmányozom a japáni jellemet, melynek ismerete nélkül komoly célt elérni nem lehet. Közöltem is cégemmel, mely a jövő üzletei reményében, elfogadta előterjesztésemet. Ebben a munkában az író és az üzletember szükségszerűen kiegészítik egymást...
Engem is elfogott a láz. Naplót vezettünk. Az eseményekről alkotott véleményeinket jegyzőkönyvbe foglaltuk. Ezek a vélemények meglepő gyorsasággal változtak és homlokegyenest ellenkeztek az előbbiekkel. Ezek a feljegyzések keresztmetszetei voltak két nyugati ember hamis alapokból kiinduló következtetésének. Félév multán, amikor összevetettük őket, kicsordult a könnyünk a nevetéstől.
Lépésről-lépésre kialakultak előttünk a japáni üzlet furcsa metodusai, előítéletei, cselvetése, furfangossága és nem egyszer gyerekes naivítása. Hangsulyozom, nem krejzlerosokkal álltunk szemben! Bármelyik tárgyalófél aláírása súlyos milliókat képviselt.
Megfigyeléseink eredményéből csak a végső képet írom le, amely az olvasót általánosságban érdekelheti. Ez pedig összegezve az volna: miért nem tudott barátom se két nap, se két hét alatt boldogulni?
Amint már mondtam, biztos üzletre jött. Olyasmit kínált, amire égető szükség volt, s amit egyedül csak ő, illetve a cége nyujthatott. Amerikai módszer szerint, azonnal a legtőkeerősebb vállalatot kereste fel, s három mondatban előadta ajánlatát. Az illető úr - egy titkár volt - fölötte hűvösen fogadta. Átvette az acélmintát, felírta a címét s kérte, legyen türelemmel egy-két napig. Barátom három nap mulva meghívót kapott vacsorára. Korrekt angol úr létére szmokingba öltözött s várt a szálloda társalgójában. A jelzett időben, percnyi pontossággal megjelent egy kimonos japán úr, aki tűrhető angolsággal kérte, jöjjön vele, Barátom az autóban ismerte csak fel, hogy titokzatos látogatója ugyanaz a titkár, akihez már szerencséje volt. Az európai ember szeme eleinte nehezen tudja egyik japánit megkülönböztetni a másiktól. Ebben az esetben pedig különösen nagy változások voltak. Amikor először találkozott vele, akkor pápaszemet viselt a titkár úr s legutolsó angol divat szerint készült kék zakkóban feszengett, egy amerikai redőzáras íróasztal mögött. Akkor keményen kezet fogott, most annyira hajlongott, hogy úgyszólván az arcát se lehetett látni. Ezt csak azért említem, mert majdnem minden európait ér ily kellemetlen meglepetés.
A japáni ember pedig nagyon érzékeny lévén, az ilyen feledékenység folytán könnyen megsértődik. Személyiségének semmibevevését látja benne. Kész az első rossz benyomás! Ezt ugyan a világért se mutatja, de később érezteti, ha ugyan a megbüntetett fél egyáltalán ráeszmélt arra, vajjon honnan fujt az a szél, amely a terveit összerombolta.
Ebben az esetben ily zavarok nem voltak. Szerencsésen megérkeztek egy előkelő teaházba, ahol öt-hat más japáni úr várakozott a vendégre. Az illető cég vezető emberei voltak. Hamisítatlan japáni szórakozásban részesítették. Barátom elragadóan kedves embernek minősítette őket. Tele figyelemmel, vendégszeretettel, akik az est szépségét, holmi anyagias üggyel nem akarták zavarni. Beszéltek mindenféléről. Newyork felhőkarcolóiról, London előkelő életéről, Páris fényéről, Bécs közvetlenségéről.
Közben a gésák csacsogva, nevetve, japáni táncokra tanították. Éjfél után, egy romantikusan szép est emlékével tért álomra barátom. Kissé nyugtalanította, hogy voltaképpen azt se tudja, kikkel volt együtt. Zsebében ugyan talált öt névjegyet, de hogy melyiknek ki a gazdája, azt az élete árán se tudta volna megmondani. Bizonytalansága csak fokozódott, amikor arra gondolt, hogy az öt úr közül melyik lehet a legfontosabb. Ki ezek között a fej, akivel okosan lehet beszélni?
Sebaj. Holnap majd minden tisztázódik. Másnap kellemes összeköttetéseit kihasználandó, felment a vállalat központi irodájába. Ugyanaz a titkár fogadta, aki a legbarátságosabb mosollyal közölte vele, hogy az illető urak hirtelen elutaztak fontos üzleti ügyben. Satöbbi. Azonban nagyon lekötelezné a vállalatot, ha tekintettel a nagyszabású üzletre, még néhány napot türelemmel várna. Barátom várt, - más egyebet úgy se tehetett.
Pár nap mulva újra vacsorára hívták. Itt megint teljesen ismeretlen arcokkal találkozott. Újból Newyork felhőkarcolóiról, London előkelő életéről, Páris fényéről, Bécs közvetlenségéről csevegtek. Mindössze csak a kérdések sorrendjében volt változás. A vacsorán résztvevő urakat szemmelláthatóan érdekelték az európai és amerikai viszonyok. Néha fel-felsóhajtottak s szerényen megjegyezték, milyen boldogok lennének, ha alkalmuk lenne egyszer az életben mindezt személyesen is látni.
Barátom most már tapasztaltabb volt, titkon arra törekedett, hogy megjegyezze fejből, kikkel volt együtt ezen az estén. A kitűnően sikerült mulatság után, hanyagul megkérdezte, hogy mikor tehetné tiszteletét az irodában.
- Bármikor, amikor önnek alkalmas! - udvariaskodtak. Mondanom se kell, nagyon sokszor volt fent az irodában, de sohase volt szerencséje, hogy azok közül az urak közül, akiket ezen a két vacsorán megismert, akár eggyel is találkozhatott volna.
Rosszat sejtett. Valami nyomasztó bizonytalanság vette körül. Ebben az időben találkozott velem. Semmiféle magyarázatot nem talált eljárásukra.
- Miért nem mondják egyszerűen, hogy menjek a pokolba! - dühöngött. - Mit udvariaskodnak? Én, uram, azért vagyok a piacon, hogy acélt adjak el, nem pedig, hogy a gésák táncát bíráljam, melyhez nincs érzékem. Vagy ki akarnak éheztetni? Ehhez szegények.
A következő este mosolyogva integetett felém.
- Azt hiszem, megtaláltam a módját, hogy fürgeségre ösztökéljem őket. Bejelentettem, amennyiben záros határidőn belül nem kapok érdemleges feleletet, a konkurens vállalattal lépek összeköttetésbe.
Logikus sakkhúzásnak látszott, de az eredmény még a semminél is rosszabb volt. Most már a titkár is, akit eddig mindig megtalált, - elutazott. Nem maradt más hátra, mint tényleg a másik nagy vállalatnál kopogtatni. Ott újból előlről kezdődött az egész cirkusz. Hónapok multán egész sereg megbízható adattal a kezünkben s még több személyes tapasztalattal, megtudtuk rajzolni az egész kudarc történelmi görbéjét.
Ez a graphikon nagyjából az összes vállalatokkal folytatott tárgyalásaira állt, de maradjunk - könnyebb áttekinthetőség kedvéért - az elsőnél.
Amint megállapítottuk, a kínált árura szükségük volt. Mintát kértek belőle. Amíg a vendégeskedés folyt, vegyileg analizálták, vajjon csakugyan az, aminek feltüntetik, s főleg, nem-e lehetne Japánban előállítani? A vegyi vizsgálat barátom számára jól ütött ki. Kitűnő anyag, elkészítése Japánban reménytelen. Jött a vendégeskedés kora. Meg akarták tudni, milyen emberrel állnak szemközt. Szavahihető-e, nem-e lehet alkudni vele, van-e szenvedélye, s miként álla saját cégével kötött megállapodása? Nem lehetne ezt a nagy üzletet közvetlenül az amerikai céggel megkötni?
Kiderült, hogy azok a japáni urak, akik annyira vágyakoztak a nyugati világ megismerésére, egytől-egyig világlátott emberek, s volt köztük egy, aki nem kevesebbszer, mint kilencszer utazta be az egész földgömböt. Ő volt a fő megfigyelő. Noha látszólag az üzlethez semmi köze sincs, vajjon barátom járt-e Bécsben, - vagy se, ők háromszor elmondatták vele, más-más társaságban ausztriai tartózkodásának történetét. Előadását azután egyeztették. Ebből következtettek arra, nem-e hazudozó, felvágó ember. Mert ugyebár, aki egy társaságbeli kis siker elérésben nem válogatós, mit lehet olyan embertől várni, ha tízszeres haszonra megy a játék? Az ellenfelek úgyszólván, a ruhája alatt rejtőző anyajegyet ismerték már, amikor ő még mindig nem tudta, kikkel áll szemben! Privát detektívekkel figyeltették, vajjon tényleg felveszi a kapcsolatot a konkurens vállalattal. Azután megindították ellene az intrikák lavináját, közben színlelték a sértődöttet. Biztosra vették, hogy minden adat tudatában, kontreminálják a másik oldalon folyó tárgyalásait. Ha azok meghiusulnak, majd szépen visszakullog hozzájuk, s akkor majd ők diktálnak.
Dehát barátomat nem ebből a fából faragták. Fél év multán váratlanul bejelentette, hogy elutazik.
- Egy hét mulva, - mondta mosolyogva, - nem vagyok Japánban. De előbb még meg akarom keresni az itt tartózkodásom költségeit. Holnap Oszakába megyek, s kipróbálom tudom-e már a leckét? Üzletet akarok kötni.
Az igért időre pontosan visszatért Tokyoba: kötlevéllel a kezében. Az is igaz, nem csinált milliós üzletet dollárban, mindössze háromszázezer yen árut adott el az acéljából. Boldog volt.
- Hogy csinálta? - volt az első kérdésem.
- Az általuk felismert módszerrel. Most én voltam szerény, vendéglátó - és körültekintő. Ismerem már a japáni jó modor előfeltételeit, s mind azokat az apró kellékeket, amelyek elkerülhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy az itteni emberek alaptalan gyanuját fel ne ébresszem. Jövőre ismét itt leszek, s akkor meglátja, behozom azt a réven, amit a vámon elveszítettem...
S ebben nem kételkedtem. Mert a japániakkal is lehet boldogulni, - a maguk megrögzött szokásaik alapján, amelyek annyira elütők a felületes és kapkodó nyugati világétól. Ennek a modornak, tárgyalási formának gyökerei mind a családi életbe nyulnak vissza, amelynek ismertetésénél ezt a kis kitérőt csináltam.

 

A JAPÁNI EMBER ÉLETE

A japáni ember életében is ugyanazok az erők működnek, mint a legtöbb kulturált országban, de más szokásokban s más formákban jelentkeznek. Gondolataik, cselekvéseik mozgató rugója: a család. A család, amellyel születésétől fogva együtt él és haláláig el nem hagy. Ennek a családnak a lelke az anya, irányító akarata az apa. Az apa parancsol, az anya sugalmaz.
Japáni ember általában nem szívesen magyaráz. Én még soha japáni embertől útbaigazítást a japáni jellemre nem kaptam. Azaz mégis egyszer. A véletlen vezetett rá. Egy kutyakereskedés ketrecei előtt álltunk, amelyekben különböző fajtájú apró kölykök vinnyogtak. Egy nagyobb faházikóban róka formájú kutya kuporgott. Okos szemeivel szinte hivogatott. Odamentem és meg akartam simogatni. Japáni barátom ijedten kapott hozzám:
- Vigyázzon megharapja!
- Engem szeretnek az állatok, - szóltam fölényesen - kutya még sohasem harapott meg!
- Ez más kutya, - felelte - ez valódi japáni kutya! Ez olyan, mint a japáni ember , senkit se szeret a fiain kívül.
Azután hirtelen a szájába harapott, mintha túlsokat mondott volna. Ez volt japáni embertől az egyetlen mondat, ami faji jellegükre vonatkozott.
S ez így igaz. Japánban minden a család jegyében folyik. A családért dolgozik kora hajnaltól késő estig az apa. A család jónevéért vendégeskedik a házigazda. A család alapján épült fel az egész birodalom, ez a nagy család, amelynek feje a Tenno. Az apa jogai szentek és sérthetetlenek a családban. Akár a császáré a birodalomban. Az anya családiasan és türelemmel neveli gyermekeit. Nincs titkuk egymás előtt. Nagyon szép és meghitt a japáni család élete. Szemérmes és tiszta. A testiségnek távolról sincs oly jelentősége, mint nálunk.
Ha a jelek azt mutatják, hogy új családtag van jövendőben, az egész ház népe átszellemül. Nagy a sürgés-forgás, a legtisztább szobát az anyának tartják fenn. A szülés napján a férfiak elhagyják a házat, mert a sinto vallás a szülés folyamatát tisztátalannak tartja. Ilyenkor még a "felvilágosult" családok is papot hívnak, hogy a purifikáló szertartást elvégezze. A tokonomának nevezett falmélyedésben, a kakemono elé, apró talizmánokat helyeznek, amelyeknek az a hivatásuk, hogy távoltartsák a gonosz szellemeket. Amikor a kisbaba napvilágot látott és úgy az anya, mint ő jól érzik magukat, azonnal házi bankettet adnak. Persze azt nem szabad összetéveszteni a mi banketteinkkel. Legyen ez bármely időpontjában a napnak, délelőtt, vagy késő éjjel, megterítik az asztalt különböző halételekkel. A házbeliek, különösen a férfinépség elé, szakét, rizspálinkát tesznek.
Sokszor mentem el az éjszakában japáni házak előtt. Odakint minden sötét volt. Bereteszelt ablakok mögött aludtak a szomszédok. Csak egyetlen házban volt világosság, hangos öröm és jóízű kurjantás. Ilyen késői mulatozásoknál mindig tudtam, hogy a japáni birodalom alattvalóval gyarapodott. Ez volna a szűkkörű bankett. De hogy hiba ne essék, mindjárt a szülés után következő vasárnap este megülik a "shoyát", az "első éjszaka ünnepét". Erre már vendégeket is hívnak, - természetesen csakis a rokonsághoz tartozókat.
Ugyanily alapon megülik a születésnap utáni harmadik, ötödik és hetedik napot is. Ezek közül a legünnepélyesebb és legpompásabb a hetednapos ünnep, az "Oshichija". Magyarul: "A tiszteletreméltó hetedik éjszaka".
Ez a hetedik nap nagyon fontos. Eddig a kis jövevényt egyszerűen "akambónak", vagyis babának nevezték. Szinte nemnélküli volt. A nevezetes napon az apa mint a ház feje, gondos válogatások után kis papírszeletkékre különböző neveket ír. Kis lakktányérra helyezi és a házi oltárnál bemutatja a névsort az ősök szellemének. Este összesereglenek a vendégek és behozzák a babát. Ha kislány, ragyogószínű, élénk virágokkal díszített selyemkimonóban, ha fiú, akkor rendszerint egyszerű sötétebb öltözetben.
Nagyon sok helyütt még ma is szokásos, hogy a "keresztelőre" a babák haját leborotválják, abban a hiszemben, hogy miután az még a születés előtt nőtt, tehát tisztátalan. A vendégek udvarias hajlongások közben körülállják a kisgyermeket s az apa szertartásos mozdulatokkal levesz egy szeletke papírt a lakktálcáról. Felolvassa az újszülött nevét. A fiúnak általában jobban örvendnek Japánban, mint a lánynak. Ennél a fontos eseménynél segédkező tudósasszonyok is mindig fiúért esdekelnek, - mert ebben az esetben a keresztelőnél dupla jutalmat kapnak.
A születés ceremóniájánál ősi szokással veszik körül az újszülöttet. Legyen a császár fia, vagy paraszt ember gyermeke. Amikor a mostani trónörökös megszületett, egy fél óra után Tokio összes iskolás növendékei rohamlépésben futottak az utcán mindenfelől, kezükben apró lobogóval a palota felé, hogy az első ünnepségben résztvegyenek. A trónörökös reggel fél hét tájban született. Hét óra után néhány perccel érkeztem a mikádói palota elé. Ekkor már ezernyi fiu és leány banzájozott harsányan a főbejárat előtt.
De ennél még impozánsabb volt a trónörökös hetedik napja. Az ő nevét is gondos tanulmányozások után választotta három előkelő japáni úr. Ha jól emlékszem, egyikük egyetemi tanár volt. Mind a hárman munkájukért a legmagasabb rendjelet kapták, ami polgári embernek adható. Ez a névválasztás nem oly könnyű munka. Tekintettel kell lenni az ősök neveinek jelképeire, a szülők kívánságára, bizonyos szerencsét jelentő vonalakra, amiket az újszülött nevében feltüntetni fölötte kívánatos.
Harminckét nap mulva újabb ünnepség következik, az "Omiya-mairi". Vagyis a templomlátogatás napja. A régi időkben a templomlátogatást a századik napon tartották meg, de most már megrövidítették. A hetedik nap ünnepétől a templomlátogatás ünnepéig az újszülött házát elözönlik ajándékokkal. Selymet, pamutot, vászonneműt, apró, szerencsét hozó csecsebecséket nyujtanak át a boldog szülőknek.
Az omiya-mairi előtti kölcsönös ajándékosztogatás nem kivételes jelenség Japánban. Nálunk a nyugati világban csak egyetlen ily általános ajándék-juttató nap van: Karácsony ünnepe. Japánban nem. Ott a legkisebb esemény is, - ha köztudomásra jut - elindítja az ajándékok lavináját. Ha valaki látogatóba megy, magától értetődően üres kézzel nem állíthat be ahhoz, akit keres. Persze ezek az ajándékok igen kis anyagi értéket képviselnek. De platinagyűrűt, aranyláncot senki se vár. Ha párfilléres is a meglepetés, annyi báj, ötlet és kedvesség van benne, hogy láttukra bizony néhányszor meghatódtam. A születésétől a haláláig ajándékot kap és ad a japáni ember.
Az ajándék egyúttal társadalmi rangmérő is.
Nagyon finom és jellemző vonások húzódnak meg az ajándékozás változatai között. A rangban alacsonyabb vagy szegényebb sorsú, sohasem ad gazdag ajándékot a fölötte állónak, a nálánál tehetősebbnek. Ez illetlenség, vagy ami még ennél is nevetségesebb, snobizmus volna. Mindazonáltal ajándékra ajándékkal kell felelni. Ez az udvariasság a figyelmesség legelemibb szabálya. Ha igazán nincstelen az a boldog japáni, akit az Isten kegyelme gyermekkel áldott meg, s az omiya-mairi ajándékokat képtelen még a legkisebb mértékben is viszonozni, - akkor felölti legjobb kimonóját és végigjárja az ajándékozókat. Olyan szertartásos s oly tökéletes alázattal borul a földre, s rebegi el köszönő szavait, mintha a trónus előtt mutatná be hódolatát valami kitüntetés alkalmából. Erre azonban ritkán kerül sor. A japáni nem koldus természet. Inkább adósságba veri magát, esetleg az egész atyafiság is, de azt nem tűrik, hogy üres kézzel menjen köszönetet mondani a "kívülállóknak". A család tekintélye, jó hírneve mindennél előbbrevaló.
S ha már kitértem az ajándékozásra, meg kell még említenem egy érdekes szokásjogot. Bármely társadalmi rangban legyen az illető, kisebb értékű ajándékkal viszonozza a figyelmességet, ha azt valami szomorú eseménnyel kapcsolatban kapja. A japáni még akkor is ajándékot visz, - ha kondoleálni megy. Az ilyen megemlékezést csak feleértékben szabad viszonozni. Itt is, mint annyi más, s az idegen előtt sokszor érthetetlen szokás mögött, - ősrégi előítélet rejtőzik.
Volt egy japáni diákismerősöm, akiről tudtam, hogy melyik napon vizsgázik az egyetemen. Gazdag család gyermeke volt, s ha nem tévedek, egyben családfő is, - mert az apja évekkel ezelőtt elhunyt.
A kérdéses napon teknőccsontból készült cigarettatárcát küldtem neki szerencsekívánataim kíséretében. Másnap személyesen felkeresett. Mosolygott, hajlongott, - s egy ugyancsak teknőccsontból készült apró gyufaskatulyavédőt nyujtott át. Nem is érdeklődtem a vizsga kimenetele felől, - tudtam, hogy megbukott.
De térjünk vissza az "omiya mairi"-ra.
A japáni emberke, amint láttuk, még nem is egyhónapos, máris évezredes szokás középpontjába került. Még nem tud semmit a világról, de helyette és nevében a család végzi el a társadalmi kötelezettségeket. Tehát az "Oshichija", vagy a "tiszteletreméltó hetedik éjszaka" után az uj honpolgárnak van már neve és szép monogrammja. Társadalmi szerepét azonban az "omiya mairi"-val kezdi. Ezen a nevezetes napon nemcsak a kis jövevény, hanem az anya, a családtagok és a cselédség is, - amennyire lehetséges - szép új ruhát kapnak. Az egész família, a rokonság s a jóismerősök hada parádés díszben elkísérik az újszülöttet a sintó templomba. Itt nagyon egyszerű szertatás közben a baba nevét a pap beírja a templom törzskönyvébe, azután pedig egy pohárka szent szakéval (rizspálinka) kínálja meg az anyát.
A beiktatás után az új családtag tisztelgő körútra indul. A környékbeli ismerősök már felkészülten várják az új vendéget. Páratlan udvariassággal fogadják, körülrajongják, megajándékozzák. S amint így egyik házról a másikra járnak, egy életre elegendő játékszert szed össze s cipel utána a cselédség.
Ez volna nagyjában minden japáni gyermek életének kezdete. Csupán a trónörökösnél van némi eltérés. Őnála pontosan bevárják - ősi szokás alapján - a századik napot. Ekkor elviszik a császári ház jelvényeihez: a szent kardhoz, a tükörhöz és a legyezőhöz. De a külső forma, a tradíciók eredete itt is mindenben ugyanaz.

 

A SICSIGO SZÁN

Ez a szó nagyon kellemesen hangzik, noha nem más, mint három számjegy összevont neve. Sicsi japánul hetet, go ötöt, szan pedig hármat jelent. A szán kifejezésnek van ezenkívül más értelme is. Minden élőlény neve után a japáni hozzáteszi a szan jelzőt. Ez a tiszteletreméltóságnak európai nyelvekben nem érzékeltethető körülírása. Szán a herceg, a vendég, a napszámos. Mindenki szán Japánban, mert a japáni mindenkinek megadja a legnagyobb tiszteletet. A cselédnek éppúgy, mint a feljebbvalójának.
Igy a sicsigo szan is ünnepélyesen hangzik, noha mondom, semmi egyéb, mint három egybekapcsolt szám. Hétöthárom. De a fogalom, amit takar: az szép és megható. Itt a szám meghazudtolja önmagát: átcsap a mese és a romantika birodalmába.
Japáni tartózkodásom alatt ez volt a legkedvesebb ünnepem. Ilyenkor felvidultam. Beléphettem az Isten legszebb virágos kertjébe. Egész nap ott őgyelegtem a Meidsi-templom parkjában és ittas szemekkel néztem, mint vonulnak fel tízezerszámra, tündöklő lepkeruhájukban a három és hétéves japáni leánykák. Sajnálok mindenkit, aki ezt nem látta. A sicsigó szan nélkül nem lehet teljesen megérteni a japán családi élet mélységeit.
De hát tulajdonképpen mi is a sicsigo szan?
Hasonlít külsőségeiben az omiya-mairi-hoz. A hároméves és hétéves leánykákat, valamint az ötéves fiúkat, újból elviszik bemutatni a templomba. Miután a szicsigo szan ünnepe valamennyi gyermekre, az évnek ugyanazon a napján érvényes, - grandiozitásában, festőiségében össze sem hasonlítható az omiya-mairi külsőségeivel.
Amikor a japáni leányka belép életének harmadik esztendejébe, (európai időszámítás szerint legtöbbször alig valamivel idősebb, mint egyéves) elérkezett az ideje, hogy frizurát kapjon. Egyszóval megkezdi női pályafutását. Ez a hajdísz ugyan még erősen "kisasszonyos", de mégis valami, s ami a fő, már messziről megkülönbözteti viselőjét a hasonló korú férfitől. Ez a nagy esemény, ugyebár, a templombamenés nélkül el sem képzelhető! Régebben a pöttömnyi kisasszonykák eme ünnepét Kami-oki-nak, vagyis hajnövesztés napjának nevezték. Viszont a serdültebb lányok, akik ebben az esztendőben megkezdik hetedik életévüket, azok a sicsigo szan ünnepén kapnak először obi-t (széles selyemövet) a kimonójukra. Ami másképpen annyit jelent:
- Én már nagy lány vagyok!
Ezért még nem is olyan régen obi-no-iwai néven ismerték ezt a szertartást. (Obi felvételének kezdete.)
Az ötéves fiúcskák sicsigo szanja mögött - mint ahogy illik is - sokkal több a komolyság. Ennek nincs köze oly hívságos dolgokhoz, mint a frizura, vagy egy új öltözék. Nem, ez régen jogi aktus volt. Hajdan ezen a napon mutatta be ötéves fiát a szamuráj a daymio-nak. A kis fiú kimonójára feladták a hakamát (felöltőszerű ruhadarab, amelyet csak ünnepélyes alkalomkor vesz fel a japáni). A hakama gallérja alatt és két ujján ott díszeleg a család címere. S mielőtt tiszteletét tette volna az udvarnál, az apa és a fiú először a templomba ment.
Most már megváltozott Nippon alkotmányos rendje s így a templomi ünnepségre a család legújabb férfitagját - a mama viszi el. Utána pedig nem az udvarhoz, hanem valamely jobb cukrászdába látogatnak el.
De ez a változott körülmény cseppet se ront a kis legények öntudatán. Büszkén, emelt fővel húznak el a leányság tipegő hada előtt. Néha e hímes, hullámzó seregben fel-feltünik egy-egy skarlátvörös kimonó. Olyan, mint az esti vérző nap a tavaszi rét mögött. Gazdája ébenfabotot szorongat.
A japáni gyerekkora után még egyszer eljön hivatalosan a sicsigoszan ünnepére. Ha betölti a hetvenedik évét.
De az öregség leáldozó színében öltözött nőt sohase láttam. Csak férfit. Lehetséges volna az, hogy Nipponban a nők - akárcsak nálunk - sohasem érik el a hetvenedik esztendejüket?

 

A JAPÁNI ANYA.

Nagy tévedés azt hinni, hogy a japáni nő rabszolga. Korlátlan úr a birodalmában. Ő alakítja a jövő képét, ő az új Japán legelső és legfontosabb tanítómestere. A fiú. és leánygyermek egyformán az édesanyja befolyása alatt áll - az iskola kezdetéig. Ez pedig eléggé föl nem becsülhető körülmény az olyan fajtánál, mint a japáni. Amit a japáni gyerek egyszer megtanult, elsajátította, magába olvasztott, attól serdültebb korában eltéríteni reménytelenség.
A japáni anya születésétől kezdve az iskola hívó szaváig szint a szó szoros értelmében nem ereszti el gyermeke kezét. Alig pár hetes a baba, az édesanyja hátára kötözve magával viszi látogatóba, színházba, vagy akár a szomszéd fűszeres boltba. Ettől a hátrakötözéstől a japáni gyermek egészen különös testtartáshoz szokik. Sohasem tudtam eléggé csodálni, hogy ezek az apróságok kényelmetlen helyzetükben mily jóizűeket szundítanak. Két karjuk szétáll, fejük hátralóg - s nincs egy szavuk sem. Gyereksírást Japánban nem hallottam, pedig volt bőven belőlük a szomszédban. A házak falai pedig oly vékonyak, hogy a szomszéd egereinek szaladgálását is áthallani. A csöppségek legfeljebb nyöszörögnek - ha éhesek vagy betegek.
Akár nagyvárosban, akár egy kis faluban jár az ember, mindig egyforma kép tárul a szeme elé: a mellékutcák hemzsegnek az apróságoktól. Amint járni tud a japáni gyermek, életének kétharmad részét az utcán tölti. Ez alól csak a nagyon módos családok gyermekei kivételek. Ott játszanak a szűksikátorokban, miközben biciklisták s nem egyszer az autók serege cikkáz köztük. Nagy térség, játékra alkalmas hely nagyon ritka Japánban. Tokióban és a nagyobb városokban ugyan, bőkezűen, teljesen modern játéktereket állítottak fel a hatóságok. De ezek bizony tenyérnyi szigetek az oceán közepén. A japán gyerekre félszemmel az édesanyja, de lényegében a testvérkéi vigyáznak. Nincs mulatságosabb kép, mint amikor három kisbabát lát az ember egy kötegben. A négyéves fiú hátára kötözve szaladgál a két év körüli lánytestvérével. A kis leány hátán pedig ugyanolyan módon a játékbabája van felkötve. Így játszadoznak, álmélkodnak a maguk kis világában. Verekedést, hajtépést vagy illetlen beszédet sohasem tapasztaltam. Ha két gyerek találkozik, szertartásosan meghajolnak egymás előtt - s a legudvariasabb szavakkal kérik fel egymást egy kis játékra. Látszólag teljesen felügyelet nélkül vannak. De ez csak látszat. Minduntalan hol innen, hol onnan kibukkan egy mosolygós női fej a papírablakok nyílásai között és végignéz, ugyan rendben vannak-e? Sokat figyeltem ezt a furcsa és kedves világot. Még sem tudom, hogy mikor tanítja a japáni anya illemre a gyermekét? Szidalmazni, ütlegelni Japánban gyermeket nem láttam. Nem ellenkeznek a gyerekkel, mégis a kicsike mindig azt csinálja, amit a felnőttek kívánnak tőle. Volt eset, amikor bensőmben szinte forrtam a dühtő, annyira nem törődömnek találtam a japáni anyát.
Egyízben nagyon forgalmas mellékutcán mentem keresztül. Előttem alig két lépésnyire ennivaló kis baba vágódott hasra. Karjait szétvetette, két kis lába az ég felé emelkedett. Nem is olyan távol tőle három-négy kerékpár jött száguldó tempóban. Mögötte pedig autó tülkölt. Ösztönszerűen a leánykához kaptam, aki hangtalanul és mozdulatlanul feküdt az út közepén, mintha odaragasztották volna. Egy nagyon csinos japáni asszonyka pedig a legközelebbi ház kapujában mosolyogva figyelte a jelenetet. A gyermek anyja volt. Dühösen néztem rá. Magyarul pedig elkáromkodtam magam.
Nem volt sok időm a filozofálásra, a gyereket felkaptam, ruhácskáját leporoltam, csókot nyomtam kissé elgörbült szájára és odaadtam az anyjának. Az asszony nagyon barátságos és meleg szavakban mondott köszönetet figyelmességemért, de mozdulataiból és hangsúlyozásából kiértettem, hogy az egész dolog nem a kedvére való volt.
- Még neki áll feljebb! - gondoltam magamban. Furdalt az eset és a sarki fűszeresre bíztam, nyomozza ki: miért nem tetszett a szomszédasszonynak, hogy a kerékpárok forgatagából kimentettem gyerekét?
Elcsodálkoztam a válaszon. Az asszony félt, hogy ezentúl a kisleányba beidegződik az a tudat, hogyha elesik, akkor valaki felemeli. Ez pedig kész veszély, mert a gyerek szerinte ezentúl addig marad fekve a földön, amíg felemelik. Pedig magától kell talpraállnia, hisz az ilyen apró balesetek pillanatában a legritkább esetben áll mögötte felnőtt. Ha volna is, nem nyulna hozzá: mert Japánban mindenki így neveli a gyerekét. A kicsinek meg kell tanulnia, hogy legelsősorban önerejére kell támaszkodni. Ezen az alapvető nevelési tételen okoztam majdnem helyrehozhatatlan csorbát - az anya szemében.
Így jöttem rá apránkint, hogy a japáni pszihe legjobb ismerője, - a japán anya. Sokat tanultam tőlük.
Imponáló fölénnyel tudják kezelni az alig gőgicsélő babát , a kamaszodó fiút, a serdülő leányt. Az örökké pózoló férjet és a külsőségekre oly sokat adó anyóst. Eleinte idegeskedtem, aztán pedig mulattam látszólagos gyámoltalanságukon, vagy nemtörődömségükön.
Általában naiv, kissé nehéz felfogású teremtéseknek tartottam őket. Ebbe a tévedésbe nemcsak én estem bele. Tagadhatatlan, az átutazó külföldiek nem nagy elragadtatással beszélnek a japáni nő szellemi képességeiről.
Sok meddő vitám volt már emiatt. De miért védjem én a japáni nőt, amikor saját férje is így mutatja be:
- A feleségem. Se nem művelt, se nem okos, - de házias.
Értik, hölgyeim és uraim? Csak házias. Házias, mert a család élete zökkenés nélkül halad a maga útján. Házias, mert a lakás, a kert, a gyerekek ragyognak a tisztaságtól. Házias, mert sajátmaga is mindig tiszta és csinos. Jöjjön haza a férj bármely órájában a napnak, rendetlenséget nem talál a ház tájékán. Még ha takarítanak, akkor is rend van.
S végül, házias, mert jól neveli a gyermekeit. A japáni anya és a női cselédség egész nap egyebet sem tesz, mint jó példát mutat a kicsinyeknek.
Ott ismeretlen a hiszterikus visítozás, a gyermekbőgés és az azt befejező püfölés. A japáni nő legragyogóbb tulajdonságai között első helyen áll angyali türelme és mosolygó nyugodtsága. A gyermeket hagyják gyermekként élni. Nem tanítják öreges magatartásra, "okos feleletekre". Általában a gyerek előtt a mindennapi dolgokról nem esik szó. Nagyon vigyáznak arra, hogy a felnőttek között az érintkezés mindig elegáns formák között történjék. Ismerik a japáni gyermek természetét, aki - mindent megfigyel és gondolkodás nélkül utánoz. Ezt érzi s tudja az anya éppen úgy, mint a ház többi nőtagja. Éppen ezért a gyermekek szemeláttára a lehető legtökéletesebben végzik a munkát. Terítsenek asztalt, hajtsanak össze kimonót, vagy fogadjanak vendéget. Egyre megy.
Annira kiegyensúlyozott az évezredes japáni élet, hogy a felkelés, a lefekvés mozzanatait, az öltözködés vagy az evés mozdulatait szinte etikettszerű pontossággal szabályozta. A legcsodálatosabb pedig az, hogy ezekre a munkamozdulatokra ízlésesebb és célszerűbb megoldást elképzelni se lehet, mint ahogy azt a japáni illendőség előírja, vagy a rend megkívánja.
Ez egy ősi artisztikus Taylor-rendszer. A mozgás mikéntjének sokkal több a jelentősége Nipponban, mint bárhol másutt. A japáni ember mozdulatai a beavatottnak távolról elárulják, hogy milyen rendű volt a gyerekszobája. Erre a megállításomra bárki azt felelheti, ugyanez áll Európa valamennyi népére. Nálunk is meg lehet különböztetni mozdulatiról a munkást a középosztálybelitől, a katonatisztet a földbirtokostól. Ez olyan igazság, ami fölött nem lehet vitatkozni. De a tények tisztázására meg kell jegyeznem, hogy ilyen értelemben ez nem érvényes a japáni emberre. Fellépéséből csak a műveltségére, nevelésére lehet következtetni, - nem a foglalkozására vagy társadalmi rangjára. Aki azután akar Japánban itéletet mondani, ki hogyan tartja evés közben a fapálcikát, - nagyon furcsa eredményre juthat.
Láttam már nem is egyízben elbájoló eleganciával étkező parasztlányt és zabáló, jó házból való fiatalembert. S e mindennapi mozdulatoknak elsajátítása sok gyakorlatot igényel. Az is igaz, hogy bűbájosabb, szemnek élvezetesebb jelenséget elképzelni se lehet, - még a mi európai ízlésünkhöz mérten se, - mint egy jólnevelt japáni nő viselkedését. Pedig ott, ahol a japáni ember ezernyi fínom részletet vesz észre, sőt talán egy egész legenda elevenedik meg előtte, mi sem láttunk egyebet, mint a színek, vonalak és mozgások andalítóan szép harmóniáját.
Valahányszor egy-egy öltözködési fogás, szertartáshoz tartozó gesztus, vagy akár az edények bizonyos sorrendben változó színei után kutattam, történelmi háttérre bukkantam. Nippon ezeresztendős multja nem tűnt el a feledékenység örvényében. Itt villódzik a színekben, itt él a ritmusban, parancsol formákban és vonalakban egyaránt. Mindezt pedig a japáni nő arisztokratikus, erősen romantikára hajló lelkiségének tulajdonítom.

 

A GYERMEKEK PARADICSOMA

Röviden a japáni anya nevelési módszere abban áll, hogy ösztönösen fejleszti fajának veleszületett értékes adottságát: a megfigyelő képességet. A japáni gyereket a szemén keresztül nevelik. Ezért vigyáznak oly aggályosan, hogy a gyerek csak helyeset, jót és szépet lásson maga körül. És amit így lassan a gyermek nyiladozó értelme megért, azt azonmód követi. Átmegy a vérébe, szokássá csontosodik, - amin később az oxfordi egyetem se tud többé változtatni.
Mit lát a japáni gyermek a szülői házban? A bensőséges családi életen kívül, csupa ősi szokásokat. Látja, hogy az anyja milyen udvarias a cseléddel szemben s az se kerüli el a figyelmét, hogy a családban minden az apa körül mozog. Amit a családfő mond, az szentírás. Az apa azonban nem igen dobálódzik a szavakkal. Szeméből, mozdulataiból kell kiolvasni kívánságát, hangulatát. Általában a férfiak csak egymás között beszélnek hosszasabban, a nővel csak megértően leereszkedőek. Megfigyeli a gyermek, hogy a felnőttek azonnal elhallgatnak, másfelé terelik a beszédet, ha idegen lép be hozzájuk. A legkisebb családi dolgot sem kötik a kívülállók orrára. Megtanulja, hogy mindent amit kap, hálásan kell megköszönni. Szigorú formák betartásával. Az ilyen köszönésre az idegen mindig azt feleli:
- Ne méltóztassék említeni, szóra se érdemes!
De az apa, az anya, vagy a többi családtagok ajkáról mindig ezt a választ hallja:
- Szívesen. Kötelességem volt.
Egyáltalán, ha a későbbi élet komolyságából valami előreveti árnyékát a japáni gyermek bájos játszóéveibe, - az a kötelesség fogalma. Egyébként minden megy a maga útján. Nem lökdösik, nem kormányozzák vasmarokkal, nem magoltatnak be vele papagáj módjára felnőtt ember szájába való mondatokat. A japáni gyermek lelke üde, vadvirágos rét, az európaié agyonnyirbált angol kert. A felnőttek a gyermek értelméhez, gondolatvilágához, mesére hajló fantáziájához igyekeznek alkalmazkodni. S nem megfordítva, mint nálunk; ahol a mama akkor boldog, ah Jancsika okosabb, mint a papája. A japáni gyermekre sohasem lehet azt mondani, hogy úgy beszél, mint egy nagy. Talán ez a magyarázata annak, hogy még késő felnőtt koráig is megőrzi gyermekes naívságát, - ha ugyan nem az élete végéig.
Egyszer a Kandán, Tokió iskolanegyedén mentem végig. Egy kis mellékutca sarkán megálltam cigarettára gyujtani. Ebben a kis utcácskában, mint mindenütt, az ily benyilókban, csoportokba verődve játszottak a gyermekek. A hozzám legközelebb eső sereg észrevett. Összedugták a fejüket, majd mellettem kirohantak a főútra. Rám se néztek, pedig nagyon jól láttam, hogy miattam van ez a nagy trappolás. Mintegy ötven métert szaladtak előre, azután megálltak egy optikusüzlet kirakata előtt. Úgy tettek, mintha az ott kiállított különböző pápaszemkereteket vizsgálnák. Pedig valójában a kirakatban lévő reklámtükörben figyelték minden mozdulatomat. Ezt lehet ravaszságnak és jólneveltségnek is minősíteni, mert hiszen nem álltak elém bámészkodni. Akárhogy is volt, ennivalóan kedvesek voltak. Alig vártam, hogy a közelükbe érjek. Világért se fordultam volna feléjük, nehogy megzavarjam őket. Amint elmentem mellettük, ismét előrefutottak egy másik kirakathoz. Ez már megfelelőbb hely volt a céljaimra. Ugyanis közvetlenül egy gyümölcskereskedő szomszédságában álltak meg. Heten voltak. Hét darab mikát (gránátalmához hasonló, Európában ismeretlen gyümölcsöt) vettem. Nincs olyan japáni gyermek, aki a mikát megvetné. Csak belemarkoltam a kosárba és odadobtam ötven szent.
- A többiért majd visszajövök, - mondtam a kereskedőnek.
Féltem, hogy a gyerekek elszaladnak. Nem. Ott vártak, háttal fordulva az úttestnek, s lesték, hogy mikor tűnik fel az ablaküvegben a nagyorrú, fehérhajú idegen. Hirtelen megálltam előttük. A legkisebbhez leguggoltam és megkínáltam a kívánatos gyümölccsel. A kicsike mind a két kacsóját hátradugta, pofija ugyan mosolygott, de a szemében félelem és tiltakozás volt. Éreztem, hogy egy hajszál választja el a pityergéstől. Még barátságosabban nevettem és a mellette álló nagyobbacska lányt kínáltam meg. Ennek már nem is láttam a kezét. Mielőtt hozzáfordultam, már előre a hátán összefonta a karját. Közbe kijött a gyümölcsárus is, egy ideig kedvtelve nézte kudarcomat, majd a szemével intett, hogy a legnagyobb lánykánál is próbálkozzam.
Ez olyan hatéveske lehetett. Szépen meghajoltam előtte s a legudvariasabb formák között felajánlottam az almát. Pillanatig tanácstalanul nézett rám, majd hirtelen kinyujtotta a kezét, az almát kimonója ujjába csusztatta s ennivaló bájossággal megköszönte. Most már a kisebb gyerekek is egymásután kötélnek álltak. Amúgy japániasan pukkerliztak, majd hirtelen megfordultak és futásnak eredtek.
- Köszönöm a jótanácsot, - fordultam a gyümölcsárushoz - de honnan tudta, hogy ez a kislány elfogadja az ajándékot?
- Kérem, annak az édesanyja itt állt mellettem és intett, hogy szabad. A többiek magatartása aztán már nem volt kétséges. Váratlan körülmények között a japáni gyermek mindig az idősebbikhez igazodik. Így van ez a tűzvésznél, vagy akár a földrengésnél is.
Megköszöntem. Zsebrevágtam a visszajáró pénzt és továbbálltam. A sarkon még visszafordultam, hogy lássam, mint surrannak be kis vendégeim a sikátorba. Amit akkor láttam, nem akartam elhinni tulajdon szememnek.
Az apróságok egyenkint falhoz lapulva csúsztak el a gyümölcsösbolt előtt - s valamennyi visszatette az ott álló kosárba a kapott almákat.
Ezen a kalandon csak a gyümölcsárus nyert. Én pedig elcsíptem egy olyan problémát, amit máig se tudtam kibogozni. Ilyen furcsán és szeszélyesen nemcsak a gyerekek viselkednek Japánban, hanem gyakran a felnőttek is. Előttünk furcsa és érthetetlen az eljárásuk. De ha a dolgok mélyére pillantunk, megtaláljuk cselekedeteik logikus rugóját. Abban a hiszemben, hogy egy kissé ismerem a japáni gondolkodásmódot, a fenti eset magyarázatát így látom:
A japáni anya megengedte leánykájának, hogy elfogadja az almát, mert ellenkező esetben megsértettek volna. Viszont, alig hogy eltávoztam, intett a gyermekeknek, hogy tegyék vissza a helyére, mert idegen embertől se kérni, se elfogadni nem szabad semmit.
Ilyen furcsaságok azonban nemcsak a gyermekvilágban, de milliós üzleti tárgyalásoknál is előfordulnak.

 

A JAPÁNI NŐ ÉS A CSALÁDI RENDSZER

Ha sorba vennénk mindazokat az érthetetlenségeket, amelyekkel a japáni ember viselkedésében, magatartásában, gondolkodásában találkozunk - kevés kivétellel -, talajukat a családi rendszerben lelnők fel.
A nyugati ember a japáni családi rendszert összetéveszti a mi családunk fogalmával. Pedig mélyreható és lényeges eltérés van a kettő között. Nálunk a család: az apa, az anya és a gyerekek. Például a nagyanya, aki az új családalapításnál még mint anyós szerepelt, ezt a tisztét legtöbbször élete végéig megtartja. A családhoz tartozik ugyan, de az európai férj még a rokoni címet és jelleget is sokallja tőle. Valami rossz szimbolumnak tartja, amely annál inkább nő szépségben és értékben, minél távolabb él a család tartózkodási helyétől. A példás nagybácsi pedig kivándorol Amerikába, s akkor ad csak életjelt magáról, ha végrendeletében dollárjai felosztásáról intézkedik. Ó, vannak kivételek, nagyon jól tudom. Ezek a szerencsés családok, de a számuk elenyésző. Nálunk a családalapítás a függetlenítés gondolatkörében mozog. Keleten, s főleg Japánban, ennek majdnem az ellenkezője történik.
Ott a család érdeke, mindenek fölött áll. A család tagjai, nagyapa, nagyanya, az új férj és feleség, valamint az unokák másodrangú szerepet játszanak. Még a vallás is, az ősök tisztelete formájában, ehhez a törvényhez igazodik. Megtartani és fejleszteni a család morális és anyagi javait, biztosítani a név folytonosságát, ez az a kötelesség, amire a japáni gyerekeket értelme nyiladozásától kezdve tanítják.
Ez a magyarázata annak a nagy örömnek, ha fiúgyerek születik. Az egyenes ágon származott fiúgyereknek egészen már a nevelése. Még gyerek, de öccsei, nővérei megtanulják, hogy a legidősebb bátyjuk szava parancs. Ő az örökös, aki majdan a család nevében intézkedik. Talán a legérthetőbben vázolom, ha a japáni családot, vagy annak fogalmát az európai "ház"-zal hasonlítom össze. Nem csak a Hochenzollern, Habsburg és a többi uralkodócsaládoknak van házitörvénye nálunk, hanem a nagy kereskedő- és bankárcsaládoknak is. A Rotschildok házitörvénye köztudomású. De amíg a nyugati világban a házitörvények betartását csakis az uralkodócsaládoknál biztosítja a jog, az alkotmány ereje, addig Japánban ez kiterjed minden családra.
A japáni jog módot ad például arra, ha a család örököse nem méltó, vagy alkalmatlan a család hagyományinak betartására, akkor a család megfelelő örököst adoptálhasson. Ennek az adoptált örökösnek a jogait még anyagi alapon se támadhatják a vérségi ágon a családhoz tartozó többi tagok. Ő lesz a teljhatalmú úr, aki nemcsak a család java fölött rendelkezik, hanem képviseli a családot minden társadalmi vonatkozásban, s ő mutatja be az ősök szellem előtt az áldozatot is.
Tehát ebből a példából kitűnik, hogy az évezredes japáni szokások még a vérségi kapcsolatoknál is előbbre helyezik a család összetartását, érdekeinek megvédését, nem is az utódoknak, hanem a családi névnek tiszteletteljes fennmaradását, megőrzését.
Magától értetődően, a legkívánatosabbnak tartják, ha a család egyenes leszármazottakon keresztül virul tovább, de ha megszakad a vérségi kapcsolat, az se nagy szerencsétlenség. Jön az adoptáció, az örökbefogadás.
Japánba igen gyakori a szerelmi dráma. E szomorú történeteknek nyolcvan százalékban egy és ugyanaz a forrása.
Valamelyik család egyetlen fiútagja beleszeret egy másik család egyetlen lányába. Ez szinte megoldhatatlan nehézség. A leány szülei ragaszkodnak ahhoz, hogy a leány férje vegye fel az ő családi nevüket, a fiú szülei természetesen ezt ellenzik, mert ebben az esetben az ő családjuk hal ki. Kész szerencsétlenség. A családi rendszer az az éles vonás, amely egész Ázsia társadalmi berendezettségét a nyugati világtól megkülönbözteti. Felépítettsége pedig a keleti nő lelki adottságain alapszik. Indiától kezdve Kínán keresztül egész Japánig ez az élet rendje.
Az Európát járt japánok érzik és tudják, hogy a náluk vendégeskedő idegen milyen idegenkedéssel szemléli asszonyaik helyzetét. Büszkén mutatják cementépületeiket, vasútjaikat, gépcivilizációjukat.
- Amint látja kérem, mi már nemcsak elértük az európai civilizáció mértékét, hanem túl is haladtuk! - mondták nekem is egyízben.
Annál inkább idegeskedte, ha a nők társadalmi helyzetére tereltem a szót. Ez az a pont, ahol a japáni érzi, hogy ő mégsem - európai.
Japánban egyetlen angollal vagy némettel se találkoztam, aki arra törekedett volna, hogy kulturáltságát kínainak vagy japáninak nézzem. Pedig ezek mély és gazdag értékek, s a szigorú összehasonlítás végeredményénél nem tudom, vajjon a keleti vagy a nyugati oldalon mutatkozna többlet.
De a japáni, az más. Örült, ha angolabbnak találtam az angolnál. Magam részéről a japáni társadalmi rendszert, beleértve a nők szerepét is, az adott körülmények között tökéletesnek és kiegyensúlyozottnak találtam.
Ezzel szemben mi a véleménye a modern japáninak? Szóról-szóra leírom, amit egyízben felvilágosításképpen mondtak.
- Igaz, hogy jelenleg nálunk a nők nem egyenjogúak a férfiakkal. De ez nem volt mindig így. Hajdanában a nők egyforma nevelésben részesültek a férfiakkal, társadalmi rangjuk szintén egyenlő volt. De később, a zsarnok és önző férfiak visszaéltek a helyzetükkel. Természetesen, ezen az állapoton már sokat változtattunk. A mai viszonyokat bátran átmenetinek lehet tekinteni...
Annak idején ezt a magyarázatot némán hallgattam végig. A feleletet most adom rá írásban. Az a nyugatiaskodó japáni úr, aki őseinek önző és zsarnoki visszaélését megpecsételte, másfél év alatt feleségét sohase hozta el társaságba, odahaza épp úgy vigyázott a régi rendre, mint a dédapja. Jól is tette. Japánt egyetlenegy társadalmi forrongás tudná csak gyökereiben megingatni, ha leányainak lelki mentalitása - csodaképpen - a nyugati nőéhez formálódna.
Ez a családi rendszer felbomlásához vezetne, amely tízszer nagyobb pusztulással járna, mint a kommunizmus. Nem túlzok, ha azt állítom: Japán nagysága, ereje, jövője a nők gyönge vállain nyugszik.
A felületes szemlélő könnyen beleeshetik abba a hibába, amibe a japán suffragettek. Egyidőben magam is úgy láttam, hogy ez a nagy forradalom közvetlenül a küszöbön áll. Erre a véleményre azonban a külsőségek vezettek és téves megfigyeléseimet maguk a japániak - érthetetlen kérdésükkel - igyekeztek alátámasztani. A női emancipáció egyik buzgó vezére szerint, a japáni nők elnyomottságukat főként a Togukawa-rezsimnek köszönhetik. Szerintük egész pontosan az első Togukawa sogunnak, Iyeyasunak.
- Iyeyasu - mondta kissé kövér és pápaszemet hordó női informátorom - nagy tisztelője volt Konfuciusnak. A kínai bölcselő pedig a nők értelmi fokát a gyerekénél is alacsonyabbra taksálta. Angyalarcú ördögöknek nevezett bennünket. Ez pedig nem más, mint egy öregedő ember nőgyűlölete. Konfucius befolyása alatt írhatta meg Iyeyasu, Ekken Kaibarával "A nők fontosabb tudnivalóiról" című könyvet. Ez a japáni férjek házassági reglamája. Ilyen kitételek vannak benne, kérem: "A nő úgy tekintsen az urára, mint az égi hatalmasságra és sohase fáradjon el abbeli igyekezetében, miként lehetne még engedékenyebb, hasznosabb és szolgálatkészebb hozzá." A válás hét oka közül e könyv szerint első helyen álla meddőség, de ugyanúgy válóok az engedetlenség az após és az anyóssal szemben, valamint a féltékenység és a túlságos fecsegés.
Szóval, maguk a japáni nők felszabadításáért harcolók is, a japáni nők mai helyzetéért három személyt okolnak. Konfuciust, Iyeyasut és Ekken-t. Ez túl egyszerű megoldása a problémának. A japáni nő sorsának magyarázatát saját énje adja. Befolyásolható passzív jelleme, amelynek legszebb vonása a határtalan áldozatkészség.
Már jóval Konfucius előtt a hindu Manu is ilyformán képzelte az ideális nő alakját. Ha semmi egyébért, már ezért se honosodott volna meg a konfucianizmus Európában. A mi nőinknek egész más a jellemük. Manu és Konfucius csak a meglevő tényeket, szokásokat formálták törvénybe, erkölcsi paragrafusokba. Egész biztos, hogy Konfucius állásfoglalása abban az időben nem hogy leigázta, hanem nagyon sok tekintetben segített az ázsiai nő helyzetén.
Amint már mondtam, a japáni nőnél példásabb anya, feleség el sem képzelhető. Ezt a köztudomású tényt kiegészíteném azzal a megjegyzésemmel, - ha a maga lelkiségének megfelelően kezelik. Nagyon sok európait ismertem Japánban, akik japáni nőt vettek feleségül. A mi szokásaink szerint bántak velük, s a nők, ezek a máskülönben csupa báj és engedékeny teremtések, sárkányok lettek. A fejükre nőttek, amint azt mifelénk mondani szokás. Örökösen zsörtölődnek, övék az utolsó szó, akaratosak és a hiúságon túlmenően páváskodók. Olyanok, mint egy nagyon szép, elkényeztetett gyerek, aki később megveti a saját szüleit.
A japáni nő nyugati értelemben vett emancipálásának két akadálya, és két elősegítője van. Akadálya lelkiségük és a családi rendszer. Elősegítője az iparosítás, az ezzel kapcsolatok nyugati rendszerű városi élet és a legújabb hivatalos álláspont: a hadászati alapon álló nemzetvédelem.
A japáni nők "egyenjogusítását" semmi sem vitte annyira előre, mint a világháború s az azt követő tokiói földrengés.
Mielőtt a modern japáni nőt bemutatnám, engedjék meg, hogy a maradi típust ismertessem. Ez már azért is célszerű, mert ők vannak túlnyomó többségben, - s amint majd kiderül, Nippon fiatal női nemzedéke legtöbbször csak a ruhában különbözik elődjétől.
A japáni leány nevelése csak megerősíti, felszínre hozza természetadta jellemvonásait. Támaszra van szüksége, önállótlan mindaddig, amíg van kihez igazodnia. Amint ott áll az élet küszöbén, remegő ajkszéllel, ujjaival kis zsebkendőjét tépdelve, arcáról percre se tün el a mosoly. Oly nyugodt, finom a tartása, mint a hajnali harmatban fürdő liliomé. Az embernek az az érzése, hogy nem is nővel áll szemben, hanem egy érzékeny virágszirommal. Szótlan, leginkább szemével beszél. Egyetlen ereje: feltétlen alázatossága. Értéke: határt nem ismerő önfeláldozása. Félelmetessége: ideális, tiszta gondolkodása, mely ha kell, se a testi fáradtságtól, se a haláltól nem retten vissza. Ez pedig nem frázis! Oly boldogan tűrni s ha a sors úgy hozza, az életét a családjáért odadobni semilyen nő se tudja, mint Nippon leánya!
Ezzel szemben nem akadtam Japánban élő európai nőre, aki ne a lekicsinylés hangján beszélt volna japáni sorstársáról. Hát az biztos, hogy a kimonóban járó vetélytárs messze alatta marad mindazokban a tudományokban, amit az európai társasági hölgyek fő vonzerejüknek tartanak.
Teljesen ügyetlen a flörtölésben. Bridzsezni se tud. Társaságban hangját se lehet hallani. Hazai viseletében azonban, külső megjelenésre, még a nyugati féri szemében is ver mindenkit.
Általában a Japánba érkező férfiak az első héten nem tudnak betelni dicséretükkel. Azután lassan megváltozik a véleményük. Butának tartják őket. Ha véletlenül e sorokat japáni hölgy is olvassa: kérem ezt a véleményt tartsa a legnagyobb kitüntetésnek. Legyen büszke rá. Mint amilyen boldog én voltam, valahányszor hallottam. Az egyetlen, amiben nem csalódtam Japánban, illetve ami úgy volt, ahogyan azt elképzeltem: a japáni nő erkölcsös volta.
Miért tartják butának a japáni nőt? Például az ilyesmiért:
Egyízben egy angol kollégámmal sétáltam Tokyo leghíresebb körútján, a Ginzán. A ragyogó neonfények világításában, mint valami óriási színpadon, a népség és a katonaság között, elénk toppant a kedvesség, a báj s a földöntúli szelídség élő szimboluma, egy fiatal japáni hölgy. Láttam már eleget belőlük, de bizony még én is megdörzsöltem a szememet. Angolom, faját meghazudtoló lobbanékonysággal kiáltott fel:
- Gyönyörű!
Minden jólneveltsége ellenére még vissza is fordult s hozzátette:
- Olyan, mint egy látomány!
Hát ennél a látománynál csak az a mosoly volt szebb, amivel ez a kis japáni nő őszinte lelkesedésünket megköszönte. Megállt a legközelebbi kirakatnál, gyermekded kíváncsisággal nézett vissza, azután meghúzta a mellette álló férje kabátját. A férje volt.
Úgy találtam, hogy sürgősen cigarettára kell gyujtanom, kollegám pedig örült, hogy gyufa után kutathatott a zsebeiben. Kellemetlen helyzet volt, noha igazán ártatlanul keveredtünk bele. A gyufa meg se gyulladt, a férj már ott állt mellettünk. Arca ragyogott. Kétszer meghajolt s tűrhető angolsággal mondta:
- Uraim! - Kitüntető bókjukat őszinte hálával köszönöm!
Az angol a szája szélét harapdálta zavarában. Én azonban hasonlóképpen meghajoltam:
- Végtelenül örülünk, hogy a tiszteletreméltó hölgynek lelkesedésünkkel az igazságot tudtára hoztuk. Őszinteségünket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy igazán nem gondoltunk arra, hogy angolul ért...
A férj s háta mögött tündéri felesége még egyszer hajlongtak:
- Bocsánatot kérek, nagy kitüntetés volt a számomra - udvariaskodott a boldog férj.
- Nagyon szépen köszönöm - csilingelt ezüsthangján az asszonyka.
Most mégegyszer mind a négyen meghajoltunk, aztán ők jobbra, mi meg balra mentünk. Alaposan kiléptünk. Mikor a harmadik utcasarok felé jártunk, barátom megállt. Óvatosan körülnézett s úgy súgta a fülembe:
- Stupid!
Meg is maradt volna e felfogása mellett, ha meg nem magyarázom neki, hogy ez nem stupiditás, hanem a gyermeki ártatlanság legszebb bizonyítéka. Ez nem az első esetem - bizonykodtam -, mint ahogy igaz is volt. Csak nyilt utcán nem történt meg velem. De villamoson, vasúton, fürdőhelyeken - számtalanszor. Mint mindig, a gyerekek szedtek le a lábamról. S ha ilyen gügyögő emberkével köt barátságot az ember Japánban, - nem kerülheti ki az édesanyját. Ugyanis a babát a mama a hátára kötve hordja. A japáni nő is nő. Örül, ha megdicsérik kimonója elegáns színösszeállítását, művészi frizuráját. Persze az ilyesmit mindig az általános udvariaskodások közé szőttem. Ilyenformán:
- Neked is olyan szép kimonód van - beszéltem a babához -, mint a mamádnak.
Eredmény bizony nem egyszer az volt, hogy mielőtt leszálltam a vonatról, valahonnan a tömegből előlépett egy kimonós japáni s határtalan udvariassággal köszönte meg, hogy olyan kedves voltam a gyermekéhez s a - feleségéhez.
Így ez a ginzai jelenet távolról sem volt nézeteltérés, vagy burkolt arculütés, mint azt az első pillanatban kollegám gondolta. Nem is érdemeltük volna meg. Ez a japáni nő ártatlanságából és a japáni férj boldog biztonságából eredt.
Alázatos tisztelője és csodálója vagyok a természetnek. Végtelen kinyilatkozásai, színváltozásai között legjobban mégis a lepkéivel bűvölt el. Eddig Isten legszebb játéka ez volt a szememben: miként változtat át csúszó, szőrös hernyót ragyogó ruhájú szárnyas lénnyé. Japáni utam után van még egy ilyen pillangó-problémám. A japáni leány.
Gügyögő korától hét-nyolc éves életéig: mesebeli zsuzsu. Azután - különösen most, angolblúzos, matrózegyenruhájukban - elcsúfulnak. Csupa kéz-láb valamennyi. Kitaposott európai cipőjükben kamaszos pajkossággal kacsáznak a kemény aszfalton. Kezüket folyton a szájuk elé tartják és úgy nevetnek. Mindenen mulatnak. A hulló falevél ép úgy kacagásra ingerli őket, mint a ferdén feltett kalap, vagy a forgalmi rendőr szabadgyakorlatai. A nevetésen kívül van egy másik foglalkozásuk, a szégyenkezés. Az ilyen süldőleányka szégyel enni, szégyel beszélni, általában szégyeli, hogy a világon van.
Ha megszólítod, szeme riadozik, akár a kis csikóé, akit most hoztak először a pusztáról a városba. Ez a hernyókorszak.
Tizenhárom, tizennégy éves korában azután egyik napról a másikra itt a nagy változás. Igazán hetek alatt megszépül az arca. A kis vadóc, suta teremtés eltűnik. Helyébe ott áll édeskomolyan, minden alázatossága ellenére egy biztos fellépésű fiatal hölgy. Ruhája művészien finom, mozdulatai elbájolók. Tegnap még a világ végére szaladt, ha idegen megszólította, ma a - Ginza valamelyik nagy áruházában merész csacsogással igyekszik rávenni, hogy többet vásárolj.
Ha pedig az idők sodra megkímélte attól, hogy idegenek közé menjen kenyeret keresni, akkor itthon veszi át a háztartás gondját. Nem is olyan régen, alig husz esztendeje, valamire való japán család lánya hivatalban, üzletben vagy iskolában állást nem vállalt. Az úrileány fogalma egyenlő volt a háziassággal. Abban az időben, ha leány nem ment férjhez, jobban mondva, ha kenyérkeresetre szorult, a cselédi szolgálat, vagy a gésa-pálya között választhatott. De erről majd később.

 

next »