Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kínai zsidók- zsidók Kínában
in: Remény, 1999/március–április, 101–108.

Kína a köztudatban évszázadok óta idegenektől elzárkózó, a külföldre s a külföldire mindig gyanakodva figyelő birodalom. A kívülállók számára a rejtelmes szokások, a furcsa öltözékek, a kiismerhetetlen írás és a zárkózott emberek érthetetlen beszéde titokzatossá és távolivá tett mindent, ami kínai. Voltak azonban kereskedők, akik a haszon reményéhen nekivágtak az ismeretlennek. A Közép-Kelet vándorló kalmárjai Kínát is elérték, s néhányan meg is szerették. Már legalább két ezredévvel ezelőtt, a Han-korban (i.e. 206-i. sz. 220) jártak zsidó selyemkereskedők Kínában. Kőbe vésett feliratok alapján, valamint a 18. századi szájhagyományt megörökítű olasz és francia jezsuiták levelei szerint az első zsidók Han Ming-ti uralkodása idején, időszámításunk szerint 58 és 76 között, a Selyem út karavánjaival érkeztek. Alátámasztja a feltételezést, hogy ez az időszak egybeesik a jeruzsálemi templom lerombolásánakk idejével (i. sz. 70), a zsidók szétszóratásának kezdetével. Arra azonban ma már nincs közvetlen bizonyíték, hogy a látogatók némelyike le is letelepedett volna a Középső Birodalomban.

Nagyobb biztonsággal állítható, hogy a Tang-korban (618-907) éltek zsidók Kínában. Ebben az időben a középkor leghatalmasabb világbirodalma és Európa közötti távolsági kereskedelem döntő részét arabok bonyolították. A kereskedelem elsősorban tengeren folyt a Perzsa-öböl és a kínai kikötők között, de a Selyem út mentén található oázisok helyén is előkerültek korabeli héber nyelvű kéziratok, amelyek alapján feltételezhető, hogy arrafelé karavánok haladtak. A Tang udvar toleráns, befogadó pulitikát folytatott az idegenekkel szemben. Ekkor telepedhettek le Kínában az első káldeus keresztények és muzulmánok is. Arab és perzsa kereskedők nagy számban éltek a nagy tengeri kikötőkben, elsősorban Kantonban. A kínai zsidókra vonatkozó első történeti feljegyzések is tőlük származnak a 9-10. századból. A Tang-kor idején az arab források szerint éltek zsidók Kantonban, Csüancsouban, Ningpóban és Hangcsouban, a városuk muzulmán negyedeiben vagy azok közelében.

A Szung-kor (960-1279) történetét bemutató kínai történeti művekben nem esik szó zsidókról. Ugyanakkor meglehetős bizonyossággal állítható, hogy a Szung dinasztia idején, a 12. században zsidók is letelepedtek a birodalom akkori fővárosában, Kajfengben. A kajfengi zsidó közösség az egyetlen, amely fennmaradt egészen a 20. századig. Mielőtt azonban részletesebben ismertetnénk a kajfengi zsidók történetét, folytassuk a kronológiát.

A mongol Jüan dinasztia korából (1280-1368) származó feljegyzésekben számos, elsősorban hangcsoui zsidókra vonatkozó utalás található. A kereskedők tevékenységére vonatkozó, az adókat szabályozó rendeletekben is szó esik a zsidókról. A mongol-kori Kínában a zsidók békében élhettek. Az uralkodók támogatták a külföldiek letelepedését, s nem gátolták az idegen vallások terjedését. Montecorvinói János olasz ferences a pápa küldötteként érkezett 1291-hen a birodalom fűvárosába, Kambalikba [Kambalik - "a kán városa", Peking akkori neve]. A császár szívélyesen fogadta őt, engedélyével János barát 1300-ra templomot is építhetett a palota közelében.

Marco Polo így mutatja be a mongol kánok idegen vallásokhoz való viszonyát: "Ezek a tatárok nem törődnek azzal, hogy területükön milyen istent imádnak. Ha hűségesek vagytok, és engedelmeskedtek a Nagy Kánnak, megfizetitek a kiszabott adót, megtartjátok a törvényeket, azt tehetitek a lelketekkel, ami tetszik. Természetesen az ő lelküket nem kárhoztathatjátok, és nem is nyújthattok ilyesmihez segédkezet. Legyetek zsidók, pogányok, szaracénok vagy keresztények, a tatárok között úgy imádhatjátok isteneteket, ahogy akarjátok." - írja. (Marco Polo utazásai: 54-55. p. Budapest, 1984.) A "bölcs és nemes velencei polgár" írása szerint, amikor Kubilájt megkérdezték, miért tartja tiszteletben más vallások ünnepeit, a Nagy Kán így felelt: "Négy prófétát imádnak a világon, akiknek mindenki tisztelettel tartozik. A keresztények Jézus Krisztust vallják uruknak, a szaracénok Mohamedet, a zsidók Mózest, a bálványimádók pedig Szagamoni Borkant (Sákjamuni Buddhát), mint első istent a bálványok közt. Én mind a négyet tisztelem és becsülöm, mert egyikük bizonyára a legnagyobb és legigazabb a mennyekben, és annak a segítségét kérem." (u.o.: 148. p.)

A kínaiak számára vagy természetes volt a zsidók jelenléte, vagy annyira jelentéktelen, hogy ezért nem igen említették. Tény, hogy egészen a 19. évszázadig kínai forrás szinte alig szól a zsidókról. Még azokban a városokban sem említik a zsinagóga létét, ahol pedig minden kétséget kizáróan voltak zsidó imaházak, mint például Hangcsouban és Kajfengben. A kínai helyi történeti munkákban megemlékeznek ugyan egyes zsidó emberekről, akik hivatalt töltöttek be, de közösségről vagy vallási csoportról nem. Kínai történetírók a kajfengi zsidó közösség létét sem említik, noha ez szinte az egyetlen, amelyről hiteles források maradtak fenn. Igaz, nem kínaiak. Az erre vonatkozó ismeretek első forrásaként jezsuita misszionáriusok levelei szolgáltak. A szerzetesek beszámolóit hitelesíti néhány héber nyelvű kéziratos szöveg, amelyeket most amerikai és izraeli könyvtárak féltett kincseként őriznek, valamint a zsidó közösség életének fontos állomásait megörökítő, kőbe vésett, kínai nyelvű feliratok, amelyek lenyomatai római és párizsi jezsuita könyvtárak anyagaít gazdagítják.

A zsidók Kínába Jemenből vagy a Perzsa-öböl vidékéről, India érintésével tengeri úton érkezhettek, esetleg a szárazföldön Perzsiából Afganisztánon és Közép-Azsián át vezető karaván utakon. Eredetükre vonatkozóan a Cincinattiban, a Hebrew Union College gyűjteményében található imakönyveik nyelvéből vonhatók le következtetések. A szövegeket elemző filológusok szerint a könyvek a Maimonidész-féle jemeni zsidó szertartás hagyományát őrzik. Az imakönyvek szövegének pontozását, valamint a jezsuita Jean Domenge által készített, a Biblia könyveinek és neveinek átírását tartalmazó feljegyzéseket vizsgálva azonban a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a kajfengi zsidók inkább Iránból származhattak, mivel héber kiejtésük közelebb állt a perzsiai és babilóni héberhez, mint a jemeni zsidók dialektusához.

Az 1489-ből, 1512-ből, 1663-ból és 1679-ből származó - azóta elveszett kőoszlopok szövegének lenyomata és másolata értékes információkat tartalmaz. A kajfengi zsidók, miután a császár engedélyt adott nekik, hogy székhelyén letelepedjenek (a kínai udvarokban szokás volt, hogy a különböző nemzetiségű csoportok, amelyek ajándékokat hoztak a császárnak, az udvar közvetlen közelében, a számukra elkülönített városrészekben lakhattak), 1163-ban hozzákezdtek egy zsinagóga felépítéséhez, amelyet 1279-ben, a mongol Jüan dinasztia hatalomra kerülésének évében átépítettek. 1461-ben a Sárga folyó áradása elmosta a zsinagóga épületét is. 1489-re az imaházat újjáépítették, s az esemény emlékére állították az első kőoszlopot. 1512-ben újabb kőbe vésett felirat készült, amely feltehetően egy nem zsidó kínai ecsetvonásait örökítette meg. A mintegy 300 családból álló, 1000-1500 főt számláló kajfengi zsidó kolónia a 15-16. században jó kapcsolatot tartott a kínai hivatalnokréteggel. A kínaiak valószínűleg egy iszlám szektának tekintették a zsidókat. Ennek bizonyítéka, hogy a zsidókra vonatkozó kínai forrásokban ugyanazon a néven említik őket, mint a muszlimokat, sőt a zsinagógát is ugyanúgy a "tiszta és igaz kolostor" néven nevezik, mint a mecsetet.

Tudjuk, hogy minden olyan városban, ahol a feljegyzések zsidókról is említést tesznek, nagy számban éltek muzulmánok is. A többi kisebbséghez hasonlóan a zsidók is megőrizhették identitásukat, önálló kolóniát alkotva éltek a városokban. Tartották a fő vallási ünnepeket, de a kínai ünnepeket is. Az étkezéssel kapcsolatos törvényeket megtartották, és a körülmetélést is gyakorolták. Arról nem szólnak a források, hogy mivel foglalkoztak. Több orvos volt közöttük, és jó néhány katonatiszt is. Bizonyosan házasságot kötöttek nem zsidókkal is, mint ahogy az a fennmaradt halotti anyakönyvi kivonatokból kiderül, ugyanis ebben olyan családnevek is szerepelnek, amelyeket a zsidók a császári rendelet értelmében nem használhattak. A kínai császár hét kínai családnév használatát engedélyezte a zsidóknak, köztük a Csin - Arany, és a Si - Kő jelentésűeket, s ez eszünkbe juttatja, hogy az európai zsidók körében (II. József rendelkezése óta Magyarországon is) milyen gyakori a Gold vagy a Stein vezetéknév. 1421-ben történt meg először, hogy egy zsidó felvehette a Csao Cseng nevet, és magas katonai tisztséget tölthetett be.

A 17. század közepén, a Ming dinasztia bukását előidéző Li Ce-cseng-féle felkelés idején, 1642-ben ismét hatalmas árvíz pusztított a vidéken, amelynek a zsinagóga is áldozatául esett. A tóratekercsek és a könyvek nagy része is elpusztult. 1653-ban a hét család újjáépítette a zsinagógát. Tizenhárom új tóramásolatot készítettek, 1663-ban pedig új emlékoszlopot állítottak, amelynek szövegét egy udvari miniszter, Liu Csang írta. Az oszlop szövege bemutatja a vallást, valamint szól az árvíz következményeiről is.

A zsidó közösség legnagyobb eredménye, egyben az integráció, az asszimiláció bizonyítéka volt, hogy Csao Jing-csen 1646-ban, a fővárosban eredményesen letette a doktori vizsgát. A háromévenként rendezett megmérettetésen a főhivatalok várományosai vehettek részt, akik a tartományi vizsgákon a legjobb eredményt érték el. A hivatalnoki vizsgákon a konfuciánus hagyomány ismeretét követelték meg, a jelölteknek a konfuciánus kánon könyveinek ismeretéről kellett számot adni, emellett versírásban is jeleskedniük kellett. A kolónia azon tagjai, akik a hivatalnoki vizsgákon részt vettek, már inkább kínaiak voltak, mint zsidók, s az eredményes vizsgát követő kinevezések után elhagyták a közösséget. Csau Jing-cseng például Fucsienben töltött be magas hivatalt.

A 18. század elejére a közösség életében a hanyatlás jelei mutatkoznak. A század első évtizedében Kajfengbe látogató jezsuiták leírták a zsidókkal való találkozásukat, sőt Domenge elkészítette a zsinagóga vázlatos rajzát is. A misszionáriusok beszámolói szerint a kínai zsidók az ünnepeket és az istentiszteleteket még az 1700-as években is megtartották, de a hívek héber tudása és a zsidó tudományokban való jártassága már megkopott. A kajfengi kolónia hanyatlásának oka elsősorban tehát nem az üldöztetés volt, hiszen a hagyományőrzést, az ősök tiszteletét az egyik legfontosabb erénynek tekintő konfucianizmus éppen az identitás megőrzését segíthette elő. Ne feledjük: a zsidó közösség csak egyetlen városban létezett, legfeljebb ezer lelket számlált, mégis több mint egy fél évezreden át fennmaradt.

A hanyatlás elsődleges oka inkább az elzártságban keresendő. A 16. századig a perzsiai zsidó diaszporával még tartották a kapcsolatot, onnan tóratekercsekhez és imakönyvekhez is juthattak. A Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten élő hitsorsosaikkal a bezárkózó Ming dinasztia uralkodása idején szakadhatott meg a kapcsolat. A keresztény misszionáriusok szabad mozgását is korlátozó mandzsu császári parancs egyik következménye az volt, hogy a zsidók teljesen elszakadtak azoktól a jezsuitáktól is, akik az egyetlen kapcsolatot jelentették számukra a nyugati civilizációval. Az első idegenellenes rendelkezést, az idegen vallások képviselőinek tevékenységét korlátozó császári rendeletet a mandzsu Jung Cseng császár hozta 1724-ben. Az idegenellenesség azokra a zsidókra is kihathatott, akik addigra már meglehetősen jól beolvadtak a kajfengi kínaiak közé. Az utolsó rabbi 1800 körül halhatott meg, s körülbelül ekkor haltak meg az utolsó kajfengi zsidók, akik a héber nyelvű szövegeket nemcsak elolvasni tudták, hanem meg is értették azokat.

1725 és 1850 között nem tudunk olyan külföldiről, aki Kajfengbe látogatott, és az ottani tapasztalatairól feljegyzést készített volna. A közösség kapcsolata a Nyugattal a 19. század közepe táján újra éledt. 1850-ben egy sanghaji protestáns püspök két kínait küldött Kajfengbe, hogy tájékozódjanak a zsidó közösségről. Csiang és Csiu angolul és kínaiul készítették el a beszámolójukat, lemásolták az akkor még ép kőtáblák feliratait, sőt a közösség szent könyveiből is vásárolhattak. Megvettek hat tóratekercset, a Tóra különböző szakaszait, imakönyveket, szertartáskönyveket, köztük két Haggadát. A hitközséget már szétesőben találták: a zsinagóga romos volt, rabbi nem volt, senki sem tudott már héberül, a kínai időszámítást használták, s a kínai naptár szerint éltek. A siralmas helyzet hírére az amerikai zsidók elkezdtek szervezni egy missziót a megmentésükre, ám a polgárháború miatt elúszott a pénzügyi alap, meghiúsult a terv. Mire az 1860-as években egy nyugati zsidó felkereste a közösséget, a zsinagóga helyén már csak néhány követ talált. A szegények lebontották az épületet, és eladtak az építőanyagot. Az árvizek, valamint a Taj ping-felkelés (1581-1864) pusztítása jelentette az utolsó mozzanatot a közösség haláltusájában.

A 19. százan végén a kajfengi zsidók még tudtak saját zsidó származásukról, de a vallási előírásokat már nem tartották be. A körülmetélés hagyománya és a sertéshústól való tartózkodás a 19. század közepéig tarthatta magát. A 19-20. századi látogatók találkoztak ugyan magukat zsidó ősök leszármazottainak nevező kínaiakkal, de semmi féle zsidó jellegzetesség, a hagyomány egyetlen eleme sem volt fellelhető.

Sanghajhan 1900-ban megalakult egy, a kínai zsidók megmentésére szerveződött társaság, amelynek tagjai a század elején néhány asszimiláns zsidót Kajfengbe költöztettek, a zsinagóga újjáépítésére azonban már nem volt mód.

A zsidóság kínai történetében a 19. század második felében új fejezet kezdődött. Az ópiumháborúkat követő egyetlen szerződések megnyitották Kína kapuit a nyugati világ előtt. Kereskedők, misszionáriusok és katonák telepedtek le az addig elzárt területeken, köztük abban a Jangce torkolatánál fekvő kis halászfaluban, amely mára a világ egyik legnépesebb városa és Kína egyik pénzügyi központja lett, Sanghajban. A 19. század közepétől kezdve Sanghaj a zsidó emigráció központja volt.

A Távol-Kelet legnagyobb zsidó kolóniája élt a város külföldiek számára elkülönített negyedeiben, az úgynevezett settlementekben. Az angol, francia, orosz fennhatóság alatt álló városnegyedekben több mint húszezer zsidó ember élt. Zsinagógáik, kereskedelmi kamaráik, angol, héber és jiddis nyelvű újságjaik és folyóirataik voltak, iskolákat, kórházakat működtettek, politikai szervezetekbe tömörültek, a cionista mozgalomban is részt vettek.

A szefárd zsidók a brit fennhatóság alatt álló területekről Bagdadból, Bombayből és Hongkongból érkeztek a múlt század második fele óta. Közülük a leghíresebb a Sassoon - a David Sassoon and Sons Company már 1843-ben létrehozta sanghaji leányvállalatát -, a Hardoon és a Kadoorie család volt. A nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező családok a század elejére Kína legnagyobb kereskedelmi vállalatait irányították. A bagdadi származású Silas Aaron Hardoon a Távol-Kelet egyik leggazdagabb embere volt. Az ő támogatásával épült fel az 1985-ben lebontott Beth Aaron zsinagóga.

A második világháború idején Sanghajban működött a Távol-Kelet legnagyobb jesivája, a Mir. A sanghaji Wall Street, a Bund egyik leghíresebb épülete a Sassoon Building, a mai Peace Hotel. (A szálloda a maoizmus időszakában is megőrzött valamit a harmincas évek hanglulatából: a legfelső emeleten található kávézóban igazi, hamisítatlan kínai jazz-band szórakoztatta a közönséget.) Sir Jacob Sassoon 1920-ban zsinagógát is épített a Seymour Roadon. Sir Elly Kadoorie, az egyik legbefolyásosabb sanghaji zsidó volt a Sanghaji Cionista Szövetség elnöke 1915 és 1928 között. Az egykori Kadoorie palota, amely 1924-től 1949-ig a család otthona volt, ma a sanghaji úttörők háza.

A zsidó bevándorlás második szakaszában a pogromok elől menekült askenázi zsidók Szibérián és a mandzsúriai Harbinon keresztül érkeztek Sanghajba. Szegényen, csak a legszükségesebb személyes tárgyaikat magukkal hozva kezdték meg új életüket. Az oroszországi zsidók eleinte kóser vegyeskereskedést, éttermet és üzleteket nyitottak. A. évek során némi vagyonra is szert tettek, üzleti körüket kibővítették, s ők alkották a sanghaji zsidó középosztályt. 1907-ben alapított zsinagógájuk főrabbija 1949-ig, a népköztársaság megalapításáig Meir Ashkenazi volt. A zsinagóga épülete ma múzeum, a sanghaji zsidóság történetét őrzi. A Fiaker étterem a Joffre sugárút 997 alatt különleges bécsi és magyar ételekkel várta kedves vendégeit. A kellemes hangulatról Pepi, a zongorista gondoskodott. 1903 és 1949 között több mint ötven zsidó újság és folyóirat jelent meg Sanghajban angolul, oroszul, németül, franciául, kínaiul, japánul, lengyelül, héberül és jiddisül. 1904-ben jelent meg az első angol nyelvű lap, az Israel's Messenger. 1939 és 1946 között Sanghajban több mint harminc német, jiddis és lengyel nyelvű lapot adtak ki a menekültek. Ilyen volt például az oroszul, angolul és jiddisül megjelent Életünk (Our Life, Nasa Zsizny, Unser Lehen) című újság a Yiddish Almanach, a Shanghai Wuche, vagy az 1939 és 1949 között létező német nyelvű napilap, a Shanghai Jewish Chronicle ( 1945 után a címe Shannghai Echo volt). E lapokat nemcsak Kínában olvasták, hanem a diaszpórában élő zsidók is szerte a világon. A cionista mozgalmak is aktív tevékenységet folytattak. Sokan a Zsabotyinszkij-féle revizionista-cionista mozgalomnak voltak hívei, ők adták ki a Tagar című kéthetenkénti lapot angolul és oroszul.

A harmincas évek végétől 1941-ig Sanghaj közel húszezer közép-európai zsidó menekültet fogadott be, többet, mint Kanada, Ausztrália és a Dél-Afrikai Köztársaság összesen. Szun Jat-szen, a kínai polgári forradalom vezetője, a Kínai Köztársaság megalapítója már 1920 áprilisában támogatásáról biztosította a zsidó állam létrehozásáért kifejtett erőfeszítéseket. Később özvegye, a nagy tekintélyű Szung Csing-ling asszony az Emberi Jogok Ligája egyik vezetőjeként Hitler hatalomra jutása után kevéssel, 1933 júniusában - amint az Israel's Messenger című lap megírta - a szorongató hírek hatására tiltakozott a sanghaji német konzulnál a szellemi terror ellen.

A második világháború idején valódi veszélybe kerültek a sanghaji zsidók. Josef Meisinger, a Gestapo tábornoka és tokiói képviselője előkészítette a sanghaji Endlösungot. A japán városparancsnok 1943. február 18-án kiadott rendeletében a város Hungkou (angolosan Hongkew) kerületében jelölte ki a gettót, ahova egy hónapon belül minden sanghaji "hontalan menekültnek" be kellett költözni. Az intézkedésre válaszul napokon belül létrejött a SACRA (Shanghai Ashkenazi Collaborating Relief Association - Sanghaji Askenáziak Együttműködési Segélyszervezete), amely a zsidók gettóba költözését segítette. Itt vészelte át a háborút az egész kolónia. Az egykor Lengyelországban működő Mir jesiva összes tanára és tanulója, közel kétszázötven ember a városban élte áít a Holocaustot. A bajbajutottaknak nagy segítséget nyújtott az amerikai központú Joint Distribution Committee, valamint a sanghaji illetőségű Európai Zsidó Menekülteket Segítő Bizottság.

A német fasizmus elleni zsidó ellenállás a sanghaji kínaiakat is a japán elnyomók elleni összefogásra ösztönözte. A zsidó emigránsok aktívan részt vállaltak a kínai ellenállásban. Jacob Rosenfeld ausztriai zsidó orvos 1939-től 1949-ig szolgált Mao seregében, orvos-tábornokként ő volt a legmagasabb rangú külföldi a Népi Felszabadító Hadseregben. Frantisek Kriegel, prágai orvos a Japán elleni háború idején Csang Kaj-sek mellett szolgált, később magas tisztségeket töltött be hazájában. A Németországból származó íróújságíró, Hans Shippe Sanghajt elhagyva 1939-ben csatlakozott a kommunista hadsereghez, és 1941. november 30-án esett el. Ma emlékmű áll azon a helyen, ahol a kínai nép barátját elérte a halál.

1945. július 17-én egy amerikai repülőgép tévedésből a gettót is bombázta. A halálos áldozatok száma 31 volt, 250-en megsebesültek. A gettó a háború végéig létezett.

A második világháború végén, de főleg Izrael állam megalakulása után a zsidók többsége elhagyta Kínát, általában Amerikába, Ausztráliába vagy Izraelbe költöztek. Moshe Yuval, az első Kínában szolgáló izraeli diplomata 1948 decemberében érkezett Sanghajba, és rövid időn belül 7000 izraeli útiokmányt állított ki.

A népi kormány hatalomra kerülése után a sanghaji zsidók közül sokan Kínában maradtak, és csak az ötvenes évek elején lezajlott idegenellenes kampányok idején kényszerültek Kína elhagyására.

Izraelben ma is működik az Igud Yotzei Sin, az egykor Kínában élt zsidók szövetsége.

Vámos Péter

 

 

Vámos Péter: „Távoli menedék. Közép- és kelet-európai zsidó menekültek Sanghajban a második világháború idején” in: Világtörténet 2005/ősz–tél, 72–85.

Magyar zsidó menekültek Sanghajban
http://web.archive.org/web/20110217144451/http://www.cts01.hss.uts.edu.au/ShanghaiSite/menorahsplash/sitemap1.html http://web.archive.org/web/20110217082040/http://www.cts01.hss.uts.edu.au/ShanghaiSite/index.htm http://wayback.archive.org/web/*/http://www.cts01.hss.uts.edu.au/ShanghaiSite/spath/ssplash/szekeressplash.html
http://ng.hu/Tudomany/2005/09/A_halal_sem_valaszthatta_el_oket