Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
Japán költészet
Macuo
Basó
SZÁZHETVEN HAIKU
Fodor Ákos fordításában
A verseket japán eredetiből válogatta, magyar prózára fordította
Racskó Ferenc
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A
könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
[Előszó]
A haiku kettőt tesz költővé, amint a szerelem kettőt, szeretővé.
Leírója nem sámán, nem szónok, nem sebész; elolvasója nem alávetett, nem elszenvedő,
nem tétlen. Találkozva e fókuszban, oldva oldódhatnak, gyógyulva gyógyíthatnak
s válnak, míg vállalják, valami Harmadikká.
Aszketikus forma, próteuszi műfaj, eleven mentalitás; időt, teret inkább teremt,
mint fogyaszt.
Boldogok,
akik - ha egyetlen haiku pontjában is - találkozhatnak és megérinthetik egymást.
Fodor Ákos
Újév
Gazdag vagy, Új Év!
hisz az Épp-Elmúlt: hagyott
fél véka rizst ránk!
Ó-évre
új év.
- Mondd, amit a majmon látsz:
arc-e, vagy álarc?
Tavasz
Hulltában
még egy-
két csepp harmatot hullat
a kamélia.
Szívednek
terhét
s röptét bízva bízd rá egy
lenge fűz-ágra.
Te
volnál Ama
Pillangó? s én: Csuang-ce?
Álmodnánk egymást?
Tavasz,
szél, zápor:
vízpart fűzlombja s ruhánk
csapongva lebben.
Hogy mi fán termett?
Titok. - Ám, mi illatát
illeti: tudom.
Hegyi
ösvényen
illatok sötétjébe
hasít a hajnal.
Tavasz
Pilléi
csapongnak -honnan, hová?-
kert fala fölött.
Tavasz
sincs üdébb,
mint az a festett virág,
tükröd hátlapján!
Sárgább
a sárga
virág az aszú tea-
fű illatában!
Ez
már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket
lágy pára burkol!
Cseresznyevirág-
fellegen át-setétlik
egy templomtető.
Fura
szerzet (mint
én): szikkadt mezőn tengő-
lengő pillangó…!
Némán
peregnek
a boglárkaszirmok a
hars vízesésbe.
Bíborszín
virág…!
Új szerelem illata…!
Dús bambuszfüggöny…!
Hullt
kamélia:
mint kismadarak földre-
pottyant fej-dísze!
Nézd:
szilva-virág!
Friss zöldség: ízleld! Örülj:
kitavaszodott!
Kora-tavasz-éj.
Fészkét nem lelvén, fölsír
egy madárgyerek.
Kedvesét
vesztvén,
vízbe dobta életét:
bambusz-náddá lett…
Tavaszpimasz
kis
madár! hát nem rápiszkít
kész ételünkre?
Szilvavirágszag:
még a zord tavasz-éjt is
enyhébbé teszi!
Éj-szín
Denevér!
Vár a világos világ:
virág, madárfütty!
Tavasz-sirató
madárdal szól; a halak
szeme is könnyes…!
Bár
felhő-távol
vagy most: ez sem végleges.
Vándormadár-út.
Súgd
meg titkodat
az omlatag szentélynek,
mag-vető Öreg!
Szívem
csordultig
telt a nappal! - ám hol lesz
éji szállásom?
Ki
ő? fonnyadt kis
gyékényfejfödőjében
- bár tavasz virul?!
Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.
Zsenge virág kél
vén földből! - Bár versem se
volna agg, mint én…!
Levél-kalapom,
majd, ha sziromzáporban
járok, lekaplak!
Végtelen zápor:
fű tövét veri s az föl-
felé menekül…
Év évre hull és
saját elhullt virágja
táplálja a fát.
Tavaszi alkony
csöndje még a harangszót
is elcsitítja.
Nyár
Hogy
gyűjtse s ossza
a rizs-sarjasztó esőt:
siet most folyónk.
A polip-árus
hangja késként vág belé
a madárdalba.
Nap tűzgolyóját
tengerbe görgette a
gyors, hideg folyam.
Szentély, sötét csönd.
Az Elárvult Fuvola
vissz-hangon szól… szól…
Virágzó
ággal
áldoznék, de szirma hullt.
Könnyem pereg rá.
Rózsa mélyéből
távozó méh szárnya is,
szíve is nehéz.
Csupa-fehér gyöngy-
jázmin fölé görbed egy
sötétlő fűzfa.
Mesterem árva
kunyhóját s emlék-csöndjét
harkály se rontja.
Esőnk
rizst dajkál.
- Nézzük: mint ringat Tavunk
vöcsökfészkeket!
Nyári köntösöm
hártya-finom s könnyű, mint
kabóca szárnya.
Sáfrányvirág! Nők
szemhéjfestő pamacsát
idézed bennem.
Eső se mos le
szépség-színt se virágról,
se szép lányarcról.
Hitvány
halakat
döf a halászfeleség
a hideg nyársra.
A nyári hajnal
harsányszínű és kemény,
mint a kakukkszó.
Ne áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott
dinnye két fele!
Tunya tűnődés
mélyéből egy kismadár
hangja emelt ki!
Étket
készítő
nő: arca elől hátra-
hárítja tincsét.
Fönt: hars kakukkszó!
Delel a nyár! A fű is
lábujjhegyen áll!
Nyárvégi estén
egy részeg s egy tök-virág
szemléli egymást…
Buddha Születés-
napja. - Ráncos kézpárok
s olvasók nesze.
Szerencsés
földön
a narancs illatán is
győz a teáé!
Hőben-a-Hűset
testesíti meg hars-zöld
bambuszligetünk.
Rekkenő nyárban
a zöld bérc fölött vihar-
fellegek gyűlnek.
Est hűvösében
frissen főtt rizst legyezget
egy nő. - De jó lesz!
A
sebbel-lobbal
futó patakba hull egy-
egy zöld fenyőtű.
Hó-szín mákvirág:
tiszta és tűnékeny, mint
egy futó zápor…
Rab polip álma
nyugtalan és kurta, mint
a nyári holdfény.
Nyár-alkony csöndjén
még sziklát is átfúr a
kabóca-lárma!
Ritkás
kakukkszó;
dús lomb közt a Hold fénye
is meg-megtörik.
E legyezőbe
Hegynek Szelét rejtettem
s hoztam el neked.
Kakukkszó száll egy
lakatlan sziget felé,
mely láthatatlan…
Eső vakítja?
Nem-látva is tudja a
mályva a napfényt!
Virágaid
közt
volt dolgokat idézünk.
- Ez utam haszna.
Év Delelőjén,
Buddha Születésnapján:
kis őz született!
Citromvirágszag…
Hajdanvolt lakomákra
gondolsz, Vén Terem?
Forró nap végén
előkelő idegen
hűsöl a parton.
Ősz
Üres a csészéd?
Tégy belé szem-tápláló,
színes virágot.
Lótuszát ne tépd:
Lelkek Ünnepén maga
a Tó a szentély.
Jókor serkenvén:
hajnali étked közben
hajnalkát nézhetsz!
Aratás? vetés
lármája zsong odakint?
- Kunyhómban csönd van.
Széles-e-síkon
minden kipusztult: nincs, mi
gátolná lépted.
Lombját hullatja
a fa, hangját a harang
- úrra, vendégre.
A téli harmat
magány-ízét és színét
sose feledd el!
A retek íze
is karmosabb, mikor az
ősz szele mar már…
Pillangó-köntöst
orchidea-aroma
illatosít be.
Göncölszekérig
ér a tiloló ostor-
csattogás-zaja!
Milyen lehet a
pók hangja s miről szólna
az őszi szélben?
Remetekunyhóm
kincse egy szál hajnalka
- ám ez sem: társam…
Kis
Szajhavirág
kecses szárán ólomsúly
minden harmatcsepp…
Rozsdás ősz, mord szél…
- de nézd csak a gesztenyét:
most is méregzöld!
Vadóc krizantém
villog a kőfaragó
kövei között!
Ónszürke locs-pocs?
- A hibiszkusz számára
most van jóidő!
Ősz
viharában
vergődik fám. Rossz tetőn
át csepp hull cseppre.
Majmot-sirató
Elődöm! nézd e fagyba
kivert gyereket…!
Hibiszkusz! mire
csodálatába fogtam:
lovam befalta…
Életem könnyű,
mint egyetlen vagyonom:
tökhéj-tálacskám.
A
hegyre kitett
síró vénasszony meg én
egy Holdat nézünk.
Ostorfatermés
csattog, mint madárszárny, mint
hajnali vihar.
Ha fölösleges,
mit szólok: szavam kihűl,
mint ősszel a szél.
Mészkő templomdomb
fehérénél sápadtabb
most az ősz szele.
Kertben
a nagy fa,
falon-kívül a fürjek
hirdetik: ősz van.
Remetekunyhóm
Jele: keserűfű és
paprika. - Ősz jő.
Kitől rizst kaptam,
ma én várom vendégül:
holdfény-traktára!
Csukott templomnak
kapuján dörömbölnék,
telihold-csöndben!
Vízi
Szentély! most
tárulj, hisz a telihold
kér bebocsátást.
Csudáld meg szerény
virágod - a pompásabb
hadd irigykedjék!
Ne hidd, hogy nem volt
ittléted becses: őszi
imám érted szól.
Csöndes, vénecske
falu… ám egy porta sincs
szilvafa híján!
Fogyó
év, telt Hold.
Földön párafátyol, hegy
lábán ködpapucs.
Sajnálom, Vendég:
hajdinám még virágzik
- szem-lakománk lesz…
Krizantémillat
jár-kel utcáinkon a
Buddha-szobrok közt.
Múlik az ősz is:
veszett viharfellegek
marnak a Holdba.
Léptek
visszhangja
lépdel visszafelé az
úton. Ősz. Este.
Ősz van. - Öregszem?
Szemem elől a madár
fellegbe búvik.
Szűzfehér virág!
Közelről fürkészve sem
lelhetsz port szirmán!
Rozzant kalyiba:
békésen élnek benne.
- De vajon miből…?
Kecses,
színpompás
fa! - a szomszéd rád se ránt:
rizst hántol döngve.
Napot-vakít a
költözőmadárcsapat,
majd tovalebben.
Fájdalmasan szép
az őszi vihartól le-
taglózott virág.
Róka neszez, Hold
vakít: féltében bújik
hozzám egy gyerek…
Fák
csúcsán jártas
szél eresz alatt reszket.
- Az ősz is elmúlt.
Öreg ősz van. Most
vaddisznó se röffen, csak
tücsök hangicsál.
A Boldogultak
Ünnepén kit vendégelsz?
csak testük füstjét.
Egyre-formázta
fejed s fejem az idő,
akár két dinnyét!
Sarlóvá-fogyott
Hold az égen: látszik bár,
már alig láttat…
Lustácskán ring az
őszi bokor - harmatcsepp
se hull le róla…
Partra a hullám
egy kedvvel sodor rózsás
kagylót és szirmot.
Fáradt rizshántó
gyerek két mozdulat közt
fölnéz a Holdra.
Holt
Szülém deres
tincse! hogy' nem olvaszt el
tenyerem, könnyem?
Mint vén fatörzsön
friss vágás felülete:
olyan most a Hold.
Úgy vélem: olyan
oda-túl, mint egy késő-
őszi estén, itt.
Vak éjben ezer-
éves cédrus s a vihar
kél nászi táncra!
Maga
a magány
ül a fali kalitkán
- s benne? tücsök csak.
Hajnali teát
s harmatot együtt szürcsöl
egy virág s egy pap.
Krizantémok közt
ácsorog egy cipője-
vesztett cipőtalp…
Szegfűnyarunknak
heve, illata: oda.
- Krizantémévszak.
Tél
Honnan istenek
távoztak, a Szent Kertet
fölveri a gaz.
Havat seperve
söprűt, havat feledek
- nincs, csak a seprés.
Tél. Magány. Béke.
Neked-dőlök, kopott, meg-
hitt ajtófélfám.
Vásár-vég! Most én,
koldus pap is vehetnék
füstölőpálcát…!
Jégcsapnyi
hagymák
hideget sugároznak
szét a hidegbe.
Várom az első
zord záport, mely Valódi
Vándorrá avat…!
Mért engem: csaknem
mezítlent ver a vihar?
- vagy épp, hogy így jó…?
Hófehér szűzhó
üli a félig-vert híd
nyers gerendáit.
Riadok.
Mécsem
alél. Olajért nyúlok
- ám az megdermedt.
Ősz-ittfeledte
tücsök cirreg gyöngécskén:
hangja melegít…
Elhagyatott kert,
csenevész Hold, bágyadt kis
rovar-neszek. Tél.
Belepi a hó
az ősztől itt őszülő
borzas kalászkát…
Fürge
kalmárok!
Eladó a fejfödőm:
hó-csík az éke!
Friss hó - és máris
oly sűrű, hogy terhétől
megbókol a lomb.
Hó! Hold! - efféle
dolgokon ujjongtam s lám:
elfogyott az év…
Sólyom suhant át
a szirtfok fölött: vele-
szárnyalt a szívem!
Megőrzött
köldök-
zsinórom fogván: sírok.
- Holt anya. - Múlt év.
Csont-bőr szerzetes:
mint a tél fagya, mint a
szárított lazac.
Komolyabb bajom
nincs: hisz élek még - ha csak
tarlófűként is…!
Téli Rendtevés
Napja: ma magának is
ácsolhat az ács!
Én,
a csellengő,
hófüggöny mögül nézem:
takarítanak…
Újabb év múlt - ám
nem kopott el lábbelim,
nem fogyott utam.
Téli virág. Nézd:
behavazza a mozsár
mellett a rizs-liszt.
Fösvény krizantém:
csöppet sem ejt földre a
fagyos harmatból…
Jégeső
pattog:
egykedvűen hallgatom
a vén tölgyfával.
Szénégetésre
való fát vágnak - mintha
vadonban élnénk!
Míg te tüzet raksz,
én gömbölygetek neked
egy nagy hólabdát!
Vad téli zápor
rontott a szerzetesre
- ernyője is sír…!
Keserves
ízű
a jég is, ha patkány-mód
oltom a szomjam…
Korsómat a fagy
keze repesztgeti az
álmatlan éjben.
Hófehér virág,
hófehér ajtó s a hó:
tükrözik egymást.
Hóra-váró, víg-
részeg költők arcára
képzelt pihe hull!
Lombfosztó
szélben
puffadt arcát védve, fut
egy beteg ember.
Melegebb háló-
ruhát öltök! (Azt hallom:
másutt havazik…)
Ideges vadlúd-
csapat csapong-zajong a
jeges esőben.
Év végi nyüzsgés!
- Sokallja a vöcsök: be-
bukik a tóba.
Ríva
rebben a
hegyi szél űzte madár
a tóra. Tél. Éj.
Tél
van - a nyárra
csak egy faragott virág
emlékeztethet.
Télbe-bútt
kuckóm
rendszeres vendége csak
egy zöldségárus.
Hó-szín
kócsagok,
fagyjatok híddá a tó
partjai között!
