Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Rubruk (pontosabban Rubruki) Willelmus

az észak-franciaországi flamand lakosságú Rubruk faluban született, Dunkerque (Dünkirchen) mellett délre. A ferences rendbe lépvén Párizsba került. 1248-ban IX. Lajos francia király kíséretében a keresztes hadakkal Ciprusba, Egyiptomba, majd a szíriai Akkonba utazott. Királya levelével 1252. április 12-én indult útnak Konstantinápolyból a kereszténynek vélt Szartach mongol vezérhez, ki apjához, Batu kánhoz, az pedig az uralkodó Möngke kánhoz küldte. Féléves mongóliai tartózkodás után Elő-Ázsián át tért haza, és 1255. június 16-án érkezett Ciprusba. Provinciálisa Akkonba rendelte, hogy ott mint lektor működjék, s nem engedte meg, hogy személyes jelentéstételre az időközben hazatért IX. Lajoshoz Párizsba utazzon. Ezért Willelmus fráter útjáról hosszú levél formájában számolt be a királynak. Kérésére a király kieszközölte, hogy visszatérjen Párizsba; ott Roger Baconnal, kora egyik legkiválóbb tudósával került közeli kapcsolatba. További sorsa ismeretlen. Rubrukot műve a középkor egyik legkiválóbb útleírójává avatja, ugyanakkor sorai mögül egy nagy egyéniség lép elénk. Maga elé tűzött céljaiért minden fáradalmat aszkéta módjára visel el, s életét is hajlandó feláldozni. Igénytelen, rendkívül szerény, egyben kitűnő diplomata, aki magatartásával és bölcs válaszaival egyaránt sikerre viszi ügyét. Írásművében páratlan őszinteség nyilvánul meg; nemcsak arról számol be, amit látott, hanem gyakran az élmények keltette gondolatait is közli. Nem rendszerező, hanem leíró elme; adatai föltétlenül megbízhatóak, ugyanakkor a politikai helyzet és a katonai erőviszonyok fölmérésében irreális, olykor naiv. Bár kitűnően ismeri a Bibliát és az egyházatyák műveit - kiváltképpen a geográfiai tudást uraló Isidorust -, kételkedik a távoli, meseszerű leírásokban, és amiről maga meggyőződött, azt bátran hirdeti, megdöntve évezredes tévhiteket. Így például elsőként tisztázta a Don és Volga (Etil) eltérő eredetét és folyását; megállapította a Kaszpi-tenger tó jellegét, és azonosította Kínát (Cathaiát) az antik Seresszel. Értékesek nyelvészeti, néprajzi és vallástörténeti megjegyzései.

Művének (Itinerarium Willelmi de Rubruc) hét kézirata maradt fenn, melyek csak szavakban vagy a névírásban térnek el egymástól. Legjobb XIII. századi kézirata: Cambridge, Corpus Christi College MS. 181. fol. 321-398. - Legjobb kiadása: A. van den Wyngaert: Sinica Franciscana. I. 1929. 164-339.

 

 

Willelmus Rubruk, Willem van Ruysbroeck, Guillaume de Rubrouck, William of Rubruck, Wilhelmus Rubruquis

(szül. 1215. - megh. 1295 k.), francia ferences szerzetes; személyes élményeken alapuló mongóliai úti beszámolóját a legjobbnak tartják a középkori keresztény világjárók útleírásai közül. Kortársa, Roger Bacon angol filozófus gyakran idézte Opus maius (Nagyobb mű) c. művének földrajzi fejezetében.
Valószínűleg a franciaországi Saint-Omer mellől, Rubrouck faluból származott. 1253 májusában útnak indult Konstantinápolyból, hogy IX. (Szent) Lajos francia király személyes megbízottjaként fölkeresse a mongol nagykán udvarát. A keresztény utazók első állomása a Krím volt, ahol ökröket és szekereket szereztek be a hosszú sztyeppi utazáshoz. Öt hetet töltöttek Batu kánnak, a Volga vidékén megtelepült tatár törzsek uralkodójának sátorvárosában, majd megkezdték közel 8500 km-es útjukat a közép-mongóliai Karakorumba. A Kaszpi-tengertől az Aral-tó érintésével elérték a Talas folyót, majd a nagy mongol síkságot és a kán táborát. Az udvarias vendéglátást élvező Willem társaival 1254. július elején hagyta el a kán udvarát. Visszafelé egy jóval északabbra vezető útvonalon haladtak, és a kitérők miatt több mint egy év múlva értek haza Franciaországba. Willem, aki intelligens és szavahihető megfigyelőnek bizonyult, személyesen számolt be mongóliai tapasztalatairól Lajos királynak. Későbbi életéből csak annyi ismeretes, hogy még élt, amikor Marco Polo 1295-ben visszatért a Keletről.

Öt fennmaradt kézirat-másolatából az egyiket 1598-ban és 1599-ben Richard Hakluyt (némileg hiányosan) lemásolta; a Hakluyt Társaságnál a kézirat újabb kiadása The Journey of William Rubrouck to the Eastern Parts of the World, 1253-55... (William Rubrouck utazása a világ keleti tájain, 1253-55) címmel jelent meg 1900-ban.

 

 

Wilhelm Rubruk

Ruisbroeck, Ruysbroek, de Rubruquis, OFM (Rubrouc, Dunkerque mellett, Flandria, 1215/1220–Párizs?, 1270 k.) misszionárius, pápai követ. – 1248 Szt IX. Lajos királlyal a keresztes hadakkal együtt Ciprusba, Egyiptomba s a Szentföldre ment. Amikor hírét vették, hogy a volgai mongol kán, Batu fia, Szartach ker. lett, 1252. IV. 12 a kir. ~ot követségbe küldte hozzá. Szartachtól IV. Ince pápa követeként 1253 Batu kánhoz, majd egy ferences testvér, 2 nesztoriánus pap és egy vez. kíséretével Karakorumba, Möngge nagykánhoz ment. 1253. XII–1254. I tartózkodott a nagykán városában, ahol m., orosz, alán, grúz és örm. foglyokból álló telepet talált. ~ célja a nagykán megtérítése volt, ez nem sikerült, s mindössze 60 embert keresztelhetett meg. VIII indult vissza. 1255. V érkezett Akkóba, ahol lektor volt, s mivel tart. főnöke nem engedte el Párizsba, IX. Lajos számára levélben írta meg a látottakat. A király visszahívta Párizsba, ahol Roger ›Baconnalis kapcsolatba került. – J. ›Carpini OFM után~ volt az első, aki megbízható híreket hozott a mongol birodalomról. Művének 7 kz-a maradt meg, melyek csak egyes szavakban v. névírásban térnek el egymástól Sinica Francisciana. Kiad. A. van den Wyngaert. I164. Quaracchi–Firenze, 1929.

Nem teljes és hibás magyar fordítása Rubruquis Utam Tatárországban. Ford. Brózik Károly. Bp., 1881. – Napkelet felfedezése. Közread. Györffy György. Bp., 1965, 118. (~ útleírása 1255-ből. Ford. Gy. Ruitz Izabella)

Magyar Katolikus Lexikon

Kovács Teofil: A keleti kereszténység Rubruk úti naplójában, Klió, 2004/1.

 

 

Rubruk Willelmus útleírása 1255-ből
Gy. Ruitz Izabella fordítása
>>>Rubruk útleírása jegyzetekkel

(1) A franciáknak Isten kegyelméből adatott híres királyát, a legkiválóbb és legkeresztényebb urat, Lajost köszönti a Rubrukból való Willelmus fráter, a kisebb szerzetesek legkisebbike, és kívánja néki, hogy mindig győzedelmeskedjék Krisztusban.

(2) Az Ecclesiasticusban ez van a Bölcsről: „Idegen nemzetek országába fog útra kelni, jót és rosszat kipróbál majdan minden dologban.” Én ezt megtettem, uram királyom, de csakugyan úgy – é, mint bölcs, s nem úgy, mint ostoba? Mert sokan megteszik, amit megtesz a bölcs, de nem bölcs módjára, hanem jobbára ostobán, és félek, hogy magam is ezek sorába tartozom. Mégis, akármi módon jártam is el, véghezviszem, amit reám róttál, amikor tudniillik utamra bocsátva azt mondottad nékem, hogy tudósítsalak mindenről; amit csak látok a tatárok között, sőt arra bátorítottál; hogy ne átalljak hosszú levelet írni; most hát megteszem, ámbár félve és szégyenkezve, mivel nem akadok a helyes szavakra, melyeket egy ily felségnek tartoznék írni.

I. KAZÁRIA [KRÍM] TARTOMÁNYÁRÓL
(1) Tudja meg tehát szent felséged, hogy az Úr 1253. esztendejében május 7 – én a Pontuszi tengerre szálltunk, amelyet köznyelven a Nagyobb tengernek mondanak. Hossza ezernégyszáz mérföld, amint azt kereskedőktől megtudtam, és két részét lehet megkülönböztetni. Közepe táján ugyanis két fokot találni, az egyiket északon, a másikat délen. A délit Szinópénak hívják, s ez Törökország szultánjának vára és kikötője; amaz északi pedig egy bizonyos tartomány, amelyet a latinok manapság Gasariának, a tenger itteni partján lakó görögök pedig Cassariá – nak, azaz Cesareá – nak mondanak. Vannak hegyfokai is, melyek dél felé Szinópé irányába, a tengerbe nyúlnak; Szinópé és Kazária között háromszáz mérföld a távolság, úgyhogy e fokoktól széltében és hosszában hétszáz mérföld visz Konstantinápolynak és hétszáz keleti irányba, vagyis Ibéria felé, mely Georgia [Grúzia] tartománya.

(2) Kazária, vagyis Cassaria tartománya felé vitorláztunk; ez olyan, mint egy háromszög, nyugati részén van a Kherszón nevű város, ahol Szent Kelemen mártíromságot szenvedett. Elhajózva előtte, láttuk a szigetet avval a bizonyos templommal, melyről azt beszélik, hogy angyalkezek építették. Közepén, mintegy a déli csücskén van egy város, melyet Szudaknak mondanak, ez Szinópéval néz szembe; itt kötnek ki a Törökországból jövő kereskedők, akik az északi országokba igyekeznek, és megfordítva, itt ereszkednek vízre az Oroszországból s az északi földekről érkezők, akik Törökországba akarnak átjutni. Ez utóbbiak hermelint, mókusprémet és más értékes szőrméket hoznak, az előbbiek gyapot – vagy bombaciumszöveteket, selymeket és fűszerféléket. E tartománytól keletre pedig egy Matrikának mondott város van, ott, ahol a Don folyó, torkolatánál tizenkét mérföldnyi szélességben, a Pontuszi – tengerbe ömlik.

(3) Mielőtt e folyó a Pontuszi – tengert elérné, északi irányban egy tengerfélét képez, mely széltében és hosszában hétszáz mérföld, és sehol sem mélyebb hat lépésnél; ezért nagy hajókkal nem úsztatnak rá, hanem az említett Matrika városába igyekvő konstantinápolyi kereskedők bárkáikat a folyóig küldik, hogy szárított halat, éspedig tokhalat, vizát, menyhalat és más halféléket vásároljanak határtalan mennyiségben.

(4) A szóban forgó Kanária tartományát tehát három oldalról tenger öleli körül, éspedig: nyugatról, ahol Kherszón, Kelemen városa van; délről, ahol Szudak városa, a tartomány csücske fekszik, mely felé mi is hajóztunk; keletről pedig a Don tengere övezi, ott, ahol Matrika városa s a Don tengerének torkolata van.

(5) E torkolaton túl van Zíkia, mely nem hódol a tatároknak, és kelet felé a szvánok és ibérek, akik szintén nem engedelmeskednek nekik. Utána délnek tartva Trapezunt következik, ennek megvan a maga uralkodója, név szerint Guido, aki a konstantinápolyi császárok nemzetségéből származik és a tatárok alárendeltje. Ezután jön Szinópé, mely Törökország szultánjáé, aki hasonlóképpen az ő alárendeltjük. Ezután Vatatzész országa, kinek fiát anyai nagyapjáról Laszkarisznak hívják – ő nem engedelmeskedik nekik. A Don torkolatától nyugat felé egész a Dunáig minden a tatároké, sőt túl a Dunán is Konstantinápoly irányában: Blakia, amely Aszen földje, és Kisebb Bolgárország egészen Szlavóniáig mind nekik adózik, sőt az utóbbi években a kirótt adón felül minden egyes háztól egy fejszét is elvittek, valamint az összes nyersvasat, amit csak találtak.

(6) Május 21 – én tehát partra szálltunk Szudakban. Bizonyos konstantinápolyi kereskedők előttünk érkeztek meg, s ők hírül vitték, hogy a Szentföldről Szartachhoz igyekvő követek jönnek majd ide. Én azonban még virágvasárnapján a Hagia Sophia templomban nyilvánosan azt hirdettem, hogy nem vagyok követ, sem felségedé, sem másé, hanem Regulánk értelmében készülök ama hitetlenekhez. Majd miután partra szálltam, az említett kereskedők intettek, hogy fontoljam meg jól szavaimat, mert ők már követnek jelentettek volt engem, és ha most megtagadnám követi mivoltomat; nem kapnék engedélyt a továbbutazásra.

(7) Ezért a következőképpen szólottam a város elöljáróihoz, valójában azok helyetteseihez, mivel maguk az elöljárók tél idején elmentek volt Batuhoz, hogy az adót elvigyék, és még nem tértek vissza: „A Szentföldön hallottuk beszélni a ti uratokról, Szartachról, hogy keresztény, aminek szerfölött megörültek a keresztények, kiváltképp a franciáknak legkeresztényebb ura, királya, aki ott jár zarándokúton, és harcol a szaracénok ellen, hogy a szent helyeket karmaikból kiragadja; ezért akarok én Szartachhoz elmenni, és elvinni neki uram királyom levelét, melyben inti őt az egész kereszténység javára.” Jó szívvel fogadtak minket, és a püspöki templomba szállásoltak el. A templom püspöke volt már Szartachnál, és sok jót mesélt nekem róla, amit a magam részéről utóbb nem fedeztem fel benne.

(8) Ezután felkínálták, hogy válasszunk: ökröskordékat akarunk – e holmink szállításához avagy teherhordó lovakat? A konstantinápolyi kereskedők azt ajánlották, hogy a kordékat fogadjam el, sőt még vásároljak hozzá magam is fedeles taligákat, amilyenekben az oroszok szokták prémjeiket szállítani, helyezzem el bennük azokat a tárgyainkat, melyeket nem akarunk mindennap lerakni, mert ha a lovakat választanám, minden egyes állomáshelyen le kellene rakodnom, majd más lovakat kellene megpakolnom, azonkívül az ökrök mellett nyugodtabb menetben lovagolhatnék. Megfogadtam tanácsukat, de rosszul tettem, mert így két hónapig tartott Szartachhoz az út, amelyet egy hónap alatt megjárhattam volna, ha lovakkal megyek.

(9) A kereskedők javaslatára Konstantinápolyból gyümölcsöket, muskotálybort és kétszersült ínyencségeket vittem magammal a főbb kapitányoknak való adakozás céljára, hogy a továbbjutást megkönnyítsem vele, mert náluk senkit sem néznek jó szemmel, aki üres kézzel érkezik. Miután e város elöljáróit nem találtam itt, mindezt elhelyeztem az egyik kordéban, mert azt mondták, hogy Szartachnak nagyon meg fogja nyerni a kedvét, ha sikerül odáig elvinnem.

(10) Június elseje táján tehát felkerekedtünk saját négy, fedeles taligánkkal és még két másikkal, melyet tőlük kaptunk – ezekben vittük az éjszakai alvásra szolgáló hálóládákat. A lovagláshoz öt lovat adtak, ugyanis öten voltunk: jómagam, társam, a cremonai Bartholomeus fráter, Gosset, ki e levelet viszi, Homodei, a tolmács, és egy Miklós nevű fiú, akit Konstantinápolyban vásároltam a felséged juttatta alamizsnából.

Adtak mellénk még két embert, hogy a taligákat hajtsák és a lovakat meg ökröket gondozzák.

(11) Kherszóntól a Don torkolatáig hatalmas hegyfokok magasodnak a tenger fölé, és Kherszón és Szudak között negyven kis város van, melynek csaknem mindegyike saját nyelvén beszél, sokan vannak közöttük gótok, akiknek német a nyelvük.

(12) E hegyvidék után északi irányban gyönyörű lapályos erdő következik, teli forrásokkal és patakokkal; az erdő után óriási rónára jutni; mely ötnapi járóföldre terjed egész a tartomány északi határáig, ahol is Kazáriát a tenger keletről és nyugatról olyannyira összeszorítja, hogy egy széles árok ér egyik tengertől a másikig. E síkságot a tatárok jövetele előtt a kunok lakták, és kényszerítették az említett városokat és várakat, hogy nekik adózzanak. A tatárok jöttére a kunok tömegesen Kazáriába nyomultak, és mind egész a tengerpartig menekültek; annyian voltak, hogy egymást falták fel, élők az imént meghaltakat, mint ezt nekem egy bizonyos kereskedő mesélte, aki látta, amint az élők fogaikkal marcangolták és nyeldesték a holtak nyers húsát, akárcsak kutyák a dögöt.

(13) E tartomány pereme felé sok nagy tó van; partjaikon sós források fakadnak, melyeknek vize, mihelyt a tóba ömlik, jégre emlékeztető, kemény sótömbbé válik. A sótelepekből Batunak és Szartachnak nagy jövedelme van, mivel egész Oroszországból ide járnak sóért, és minden megrakott taligáért két vég gyapotkelmét adnak fél yperpera értékben. A tengeren által is sok hajó jön sóért, ezek mind terhük nagysága szerint fizetnek.

(14) Miután tehát eltávoztunk Szudakból, harmadnap tatárokra akadtunk; amint közibük léptem, tisztán láttam, hogy más világba érkeztem; az ő életüket és szokásaikat írom most le felségednek legjobb tudásom szerint.

II. A TATÁROKRÓL ÉS HAJLÉKAIKRÓL
(1) A tatároknak egyáltalán „nincsen maradandó városuk, a jövendőt” pedig nem ismerik. Felosztották maguk között Szkítiát, mely a Dunától egészen napkeletig nyúlik, és minden egyes kapitány tudja, meddig terjed legelőik határa, aszerint, hogy több vagy kevesebb ember tartozik alája, és tudja, hol kell télen és nyáron, tavasszal vagy ősszel legeltetnie. Tél idején ugyanis dél felé ereszkednek melegebb vidékekre, nyáron meg északnak mennek hűvösebb tájakra. A víztelen legelőket télen járják, amikor hó takarja, mert a vizet hóval helyettesítik.

(2) A jurta, amelyben alszanak, alul kör alakú vesszőrács; teteje ugyancsak vesszőkből van, és felül egy kicsiny kerékbe fut össze, honnan egy kéményszerű nyak mered felfelé; az egészet fehér nemezzel borítják, és gyakran mésszel vagy fehér földdel és porrá őrölt csonttal kenik be, hogy ragyogóbb fehérré tegyék; néha viszont feketével borítják be. Fent a nyak körül a nemezt szép és változatos festéssel díszítik. A bejárat fölé szintén nemezt függesztenek, ezt rátét – munkával tarkítják, ugyanis színes nemezt varrnak rá a másik nemezre, szőlőtövet, fát, madarat, állatot ábrázolva. Ezeket a jurtákat oly nagyra készítik, hogy némelyik harminc láb is megvan keresztben. Egyszer ugyanis lemértem egy taliga keréknyomának távolságát: húsz lábat tett ki, mikor pedig a jurta rajta volt a szekéren, mindkét oldalán legkevesebb öt lábnyira állt el a kerekektől. Huszonkét ökröt számláltam meg egy jurtát szállító taligába fogva: tizenegyet egy sorban a szekér széltében végig, tizenegyet meg ezek előtt. A szekér tengelye olyan vastag volt, mint egy hajóárboc; egy ember állott a jurta ajtajában fenn a szekéren, aki hajtotta az ökröket.

(3) Ezenfelül vékonyra hasított vesszőkből négyszögeket is készítenek egy – egy nagy láda méretére, utána az egyik végétől a másikig érő fedelet emelnek rá ugyanilyen vesszőkből, az elülső oldalába kis ajtót csinálnak, majd beborítják ezt a ládát vagy házikót faggyúba vagy juhtejbe áztatott fekete nemezzel, hogy az eső ne hatoljon át rajta, s ezt is díszítik rátétmunkával. Ilyen ládákban tárolják minden házi eszközüket és értéküket; jó erősen felkötik tevék vontatta, magas taligákra, hogy a folyókon átkelhessenek velük. Ezeket a ládákat sohasem veszik le a taligákról. Amikor a hálásra szolgáló jurtát a földre állítják, bejáratával mindig délnek fordítják, azután a ládás taligákat helyezik el a házon innen és túl fél kőhajításnyira oly módon, fogy a jurta úgy áll a két taligasor között, mintha két fal között volna.

(4) Az asszonyok gyönyörű szép taligákat készítenek maguknak, de nem tudnám leírni őket felségednek, legfeljebb lefesteni; bizony, mindent lefestettem volna, ha tudnék festeni. Egy – egy gazdag mongolnak, azaz tatárnak jó száz – kétszáz ilyen ládás taligája is van. Batu huszonhat feleséget tart, mindegyiknek van egy nagy jurtája – nem számítva a többi kicsinyeket, melyeket a nagy mögött helyeznek el; ezek olyan kamrafélék, hol a szolgálólányok laknak – , és minden egyes jurtához jó kétszáz taliga tartozik. Mikor hajlékaikat felállítják, a legelső feleség a nyugati végen üti fel szállását, utána következnek a többiek rangsor szerinti rendben úgy, hogy az utolsó asszony a keleti végére kerüljön; egyik úrnő szállását a másikétól egy kőhajításnyi távolság választja el. Ezáltal egyetlen gazdag mongol udvara valóságos nagy falunak látszik, jóllehet igen kevés férfit találni benne.

(5) Egy asszonyszemély egymaga képes húsz vagy harminc taligát elhajtani, hiszen sík a föld. Az ökrös vagy tevés taligákat egyiket a másik után kötik, az ökröt hajtó asszony a legelsőn ül, s az összes többi egyforma lépésben követi. Ha úgy adódik, hogy valami rossz útszakaszhoz érnek, szétoldják a taligákat, és egyesével vezetik át rajta. Lassú lépésben haladnak, ahogy a juh vagy az ökör ballag.

(6) Miután felállították a jurtákat ajtajukkal délnek, az úr fekhelyét az északi részen helyezik el. Az asszonyok helye mindig a keleti oldal, vagyis a jurta urának balja, ha fekhelyén arccal dél felé ül; a férfiak helye a nyugati oldal, vagyis az úr jobbja.

(7) Kizárt dolog, hogy a jurtába lépő férfi tegezét az asszonyok helyére akasztaná. Az úr feje fölött mindig egy bálvány van a falra erősítve, egy nemezből készült bábu – vagy szobrocskaféle, ezt az „úr bátyjá” – nak hívják; egy másik hasonlót az úrnő feje fölött találni, ezt az „úrasszony bátyjá” – nak mondják. A kettő között fent a magasban van egy kis sovány figura, mely mintegy az egész ház őrzőjének számít. A ház asszonya a jobb oldalához, fekhelye lábánál egy kiemelkedő helyre gyapjúval vagy más anyaggal kitömött gödölyebőrt rak, és mellé egy kicsiny szobrocskát, mely a szolgálók s az asszonynép felé néz. A bejáratnál, a nők oldalán foglal helyet egy másik bálvány tehéntőggyel a tehenet fejő asszonyok részére; a tehenek fejése ugyanis asszonyi feladat. A bejárat másik oldalán, a férfiak felé egy másik szobor áll lótőggyel a férfiak részére, akik a lovakat fejik.

(8) Amikor összejönnek inni, először az úr feje fölött levő bálványnak löttyintenek az italból, azután sorjában a többi bálványnak; utána az egyik szolgálattevő kimegy a házból egy serlegben itallal, és háromszor löttyint dél felé, mindannyiszor térdet hajtva – ezt a tűz tiszteletére teszi, majd kelet felé a levegőég tiszteletére, aztán nyugat felé a víz tiszteletére; végül északra a halottakért. Mikor a ház ura kezében tartja a serleget, és inni készül, az első korty előtt a földre loccsantja azt, ami a földet illeti. Ha lóháton ülve iszik, mielőtt belekortyolna, a ló nyakára vagy sörényére önt az italból. Miután tehát a szolgálattevő ekképpen löttyintett a négy világtáj felé, visszatér a házba, ahol két szolga áll készenlétben, két serleget és ugyanannyi tálat tartva, hogy odanyújtsák az italt az úrnak s az asszonynak, aki férjével együtt fent ül a kereveten. Ha pedig a férfinak több felesége van, mindig az ül mellette napközben, akivel éjszaka hál, és a többiek valamennyien kötelesek e napon az illető asszony sátrába jönni inni, továbbá itt tartják az aznapi gyűlést, és az úrnak hozott e napi járandóságot ennek az asszonynak a kincsesládájába helyezik. A tejestömlővel vagy más itallal és serlegekkel megrakott pad a bejáratnál van.

(9) Tél idején kitűnő italt készítenek rizsből, kölesből, búzából, mézből, oly tisztát, mint a bor. Bort is küldenek nekik távoli tájakról. Nyáron nem foglalkoznak mással, csak kumisszal. A kumiszt mindig benn tartják a házban, a bejáratnál; mellette áll a kobzos a hangszerével. A mi lantjainkat és hegedűnket nem láttam erre, de láttam sok más hangszert, ami mifelénk ismeretlen. Mikor a ház ura inni kezd, az egyik szolgálattevő hangos szóval elkiáltja: „Ha!”, és a kobzos megpendíti hangszerét. Mikor pedig nagy ünneplést tartanak, akkor mindannyian kezükkel tapsolnak, és táncolnak is a koboz hangjára, a férfiak az úr előtt, az asszonyok meg az úrnő előtt. Ha az úr felhagy az ivással, a szolgálattevő elkiáltja magát, mint az előbb, s a kobzos elhallgat. Akkor mind körben isznak, férfiak és asszonyok, olykor egymással versengve, igen csúnyán és mohón vedelik az italt.

(10) Mikor valakit ivásra akarnak ösztökélni, megragadják a fülénél fogva, és erősen húzzák kétfelé, hogy a nyeldeklőjét kitágítsák, közben tapsolnak és táncolnak előtte. Hasonlóképpen, ha valakit nagy ünneplésben és szórakoztatásban akarnak részesíteni, egyikük megfogja a telt serleget, másik kettő közreveszi jobbról és balról, és így hármasban közelítenek dalolva és táncolva afelé, akinek a serleget fel akarják kínálni. Mikor az kezét nyújtja a serleg után, hirtelen visszaugranak, és mint az előbb, újra közeledni kezdenek; háromszor vagy négyszer megtréfálják ily módon a serleg visszarántásával, amíg csak virágos jókedve s ihatnékja nem támad; akkor aztán odaadják neki a serleget, és dalolnak, kezükkel tapsolnak, lábukkal dobognak, mialatt iszik.

III. ÉTELEIKRŐL
(1) Ételeikről és eleségükről tudja meg felséged, hogy válogatás nélkül megeszik minden elhullott állatukat, márpedig ennyi tömérdek jószág és barom között bizonyos, hogy igen sok el fog pusztulni. Nyáron azonban, amíg tart a kumiszból, vagyis kancatejből, nem élnek egyéb táplálékkal. Ezért ha éppen ilyenkor döglik el egy ökrük vagy lovuk, húsát vékony csíkokra vágva a napra, széljárta helyre akasztják, s a hús azon mód sótlanul és minden rossz szag nélkül rögtőn kiszárad. A ló belső részeiből jobb hurkát csinálnak, mint a disznóhurka, és frissiben költik el; a hús többi részét télire tárolják. Az ökrök bőréből hatalmas tömlőket készítenek, melyeket csodálatosan szárítanak ki füstön. A lóbőr hátulsó részéből igen csinos lábbeliket csinálnak.

(2) Egyetlen juh húsából ötven vagy száz személynek adnak enni, mert egész apró darabkákra vágják egy sós vízzel telt tálba, más mártást nem is készítenek; akkor aztán a kés hegyével vagy külön e célra fabrikált háromágú villa hegyével – amilyennel mi a borban főtt körtét és almát szoktuk fogyasztani – nyújtanak minden körül állónak egy vagy két falatkával, aszerint hogy mekkora a résztvevők sokasága. Mielőtt a juh húsát felszolgálnák, a ház ura legelsőnek maga kiveszi belőle azt, ami neki tetszik, és ha valakinek külön adaggal kedveskedik, annak egyedül kell megennie, és nem szabad mással megosztania; ha azonban nem tudja az egészet megenni, vigye magával vagy adja a szolgagyereknek, amennyiben kéznél van, hogy őrizze meg számára, különben rakja félre a kapturgájába, azaz négyszögletű tarisznyájába, melyet az effélék tárolására hordanak: ide teszik a csontokat is, amikor nincs idejük jól lerágni, azért, hogy később majd lerághassák, és semmi ételféle kárba ne vesszen.

IV. HOGYAN KÉSZÍTIK A KUMISZT?
(1) A kumiszt, vagyis kancatejet a következőképpen készítik el: két földbe vert karó közé hosszú kötelet feszítenek a föld felett, és kilenc óra körül ehhez a kötélhez kötözik azoknak a kancáknak a csikaját, amely kancákat meg akarnak fejni. Az anyaállatok a csikók mellett állnak, és békésen tűrik, hogy megfejjék őket. Ha egy kanca túlságosan szilaj, egy ember megfogja a csikót, és anyja alá tartja, hagyva, hogy egy kicsit szopjon, majd elhúzza, s a fejőember lép a helyébe.

(2) Miután tehát nagy mennyiségű tejet gyűjtöttek össze, mely friss állapotban éppoly édes, mint a tehéntej, egy nagy tömlőbe vagy tartóba öntik, és köpülni kezdik egy erre a célra készült fadoronggal, mely lenti végén emberfej vastagságú, és alulról ki van vájva; a gyors veréstől újbor módjára forrni, majd savanyodni és erjedni kezd, és mindaddig köpülik, míg csak a vajat ki nem vonják belőle.

(3) Akkor megkóstolják, s ha mérsékelten csípős, megisszák. Amíg issza az ember, úgy csípi a nyelvét, mint az újbor, s ha felhagy vele; mandulatej utóíz marad a nyelven; az ember belsejét alaposán felpezsdíti, sőt a gyenge fejűeket el is bódítja; erős vizelethajtó hatása van.

(4) Csinálnak még karakumiszt, vagyis fekete kumiszt is a nagyurak használatára, a következőképpen: a kancatej nem alszik meg. Ugyanis az az általános szabály, hogy semmilyen állat teje nem alszik meg, ha magzatjának gyomra nem tartalmaz oltóanyagot; a csikó gyomrában nem találni oltót, ennek következtében a kancatej nem alszik meg. Addig verik tehát a tejet, míg minden sűrűje egyenesen a fenekére nem száll, mint a bor seprője, tiszta része meg felül marad, és olyan, mint a tejsavó vagy mint a fehér must. Az üledék nagyon fehér, ezt a szolgáknak adják; erős altató hatása van. A tiszta folyadékot az urak isszák, és ez valóban igen kellemes ízű és izgató ital.

(5) Batunak harminc embere van szállása körzetében egynapi járásra, ezek mindegyike naponta száz ló így elkészített tejét szolgáltatja be, tehát mindennap háromezer ló tejét, nem számítva a másik, fehér tejet, amit a többiek hoznak. Mert ahogy Szíriában a parasztok termésük harmadát adják le, úgy emezek a kancák minden harmadik napi fejését kötelesek uraik portájára vinni.

(6) A tehéntejből először kivonják a vajat, és addig főzik, míg teljesen megolvad, majd e célra tartogatott juhbendőkben tárolják; a vajba nem tesznek sót, de erős főzése következtében nem romlik meg. Tél idejére rakják félre. A vaj kiválása után visszamaradó tejet hagyják, hogy megsavanyodjék, amennyire csak meg tud savanyodni, majd erjesztik, és az erjedéssel megtúrósodik; a túrót napon szárítják, amitől olyan kemény lesz, mint a vas salakja, s ezt zsákokban elrakják télidőre. Télen pedig, amikor nincsen tejük, e savanyú alvadékot, melyet ők kurutnak neveznek, tömlőbe teszik, leöntik meleg vízzel és erősen rázzák, amíg a vízben felolvad, így az egész folyadék savanyúvá válik tőle, és ezt isszák tej helyett. Tiszta víz ivásától szigorúan tartózkodnak.

V. MELY ÁLLATOKAT ESZIK MEG; ÖLTÖZETÜKRŐL ÉS VADÁSZATUKRÓL
(1) A nagyobb uraknak vannak falvaik a déli vidékeken, ahonnét tél idejére kölest és lisztet hoznak nekik; a szegények juhokért és prémekért cserébe szerzik be maguknak. A rabszolgák piszkos vízzel töltik meg a hasukat, és elégedettek vele. Egereket is fognak, ezeknek igen sok válfaja hemzseg itt; a hosszú farkú egereket nem eszik meg, hanem a madaraiknak adják; a mezei pockot és a többi rövid farkú egeret megeszik. Sok a mormota is errefelé, melyet itt szogurnak neveznek, ezek télen húszan – harmincan bújnak össze egy odúba, és hat hónapon át alszanak; nagy mennyiségben fogdossák őket.

(2) Találhatók itt tengeri nyulak is, melyeknek hosszú a farkuk, mint a kandúré, és a farkuk hegyén fehér – fekete szőrpamacs van. Van még sok más kisebb állatjuk; a tatárok kitűnően értenek az ehetőek kiválasztásához. Szarvasokat nem láttam errefelé, mezei nyulat is keveset, gazellát viszont sokat, valamint tömérdek vadszamarat, mely az öszvérhez hasonlít. Láttam még egy másfajta állatot is, melyet argalinak mondanak: teljesen olyan a teste, mint a kosé, szarva is csavart, mint azé, de olyan nagy, hogy fél kézzel alig bírtam egy pár szarvat felemelni. Ezekből a szarvakból nagy ivótülköket csinálnak.

(3) Vannak sólymaik: kerecsen – és vándorsólymok szép számmal; ezeket valamennyien a jobb kezükön viszik, és a sólyomnak egy kis zsinórt tesznek a nyaka köré, mely a melle közepéig csüng, bal kezükkel ennél fogva szorítják le az állat fejét és mellét, amikor a préda után vetik, hogy a szél vissza ne térítse vagy felfelé ne ragadja. Élelmük nagy részét tehát vadászattal szerzik meg.

(4) Amikor vadra mennek, sokan összegyülekeznek, és körülveszik azt a tájékot, ahol a vadat tudják, majd lépésről lépésre szűkítik a kört, míg az állatokat valósággal gyűrűbe zárják, és akkor nyilaznak rájuk.

(5) Őltözékükről és viseletükről tudja meg felséged, hogy Kínából és más keleti vidékekről, továbbá Perzsiából és egyéb déli tájakról jutnak el hozzájuk a selyemanyagok, arannyal átszőtt kelmék és pamutszövetek, melyekbe nyáron öltöznek. Oroszországból, Moksa [mordvin] – földről, Nagy – Bolgárországból, Baskíriából, azaz Nagy – Magyarországból és a kirgizektől – ez csupa erdő borította északi tartomány – és még sok más nekik hódoló, északi fekvésű országból szállítják a különféle értékes szőrméket, amilyeneket soha nem láttam a mi tájainkon; ezeket hordják télidőben. Télen legkevesebb két bundát csinálnak: az egyiknek befelé fordul a szőre a test felé, a másiknak kifelé a szélnek és hónak, ezek általában farkas – , róka – vagy majomprémből készülnek. Míg bent ülnek a házban, más, könnyebb szőrme van rajtuk. A szegényebbje kívülre kutya – vagy kecskebőrt visel.

(6) Nadrágjukat is bőrből készítik. A gazdagok ruháikat selyemszösszel bélelik, mely szerfölött puha, könnyű és meleg; a szegények gyapottal tömik ki ruhájukat vagy finomabb gyapjúval, melyet a durvából ki tudnak vonni. A durvább gyapjúból a jurtáik és ládáik befedésére szolgáló nemezt készítik, továbbá az ágyravalókat. Harmadrészt lószőrrel kevert gyapjúból fonják köteleiket. Nemezből csinálják még a nyeregüléseket, nyeregtakarókat és az eső ellen védő köpenyeket; ebből következik, hogy sok gyapjút használnak fel. Most lássa felséged a férfiak viseletét.

VI. A FÉRFIAK HAJVISELETÉRŐL ÉS AZ ASSZONYOK ÉKESSÉGÉRŐL
(1) A férfiak a fejtetőn egy négyszöget kiberetválnak, és az elülső sarkaktól kezdődően a koponya oldalcsontján egy – egy beretvált csíkot vezetnek egészen a halántékig. Leberetválják a halántékukat is és a tarkójukat a nyakszirt felső homorulatáig, továbbá a homlokrészt elöl a homlokcsontig, efölött egy csomónyi hajat meghagynak, mely a szemöldökükig leér. A hátsó sarkaknál is meghagyják a hajat, fonatot csavarnak belőle, s összekötve körbevezetik a fülig.

(2) A leányok viselete nem különbözik a férfiakétól, legfeljebb valamicskével hosszabb. De amikor a leány férjhez megy, másnap leberetválja koponyáját a fejtetőtől a homlok felé, és az apácák bebújós köpenyéhez hasonló, bő tunikát ölt magára, bár annál minden tekintetben bővebbet és hosszabbat, mely elöl nyitott és a jobb oldalon kötődik. Ebben tér el ugyanis a tatárok viselete a törökökétől, hogy a törökök bal oldalt kötik össze a tunikájukat, a tatárok pedig mindig jobb oldalt.

(3) Ezenkívül van még az asszonyoknak egy fejdíszük is, melyet bogtaknak hívnak, és fakéregből vagy más kéznél levő, könnyebb anyagból készítenek. Ez henger alakú és olyan vastag, hogy két kézzel lehet csak körülfogni, egy könyöknél hosszabb, és a csúcsán oszlopfőre emlékeztető négyszögben végződik. Drága selyemmel vonják be – a belseje üres – , és a teteje közepére, vagyis arra a bizonyos négyszögre tollakból vagy finom nádakból készült csomót tűznek, mely szintén hosszabb egy könyöknél. E csomót fölül pávatollakkal és hosszában körös – körül a vadkacsa apró farktollaival díszítik, sőt drágakövekkel is; a gazdag úrnők ezt az ékességet hordják a fejükön, és erősen rászorítják egy főkötővel, melynek tetején erre alkalmas lyuk van, és belé dugják a hátulról a fejtetőre fésült, kontyfélébe fogott hajat, majd a bogtak ráhelyezése után szorosan megkötik az álluk alatt. Ezért, ha az ember távolból lát több előkelő hölgyet együtt lovagolni, olyan, mintha katonák volnának, fejükön sisakkal és felemelt lándzsával. Ugyanis a bogtak sisaknak, a fölötte levő vesszőcsomó pedig lándzsának látszik.

(4) Az összes nő férfimódra: szétterpesztett lábbal üli meg a lovat; köpenyüket égszínkék selyemdarabbal kötik meg a csípőjük felett, egy másik szalagot a keblükre szorítanak, szemük alá pedig fehér kendőt kötnek, mely egészen mellükig leér.

(5) Az asszonyok bámulatosan kövérek. És minél kisebb az orra valamelyiknek, annál szebbnek tartják. Arcuk festésével még jobban elcsúfítják magukat. Szüléssel sosem fekszenek ágyba.

VII. AZ ASSZONYOK MUNKAKÖRÉRŐL ÉS KÉSZÍTMÉNYEIKRŐL
(1) Az asszonyok munkakörébe tartozik a taligákat hajtani, felrakni rájuk, majd lerakni a jurtákat, megfejni a teheneket, vajat és kurutot csinálni, kikészíteni és bélhúrral megvarrni a bőröket. A bélhúrt ugyanis vékony ízekre szedik szét, majd egyetlen hosszú fonállá összesodorják. Ők varrják a lábbeliket, a nemezharisnyákat, valamint más ruhadarabjaikat. Ruháikat sohasem mossák, mert azt tartják, hogy Isten akkor megharagszik, és mennydörgés támad, ha száradni kiteregetik; ezért a mosókat elverik, és elveszik tőlük a holmit. A mennydörgéstől szerfölött félnek. Ilyenkor minden idegent kiküldenek jurtáikból, fekete nemezbe burkolóznak, és abban bújnak meg, míg csak el nem múlik. Edényeiket sem mossák soha, hanem amikor a hús már megfőtt, a tálalásra szánt edényt kimossák a főzőüstből merített forró húslével, majd visszaöntik az üstbe. Az asszonyok készítik a nemezt is, és ők vonják be vele a jurtát.

(2) A férfiak csinálják az íjakat és nyilakat, a kengyelvasakat és zablákat, készítik a nyergeket, valamint a jurtákat és taligákat, őrzik és fejik a lovakat, köpülik a kumiszt, azaz a kancatejet, csinálják a tároláshoz szükséges tömlőket, őrzik és megrakják a tevéket. A juhokat és kecskéket egy nyájban legeltetik, és hol a férfiak, hol az asszonyok fejik meg. Besűrített és megsózott savanyú juhtejjel készítik ki a bőröket.

(3) Amikor kezüket vagy fejüket meg akarják mosni, szájukat megtöltik vízzel, és apránként eresztik ki szájukból a tenyerükbe, megnedvesítik vele hajukat, és megmossák fejüket.

(4) Házasodásukról tudja meg felséged, hogy a tatároknál senki sem kap feleséget másként, csak ha megveszi; ezért a leányok néha már teljesen felserdülnek, mire férjhez mennek. A szülők ugyanis többnyire addig tartják, amíg el nem adják őket. A vérrokonság első és második fokára tekintettel vannak, a sógorságra azonban egyáltalán nincsenek tekintettel, mert egy időben két nővért is elvehetnek vagy egyiket a másik után. Egyetlen özvegy sem megy férjhez náluk, mégpedig azért nem, mert hitűk szerint mindenki, aki az evilági életben szolgál nekik, az eljövendőben is szolgálni fog; így az özvegyről mindig feltételezik, hogy halála után első férjéhez fog visszatérni. Innen ered az a csúf szokásuk, hogy tudniillik a fiú néha apja összes feleségét elveszi, az egy anyát kivéve. Az apa és anya udvara ugyanis mindig a legkisebb fiúra száll, ezért neki kell gondoskodnia apja valamennyi asszonyáról, aki az atyai udvarral együtt reá marad. Amennyiben tehát akarja, úgy él velük, mint feleséggel szokás, mert nem érzi sérelemnek, ha azok a halál után atyjához visszatérnek.

(5) Miután egy férfi szerződést kötött a másikkal arra nézve, hogy a leányát elveszi, az apa leánya tiszteletére áldomást csap, a leány pedig elszökik rokonaihoz, hogy ott elrejtőzzék. Akkor az apa azt mondja: „Íme, a leányom most már a tiéd; fogd el ott, ahol rátalálsz.” Mire a vevő barátaival együtt addig keresi a leányt, amíg megleli, és erőnek erejével kell hogy elragadja, s mintegy erőszakkal saját jurtájába vigye.

VIII. IGAZSÁGTEVÉSÜKRŐL ÉS ÍTÉLETEIKRŐL; HALÁLUKRÓL ÉS TEMETKEZÉSEIKRŐL
(1) Igazságtevésükről tudni kell, hogy amikor két ember összecsap egymással, senki sem mer közbelépni, még az apa sem meri fiát segíteni, de az, aki a sérelmet szenvedte, ura udvarához folyamodhat; ha a másik a folyamodás után hozzáér, halállal bűnhődik. De késlekedés nélkül, azonnal kell induljon; a sértett fél a sérelmezőt fogolyként vezeti.

(2) Halálos ítélettel csak abban az esetben sújtanak valakit, ha tetten érték vagy maga beismerte vétkét. De ha többen is vádolják vele, alaposan megkínozzák, hogy beismerje. Halállal büntetik az emberölést, valamint a közösülést is, ha az illető nem a maga asszonyával követi el. Maga asszonyán feleségét vagy szolgálóját értem, mert rabszolgájával úgy rendelkezhet az úr, ahogy kénye – kedve tartja. Hasonlóképpen halál jár valamely rendkívül nagy lopásért. Csekélyebb dolog, mint például egy juh ellopásáért – mindaddig, amíg ismételten rajta nem kapják – kegyetlenül elverik a tolvajt: ha száz ütést mérnek rá, ahhoz száz bot is kell. Ezt azokról mondom, akiket az udvar ítélete alapján vernek meg. Kivégzik a hamis követeket is, akik tudniillik követnek adják ki magukat és nem azok, úgyszintén a boszorkányokat – de ezekről később részletesebben fogok beszélni – , mert őket méregkeverőknek tartják.

(3) Ha valaki meghal, hangos jajveszékeléssel siratják, és ilyenkor egy évre mentesülnek a járandóságok beadása alól. Aki jelen van egy felnőtt személy halálánál, az utána egy évig nem lép be Mengü kán házába; ha gyermek halálánál van jelen, egy hónapig.

(4) Az elhunyt sírja közelében – amennyiben a nemesurak közül való volt, tehát Dzsingisz, az ő első apjuk és uruk nemzetségéből származott – mindig kint hagynak egy jurtát. A sír helye ismeretlen; a nemesurak temetkezési helye körül állandó őrség táborozik a sírokra ügyelő emberekből. Azt nem hallottam, hogy a halott mellé kincseket tennének. A kunok nagy halmot emelnek a megboldogult felett, és szobrot állítanak neki, mely keletnek néz, és a köldöke előtt serleget tart a kezében. A gazdagoknak gúlát is építenek, vagyis egy csúcsos házikót, némely helyen égetett téglából készült, nagy tornyokat láttam, másutt kőházakat, jóllehet errefelé nem találni követ. Láttam egy nemrégiben elhunytat, akinek magas póznák közé tizenhat lóbőrt akasztottak fel, minden égtáj felé négyet, és kumiszt tettek oda, hogy igyék, meg húsokat, hogy egyék, pedig a halott állítólag meg volt keresztelkedve. Keletebbre másfajta sírokat láttam, tudniillik kövekkel kirakott nagy térségeket, némelyik kerek volt, némelyik négyszögletes, és a térség körül négy magas kő mutatott a négy világtáj irányába.

(5) Ha valaki megbetegszik, ágyba fekszik, és jurtája fölé jelet tűz, hogy ott beteg van, s hogy senki be ne lépjen. Így hát nem látogatja más a beteget, csak aki gondozza. Mikor egy nagy udvarban esik ágynak valaki, már messzi körzetben őrökkel veszik körül a szállást; ezek senkit sem bocsátanak a kijelölt határnál beljebb. Attól félnek ugyanis, hogy valami ártó szellem vagy fuvallat hatol be a belépőkkel. Sámánjaikat hívják el, akik az ő papjaik.

IX. HOGYAN ÉRKEZTEK MEG A BARBÁROK KÖZÉ; A TATÁROK HÁLÁTLANSÁGÁRÓL
(1) Mikor az említett barbárok közé értünk, úgy éreztem – már korábban is szóltam róla – , mintha egy más világba lépnék. Kezdetben ugyanis sokáig hagyták, hogy taligáink árnyékában ülve várakozzunk, majd lóháton körülvettek minket. Első kérdésük az volt, jártunk – e már náluk valaha? Tagadó válaszunkra szemérmetlenül kunyerálni kezdtek eleségünkből. Adtunk a kétszersültből és a borból, amit a városból hoztunk magunkkal. Miután egy kancsó bort lehajtottak, másikat kértek, mondván, hogy az ember nem egy lábbal lép a házba; odaadtuk, mentegetődzve, hogy csak kevesünk van. Ekkor megkérdezték, hogy honnét jövünk és hová igyekszünk. Elmondtam nekik a már ismertetett szavakat: hallottuk volt Szartachról, hogy keresztény, és hozzá akarok menni, mert felséged levelét kell neki eljuttatnom. Tüzetesen faggattak, vajon szabad akaratomból megyek – e, avagy küldetésben járok? Azt feleltem, hogy senki sem kényszerített menni, és nem mentem volna, ha nem akartam volna, ezért saját jószántamból megyek s egyben felettesem akaratából is. Nagyon vigyáztam, hogy sohase valljam magam felséged követének. Azután puhatolózni kezdtek: mi van a taligákon? Arany – e vagy ezüst, vagy talán értékes kelmék, amiket Szartachnak viszek? Ám lássa Szartach, mit viszünk neki, ha egyszer megérkezünk hozzá – válaszoltam – , nem az ő dolguk ez után fürkészni, de vezessenek el kapitányukhoz, s ha ő hajlandó nekem kíséretet adni Szartachhoz, tegye meg, különben visszafordulok.

(2) Ebben a tartományban ugyanis Batunak egy vérrokona volt a kapitány, név szerint Csagatáj, akinek a konstantinápolyi császár úr ajánlólevelet küldött, kérvén, hogy engedje meg számomra az átutazást. Ebbe beleegyeztek; elláttak lovakkal és ökrökkel, valamint vezetőül két embert rendeltek mellénk – a többiek, akik idáig vezettek, visszamentek. De mielőtt ezeket átadták volna, hosszan megvárakoztattak, közben kicsinyeik számára kenyérért zaklattak, és amit csak szolgáinknál láttak: késeket, kesztyűket, erszényeket, öveket, mindent megbámultak, és mindent maguknak akartak. Igyekeztem elhárítani, mondván, hogy még hosszú út van előttünk, és nem foszthatjuk meg magunkat ilyen hamar egy ekkora út megjárásához szűkségen holmiktól. Erre csalónak neveztek.

(3) Igaz, erőszakkal nem vesznek el semmit, de rendkívül tolakodva és szemérmetlenül mindent elkérnek, amit látnak, és ha odaadja az ember, rajtaveszt, mert nem hálásak érte. Ők ugyanis a világ urainak tartják magukat, és úgy vélik, senki sem tagadhat meg tőlük semmit; ha viszont nem ad az ember, és később rászorul szolgálatukra, rosszul látják el. Nagyon savanyú tehéntejet adtak innunk, melyből a vajat már kivonták, ezt ők ajrannak nevezik. Végre eltávoztunk tőlük, és egészen úgy éreztem, mintha rossz szellemek karmaiból szabadultam volna meg. Másnap megérkeztünk a kapitányhoz.

(4) E két hónap folyamán, amíg Szudakból Szartachhoz utaztunk, sohasem aludtunk házban vagy sátorban, hanem mindig a szabad ég alatt vagy taligáink alatt; nem láttunk egyetlen várost, még csak épületromot sem, ahol valamikor város lett volna, csupán tömérdek kun sírhalmot. Aznap este a fiú, aki vezetett minket, kumiszt adott inni; mikor belekóstoltam, egészen kivert az izzadság az undortól meg a szokatlan íztől, mivel még sohasem ittam ilyet. Mindamellett igen ízletesnek találtam, aminthogy valóban az is.

X. CSAGATÁJ UDVARÁRÓL ÉS ARRÓL, HOGY A KERESZTÉNYEK NEM ISSZÁK A KUMISZT
(1) Másnap reggel szembetalálkoztunk Csagatáj jurtákat vivő szekereivel; olyannak látszott, mintha egy nagy város közelített volna felém. Elámultam a barmok, ökrök, lovak, juhnyájak sokaságán. Embert viszont, aki terelje őket, keveset láttam. Megtudakoltam hát, hány ember tartozik Csagatáj alá, és úgy értesültem, hogy nincsenek ötszáznál többen; az emberek fele részével a másik szálláson találkoztunk.

(2) Ekkor a fiú, aki a vezetőnk volt, mondogatni kezdte, hogy Csagatájnak valamit adni kellene, minket megállított, és ő maga előrement jövetelünket jelenteni. Már elmúlott kilenc óra; a tatárok valami víz mellett lerakták jurtáikat. Csagatáj tolmácsa odajött hozzánk, és mihelyt megtudta, hogy még sohasem jártunk náluk, mindjárt követelni kezdett élelmünkből; adtunk neki. Valami ruhafélét is kért, tekintve, hogy ő fogja szavainkat ura felé továbbítani. Elhárítottuk. Kérdezte, mit hozunk urának. Elővettünk egy flaskó bort és megtöltöttünk egy tálacskát kétszersülttel meg egy kis tálcát almával és más gyümölcsökkel. Nem tetszett neki, hogy nem hoztunk valami értékes kelmét.

(3) Így aztán félve és restelkedve léptünk be hozzá. Kerevetén ült, kezében kobozzal, mellette a felesége; ez az asszony – valóban azt hiszem levágta az orrát, hogy laposabb legyen a szeme között, mert ott semmi orr nem volt, s a helyét meg a szemöldökét is valami fekete kenőccsel kente be, s ez a mi szemünkben szörnyűséges csúnya volt.

(4) Ekkor elmondottam neki az ismertetett szavakat. Mert mindenütt ugyanazt a szöveget kellett előadnunk. Erre ugyanis már előre nyomatékosan figyelmeztettek azok, akik jártak volt közöttük, hogy sohase változtassunk szavainkon. Kértem őt, kegyeskedjék kezünkből e csekély ajándékot elfogadni, mentegetve magam, hogy szerzetes vagyok, s a mi rendünk nem törekszik aranyra, ezüstre vagy értékes ruhafélékre, így hát nincs semmi effélém, amit felajánlhatnék neki, de áldásképpen fogadjon el a mi ételeinkből. Erre megparancsolta, hogy vegyék át a holmikat, majd azonnal szétosztotta emberei között, akik ivásra összejöttek. Átadtam neki a konstantinápolyi császár úr levelét is. Mindez a mennybemenetel ünnepének nyolcadán történt. Ő a levelet legott Szudakba küldte lefordítás végett, minthogy görögül írták, vele pedig nem volt senki, aki a görög írást ismerte volna.

(5) Megkérdezte tőlünk, hajlandók volnánk – e kumiszt, vagyis kancatejet inni – mivel a közöttük élő keresztények: oroszok, görögök, alánok, akik erősen akarnak ragaszkodni vallásukhoz, nem isznak belőle, sőt nem is számítják magukat többé kereszténynek, ha egyszer ittak, és papjaik úgy fogadják őket vissza [az egyházba], mintha megtagadták volna Krisztus hitét. Erre azt feleltem, hogy egyelőre van még innivalónk elég, de ha ez az ital ki találna fogyni, kénytelenek volnánk azt inni, amit éppen felkínálnak. Megkérdezte továbbá, hogy mit tartalmaz felséged levele, melyet Szartachnak küld. Felséged levele le van zárva bullával, feleltem, és nincs benne más, mint jóakaratú baráti üzenet. Kérdezte még, hogy milyen szavakat készülünk Szartachnak mondani. „A keresztény hit szavait” – válaszoltam. Melyeket? – kérdezte, mert örömest hallaná őket. Erre elmagyaráztam neki hitvallásunkat, már amennyire tudtam tolmácsomon keresztül, aki nem dicsekedhetett sem nagy ésszel, sem valamelyes ékesszólással. Meghallgatta, de nem szólt rá, csak bólogatott.

(6) Azután kijelölt két embert, hogy bennünket ellásson, valamint ökreinket és lovainkat őrizze, és felszólított, hogy szekerezzünk addig vele, amíg a császári levél lefordítása végett elküldött futár vissza nem tér. Vele együtt utaztunk pünkösd másnápjáig.

XI. PÜNKÖSD ELŐESTÉJÉN ALÁNOK KERESTÉK FEL ŐKET
(1) Pünkösd előestéjén bizonyos alánok kerestek fel minket, kiket is itt jászoknak mondanak. Ezek görög szertartású keresztények, görög írást használnak és görög papjaik vannak, de nem szakadárok, miként a görögök, hanem személyekre való tekintet nélkül tisztelnek minden keresztény embert. Hoztak nekünk főtt húsokat, kérve, hogy fogyasszunk az ő étkükből, és imádkozzunk egy halottjukért. Mire azt mondtam, hogy éppen egy nagy ünnep előestéje van, és e napon nem eszünk húst; majd magyarázatot tartottam nekik az ünnepről, s ennek nagyon megörültek, mivel a keresztény vallásra vonatkozólag semmit sem ismertek, mindössze Krisztus nevét.

(2) Faggattak ők is meg mások is sokan, keresztény oroszok és magyarok: vajon üdvözülhetnek – e, hiszen kumiszt kell inniuk és dögöket meg mohamedánok és más hitetlenek által levágott állatokat kell enniük – olyanokat, melyeket még maguk a görög és orosz papok is dögnek vagy a bálványok számára hozott áldozatnak tartanak – , továbbá nem tudják, mikor van böjt, de ha tudnák is, nem volna alkalmuk megtartani. Erre legjobb tudásom szerint tájékoztattam őket a helyes útról, tanítván és erősítvén őket a hitben.

(3) A húsokat, melyeket hoztak, eltettük az ünnepre; aranyért vagy ezüstért ugyanis semmit nem lehetett vásárolnunk, csak gyapotért vagy más kelmeféléért, ilyenekkel pedig nem rendelkeztünk. Valahányszor szolgáink viperákat kínáltak fel fizetségképpen, ujjukkal megdörzsölték és orruk lyukához tartották, hogy szagáról döntsék el, nem rézből való – e, adni pedig nem adtak más élelmet, mint nagyon savanyú és rossz szagú tehéntejet. Borunk már fogytán volt; a vizet annyira megzavarták a lovak, hogy ihatatlan volt. Ha nincs velünk a magunk kétszersültje és Isten kegyelme, talán éhen is haltunk volna.

XII. A MOHAMEDÁNRÓL, AKI KIJELENTETTE, HOGY MEG AKAR KERESZTELKEDNI, ÉS A LEPRÁSOKNAK LÁTSZÓ EMBEREKRŐL
(1) Pünkösd napján eljött hozzám egy mohamedán ember, akinek beszélgetésünk kapcsán a hit dolgait kezdtük magyarázni. Hallva Isten ama jótéteményéről, melyet a testet öltés jelent az emberi nem számára, valamint a halottak feltámadásáról, az utolsó ítéletről és arról, hogy a keresztségben a bűnök feloldást nyernek, kijelentette, hogy meg kíván keresztelkedni. És mialatt hozzákészültünk, hogy megkereszteljük őt, hirtelen lovára pattant, mondván, hogy hazamegy, és megtanácskozza a dolgot a feleségével.

(2) Másnap beszélt velünk, és azt mondotta, hogy semmi áron nem merné felvenni a keresztséget, mert akkor nem ihatna kumiszt. A vidék keresztényei ugyanis azt mondták, hogy aki igazán keresztény, nem ihat belőle, márpedig enélkül nem lehet megélni ebben a pusztaságban; ebbeli nézetétől semmiképpen nem sikerült őt eltérítenem. Ami világosan bebizonyítja felséged előtt, hogy [az idevalók] nagyon messze távolodnak a hittől e nézet miatt, mely a nagy számban közéjük került oroszok révén erősen tartja magát.

(3) Ezen a napon a szóban forgó kapitány kijelölt számunkra egy embert, hogy Szartachhoz kísérjen, és két másikat, hogy a legközelebbi szállásig vezessenek, mely ökrös fogattal ötnapi járóföldre esett ide. Adtak egy kecskét is eleségül, valamint több tömlővel tehéntejet, és csak egy kevés kumiszt, mert az becses dolog náluk. Így hát elindultunk egyenesen észak felé; úgy látszott, mintha a pokol egyik kapuján keltünk volna át. A vezető szolgalegények látva, hogy nem nagyon őrködünk holmink felett, kezdtek szemérmetlenül meglopni. Végül is, mikor már több mindenünk odaveszett, a bosszúság éberré tett minket.

(4) Végre elérkeztünk a tartomány határára, melyet egyik tengertől a másikig árok rekeszt be. Az árkon túl volt táboruk; amikor közéjük léptünk, valamennyiük leprásnak nézett ki, ide ugyanis hitvány embereket helyeztek, hogy beszedjék a vámot azoktól, akik az ismertetett sótelepekről sót szállítanak. Innen tizenöt napi járóföldet kell majd úgy megtennünk, mondották, hogy nem találunk embereket. Ittunk kumiszt velük, és adtunk nekik egy tálat megrakva kétszersülttel; ők nyolcunk részére egy kecskét adtak az egész nagy útra, és nem tudom hány tehéntejjel teli tömlőt.

(5) Miután lovakat és ökröket váltottunk, nekivágtunk az útnak, melyet tíz nap alatt tettünk meg a következő táborig; két kis folyótól eltekintve, nem akadtunk vízre, csak a völgyekbe ásott gödrökben. Attól kezdve, hogy az említett Kazária tartományát [Krímet] elhagytuk, egyenesen keletnek vettünk irányt; tőlünk délre volt a tenger, északra meg a végeláthatatlan pusztaság, melynek szélessége helyenként harminc napi járóföld, és rajta sehol egy erdő, sehol egy hegy, sehol egy kő, csak dús fű.

(6) Itt szoktak volt a kipcsaknak mondott kunok legeltetni; a németek valaninak [falbennek] nevezik őket, tartományukat pedig Valaniának; Isidorus viszont a Tanais [Don] folyótól a meotiszi mocsarak vidékéig és a Dunáig terjedő földet Alániának mondja. Hosszában: a Dunától a Donig, mely utóbbi Ázsiának és Európának a határa, két hónap alatt lehet megjárni, gyors lovaglással, ahogy a tatárok szoktak lovagolni. Az egész területen a kipcsak kunok laktak, sőt még a Donon túl az Etilig is, mely folyókat jó tíznapi járóföld választja el egymástól. E tartománytól északra Oroszország terül el; ezt mindenütt erdők borítják, és Lengyelországtól meg Magyarországtól a Donig terjed. A tatárok egészen elpusztították, s még ma is pusztítják.

XIII. AZ ELSZENVEDETT UNDORRÓL ÉS A KUNOK SÍRHALMAIRÓL
(1) Az oroszok élére ugyanis, mivel azok keresztények, mohamedánokat állítanak, és mikor már nem képesek több aranyat vagy ezüstöt adni, a pusztaságba hajtják őket és gyermekeiket, mint valami nyájat, hogy állataikat őrizzék.

(2) Oroszországon túl észak felé Poroszország fekszik, melyet nemrégiben teljes egészében a német lovagrend hódított meg. Bizonyára könnyűszerrel megszerezhetné Oroszországot is, ha kinyújtaná érte a kezét. Ha ugyanis a tatárok azt hallanák, hogy a nagy pap, vagyis a pápa keresztes hadjáratot készítene ellenük, mindnyájan eliszkolnának a saját pusztáikra.

(3) Mentünk – mentünk tehát kelet felé, és nem láttunk egyebet, mint az eget s a földet, olykor jobb kézről a tengert, melyet a Don tengerének mondanak, valamint a kunok sírhalmait; ezek már két mérföldnyi távolból szemünkbe ötlöttek, lévén az a kunok szokása, hogy az egész rokonság együvé temetkezik.

(4) Ameddig a pusztaságot jártuk, jól éreztük magunkat, de az undort, mely szállásaikhoz közeledtünkben elfogott, nem tudom szavakkal kifejezni. Vezetőnk ugyanis azt akarta, hogy minden egyes kapitány elé ajándékkal lépjek, de erre nem volt elegendő az útravalónk. Hiszen napról napra nyolcan fogyasztottuk kenyerünket – nem számítva a váratlanul odatoppanókat, akik mind velünk akartak falatozni – , mert mi voltunk öten, meg a három vezető: kettő a taligákat hajtotta s egy, aki Szartachhoz kellett hogy velünk jöjjön. Az esetenként kapott hús nem tartott ki, pénzért megvehető árura pedig nem találtunk.

(5) Továbbá, mikor taligáink alatt üldögéltünk az árnyékba húzódva – ez idő tájt ugyanis nagy hőség uralkodott – , a tatárok mindenünket látni akarva oly erőszakosan tolakodtak körülöttünk, hogy valósággal letapostak minket. Ha meg rájuk jött a szükség, hogy hasukat kiürítsék, még annyira sem távolodtak el, amennyire egy babszemet elhajít az ember, hanem közvetlen közelünkben, egymás között fecsegve végezték el tisztátalanságaikat, és még sok más módfelett undorító dolgot míveltek.

(6) De a legbosszantóbbnak azt találtam, hogy valahányszor valami épületes dolgot akartam nekik mondani, tolmácsom így szólt: „Ne prédikáltasson engem, mert én nem tudom ezeket a szavakat mondani!” És igazat beszélt. A későbbiekben ugyanis, amikor már kezdtem nyelvüket valamelyest érteni, észrevettem, hogy akármit mondok, a tolmács homlokegyenest az ellenkezőjét továbbítja, aszerint, ami éppen eszébe jut. Akkor beláttam, hogy veszélyes dolog az ő közvetítésével beszélnem, s inkább a hallgatás mellett döntöttem.

(7) Nagy fáradalmak árán vonultunk hát táborról táborra, míg végre Szent Mária Magdolna ünnepe előtt néhány nappal a nagy Don folyóhoz jutottunk, mely Ázsiát Európától elválasztja, miként Egyiptom folyója Ázsiát Afrikától.

(8) Azon a helyen, ahol partját elértük, Batu és Szartach a keleti oldalon egy falut létesített oroszokból, akik csónakjaikkal a követeket és kereskedőket átviszik. Először minket vittek át, azután a taligákat, oly módon, hogy egyik kerekét az egyik csónakba tették, a másikat a másikba, a két csónakot összekötötték, és így áteveztek. Itt a vezetőnk nagy ostobaságot csinált. Azt hitte ugyanis, hogy a falubeliek kötelesek lovakkal és ökrökkel ellátni, így azokat az állatokat, melyekkel eddig jöttünk, a másik parton elbocsátotta, hogy menjenek vissza gazdáikhoz; mikor a révészektől kértünk állatokat, azt felelték, hogy Batutól kapott kiváltságuk értelmében nincs más kötelességük, mint a jövőket és menőket átszállítani. Sőt a kereskedőktől még nagy vámot is szedtek.

(9) Így hát három napot a folyóparton vesztegeltünk. Első napon egy nagy, friss menyhalat adtak, második napon rozskenyeret és egy kevés húst, amit a falu elöljárója házról házra járva szedett össze, harmadik napon szárított halakat, amiből nagy készleteik vannak.

(10) Ez a folyó olyan széles itt, mint a Szajna Párizsnál. És mielőtt e helyhez értünk volna, sok igen szép és halban bővelkedő vízen keltünk át, a tatárok azonban nem értenek a halfogáshoz, és nem is törődnek a hallal, csak ha akkora nagy, hogy húsát úgy lehet enni, mint a juhhúst. A Don Oroszország keleti határa; a Meotisz mocsaraiból ered, melyek északon az óceánig terjeszkednek, majd délnek folyik, és egy nagy, hétszáz mérföldes tengert képez, mielőtt a Pontuszi – tengert elérné. Valamennyi folyó, melyen átkeltünk, ide tart. Az említett folyónak nagy erdeje is van a nyugati oldalon. A tatárok e helynél már nem mennek északabbra, mivel ilyentájt, augusztus beköszöntekor kezdenek visszafelé ereszkedni délnek; ezért egy másik falu van lejjebb, ahol télen kelnek át a követek.

(11) Nagy bajban voltunk itt, mert sem lovat, sem ökröt nem kaptunk pénzért. Végül, miután kimutattam nekik, hogy minden keresztény ember közös érdekén fáradunk, szereztek nekünk ökröket és embereket; magunknak gyalogosan kellett utunkat folytatnunk.

(12) Ebben az időben aratták a rozsot. Búza nem terem errefelé, kölesük van nagy mennyiségben.

(13) Az orosz asszonyok úgy ékesítik fejüket, mint a mieink, de a felsőruhájukat kívül, lábfejüktől a térdükig mókussal vagy hermelinnel díszítik. A férfiak olyan köpönyeget viselnek, mint a németek, de a fejükön hosszú, hegyes csúcsban végződő nemezsüveget hordanak.

(14) Három napon át vándoroltunk, anélkül hogy egy lélekre bukkantunk volna. És mikor már nagyon elfáradtunk, az ökrök hasonlóképpen, és nem tudtuk, hol akadunk végre a tatárokra, hirtelen két ló futott felénk; kitörő örömmel fogtuk el őket. Vezetőnk meg a tolmács felszállt rájuk, hogy körülnézzenek, merre találhatnánk valami népségre. Mikor végre negyednap emberekre leltünk, úgy megörültünk, mint a hajótöröttek, ha révbe jutnak. Ott aztán kaptunk lovakat meg ökröket, és szállásról szállásra haladtunk, míg csak július 31 – én Szartach szállásához nem értünk.

XIV. SZARTACH KÖRZETÉRŐL ÉS LAKOSAIRÓL
(1) A Donon túl elterülő vidék gyönyörű szép, folyókban, erdőkben gazdag. Északon óriási erdőségek fekszenek, hol kétféle nép lakik: egyik a moksa [mordvin], amely semmiféle törvényt nem követ, és teljesen pogány. Városaik nincsenek, erdei kunyhókban laknak. Uruk és embereik jó része Németországban lelte halálát, a tatárok ugyanis egészen Németország végeihez hajtották őket, miért is nagy tiszteletben tartják a németeket, és remélik, hogy őáltaluk fognak megszabadulni a tatárok jármától. Ha egy kereskedő érkezik hozzájuk, az, akinél először megszáll, köteles őt ellátni mindaddig, amíg közöttük óhajt maradni. Ha valaki a más feleségével hál, amaz nem törődik vele, legfeljebb ha a szeme láttára történik, tehát nem féltékenyek. Igen sok disznót tartanak, bővelkednek mézben, méhviaszban, értékes szőrmékben és sólymokban. Őutánuk következnek azok, akiket merdasznak mondanak, a latinok meg merdinis – nek hívnak, ezek mohamedánok.

(2) Mögöttük folyik az Etil, a legnagyobb folyó, amit valaha is láttam. Északról jön Nagy – Bolgárországból, és délnek tart, végül egy bizonyos tóba ömlik, melynek körüljárása négy hónapba telik; erről majd később fogok beszélni felségednek. E két folyó: a Don és az Etil között, tehát az északi vidékeken, ahol áthaladtunk, csupán tíznapi járóföld van, délen viszont messzire eltávolodnak egymástól. A Don ugyanis a Pontuszi – tengerbe torkollik; az Etil viszont az említett tengert vagy tavat gyarapítja sok más folyóval egyetemben, melyek Perzsiából ömlenek belé.

(3) Tőlünk délre hatalmas hegyek tornyosultak, ezeknek a pusztaság felé ereszkedő lejtőin laknak a cserkeszek, valamint az alánok, azaz jászok, akik keresztények, és mind a mai napig harcolnak a tatárok ellen. Utánuk a tenger, vagyis az Etil tavának közelében bizonyos lezgnek mondott mohamedánok következnek, akik szintén nem engedelmeskednek [a tatároknak]. Utánuk következik a Vaskapu, melyet Sándor készített, hogy a barbár népeket kizárja Perzsiából; fekvéséről majd később szólok, mivel visszaútban haladtam át rajta. E két folyó között elterülő földeken, hol utunk vezetett, a kipcsak kunok laktak, mielőtt a tatárok meghódították őket.

XV. SZARTACH UDVARÁRÓL ÉS AZ Ő DICSŐSÉGÉRŐL
(1) Szartachot az Etiltől háromnapi járásra találtuk; udvara hatalmas nagynak látszott, mert hat felesége van, vele levő elsőszülött fiának pedig kettő vagy három, és minden egyes asszonynak van egy nagy jurtája s vagy kétszáz taligája. Vezetőnk egy bizonyos Kojak nevezetű nesztoriánushoz fordult, aki Szartach udvarának egyik főembere. Ő elküldött minket jó messzire a jam házához. Jamnak hívják azt, akinek hivatala a követek fogadása.

(2) Este az említett Kojak felszólított, hogy menjünk el hozzá. Vezetőnk kezdte firtatni, hogy mit viszünk neki, és nagyon felháborodott, amikor látta, hogy semmi ajándékot nem készítünk. Megállottunk Kojakkal szemközt, és ő ott ült teljes dicsőségében, és kobzot pengettetett és táncot lejttetett maga előtt. Ekkor előadtam neki a más helyütt már ismertetett szavakat, hogy hogyan jöttünk el urához, s egyben kérleltem, segítsen hozzá, hogy ura megtekintse levelünket. Tovább mentegetőztem, hogy szerzetes lévén, nem mondhatok magaménak, nem fogadhatok el és nem is hozhatok aranyat, ezüstöt vagy egyéb értékes holmit, az istentisztelethez szolgáló könyveken és felszereléseken kívül, így hát semmi ajándékot nem hoztam sem neki, sem urának. Mert aki a magaméról lemondottam, nem lehetek a másokénak hordozója.

(3) Kojak elég nyájasan felelte, hogy jól teszem, ha szerzetes lévén ragaszkodom fogadalmamhoz; nem szorul rá a mi javainkra, sőt inkább ő adna nekünk a sajátjából, ha szükségét látnánk. Leültetett, és megkínált tejjel. Kevéssel utána arra kért, hogy mondjunk áldást érette, amit meg is tettünk. Tudakolta továbbá, hogy ki a legnagyobb úr a franciák között. Azt feleltem: „A császár, ha békével bírná országát.” „Nem ő – vetette ellen – , hanem a király.” Ugyanis hallott már felségedről Hainault – i Balduin úrtól. Találtam itt egyet Dávid kíséretéből is, aki járt annak idején Ciprusban, és elmesélt itt mindent, amit csak látott.

(4) Ekkor visszatértünk szállásunkra. Másnap küldtem neki egy flaskó muskotály bort, amely kifogástalan állapotban megőrződött e hosszú út folyamán, és egy kétszersülttel megrakott kosarat, ami nagyon megnyerte tetszését. Azon az estén ott tartotta magánál szolgáinkat.

(5) Következő napon utasított, hogy jöjjek az udvarhoz, és hozzam magammal a király levelét, az istentiszteleti szereket és a könyveket, mert ura látni szeretné. Ezt meg is tettük: megpakoltuk az egyik taligát könyvekkel és szent holmikkal, a másikat meg a kenyérrel, borral és gyümölccsel. Akkor Kojak kirakatta az összes könyveket és szereket. Sok lóháton ülő tatár, keresztény meg mohamedán állt körül minket. Miután megvizsgálta, megkérdezte, hogy mindezt urának akarom – e adni. Ennek hallatára megrémültem, szavai elkedvetlenítettek. De nem mutattam, hanem így feleltem: „Uram, kérünk, hogy urad fogadja kegyesen e kenyeret, bort és gyümölcsöt, nem ajándék gyanánt, mivel olyan csekélység, hanem áldásképpen, hogy ne üres kézzel járuljunk elébe. Ő maga látni fogja a király úr levelét, és abból megtudja, mi okból jöttünk hozzá. És akkor majd parancsolatára leszünk mind magunk személyében, mind valamennyi holminkkal. E ruhák ugyanis meg vannak szentelve, és nem szabad hozzáérni másnak, csak papoknak.” Mire Kojak meghagyta, hogy öltözzünk be az ura előtt való megjelenéshez, amit meg is tettünk.

(6) Magam a legdrágább ruhákat öltöttem fel, mellem előtt egy nagyon szép vánkost fogtam meg a Bibliát, amit felséged adott volt nekem, valamint azt a gyönyörű zsoltároskönyvet, a királyné ajándékát, melyben igen szép festett képek voltak. Társam a misekönyvet s a feszületet tartotta. A karingbe öltözött klerikus a füstölőt hozta. Így vonultunk jurtája elé; ott felhajtották a bejárat előtt függő nemezt, hogy láthasson minket. Ekkor megparancsolták, hogy a klerikus s a tolmács háromszor hajtson térdet, tőlünk nem kívánták meg. Majd nagyon komolyan intettek, hogy a belépésnél és távozásnál óvakodjunk a ház küszöbét megérinteni, és utasítottak, hogy valami áldást énekeljünk Szartachért.

(7) Ekkor beléptünk, a <dolt>Salve reginá</dolt> – t énekelve. A bejáratnál állott a pad a kumisszal s a serlegekkel. Szartach valamennyi felesége odagyűlt, s a velünk együtt belépő mongolok köröttünk tolongtak. Kojak vitte hozzá a füstölőt a tömjénnel; Szartach kezébe fogva körülményesen megvizsgálta. Azután odavitte neki a zsoltároskönyvet, azt szintén figyelmesen megnézte ő is meg mellette ülő felesége is; végül a Bibliát vitte oda. Szartach megkérdezte, hogy tartalmazza – e az evangéliumot. „Az egész Szentírást” – feleltem. A feszületet is kezébe fogta, és megkérdezte, vajon ez a szobor Krisztus képmása – e. Igen, feleltem. A nesztoriánusok és örmények sohasem ábrázolják a kereszten Krisztus alakját, amiből az látszik, hogy helytelenül vélekednek a kínszenvedésről vagy talán szégyenlik. Aztán ráparancsolt a minket körülállókra, hogy húzódjanak hátra, mert jobban szemügyre akarta venni ruházatunkat. Ekkor átnyújtottam neki felséged levelét az arab és a szír fordítással együtt. Akkonban ugyanis lefordíttattam mindkét nyelvre és írásra; Szartachnál voltak örmény papok, akik értettek törökül és arabul, valamint ott volt Dávidnak az a társa, aki tudott szír, török és arab nyelven.

(8) Ezután kimentünk, és letettük ruháinkat; az írnokok és Kojak odajöttek, és lefordították a levelet. A levél hallatára Szartach ott tartotta a kenyeret, bort és a gyümölcsöt, és meghagyta, hogy a ruhákat és könyveket vigyük vissza szállásunkra. Ez Szent Péter bilincseinek ünnepén történt.

XVI. PARANCSOT KAPNAK, HOGY BATUHOZ, SZARTACH ATYJÁHOZ MENJENEK
(1) Másnap reggel egy bizonyos pap, az említett Kojak fivére jött, hogy elkérje az edénykét a krizmával, mert Szartach látni kívánta, mint mondotta. Odaadtuk. Este Kojak hívatott, és a következőket közölte: „A király úr derék szavakat írt az én uramnak, de van közötte egynémely nehéz is, ezekről nem mer atyja tanácsa nélkül dönteni, el kell tehát hogy menjetek az ő atyjához. A két taligát a ruhákkal és a könyvekkel, amit tegnap idehoztál, át fogjátok nekem adni, mert uram gondosabban szemügyre akarja venni a dolgokat.” Rögtön kapzsiságuk baljós jelét láttam benne, így válaszoltam hát neki; „Uram, nemcsak azokat, hanem a másik két taligát is, amink még van, őrizetedre fogjuk hagyni.” „Nem – vetette ellene – , csak kettőt hagyjatok itt, a többivel tegyetek, amit akartok.” Mondottam neki, hogy ez semmiképpen nem lehetséges, ellenben az egészet átadjuk neki. Ekkor megkérdezte, hogy országukban akarunk – e maradni. Így feleltem: „Ha megértetted a király úr levelét, tudhatod, hogy igen.” Erre azt mondotta, hogy nagyon türelmesnek és alázatosnak illene lennőnk. Így váltunk el tőle azon az estén.

(2) Másnap reggel egy nesztoriánus papot küldött a taligákért, és mi mind a négyet elővezettük. Ekkor Kojak fivére odajőve minden holminkat szétválasztotta azoktól a tárgyaktól, melyeket előző nap az udvarhoz vittünk volt, és ez utóbbiakat, tudniillik a könyveket és ruhákat magához vette, mintha sajátja volna. Pedig Kojak előzőleg meghagyta, hogy vigyük el az útra ruháinkat, melyekben Szartachnál megjelentünk, hogy ezeket öltsük fel Batu előtt, ha sor kerül rá. A pap azonban erővel elvette tőlünk mondván: „Ezeket Szartachhoz hoztad, most meg Batunak akarod vinni.” És mikor szerettem volna megmagyarázni neki, rávágta: „Ne beszélj sokat, és eredj utadra.”

(3) Béketűrésre volt szükségem, mert Szartachhoz nem nyílott szabad bejárásunk, és nem volt senki, aki nekünk igazságot szolgáltatott volna. Tartottam attól is, hogy talán a tolmács továbbított másként valamit, amit mondottam neki, hiszen ő is mind azon erősködött, hogy valamennyi holminkat adjuk ajándékba. Egyetlen vigaszom az volt, hogy mihelyst neszét vettem kapzsiságuknak, kiemeltem a könyvek közül a Bibliát és a szentenciákat és még néhány más könyvet, amit a legjobban szerettem. A királyné asszony zsoltároskönyvét nem mertem kivenni, mivel az a benne díszelgő aranyos festmények révén nagyon is felhívta már magára a figyelmet.

(4) Így hát a két megmaradt taligával visszatértünk szállásunkra. Ekkor megérkezett az az ember, aki megbízást kapott, hogy Batuhoz vezessen, mert egykettőre indulni akart. Azt mondottam neki, hogy semmi szín alatt nem viszem magammal a taligákat. Ő visszamondta Kojaknak. Erre Kojak utasított, hogy hagyjuk őket szolgalegényünkkel együtt a jamnál. Így is tettünk.

(5) Batuhoz igyekezve tehát egyenesen kelet felé mentünk, és harmadik napon elértünk az Etilhez; vizének láttán csak ámultam, honnét jön északról az a tömérdek víz. Mielőtt Szartachtól eltávoztunk volna, az említett Kojak az udvar sok más írnokával egyetemben így szólott hozzánk: „Ne mondjátok azt, hogy a mi urunk keresztény, mert ő nem keresztény, hanem mongol.” A keresztény nevet ugyanis ők valamely népfajta nevének vélik, és gőgjükben olyannyira felfuvalkodtak, hogy noha talán hisznek valamit Krisztusról, mégsem akarják a keresztény nevet vállalni, hanem a saját nevűket, vagyis a mongolt akarják minden más név fölébe magasztosítani. Nem akarják azt sem, hogy tatároknak hívják őket, a tatárok tudniillik egy más fajta volt; róluk a következőket tudtam meg.

XVII. HOGY SZARTACH, MENGÜ KÁN ÉS GÜJŰK KÁN TISZTELETTEL TEKINT A KERESZTÉNYEKRE
(1) Abban az időben, mikor a franciák elfoglalták Antiochiát, az északi tájakon egy bizonyos Gürkán nevű ember tartotta kezében a hatalmat, Gür a tulajdonneve, kán a méltósága és sámánt jelent, az összes sámánokat ugyanis kánnak nevezik. Ezért a vezetőket is kánnak mondják, tekintve, hogy ők a népet a jóslatok által kormányozzák. Antiochia történetében olvasható, hogy a törökök Gürkán királyhoz küldtek segítségért a franciák ellen, az összes török tudniillik erről a vidékről jött. Ez a Gür karakitaj volt; kara annyit tesz, mint fekete, kitaj egy népfaj neve, karakitaj jelentése tehát fekete kitaj. Azért mondják feketének, hogy megkülönböztessék ama kitajoktól [kínaiaktól], akik keleten laknak az óceán mellett; róluk a későbbiekben fogok szólni. A karakitajok azokon a havasokon laktak, melyeken magam is áthaladtam.

(2) E havasok között egy síkságon élt egy nesztoriánus, nagy hatalmú pásztor, és ura a najmannak mondott népnek, mely nesztoriánus keresztény volt. Gürkán halálával ez a nesztoriánus megtette magát királynak, a nesztoriánusok János királynak nevezték, és tízszerte annyit híreszteltek róla, mint ami az igazság. Mert így tesznek az e vidékekről jött nesztoriánusok: nagy dobra verik a semmiséget is. Így terjesztették el Szartachról, hogy keresztény, valamint Mengü kánról és Güjük kánról is, azért mert a keresztényeket inkább tiszteletben tartják, mint más népeket. Valójában azonban nem keresztények. Így keletkezett nagy híre annak a János királynak is. Én áthaladtam legelőin, de néhány nesztoriánus kivételével senki semmit nem tudott felőle. Az ő legelőin élt Güjük kán, akinek udvarát Andreas fráter meglátogatta; visszaútban magam is keresztülmentem rajta.

(3) Ennek a Jánosnak volt egy bizonyos fivére, ugyancsak hatalmas pásztor, Ong nevű; ő a karakitajok havasain túl lakott, bátyjától három heti járóföldre, valami Karakorum nevű városkának volt az ura, s a kereit és merkit népet mondhatta alattvalójának; ezek nesztoriánus keresztények voltak. Uruk azonban Krisztus vallásától elfordulva bálványoknak hódolt, mivel bálványimádó papok vették körül. E papok valamennyien szellemeket idéznek és búbájolást űznek.

(4) Az ő legelőin túl, tíz – tizenöt napi járásra terültek el a mongolok legelői. A mongolok a legnagyobb szegénységben éltek, nem volt kapitányuk, és nem ismertek törvényt a varázslásokon és jövendöléseken kívül, melyekre e tájakon valamennyien hallgatnak. A mongolok mellett élt egy másik szegény nép, a tatár. János király örökös nélkül hunyt el, öccse, Ong pedig meggazdagodott, kánnak neveztette magát, és csordáit és nyájait egész a mongolok határáig küldte legeltetni. Abban az időben élt egy bizonyos kovács a mongolok között, név szerint Dzsingisz; ahol csak érte, megdézsmálta Ong kán állatait, olyannyira hogy Ong pásztorai felpanaszolták uruknak. Ong erre sereget gyűjtött, és a mongolok földjére lovagolt, hogy magát Dzsingiszt kézre kerítse. Dasingisz pedig elszökött a tatárok közé, s ott elrejtőzködött. Ekkor Ong megsarcolta a mongolokat s a tatárokat, és visszatért földjére.

(5) Dzsingisz pedig szózatot intézett a tatárokhoz és a mongolokhoz, mondván: „Amiért nincs vezérünk, szomszédaink elnyomnak minket.” És a tatárok és a mongolok megtették őt vezérükké és kapitányukká. Majd titokban sereget gyűjtött, lerohanta magát Ongot, és legyőzte; Ong elmenekült Kínába. Ugyanekkor leányát foglyul ejtették, akit is Dzsingisz egyik fiának adott feleségül; az ő nászukból származott Mengü, a mostani uralkodó.

(6) Ekkor Dzsingisz mindenhová a tatárokat küldte előre, innen eredt nevük, mert mindenütt az a jajkiáltás járta: „Jönnek a tatárok!” Maguk a tatárok azonban a gyakori háborúskodások következtében csaknem valamennyien kipusztultak. Ezért a mongolok szeretnék most ama nevet kioltani, s a magukét emelni fölébe. Azt a földet, ahol kezdetben laktak volt, s ahol még ma is áll Dzsingisz kán udvara, Onan – Kerütennek hívják. De mivel Karakorum környékén tették első hódításukat, ezt a várost tekintik székhelyüknek, s ennek közelében választják meg kánjukat.

XVIII. AZ OROSZOKRÓL, MAGYAROKRÓL, ALÁNOKRÓL ÉS A KASZPI – TENGERRŐL
(1) Ami Szartachot illeti, nem tudom róla, hisz – e Krisztusban avagy sem. Annyit tudok, hogy nem akarja magát kereszténynek hívatni, sőt úgy látom, inkább csúfot űz a keresztényekből. Szállása útjába esik a keresztényeknek, tudniillik oroszoknak, blakoknak, Kis – Bolgárország bolgárainak, szudakbelieknek, cserkeszeknek, alánoknak, akik valamennyien rajta keresztül iparkodnak atyja udvarához, s mert ajándékot kap tőlük, jobban kegyeli őket. De ha mohamedánok jönnek, és többet hoznak, azok hamarább célt érnek nála. Környezetében vannak nesztoriánus papok is, akik fával harangoznak, és éneklik szolgálataikat.

(2) Egy másik mongol, Berke nevű, aki Batunak fivére, a Vaskapu felé legeltet, ott, ahol a Perzsiából és Törökországból jövő összes mohamedán útja vezet. Ezek Batuhoz igyekezve, rajta mennek keresztül, és ajándékokkal kedveskednek neki, Berke pedig mohamedánnak teszi magát, és nem engedi, hogy udvaránál disznóhúst fogyasszanak. Visszautunk idején azonban éppen parancsot kapott Batutól, hogy költözzön el onnét, s menjen az Etilen túl keletre; Batu ugyanis nem akarja, hogy a mohamedán követek Berkén haladjanak keresztül, mert úgy látja, veszteség éri ezáltal. A négy nap alatt, amelyet Szartach udvaránál töltöttünk, egyáltalán nem adtak nekünk eleséget, mindössze egy alkalommal egy kevés kumiszt.

(3) Szartachtól atyjához menet nagy félelmünk volt az úton. Ugyanis orosz, magyar és alán rabszolgáik, akik szép számmal élnek közöttük, összeállnak húszan vagy harmincan; éj idején megszöknek, íjat és tegezt viselve, s aki csak útjukba akad a sötétben, azt megölik. Nappal elrejtőznek, és amikor lovaik kimerültek, az éj leple alatt megközelítik a réteken legelésző méneseket, lovat váltanak, s még egy vagy két lovat magukkal visznek, hogy megegyék, ha szükséget látnak. Ilyen csapatok rajtaütésétől rettegett nagyon a mi vezetőnk. Ezen az úton bizony éhen haltunk volna, ha nem viszünk magunkkal egy kevés kétszersültet.

(4) Elértünk tehát az Etilhez, a legnagyobb folyóhoz. Mert négyszerte szélesebb a Szajnánál, és igen mély, az északi fekvésű Nagy – Bolgárországból folyik elő, délnek tart, s egy bizonyos tóba, illetve tengerfélébe ömlik, melyet manapság Sircan – tengernek mondanak valamely város után, mely perzsiai partján emelkedik. Isidorus azonban Kaszpi – tengernek nevezi. Tőle délre a Kaszpi – hegyeket, valamint Perzsiát találni, keletre a mulhidoknak, vagyis asszaszinoknak a Kaszpi – hegyekkel érintkező hegyeit, északra pedig azt a bizonyos pusztaságot, hol mostanság a tatárok járnak, korábban azonban a kanglinak mondott kunok laktak, és erről az oldalról fogadja magába az Etilt, mely nyáron úgy megárad, mint az egyiptomi Nílus. Tőle nyugatra vannak az alánok hegyei, a lezgek, továbbá a Vaskapu és a grúzok hegyei.

(5) A tengert tehát három oldalról hegyek környékezik, északi partja pedig síkságra néz. Andreas fráter két oldalát bejárta, tudniillik a délit és a keletit, jómagam a másik kettőt, mégpedig az északit Batuhoz és Mengühöz menet, majd jövet ugyancsak ezt, a nyugatit meg akkor, amikor Batutól igyekeztem vissza Szíriába. Négy hónap alatt lehet körbejárni, és nem igaz, amit Isidorus mond, hogy az óceán egy öble, mert sehol sem érinti a tengert, hanem mindenfelől szárazföld övezi.

XIX. BATU UDVARÁRÓL S A FOGADTATÁSRÓL, MELYBEN NÁLA RÉSZESÜLTEK
(1) Ezt az egész vidéket az említett tenger nyugati partjától, ahol Sándor Vaskapuja van és az alánok hegyei emelkednek, egész az északi tengerig és a meotiszi mocsarakig, melyben a Don ered, Albániának szokták nevezni. Isidorus szerint oly nagy és féktelenül vad kutyákat találni rajta, hogy a bikákat leteperik és az oroszlánokat megölik. Ez így igaz, mert hallottam beszélni, hogy itt, az északi óceán felé, ökrök módjára kutyákkal húzatják a kordékat, mivel olyan nagyok és erősek.

(2) Azon a helyen tehát, ahol az Etil vizére ereszkedtünk, van egy új falu, melyet a tatárok létesítettek részint oroszokból, részint mohamedánokból, s ezek mind a Batu udvarába tartó, mind az onnan visszatérő küldötteket a folyón átszállítják. Batu ugyanis a túlsó parton van kelet felé, és nyaranta nem haladja túl ezt a helyet, ahol mi kikötöttünk, sőt már megkezdett visszafelé ereszkedni. Mert ő is és a többiek valamennyien januártól augusztusig mennek felfelé a hideg vidékek irányába, augusztusban pedig megkezdik a visszatérést.

(3) A falutól tehát csónakkal ereszkedtünk le Batu udvaráig; ettől a helytől ötnapi járás visz északi irányban Nagy – Bolgárország városaiba. Csak azon csodálkozom, ki az ördög vihette oda Mohamed vallását. Hiszen a Vaskaputól, Perzsia kijárásától több mint harmincnapi járóföld van addig a Bolgárországig; útja az Etil folyásával szemben vezet át a pusztaságon, melyen egyetlen várost sem találni, legfeljebb néhány falut, közel oda, ahol az Etil a tengerbe szakad. Márpedig ezek a bolgárok a legvadabb mohamedánok, szigorúbban tartják Mohamed vallását, mint akárki más.

(4) Amikor Batu udvarát megpillantottam, elteltem félelemmel, mert lakhelye olyannak látszott, mint valami hosszan elnyúló, nagy város, melyet három vagy négy mérföldön végig mindenfelől emberek özönlenek körül. És amint Izrael népéből mindenki tudta, hogy a frigyláda sátrához viszonyítva hol üsse fel táborát, úgy ezek is tudják, hogy a kán udvarának mely oldalán kell elhelyezkedniök, amikor jurtáikat a földre állítják. Ezért nevezik a kán udvarát ordának, ami az ő nyelvükön közepet jelent, mert mindig a hozzá tartozó emberek kellős közepén van, annyi kivétellel, hogy tőle egyenesen délre senki sem telepszik, mivel az orda kapui ebbe az irányba nyílnak. De tőle jobb és bal felé tetszésükre terjeszkedhetnek, aszerint, hogy hány helyre van szükség, mindaddig, míg az udvar elé vagy vele szembe nem kerülnek.

(5) Először egy mohamedánhoz vezettek bennünket, aki nem gondoskodott számunkra ennivalóról. Következő napon az udvarhoz vezettek. Batu egy hatalmas sátrat feszíttetett ki, mert jurta nem tudta volna magába fogadni azt a sok férfit és asszonyt, aki mind összejött. Kísérőnk figyelmeztetett, hogy ne mondjunk semmit, amíg Batu fel nem szólít rá, és akkor is beszéljünk röviden. Megkérdezte továbbá, vajon felséged küldött – e már valaha követeket hozzájuk. Elmondottam, mint küldött volt felséged Güjük kánhoz, de megjegyeztem, hogy nem küldöttetek volna sem ahhoz követeket, sem Szartachhoz levelet, ha nem hallottátok volna róluk, hogy keresztények, mert nem holmi félelemből tettétek, hanem azért, mert üdvözölni akartátok őket abban a hiszemben, hogy keresztények. Ekkor a sátor elé vezettek minket; intettek, hogy ne érintsük a sátor köteleit, melyet ők olybá vesznek, mint a jurta küszöbét. Ott állottunk mezítelen lábbal, csuhánkban, hajadonfőtt, és az ő szemükben nagy látványosságnak számítottunk. Plano Carpini – beli Johannes fráter is járt már ugyan náluk, de ő ruhát váltott volt, hogy a pápa úr követe lévén, ki ne gúnyoltassék.

(6) Ekkor bevezettek minket a sátor közepéig, de nem kívánták meg, hogy térdhajtással adjunk tiszteletet, mint a követek tenni szokták. Ott állottunk hát Batu színe előtt annyi ideig, ameddig egy Miserere mei Deus elmondása tart; mindenki teljes csendben volt. Batu trónuson ült, mely olyan hosszú és széles volt, mint egy kerevet, az egészet aranyozás borította, és három lépcsőfok vezetett fel rá; egyik felesége volt mellette. Jobbról elszórtan ültek a férfiak, balról az úrnők, és amely helyet az asszonyok nem töltöttek meg a maguk részén, tekintve hogy csak Batu feleségei voltak jelen, azt a férfiak foglalták el. A sátor bejáratában állott a pad, rajta a kumisz s a drágakövekkel díszített nagy arany – és ezüstserlegek. Batu figyelmesen vizsgált minket, mi meg őt; termetre olyannak találtam, mint Beaumont – i János úr volt – Isten nyugosztalja. Arcán piros foltok virítottak.

(7) Végre jelt adott a beszédre. Ekkor vezetőnk utasított, hogy hajtsunk térdet, és beszéljünk. Fél térdre ereszkedtem, mint ember előtt szokás. Erre intett, hogy két lábbal hajtsak térdet, amit meg is tettem, nem akarva ezen ellenkezni. Ekkor felszólított, hogy beszéljek. Én meg arra gondolva, hogy most Istenhez fohászkodom, mivel két térden állok, az ima szavaival kezdtem, mondván: „Uram, kérjük Istent, akitől minden jó származik, aki téged földiekkel elhalmozott, hogy adja meg neked a mennyei javakat is, mivel ezek nélkül a földiek hiábavalók.” Batu figyelmesen hallgatott, én meg továbbfűztem szavaimat: „Tudd meg teljes bizonysággal, hogy az égi javaknak nem jutsz birtokába, csak ha kereszténnyé leszel. Mert azt mondja Isten : Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül, aki pedig nem hiszen, elkárhozik.” E szavakra Batu kissé elmosolyodott, s a többi mongol gúnyból tapsolni kezdett; tolmácsomnak elakadt a szava, bátorítanom kellett, hogy ne féljen. Mikor újra csend lett, folytattam: „Azért jöttem fiadhoz, mert úgy hallottuk, hogy keresztény, és levelet hoztam neki a franciák urától, királyától. Ő küldött ide hozzád. Tudnod kell, mi okból.”

(8) Ekkor szólt, hogy álljak fel; megkérdezte felséged nevét, valamint az enyémet, társamét meg a tolmácsét, és mindent felíratott. Azt is megkérdezte, ki ellen visel hadat felséged, mert már tudomására jutott, hogy seregetekkel kivonultatok volt országotokból. „A mohamedánok ellen – feleltem – , akik Isten házát megszentségtelenítik Jeruzsálemben.” Azt is tudakolta, vajon küldöttetek – e már követeket hozzá. „Hozzád soha” – válaszoltam. Ekkor hellyel kínált, és lótejet adatott innunk; a mongolok ezt nagy megtiszteltetésnek veszik, ha valaki kumiszt iszik vele az ő házában. És mert szememet a földre szegezve ültem, intett, hogy emeljem fel arcomat, talán azért, mert jobban szemügyre akart venni, vagy esetleg igézéstől tartott; ők ugyanis baljós jelnek, ómennek vagy rossz szándékról árulkodónak tekintik, ha valaki lehajtott fővel, mintegy búslakodva ül előttük, főképpen akkor, ha arcát vagy állát kezébe támasztja.

(9) Ekkor kimentünk. Kevéssel utána odajött hozzánk a vezető, és szállásunkra kísérve a következőket közölte velem: „A király úr kéri, hogy tartóztassunk itt ebben az országban; ezt Batu nem teheti meg Mengü tudta nélkül. Tehát neked és tolmácsodnak el kell mennetek Mengühöz. Társad és a másik ember visszatér majd Szartach udvarába, és ott vár be téged, míg visszaérsz.” Mire Homodei, a tolmács, vesztét vélve benne, siránkozni kezdett, társam meg erővel bizonygatta, hogy inkább fejét hagyja venni, semmint tőlem elszakadjon. Én is mondtam, hogy társam nélkül nem kelhetek útra, és hogy komoly szükségünk van két szolgára, mert ha az egyik történetesen megbetegszik, nem hagyhatjuk magára. Erre a vezető visszament az udvarhoz, és továbbította e szavakat Batunak, aki így rendelkezett: „Menjen a két pap és a tolmács, a klerikus pedig forduljon vissza Szartachhoz.” A vezető visszajőve tudtunkra adta e határozatot, és amikor a klerikus érdekében akartam szót emelni, hogy velünk jöhessen, azt mondta: „Ne beszéljetek tovább, mert Batu már eldöntötte, és én nem merek többet visszamenni az udvarhoz.”

(10) Felséged alamizsnájából Gosset klerikus huszonhat yperperát kapott és nem többet, ebből tízet megtartott magának és a fiúnak, és tizenhatot átadott Homodeinek a mi részünkre; így aztán könnyek között elváltunk egymástól: ő megindult vissza Szartachhoz, mi meg ott maradtunk.

XX. A MENGÜ KÁN UDVARA FELÉ VEZETŐ ÚTRÓL
(1) Nagyboldogasszony előestéjén klerikusunk megérkezett Szartach udvarához; másnap a nesztoriánus papok a mi ruháinkba öltözve jelentek meg Szartach előtt.

(2) Minket egy másik szállásadóhoz vittek, aki hajlékkal, élelemmel és lovakkal kellett hogy ellásson. De mert nem volt mit adjunk neki, mindent rosszul teljesített. Öt héten át Batuval együtt szekereztünk lefelé az Etil mentén. Társamat néha olyan éhség fogta el, hogy szinte sírva panaszolta nekem : „Úgy érzem, mintha soha életemben nem ettem volna.” Batu udvarát ugyan mindig követi egy vásár, de tőlünk olyan messzire esett, hogy nem tudtunk elmenni. Tetejébe lovak híján gyalogosan kellett mennünk.

(3) Végül néhány magyar keresett fel minket, akik valamikor klerikusok voltak; egyikük még sok mindent tudott énekelni emlékezetből, a többi magyar mintegy papjának tekintette, és őt szokta elhívni halottai temetéséhez. Egy másik a grammatikában elég alapos tudást szerzett volt, mert mindig megértette, amit írásban közöltünk vele, csak felelni nem tudott. Ők nagy vigaszt jelentettek számunkra, mivel hoztak kumiszt inni és olykor húst enni. Nagyon fájlaltam, hogy amikor valami könyvet kértek tőlünk, nem tudtunk adni, mert nem volt semmink a Biblián és a breviáriumon kívül. Akkor azt mondtam nekik: „Hozzatok papírt, és másolok nektek, amíg itt leszünk.” Ezt meg is tették. Én meg kiírtam mindkettőjüknek a Boldogságos Szűz hóráit és a halottak zsolozsmáit.

(4) Egy napon egy kun ember csatlakozott hozzánk, latin szavakkal köszöntve, mondván: „Sa!vete domini!” Elcsodálkozva viszonoztam köszönését, és megkérdeztem, ki tanította erre az üdvözletre. Azt mondotta, hogy Magyarországon a mi frátereink keresztelték meg, ők tanították meg rá. Elmesélte azt is, hogy Batu sokat érdeklődött nála felőlünk, s ő elbeszélte neki rendünk feltételeit.

(5) Több alkalommal láttam Batut kíséretével lovagolni; az összes családfő vele tart. Becslésem szerint nem lehettek többen ötszáz férfinál.

(6) Végre a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe körül eljött hozzánk egy tekintélyes mongol, akinek az apja ezredes volt – ez magas rang náluk – , és így szólt: „Reám bízták, hogy titeket Mengü kánhoz kísérjelek; ez négyhónapi út, és olyan hideg van arrafelé, hogy a kövek és fák megrepedeznek a fagytól, ti lássátok, kibírjátok – e.” Azt feleltem neki: „Bízom Isten hatalmában, hogy ki fogjuk bírni, amit más ember is el tud viselni.” Erre így szólt: „Ha nem bírjátok ki, ott foglak hagyni az úton.” Én így válaszoltam: „Ez nem volna rendjén, mert nem a magunk jószántából megyünk, hanem mert a ti uratok küldött, tehát miután rád bíztak, nem hagyhatsz cserben minket.” Mire azt mondta: „Rendben van.” Azzal megmutattatta magának valamennyi ruhánkat, s amit nélkülözhetőnek ítélt, ott hagyatta házigazdánk őrizetére. Másnap mindegyikünknek hoztak egy gubancos juhprém ködmönt, ugyanabból nadrágokat, valamint csizmákat, illetve cipőket, a náluk használatos nemezharisnyákkal, és olyan prémkucsmákat, amilyet ők hordanak.

(7) Szent Kereszt felmagasztalását követő napon elindultunk lóháton – nekünk hármunknak volt két málhás lovunk – , és megszakítás nélkül lovagoltunk keleti irányban egész Mindenszentek ünnepéig. Ezen az egész területen, sőt még rajta túl is, a kanglik laktak, akik a kunokkal rokonok. Tőlünk északra Nagy – Bolgárország földje feküdt, délre pedig a már említett Kaszpi tenger.

XXI. A JAJIK FOLYÓRÓL; KÜLÖNBÖZŐ VIDÉKEKRŐL ÉS NÉPEKRŐL
(1) Miután az Etiltől kiindulva tizenkét napot mentünk, egy nagy folyóhoz értünk, melyet Jajiknak hívnak; északról jön a baskírok földjéről, s az említett tengerbe ömlik. A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok; pásztorkodnak, városaik nincsenek; országuk nyugatról Nagy – Bolgárországgal érintkezik. Ettől a földtől kelet felé haladva az északi oldalon nem találni több várost, így Nagy – Bolgárország az utolsó tartomány, melynek városai vannak.

(2) Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy – Magyarországnak. Isidorus azt mondja róluk, hogy fürge lovaikkal áttörtek a falakon, melyeket Sándor állított a Kaukázus szirtjein a vad törzsek megfékezésére, úgyhogy Egyiptomig az egész területről nekik adóztak. Franciaországig is feldúltak minden országot, tehát nagyobb hatalomra tettek szert, mint manapság a tatárok. Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok.

(3) Ugyanis ebből a Nagy – Bolgárországból jöttek azok a bolgárok, akik Konstantinápolyhoz közel, a Duna túlsó partján laknak. És a baskírok mellett vannak az illakok, ami ugyanannyi, mint blak, csak a tatárok nem tudják a b – t kiejteni, és tőlük jöttek azok, akik most Aszen földjén vannak. Tudniillik mind a kettőt illaknak hívják, ezeket is, meg amazokat is.

(4) Az oroszok, lengyelek, csehek és szlavónok nyelve megegyezik a vandálokéval, mindezek a hunokkal tartottak, és most nagyobbrészt a tatárokkal tartanak, akiket távoli tájakról hozott elő Isten, hogy legyenek nép, mely nem nép és bolond nemzet, miként az Úr mondja: „Én azzal ingerlem őket – tudniillik azokat, akik nem követik az ő törvényeit – ,ami nem népem bolond nemzettel bosszantom őket.” Ez betűről betűre beteljesül azokon a népeken, amelyek nem követik Krisztus törvényét.

(5) Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda. Azóta a szomszédos mohamedán bolgárok leigázták őket, és sokan közülük mohamedánná lettek. A többit a krónikákból lehet megtudni, mert bizonyos, hogy e Konstantinápolyon túli tartományok, melyeket most Bulgáriának, Blakiának, Szlavóniának neveznek, a görögök tartományai voltak; Magyarország Pannónia volt.

(6) A kanglik földjén tehát Szent Kereszt ünnepétől Mindenszentek ünnepéig lovagoltunk által; csaknem mindennap akkora utat tettünk meg, ha becslésem helytálló, amekkora az út Párizstól Orléans – ig, olykor többet is, aszerint hogy milyen mértékben voltunk ellátva lovakkal. Néha ugyanis napjában kétszer vagy háromszor váltottunk lovakat, máskor két vagy három napot is mentünk, anélkül hogy egy lélekre akadtunk volna, ilyenkor lassabban kellett haladnunk. A húsz vagy harminc ló közül – idegenek lévén– állandóan a legrosszabbakat kaptuk, a jobb lovakat a többiek elkaparintották előlünk; nekem mindig erős lovat adtak, mert nagyon súlyos voltam. De hogy vajon könnyedén megy – e vagy sem, azt már nem mertem megkérdezni, és ha rázósan vitt, nem mertem felpanaszolni; mindegyikünknek vállalnia kellett a maga szerencséjét. Ebből számunkra igen komoly nehézségek származtak, mivel lovaink sokszor kimerültek, mielőtt emberek közelébe értünk volna; ilyenkor ösztökélnünk és ostoroznunk kellett őket, át kellett rakni ruháinkat más teherhordóra; kicserélni a hátaslovakat a málhásokkal, néha kettőnknek kellett egy lóra ülni.

XXII. ÉHEZÉSRŐL, SZOMJAZÁSRÓL ÉS MÁS, ÚTJUKBAN KIÁLLOTT NYOMORÚSÁGOKRÓL
(1) Az éhezésnek, szomjazásnak, hidegnek és fáradalmaknak sem vége, sem hossza. Nem adnak enni, csak este. Reggel valami kis innivalót adnak vagy egy hörpintés kását. Esténként ellenben húst adtak, juhlapockát bordával, és a levéből annyit, amennyi tetszett. Amikor jóllaktunk húslével, teljesen felüdültünk, és úgy találtam, hogy igen egészséges és fölöttébb tápláló ital. Péntekenként tartottam a böjtöt, egész éjszakáig semmit sem ittam. Akkor nagy sajnálatomra és bánatomra húst kellett fogyasztanom. Tűzrevaló híján néha félig főtt vagy csaknem nyers húsokat kényszerültünk enni, olyankor, amikor a mezőn aludtunk és éj idején szálltunk le a lóról, mert ebben az időben nem tudtunk könnyűszerrel tehén – vagy lótrágyát gyűjteni. Egyéb tüzelőre ritkán akadtunk, legfeljebb néhol egy – két csipkebokorra. Némely folyóparton imitt – amott látni erdőket is, de csak elvétve.

(2) Vezetőnk kezdetben nagyon lenézett minket, és utálkozott, hogy ilyen jelentéktelen embereket kell vezetnie. Később azonban, mikor kezdett bennünket közelebbről megismerni, elvezetett gazdag mongolok szállására, és ott imádkoznunk kellett értük. Így, ha megfelelő tolmácsom lett volna, alkalmam nyílott volna a jó magvak elhintésére. Dzsingisznek, az első kánnak négy fia volt, ezeknek sok ivadéka lett, akik most valamennyien nagy udvarokkal rendelkeznek, és napról napra sokasodnak és terjeszkednek azon az irdatlan pusztaságon, mely olyan, mint a tenger. Sokukhoz elvitt hát kiserőnk. És módfelett csodálkoztak azon, hogy nem akarunk aranyat, vagy ezüstöt, vagy drága kelméket elfogadni. A nagy pápa felől is faggattak, vajon csakugyan olyan öreg – e, ahogy hallották. Mert azt hallották róla, hogy ötszáz éves. Kérdezősködtek országainkról is, van – e ott sok juh, marha meg ló? Az óceánról fel nem foghatták, hogy nincsen határa, sem túlsó partja.

(3) Mindenszentek előestéjén letértünk a keletnek tartó útról, mert a lakosság már jóval délebbre húzódott volt, és bizonyos havasokon keresztül, nyolc napon át szünet nélkül egyenest délnek vettünk irányt. E vadonban sok szamarat láttam, kulánnak nevezik, és inkább az öszvérhez hasonlít; vezetőnk a társaival soknak utána eredt, de sikertelenül, mert szerfelett gyorsak. Hetedik napon dél felől óriási hegyek kezdtek feltünedezni, és egy kertszerűen öntözött síkságra értünk, és megművelt földekre találtunk.

(4) Mindenszentek nyolcadán egy bizonyos Kencsek nevű mohamedán városba jutottunk; kapitánya már a város határán kívül sörrel és serlegekkel vezetőnk elé sietett. Az a szokás ugyanis, hogy az összes meghódolt városból eleséggel és itallal fogadják Batu és Mengü kán küldötteit. Ez idő tájt itt már jégen jártak, és Szent Mihály napjától kezdődően fagyok köszöntöttek ránk a vadonban. Érdeklődtem e tartomány neve iránt, de mivel már más vidéken jártunk, nem tudták megmondani, csak városának nevét, amely nagyon kicsiny. A hegyekből nagy folyó ömlik alá, mely öntözi az egész vidéket, ahová csak vizét vezetni akarják, és nem torkollik tengerbe, hanem a föld issza be, valamint sok mocsarat képez. Errefelé láttam szőlőtőkéket, és két ízben ittam is bort.

XXIII. BÜRI MEGÖLETÉSÉRŐL ÉS LAKHELYÜKRŐL
(1) Következő napon egy másik faluba értünk, közelébb a hegyekhez. Kérdeztem a hegység nevét, s megtudtam, hogy az a Kaukázus, mely kelet – nyugati irányban húzódva mindkét végével a tengert érinti. Megtudtam továbbá, hogy már túljutottunk azon az említett tengeren, melybe az Etil ömlik.

(2) Talasz városa után is érdeklődtem, hol Büri német szolgái éltek, akikről Andreas fráter szólott; sokat kérdezősködtem utánuk Szartach és Batu udvaránál, de semmi mást nem sikerült megtudnom, mint hogy urukat, Bürit kivégezték a következő esetből kifolyólag: Büri legelői nem voltak jók, s egy napon ittas állapotában így beszélt embereihez: „Hát én talán nem Dzsingisz kán nemzetségéből való vagyok, mint Batu?!” Mert Batunak unokaöccse vagy öccse volt. „Miért ne járhatnám az Etil partját, mint ő, hogy ott legeltessek?!” Ezeket a szavakat visszamondták Batunak. Ekkor Batu írt Büri embereinek, hogy urukat bilincsbe verve vigyék elébe, amit azok meg is tettek. Ekkor Batu kérdőre vonta, mondott – e ilyen szavakat. Büri beismerte. De mentegette magát, hogy részeg volt, mert a részegeknek meg szoktak kegyelmezni. Batu így felelt : „Hogyan merted részegségedben a nevemet kiejteni?” És levágatta a fejét.

(3) A németekről semmit sem sikerűit megtudnom, míg Mengü kán udvarába nem értem, azt azonban megtudtam az említett faluban, hogy Talasz ott van mögöttünk hatnapi járóföldre a hegyek lábánál. Mikor pedig eljutottam Mengü kán udvarába, értesültem róla, hogy Mengü Batu engedélyével áttelepítette őket kelet felé egyhónapi járóföldre Talasztól, egy bizonyos, Bolatnak mondott városhoz, ahol aranyat ásnak és fegyvert kovácsolnak; így hát sem odamenet, sem visszajövet nem tudtam őket felkeresni. Odafelé ugyan meglehetősen közel, mintegy háromnapi járásra haladtam el attól a várostól. De nem tudtam, s ha tudtam volna is, nem térhettem volna le utamról.

(4) Az említett falutól a hegyek vonulatát követve mentünk kelet felé, és ettől kezdve Mengü kán emberei közé kerültünk, akik mindenütt dalolva, tapsolva fogadták vezetőnket, mert Batu követe volt. Ugyanis kölcsönösen megadják egymásnak a tiszteletet azáltal, hogy Mengü emberei az említett módon fogadják Batu követeit, valamint Batu emberei hasonlóképpen Mengü követeit. Batu emberei azért büszkébbek, és nem teljesítik olyan buzgalommal.

(5) Néhány nappal ezután a havasok közé jutottunk, hol egykor a karakitajok laktak. Itt egy nagy folyóra találtunk, melyen csónakkal kellett átkelnünk. Utána valamely völgybe ereszkedtünk, ahol egy romba dőlt várat láttam, melynek falai tisztán agyagból voltak; ezen a vidéken művelik a földeket. Később egy jókora városhoz értünk, melyet Iki – ügüznek mondottak; itt perzsa nyelven beszélő mohamedánok laktak, jóllehet igen messzire vannak Perzsiától.

(6) Következő napon, miután átkeltünk azokon a havasokon, amelyek délen emelkedő nagy hegyek nyúlványai, egy gyönyörű szép síkságra kerültünk; ezt jobbról magas hegyek övezik, bal oldalán meg egy tenger – , illetve tóféle van, melyet tizenöt nap alatt lehet körbejárni. Az egész síkságot bőségesen öntözik a hegyről lefutó vizek, amelyeket mind a tenger fogad magába. Nyáron e tenger északi partján jöttünk visszafelé, ahol ugyancsak magas hegyek emelkednek. Az említett síkságon egykor nagy városok voltak, de legnagyobbrészt lerombolták, hogy a tatárok itt legeltethessenek, mert kitűnő legelők kínálkoznak rajta.

(7) Találtunk itt egy Kajalig nevű nagy várost, melynek van vására, és sok kereskedő látogatja. Tizenkét napot időztünk benne Batunak egy bizonyos írnokára várva, akit vezetőnk társául rendeltek a Mengü kán udvaránál elintézendő ügyekhez. E főidet valamikor Organum – nak nevezték, és megvolt a saját nyelve és írása, de most az egészet a türkmének tartják megszállva. Az idevaló nesztoriánusok is ezzel az írással és e nyelven szokták szolgálataikat végezni, és könyveiket írni. Talán onnan nyerték az Organa nevet, mivel kiváló citerások vagy orgonások voltak, mint beszélték nekem. Itt láttam először [buddhista] bálványimádókat, kikről is tudja meg felséged, hogy sok szektájuk él keleten.

XXIV. HOGYAN KEVEREDTEK ÖSSZE A NESZTORIÁNUSOK ÉS A MOHAMEDÁNOK; [BUDDHISTA] BÁLVÁNYTEMPLOMAIKRÓL
(1) Elsők az ujgurok, akiknek országa az említett Organum tartománnyal érintkezik ama hegyek között kelet felé; valamennyi városukat nesztoriánusok és mohamedánok vegyesen lakják, és ők maguk Perzsia irányában a mohamedán városokban is elterjedtek. Az említett Kajalig városban három [buddhista] bálványtemplomuk van, ezek közül kettőt meglátogattam, hogy megtekintsem oktalanságaikat. Az egyikben egy emberre akadtam, aki a kezén fekete tintával festett keresztecskét hordott; ebből azt következtettem, hogy keresztény, annál is inkább, mert mindenre, amit csak kérdeztem tőle, keresztény módra felelt. Megkérdeztem hát: „Miért nincs itt nálatok kereszt és Jézus Krisztus képmása?” Ez volt a válasz: „Nem szokás nálunk.” Ebből így véltem, hogy keresztények volnának, de vallási tanítás híján elhagyták.

(2) Láttam itt egy láda mögött, mely náluk az oltárt helyettesíti, s amelyre a mécseseket meg az áldozatokat helyezik, egy szobrot; szárnyai voltak, mint Szent Mihálynak, más szobraik pedig ujjaikat áldásra emelő püspököknek látszottak. Ezen az estén nem tudtam a másik templomot megtalálni, mert a mohamedánok annyira kerülik őket, hogy még beszélni sem akarnak róluk. így amikor a mohamedánoktól [a buddhisták] szertartásai felől érdeklődtem, megbotránkoztak.

(3) Másnap a mohamedán hónapkezdet és húsvét volt. Szállást változtattam, úgyhogy a másik bálványtemplom közelében kaptam hajlékot. A lakosság ugyanis, ki – ki tehetsége szerint vagy osztályrésze arányában fogad be követeket. Mikor ebbe a bálványtemplomba beléptem, ott találtam a bálványok papjait. A hó első napján tudniillik megnyitják templomaikat, a papok beöltöznek, tömjént ajánlanak fel, meggyújtják a mécseket, és bemutatják a nép által hozott kenyér – és termésáldozatokat.

(4) Először tehát leírom felségednek valamennyi bálványimádó közös rítusát, azután az ujgurokét, akik a többiektől eltérő szektát alkotnak.

(5) Mindnyájan északnak fordulva imádkoznak, összetett kézzel, térdállásban a földre borulva, és homlokukat kezükre hajtva. Ezért a nesztoriánusok e tájakon semmi áron nem akarják az imánál összekulcsolni kezüket, hanem mellük előtt kifelé fordított tenyérrel imádkoznak. Templomaikat kelet – nyugati irányban építik, s az északi oldalon egy kórusszerűen kiugró fülkét építenek, vagy olykor, ha az épület négyszög alakú, a templom közepének északi oldalán rekesztenek el egy fülkét kórus helyett. Itt, mint valami asztalt, egy hosszú és széles ládát helyeznek el. Az asztal mögött, dél felé nézve állítják fel a főbálványt; magam is láttam egyet Karakorumban, olyan nagy volt, mint amekkorára Szent Kristófot szokták festeni. Egy Kínából jött nesztoriánus pap pedig azt mondta nekem, hogy azon a vidéken van egy akkora bálvány, amely kétnapi járóföldről is látható. A többi bálványt, valamennyit gyönyörűen bearanyozva, körülötte állítják fel. Erre az asztalszerű ládára teszik a mécseseket s az áldozati adományokat. A templomok összes kapuja délre nyílik, ellentétben a mohamedánok gyakorlatával. Vannak továbbá nagy harangjaik is, mint nekünk. Gondolom, ezért nem akartak a keleti keresztények harangokat használni; míg viszont az oroszoknak és a kazáriai [krími] görögöknek vannak harangjaik.

XXV. TEMPLOMAIKRÓL, BÁLVÁNYAIKRÓL; HOGYAN VISELKEDNEK ISTENEIK`TISZTELETE KÖZBEN
(1) Papjaik valamennyien teljesen leberetválják a fejüket és a szakállukat, sárga ruhát viselnek, és attól fogva, hogy a fejüket leberetválták, szüzességet tartanak; százan vagy kétszázan élnek együtt egy gyülekezetben. Azokon a napokon, amikor a templomot látogatják, két padot helyeznek le, leülnek elé sorban a földre, egymással szembe, kezükben könyvvel, melyet olyankor a padra helyeznek. Mindaddig, míg a templomban tartózkodnak, fejüket födetlen hagyják, szótlanul olvasnak, és csendet tartanak. Így amikor Karakorumban beléptem egyik templomukba, és ekképpen ülve találtam őket., mindenféleképpen szólásra akartam bírni őket, de semmi módon nem sikerült.

(2) Bárhova mennek, kezükben állandóan egy száz vagy kétszáz szemű füzért tartanak úgy, ahogy mi az olvasót hordjuk, és mindegyre e szavakat ismételgetik: „Om mani padme hum”, ami azt jelenti: „Isten, te tudod” – egyikük így fordította le nekem – , és annyiszor várnak viszonzást Istentől, ahányszor ezt elmondva Istenre gondolnak.

(3) Templomuk körül mindig szép udvart csinálnak, melyet jól körülzárnak fallal, és dél felé nagy kaput nyitnak rajta; itt ülnek össze beszélgetni. A kapu fölé hosszú póznát tűznek, mely lehetőség szerint az egész város felett kimagaslik; erről a póznáról lehet felismerni, hogy a ház bálványtemplom. E dolgok mind egyformán megtalálhatók az összes bálványimádónál.

(4) Mikor tehát az említett bálványtemplomba léptem, a papokat a külső kapu alatt ülve találtam. Ahogy rájuk pillantottam, szinte franciáknak néztem őket a beretvált arcukkal, fejükön tatár fejfedővel. Ezek az ujgur papok a következő öltözéket viselik: bárhová mennek, mindig sárga, eléggé szűk csuhát hordanak, melyet öv fog körül, éppúgy, mint a franciáknál; bal vállukon palást van, mely redőkben omlik alá a mellen és a háton, egész a jobb vállig, hasonlatosan a diakónus böjt idején hordott casulá – jához

(5) A tatárok az ujgurok betűit vették át. Ezek fent kezdik az írást, és lefelé vezetik a sort, ugyanígy olvassák is, és balról jobb felé szaporítják a sorokat. Teleírt lapokat gyakran használnak varázslásaikhoz, ezért templomaik tele vannak aggatva rövid mondásokkal. Mengü kán is mongol nyelven és az ő írásukkal írva küldi levelét felségednek.

(6) Halottaikat ősi szokás szerint elégetik, és a hamvakat egy piramis csúcsába helyezik.

(7) Akkor, amikor beléptem templomukba, és láttam számos bálványukat, kicsinyeket és nagyokat, az említett papok mellé telepedve megkérdeztem, hogy mit hisznek Istenről. Így feleltek: „Azt hisszük, hogy csak egy Isten van.” Tovább kérdeztem: „Mit hisztek felőle, lélek – e ő avagy valami testtel bíró lény?” „Azt hisszük, hogy lélek” – mondották. Majd én: „Hiszitek – e, hogy valaha emberi természetet öltött volna?” Azt válaszolták: „Nem hisszük.” Akkor én: „Ha egyszer azt hiszitek, hogy ő egyedülvaló és lélek, miért ábrázoljátok úgy, mint testet, és olyan sokszorosan. Ezenfelül, ha nem hiszitek, hogy emberré lett, miért inkább ember alakúra csináljátok, mintsem egy más állat képére.” Erre azt felelték: „Mi ezeket a szobrokat nem Isten képére formáljuk, hanem amikor egy gazdag ember meghal a mieink közül, fia, felesége vagy valaki neki kedves személy elkészítteti az elhunyt képmását, ide állítja, és mi azt az elköltözött emlékezetére tiszteletben részesítjük.” Mire én így folytattam: „Akkor tehát nem másért csináljátok ezeket, mint hogy az embereknek hízelegjetek.” „Korántsem– felelték – , csak emlékezetükre csináljuk.”

(8) Ekkor mintegy gúnyolódásból megkérdezték tőlem: „Hol van Isten?” „Hol van a ti lelketek?” – vágtam vissza. „A testünkben” – felelték. Mire én: „Nemde mindenütt jelen van a te testedben? És az egész testet kormányozza, és azért mégsem látható? Ugyanígy Isten is mindenütt jelen van, mindent irányit, mégis láthatatlan, mert ő az értelem és a bölcsesség.” Még több kérdést szerettem volna megvitatni velük, de ekkor tolmácsolóm kimerülve, nem tudva a szavakat kifejezni, hallgatásra késztetett.

(9) A mongolok vagy tatárok ezek szektájába tartoznak annyiban, hogy csak egy Istent hisznek, de azért nemezből elkészítik halottaik képmását, drágábbnál drágább kelmékbe öltöztetik, és egy vagy két kordéba állítják őket; a taligákat senki sem merészeli megérinteni, őrizetüket a sámánok látják el, akik az ő papjaik; róluk majd később beszélek felségednek.

(10) A sámánok mindig Mengü vagy más gazdag udvara előtt tartózkodnak; a szegényeknek nincsenek sámánjaik, csak azoknak, akik Dzsingisz nemzetségéből származnak. És amikor szekerezniök kell, a sámánok mennek elöl, miként Izrael fiai előtt a felhőoszlop, ők vizsgálják meg a táborozásra kiszemelt helyet, elsőnek állítják földre a maguk jurtáit, s azután követi példájukat az egész udvar. Mikor pedig ünnepnap van vagy a hó elseje, előhozzák az említett képmásokat, és jurtájukban körös – körül sorban felállítják őket. Akkor jönnek a mongolok, belépnek a jurtába, meghajolnak a képmások előtt, és imádják őket. Ebbe a jurtába senki idegennek nem szabad belépnie. Egy alkalommal ugyanis be akartam menni, és igen durván leszidtak érte.

XXVI. KÜLÖNBÖZŐ TÖRZSEKRŐL ÉS AZOKRÓL, AKIK SZÜLEIKET MEG SZOKTÁK ENNI
(1) Az említett ujgurok tehát, akik keresztényekkel és mohamedánokkal elegyesen laknak, úgy gondolom, gyakori vitáik kapcsán jutottak arra az eredményre, hogy csak egy Istent hisznek. Ők voltak az első városlakók, akik Dzsingisz kánnak meghódoltak; ezért a kán leányát az ujgurok királyához adta feleségül. Maga Karakorum is mintegy az ő területükön van, és János papkirálynak és öccsének, Ongnak egész országa is az ő földjeik környékén terül el. De amazok az északi legelőkön vannak, az ujgurok pedig délen, a hegyek között. Innen nyeri magyarázatát, hogy a mongolok átvették az ő írásukat, s az ujgurok a tatárok legfőbb írnokai; csaknem minden nesztoriánus ismeri az ő írásukat.

(2) Rajtuk túl kelet felé, a hegyek között a tangutok következnek; ezek igen erős emberek. Dzsingiszt harcban elfogták, majd a béke megkötése után kiszabadult tőlük; utóbb mégis leigázta őket. Nagyon erős marháik vannak, tömött szőrfarokkal, mint a lovaké, és bozontos hassal meg háttal; lábszárra nézve alacsonyabbak más marháknál, de sokkalta erősebbek. Ezek vontatják a mongolok nagy jurtáit; szarvuk finom, hosszú, hajlott és olyan hegyes, hogy a végét mindig le kell vágni. A tehén csak úgy engedi magát fejni, ha énekelnek neki. Olyan természetük van, mint a bivalynak, mert ha vörösbe öltözött embert látnak, nekiugranak, hogy megöljék.

(3) Ezek után következnek a tibetiek, akiknek szokásuk volt elhunyt szüleiket megenni, kegyeletből, hogy saját bensejüket tegyék azok sírgödrévé. Újabban azonban elhagyták ezt a szokást, mivel minden nemzet undorodott tőlük miatta. De még most is szép serlegeket készítenek szüleik koponyájából, hogy amikor isznak belőle, vigasság közben az elhaltakra emlékezzenek. Olyan mondta nekem, aki látta. Földjükben sok az arany, ezért ha valakinek aranyra van szüksége, addig ás, amíg talál, és kivesz annyit, amennyi kell neki, a többit meg visszatemeti a földbe, mert azt hiszi, hogy ha kincsei közé vagy ládájába tenné, Isten elvenné tőle a többit, ami a földben van.

(4) E törzs emberei közűl láttam egyeseket, nagyon otrombák voltak. Tangut férfiakat is láttam, ezek nagyok és feketék. Az ujgurok közepes termetűek, mint a mieink. Az ujguroknál található a török és kun nyelv forrása és gyökere.

(5) A tibetiek után jönnek a longák és szolangák. Követeiket láttam az udvarnál; több mint tíz nagy taligát hoztak, mindegyiket hat – hat ökör vontatta. Ezek alacsonyak és sötétek, mint a spanyolok, és ruhájuk olyan, mint a diakónus palástja, kissé szűkebb ujjal. Fejükön a püspökéhez hasonlatos mitrát hordanak, de az elülső része valamivel alacsonyabb a hátulsónál, és felül nem csücsökben végződik, hanem négyszögben; fekete enyvvel keményített szövetből készül, és annyira kidörzsölik, hogy úgy ragyog a napsugárban, mint a tükör vagy a jól kifényesített sisak. A halánték táján egy – egy hosszú szalag van ugyanabból az anyagból a mitrához varrva; ezek a szélben szétterülnek, mint két, a halántékból kinövő szarv. Ha a szél túlságosan lebegteti őket, összekötik fent a mitra közepén át egyik halántéktól a másikig, s ilyenkor mint valami karika nyugszik keresztben a fejen, és nagyon szép ékessége a fejnek.

(6) Valahányszor a legfőbb követ az udvarba jött, mindig egy simára. csiszolt, rőfnyi hosszú és tenyérnyi széles elefántcsont táblát tartott a kezében. És amíg a kánhoz vagy más tekintélyes emberhez beszélt, egész idő alatt e táblácskára nézett, mintha onnan olvasná le mondandóját, és nem pillantott sem jobbra, sem balra, sem szembe azzal, akihez szólott. Mialatt a kán elé járult vagy tőle távozott, azalatt is folyvást e táblára szegezte szemét.

(7) Az ismertetett törzseken túl más emberek laknak, akiket – mint bizonyosan megtudtam muknak neveznek; városaik vannak, de nem tartanak semmiféle háziállatot. Ennek ellenére sok nyáj és számos csorda legelészik földjükön, de senki sem őrzi. Mikor valakinek valamire szüksége van, felmegy egy dombra és kiált egyet; a kiáltás hallatára az állatok mind köréje gyűlnek és engedik, hogy háziállat módjára bánjon velük. Ha pedig követ vagy más idegen érkezik e tartományba, bezárják egy házba, és minden szükséges dologgal ellátják, míg csak ügyét el nem intézi; mert ha az idegen keresztül – kasul járná a vidéket, szagától az állatok eliramodnának és elvadulnának.

(8) Ezen túl fekszik a nagy Kína, amelyet az antik korban, azt hiszem, Seresnek neveztek. Ugyanis tőlük jönnek a legjobb selyemkelmék, melyeket serici – nek neveznek arról a népről, a nép viszont egyik városa után viseli a seres nevet. Megtudtam, hogy ezen a vidéken van egy olyan város, melynek falai ezüstből, bástyái meg aranyból vannak. E tájon sok tartomány van, többségük még nem hódol a mongoloknak. Közöttük és India között a tenger fekszik.

(9) Ezek a kínaiak kicsiny emberek, és beszéd közben erősen lélegeznek az orrukon át; általános jellegzetesség, hogy valamennyi keleti embernek kis szemnyílása van. A kínaiak kiválóan értenek minden mesterséghez, orvosaik behatóan ismerik a füvek gyógyerejét, és kitűnően ítélnek az érverésből; vizeletvizsgálatot azonban nem folytatnak, és nem tudnak semmit a vizeletről; ezt magam is láttam, mert sokan közülük Karakorumban élnek. Mindig az volt a szokás náluk, hogy amilyen mesterséget az apa folytat, összes fia azt a mesterséget kell hogy kövesse, és ezért fizetnek olyan nagy adót. Ugyanis mindennap ezerötszáz jasztukot adóznak a mongoloknak – a jasztuk tíz márka súlyának megfelelő ezüstdarab – , tehát naponta tizenötezer márkát, nem számítva a selyemanyagokat és ételféleségeket, melyeket a tatárok innen kapnak, és egyéb szolgálatokat melyeket tőlük megkövetelnek.

(10) E népek mind a Kaukázus hegyei között, éspedig ennek északi lejtőin élnek, a keleti óceánig, Szkítia déli része felől, melyet mongol pásztorok laknak; valamennyien az ő adófizetőik. Mindnyájan bálványimádók: regélnek egy sereg istenről, több istenné lett emberről és az istenek leszármazásáról, mint a mi költőink teszik.

(11) Jövevények gyanánt élnek közöttük elszórtan nesztoriánusok és mohamedánok is egész Kínáig. Kína tizenöt városában laknak nesztoriánusok, és a Szikingnek mondott városban van a püspökségük, ezeken túl tisztán bálványimádókat találni. Az említett népek bálványainak papjai valamennyien bő sárga selyemköpenyt viselnek. Akadnak közöttük remeték is – mint megtudtam – az erdőkben s a hegyeken; ezek csodálatos és szigorú életmódot folytatnak.

(12) A nesztoriánusok nagyon tudatlanok errefelé. Szolgálataikat ugyanis szír nyelven végzik, szent könyveik is szír nyelvűek, ezt a nyelvet viszont nem ismerik, amiért is úgy énekelnek, mint nálunk a grammatikában járatlan barátok. Innét ered, hogy olyan romlottak. Elsősorban haszonlesők és részegesek, sőt egyesek, akik a tatárok körében élnek, ezekhez hasonlóan több feleséget is tartanak. Mikor a templomba lépnek, alsó tagjaikat megmossák, mint a mohamedánok, pénteken húst esznek, és lakomáikat is e napon tartják a mohamedánok szokása szerint.

(13) A püspök ritkán látogat el ezekre a földekre, talán tizenöt évenként egyszer. llyenkor az összes fiúgyermeket, még a bölcsőben fekvőket is pappá avatják, ezért férfiaik úgyszólván valamennyien papok. Később megházasodnak, ami éppenséggel ellenkezik az egyházatyák törvényével, és többnejűek, mert az első hitves elhunytával másikat vesznek feleségül. Továbbá mindnyájan szimoniákusok, mert egyetlen szentséget sem szolgáltatnak ki ingyen.

(14) Feleségeikről és kicsinyeikről szépen gondoskodnak, amiért aztán nem a hit terjesztésén fáradoznak, hanem anyagi haszonra törekszenek. Ezért van az, hogy egyes nesztoriánusok, akik mongol nemes ifjakat nevelnek, jóllehet az evangéliumra s a hitre oktatják őket, rossz életükkel és kapzsiságukkal mégis inkább elriasztják neveltjeiket a keresztény vallástól, hiszen maguknak a mongoloknak s a tojinoknak, azaz bálványimádóknak élete tisztább az övékénél.

XXVII. ÚTBAN MENGÜ KÁN UDVARA FELÉ
(1) Szent András ünnepén eltávoztunk az említett [Kajalig] városból, és tőle három mérföldre egy tisztán nesztoriánus falura találtunk. Templomukba lépve örömmel zendítettünk rá a Salve Reginá – ra, amilyen hangosan csak tudtunk, minthogy már hosszú idő óta nem láttunk templomot.

(2) Innen háromnapi utazással elértünk e tartomány széléhez, az említett tenger végénél, mely oly viharosnak mutatkozott előttünk, akár az óceán. Egy nagy szigetet is láttunk benne. Társam megközelítette partját, és egy vászondarabot megnedvesített benne, hogy megízlelje vizét, mely kissé sós ugyan, de azért iható. A nagy hegyekből, délkeleti irányból egy völgy ereszkedik alá, és amott, a hegyek között egy másik nagy tenger van. A völgyön keresztül folyó ömlik a túlsó tengerből az ittenibe, és szinte szünet nélkül olyan hatalmas szél jön a völgyön át, hogy az áthaladó embereket komolyan fenyegeti a veszély, hogy belesodródnak a tengerbe.

(3) Átkeltünk tehát a völgyön, északnak a vastag hóval födött nagy hegyeknek tartva. Ekkor már hó borította a földet, így aztán Szent Miklós ünnepétől kezdődően fokoztuk az iramot, mivel már nem találtunk más emberekre, csak a jamokra, vagyis azokra a személyekre, akiket egynapi járóföldenként a futárok fogadására állítottak. S mivel sok helyütt a hegyek között szűk ösvényen visz az út, és kevés a legelő; így nappal és éjjel két jamot is útba ejtettünk, tehát egy napból két napot csináltunk, és többet mentünk éjjel, mint nappal. Errefelé zord hideg uralkodott, amiért szőrükkel kifelé fordított kecskebőröket kölcsönöztek nekünk.

(4) Ádvent második szombatján este egy bizonyos helyen szörnyűséges szirtek között kellett átmennünk; vezetőnk hozzám küldött, kérve, hogy mondjak valami hathatós fohászt, ami képes elriasztani a démonokat, mert ebben a szurdokban a démonok hirtelen el szokták ragadni az embereket, és nem tudni, mi lesz belőlük. Olykor a lovat rabolják el, s az embert ott hagyják, máskor kitépik az ember belét, s a testet ott hagyják a lovon; már sok ilyen eset fordult itt elő. Ekkor fennhangon énekelni kezdtük a Hiszekegy – et, és Isten kegyelméből az egész társasággal épségben átjutottunk. Ettől fogva kérlelni kezdtek, hogy írjak nekik lapocskákat, amit a fejükön hordjanak; én azt mondottam rá: „Megtanítalak titeket egy fohászra, melyet a szívetekben fogtok hordozni, és általa testetek, lelketek egyaránt örök megváltást fog nyerni.” De valahányszor tanítani szerettem volna őket, a tolmács mindig felmondta a szolgálatot. Azért mégis leírtam nekik a Hiszekegy – et és a Miatyánk – ot, mondván: „Itt le van írva az, amit az embernek Istenről hinnie kell, és egy imádság, amelyben kérjük Istentől mindazt, amire csak az embernek szüksége van. Higgyétek hát erősen a benne foglaltakat, még ha megérteni nem is tudjátok, és kérjétek Istent, teljesítse kéréseiteket az itt leírt imádság szerint, melyet ő személyesen saját ajkával tanított meg barátainak, és én remélem, hogy Isten meg fog váltani titeket.” Mást nem tehettem, hiszen ilyen tolmácsra bízni a tanítás igéit veszélyes vállalkozás volt, sőt lehetetlen, mert nem ismerte a szavakat.

(5) Ezek után arra a síkságra értünk, ahol Güjük kán udvara volt, és valamikor a najmanoknak – János pap népének – országa volt. De ekkor nem láttam az udvart, csak visszaútban.

(6) Mégis itt beszélem el felségednek, ami az ő rokonságával: fiával és feleségeivel történt. Mikor Güjük kán meghalt, Batu azt akarta, hogy Mengü legyen a kán. Magának Güjüknek a haláláról semmi bizonyosat nem sikerült megtudnom. Andreas fráter úgy mondotta, hogy valami orvosságot adtak neki, az okozta halálát, és gyanították, hogy esetleg Batu tette. Én azonban mást hallottam. Güjük kán ugyanis felszólította volt Batut, hogy hódolatra járuljon elébe; Batu nagy pompával útnak is indult. De nagyon félt, úgy maga, mint emberei, és egyik fivérét, a Siban nevűt előre küldte. Miután Siban megérkezett Güjükhöz, és éppen a serleggel kínálta volna, vita támadt, és megölték egymást. Siban özvegye egy napra ott tartott minket, hogy látogassuk meg házát, és mondjunk áldást rája, vagyis imádkozzunk érte. Mikor tehát Güjük meghalt, Batu kívánságára Mengüt választották meg, és már akkor meg volt választva, mikor Andreas fráter itt járt.

(7) Güjüknek volt egy bizonyos fivére, név szerint Siremün, aki Güjük feleségének és vazallusainak tanácsára nagy kísérettel felkerekedett Mengühöz, mint aki hódolni akar előtte. Valójában azonban azt tervezte, hogy megöli őt, és egész udvartartását kiirtja. És amikor már egy – vagy kétnapi járóföldre megközelítette Mengüt, egyik taligája útközben eltörött, és lemaradt. Mialatt a kocsis javításával bíbelődött, Mengü egyik embere ott érte, és segítségére sietett; közben addig – addig faggatta útjuk felől, míg a kocsis felfedte előtte Siremün tervét.

(8) Erre Mengü embere félrefordult, mintha nem sok ügyet vetne rá, odament a méneshez, kikereste a lehető legerősebb lovat, és éjjel – nappal szélsebesen nyargalt, míg beért ura udvarába, hírül adva, amit hallott volt. Mengü rögtön összehívta valamennyi emberét, és négy sor fegyveressel körülvette udvarát, hogy senki azon át ne hatolhasson se be, se ki. A többieket Siremün ellen küldte. Azok elfogták Siremünt, aki nem is gyanította, hogy terve kitudódott, és egész kíséretével együtt az udvarhoz vitték. Mikor Mengü szemére lobbantotta vétkét, azonnal beismerte. Ekkor megölték őt és Güjük kán idősebb fiát, valamint velük együtt háromszáz tatár előkelőséget. Az asszonyokért is küldtek; mindnyájukat tüzes botokkal ütlegelték, hogy valljanak színt. Amikor beismerték vétküket, kivégezték őket. Güjük kicsiny fiát, aki koránál fogva nem lehetett részes a cselszövésben és nem is tudhatott róla, életben hagyták; apja udvara minden tartozékával, tudniillik állatokkal és emberekkel együtt őreá maradt.

(9) Mellette haladtunk el visszaútban, de vezetőim sem menet, sem jövet nem mertek betérni. Mert „árván ül a fejedelemasszony, és senki sincs, ki vigasztalná”.

(10) Ekkor újra hegynek haladtunk felfelé, állandóan északnak tartva. Végre Szent István napján egy nagy lapályra jutottunk, mely széles, mint a tenger, még csak egy kicsiny domb sem látszik semerre, és Szent János evangélista ünnepének másnapján elértünk a nagy úr udvarához. Mikor azonban már ötnapi járóföldre megközelítettük, a jam, akinél megháltunk, valami kerülő útra akart terelni minket, úgyhogy még tizenöt napot kellett volna fáradnunk. És ezt azért, mint megtudtam, hogy Onan – Kerülent, az ő saját földjüket útba ejtsük, ahol Dzsingisz kán udvara van; mások azt mondták, azért akarták, hogy az utat meghosszabbítsák és hatalmukat annál jobban fitogtassák előttünk. Mert így szoktak tenni azokkal az emberekkel, akik a meg nem hódolt vidékekről érkeznek hozzájuk. És csak nagy nehezen érte el vezetőnk, hogy az egyenes úton mehessünk. E kérdésről vitázva ugyanis hajnal hasadtától egészen kilenc óráig feltartottak minket.

(11) Utunk e szakaszán az a bizonyos írnok, akit Kajaligban bevártunk, azt mondotta nekem, hogy a Batu által Mengü kánnak küldött levél szerint felséged sereget és segítséget kér Szartachtól a mohamedánok ellen. Ezen nagyon elcsodálkoztam, sőt aggódni is kezdtem, mivel ismertem felséged levelének tartalmát, és tudtam, hogy erről egyetlen szó említés sincs benne, nem számítva a Szartachhoz intézett figyelmeztetést, miszerint legyen minden keresztény jóakarója, magasztalja a keresztet, s a kereszt valamennyi ellennépének legyen ellensége. De mert a fordítók Nagy – Örményországból való örmények voltak, akik mélységesen gyűlölik a mohamedánokat, tartottam tőle, hogy a mohamedánok iránti gyűlöletükben és sérelmeik miatt erősebben tolmácsoltak, saját érdekeik szerint. Hallgattam hát, nem szólva sem ellene, sem mellette, mert féltem Batu szavainak ellentmondani, nehogy ésszerű ok nélkül ármánykodás vádjába essem.

XXVIII. MENGÜ UDVARÁRÓL ÉS AZ ELSŐ KIHALLGATÁSRÓL
(1) A nevezett napon tehát megérkeztünk a mondott udvarhoz. Vezetőnknek egy nagy jurtát jelöltek ki, nekünk hármunknak egy kis kunyhót, melyben alig tudtuk holminkat letenni, fekhelyet csinálni és egy kis tüzet rakni. Sokan jöttek vezetőnket meglátogatni, és hosszúkás, felül szűk nyakú korsókban rizssört hoztak neki, melyet egyáltalán nem tudtam volna megkülönböztetni a legjobb auxerre – i bortól, eltekintve attól, hogy nincsen borillata.

(2) Hívattak, és alaposan kikérdeztek jövetelünk okáról. Így feleltem nekik: „Azt hallottuk volt Szartachról, hogy keresztény; hozzá jöttünk, a franciák királya zárt levelet küldött neki általunk; Szartach apjához küldött, apja pedig ide küldött minket. Ő bizonyára megírta az okát, hogy miért.” Kérdezték, vajon felséged szeretne – e békét kötni velük. Azt feleltem: „A király Szartachnak mint kereszténynek küldött levelet; ha tudta volna, hogy nem keresztény, sohasem küldött volna levelet neki. Ami a békekötést illeti, azt mondom, hogy a király semmivel sem bántott titeket; ha bántott volna valamivel, amiért ti háborút kellene hogy indítsatok ellene vagy nemzete ellen, ő igaz ember létére önként helyreigazítaná a hibát és keresné a békét. Ha viszont ti a jövőben ok nélkül akarnátok reá vagy nemzetére háborút hozni, bízom benne, hogy Isten, az igazságos, meg fogja segíteni őket.” A mongolok csak álmélkodtak, minduntalan hajtogatva: „Miért jöttetek, ha nem a békét biztosítani jöttetek?”

(3) Ők ugyanis már annyira felfuvalkodtak gőgjükben, hogy azt hiszik, az egész világ vágyik a békét biztosítani velük. Pedig bizony, ha engedélyt kapnék rá, tőlem telhetőleg háborúra tüzelném ellenük az egész világot. De nem akartam nekik nyíltan megmagyarázni jövetelem okát, nehogy esetleg olyasvalamit mondjak, amivel a Batu üzente szavakat megcáfolom. Ezért odaérkezésem egyedüli okaként azt hangoztattam: mert ő küldött.

(4) Másnap az udvarhoz vezettek, és azt hittem, mezítláb is mehetek, mint a mi tájainkon, ezért levetettem sarumat. Az udvarhoz igyekvők azonban náluk már messzire leszállnak a lóról, egy nyíllövésnyire attól a jurtától, melyben a kán székel, és ott hagyják a lovakat meg a rájuk ügyelő legényeket. Így mikor leszálltunk, és vezetőnk a kán házához ment, egy ott álldogáló magyar legény felismert minket, illetve a mi rendünket. S amikor az emberek körülvettek bennünket, s mint valami szörnyeket, bámulni kezdtek, főképpen amiért mezítelen lábbal voltunk, és kérdezték, hogy nincs – e szükségünk a lábunkra, mert azt gondolták, tüstént el fogjuk veszíteni – akkor ez a magyar megmagyarázta nekik az okát, elbeszélve rendünk szabályait.

(5) Ekkor odajött a főírnok, egy nesztoriánus keresztény, akinek tanácsát úgyszólván minden dologban követik, hogy megnézzen minket; gondosan szemügyre vett, majd odahívta azt a magyart, és sok mindent kérdezett tőle. Végül azt mondották, hogy térjünk vissza szállásunkra. Mikor visszafelé tartottunk, az udvar keleti végével szemben, tőle két számszeríjlövésnyire, egy házat láttam meg, melynek tetején kis kereszt ékeskedett.

(6) Nagyon megörültem, feltételezvén, hogy itt valami kereszténységgel kapcsolatos dolog van; bátran beléptem, és egy igen szépen elrendezett oltárt találtam. Volt itt arannyal hímzett szövet, rajta a Megváltó, a Boldogságos Szűz és Keresztelő Szent János, valamint két angyal képe – az alakok s a ruházat körvonalai gyöngyökkel voltak kirakva – , továbbá egy nagy ezüstkereszt, a sarkain és a közepén drágakővel, és más ereklyetartók; az oltár előtt nyolclángú olajlámpás égett. Egy örmény szerzetes üldögélt benn, feketés, szikár ember lábszár közepéig érő durva szőrcsuhába öltözve, azon egy fekete, prémmel bélelt szőrköpönyeggel, a csuha alatt lánccal körülövezve.

(7) Amint beléptünk, még mielőtt a szerzetest köszöntöttük volna, rögtön leborulva elénekeltük az Ave regina coelorum – ot, s ő felemelkedve velünk együtt imádkozott. Majd miután üdvözöltük, leültünk mellé; előtte egy tálban kicsinyke tűz égett. Elbeszéltük neki jövetelünk okát, s ő erősen buzdított minket, hogy beszéljünk bátran, hiszen Isten követei vagyunk, aki hatalmasabb minden embernél.

(8) Ezután az ő jöveteléről mesélt nekünk, mondván, hogy egy hónappal előttünk érkezett ide; korábban remete volt Jeruzsálem környékén, és Isten három alkalommal megjelent neki, parancsot adva, hogy menjen a tatárok uralkodójához. És mert elhanyagolta az indulást, a harmadik alkalommal Isten a földre terítette és megfenyegette, hogy meg fog halni, ha nem megy. Elbeszélte továbbá, amit Mengü kánnak mondott volt, hogy ha tudniillik felvenné a kereszténységet, az egész világ elébe járulna hódolatra, és a franciák és a nagy pápa is engedelmeskednék neki. Figyelmeztetett engem, hogy én is hasonlóakat mondjak. Ekkor így feleltem: „Testvérem, szíves örömest figyelmeztetem majd a kánt, hogy legyen kereszténnyé, hiszen azért jöttem, hogy mindenkinek ezt hirdessem; azt is megígérhetem neki, hogy a franciák s a pápa nagy őrömmel veszik majd, s testvérükké és barátjukká fogadják őt, de hogy a szolgáivá legyenek, és más itteni nemzetek példájára adót fizetnének neki, azt sohasem fogom megígérni, mert lelkiismeretem ellen beszélnék.” Erre hallgatott.

(9) Visszatértünk hát szállásunkra, melyet hidegen találtam; enni sem ettünk a nap folyamán. Főztünk egy kis húst, és a húslében kölest, hogy kortyolgassuk; vezetőnk és társai az udvarnál dőzsöltek, ránk kevés gondjuk volt.

(10) Ebben az időben Vatatzész követei voltak rajtunk kívül itt, de nem tudtunk róla. Pirkadatkor udvarbeli emberek jöttek felkelteni nagy sietséggel. Én amúgy mezítlábasan velük mentem a rövidke úton a mondott követek szállásáig; megkérdezték tőlük, hogy ismernek – e minket. Ekkor az egyik görög katona felismerte rendűnket, sőt társamat is, mert látta volt őt Vatatzész udvaránál Thomas fráterrel, tartományfőnökünkkel együtt, és valamennyi társával egyetemben erős tanúságot tett mellettünk. Erre megkérdezték, vajon felséged békében avagy hadilábon van – e Vatatzésszel. „Sem békében – mondottam – , sem hadilábon.” Tudakolták, hogyan lehetséges ez. „Úgy– feleltem – , hogy országaik távol vannak egymástól, és nincs semmi dolguk egymással.” Erre Vatatzész követe kijelentette, hogy béke van köztük; ez óvatosságra intett. Elhallgattam.

(11) Ezen a reggelen lábujjaim vége annyira megfagyott a hidegtől, hogy nem járhattam tovább mezítelen lábbal. E tájakon ugyanis metsző hideg uralkodik, és attól fogva, hogy elkezd fagyni, nem hagy alább májusig, sőt május havában is fagy. Fagyott is minden reggel, de napközben a nap erejétől fölengedett. Télen azonban sohasem olvad, hanem fagy, akármilyen szél fúj is. És ha olyan szelek járnának erre tél idején, mint nálunk, semmi sem maradna életben, a levegő azonban mindig csendes egész áprilisig, és csak akkor támadnak fel a szelek. Amikor itt voltunk húsvét táján, számtalan állatot ölt meg a széllel együtt feléledő hideg. Télen csak kevés hó hullott errefelé, húsvét körül azonban, mely április végére esett, akkora hó hullott, hogy Karakorum valamennyi utcája tele volt vele, és kordékkal kellett elhordani. Ekkor történt először, hogy az udvartót juhprém ködmönöket, ugyanabból nadrágokat és csizmákat hoztak nekünk. Társam és a tolmács elfogadta. Én azonban nélkülözhetőnek véltem, mert elegendőnek látszott a Batutól magammal hozott bunda.

(12) Aprószentek nyolcadán elővezettek bennünket az udvarhoz; nesztoriánus papok jöttek, akikről nem tudtam, hogy keresztények, és megkérdezték, hogy melyik irányba fordulva szoktunk imádkozni. „Kelet felé” – feleltem. Azért kérdezték, mert vezetőnk tanácsára leberetváltuk szakállunkat, hogy a kán előtt hazánk szokása szerint jelenjünk meg, és ebből azt következtették, hogy tojinok, vagyis [buddhista] bálványimádók vagyunk. A Bibliából is vizsgáztattak. Ekkor megkérdezték, hogyan akarjuk a kánnak megadni a tiszteletet, a mi szokásunk szerint avagy az ő szokásuk szerint. Amire így válaszoltam: „Isten szolgálatára hivatott papok vagyunk. A mi tájainkon a nemesurak Isten iránti tiszteletből nem kívánják meg, hogy a papok térdet hajtsanak előttük, mi azonban Istenre való tekintettel minden ember előtt megalázkodunk. Messzi vidékről jövünk; először tehát, ha nektek is úgy tetszik, Isten dicséretét fogjuk zengeni, aki minket oly távolból épségben elvezetett idáig, és azután úgy teszünk majd, amint azt a ti uratok megkívánja, feltéve hogy semmi olyat nem parancsol, ami Isten imádságával és tiszteletével ellentétben van.”

(13) Ekkor beléptek a jurtába, és megismételték szavainkat. Az úr beleegyezett; minket a ház bejárata elé állítottak, s az előtte függő nemezt felhajtották. Minthogy a karácsonyi ünnepkörben tártunk, elkezdtük énekelni:

Onnét, hol feltámad a nap, Végig az egész földön át Hirdessük mindnyájunk urát: Kit Mária szült, Krisztus az.

Miután e himnuszt elénekeltük, végigmotozták lábszárunkat, oldalunkat és karunkat, hogy nincsenek – e kések nálunk. A tolmácsot külön állították, és övön függő kését kívül hagyatták vele az egyik ajtónálló őrizetére.

(14) Ekkor beléptünk; a bejáratban pad állott kumisszal, a tolmácsot amellé állították, minket pedig leültettek egy padra az úrnőkkel szemközt. A jurta belülről teljesen be volt borítva aranyszövettel, és egy kis tűzhelyen a ház közepén csipkebokrokból s az errefelé nagyra megnövő ürömnek gyökereiből, valamint tehéntrágyából gyújtott tűz égett. A kán egy kereveten ült, beburkolózva egy pettyes és nagyon fénylő szőrmébe, amely fókaprémhez hasonlít. Tömpe orrú, középtermetű ember, negyvenöt év körül járhat; egy fiatal felesége ült mellette. Egy igen csúf, nagyocska leánya, név szerint Cirina, a többi gyermekkel mögöttük ült egy kereveten. Mert ez a jurta korábban egyik keresztény feleségéé volt, akit a kán nagyon szeretett, tőle származik a nevezett leány. Később a kán még azt a fiatal nőt is feleségül vette, de azért a leány volt ennek az egész, anyjától reá maradt jurtának az úrnője.

(15) Ekkor a kán megkérdeztette, hogy mit kívánunk inni: bort – e avagy daraszunt, azaz rizssört, vagy karakumiszt, azaz világos kancatejet, vagy balt, azaz méhsört? Télen ugyanis e négy itallal élnek. Azt feleltem: „Uram, mi nem olyan emberek vagyunk, akik az örömöt az italban keresik, megelégszünk a te jóakaratoddal.” Ekkor a rizsitalból adott nekünk, mely világos, és ízében a fehér borra emlékeztet; iránta való tiszteletből egy keveset megkóstoltam belőle. Balszerencsénkre tolmácsunk a pohárnokok mellett állt, akik bőségesen mérték neki az italt, és rögtön lerészegedett.

(16) Ekkor a kán sólymokat és más madarakat hozatott be, kezére vette és nézegette őket, majd hosszú szünet után parancsot adott, hogy beszéljünk. Most térdre kellett ereszkednünk. A kánnak egy bizonyos nesztoriánus volt a tolmácsa, akiről nem tudtam, hogy keresztény; nekünk ott volt a magunk tolmácsa, olyan amilyen, tetejébe már részegen. Ekkor így szóltam: „Először is hálát adunk és dicséretet mondunk Istennek, hogy oly messzi vidékekről elvezetett minket Mengü kán színe elé, kinek Ő e nagy hatalmat adta vala a földön. És kérjük Krisztust, akinek uralma által mindannyian élünk és halunk, hogy adjon neki boldog, hosszú életet.” Ezt ugyanis elvárják, hogy életükért imádkozzék az ember. Majd elbeszéltem neki: „Uram, hallottuk volt Szartachról, hogy keresztény, és ennek igen megörültek a keresztények mind, akik csak hallották, kivált pedig a franciák ura, királya. Eljöttünk tehát Szartachhoz, és a király úr levelet küldött neki általunk, melyben békés szándékú szavakat intéz hozzá, többek között tanúsítja, hogy mi miféle emberek vagyunk, és kéri engedelmét, hogy országában időzhessünk; mert minket hivatásunk arra kötelez, hogy megtanítsuk az embereket Isten törvénye szerint élni. Szartach elküldött bennünket atyjához; Batuhoz, Batu pedig ide küldött hozzád. Te vagy az az úr, akinek Isten nagy birodalmat juttatott a földön, kérjük tehát hatalmasságodat, engedje meg országotokban maradnunk, hogy istentiszteletet végezhessünk értetek, asszonyaitokért és gyermekeitekért. Nincsen aranyunk vagy ezüstünk, nincsenek drágaköveink, melyeket nektek átnyújthatnánk, csak önmagunkat ajánljuk fel, hogy Istent szolgáljuk és könyörögjünk hozzá értetek. Legalább addig adjál engedélyt a maradásra, amíg ez a hideg elmúlik. Társam ugyanis annyira gyenge, hogy élete kockáztatása nélkül semmiképpen nem bírja tovább a lovaglás fáradalmait.”

(17) Társam tudniillik elmondotta volt nekem az ő erőtlenségét, és kérve kért, hogy eszközöljem ki a maradást, mert jól sejtettük, hogy vissza kellene térnünk Batuhoz, hacsak a kán különleges kegye folytán meg nem kapnánk az engedelmet a maradásra.

(18) Ekkor a kán így kezdte válaszát: „Amint a nap, sugarait szerteárasztva mindenüvé elhatol, úgy az én hatalmam, valamint a Batué is mindenhová kiterjed. Nincs hát szükségünk a ti aranyatokra vagy ezüstötökre.” Eddig értettem a tolmácsomat, de ezentúl egyetlen ép mondatot nem voltam képes felfogni, s ebből világosan láttam, hogy részeg. Maga Mengü kán is mámorosnak látszott. Szavai bezárásaképpen, ha jól értettem, nemtetszését fejezte ki, hogy előbb Szartachhoz mentünk és nem hozzá. Látva tolmácsomat kidőlni, nem beszéltem tovább, mindössze arra kértem a kánt, hogy ne vegye zokon az arannyal és ezüsttel kapcsolatban mondottakat, hiszen nem úgy értettem, mintha ilyesmire szüksége volna vagy effélékre áhítozna, csupán azt akartam kifejezni, hogy örömest megtisztelnénk mulandó dolgokkal és lelkiekkel egyaránt.

(19) Ekkor intett, hogy álljunk fel s újra üljünk e, majd röviddel utána búcsút vettünk tőle, és kimentünk; velünk együtt kijöttek írnokai és az a tolmácsa, aki a kán egyik leányát neveli. Erősen faggatni kezdtek a francia királyság felől, van – e ott sok juh, marha meg ló, mintha azon szempillantásban akartak volna oda behatolni, és mindent elszedni. Máskor is gyakorta kellett felháborodásomat és haragomat nagy önuralommal elleplezni; így feleltem: „Sok jó dolog van arrafelé, magatok is látni fogjátok, ha sor kerül rá, hogy oda menjetek.”

(20) Ekkor kijelöltek számunkra egy embert, aki gondoskodjék rólunk, és elmentünk az örmény baráthoz. Mikor szállásunkra igyekezve eltávoztunk tőle, odajött az említett tolmács, és azt mondotta: „Mengü kán megkönyörül rajtatok, és kéthónapi időt enged az ittmaradásra, addigra el fog múlni a nagy hideg; tudatja veletek, hogy ide tíznapi járóföldre van egy jókora város, melyet Karakorumnak mondanak, ha oda akartok menni, a kán gondoskodni fog napi szükségleteitekről; ha viszont itt akartok maradni, azt is megtehetitek, és megkaptok minden szükséges dolgot, de fáradságos lesz számotokra az udvarral lovagolni.” Én így válaszoltam: „Az Úr őrizze meg Mengü kánt, és adjon neki hosszú, boldog életet! Összetalálkoztunk itt evvel a baráttal, akiről hisszük, hogy szent ember és Isten akaratából jött e tájakra, így hát szívesen maradnánk vele, mert magunk is barátok vagyunk, és együttesen mondanánk imáinkat a kán életéért.” A tolmács nem szólt semmit, visszament.

(21) Mi megtértünk szállásunkra, melyet hidegen találtunk, tűzrevaló nélkül, ez idáig böjtöltünk is, és már éjjelre járt az idő. Ekkor az az ember, akinek beajánlottak minket, adott egy kis tüzelőt meg egy kevés élelmet.

XXIX. [KÜLÖNBÖZŐ DOLGOK, MELYEKET WILLELMUS FRÁTER MENGÜ UDVARÁNÁL TETT, LÁTOTT ÉS HALLOTT]
(1) Vezetőnk indult vissza Batuhoz; kérte, hogy az utasítására Batu udvarában hagyott kárpitot, illetőleg szőnyeget adjuk neki; beleegyeztünk. Békésen búcsúzott, jobbunkat kívánta kézfogásra, és saját hibájának tekintette, ha az úton éhezni vagy szomjazni hagyott. Megbocsátottunk neki, és hasonlóképpen kértük őt, valamint egész kíséretét, nézzék el, ha valamiben rossz példát mutattunk volna nekik.

(2) Felkeresett minket egy bizonyos asszony, a lotharingiai Metzből való, név szerint Pászka, akit Magyarországon ejtettek volt foglyul; tehetségéhez mérten nagy pászkát (lakomát) rendezett tiszteletünkre. Ő annak az úrnőnek udvartartásához tartozott, akiről említettem, hogy keresztény volt. Soha nem hallott nélkülözésekről számolt be nekünk, melyeket azelőtt kellett elszenvednie, hogy az udvarhoz jött volna. Most viszont elég jól megy sora, egy fiatal orosz a férje, akitől három nagyon szép fiacskája van; férje ért a házak építéséhez, s ez hasznos mesterség náluk.

(3) Ezenfelül elbeszélte nekünk, hogy Karakorumban lakik egy párizsi eredetű ötvösmester, Willelmus nevű, vezetéknevén Buchier; apját Laurentius Buchier – nek hívták, és azt hiszi, hogy bátyja, név szerint Rogerus Buchier, még ma is a nagy híd felett lakik. Azt is mondotta nekem Pászka, hogy Willelmusnak van egy nevelt fia, ez kitűnő tolmács. De Mengü kán nemrégiben háromszáz jasztukot, azaz háromezer márka súlyú ezüstöt és ötven iparost adott a szóban forgó mester kezére egy bizonyos munka elvégzéséhez, így attól tart, hogy nem tudná fiát elküldeni hozzám. Mert Pászka hallotta az udvarnál mondani: „A te hazádból érkezett emberek derék férfiak, és Mengü kán szívesen beszélne velük, de tolmácsuk nem ér semmit.” Amiért aztán Pászka buzgón tolmács után nézett.

(4) Erre megírtam a mondott mesternek megérkezésemet, kérve, hogy ha lehetséges, küldje el nekem a fiát; a mester válaszolt, hogy ebben a hónapban nem teheti, de az elkövetkezőben elkészül munkájával, s akkor elküldi őt hozzám.

(5) Ott állomásoztunk tehát a többi követtel. Más a követek helyzete Batu udvaránál és más Mengünél. Batu udvaránál ugyanis van egy jam a nyugati oldalon, aki az összes nyugatról jövőket fogadja, s hasonló van a többi égtáj felé. Mengü udvarában viszont mindannyian együtt vannak egy jam alatt, és kölcsönösen látogathatják és láthatják egymást. Batunál nem ismerik egymást, és nem tudja egyik ember a másikról, vajon követ – e, mert kölcsönösen nem ismerik egymás szálláshelyét, és nem találkoznak egyebütt, legfeljebb az udvarnál. De mikor az egyiket beidézik, a másikat talán nem is hívatják, minthogy kizárólag hívásra mennek az udvarhoz.

(6) Találkoztunk itt egy Damaszkuszból való kereszténnyel is, aki azt mondotta, hogy a montréali és kraki szultán megbízásából jött; ura a tatárok adófizetőjévé és barátjává akart szegődni,

(7) A jövetelemet megelőző évben járt itt egy bizonyos akkoni klerikus, aki Raimundusnak mondotta magát, valójában azonban Theodolus volt a neve. Ciprusból Andreas fráterrel együtt kelt útra, Perzsiáig vele tartott, ott Perzsiában szerzett magának néhány Örményországból való hangszert, és akkor is maradt még, mikor Andreas fráter folytatta útját. Andreas fráter visszatérte után megindult a hangszerekkel, és eljutott Mengü kánhoz.

(8) Arra a kérdésre: mi ügyben jár, azt válaszolta, hogy együtt volt egy bizonyos szent életű püspökkel, akinek Isten az égből aranybetűkkel írott levelet küldött volt; a püspök megbízta őt, hogy juttassa el a tatárok urához, mert ő lesz a földkerekség ura, továbbá győzze meg az embereket, hogy kössenek vele békét. Erre azt mondta neki Mengü: „Ha elhoztad volna ama égből jött levelet és a te urad levelét, szívesen fogadtunk volna.” Theodolus azt felelte, hogy a levelet magával hozta ugyan, de más holmikkal együtt egy szilaj málháslóra volt rakva, mely megszökött és eliramodott az erdőkön és hegyeken keresztül, így hát mindenét elvesztette. S bizony igaz, hogy efféle esetek sűrűn előadódnak. Ezért az embernek nagyon vigyázatosan kell lovát tartania, ha szüksége végett leszáll róla.

(9) Ekkor megkérdezte Mengü a püspök nevét. Azt mondotta, hogy Odónak hívják; ezért mondta annak a damaszkuszi embernek meg Willelmus mesternek azt, hogy a legátus úr klerikusa volt. Majd tovább kérdezte a kán, hogy kinek a királysága alá tartozik. Azt felelte, hogy valami francia király alattvalója, akit malik királynak hívnak. Mert már hallott volt arról, ami Manszúránál történt, és azt akarta mondani, hogy a felséged emberei közül való. Ezenfelül azt is mondotta a kánnak, hogy közötte és a franciák között mohamedánok tanyáznak, akik elzárják az utat; mert ha az út szabadon volna, bízvást küldenének követeket és szívesen szövetséget kötnének vele. Mire Mengü kán megkérdezte, hajlandó volna – e követeket vezetni ahhoz a királyhoz meg ahhoz a püspökhöz. Igennel felelt, sőt a pápához is vállalta.

(10) Ekkor Mengü csináltatott egy nagyon erős íjat, melyet két ember is alig bírt megfeszíteni, és két nyilat, ezüstből való lukacsos fejjel, mely röptében úgy fütyül, mint a síp. És a következő megbízást adta annak a mongolnak, akit az említett Theodolusszal készült elküldeni: „Elmész a franciák királyához, akihez ez az ember majd elvezet, és felkínálod neki e holmikat az én nevemben. Ha szövetséget akar velünk, mi elfoglaljuk a mohamedánoktól a területet egész az ő földjéig, s a világ többi részét nyugat felé mind neki engedjük át; ha nem akar békét, visszahozod az íjat és a nyilakat hozzánk, megmondva neki, hogy ilyen íjakkal messzire lövünk és erőset ütünk ám.”

(11) Ekkor kiküldötte Theodolust, akinek Willelmus mester fia volt a tolmácsa, és a fiú hallotta, amikor a kán azt mondta a mongolnak: „Elmész evvel az emberrel, és alaposan kikémleled az utakat, a vidéket, a városokat és várakat, az embereket meg fegyvereiket.” Ekkor a fiú szemére vetette Theodolusnak, hogy helytelenül cselekszik, ha magával viszi a tatárok követeit, mert azok kizárólag kémkedés céljából fognak menni. Theodolus azt felelte, majd tengerre teszi őket, úgyhogy nem fogják tudni, merről jöttek vagy merre térjenek vissza. Mengü ennek a mongolnak odaadta aranypecsétjét is, azaz egy tenyérnyi széles és fél rőfnyi hosszú aranylapot, melybe megbízását bevésik. Aki e pecsétet hordozza, parancsolhat, amit akar, késedelem nélkül teljesítik neki.

(12) Így aztán Theodolus elérkezett Vatatzészhez, mert a pápához akart továbbutazni, hogy azt is rászedje, amint Mengü kánt rászedte volt. Ekkor Vatatzész megkérdezte, van – e levele a pápától arra vonatkozóan, hogy követ s hogy a tatárok követeit kell átvezetnie. Miután pedig nem tudott levelet felmutatni, Vatatzész elfogatta, kifosztotta mindenéből, amit szerzett, és börtönbe vetette. Az a mongol pedig ott náluk betegségbe esett és meghalt.

(13) Vatatzész a mongol szolgái által visszaküldte az aranypecsétet Mengü kánnak; Erzerumnál találkoztam össze velük Törökország határánál, ők mesélték el nekem ennek a Theodolusnak az esetét. Ilyen szélhámosok kószálnak szerte a világban; a mongolok megölik, ha leleplezik őket.

(14) Közelgett vízkereszt napja, és az örmény barát, név szerint Sergius, azt mondotta nekem, hogy az ünnepen meg fogja keresztelni Mengü kánt. Kértem őt, minden eszközzel járjon közbe, hogy jelen lehessek, és ily módon a látottakról bizonyságot tehessek. Ő megígérte.

(15) Elérkezett az ünnepélyes nap, a barát pedig nem szólt, de tizenkét órára hívattak az udvarhoz, és láttam a barátot papokkal kijönni az udvarból – ő a keresztjét vitte, a papok a füstölőt és az envagéliumot. Ezen a napon ugyanis Mengü kán ünnepséget rendezett, és az a szokása, hogy gyülekezetet tart ilyen napokon, melyeket sámánjai ünnepnek mondanak vagy olykor a nesztoriánus papok szentnek nyilvánítanak. Ezeken a napokon először a keresztény papok jönnek felszerelésükkel, imádkoznak érte, és megáldják serlegét; távoztukkal a mohamedán papok jönnek, és ugyanígy cselekszenek, azután a [buddhista] bálványimádó papok jönnek, s ők is hasonlóképpen tesznek. A barát azt mondotta nekem, hogy a kán csak a keresztényeknek hisz, de azt akarja, hogy mindnyájan imádkozzanak érte. A barát azonban hazudott, mert a kán senkinek sem hisz, amint a későbbiekben hallani fogjátok. De mind követik udvarát, mint a legyek a mézet, ő mindegyiknek megadja a magáét, és ki – ki azt hiszi magáról, hogy ő a bizalmasa, és valamennyien kedvező dolgokat jósolnak neki.

(16) Ekkor hosszú ideig ültünk udvara előtt, és húsokat hoztak nekünk, hogy együnk. Azt válaszoltam nekik, hogy itt nem eszünk, de ha gondoskodni kívánnak számunkra élelemről, adják oda szállásunkon. Mire azt mondották: „Akkor hát menjetek vissza házatokba, mert más oka nem volt a hívásnak, mint az, hogy egyetek.” Így aztán visszamentünk, útba ejtve a barátot, aki elvörösödött a nekem mondott hazugság miatt, s ezért nem akartam őt e kérdésben szavakra bírni. Néhány nesztoriánus azonban próbálta bizonygatni, hogy a kán megkeresztelkedett; azt feleltem nekik, hogy sohasem hinném el, és nem mondanám másoknak, mivel nem láttam.

(17) Megérkeztünk hideg és üres szállásunkra. Fekvőhelyről és takarókról gondoskodtak számunkra, hoztak tüzelnivalót is, és egy kis sovány juh húsát adták hármunknak hatnapi eleségül, mindennap adtak egy tál kölest és egy pint kölessört, valamint kölcsönöztek egy bográcsot meg egy háromlábat, hogy húsunkat megfőzhessük; mikor a hús megfőtt, a levében kölest szoktunk főzni. Ez volt a mi táplálékunk, és meg is lettünk volna elégedve vele, ha hagyták volna békében elfogyasztani. De annyi ott az éhenkórász, akit nem látnak el eleséggel, hogy mihelyst megláttak minket az étel körül sürgölődni, rögtön odatolakodtak, s meg kellett velük osztani étkünket. Ott tapasztaltam magamon, milyen mártíromság az adakozás, ha az ember nyomorúságban van.

(18) Ez időben kezdett a hideg erősen fokozódni; Mengü kán küldött nekünk három majombőrből készült bundát, amit szőrével kifelé hordanak; nagy hálával fogadtuk. Azt is kérdezték, hogyan állunk eleség dolgában. Megmondottam, hogy elég nekünk egy kevés ennivaló is, de nincs megfelelő hajlékunk, melyben Mengü kánért imádkozhatnánk. Kunyhónk ugyanis olyan kicsi volt, hogy nem lehetett benne kiegyenesedve felállni, és a könyveinket sem tudtuk kinyitni, mihelyt tüzet raktunk. Ekkor továbbították a kánhoz e szókat, s ő a baráthoz küldött megtudakolni, vajon elvállalja – e a mi társaságunkat. A barát örömmel beleegyezett. Ettől fogva gondoskodtak róla, hogy jobb hajlékot kapjunk, és a baráttal együtt az udvar előtt telepedtünk meg, ahol más nem tartózkodott, csak mi és az ő sámánjaik; a sámánok azonban közelebb voltak a kánhoz, és a legfőbb úrasszony sátra előtt vertek tanyát, míg mi a legszélen, kelet felé, a legutolsó asszony sátrával szemközt. Ez vízkereszt nyolcada előtt egy nappal történt.

(19) Másnap, tehát vízkereszt nyolcadán, napkelte előtt összejöttek mind a nesztoriánus papok a kápolnához, harangoztak fával, ünnepélyesen elénekelték a reggeli zsolozsmákat, beöltöztek ornátusukba, és előkészítették a füstölőt meg a tömjént. És mialatt így várakoztak a templom udvarán, a kán első felesége, név szerint Kutuktaj katun – katun annyi, mint fejedelemnő, Kutuktaj személynév – belépett a kápolnába több más úrnővel, elsőszülött fiával, Baltuval és más kicsinyeivel egyetemben. Nesztoriánus szokás szerint homlokukat a földre hajtva leborultak, azután az összes képet jobbjukkal megérintették, minden egyes érintés után megcsókolva a kezüket, végezetül jobbjukat nyújtották sorban valamennyi, a templomban körülállónak. Ez ugyanis a templomba lépő nesztoriánusok szokása. Ekkor a papok sok mindent énekeltek, miközben tömjént adtak az úrnő kezébe; az a tűz fölé tartotta, és akkor megfüstölték őt. Majd amikor már világos nappal volt, az úrnő kezdte bogtaknak nevezett fejékét lebontani, és láttam tar koponyáját; ekkor megparancsolta, hogy távozzunk. Kimenet még láttam, hogy egy ezüstmedencét visznek oda. Megkeresztelték – e vagy sem, azt nem tudom; de annyit tudok, hogy ők nem szoktak sátorban misét bemutatni, csak állandó templomban, és húsvétkor láttam őket keresztelni és nagy ünnepélyességgel megszentelni a keresztelőmedencéket, amit ez alkalommal nem csináltak.

(20) S míg mi visszatértünk szállásunkra, megérkezett maga Mengü kán, és bement a templomba, illetőleg imaházba. Egy aranykerevetet hoztak oda, azon ült az úrnő mellett, az oltárral szemközt. Ekkor hívattak minket, mivel még nem tudtuk, hogy Mengü eljött, és az ajtónállók megmotoztak, hogy nincsenek – e kések nálunk. A Bibliát és a breviáriumot mellem előtt tartva léptem be az imaházba; először az oltár előtt hajoltam meg, aztán a kán előtt, majd áthaladva előtte a barát s az oltár között állottunk meg. Ekkor felszólítottak, hogy zsolozsmázzunk és énekeljünk a magunk módja szerint. A Veni Sancte Spiritus kezdetű himnuszból énekeltünk. A kán magához kérette könyveinket: a Bibliát és a breviáriumot, és elkérdezte a képeket, hogy mit ábrázolnak. A nesztoriánusok felelgettek neki tetszésük szerint, mert tolmácsunk nem jött be velünk. Mikor első ízben járultam volt a kán színe elé, a Biblia akkor is mellem előtt volt, és ugyanígy odavitette magához és figyelmesen megnézegette.

(21) Ekkor a kán eltávozott, az úrnő ottmaradt, és ajándékokat osztott valamennyi jelenlevő kereszténynek. A barátnak egy jasztukot adott, a papok esperesének egy másikat. Elébünk egy naszidzs brokátot teríttetett, azaz egy ágytakaró szélességű és nagyon hosszú kelmét és egy bukaránt. Miután nem akartam elfogadni, elküldték a tolmácsnak, s ő megtartotta magának. A naszidzs brokátot később elvitte Ciprusba, és nyolcvan ciprusi aranysolidusért eladta, bár útközben alaposan megrongálódott.

(22) Ekkor italt hoztak, mégpedig rizssört és vörösbort, olyat, mint a La Rochelle – i bor, valamint kumiszt. Az úrnő a telt serleggel kezében, térden állva áldást kért, a papok mindnyájan harsány szóval énekeltek, s az úrnő kiitta az egészet. Egy más alkalommal nekem meg társamnak is énekelnünk kellett, amikor inni kívánt. Már mindenki közel volt a részegséghez, amikor enni hoztak, éspedig egy juh húsát, melyet egykettőre eltüntettek, azután pontynak mondott nagy halakat, só nélkül, kenyér nélkül; ebből ettem valamicskét. Így töltötték a napot estéig. És mikor már maga az úrnő is mámoros volt, a papok éneklése és üvöltözése közepette felszállt taligájára, és ment a maga útján.

(23) Következő vasárnap, melyen ezt olvassuk: „Menyegző lőn Kánában”, a kán leánya jött el, az, akinek keresztény volt az anyja, és hasonlóképpen cselekedett, de azért nem olyan nagy ünnepélyességgel, mert ajándékokat nem adott, de a papokat részegségig elhalmozta borral, és enni pirított kölest adott.

(24) Hetvened vasárnap előtt a nesztoriánusok három napig böjtöltek, amit Jónás böjtjének neveznek; ezt Jónás a niniveieknek prédikálta volt; az örmények is tartanak ekkor ötnapos böjtöt, ők Szent Szergiusz böjtjének hívják. Szent Szergiusz a legnagyobb szentjük, a görögök azt mondják róla, hogy kánon volt. A nesztoriánusok kedden kezdik a böjtöt, és csütörtökön végzik be oly módon, hogy pénteken húst esznek.

(25) Ebben az időben láttam, hogy a kancellár, azaz az udvar legfőbb írnoka, név szerint Bulgaj, éppen pénteken adta ki nekik részesedésüket a húsból, és a nesztoriánusok nagy ünnepélyességgel megáldották, mint a húsvéti bárányt szokás. Maga a kancellár nem evett belőle, ami a párizsi eredetű Willelmus mester hatásának tudható be; a mester ugyanis igen bizalmas viszonyban van vele. A barát intette Mengüt, hogy egész héten böjtöljön; a kán, úgy hallottam, meg is tette.

(26) Tehát hetvened vasárnap előtti szombaton, ami az örményeknél olyan, mint a húsvét, körmenetben Mengü házához járultunk az előzetes motozás után, hogy nincsenek – e késeink, s a barát meg mi ketten a papokkal együtt színe elé léptünk. És mialatt mi bementünk, egy szolga éppen távozott, szénfeketére égett juhlapockacsontokat víve ki; módfelett elcsodálkoztam rajta, mit akarhat evvel. Mikor később érdeklődtem utána, megtudtam, hogy a kán az égvilágán semmit nem csinál anélkül, hogy előbb e csontokban tanácsot ne keresne, ezért nem engedi az embereket házába lépni, amíg a csontot meg nem vizsgálta.

(27) Ez a fajta jóslás a következőképpen történik: amikor a kán valamit tenni készül, három ilyen, még meg nem égetett csontot hozat magának, és kezében tartva arra a cselekedetre gondol, melyről tanácsot akar kérni, hogy megtegye – e vagy sem, majd átnyújtja a csontokat a szolgának megégetésre. A jurta mellett, melyben a kán székel, mindig van két kicsiny ház, ezekben égetik napról napra a szálláson gondosan összegyűjtött csontokat. Mikor tehát a csontokat feketére égették, visszaviszik a kánnak, s akkor ő vizsgálóra veszi, vajon a csontok a tűz hevétől egyenes vonalban hasadtak – e meg hosszanti irányban. Ha igen, akkor szabad az út a cselekvésre. Ha azonban a csontok keresztben pattantak el vagy kerek darabok pattogtak ki belőle, akkor nem teszi meg a kérdéses dolgot. Mert maga a csont vagy az azt borító hártya mindig megpattan a tűzben. És ha a három csont közül egyik egyenesen hasad meg, akkor megteszi.

(28) Mikor tehát a kán színe elé léptünk, az előzetes intés után, hogy a küszöböt ne érintsük, a nesztoriánus papok odavitték neki a tömjént, ő rátette a füstölőre, s a papok megtömjénezték vele. Majd énekeltek, hogy italát megáldják; utánuk a barát mondotta el az ő áldását, s végül nekünk kellett elmondani a miénket. És mikor megpillantotta a mellünk előtt tartott Bibliát, odakérette, hogy megtekintse, és nagyon figyelmesen végignézte. Először ivott maga a kán, a legfőbb pap kínálta fel neki a serleget; utána a papoknak is adtak inni.

(29) Ezután távoztunk; társam hátramaradt, és mikor már kívül voltunk, s ő éppen azon volt, hogy nyomunkba lépjen, a kán felé fordulva meghajolt, majd hirtelen utol akarva érni, megbotlott a jurta küszöbében. Mialatt mi sietve a kán fiának, Baltunak a jurtája felé iparkodtunk, a küszöböt figyelők megmarkolták társamat, és megállították, hogy ne kövessen minket. Valakit odaszólítottak, és meghagyták, hogy vezesse őt Bulgaj elé, aki az udvar legfőbb írnoka, s a főbenjáró bűnösök felett ítélkezik. Én mit sem tudtam minderről. Mikor hátrapillantottam, s nem láttam társamat jönni, azt hittem, azért tartották vissza, hogy könnyebb ruhákat adjanak neki, mivel gyenge volt, s a bundafélék annyira megterhelték, hogy alig bírt járni. Ekkor hívták tolmácsunkat, s leültették mellé.

(30) Mi a kán elsőszülött fiának jurtájához mentünk; neki már két felesége van, és apja udvarától jobbra helyezkedik el. Mihelyst meglátott minket közeledni, felpattant a kerevetről, melyen ült, s a kereszt imádására homlokát a földhöz verve leborult, majd fölkelvén, igen megtisztelően egy új kelmére, kiemelkedő helyre állította a keresztet maga mellé. Baltunak egy bizonyos nesztoriánus pap a tanítómestere, Dávid nevű, egy nagy iszákos. Ekkor leültetett minket, s a papokat itallal kínálta, majd azok áldását fogadva maga is ivott.

(31) Ezután a második úrnő udvarához mentünk, akit Kotának hívnak, és bálványimádókat követ; ágyban fekve, betegen találtuk. A barát felkeltette az ágyból, és késztette, hogy háromszor térdre hullva, homlokának a földhöz való érintésével imádja a keresztet, oly módon, hogy a barát a jurta nyugati oldalán állott a kereszttel, az asszony pedig a keletin. Ennek megtörténtével helyet cseréltek, a barát ment a kereszttel a keleti oldalra s az asszony a nyugatira. S jóllehet az asszony olyan erőtlen volt, hogy alig bírt a lábán megállni, a barát vakmerően ráparancsolt, hogy a kereszt imádására újra boruljon le háromszor kelet felé, keresztény módra, amit az meg is tett. És tanította arca előtt keresztet vetni.

(32) Ekkor, miután az asszony visszahanyatlott a kerevetre, s mi elmondottuk imáinkat érte, a harmadik jurtához mentünk, melyben a keresztény úrnő lakott valamikor. Halálával fiatal asszony került a helyére; ő a kán leányával egyetemben örvendezve fogadott minket, és e jurtában mindenki tisztelettel imádta a keresztet, és az asszony kimagasló helyre, egy selyemdarabra, állította, majd ételt hozatott: egy juhhúsát. Miután az úrnő elé tálalták, ő kiosztotta a papoknak. Mi ketten a baráttal nem nyúltunk ételhez s italhoz.

(33) Miután pedig elköltötték a húst és sok italt fogyasztottak, ama házikisasszony, Cirina kamrájába kellett mennünk, mely az egykor anyja birtokát képező nagy jurta mögött volt. A leány a kereszt megjelenésekor a földre vetette magát, és nagy áhítattal imádta, mert erre gondosan megtanították, és kiemelkedő helyre, selyemkelmére állította. Mindezek az anyagok, melyekre a keresztet állították, a barátéi lettek.

(34) A keresztet egy bizonyos örmény hozta volt, aki a baráttal együtt érkezett ide, mint mondotta: Jeruzsálemből. Ezüstből készült, mintegy négy márkát nyomhatott, és négy drágakő volt a szárak végén, valamint egy a középen; a Megváltó képmása nem volt rajta, mert az örmények és a nesztoriánusok szégyenlik Krisztust a keresztre szegezve ábrázolni. A keresztet a barát által felajánlották volt Mengü kánnak, és Mengü megkérdezte az örménytől, hogy mit kér érte. Az elmondotta, hogy egy örmény papnak a fia, akinek egyházát a mohamedánok lerombolták, és a kán segítségét kéri a templom helyreállításához. Mengü ekkor megkérdezte, hogy mennyiért lehet újra felépíteni, s ő azt felelte: kétszáz jasztukért, vagyis kétezer márka súlyú ezüstért. Erre a kán megparancsolta, hogy adjanak neki levelet ahhoz a megbízotthoz, aki Perzsiában és Nagy – Örnényországban az adót szedi, hogy fizesse ki neki a mondott pénzösszeget. Ezt a keresztet a barát mindenüvé magával vitte, s a papok, látva a hasznot, amit belőle húzott, kezdtek reá irigykedni. Tehát mint mondottam, az említett kisasszony házánál voltunk, s ő bőségesen adatott inni a papoknak.

(35) Innen a negyedik jurtához mentünk, mely mind sorrend, mind rang tekintetében az utolsó. Ezt az úrnőt ugyanis a kán nem látogatja, jurtája régi, ő maga kevéssé tetszetős. Húsvét után azonban a kán új jurtát és új taligákat csináltatott számára. Ez az asszony, a másodikhoz hasonlatosan, keveset vagy semmit sem tud a keresztény vallásról, hanem sámánokat és buddhistákat követ. Beléptünkkor mégis imádta a keresztet, úgy ahogy azt a barát és a papok tanították neki. Itt újból ittak a papok.

(36) E helyről visszatértünk közelben levő imaházunkhoz, mialatt a papok énekeltek és duhajul kiáltoztak részegségűkben, s ezt itt sem a férfiaknál, sem az asszonyoknál nem helytelenítik. Ekkor odavezették hozzánk társamat, s a barát nagyon szigorúan leszidta, amiért a küszöböt megérintette.

(37) Másnap eljött Bulgaj, a bíró, és tüzetesen kifaggatott, vajon figyelmeztetett – e valaki minket a küszöb érintésének tilalmára; én így feleltem: „Uram, tolmácsunk nem volt velünk, hogyan érthettük volna meg?” Erre megbocsátott társamnak, de azontúl soha többé nem engedték meg neki, hogy a kán valamely házába belépjen.

(38) Történt később, hogy Kota úrnő, aki hatvanad vasárnap táján is gyengélkedett, halálosan megbetegedett, s a bálványimádók bűbájolása egyáltalán nem tudott rajta segíteni. Ekkor Mengü a baráthoz küldött, kérdezve tőle, hogy mit tehetne az asszonnyal, s a barát óvatlanul azt felelte: vegye fejét, ha meg nem gyógyítja. Amint ez a felelet elhangzott, a barát máris hívott minket, előadva az ügyet, és könnyek között könyörögve, hogy azt az éjszakát virrasszuk át vele imában; megtettük neki.

(39) Volt a barátnak egy bizonyos rebarbara nevű gyökere; úgy szokta elkészíteni, hogy majdnem porrá törte, és vízbe helyezte egy keresztecskével együtt, mely a sajátja volt, s melyről a Megváltó alakja el volt távolítva. Azt mondotta, hogy ezzel meg tudja állapítani, mi lesz a beteggel: meggyógyul – e vagy meghal. Ha ugyanis életben marad, a keresztecske a beteg melléhez tapad, mintha oda volna ragasztva, különben pedig nem tapad oda. Ekkor még azt hittem, hogy ez a rebarbara valami szent dolog, amit a Szentföldről, Jeruzsálemből hozott magával. Ebből a vízből szokott inni adni minden betegnek, és természetes, hogy a gyengélkedők beleit felkavarja ez az annyira keserű ital. Testüknek változását aztán csodának vélik. Mialatt a barát nekilátott egy ilyen keverék készítéséhez, említést tettem neki a római egyházban használatos szentelt vízről, mely nagyon hatásos az ördögök kiűzésére; azt hallottam ugyanis az asszonyról, hogy egy ördög zaklatja. A barát kérésére készítettünk neki egy kis szentelt vizet, ő összekeverte rebarbarával, és beletette a keresztet, hogy ott ázzon benne egész éjszakán át. Azt is mondottam még neki, hogy amennyiben ő pap, a papi rend nagy erővel bír az ördögök kiűzésére. Ő ráhagyta, hogy pap, de hazudott, mert nem tartozott semmiféle rendhez, és egy betűt sem ismert, hanem takács volt, amint utólag tudtam meg hazájában, melyen keresztül visszafelé menet áthaladtam.

(40) Másnap tehát elmentünk a mondott úrnőhöz: a barát, én és két nesztoriánus pap; a nagyobbik jurta mögött levő kis jurtában feküdt. Beléptünkre felült ágyán, imádta a keresztet, és tisztelettel maga mellé selyemkelmére állította; ivott a rebarbarás szentelt vízből, és megmosta vele a keblét. A barát kért, hogy olvassam fölötte az evangéliumot. Urunk kínszenvedését olvastam fel János szerint. Végre a beteg, jobban érezvén magát felderült, és négy ezüstjasztukot hozatott be, először a kereszt lábához tette, azután egyet a barátnak adott, egyet meg nekem kínált fel, de én nem akartam elfogadni, mire a barát kinyújtva érte kezét, elkaparintotta. A két papnak is adott egyet – egyet, így ez alkalommal negyven márka súlyú ezüstöt osztott szét. Ekkor bort hozatott, és kínálta vele a papokat; nekem is háromszor kellett innom kezéből a Szentháromság tiszteletére. Majd tanítgatni kezdett nyelvükre, tréfálkozva rajtam némaságom miatt, mivel a tolmács nem volt velem.

(41) Másnap újra visszamentünk hozzá, és Mengü kán meghallva, hogy előtte haladunk át; beszólított magához, mert tudomására jutott, hogy az úrnő jobban érzi magát. Udvartartásának néhány emberével folyékony tam – ot, azaz pástétomból készült eledelt kortyolgatva találtuk, hogy fejét erősítse vele; előtte égetett juhlapockacsontok hevertek. A kán kezébe fogta a keresztet, de nem láttam, hogy csókolta vagy imádta volna, csak valamit, nem tudom mit keresve rajta, nézegette. Ekkor a barát engedélyt kért, hogy a keresztet lándzsára tűzve magasan hordozhassa, mert erről már előzőleg beszéltem a baráttal; Mengü így felelt: „Hordozzátok úgy, ahogy a legjobban tudjátok.”

(42) Ekkor elbúcsúzva tőle az említett úrnőhöz mentünk. Egészségesen és vidáman találtuk; újból ivott a szentelt vízből, és elolvastuk a passiót fölötte. És azok a hitvány papok sohasem tanították őt a hitre, és nem intették, hogy keresztelkedjék meg! Én meg ott ültem némán, képtelenül, hogy egy szót is szóljak, és még ő tanított engem a nyelvre! Nem kárhoztatnak a papok semmiféle boszorkánykodást sem, mivel láttam itt négy, hüvelyéből félig kivont kardot, egyet az úrnő ágya fejénél, egyet a lábánál, a másik kettőt meg a bejárat két oldalán. Továbbá láttam egy ezüstkelyhet is, olyat, amilyet nálunk használnak; talán valamelyik magyarországi templomból vették el vagy rabolták. A falra volt akasztva teli hamuval s a hamu tetején egy fekete kővel. A papok pedig sohasem oktatják ki őket, hogy ezek helytelen dolgok. Sőt maguk a papok is csinálják és tanítják az ilyesmiket. Három napon keresztül látogattuk az úrnőt, míg tökéletesen visszanyerte egészségét.

(43) Ekkor a barát egy keresztekkel borított lobogót készített, kerített hozzá egy lándzsaszerű hosszú rudat, és ettől kezdve magasra emelve hordoztuk a keresztet. Úgy tiszteltem őt, mint felettesemet, amiért tudta a tatárok nyelvét. De azért sok olyasmit csinált, ami nem tetszett nekem. Például csináltatott magának egy összehajtható karszéket, amilyet a püspökök szoktak használni, meg kesztyűket és egy süveget pávatollakból, a tetején aranykeresztecskével – ez utóbbi, tekintettel a keresztre, megnyerte tetszésemet. Piszkos körmei voltak, s azzal bíbelődött, hogy kenőccsel díszítse őket; beszédében is fennhéjázónak bizonyult. Aztán volt a nesztoriánusoknak valami szokása: két összekötözött vessző felett, amit két ember tartott, nem tudom, miféle zsoltárverseket szavaltak – ők annak mondották – , s a barát ilyeneken is részt vett; és még sok egyéb hiúság ütközött ki belőle, ami nem tetszett nekem. A kereszt iránti tiszteletből mégis ragaszkodtunk hozzá. Mert fennen hordoztuk a keresztet végig az egész táboron, a Vexilla regis prodeunt – ot énekelve, amin a mohamedánok nagyon csodálkoztak.

(44) Azóta, hogy Mengü udvarába értünk, a kán táborát felszedve csak két ízben szekerezett dél felé, és attól fogva elkezdett visszafelé haladni északnak, azaz Karakorum irányába. Egy dolgot az egész út alatt megfigyeltem: már Konstantinápolyban említette nekem Hainault – i Balduin úr, aki járt erre, hogy odamenet különös módon azt tapasztalta, hogy a térszint mindig emelkedik, és sohasem ereszkedik. Az összes folyók ugyanis keletről jönnek és nyugatnak tartanak, vagy egyenesen, vagy nem egyenesen: azaz kissé eltérve déli vagy északi irányba. Kérdeztem a Kínából jött papoktól, azok is tanúsították, hogy így van.

(45) Attól a helytől, ahol Mengü kánra rátaláltam, húsznapi utazással lehet Kínába jutni, délkeleti irányba haladva. Onan – Kerülenig, mely a mongolok saját földje, s ahol Dzsingisz udvara is van, tíznapi út visz keletnek; ama keleti vidékek irányában egyetlen város sincsen. Lakosai azonban vannak, bizonyos szu – mongolnak, vagyis vízimongolnak nevezett törzs, mert „szu” annyit jelent, mint víz. Ezek halászatból és vadászatból élnek, mivel sem juhnyájaik, sem csordáik nincsenek. Észak felé hasonlóképpen nem találni egyetlen várost sem, csak egy szegény állattenyésztő népet, melyet kirgiznek mondanak. Itt laknak az uriangkajok is, akik csiszolt csontokat kötnek a talpuk alá, és ellökik magukat a fagyos havon s a jégen, de akkora gyorsasággal, hogy a madarakat és vadakat el tudják fogni.

(46) Több más szegény törzs lakik még észak felé, ameddig csak a hideg miatt terjeszkedniök lehet; nyugatról szomszédosak Baskíria, azaz Nagy – Magyarország földjével, melyről már az előbbiekben beszéltem nektek. Az Északi – sark határát a kemény hideg miatt nem ismerni. Ott ugyanis örök hóvihar uralkodik. Kérdezősködtem a szörnyetegek, illetőleg az emberi szörnyek felől, akikről Isidorus és Solinus tudósít. Azt mondották nekem, hogy sohasem láttak efféléket; módfelett csodálkoznánk is, ha igaz volna. Az összes felsorolt népek, akármilyen szegények is, valamivel szolgálni tartoznak. Dzsingisz ugyanis megparancsolta, hogy egyetlen ember se legyen ment a szolgálattól, míg csak annyira el nem öregszik, hogy semmiképpen nem tud tovább dolgozni.

(47) Egy ízben egy Kínából való pap ült le mellém, aki gyönyörű színű bíbor kelmébe volt öltözve; megkérdeztem tőle, hogyan jutott ehhez a színhez. Ő beszélte nekem, hogy Kína keleti vidékén magas kőszirtek találhatók, melyeken bizonyos furcsa lények élnek: nagyjából emberi formájuk van, kivéve hogy a térdüket nem hajlítják be, hanem valahogy, nem tudom, hogy, ugrálva járnak, mindössze egyrőfnyi hosszúak, egész testüket kis szőrzet borítja, és megközelíthetetlen odúkban laknak. A rájuk vadászók sört visznek magukkal, melyet az ottaniak igen részegítőre tudnak csinálni, serleg alakú gödröket vájnak a sziklákba, és megtöltik evvel a sörrel. Mert Kínának egyelőre nincs bora, csak most kezdenek szőlőtöveket telepíteni, ellenben rizsből készítenek italt.

(48) A vadászok tehát elrejtőznek, s az említett állatok előjönnek barlangjaikból, belekóstolnak az italba és chinchin – t kiáltanak – ettől a kiáltástól nyerték nevüket, mert chinchin – nek mondják őket. Ekkor óriási falkába sereglenek, megisszák az említett sört, elbódulnak, s ott rögtön elalszanak. Erre a vadászok megközelítik őket, s mialatt alszanak, megkötözik kezüket és lábukat. Azután megnyitják nyakukon az eret, mindegyikből három vagy négy csepp vért kivonnak, majd szabadon eresztik őket. Ez a vér, mint a pap mondotta nekem, a legbecsesebb anyag a bíborfestéshez.

(49) Továbbá mint igazat beszélték, én mégsem hiszem, hogy Kínán túl létezik egy tartomány, hová életének bármely korában lép be az ember, megmarad abban a korban, melyben belépett. Kína az óceán mellett fekszik. Willelmus mester mesélte nekem, hogy látott bizonyos kaolinak és manszinak mondott emberektől érkezett követeket; e népek szigeteken laknak, az őket körülölelő tenger télen befagy, úgyhogy ilyenkor a tatárok át tudnak kelni hozzájuk; ezek évi harminckétezer tümen jasztukot ajánlottak fel, csakhogy békén hagyják őket. A tümen tízezret jelentő szám.

(50) A Kínában közönségesen használt pénz egy tenyérnyi széles és ugyanolyan hosszú bambuszhártya, melyre vonalakat nyomnak, mint Mengü pecsétjén látható. Ecsettel írnak, amilyennel a festők szoktak festeni, és egy alakba több, együttesen egy szót jelölő betűt tesznek. A tibetiek úgy írnak, mint mi, és betűik igen hasonlatosak a mieinkhez. A tangutok jobbról balra írnak, mint az arabok, de a sorokat alulról felfelé vezetik, az ujgurok pedig, mint korábban szó volt róla, felülről lefelé. Az oroszok közönséges pénze a mókus – és a hermelinprém.

(51) Mikor a baráttal összekerültünk, ő szeretettel intett minket, hogy tartózkodjunk a húsevéstől, de szolgánk ehet húst az ő szolgáival együtt, bennünket pedig ellát liszttel és olajjal, illetőleg vajjal. Mi követtük intelmét, noha ez társamat gyenge testalkata miatt erősen próbára tette. Így táplálékunk köleskása volt vajjal vagy vízben főtt pástétom vajjal vagy savanyú tejjel és kovásztalan kenyér, melyet tehén – meg lótrágya felett sütöttek.

(52) Elérkezett ötvened vasárnap, mely minden keleti ember böjtje; Kutuktaj, a legfőbb úrnő egész háznépével böjtölt ezen a héten. Mindennap eljött imaházunkhoz, és élelmet osztott a papoknak és más keresztényeknek, akik ezen az első héten nagy számban összesereglettek oda az istentiszteletet meghallgatni. Nekem és társamnak egy – egy köntöst és selyemkóccal bélelt szürke bársonynadrágot adott, mert társam nagyon panaszkodott volt a prémek súlyossága miatt. Társam kímélése érdekében elfogadtam, de mentegettem magam, hogy én ilyen ruhákat nem hordok. Az engem illető részt tolmácsomnak adtam.

(53) Ekkor az udvar ajtónállói, látva azt a nagy sokaságot napról napra a templomhoz özönleni – a templom ugyanis az udvari őrségek határvonalain belül volt – , egyiküket a baráthoz küldötték, és tudtára adták, hogy nem akarnak ilyen nagy tömeget az udvar határain belül összegyűlve látni. Mire a barát élesen visszavágott, mondván: tudni szeretné, vajon Mengü akaratából rendelkeznek – e így, és még valami fenyegetésfélékkel is megtoldotta, hogy be fogja őket vádolni Mengünél. Az őrök azonban megelőzték a barátot, és bepanaszolták Mengünél, hogy sokat beszél, és túlságosan nagy tömeget gyűjt egybe beszédeihez.

(54) Erre negyvened vasárnapon hívattak az udvarhoz, s miután a barátot nagyon kíméletlenül megmotozták, késeket kutatva, annyira, hogy még saruját is le kellett vetnie, beléptünk a kán színe elé. Mengü egy üszkös juhlapockát tartott a kezében, azt vizsgálgatta; és mintha a csontból olvasná ki, korholni kezdte a barátot, kérdezve, hogy egy olyan ember, akinek Istenhez kell imádkoznia, miért beszél annyit az emberekkel. Én hátul állottam födetlen fővel; a kán azt mondotta neki: „Miért nem csupaszítod le fejedet, amikor elibém járulsz, mint az a francia?” És szólott, hogy lépjek közelebb. Ekkor a barát nagyon megzavarodott, s a görögök és örmények szokásával ellentétben leemelte süvegét, és miután a kán hosszan, keményen leteremtette, eltávoztunk. A barát átadta nekem a keresztet, hogy vigyem az imaházig, mert ő zavarában nem tudta vinni.

(55) Egypár napra rá megbékélt a kánnal, ígérve neki, hogy elmegy a pápához, s a kán iránti engedelmességre bírja Nyugat valamennyi népét. Mikor a kánnal való beszélgetése után visszatért az imaházhoz, kezdett engem a pápa felől faggatni: mit gondolok, vajon fogadná – e őt, ha Mengü részéről hozzá menne, és gondoskodna – e néki lovakról Santiagóba? Felséged felől is puhatolózott: mit gondolok, vajon felséged elengedné – e fiát Mengühöz? Ekkor intettem őt, hogy vigyázzon, ne tegyen hazug ígéreteket Mengünek, mert „az utolsó hitetés gonoszabb volna az elsőnél”, s mert Istennek nincsen szüksége rá, „hogy őérette hamisságokat szóljunk”.

(56) E napokban valami vita támadt a barát és egy bizonyos Jónás nevű pap között. Jónás igen művelt ember volt, egy esperesnek a fia, s a többi pap őt magát is mesterének és esperesének tisztelte. A barát ugyanis azt állította, hogy az ember hamarébb teremtetett, mint a paradicsom, és erősítette, hogy ezt az evangélium mondja. Engem hívtak bírónak eldönteni a vitát. Én azonban nem tudva, hogy éppen efelett vitáznak, azt feleltem, hogy a paradicsom a harmadik napon teremtetett, miként a többi fák is, az ember pedig a hatodik napon. Ekkor a barát kezdte bizonygatni. „Nemde az első napon az ördög földet vett a világ négy tájáról, és agyagot gyúrva emberi testet formált, és Isten lelket lehelt belé?” Hallva ezt a manicheusi eretnekséget és azt, hogy a barát ilyen nyíltan és orcátlanul fennen hirdeti, keményen leszidtam, mondván, hogy tegye az ujját ajakára, mert nem ismeri az írást, és óvakodjék olyat mondani, amiből vétség ered. Ő meg ócsárolni kezdett, amiért nem tudom a nyelvet. Ott hagytam hát, és visszamentem házunkba.

(57) Ezután történt, hogy ő és a papok körmenetben vonultak fel az udvarhoz, de engem nem hívtak, mert a barát nem beszélt velem az említett szóváltás miatt, és nem is akart magával vinni úgy, mint azelőtt szokta. Amikor tehát Mengü elé járultak, s ő nem látott engem közöttük, élénken érdeklődött, hogy hol vagyok, s miért nem jöttem velük. A papok ijedten mentegetőztek. Visszatérve elmesélték nekem Mengü szavait, és morogtak a barátra. Ezután a barát megbékélt velem, s én is vele, és kértem, segítsen a nyelvben, én meg szívesen segítem őt a Szentírásban. Mert a testvér, akit a testvér segít, „erősebb az erős városnál”.

(58) Böjt első hete után az úrnő nem jött többé az imaházhoz, és beszüntette a már megszokott étel – és sörosztást. A barát nem engedett ételt hozni; azt mondotta, azért, mert elkészítésekor juhzsiradékot tesznek belé. Olajat sem kaptunk a baráttól, csak ritkán, úgyhogy nem volt semmi másunk, mint hamuba sült pogácsánk és vízben főtt pástétomunk, amit húsleves gyanánt kortyolgattunk, mert vizünk sem volt, csak amit hóból vagy jégből olvasztottunk, s ez nagyon rossz volt.

(59) Társam már kezdett nagyon szenvedni. Ekkor feltártam szűkös helyzetünket Dávidnak, a kán legidősebb fia nevelőjének, és az továbbította a kánnak. Erre a kán meghagyta, hogy adjanak nekünk bort, lisztet és olajat. A nesztoriánusok meg az örmények semmi áron nem esznek halat a böjtben. Ekkor egy tömlő bort adtak nekünk.

(60) A barát azt erősítgette, hogy ő csak vasárnap eszik, amikor az úrnő főtt pástétomból készült ételt küld, és hozzá ecetes vizet levesnek. De volt kéznél az oltár alatt egy ládája, megrakva mandulával, mazsolával, aszalt szilvával és sok más gyümölccsel, s egész áldott nap azokat eszegette, amikor csak magára maradt.

(61) Mi egyszer ettünk napjában, és akkor is a legnagyobb kellemetlenségek közepette. Mert mihelyt megtudták, hogy Mengü kán bort adott nekünk, mind a nesztoriánus papok, akik naphosszat az udvarnál részegeskedtek, mind maguk a mongolok meg a barát szolgái is kutyák módjára a legorcátlanabbul ránk tódultak. Sőt maga a barát is, ha olyasvalaki látogatta, akit meg akart kínálni itallal, hozzánk küldött borért, úgyhogy ez a bor több szenvedést hozott számunkra, mintsem vigaszt, mert botránykeltés nélkül nem tagadhattuk meg, ha meg adtunk, mi láttuk hiányát, kiürülése után pedig nem mertünk újabbat kérni az udvartól.

(62) Böjt közepe táján megérkezett Willelmus mester fia, egy szép, francia modorban készült ezüstkeresztet hozva magával, melyen ott függött Krisztus ezüstből mintázott képmása – a barát meg a papok meglátva, eltávolították róla –, e keresztet a mester nevében Bulgajnak, az udvar főírnokának kellett átnyújtania. Mikor meghallottam, hogy mit tettek vele, nagyon felháborodtam. Az ifjú azt is hírül hozta Mengü kánnak, hogy az általa megrendelt művet bevégezték – ezt a művet most leírom felségednek.

XXX. [MENGÜ PALOTÁJA KARAKORUM MELLETT ÉS A HÚSVÉTI ÜNNEP]
(1) Mengünek van Karakorumnál, a város falai mellett egy nagy udvara, melyet téglafal vesz körül úgy, mint nálunk a szerzetesek perjelségeit. Van itt egy nagy palota, melyben évente kétszer rendez tivornyázást, egyszer húsvét táján, mikor áthalad rajta, és egyszer nyáron, amikor visszatér. Ez utóbbi a fontosabb alkalom, mert ilyenkor összegyűlnek udvarához az összes nemesurak, akik kéthónapi úttal elérhető messzeségben vannak, és akkor elhalmozza őket ruhákkal és ajándékokkal, és csillogtatja nagy dicsőségét. Vannak itt még más házak is nagy számban, hosszúak, mint egy – egy csűr, ezekben tartják élelmüket és kincseiket.

(2) E nagy palota bejáratába, mivel csúnya látvány volt a tejjel és más italokkal telt tömlőket behurcolni ide, a párizsi Willelmus mester egy nagy ezüstfát készített számára, melynek gyökereinél négy ezüstoroszlán hever, belsejében csővel, és mind fehér kancatejet okád. A fa belsejében négy cső vezet egész a fa csúcsáig, felső végei lefelé hajlanak, és mindegyiken egy – egy aranyozott kígyó van, mely farkával a fatörzsre tekeredik. A csövek egyikén bor folyik, a másikon karakumisz, vagyis erjesztett kancatej, a harmadikon bal, azaz mézből készült ital, a negyediken rizssör, amit daraszunnak mondanak. És minden ital felfogására egy ezüstedény van készítve a fa lábához. A négy cső között a tetejére egy trombitát tartó angyalt csinált a mester, és a fa alá egy fülkét, ahol egy ember el tud rejtőzni. A fa közepében egy cső vezet egész az angyalig. Először fúvókat készített Willelmus mester, de nem adtak elég szelet. A palotán kívül egy kamra található, ebben tárolják az italt, és itt állnak a szolgálattevők öntésre készen, ha az angyalt trombitálni hallják. A fán ezüstágak, levelek meg körték vannak.

(3) Mikor tehát kifogyóban van az ital, a pohárnokmester felkiált az angyalhoz, hogy fújja meg a trombitát. Meghallva ezt a fülkében elrejtőzött ember, erősen belefúj az angyalhoz vezető csőbe, az angyal szájához emeli a trombitát, s az igen harsány hangon megzendül. Hallatára a kamrában levő megbízottak beöntik az italt, ki – ki a magáét a megfelelő csőbe, s a csövekben felfelé, majd lefelé ömlenek az erre előkészített edényekbe. Ekkor a pohárnokok kiöntik és körülhordozzák a palotában a férfiaknak és asszonyoknak.

(4) A palota maga olyan, mint egy templom, középen fő hajóval s két oszlopsor mögött két oldalhajóval; a déli oldalon három kapu van, a középső előtt belül áll ez a fa. Maga a kán az északi végén ül egy emelvényen, úgyhogy mindenki jól láthassa; két lépcső vezet fel hozzá, az egyiken megy fel az, aki az italt felszolgálja; s a másikon jön le. Középen, a fa és a kánhoz vezető lépcsők között levő térség üres, itt áll ugyanis a serleget felszolgáló pohárnok, és itt helyezkednek el az ajándékokat hozó követek. A kán mint valami istenség ül fenn a magasban. Jobbján, vagyis a nyugati oldalon vannak a férfiak, balján az asszonyok. A palota ugyanis észak – déli irányban fekszik. Délen, az oszlopok mellett jobb oldalon erkélyszerűen megemelt ülések vannak, itt helyezkednek el a kán fia és fivérei. A bal oldalon ugyanígy van, itt feleségei és leányai foglalnak helyet. Csak egy asszony ül az emelvényen a kán mellett, de nem olyan magasan; mint ő.

(5) Mikor tehát a kán meghallotta, hogy a művet bevégezték, meghagyta a mesternek, hogy állítsa fel a helyére, és jól szerkessze össze; ő maga feketevasárnap táján nagy jurtáját odahagyva, kis jurtáival felkerekedett. A baráttal együtt mi is követtük, és újabb tömlő bort kaptunk tőle. Hegyek között haladt át, ahol heves szél és nagy hideg volt, és erősen havazott. Ezért éjféltájban a baráthoz meg hozzánk küldött, hogy könyörögjünk Istenhez a szél és hideg csillapodása érdekében, mivel a kíséretében levő összes állat veszélyben van, főleg mert ebben az időszakban vemhesek, és elleni készülnek. Ekkor a barát tömjént küldött neki, meghagyva, hogy Istennek ajánlva helyezze a parázsra. Hogy megtette – e vagy sem, nem tudom, de a vihar, mely már két napja dühöngött s a harmadik naphoz közelgett, elült.

(6) Virágvasárnap elértünk Karakorumhoz. Kora hajnalban fűzfaágakat szenteltünk, melyeken még semmiféle rügy nem mutatkozott, és három óra körül a lobogós keresztet magasba emelve bevonultunk a városba, végig a mohamedánok negyedének közepén, ahol a vásár és hetipiac van, egész a templomig. A nesztoriánusok körmenetben járultak elénk. Mikor a templomba léptünk, mise bemutatásához készülve találtuk őket. A mise után valamennyien megáldoztak, és tőlem is kérdezték, nem kívánok – e megáldozni. Azt feleltem, hogy már ittam aznap, és az ember nem veheti magához a szentséget, csak éhgyomorra.

(7) Miután bemutatták a misét – már estéli órára járt – , Willelmus mester nagy boldogan lakására vezetett minket, hogy megvacsorázzunk vele. A mester felesége, egy lotharingiai ember leánya, Magyarországon született, és jól ismeri a francia s a kun nyelvet. Találkoztunk itt egy másik emberrel is, név szerint Basiliusszal, egy angol fiával, aki Magyarországon született, és tud az említett nyelveken. Vacsora végeztével nagy örömujjongások közepette viskónkhoz kísértek, melyet a tatárok a templomhoz közel egy térségen helyeztek el számunkra a barát imaházával egyetemben.

(8) Másnap a kán bevonult palotájába; a barát, én és a papok elmentünk hozzá. Társamat nem engedték menni, amiért a küszöbre taposott volt. Én sokat tépelődtem magamat illetően, hogy mit tegyek: menjek – e vagy sem? Tartottam a botránytól, ha távol maradnék a többi kereszténytől, tudtam azt is, hogy ez így tetszik a kánnak, továbbá féltem, hogy akadály gördül a jó elébe, aminek elérhetését reménylettem, s ezért úgy döntöttem, inkább elmegyek, bárha az ő bűbájolással és bálványimádással teli cselekedeteiket fogom látni. És nem fogok ott mást tenni, mint fennhangon imádkozom az egész egyházért és a kánért, hogy Isten kormányozza őt az örök üdvösség útjára.

(9) Bevonultunk tehát az udvarba, mely elég jó fekvésű volt. Nyáron mindenütt az öntözést szolgáló patakok szelik át. Ezután beléptünk a férfiakkal és asszonyokkal zsúfolt palotába, és megállottunk a kán előtt; hátunk mögött volt az ismertetett fa, mely edényeivel a palota jó részét elfoglalja. A papok két megszentelt cipót hoztak és egy tálban gyümölcsöket, ezeket áldást mondva felkínálták neki, s a pohárnok felvitte az igen fönséges és magas helyen trónoló kánnak. Ő az egyik cipót rögtön enni kezdte, a másikat pedig odaküldte fiának és egyik öccsének; ez utóbbi egy bizonyos nesztoriánus irányítása mellett nevelkedett, és ismeri az evangéliumot, ő is elkérette tőlem a Bibliát, hogy megtekintse. A papok után a barát mondotta el imáját, majd a barát után én. Ekkor a kán megígérte, hogy másnap eljön a templomba, mely hatalmas nagy és szép, s fölötte a mennyezetet egészében arannyal átszőtt selyem borítja. Másnap a kán folytatta útját, kimentve magát a papoknál, amiért nem mert a templomhoz menni, de azt hallotta, hogy oda viszik a halottakat.

(10) Mi a baráttal Karakorumban maradtunk; az udvarbeli papok is maradtak, hogy itt ünnepeljék meg a húsvétot. Közeledett nagycsütörtök és húsvét, és nem voltak velem miseruháink. Figyeltem a nesztoriánusok istentiszteleti rendjét, és sokat tusakodtam: mit tegyek, vegyem – e magamhoz a szentséget tőlük, vagy celebráljak az ő ruháikban, az ő kelyhükkel, az ő oltárukon, vagy teljességgel tartózkodjam a szentségtől. Ez időben nagy sereg keresztény gyűlt össze ide: magyarok, alánok, oroszok, grúzok, örmények, akik mind meg voltak fosztva a szentségtől, amióta fogságba estek, mert a nesztoriánusok nem akarják őket templomukhoz engedni, csak avval a feltétellel, ha tőlük újra megkeresztelkednek, mint mondják. Nekünk azonban egyáltalán nem tettek erről említést, sőt beismerték, hogy a római egyház a feje minden egyháznak, és hogy ők is a pápától kellene kapják a patriarkát, ha az utak nyitva volnának. Nekünk szívest kiszolgáltatták szentségüket, s engem a kórus bejáratába állítottak, hogy lássam szertartásaik lefolytatását, húsvét előtti napon pedig a keresztelő kút mellett kaptam helyet, hogy a keresztelés módját megtekintsem.

(11) A nesztoriánusok azt mondják, hogy őriznek abból a kenőcsből, mellyel Mária Magdolna az Úr lábát megkente; mindig annyi olajat öntenek belé, amennyit elvesznek, hogy vele süssék kenyerüket. E keleti népek ugyanis valamennyien zsiradékot, vajat, juhfarok zsírját vagy olajat tesznek a kenyerükbe kovász helyett. Azt is mondják, hogy őriznek abból a lisztből, melyből az Úr által megszentelt kenyér készült, és mindig annyit tesznek hozzá, amennyit elvesznek belőle. Kórusuk mellett van egy kamarájuk meg egy kemencéjük, itt sütik tiszteletteljes odaadással a megszentelésre szánt kenyeret. Az említett olajjal tehát egy tenyérnyi széles kenyeret készítenek, azt először tizenkét darabra tördelik az apostolok száma szerint, azután e darabkákat a nép sokaságának arányában felosztják; a pap mindegyiknek kezébe adja Krisztus testét, az illető saját tenyeréből nagy tisztelettel lenyeli, majd tenyerét feje tetejéhez törli.

(12) Az említett keresztények meg a barát is esdve kértek Istenre, hogy celebráljunk. Ekkor valamennyiöket nyilvánosan meggyóntattam – már amennyire tolmácsomon keresztül lehetséges volt – , elsorolva a tízparancsolatot, a hét halálos bűnt s a többi vétket, melyet az ember szánni és meggyónni tartozik. Mentegetőztek a lopás miatt, mondván, hogy lopás nélkül nem tudnának megélni, mert uraik nem látják el őket sem ruhával, sem élelemmel. Ekkor én mérlegelve, hogy jogos ok nélkül vittek – e el tárgyakat vagy jószágokat, azt mondottam nekik, hogy uraik holmijából elvihetik a napi szükségletükre valókat, és kész vagyok ezt Mengü kánnak is szemébe mondani. Egyesek közülük katonák voltak, ezek mentegették magukat, hogy kénytelenek háborúba menni, különben megölik őket. Én határozottan megtiltottam nekik, hogy keresztények ellen menjenek vagy azokat bántsák, inkább vessék alá magukat a halálnak, mert így mártírokká válnak. És hozzátettem, ha valaki a tanítás miatt Mengü kánnál be akarna vádolni, kész vagyok a kán füle hallatára is hirdetni. Mikor ugyanis ezeket tanítottam, jelen voltak az udvarbeli nesztoriánusok, és gyanítottam, hogy esetleg bepanaszolnak.

(13) Ekkor Willelmus mester egy ostyasütő vasat formáltatott nekünk: volt néhány miseruhája is, melyet valamikor magának készített. A mester ugyanis ismerte valamelyest az írást–olvasást, és klerikus gyanánt viselkedett. Francia modorban kifaragta a Szent Szűz képmását, s a reázáródó szárnyakra bevéste nagyon szépen az evangélium történetét, csinált egy ezüstdobozkát Krisztus testének őrzésére, s az ereklyék számára a doboz oldalán rekeszeket. Csinált továbbá egy szekérre helyezett imaházat, melyre szent történetek voltak festve igen szépen.

(14) Átvettem hát tőle ruháit, megáldottam őket, és a mi szokásunk szerint igen szép ostyákat készítettünk. A nesztoriánusok keresztelőkápolnájukat jelölték ki számomra, ahol egy oltár volt. Pátriárkájuk Bagdadból egy négyszögletű bőrművet küldött nekik hordozható oltár gyanánt, szent kenettel volt kikészítve, és ezt használták megszentelt kő helyett. Így nagycsütörtökön az ő ezüstkelyhükkel és patenájukkal mutattam be miseáldozatot, mely edények igen nagyok voltak; hasonlóképpen történt húsvét napján is. Megáldoztattuk a népet, Isten áldásával, mint remélem. A nesztoriánusok hatvannál is több embert kereszteltek meg húsvét előestéjén a legnagyobb rendben. És nagy volt az öröm mind az összes keresztény között.

XXXI. [WILLELMUS MESTER BETEGSÉGÉRŐL; A NESZTORIÁNUS PAP HALÁLÁRÓL]
(1) Történt ekkor, hogy Willelmus mester súlyosan megbetegedett. Mikor már lábadozott, a barát meglátogatva őt, itatott vele a rebarbarából, úgyhogy kis híján megölte. Mikor én felkerestem a mestert, s ilyen súlyos állapotban találtam, megkérdeztem: mit evett vagy ivott. Ő elmesélte, hogyan adott neki a barát az említett italból; ő két teli kancsóval ivott belőle, abban a hiszemben, hogy az szentelt víz. Ekkor odamentem a baráthoz, és azt mondottam neki: „Vagy úgy tegyél, mint az apostol, valóban csodákat mívelve az ima és a Szentlélek ereje által, vagy úgy, mint az orvos a medicina tudománya szerint. Te olyan embereknek, akik nincsenek erre előkészítve, erős gyógyitalt adsz, mintha valami megszentelt dolog volna, amiért a legsúlyosabb botrányba keverednél, ha az emberek tudomására jutna.” Ettől fogva kezdett félni és óvakodni tőlem.

(2) Ekkortájt történt az is, hogy megbetegedett az a pap, aki a többieknek mintegy esperese volt. Barátai valami mohamedán varázslóért küldöttek; ez a következőket mondotta neki: „Egy bizonyos sovány ember, aki nem eszik, nem iszik, nem alszik ágyban, haraggal viseltetik iránta. Ha sikerülne áldását megnyerni, meggyógyulna.” A mondottakat a barátra értették; éjfél körül elment hozzá a pap felesége, nővére és fia, kérlelvén, hogy jöjjön el a paphoz, és mondjon áldást reá. Bennünket is felkeltettek, hogy járjunk közbe a barátnál. A mi kérlelésünkre így felelt: „Hagyjátok a papot magára, mert ő a másik hárommal, akik hozzá hasonlóan rossz útra fognak jutni, összebeszélt, hogy az udvarhoz megy, és Mengüt rábírja, hogy engem és titeket űzzön el e vidékről.”

(3) Ezt megelőzően ugyanis valami ellentét volt közöttük, mert Mengü és feleségei húsvét előestéjén négy jasztukot és selyemkelméket küldtek a barátnak meg a papoknak, hogy osszák el maguk között. A barát egy jasztukot megtartott a saját jussaként, a három többi közül az egyik – rézből lévén – hamisnak bizonyult; így a papok megítélése szerint a barát túlságosan nagy részt foglalt le magának. Ezért lehetséges, hogy valami szóbeszéd volt erről közöttük, amit aztán visszamondtak a barátnak.

(4) Napkeltével elmentem a mondott paphoz: kínzó fájdalmat érzett az oldalában, és vért köpött, amiből azt következtettem, hogy daganata van. Intettem, ismerje el a pápát minden keresztények atyjának, amit ő rögtön meg is tett, megfogadva, hogy ha Isten visszaadja egészségét, elzarándokol a pápához, s a lábához borul, és becsülettel kieszközli, hogy a pápa áldását küldje Mengü kánnak. Figyelmeztettem arra is, hogy szolgáltassa vissza, ha valami idegen jószág volna nála; azt mondta, nincs semmi efféléje. Beszéltem aztán az utolsó kenet szentségéről is; erre így felelt: „Nálunk nincs szokásban, és pap fiaink nem is tudják feladni, kérlek, add fel nekem aszerint, amint ti tudjátok.” Intettem továbbá a gyónásra, amit ők nem gyakorolnak. Paptársai egyikének röviden fülébe beszélt. Ezután kezdte magát jobban érezni, és kért, hogy menjek el a barátért; elmentem.

(5) A barát kezdetben ellenkezett, de amikor meghallotta, hogy a pap jobban érzi magát, mégis nekiindult keresztjével; én is mentem, magammal víve Willelmus mester dobozában Krisztus testét, melyet a mester kérésére húsvét napján őrizetbe vettem. Ekkor a barát lábával tapodni kezdte a papot, s az igen alázatosan megölelte a lábát. Én így szóltam hozzá: „A római egyháznak az a szokása, hogy a betegek magukhoz veszik Krisztus testét útravalóul és oltalmul az ellenség minden cselvetése ellen; íme, Krisztus teste, melyet húsvét napján szenteltem meg. Tégy hitet mellette, és kérjed.” Mire ő nagy hittel kijelentette: „Teljes szívemből kérem.” Mikor pedig levettem róla a takarót, nagy szenvedéllyel ezt mondta: „Hiszem, hogy ez az én Teremtőm és Megváltóm, aki nekem az életet adta és a halál után ismét visszaadja az egyetemes feltámadásban.” És így átvette kezemből Krisztus testét, a római egyház szokása szerint.

(6) Ekkor a barát maradt vele, és távollétemben nem tudom, miféle italokat adott neki. Másnap a pap állapota végzetesre fordult. Ekkor én vettem az ő szentnek mondott olajukat, és megkentem a beteget a római egyház szertartása szerint úgy, ahogy arra megkért volt. A saját olajunk nem volt velem, mivel Szartach papjai mindent ott tartottak. És miután elmondottuk a haldoklóért szóló felajánlást, és szerettem volna ottmaradni elköltözésénél, a barát hozzám küldött, üzenvén, hogy távozzam, mert ha jelen volnék halálánál, egy évig nem léphetnék be a kán házába. Mikor ezt megmondtam a barátainak, ráhagyták, hogy így igaz, és kértek, menjek el, nehogy akadályozzon a jó ügyben, amit különben előmozdíthatnék.

(7) A pap halála után a barát így szólt hozzám „Ne sajnáld – mondotta – , én öltem meg az imáimmal. Egyedül ő volt művelt [közöttük], és velünk szembenállt, a többiek nem tudnak semmit; ezentúl a többi mind s maga Mengü kán is lábunkhoz fog járulni.” Utána elbeszélte nekem a varázsló már ismertetett válaszát; én hitetlenkedve tudakoltam az elhunyt pap barátaitól, vajon igaz – e. Azok ráhagyták, hogy igaz, de hogy a varázslót előre kioktatták – e vagy sem, azt nem tudták.

(8) Később rajtakaptam a barátot, amint az említett varázslót a feleségével kápolnájába hívta, port rostáltatott és jósoltatott magának. Volt egy bizonyos orosz diakónus is vele, aki jósolt neki. Mikor erről utóbb tudomást szereztem, elborzadtam ostobaságán, és így szóltam hozzá: „Testvér, olyan embernek, akit a mindeneket tanító Szentlélek tölt el, nem kell varázslók válaszát vagy tanácsát keresnie; minden ilyesmi tiltva van, és kiközösíttetik, aki efféléket követ.” Ekkor mentegetőzni kezdett, hogy nem igaz, nem jár ilyesmik után. Én azonban nem tudtam elszakadni tőle, mert magának a kánnak parancsa helyezett hozzá, és nem költözhettem el az ő különleges utasítása nélkül.

XXXII. [KARAKORUMRÓL; MENGÜ CSALÁDJÁRÓL]
(1) Karakorum városáról tudja meg felséged, hogy a kán palotáját nem számítva bele, nincs akkora, mint Saint Denis belvárosa, és Szent Dénes monostora tízszer többet ér annál a palotánál. Két negyede van: egyik a mohamedánoké, ahol a hetivásárokat tartják, és sok kereskedőt vonz magához, egyrészt az udvar miatt, mely mindig a közelében van, másrészt a követek sokasága miatt; a másik negyed a kínaiaké, akik valamennyien mesteremberek. Ezeken a negyedeken kívül vannak az udvari írnokok nagy palotái. Tizenkét bálványcsarnoka van, különböző nemzetbelieké; két mecsete, ahol Mohamed vallását hirdetik, és egy keresztény temploma a város végén. A várost agyagfal zárja körül, és négy kapu nyílik rajta. A keleti kapunál adják – veszik a kölest és más gabonafélét, ami ritkán kerül eladásra, a nyugatinál vásárolják a juhokat és kecskéket, a délinél az ökröket és a taligákat, az északinál a lovakat.

(2) A mennybemenetel ünnepe előtt az udvar nyomába szegődtünk, és az ünnepet megelőző vasárnapon értük be. Másnap Bulgaj, a legfőbb jegyző és bíró hívatott: a barátot egész háznépével, minket és minden követet és idegent, aki a barát házánál megfordult. Egyenként idéztek Bulgaj színe elé, előbb a barátot, utána bennünket; aprólékosan faggatni kezdtek: honnan vagyunk, miért jöttünk, rni a foglalkozásunk. Azért volt ez a vizsgálat, mert Mengü kánnak hírül hozták, hogy különböző álöltözetben négyszáz asszaszin hatolt be az országba, hogy őt megöljék. Ez idő tájt az említett úrnő visszaesett betegségébe, és a barátért küldött, de az nem akarva menni, így felelt: „Az úrnő ismét bálványimádókat gyűjtött maga köré, gyógyítsák meg azok, ha tudják. Én többet nem megyek.”

(3) Az Úr mennybemenetelének előestéjén végiglátogattuk Mengü kán valamennyi házát, és láttam, amikor ivásra készülve, a kumiszból az ő nemezbálványaiknak hintettek. Ekkor azt mondottam a barátnak: „Mi egyezsége van Krisztusnak Beliállal?! Mi dolga a mi keresztünknek ezekkel a bálványokkal?!”

(4) Mengü kánnak egyébként nyolc fitestvére van: édestestvére három és apáról való féltestvére öt. Az egyik édestestvérét az asszaszinok országába küldte – ezeket ők mulhideknek mondják –, és meghagyta, hogy valamennyit irtsa ki; a másik Perzsia felé vonult, és már be is hatolt oda, feltehetőleg Törökország megszállására készülve, hogy onnan indítson sereget Bagdad és Vatatzész ellen. A többiek közül az egyiket Kínába menesztette, bizonyos kínaiak ellen, akik eddigelé nem engedelmeskedtek neki. Kisebbik édes öccsét, név szerint Arik – Bökét maga mellett tartotta; ez birtokolja anyjuk udvarát, aki keresztény volt, s az ő szolgája Willelmus mester.

(5) Ugyanis a kán egyik apai féltestvére fogta el Willelmust Magyarországon, egy bizonyos Belegrave [Fehérvár] nevű városban, ahol egy a Rouen melletti Belleville – ből való normann volt a püspök. Vele együtt ejtette foglyul a püspök egyik unokaöccsét is, akit láttam itt Karakorumban. A kán fivére adta oda Willelmus mestert Mengü anyjának, mert az nagyon óhajtotta magának. Az úrnő halálával Willelmus átkerült Arik – Bökéhez, az anyai udvar valamennyi tartozékával egyetemben. Arik – Bökétől szerzett róla tudomást Mengü kán, aki az ismertetett mű bevégzése után száz jasztukkal, vagyis ezer márka súlyú ezüsttel jutalmazta a mestert.

(6) Mennybemenetel ünnepének előestéjén tehát Mengü kán kijelentette, hogy el akar menni anyja udvarát meglátogatni, mivel már a közelébe ért. A barát azt mondta, szeretne vele menni, hogy anyja lelkére áldását adja. A kán beleegyezett. Mennybemenetel ünnepének estéjén az említett úrnő állapota nagyon súlyosra fordult, s a fősámán a baráthoz küldött, utasítva őt, hogy ne harangozzon a fával. Másnap, mikor az egész udvar felkerekedett, az asszony udvara hátramaradt. Mikor pedig a letáborozás helyéhez értünk, a barátnak megparancsolták, hogy a szokásostól eltérően az udvartól messzebbre üsse fel tanyáját. Ő Belegrave teljesítette.

(7) Ekkor Arik – Böke felvonult bátyja, a kán fogadására. A barát és mi, látva, hogy mellettünk készül elhaladni, elébe járultunk a kereszttel. Ó felismert minket, mivel egy más alkalommal járt már imaházunknál, és kezét kinyújtva keresztet vetett felénk, mint a püspökök szokták. Erre a barát, lóra szállva és gyümölcsöket víve magával, követte őt. Arik – Böke bátyja udvara előtt megállapodott, várakozva, amíg az a vadászatból megjő. A barát is nyomban leszállott a lóról, s felkínálta neki gyümölcseit, amit az el is fogadott.

(8) Mellette a kán udvarából való két mohamedán főember ült. Arik – Böke tudva a keresztények és mohamedánok között dúló viszálykodásról, megkérdezte a barátot, hogy ismeri – e ezeket a mohamedánokat. A barát így válaszolt: „Igen, tudom, hogy kutyák, miért tűröd őket magad mellett?” Azok ráfelelték: „Miért mondasz nekünk sértő szókat, amikor mi semmi ilyet nem mondottunk neked?” Erre a barát visszavágott: „Igazat beszélek, a ti Mohamedetekkel együtt hitvány ebek vagytok.” Ekkor elkezdték Krisztust káromolni, de Arik – Böke megtiltotta nekik, mondván: „Ne szóljatok így, mert mi tudjuk, hogy a Messiás Isten.”

(9) Ebben az órában hirtelen akkora szél támadt és sepert végig az egész úton, mintha ördögök száguldoztak volna rajta, kevéssel utána híre jött, hogy az az úrnő meghalt.

(10) Következő napon a kán egy másik útvonalon megindult visszafelé saját udvarához; ugyanis az a babonaságuk, hogy sohasem térnek vissza ugyanazon az úton, mint amelyiken mentek. Továbbá, ha az udvar valahol megállapodott volt, távozása után senki sem mer keresztülmenni az egykori táborhelyen, sem gyalog, sem lóháton, mindaddig, míg az ott rakott tűz nyomai végleg el nem tűnnek.

(11) Azon a napon útközben néhány mohamedán csatlakozott a baráthoz, kihívóan viselkedtek és vitatkoztak vele; mikor a barát már nem tudott érvekkel védekezni, és amazok gúnyolták őt, akkor a kezében tartott ostorral akarta őket megzabolázni, addig – addig, míg e szavait és a korábbiakat is bepanaszolták az udvarnál. Erre azt a parancsot kaptuk, hogy a többi követtel együtt telepedjünk le, és ne az udvar előtt, mint addig tettük.

XXXIII.[WILLELMUS FRÁTER ENGEDÉLYT KÉR A HAZAUTAZÁSRA; A TEOLÓGIAI VITÁKRÓL]
(1) Állandóan abban reménykedtem, hogy Örményország királya eljön. Húsvét táján jött valaki Bolatból, ahol azok a németek vannak, akik miatt főképpen arrafelé utaztam, és azt mondotta nekem, hogy egy német pap az udvarhoz készül. Ezért Mengü előtt nem hoztam szóba maradásunk vagy távozásunk kérdését; kezdetben ugyan csupán kéthavi maradhatást engedélyezett nekünk, s már négy, sőt öt hónap is elmúlott azóta. Ezek ugyanis május vége felé történtek, s mi egész januárban, februárban, márciusban, áprilisban és májusban náluk maradtunk.

(2) De mert egyáltalán nem hallottam hírét sem a királynak, sem az említett papnak, és féltem, hogy télidőben kellene visszafordulnunk, s egy ilyen téli utazás viszontagságait már kitapasztaltuk, megkérdeztettem Mengü kánt, mik a szándékai velünk, mert mi szívest maradnánk véglegesen, ha ő beleegyezését adná; ha ellenben vissza kellene térnünk, könnyebben tennénk meg az utat nyáron, mint télen. Ő azonnal visszaüzent, meghagyva, hogy ne távozzam messzire, mert másnap beszélni óhajt velem. Én pedig azt mondottam, hogy amennyiben beszélni óhajt velem, küldjön el Willelmus mester fiáért, mert az én tolmácsom nem megfelelő.

(3) Az, aki velem beszélt, egy mohamedán ember volt, és annak idején Vatatzésznél járt követségben. Ajándékokkal lekenyereztetvén, azt tanácsolta volt Vatatzésznek, hogy időnyerés céljából küldjön követeket Mengü kánhoz. Vatatzész ugyanis azt hitte, hogy országát azonnal megtámadják. Küldött is követeket, és miután kiismerte őket, nem sokat törődött velük, még csak békét sem kötött, mind ez ideig mégsem szállták meg az országot. Nem is lesznek rá képesek, ameddig védekezni mer. A mongolok ugyanis egyetlen országot sem foglaltak el erőszakkal, hanem csakis csellel. És mert az emberek békét kötnek velük, e béke örve alatt tönkreteszik őket. – Ekkor a mohamedán elkezdett sok mindent kérdezni a pápa és a franciák királya felől, meg a hozzájuk vezető utakról. A barát, hallva ezt, titokban intett, hogy ne válaszoljak neki, mert ő szeretné kieszközölni, hogy elküldjék követségbe. Csak hallgattam hát, nem akartam választ adni. Erre a mohamedán nem tudom már milyen sértést vágott hozzám, amiért a nesztoriánus papok be akarták vádolni. És vagy megölték, vagy az utolsó leheletéig ütlegelték volna, de én nem akartam.

(4) Másnap, vagyis pünkösd előtti vasárnapon, az udvarhoz vezettek, és az udvar főbb írnokai odajöttek hozzám, az egyik egy mongol, aki a kánnak a serleget szokta nyújtani, a többiek mohamedánok; a kán részéről vallattak, hogy mi ügyben jöttem. Ekkor elmondottam nekik a már közölt szavakat: hogyan jöttem volt Szartachhoz, Szartachtól Batuhoz, és hogyan küldött Batu ide, majd hozzátettem: „Nincs átadni való üzenetem senki emberfia részéről – a kánnak tudnia kell, amit Batu írt neki – , csupán Isten igéit mondanám, ha óhajtaná meghallgatni.” E szónál megrekedtek: faggatni kezdtek, Istennek mely igéit szeretném neki elmondani, mert azt képzelték, valami szerencsés dolgot készülök neki jövendölni, mint sokan mások teszik.

(5) Ezekre így feleltem: „Ha azt akarjátok, hogy elmondjam neki Isten igéit, szerezzetek tolmácsot részemre.” „Már küldöttünk érte – válaszolták – , de azért csak mondd ezen keresztül, ahogy tudod, megértünk téged.” És nagyon szorongattak, hogy mondjam. Ekkor így beszéltem: „Istennek igéje ez: Akire többet bíznak, attól többet is kérnek számon. Hasonló egy másik: Aki többet kapott, annak jobban kell szeretnie. Istennek ezen igéiből kiindulva mondom Mengü kánnak, hogy Isten neki sokat adott. Mert hatalmát és gazdagságát, melyet birtokol, nem a tojinok bálványai adták neki, hanem a mindenható Isten, aki az eget és földet alkotta, aki minden uralmat a kezében tart, s az emberek bűnei miatt átteszi egyik nemzettől a másik nemzethez. Ha tehát Mengü szereti Őt, rendben lesz dolga, ha viszont nem, tudja meg, hogy Isten számon kéri tőle, mígnem megfizet az utolsó fillérig.”

(6) Ekkor az egyik mohamedán azt mondta: „Vajon van – e olyan ember, aki nem szereti Istent?” Így feleltem rá: „Isten azt mondja: Ha valaki szeret engem, megtartja az én parancsaimat. Aki tehát nem tartja meg Isten parancsait, az nem szereti őt.” Erre amaz: „Jártál te a mennyben, hogy ismered Isten parancsait?” „Nem – mondottam – , de Ő az égből átadta parancsait szent embereknek, és végül maga is leszállott a mennyből, hogy tanítson minket, tanításai megvannak írásban, és az emberek cselekedeteiből látjuk, hogy megtartják – e őket avagy sem.” Erre a másik: „Azt akarod hát mondani, hogy Mengü kán nem tartja meg Isten akaratát?” Én így: „El fog jönni a tolmács, amint mondjátok, és ha a kán beleegyezik, én az ő színe előtt elsorolom majd Isten parancsolatait, és ő magamagáról meg fogja ítélni, követi – e azokat vagy sem.” Ekkor ott hagytak, és jelentették Mengü kánnak, hogy én őt bálványimádónak, azaz tojinnak neveztem, és azt állítottam, hogy nem követi Isten parancsait.

(7) Másnap elküldötte hozzám írnokait, akik így szólottak: „Urunk küld hozzád e szavakkal: Vagytok itt keresztények, mohamedánok és tojinok, és mindegyikőtök azt erősítgeti, hogy az ő vallása a legjobb, és az ő írásai, azaz könyvei a legigazabbak. Ezért a kán azt akarja, hogy mindnyájan jöjjetek össze, tartsatok gyülekezetet, és írja le ki – ki a maga mondanivalóját, hogy ő felismerhesse az igazságot.” Ekkor így szóltam: „Áldott az Isten, aki ezt sugallta a kán szívébe! De a mi írásunk azt mondja: Isten szolgájának nem illik torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas; ezért kész vagyok mindenkinek, aki csak kívánja, viszály és civakodás nélkül előadni a keresztények hitének és reménységének lényegét.” Ők felírták e szavakat, és visszavitték a kánnak. Ekkor kihirdették a nesztoriánusoknak, hogy készüljenek fel, és írják le, amit mondani szándékoznak, hasonlóképpen elrendelték a mohamedánoknak, úgyszintén a tojinoknak is.

(8) Másnap újból elküldte az írnokokat, akik ezt mondták: „Mengü kán tudni óhajtja, mely okból jöttél e vidékre.” „Ezt tudnia kell Batu leveléből”– feleltem rá. Ekkor ők így: „Batu levele elveszett, s ő elfeledte, amit Batu írt neki, ezért tőled szeretné tudni.” Ekképpen megnyugtatva azt mondottam nekik: „A mi vallásunk feladata minden embernek hirdetni az evangéliumot. Ezért mikor a mongolok nemzetének hírét meghallottam, elfogott a vágy, hogy felkeressem őket; és mialatt e vágy élt bennem, meghallottuk Szartachról, hogy keresztény. Ekkor hozzá vettem utamat. És a franciák ura, királya baráti szavakat tartalmazó levelet küldött neki, többek között tanúskodván arról, hogy miféle emberek vagyunk, és kérvén, hogy engedje meg elidőznünk a mongolok körében. Ekkor Szartach Batuhoz küldött minket, és Batu Mengü kánhoz; ezért kértük őt, s még egyre kérjük, járuljon hozzá maradhatásunkhoz.” Ők mindent felírtak, és visszavitték neki.

(9) Másnap ismét küldött hozzám e szavakkal: „A kán jól tudja, hogy nem valamiféle küldetésben jöttetek hozzá, hanem azért, hogy imádkozzatok érte, mint sok más pap teszi; de azt kérdezi, megfordultak – e már nálunk valaha a ti követeitek közül vagy nálatok a mieink közül?” Ekkor elmondtam nekik mindent Dávidról és Andreas fráterről, s ők az egészet írásba foglalva visszavitték a kánnak. Mire újból üzent velük, mondván: „A kán úr szavai ezek: Már sokáig állomásoztatok itt, s most azt akarja, hogy térjetek vissza a ti földetekre; kérdezteti, hajlandók volnátok – e az ő követét magatokkal elvezetni?” Így feleltem: „Az ő követeit nem merném birodalma határain túl vezetni, mert háborús színtér meg tenger meg hegység ékelődik közénk és közétek, és én szegény szerzetes vagyok, ezért nem merném őket kíséretembe fogadni.” A küldöncök mindent felírtak, és visszamentek.

(10) Eljött a pünkösd előestéje. A nesztoriánusok krónikát szerkesztettek a világ teremtésétől kezdődően Krisztus kínszenvedéséig; majd a passión átugorva érintették a mennybemenetelt, a halottak feltámadását és az utolsó ítélethez való érkezést; ezekben volt egy s más megtámadható, amire kitanítottam őket. Mi a magunk részéről egyszerűen csak a mise hitvallását írtuk fel: Hiszek egy Istenben.

(11) Ekkor megkérdeztem tőlük, hogyan szeretnék elkezdeni. Azt mondták, először a mohamedánokkal akarnának vitába szállani. Bebizonyítottam, hogy az nem volna helyes, mert a mohamedánok egyetértenek velünk abban, hogy egy az Isten, így támaszt nyerhetünk bennük a tojinok ellen. Beleegyeztek. Ekkor megkérdeztem tőlük, tudják – e, honnan vette eredetét a világon a bálványimádás; nem tudták. Elmeséltem nekik, s ők így vélekedtek: „Ezt majd elmondod nekik, aztán hagyj minket beszélni, mert tolmáccsal beszélni nehézkes.” Azt mondottam: „Próbáljuk ki, hogyan fogtok velük szembeszállni. Én képviselem most a tojinok állásfoglalását, és ti védelmezzétek a keresztényekét. Én abba a szektába tartozom, tegyük fel, amelyik azt mondja: Nincs Isten, bizonyítsátok be, hogy van!” Ismeretes itt ugyanis egy olyan szekta, mely azt állítja, hogy bármely dolognak a lelke és az ereje annak a dolognak az istene, és egyébként nem létezik Isten. Ekkor a nesztoriánusok nem tudtak semmit bizonyítani, csak elismételték azt, amit az Írás elbeszél. Így szóltam: „Ők nem hisznek az Írásnak, ha ti egy valamit elmeséltek, ők az ellenkezőjét fogják mesélni.” Azt javasoltam nekik, engedjenek először engem szembeszállni velük, mert ha én belezavarodnék, számukra még maradna alkalom a beszédre; ha ellenben ők belezavarodnának, azok után engem már nem hallgatnának meg. Beleegyeztek.

(12) Pünkösd előtti napon tehát összegyűltünk imaházunkhoz, és Mengü kán három írnokot küldött ki döntőbírónak, egy keresztényt, egy mohamedánt és egy tojint, s kihirdették: „Íme, Mengü parancsa, és senki se merészelje azt mondani, hogy Isten parancsa más. A kán azt parancsolja, hogy senki se próbáljon a másiknak veszekedő vagy sértő szavakat mondani, és fővesztés terhe mellett ne merjen senki tumultust támasztani, mely az ügyet hátráltatná.” Ekkor valamennyien elcsendesedtek. Nagy néptömeg volt jelen, mert mindegyik fél a maga fajtájának legbölcsebbjeit hívta elő, és sokan mások is összesereglettek.

(13) A keresztények középre állítottak engem, mondván a tojinoknak, hogy vitázzanak velem. Ekkor a tojinok, akik nagy gyülekezettel képviseltették magukat, elkezdtek Mengü kán ellen zúgolódni, mert ilyet még soha egyetlen kán sem kísérelt meg, hogy az ő titkaik után fürkésszenek. Egy Kínából jött tojint állítottak velem szembe, a tolmácsával. Én Willelmus mester fiával voltam. Amaz először így szólt hozzám: „Barátom, ha sarokba szorulsz, keress magadnál okosabbat!” Én hallgattam. Erre megkérdezte tőlem, hogy miről akarok előbb vitázni, arról – e, hogy hogyan jött létre a világ, vagy arról, hogy mi lesz a lélekkel a halál után. Azt válaszoltam neki: „Barátom, ez nem lehet a mi beszélgetésünk bevezetése. Istentől ered minden, ő mindennek a forrása és a feje, ezért legelőször Istenről kell beszélnünk, akiről ti másképp vélekedtek, mint mi, és Mengü meg akarja tudni, ki hisz helyesebben.” A bírák úgy döntöttek, hogy ez a helyes.

(14) A tojinok az említett kérdéseken akartak elindulni, mert ez a fő erősségük. Ők ugyanis valamennyien ama manicheusi eretnekség követői, melynek értelmében a dolgok fele rossz, a másik fele jó, és végső fokon két alapelv van; a lelkekről mind azt tartják, hogy testről testre vándorolnak.

(15) Még a legértelmesebb nesztoriánus pap is kérdezett engem az oktalan állatok lelke felől, vajon megbújhatnak – e valahol, hogy ne űzessenek munkára a halál után. E tévtan bizonyítására, amint nekem Willelmus mester mesélte, Kínából egy fiút hoztak ide, aki testének nagyságát tekintve nem volt még hároméves, de minden értelmi tevékenységre képesnek bizonyult. Ő magamagáról azt állította, hogy harmadszor öltött testet, ismerte a betűket és tudott írni.

(16) Azt mondottam tehát a tojinnak: „Mi szívünkben szilárdan hisszük, és ajkunkkal valljuk, hogy van Isten, és hogy csak egy Isten van, aki egy a tökéletes egységben. Te mit hiszel?” Ő így felelt: „A bolondok mondják, hogy csak egy Isten van, de az okosok azt mondják, hogy sok van. Nemde a te országodban is vannak nagy urak, itt meg Mengü kán a legnagyobb úr? Így van az istenekkel is, mert különböző vidékeken különböző istenek vannak.” Azt feleltem neki: „Te rossz példát hozol, illetve olyat, mely az emberekről következtet istenre, ily módon bármely hatalmasság a maga országában istennek volna nevezhető.”

(17) És mikor hasonlatát meg akartam volna cáfolni, elémbe vágott, kérdezve: „Milyen a te Istened, akiről azt állítod, hogy egyedülvaló?” Ezt feleltem: „A mi Istenünk, akin kívül nem létezik más, mindenható, és ezért nem szorul senki segítségére, ellenkezőleg, mi, valamennyien rászorulunk az ő segítségére. Nem így van az emberekkel. Egyetlen ember sem képes egymagában mindenre, és ezért több úrnak kell lennie a földön, mert egy nem tud mindent hordozni. Továbbá Isten mindent tud, és ezért nincs szüksége tanácsosokra, sőt minden tudás tőle származik. Hasonlóképpen ő a legfőbb jó, és nem nélkülözi a mi javainkat, hanem mi vagyunk azok, akik őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. llyen a mi Istenünk, és ezért nem kell másikat feltételezni.” „Nem így van – vetette közbe – , épp ellenkezőleg: van egy legfelsőbb Isten az égben, akinek eredetét eddig még nem ismerjük, tíz van őalatta, és azok alatt van egy alacsonyabb rendű. A földön végtelenül sok van.”

(18) Mivel még más meséket is akart szőni, megkérdeztem ama legfelsőbb Isten felől, vajon mindenhatónak hiszi–e azt vagy valamely más istent. És mert félt válaszolni, visszakérdezett: „Ha a te Istened olyan, amilyennek mondod, miért csinálta a dolgok felét rossznak !” „Ez téves! – feleltem. – Aki a rosszat csinálta, nem Isten. És minden, ami csak van, jó.” E szavakra az összes tojin elcsodálkozott, és írásba foglalta, mint valami hamis vagy képtelen dolgot. Ekkor elkezdte kérdezni: „Honnan van hát a rossz?” „Rosszul kérded – mondottam –, először azt kell kérdened, hogy mi a rossz, mielőtt azt kérdenéd, hogy honnan van; de térj vissza az első kérdésre, hiszed–é, hogy valamely isten mindenható, és azután felelni fogok neked mindenre, amit csak kérdezni akarsz.”

(19) Sokáig ült, nem akarva választ adni, úgyhogy a kán részéről hallgatókul rendelt írnokoknak kellett a feleletre felszólítaniok. Nagy sokára kijelentette, hogy egyetlen isten sem mindenható. Ekkor az összes mohamedán nagy nevetésbe tört ki.

(20) A csend beálltával azt mondottam: „Tehát a te isteneidnek egyike sem tud téged minden veszélyben megmenteni, mert előadódhat olyan eset, melyben nincs hatalma; továbbá senki sem szolgálhat két úrnak, hogyan tudsz hát szolgálni ennyi istennek az égben és a földön?” A hallgatóság biztatta, hogy feleljen, de ő néma maradt. És amikor szerettem volna az összes jelenlevő előtt kifejteni az isteni lényeg egységéről és a Szentháromságról szóló érveket, a helybeli nesztoriánusok azt mondották nekem, hogy elég lesz, mert ők kívántak beszélni.

(21) Ekkor átengedtem nekik a szót, és mikor ők a mohamedánokkal akartak volna vitába bocsátkozni, azok így feleltek: „Megengedjük, hogy a ti vallástok igaz, és igaz az, ami az evangéliumban foglaltatik, ezért nem akarunk veletek egyetlen kérdésben sem vitatkozni.” És bevallották, hogy minden imájukkal azon könyörögnek Istenhez, hogy a keresztények halálának módjára haljanak meg.

(22) Volt itt egy öreg pap is az ujgurok szektájából, akik egy istent vallanak, mégis bálványokat csinálnak; vele sokat vitatkoztak, elbeszélve mindent az Antikrisztus megjelenéséig, az ítéletig, és hasonlatokkal magyarázták neki és a mohamedánoknak a Szentháromságot. Mind egy szó ellenvetés nélkül hallgatták, de senki sem jelentette ki: „Hiszem és keresztény akarok lenni.”

(23) Ezek végeztével a nesztoriánusok és hasonlóképpen a mohamedánok hangosan énekeltek, a tojinok hallgattak, azután mindnyájan bőségesen ittak.

XXXIV. [WILLELMUS FRÁTER UTOLSÓ KIHALLGATÁSA MENGÜNÉL]

(1) Pünkösd napján maga Mengü kán idézett a színe elé: engem, valamint azt a tojint, akivel vitatkoztam; mielőtt még beléptem volna, a tolmács, Willelmus mester fia közölte, hogy vissza kell térnünk hazánkba, és ne is mondjak ellent, mert így hallotta egészen bizonyosra. Miután a kán elé léptem, térdet kellett hajtanunk, nekem és mellettem a tojinnak az ő tolmácsával. Ekkor így szólt hozzám a kán: „Valld meg az igazat: mondottad – e az elmúlt napon, amikor jegyzőimet küldöttem hozzád, hogy én tojin vagyok?” „Uram, ezt nem mondottam – válaszoltam rá – , de ha beleegyezel, megismétlem előtted szavaimat, melyeket mondottam.” Megismételtem az akkor elhangzottakat, és ő így felelt: „Jól gondoltam, hogy nem mondottad, mert nem olyan szó volt, melyet mondanod illenék, de a tolmácsod rosszul fordította.” És felém nyújtotta botját, melyre támaszkodott, mondván: „Ne félj.” Én elmosolyodva, halkan így szólottam: „Ha félnék, nem jöttem volna ide.” A kán kérdezte a tolmácstól, hogy mit szóltam, s az megismételte.

(2) Azután saját hitéről kezdett vallani előttem. „Mi, mongolok – vezette be szavait – , hisszük, hogy csak egy Isten van, aki által élünk, és aki által halunk, és őiránta egyenes a mi szívünk.” „Ezt Isten maga fogja megadni– szólottam – , mert az ő adománya nélkül ez nem lehetséges.” A kán megkérdezte, hogy mit mondottam, a tolmács közölte vele. Azután folytatta: „De amint Isten a kezet különböző ujjakkal látta el, úgy az embereknek is különböző utakat adott. Nektek az Írást adta Isten, és ti, keresztények, nem követitek azt. Az Írásban nem találtok olyat, hogy egyik embernek a másikat gáncsolnia kell; vagy talán találtok?” – kérdezte. „Nem – feleltem – , de kezdettől fogva hangoztattam neked, hogy nem kívánnék senkivel sem civódni.” „Nem rád értem – hagyta helyben. Hasonlóképpen azt sem találjátok benne, hogy az ember pénzért térjen el az igazságtól.” „Nem, uram – mondottam – , és valóban, nem azért jöttem e tájakra, hogy vagyont szerezzek, sőt azt is visszautasítottam, amit felajánlottak nekem.” Az egyik jegyző jelen volt, és tanúsította, hogy visszautasítottam volt egy jasztukot s a selyemkelméket. „Nem arra értem – felelte a kán. Nektek tehát az írást adta Isten, és ti nem követitek azt; nekünk viszont a sámánokat adta, és mi megtesszük, amit ők mondanak nekünk, és békességben élünk.” Négyszer ivott, úgy gondolom, mielőtt szavai végére ért volna.

(3) És míg figyelmesen hallgattam, vajon készül–e még tovább vallani hitéről, ő már visszatérésemről kezdett beszélni, mondván: „Sokáig időztél itt; most azt akarom, hogy visszamenjél. Azt mondottad, hogy nem mered az én követeimet magaddal vezetni; hajlandó volnál – e üzenetemet vagy levelemet elvinni magaddal?”

(4) Ettől kezdve nem volt sem alkalmam, sem időm, hogy a katolikus vallásról hitet tegyek neki. Az ember ugyanis nem beszélhet előtte többet, csak amennyit ő kiszab, kivéve a követeket, mert a követ azt mondhatja, amit akar, és mindig kérdezik, akar – e még mást is mondani? Engem azonban nem hagyott tovább beszélni, hanem őt kellett hallgatnom, és a kérdezettekre felelnem.

(5) Ekkor azt válaszoltam neki, hogy közölje velem üzenetét, foglalják írásba, s én legjobb tudásom szerint, készségesen viszem magammal. Érdeklődött, kívánnék – e aranyat, ezüstöt vagy drága ruhákat. „Semmi ilyet nem fogadunk el– mondottam – , de nincsenek készleteink, s a te segítséged nélkül nem tudjuk országodat elhagyni.” Ekkor azt mondotta: „Gondoskodni fogok számodra minden szükséges dologról országomon végig. Akarsz még valamit?” „Ez elég nekem”– feleltem. Ekkor megkérdezte: „Meddig akarod, hogy kísértesselek?” „A mi hatókörünk Örményország királyának földjéig terjed – válaszoltam – , elég volna nekem, ha odáig eljutnék.” Ő azt felelte: „Odáig elkísértetlek téged, onnan gondoskodj magadról.” Majd hozzáfűzte: „Egy fejen két szem van, és noha kettő van, mégis egy az ő látásuk, és ahová az egyik irányozza tekintetét, odanéz a másik is; Batutól jöttél, ezért úgy való, hogy rajta keresztül térjél is vissza.”

(6) E szavak végeztével engedélyt kértem tőle a szólásra. „Beszélj”– mondotta. Ekkor így beszéltem: „Uram, mi nem vagyunk harcias emberek, mi azt szeretnénk, ha azok bírnák a világ uralmát, akik azt a legigazságosabban kormányoznák Isten akarata szerint. A mi feladatunk tanítani az embereket Isten akarata szerint élni, e célból jöttünk tájaitokra, és szívest – örömest maradtunk volna, ha te beleegyeztél volna. De mert azt óhajtod, hogy visszatérjünk, úgy kell annak történnie. Vissza fogok menni, és elviszem leveledet legjobb igyekezetem szerint, ahogy azt parancsolod. De meg szeretném kérni nagyságodtól, hogy leveled elvitele után szabadjon nekem a te jóváhagyásoddal visszajönni hozzád, főleg mert Bolatban él néhány szegény szolgád, akik a mi nyelvünket beszélik, és szükségük van papra, hogy tanítsa őket és fiaikat a saját vallásukra, s én szívesen maradnék velük.” Ekkor azt felelte: „Feltéve, ha uraid visszaengednek hozzám.” Mire azt mondottam: „Uram, én nem ismerem az én uraimnak szándékát, de engedélyem van tőlük, hogy oda menjek, ahová csak akarok, ahol Isten igéinek hirdetése szükségesnek mutatkozik. Úgy látom, hogy e tájakon nagyon is nagy szükség volna rá, ezért akár küldenek vissza hozzád követeket, akár nem, a te beleegyezésed esetén én visszajönnék.”

(7) A kán hallgatott, és hosszú ideig ült mintegy gondolataiba merülten; tolmácsom szólt, hogy ne beszéljek tovább. Én aggodalmasan vártam válaszát. Végre így szólott: „Hosszú út van előtted, erősítsd magad ételekkel, hogy épségben elérkezzél a te országodba.” És inni adatott nekem. Ekkor eltávoztam színe elől, és azontúl nem tértem többé vissza. Ha hatalmam lett volna rá, hogy csodákat tegyek, miként Mózesnek, talán megalázkodott volna.

XXXV. [SÁMÁNJAIKRÓL]
(1) Sámánjaik tehát, mint a kán beismere, az ő papjaik, és amit azok parancsolnak, késlekedés nélkül megteszik. Az ő szolgálatukat írom most le felségednek úgy, ahogy azt Willelmus mestertől, valamint más szavahihető emberektől sikerült megtudnom. Sámánjaik sokan vannak, és mindig egy fősámán van az élükön, aki jurtáját mindig Mengü kán legnagyobb jurtájával szemközt állítja fel egy kőhajításnyi távolságban. Mint már mondottam, a bálványaikat hordozó taligák az ő őrizetére vannak bízva. A többiek az udvar mögött helyezkednek el a számukra kijelölt helyeken, és a világ különböző tájairól jönnek hozzájuk olyanok, akik bizalommal viseltetnek az ő mesterkedéseik iránt.

(2) Egyesek közülük értenek valamelyest a csillagászathoz, főképp maga a fősámán, és előre meghirdetik a nap és hold fogyatkozását; amikor ennek bekövetkezésére várnak, az egész nép ellátja magát élelemmel, hogy ne kelljen házuk ajtaján kilépniök. Ha aztán beáll a fogyatkozás, megszólaltatják a dobokat és a sípokat, nagy lármát és kiabálást csapnak. Mikor pedig véget ér, akkor ivással és lakmározással töltik idejüket, és nagy örömet ülnek. A sámánok jelölik ki minden vállalkozás megtételéhez a kedvező vagy baljós napokat; ezért sohasem gyűjtenek sereget, és nem kezdenek háborúba az ő javaslatuk nélkül; Magyarországra is réges – régen visszatértek volna, de a sámánok nem engedik.

(3) Ők visznek át tüzek között mindent, amit az udvarba küldenek, és ezért megkapják belőle a kijáró részüket. Ők tisztítják meg tüzek között való áthurcolással az elhunyt hagyatékát. Mikor ugyanis valaki meghal, minden hozzá tartozó dolgot különválasztanak, és nem elegyítik össze a szálláson levő egyéb holmikkal; míg tűz által minden meg nem tisztul. Láttam, hogy így tettek annak az úrnőnek az udvarával, aki ott tartózkodásunk folyamán halt meg. Ezért kettős oka volt, hogy Andreas fráternek és társainak tüzek között kellett áthaladnia: egyrészt mert ajándékokat vittek, másrészt mert azokat egy már elhunyt embernek, éspedig Güjük kánnak szánták. Tőlem semmi ilyet nem kívántak meg, minthogy semmit sem vittem. Ha valamely állat vagy valami más tárgy földre esik, mialatt így tüzek között átvezetik, az a sámánoké.

(4) Május havának kilencedik napján összegyűjtik a ménes valamennyi fehér lovát, és megszentelik. A keresztény papok is mindannyian kötelesek oda kivonulni füstölőikkel. Ekkor új kumiszt öntenek a földre, és azon a napon nagy ünnepséget csapnak, mert ekkor ünneplik az új kumisz első ivását, mint nálunk helyenként az új borét Bertalankor vagy Syxtus napján, és a gyümölcsét Jakab és Kristóf napján.

(5) A sámánokat hívják, amikor fiúgyermek születik, hogy sorsát megjövendöljék. Kihívják őket akkor is, ha valaki megbetegszik, ők elmondják varázsénekeiket, és megállapítják, vajon természetes betegségbe esett – e az illető vagy megrontották. Erről az a metzi asszony, akit említettem, mesélt nekem egy különös esetet.

(6) Egy ízben igen értékes szőrméket hoztak ajándékba, és annak az úrnőnek a szállásán helyezték el, akiről már említettem, hogy keresztény volt; a sámánok átvitték tüzek között, és többet vettek el belőle, mint amennyi járt volna nekik. Egy szolgálóasszony, az úrnő kincseinek gondozója, bepanaszolta őket asszonyánál emiatt, s az szemrehányást tett nekik. Történt ezután, hogy az úrnő ágynak esett, és különböző testrészeiben heves fájdalmak kezdték gyötörni. Kihívták a sámánokat; azok távolabb leülve megparancsolták az egyik leánynak, hogy tegye kezét a fájó részre, és vegye ki, ha valamit talál. A leány felkelve így is tett, és kezében egy darab nemezt vagy más anyagot lelt. Ekkor meghagyták neki, hogy tegye a földre; miután letette, a rongy kígyózni kezdett, mint valami élő állat. Majd vízbe tették, s ott valami piócafélévé változott; a sámánok azt mondták: „Úrnőnk, eszerint egy boszorkány sebzett meg téged az ő bűbájoskodásával.” És azt az asszonyt vádolták vele, aki őket a szőrmék dolgában bepanaszolta. A gyanúsítottat a táboron kívül a mezőre vitték, hét napon keresztül ütlegelték és más kínzásoknak vetették alá, hogy beismerésre bírják. Közben meghalt az úrnő. A hír hallatára az asszony azt mondta nekik: „Tudom, hogy úrnőm meghalt, öljetek meg, hogy kövessem őt, mert soha semmi rosszat nem okoztam neki.” És mert semmit nem ismert be, Mengü megparancsolta, hogy hagyják életben.

(7) Erre a sámánok az említett úrnő leányának dajkáját vádolták meg, egy keresztény asszonyt, kinek férje az összes nesztoriánus pap között a legtekintélyesebb volt. Egy rabszolganőjével együtt elvonszolták, hogy kínzásaikkal vallomásra bírják. A rabszolganő megvallotta, hogy asszonya elküldte őt egy bizonyos lóval beszélni, és attól válaszokat kérni. Maga az asszony is beismerte, hogy tett volt egyet s mást az úrnő kegyeinek elnyeréséért, mert jót akart neki, de semmi olyat nem tett, amivel ártalmára lett volna. Faggatták arról is, vajon férje be volt – e avatva? Az asszony mentette őt, azt állítva, hogy elégette a betűket és írásokat, amelyeket maga készített volt. Erre az asszonyt kivégezték, férjét, azt a bizonyos papot pedig Kínában székelő püspökéhez küldte Mengü, hogy ítélkezzen felette, jóllehet nem találták bűnösnek.

(8) Közben történt, hogy Mengü kán első felesége fiat szült. A sámánok, akiket a fiú sorsáról jósolni megidéztek, valamennyien kedvező dolgokat jövendöltek, mondván, hogy soká fog élni, és nagy úr lesz belőle. Néhány nappal utána történt, hogy a fiú meghalt. Ekkor az anya tombolva hívta a sámánokat, és szemükre vetette: „Azt mondtátok, hogy a fiam élni fog, és íme, meghalt!” Mire azok: „Úrnőnk, már látjuk a boszorkányt: Cirina dajkáját, akit a napokban végeztek ki. Ő gyilkolta meg a fiadat, s most látjuk, hogy magával ragadja.” A dajka után egy felnőtt fiú és egy leány maradt a szálláson; az őrjöngő anya azonnal küldetett értük, s a fiút egy férfival, a leányt egy asszonnyal megölette bosszúból a fiáért, akit a varázslók állítása szerint a testvérek anyja gyilkolt meg.

(9) Néhány nappal ezután a kán a szóban forgó gyerekekkel álmodott, és reggel megkérdezte, hogy mi történt velük. Szolgái féltek megmondani; a kán egyre aggodalmasabban faggatta őket, hogy hol vannak, mert éjjel látomásában megjelentek neki. Ekkor közölték vele. A kán azonnal feleségéhez küldött, és kérdőre vonta, honnan veszi azt, hogy egy asszony férje tudtán kívül halálos ítéletet tegyen. Azzal hét napra bezáratta, megparancsolva, hogy ne adjanak neki enni. A férfit, aki az ifjút megölte, lefejeztette, és fejét annak az asszonynak a nyakába köttette, aki a leánykát meggyilkolta, s tüzes üszökkel ostoroztatta végig a szálláson, azután halálba küldte. Feleségét is megölette volna, csak a tőle való gyermekei kedvéért nem tette. Majd ott hagyta udvarát, és egy hónapig nem tért vissza.

(10) A sámánok varázsénekeikkel az időjárást is megzavarják, és amikor a természet rendje szerint akkora hideg van, hogy nem tudnak semmit ellene tenni, akkor egyeseket kiszemelnek a táborokban, s azokat okolják, hogy általuk jön a hideg; az ilyeneket minden habozás nélkül kivégzik.

(11) Kevéssel azelőtt, hogy eltávoztam volna tőlük, a kán egyik ágyasa megbetegedett, és sokáig bágyadozott. A sámánok ráolvasásokat mondtak a beteg egyik német rabszolganője felett, aki három napra elaludt. Mikor magához tért, faggatni kezdték, hogy mit látott. A leány sok mindenkit látott volt, ezekről mind azt következtették, hogy hamarosan meg fognak halni; s mert úrnőjét nem látta közöttük, úgy magyarázták, hogy ebbe a betegségbe nem fog belepusztulni. Láttam a leányt, s a bódulattól még mindig erősen fájt a feje.

(12) Egyes sámánok szellemeket is idéznek; éj idején összehívják jurtájukba azokat, akik a szellemtől választ várnak; a ház közepére főtt húst tesznek. Az a kám, aki a szellemet megidézi, elkezdi mondani az ő varázsénekeit, majd a kezében tartott dobot erősen a földhöz vágja. Végül elkezd őrjöngeni, és megkötözteti magát. Ekkor a sötétben előjön a szellem, megeteti vele a húst, és feleleteket ad.

(13) Egy alkalommal, amint Willelmus mester elbeszélte nekem, egy magyar ember elrejtőzött náluk, és a ház fölött megjelenő szellem kiáltozni kezdett, hogy nem tud bemenni, mert egy keresztény van közöttük. A magyar, hallva ezt, sietve eliszkolt, mivel már nekiláttak keresésének. Ezeket és még sok minden mást csináltak, amit hosszadalmas volna elmesélni.

XXXVI. [A KÁN ÜNNEPSÉGEIRŐL; A LAJOS KIRÁLYHOZ INTÉZETT LEVÉLRŐL; WILLELMUS FRÁTER TÁVOZÁSÁRÓL]
(1) Pünkösd ünnepe után hozzáfogtak a felségednek küldendő levél megszerkesztéséhez. Közben a kán visszatért Karakorumba, és éppen pünkösd nyolcadán tartotta meg nagy ünnepségét; azt kívánta, hogy az utolsó napon az összes követ jelenjen meg. Értünk is küldött, de én már előzőleg a templomhoz mentem, hogy megkereszteljem egy itt talált szegény sorsú német három fiát. Azon az ünnepségen Willelmus mester volt a pohárnokok feje, mert ő készítette az italt ontó fát; mindannyian – gazdagok, szegények énekeltek, táncoltak, kezükkel tapsoltak a kán előtt. Ekkor a kán szónoklatot intézett hozzájuk, mondván: „Fivéreimet messzire távozni késztettem, és veszedelembe küldöttem idegen nemzetekhez. Most majd elválik, hogy mit tesztek ti, amikor titeket akarlak elküldeni, hogy növekedjék a mi birodalmunk.” A négy nap mindegyikén ruhát váltottak, minden egyes napon a lábbelitől fel egész a fejrevalóig azonos színű öltözetet adtak nekik.

(2) Ez időben láttam itt a bagdadi kalifa követét, aki két öszvér között hordszéken vitette magát az udvarhoz; egyesek azt beszélték, hogy szövetséget kötött a mongolokkal, mely szerint tízezer lovasnyi sereget tartoznak adni nekik. Mások azt rebesgették, hogy Mengü kijelentette: nem köt velük békét másként, csak ha összes erődítéseiket lerombolják, mire a követ így válaszolt: „Majd ha ti eltávolítjátok lovaitok valamennyi patáját, akkor mi is le fogjuk rombolni minden erődítésünket.”

(3) Láttam itt egy indiai szultán követeit is, akik nyolc leopárdot hoztak, valamint tíz oly módon idomított agarat, hogy leopárdok módjára megülnek a ló farán. Mikor azután érdeklődtem, melyik irányba esik India attól a helytől, nyugat felé mutattak. És azok a követek velem együtt tértek vissza csaknem három héten keresztül, mialatt pedig nyugatnak haladtunk. Láttam itt Törökország szultánjának követeit is, akik értékes ajándékokat hoztak a kánnak; ő azt válaszolta, mint hallottam, hogy nincsen szüksége sem aranyra, sem ezüstre, csak emberekre; következésképpen azt akarja, hogy hadseregről gondoskodjanak részére.

(4) Szent János napján a kán nagy ivást rendezett; s én százöt kancatejet szállító taligát és kilencven lovat számláltam össze; Péter és Pál apostolok napján úgyszintén.

(5) Mikor végre elkészültek a levéllel, melyet felségednek küld, hívattak, és lefordították. Leírtam szövegét, amennyire a tolmács révén meg tudtam érteni; így hangzik:

(6) „Az örök Isten parancsa ez. Az égben csupán egy örök Isten van, a földön ne legyen más úr, csak egy: Dzsingisz kán, Istennek fia, Temürin Dzsingej, azaz a vas csengése.” (Ők Dzsingiszt a vas csengésének hívják, mert kovács volt; és gőgjükben felfuvalkodva most Isten fiának mondják.)

(7) „Íme, az ige, melyet hozzátok intézünk: Akik csak vagyunk: mongolok, aki csak van najman, merkit, muzulmán, és ahol csak képesek hallani a fülek, ahová csak el tudnak jutni a lovak, ott hirdessétek és értessétek meg: attól fogva, hogy hallani és érteni fogják az én parancsomat, és nem akarják hinni, hanem hadat akarnak vezetni ellenünk, hallani és látni fogják, hogy lesznek szemeik, de nem fognak látni, s ha valamit meg akarnak tartani, nem lesznek kezeik, és ha járni akarnak, nem lesznek lábaik. Ez az örök Isten parancsolata. Az örök Isten hatalma által jusson el Mengü kán parancsa a mongolok nagy világán keresztül a franciák urához, királyához, Lajoshoz és az összes többi úrhoz és paphoz, valamint a franciák nagy nemzetéhez, hogy megértsék a mi szavainkat. Az örök Isten parancsolata, melyet Dzsingisz kán hozott, sem Dzsingisz kántól, sem más utána következőktől nem ért még el hozzátok.

(8) Egy bizonyos Dávid nevű férfiú ugyan felkeresett titeket, mint a mongolok követe, de hazug volt; vele elküldöttétek a ti követeiteket Güjük kánhoz. Ők akkor értek Güjük kán udvarába, mikor az már meghalt. Felesége, Kajmis, naszidzs – brokát kelméket és levelet küldött nektek. De hát a háború dolgait s a béke ügyét kiismerni, egy nagy birodalmat nyugalomban tartani, a jó előmozdításáról gondoskodni, mindezt hogyan is tudhatta volna az a semmirekellő asszony, aki hitványabb volt a kutyánál?!”

(9) (Mengü saját szájából hallottam mondani, hogy Kajmis a boszorkányok legádázabbika volt, és bűbájoskodásával egész rokonságát tönkretette.)

(10) „Azt a két szerzetest, aki tőletek érkezett Szartachhoz, Szartach Batuhoz küldte, Batu pedig, mivel Mengü kán a legnagyobb a mongolok nemzete felett, hozzánk küldötte.

(11) Most, hogy a nagy világ, a papok és a szerzetesek valamennyien békességben legyenek és jólétükben örvendezzenek, s hogy Isten parancsolatja náluk hírül adassék, ezért említett papjaitokkal el akartuk küldeni a mongol követeket. Ők azonban azt válaszolták, hogy köztünk és köztetek háborús föld van, sok a rossz ember, és az utak nehezen járhatók; amiért féltek, hogy nem volnának képesek követeinket épségben elvezetni hozzátok, de azt mondták, ha mi átadnánk nekik parancsunkat tartalmazó levelünket, elvinnék azt Lajos királynak. Ez az oka, hogy nem küldöttük el velük követeinket, de elküldöttük nektek említett papjaitok által az örök Isten parancsolatját írásba foglalva.

(12) Ez az örök Isten parancsolatja, melyet értésetekre hoztunk. És miután meghallottátok és elhittétek, ha engedelmeskedni akartok nekünk, küldjétek el követeiteket hozzánk, így majd megbizonyosodunk arról, békét vagy háborút akartok – e velünk. Mikor az örök Isten hatalmából mind az egész világ a nap felkeltétől annak lenyugovásáig eggyé lesz az örömben és békességben, akkor el fog válni, hogy mit készülünk tenni; ha pedig meghallottátok és megértettétek az örök Isten parancsolatját, és nem akartok reá figyelmezni, sem elhinni azt, mondván: A mi országunk távol fekszik, hegyeink erősek, tengerünk nagy, és evvel az elbizakodottsággal hadat hoztok ránk – mi tudjuk, mire vagyunk képesek, és tudja az, aki a nehezet könnyűvé tette s a messzit közelivé: maga az örök Isten.”

(13) Kezdetben felséged követeinek neveztek minket a levélben. Ekkor azt mondottam nekik: „Ne nevezzetek minket követeknek, hiszen világosan megmondtam a kánnak, hogy nem vagyunk Lajos király követei.” Erre elmentek hozzá, és jelentették neki. Visszajőve közölték, hogy a kán nagyon jó néven vette, és meghagyta nekik, hogy írják aszerint, amint én mondom. Én pedig azt mondottam, hogy töröljék a „követ” megnevezést, és nevezzenek minket szerzetesnek vagy papnak.

(14) Mialatt ezek történtek, társam meghallva, hogy a pusztaságon keresztül Batuhoz kellene visszatérnünk, és egy mongol ember volna a kísérőnk, tudtomon kívül Bulgajhoz, a legfőbb jegyzőhöz rohant, és jelekkel értésére adta, hogy belepusztulna, ha azt az utat meg kellene tennie. És mikor elérkezett a nap, melyen elbocsátásunkat vártuk, éspedig a Szent János ünnepét követő tizenötödik napon, az udvarhoz hívatták, s a jegyzők azt mondották társamnak: „Lásd, Mengü kán úgy kívánja, hogy a te társad Batun keresztül térjen haza, és te azt mondod, beteg vagy, s ez világosan látható. Mengü kijelenti: Ha el akarsz menni társaddal, eredj, de magadra vess, ha netalán lemaradsz majd valamely fiamnál, és az nem viseli gondodat, s csak kölönc leszel társad nyakán. Ha ellenben itt óhajtasz maradni, a kán gondoskodni fog számodra a napi szükségletekről, amíg olyan követek érkeznek, akikkel lassabb ütemben és városokat keresztező útvonalon tudsz visszamenni.” A fráter így felelt: „Isten adjon boldog életet a kánnak! Maradok! ”Én azonban azt mondottam neki: „Testvér, gondold meg, mit teszel. Én nem hagylak el téged.” „Te – felelte – nem hagysz el engem, de én elválok tőled, mert ha veled tartok, abban testem, lelkem vesztét látom, mivel nincs bennem erő ily irdatlan fáradság elviseléséhez.”

(15) Az írnokok három ruhát, illetőleg tunikát tartottak a kezükben, és azt mondották nekünk: „Ti nem akartok aranyat vagy ezüstöt elfogadni, de sok időt töltöttetek itt imádságban a kánért; ő kéri, legalább egy egyszerű ruhát fogadjon el mindegyikőtök, hogy ne távozzatok tőle üres kézzel.” Ekkor a kán iránti tiszteletből kénytelenek voltunk elfogadni a ruhákat, mert nagyon rossz néven veszik, ha ajándékaikat visszautasítják. Előtte több ízben kérdeztette tőlünk, hogy mit kívánnánk, s mi mindig egy és ugyanazt a választ adtuk, olyannyira, hogy az itteni keresztények gúnyolták már a bálványimádókat, akik szünös – szüntelen ajándékokra vadásznak. Ők azt felelték, hogy bolondok vagyunk, mert ha a kán egész udvarát nekik akarná adni, ők azt is örömest elvennék, és okosan tennék. Miután tehát átvettük a ruhákat, megkértek, hogy mondjunk imát a kánért, amit teljesítettünk is. Így elbocsátást nyerve elmentünk Karakorumba.

(16) Történt pedig egy napon, mialatt még a baráttal az udvartól bizonyos távolságban, a többi követtel együtt táboroztunk, hogy a barát oly hangosan harangozott a fával, hogy Mengü kán meghallotta, s érdeklődött, mi legyen az. Megmondották neki. Kérdezte: miért távozott a barát oly messzire az udvartól? Azt válaszolták, hogy fáradságos volt napról napra az udvarhoz vezetni neki a lovakat és ökröket, és hozzátették, jobb volna, ha Karakorumban tanyázna a templom mellett, és ott imádkozna. Ekkor a kán megüzente neki, hogy ha Karakorumba kívánna menni, s ott megtelepedni a templom mellett, minden szükségessel ellátná. A barát azonban azt felelte: „Én Isten parancsára jöttem ide Jeruzsálem szent földjéről, és odahagytam a várost, melyben ezer jobb templom van annál az egy karakoruminál; ha a kán úgy akarja, hogy itt állomásozzam, és imádkozzam érte – amint Isten is parancsolja – , maradok; különben visszatérek oda, ahonnét jöttem.” Még akkor este taligába fogott ökröket vezettek hozzá, és reggel visszavitték megszokott helyére, az udvar elé.

(17) Kevéssel távozásunk előtt megérkezett egy bizonyos nesztoriánus barát; okos embernek látszott. Bulgaj, a legfőbb jegyző a saját sátra előtt telepítette le, s a kán elküldötte hozzá gyermekeit, hogy áldja meg őket. Mi tehát elértünk Karakorumba, és mialatt Willelmus mester házában tartózkodtunk megjött vezetőm tíz jasztukot hozva, melyből ötöt Willelmus mester kezébe tett le, hogy a kán részéről a fráter szükségleteire használja fel, a másik ötöt Homodei tolmácsomnak adta, meghagyva neki, hogy azt az úton az én ellátásomra fordítsa. Tudtunkon kívül Willelmus mester rendezte volt el így.

(18) Egy jasztukot rögtön eladattam és szétosztottam az itteni keresztény szegények között, akik tekintetükkel mind rajtunk csüggtek; a másikat szükséges ruhaneműk és más hiányzó holmik beszerzésére költöttük; a harmadikból Homodei vett egyet s mást, amiből a maga hasznára húzott valami kis nyereséget. A fennmaradó jasztukokat is itt költöttük el, mert amióta csak Perzsia határát átléptük, sehol sem kaptunk elegendő ellátást, még a tatárok között sem, bár itt nagy ritkán akadtunk valami megvásárolható dologra.

(19) Willelmus mester, valamikor felséged polgára, egy bőrövet küld felségednek, olyan drágakővel díszítve, amilyet a mongolok villámlás és mennydörgés ellen hordanak, számtalan üdvözletet küld, és imádkozik felségedért. Őérte sohasem tudnék elegendő hálát adni sem Istennek, sem felségednek.

(20) E helyütt összesen hat lelket kereszteltünk meg.

(21) Így aztán könnyek között elváltunk egymástól, társam ottmaradt Willelmus mesterrel, én pedig egymagam indultam neki a visszaútnak, tolmácsommal, a vezetővel és egy szolgával, aki azt a megbízatást kapta, hogy minden negyedik napon szerezzen egy juhot négyünk számára.

XXXVII. [WILLELMUS FRÁTER ÚTJA BATU UDVARÁHOZ HÜRKÁNIÁBAN]
(1) Kéthónapi és tíznapi úttal megérkeztünk Batuhoz; ezalatt egy árva várost vagy akár egy épületromot sem láttunk, csupán sírhantok nyomát, egy falucska kivételével, ahol nem ettünk kenyeret. E két hó és tíz nap folyamán nem pihentünk többet, mint egyetlenegy napot, mert nem tudtunk lovakhoz jutni. Nagyrészt ugyanazokon a népeken, de teljességgel más vidékeken tértünk vissza. Az odautat ugyanis télen tettük meg, a visszautat pedig nyáron, messze a felső északi tájakon át, tizenöt napi járást nem számítva, amikor is mind menet, mind jövet a hegyek között ugyanazon folyó mentét kellett követnünk, ahol nincsen fű, csak a folyóparton. Két, sőt olykor három nap is eltelt anélkül, hogy a kumiszon kívül egyéb eleségünk lett volna. Néha nagy veszélyben forogtunk, mivel nem akadtunk emberekre, pedig élelmünk fogytán volt, és lovaink kimerültek.

(2) Miután húsz napot lovagoltam, hírét vettem Örményország királyának; augusztus végén keresztezte Szartach útját. Szartach nyájaival és csordáival, feleségeivel és kicsinyeivel Mengü kánhoz igyekezett, nagy jurtáit azonban ott hagyta az Etil és a Don között. Üdvözöltem őt, mondván, hogy szívest maradtam volna országában, de Mengü kán azt kívánta, hogy visszatérjek és elvigyem levelét. Azt felelte, hogy Mengü kán akaratát teljesíteni kell.

(3) Ekkor szolgalegényeink után érdeklődtem Kojaktól. Azt válaszolta, hogy gondos ellátásban részesülnek Batu udvaránál. Visszakértem ruháinkat és könyveinket is; így felelt: „Nem Szartachnak hoztad azokat?” Én azt mondtam: „Szartachhoz hoztam őket, de nem adtam neki, amint te is tudod.” És megismételtem, hogyan feleltem volt, amikor megkérdezte, vajon Szartachnak kívánom – e adni azokat. „Igazat beszélsz – felelte erre – , s az igazságnak senki sem állhat ellent. Holmijaitokat apámnál helyeztem el, aki Szaraj közelében tartózkodik; Szaraj új város, melyet Batu épített az Etil mellett, de néhány ruhadarab itt van a mi papjainknál.” Én azt mondtam neki: „A ruhákból tartsátok meg, ami nektek tetszik, csak a könyveket adjátok vissza.” Ígérte, hogy továbbítja szavaimat Szartachnak. „Feltétlenül szükségem van egy levélre– mondottam – , mely atyádat inti, hogy juttasson vissza mindent.” Ők azonban éppen útra készen állottak, és azt válaszolta: „Az asszonyok udvara közvetlen közelben követ minket, szálljatok le itt, s én evvel az emberrel megküldöm üzenetedet Szartachhoz.”

(4) Aggódtam, hogy nem fog – e becsapni, de nem ellenkezhettem vele. Este eljött hozzám az az ember, akit mutatott nekem, két tunikát hozva magával, melyeket egy darab érintetlen, fel nem szabott selyemvégnek néztem, és a következőket közölte: „Itt van két tunika: az egyiket neked küldi Szartach, a másikat pedig, hajónak látod, add át királyodnak az ő részéről.” Mire azt feleltem: „Én nem hordok effajta ruhákat, mindkettőt át fogom nyújtani a királynak uratok tiszteletére.” „Nem – vetette ellen – , csinálj mindkettővel, ami neked tetszik.” Nekem pedig úgy tetszett, hogy mind a kettőt felségednek juttassam, és itt küldöm a jelen levél átadójával. Levelet is kaptam Kojak apjához, hogy minden hozzám tartozó tárgyat szolgáltasson vissza nekem, mert nincs szüksége semmire az enyémből.

(5) Batu udvarához ugyanazon a napon érkeztünk meg, melyen az elmúlt évben távoztam onnan: a Szent Kereszt felmagasztalását követő napon, és örömömre épségben láttam viszont szolgalegényeinket, jóllehet alaposan megviselte őket a kegyetlen nyomorúság, amiről Gosset mesélt nekem. És ha nem lett volna Örményország királya, aki nagy enyhülést hozott számukra és beajánlotta őket Szartachnál, odavesztek volna, mert azt hitték rólam, hogy meghaltam; a tatárok már kérdezgették őket, vajon tudnak – e teheneket gondozni vagy lovakat fejni. Ha nem tértem volna vissza, az ő szolgaságukba kerültek volna.

(6) Ezután Batu maga elé idézett, és lefordíttatta nekem a levelet, melyet Mengü kán küld felségednek. Mengü ugyanis azt írta neki, hogy ha jónak látja valamit hozzátoldani vagy elvenni, esetleg módosítani, tegye meg. Ekkor így szólott hozzám: „Ezt a levelet vidd el és értesd meg.” Azt is megkérdezte, milyen úton kívánok haladni: a tengeren át avagy szárazföldön. Mivel a tenger– tél lévén – zárva van előttem, mondottam, a szárazföldön keresztül kell mennem. Azt hittem, hogy felséged még Szíriában tartózkodik, és Perzsia felé vettem irányt. Mert ha sejtettem volna, hogy már átkeltetek Franciaországba, Magyarország felé mentem volna, és hamarább és kevésbé fáradságos úton jutottam volna Franciaországba, mint Szíriába.

(7) Ekkor egy hónapig vele szekereztünk, míg sikerült vezetőt kapnunk. Végre kijelölt számomra egy ujgur embert, aki megtudva, hogy nincs mit várnia tőlem, olyan levelet állíttatott ki magának, mely szerint Törökország szultánjához köteles vezetni – hiába mondottam, hogy egyenesen Örményországba szeretnék menni – , mert abban reménykedett, hogy a szultántól ajándékokat fog kapni, és nagyobb hasznot húz majd abból az útból.

(8) Tizenöt nappal Mindenszentek ünnepe előtt útnak indultam Szaraj irányába, egyenesen délnek haladva lefelé az Etil mentén, mely itt, alsó folyásánál, három nagy ágra szakad; az ágak mindegyike csaknem kétszerte akkora, mint a Damietta folyó; még négy másik kisebb ágra is osztódik, úgyhogy e folyón hét helyen keltünk át csónakkal. A középső ág mellett van a Szumerkent – nek mondott város, melynek nincsenek falai, de amikor a folyó megárad, víz öleli körül; a tatárok nyolc évig tartották körülfogva, mielőtt bevették volna; alánok és mohamedánok lakják. Találtunk itt egy németet a feleségével, egy nagyon jóravaló embert; Gosset náluk várakozott, mert Szartach odaküldötte, hogy tehermentesítse udvartartását.

(9) A karácsony körüli időszakban e tájakon tartózkodik Batu a folyó egyik partján, Szartach pedig a másikon; ennél lejjebb nem ereszkednek. Előfordul, hogy az egész folyó befagy, és ilyenkor átkelnek a vizek közére, ahol rendkívül dúsan tenyészik a fű, és itt tanyáznak a nádak között, míg csak a jég olvadni nem kezd.

(10) Kojak apja Szartach levelének kézhez vétele után visszaadta nekem a ruhákat – három miseing, egy selyemmel hímzett miseruha, egy stóla, egy öv, egy aranyhímzésű oltárterítő és egy karing kivételével – ; az ezüstedényeket is visszaadta, egy füstölő és a szentolajtartó edény híján, ezeket mind a Szartachhal levő papok használták. A könyveket is visszaadta a királyné asszony zsoltároskönyvének kivételével, amit az én beleegyezésemmel megtartott, mivel nem tagadhattam meg tőle. Azt mondta ugyanis, hogy Szartachnak nagyon megtetszett.

(11) Megkért továbbá, hogy ha esetleg ismét visszatérnék az ő tájaikra, vigyek magammal egy pergamenkészítéshez értő embert. Szartach megbízásából ugyanis nagy templomot emeltet a folyó nyugati partján, valamint egy új falut is, és Szartach használatára könyveket akar készíteni, mint mondotta. De én tudom, hogy Szartach nem érdeklődik az ilyesmi iránt.

(12) Szaraj és Batu palotája a keleti parton emelkedik, s a völgy, hol a folyó ágai szétválnak, több mint hét mérföld széles; óriási bőség van itt halakban.

(13) Egy verses Bibliát, egy harminc bizánci aranyat érő arab könyvet és még több más holmit nem kaptam vissza.

(14) Így eltávoztunk tőle Mindenszentek ünnepén, és folyvást délnek haladva Szent Márton ünnepén elérkeztünk az alánok hegyeihez.

(15) A Batu és Szaraj között megtett tizenöt nap alatt nem akadtunk emberekre, csak Batu egyik fiával találkoztunk, aki sólymaival és nagyszámú solymárával apja előtt járt, meg egy kis falucskát kereszteztünk. Mindenszentek ünnepétől tizenöt napig nem találtunk egy teremtett lelket sem, és kis híján szomjan vesztünk, mert egy napon és éjen át egész másnap kilenc óra tájig nem leltünk vizet.

(16) Az alánok a hegyek között még mindig ellenállnak, ezért Szartach minden tíz emberéből kettőnek a völgytorkok őrizetére kellett jönnie, nehogy amazok a hegyekből leereszkedve, megdézsmálják állataikat a síkságon, mely köztük, az alánok és a Vaskapu között terül el. A Vaskapu innét kétnapi járásra van, ott, ahol a síkság a tenger és a hegyek között szűkülni kezd.

(17) Laknak a hegyek között bizonyos lezgnek mondott mohamedánok is, akik hasonlóképpen harcolnak még ellenük, úgyhogy az alán hegyek lábainál állomásozó tatároknak húsz embert kellett mellénk adniok, akik a Vaskapun túlig elkísérjenek. Megörültem neki, mert reméltem, hogy meglátom őket fegyverzetben, mivel sohasem sikerült fegyvereiket megtekintenem, jóllehet nagyon vágytam volna. És mikor odaértünk a veszélyeztetett átkeléshez, a húszból kettőnek volt páncélinge. Kérdeztem, honnan került hozzájuk; azt mondták, hogy az említett alánoktól zsákmányolták, akik jól értenek az effélék készítéséhez és kiváló kovácsok. Ebből azt gondolom, hogy kevés a fegyverük, csak tegezeik, íjaik és bőrruháik vannak. Láttam, hogy Perzsiából való vaslemezeket és vassisakokat hoztak nekik ajándékba, továbbá láttam két embert Mengü előtt felvértezve megjelenni, olyan köpenyben, amely kemény bőrdarabokból volt összeillesztve; igazán kényelmetlen és alkalmatlan viselet. Mielőtt a Vaskapuhoz értünk volna, egy alán várat találtunk, mely Mengü káné volt, azt az országot ugyanis ő igázta le. Itt láttunk először szőlőket és ittunk bort.

(18) Következő napon elérkeztünk a Vaskapuhoz, melyet Sándor, macedón király csinált. A város keleti végével a tengerpartig ér, s a tenger és a hegyek között levő keskeny lapályon át egészen a nyugatról emelkedő hegy tetejéig nyúlik, úgyhogy nincs más útja sem felül a hegyek meredélyei miatt, sem alant a tenger mentén, mint az, amelyik egyenesen visz a város közepén át, ahol a nevét adó Vaskapu emelkedik. A város hossza több mint egy mérföld, s a hegy csúcsán erős vár meredezik, szélessége pedig egy jókora, kődobás. Falai rendkívül erősek, árka nincs, és nagy, faragott kövekből épült tornyai vannak. A tatárok azonban lehordták a tornyok tetejét s a falak kiugró bástyáit, egy szintbe hozva a tornyokat a fallal.

(19) A városon belül egykor valósággal paradicsomi föld volt. Innen kétnapi járásra egy másik várost értünk, név szerint Samaront, melyben sok zsidó lakik. Mikor áthaladtunk rajta, láttuk, hogy falai a hegyekről egész a tengerig ereszkednek. Átmenvén a falon, letértünk a tengermelléki útról, mivel az keletnek kanyarodott, s déli irányban felhágtunk a hegyekre.

(20) Másnap egy bizonyos völgyön haladtunk keresztül, ahol egyik hegytől a másikig húzódó falak alapzata került elő, s a hegyek tetején át nem vezet út. Ezek voltak egykor Sándor védfalai a vad népek, vagyis a pusztai nomádok feltartóztatására, hogy a megművelt földekre s a városokba be ne nyomulhassanak. Más erősségeket zsidók laknak, róluk semmi bizonyosat nem sikerült megtudnom, de Perzsia valamennyi városában sok zsidó él.

(21) Másnap egy bizonyos Samaha nevű nagy városba jutottunk, és ezután a Mugánnak mondott hatalmas síkra értünk, melyet a Kura folyó szel át; róla nevezik kurginak azokat, akiket mi georgiaiaknak [grúzoknak] mondunk. A Kura Tiflisz közepén, a grúzok fővárosán folyik keresztül, egyenesen nyugatról jön keleti irányba, az említett tengernek tartva, és a legjobb lazacok vannak benne. E síkon újra tatárokkal találkoztunk. Ezen a síkon folyik keresztül az Araksz is, mely Nagy – Örményországból közelít egyenesen délnyugati irányból; róla nyeri nevét Ararát – föld, ami maga Örményország. Ezért van az, hogy a Királyok könyve szerint Szan – cherib fiai apjuk meggyilkolása után az örmények földjére menekültek, Ézsaiásban pedig azt olvassuk, hogy Ararát – földre menekültek.

(22) E gyönyörű szép síkságtól nyugatra tehát Grúzia terül el. A síkon egykor horezmiek laktak. A hegyek bejáratánál nagy város van, név szerint Gendzse, mely a horezmiek székhelye volt, és a grúzok ellen szolgált védelmül, hogy ne tudjanak a síkra ereszkedni. Egy hajóhídhoz értünk; a hajókat a folyón keresztül kifeszített nagy vaslánc tartja, azon a helyen, ahol a Kura és az Araksz összefolyik. Az Araksz egyébként itt elhagyja nevét.

(23) Ettől fogva állandóan fölfelé kapaszkodtunk az Araksz folyását követve – róla szól az, hogy „hídját lenézi Araxes”. Bal kézről dél felé Perzsiát és a Kaszpi – hegyeket, jobb kézről nyugat felé pedig a tengert és Grúziát hagytuk magunk mögött, amint délnyugati irányban Afrika felé haladtunk. Utunk Bajdzsu szállásán vitt át, aki az itteni, Araksz menti hadsereg parancsnoka; ő igázta le a grúzokat, törököket és perzsákat. Egy másik vezér, Argun nevű, aki Tebriznél Perzsiában állomásozik, az adószedés felettese; Mengü kán mindkettőjüket visszahívta, hogy átadják helyüket fivérének, aki ide készül. A föld, melyet az imént leírtam felségednek, nem a tulajdonképpeni Perzsia, hanem Hürkániának szokták nevezni. Voltam Bajdzsu otthonában, és bort adott innunk, ő maga viszont kumiszt ivott; én is szívesebben vettem volna, ha avval kínál. A bor persze nagy újdonság volt, a kumisz azonban inkább jóllakatja a kiéhezett embert.

(24) Az Araksz mentén haladtunk fölfelé Szent Kelemen ünnepétől egészen nagyböjt második vasárnapjáig, míg csak a folyó forrását el nem értük. Azon a hegyen túl, ahol fakad, van egy jókora város, Erzerumnak nevezik, és Törökország szultánjáé; itt a közelben, észak felé, Grúzia hegyeinek lábánál ered az Eufrátesz. El is mentem volna forrásához, de oly magas hó volt, hogy senki sem térhetett le a kitaposott ösvényről. A kaukázusi hegyek másik oldalán, délen fakad a Tigris.

XXXVIII. [HÜRKÁNIÁTÓL TRIPOLISZIG]
(1) Miután Bajdzsut elhagytuk, vezetőm Tebrizbe ment, hogy Argunnal beszéljen, és magával vitte tolmácsomat is. Engem Bajdzsu a Naxua nevű városig kísértetett, mely egykor valamely nagy királyság székhelye volt, hatalmas és virágzó város, de a tatárok csaknem a pusztával tették egyenlővé. Valamikor nyolcvan örmény temploma volt, most csak két kicsi van meg belőlük, mert a mohamedánok mind lerombolták. Ezek egyikében tartottam meg klerikusommal – a lehetőségekhez mérten – karácsony ünnepét.

(2) Másnap meghalt a templom egyik papja; temetésére egy püspök érkezett a hegyekből tizenkét baráttal. Az örmények püspökei tudniillik mind szerzetesek, ugyanígy a görögökéi is javarészt. A püspök elbeszélte nekem, hogy itt a közelben van a templom, ahol Szent Bertalan, valamint Szent Júdás Taddeus mártírhalált halt, de útja a hó miatt járhatatlan volt.

(3) Azt is elmesélte nekem, hogy két prófétát tisztelnek: az első Methód mártír, aki az ő fajtájukból származott, és világosan jövendölt az izmaelitákról; e prófécia teljesedésbe is ment a mohamedánokon. A másik prófétát Acacronnak nevezik, ő halálos ágyán szólott egy északról jövendő íjász nemzetről; ezek, úgymond, megszerzik majd kelet valamennyi országát, de megkímélik kelet királyságát, hogy adja át nekik a nyugati uralmat – a mi testvéreink, a francia katolikus férfiak azonban, mondja a próféta, nem hisznek majd nekik – , és elfoglalják a földeket északtól le délig, eljutnak egész Konstantinápolyig, és beveszik a konstantinápolyi révet. Egyik [íjász], akinek „bölcs férfiú” lesz a neve, behatol majd a városba, és látva a franciák templomait és szertartásait, megkeresztelkedik, és tanácsot ad a franciáknak, hogy miképpen öljék meg a tatárok urát, mire azok ott megzavarodnak. Ezt hallva a világ közepéről, azaz Jeruzsálemből való franciák, reárontanak majd a tatárokra a saját végeiken, és a mi népünk, vagyis az örmények segítségével űzőbe veszik őket olyannyira, hogy a franciák királya a perzsiai Tebrizben állítja fel királyi trónusát. És akkor majd Krisztus hitére térnek a keletiek valamennyien s az összes hitetlen nemzetségek, és olyan békesség lesz szerte a világon, hogy az élők így szólnak majdan a holtakhoz: „Jaj nektek, akik nem értétek meg ezeket az időket!” Ezt a próféciát már olvastam, a Konstantinápolyban levő örmények hozták be oda, de nem vetettem ügyet reá. Mikor azonban az említett püspökkel beszéltem, eszembe jutott, és jobban felfigyeltem; Örményországon véges – végig oly biztosra veszik ezt a jövendölést, mint az evangéliumot. A püspök azt is mondta nekünk: „Amint a pokol tornácán sínylődő lelkek várták Krisztus eljövetelét, hogy megszabaduljanak, úgy várjuk mi is a ti eljöveteleteket, hogy szabaduljunk a szolgaságból, melyet már oly régóta nyögünk.”

(4) A szóban forgó [Naxua] város közelében hegyek emelkednek, azt mondják, hogy Noé bárkája ezeken ért földet; két hegy is van, az egyik nagyobb a másiknál, s az Araksz lábuknál hömpölyög. Van ott továbbá egy város, melyet Szemaninnak mondanak, ami lefordítva nyolc – at jelent, és azt beszélik, a bárkából kiszálló nyolc személyről nevezik így, akik a nagyobbik helyre építették. Sokan megkísérelték már a hegyet megmászni, de egynek sem sikerült. A püspök elmesélte, hogy egy bizonyos barát is nagyon törte magát érte, mikor egy angyal jelent meg neki, a bárka fadarabkáját hozva, és intette, hogy ne erőlködjék tovább. Azt a fadarabot templomukban őrzik, mint mondották nekem. Látszatra nem is olyan magas a hegy, hogy az emberek jól meg ne mászhatnák. Egy öregember elég helytállóan megokolta nekem, miért nem lehet senkinek feljutnia. Azt a hegyet Maszisznak hívják, s az ő nyelvük szerint nőnemű. „A Masziszra – mondotta – senki sem mászhat föl, mert az a föld anyja.”

(5) Ebben a városban felkeresett engem Bernardus Cathalanus fráter a domonkosok rendjéből; ő Grúziában állomásozott volt a Szent Sír egyik perjelével, akinek itt nagy földbirtokai vannak; valamicskét megtanult tatárul, és egy magyarországi fráterrel Tebrizbe ment, hogy Arguntól engedélyt kérjen Szartach felkeresésére. Mikor odaértek, nem sikerült bebocsátást nyerniük; a magyar fráter az én útmutatásom mellett visszatért Tifliszbe egy szolgával, Bernardus fráter pedig Tebrizben maradt egy német laikus fráterrel, akinek nyelvét nem értette.

(6) Az említett várost vízkereszt nyolcadán hagytuk el, a hó miatt ugyanis sokáig vesztegeltünk ott. Négy nap alatt Sahensahnak, egykor igen hatalmas grúznak a földjére értünk, aki azonban most a tatárok adófizetője; a tatárok összes erődítéseit lerombolták. Apja, név szerint Zakariás, szerezte meg ezt az örmény földet, kiragadva a mohamedánok keze közül. Gyönyörű szép falvakat találni erre, tiszta keresztény lakossággal, kiknek teljesen olyan templomaik vannak, mint a franciáknak. Ezenkívül minden örmény ember egy keresztet tartó fakezet őriz hajlékában, igen díszes helyen, és égő mécsest állít elébe, és ugyanúgy, ahogy mi a gonosz szellem kiűzésére szentelt vizet hintünk, ők ezt tömjénnel teszik, mert estéről estére tömjént gyújtanak, és végigjárják vele a ház minden zegét – zugát, hogy a rossz valamennyi fajtáját kihajtsák.

(7) Együtt ettem az említett Sahensahhal; nagy tiszteletben részesítettek mindnyájan: ő, a felesége és Zakariás nevű fia, egy nagyon szép és okos ifjú, aki megkérdezte tőlem, vajon felséged szolgálatába fogadná – e őt, ha elmenne felségedhez, mert oly keservesen tűri a tatárok uralmát; ámbár mindene megvan bőségesen, mégis inkább idegen országba vándorolna, semmint az ő uralmukat elviselje. Ezenfelül azt is kijelentették, hogy ők a római egyház fiai, s ha a pápa úr valamelyes segítséget küldene nekik, az összes környező nemzetet alávetnék az egyház uralmának.

(8) Sahensah földjét elhagyva, tizenötödik napon: negyvened vasárnapon, a török szultán földjére jutottunk. Az első várat, mely utunkba esett, Medzsengertnek hívták. A város valamennyi lakosa keresztény: örmények, grúzok, görögök, csak az uralmat gyakorolják mohamedánok. Itt a várnagy közölte velünk, hogy parancsot kapott, miszerint sem egyetlen franciának, sem Örményország királyától, sem Vatatzésztől érkezett követnek ne adjanak élelmet. Ezért e helytől kezdődően, hol is negyvened vasárnapon voltunk, egészen Ciprusig, ahová nyolc nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt értem el, vásárolnunk kellett élelmünket. Az ember, aki vezetett, gondoskodott lovakról, de átvette az eleségre szánt dénárokat, és a maga tarisznyájába tette. Valahányszor egy rétre ért, ahol nyájat látott, erővel elrabolt egy juhot, és odaadta kíséretének megenni; csodálkozott, amiért nem akartam a rablott jószágból enni.

(9) Az Avatás ünnepét egy bizonyos Ani nevű városban töltöttem; ez is Sahensahé, és fekvése igen erőssé teszi. Ezer örmény templom és két mohamedán mecset található ott. A tatárok helytartót állítanak az élére.

(10) E helyütt öt domonkos fráter keresett fel; négyen közülük Franciaország tartományából érkeztek, az ötödik Szíriában csatlakozott hozzájuk, és mindössze egyetlen, beteges szolgalegény volt velük, aki tudott törökül és valamelyest franciául. A pápa úrtól vittek levelet Szartachhoz, Mengü kánhoz és Bürihez, amilyet felséged is adott velem, hogy engedjék meg számukra az ő országukban maradni, és Isten igéjét hirdetni stb. Miután elmeséltem nekik saját tapasztalataimat, és azt, hogy engem miként küldöttek vissza a tatárok, útjukat Tifliszbe irányították, ahol az ő testvéreik vannak, hogy megtanácskozzák velük a további teendőket. Megmagyaráztam nekik, hogy e levél segítségével eljutnak ugyan, ha akarnak, de jól vértezzék fel magukat a fáradalmak elviselésére, és jövetelük megindokolására, mert miután nincs más küldetésük, mint az igehirdetés kötelessége, ily módon nem sok ügyet vetnének rájuk, főleg, mivel nincsen tolmácsuk. Hogy mit tettek a későbbiekben, nem tudom.

(11) Nagyböjt második vasárnapján tehát elértük az Araksz forrását, és a hegy csúcsán átkelve az Eufráteszhez jutottunk, majd mellette ereszkedtünk lefelé nyolc napon át, egyre nyugatnak tartva, míglen egy bizonyos Kamachnak mondott várig el nem érkeztünk. Az Eufrátesz itt délnek kanyarodik, Aleppó felé. Mi azonban átkeltünk a folyón, és óriási havasokon át és nagyon magas hóban nyugat felé iparkodtunk. Itt akkora földrengés volt abban az évben, hogy egy Erzindzsannak mondott városban tízezer, név szerint ismert személy pusztult oda, nem számítva a szegényeket, akikről nem volt tudomásuk. Háromnapi lovaglás után megpillantottuk a földindulás nyomán tátongó hasadékot és a földsuvadásokat, melyek a hegyekből csúsztak alá, és megtöltötték a völgyeket; így ha a föld egy kevéssel jobban megrendült volna, betű szerint beteljesedett volna Ézsaiás jövendölése: „Minden völgy betöltetik, minden hegy és halom megalacsonyíttatik.”

(12) Átkeltünk azon a völgyön, ahol Törökország szultánját a tatárok legyőzték. Vereségének lefolyását ismertetni túlságosan hosszúra nyúlna, de vezetőm egyik szolgája, aki a tatárokkal volt annak idején, azt mondotta, hogy a tatárok összevéve sem voltak többen tízezer embernél, a szultánnal viszont – egy grúz, a szultán szolgája szerint – kétszázezren voltak, valamennyien lovasok. Azon a síkon, ahol a csata, helyesebben a megfutamodás végbement, egy nagy tó tört föl a földrengéssel; a szívem azt súgta nekem, hogy az egész föld megnyitotta száját a mohamedánok vérének elnyelésére.

(13) A nagyhetet a kis – örményországi Szívászban töltöttük. E helyütt meglátogattuk a negyven mártír sírját. Itt van Szent Balázs temploma is, de nem juthattam el hozzá, mert fent van a várban. Húsvét nyolcadán a kappadókiai Caesareába értünk, ahol Nagy Szent Vazul temploma található.

(14) Ezután tizenöt nappal Ikoniumba jutottunk, naponta csak rövid utakat haladva előre, gyakori megállásokkal, mivel nem sikerült olyan gyorsan lovakat kerítenünk. Vezetőm mindezt szántszándékkal csinálta, mert minden egyes faluban háromnapi ellátását vette föl. Engem ez nagyon bosszantott, de nem mertem ellenkezni, hiszen szolgáimmal együtt eladhatott vagy megölhetett volna, s nem lett volna, aki ellene szóljon.

(15) Ikoniumban több franciával találkoztam össze, valamint egy Akkonból való génuai kereskedővel, név szerint Santo Siró – i Miklóssal, aki velencei társával, Molendinói Bonifáccal együtt megvette Törökországtól a timsó egyedárusítási jogát, úgyhogy a szultán senki másnak nem adhat el belőle, csak nekik kettőjüknek. Ők aztán olyan drágán értékesítik, hogy amit tizenöt bizánci aranyért szoktak eladni, annak ára most ötven arany.

(16) Vezetőm bemutatott a szultánnak. A szultán kijelentette, hogy szívesen elvezettetne Örményország vagy Kilikia ten–s én a magam részéről már módfelett nehezen viseltem el vezetőm társaságát, aki naponta ajándékokért zaklatott – , elkísértetett Kurkáig, Örményország királyának révéig. Ide a mennybemenetel ünnepe előtt való napon érkeztem meg, és pünkösd másnapjáig maradtam.

(17) Ekkor meghallottam, hogy a királytól követek érkeztek apjához. Dolgainkat hajóra raktam, hogy szállítsák Akkonba, magam pedig gondjuktól mentesülve a király apjához igyekeztem, tudni akarván, vajon hallott – e valami újságot fiáról. Sziszben találtam rá, ott volt összes fiával, egyet, az Osin bárónak nevezettet kivéve, aki éppen egy várat építtetett. Fiának követeitől hírül vettem, hogy a király visszatérőben van, és Mengü kán jóval enyhített adófizetési kötelezettségén, továbbá megadta neki azt a kiváltságot, hogy egyetlen követ se haladjon át országán. Ennek hírére az öreg valamennyi fiával és egész népével egyetemben nagy ünnepet rendezett.

(18) Ő aztán elkísértetett engem a tengerig, az Ajasz nevű kikötőbe, és innen átkeltem Ciprusba. Nicosiában találkoztam provinciálisunkkal – nagyon gyönge állapotban van – , ki még aznap elindult velem Antiochia felé. Péter és Pál apostolok ünnepét itt töltöttük, majd Tripoliszba mentünk, ahol a Szent Szűz mennybemenetelének napján tartottuk káptalanunkat.

UTÓSZÓ
(1) Provinciálisunk úgy döntött: olvassak Akkonban, és nem járult hozzá, hogy felségedhez menjek, hanem úgy rendelkezett, hogy e sorok átadójával írjam meg felségednek, amit akarok. Nem mertem az engedelmességet megszegni megtettem, amint képességem és tudásom engedte, és kérem felségedet, hogy végtelen kegyességével tekintsen el a fölösleges részek, a hiányosságok, a nem túl okosan, sőt éppenséggel együgyűen elmondottak felett, hisz olyan ember írta, aki híjával van a nagy értelemnek és nem szokta meg ily hosszú történetek fogalmazását. „Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat.” Örömmel látnám felségedet és néhány országotokban lakó lelki barátomat, ezért ha nem esne felséged ellenére, kérni szeretném: írjon a provinciálisnak, hogy bocsásson el hozzátok, rövid időn belül vissza fogok térni a Szentföldre.

(2) Törökországról tudatom veletek, hogy ottan tíz emberből egy sem mohamedán; valójában mind örmények és görögök, és gyermekek tartják kezükben a hatalmat. Szultánjuknak, akit a tatárok legyőztek, egy ibér asszony volt a törvényes felesége, tőle született egy nyomorék fia, és azt jelölte szultánnak; másik fia egyik görög ágyasától származik, ezt a nőt egy tekintélyes emírnek adta; harmadik fiát egy török nőtől bírja, evvel sok török és türkmén szövetkezett, és meg akarták ölni a keresztények fiait.

(3) Mint hallottam, megszervezték, hogy győzelem esetén lerombolják az összes templomot, és kiirtanak mindenkit, aki nem akarna mohamedán lenni; e fiú azonban vereséget szenvedett, és embereiből sokat legyilkoltak. Második alkalommal újra összetákolta hadseregét, de ekkor elfogták, és még most is börtönben tartják. A basztard, a görög nő fia, megszerezte mostohafivére beleegyezését, hogy szultánná legyen, mivel a másik nyomorék, és a tatárokhoz küldték, amin anyai ágon való rokonsága, tehát az ibérek és grúzok felháborodtak. Így aztán egy fiú uralkodik Törökországban, vagyon nélkül, kevés katonával és sok ellenséggel. Vatatzész fia beteges, és Aszen fiával háborúskodik, aki szintén gyermek és a tatár szolgaság miatt erőtlen.

(4) Ebből következik, hogy ha az egyház serege a Szentföldre készülne jönni, igen könnyű volna mindezeket az országokat leigázni vagy átmenni rajtuk. Magyarország királyának nincs több, mint harmincezer harcosa. Kölntől Konstantinápolyig mindössze negyven nap az út szekéren, Konstantinápolytól Örményország királyáig ennél is kevesebb. A régi időkben bátor férfiak vonultak át e vidékeken, és sikerrel jártak; pedig igen erős ellenfeleik voltak, akiket Isten azóta eltörölt a föld színéről. És nem kellett a tenger veszélyeit kiáltaniuk, s a tengerészlegények kegyeire utalva lenniök, s az összeg, melyet a hajóbér fejében fizetniük kellett volna, elegendőnek bizonyult a szárazföldi út költségeire. Bizalmasan mondom felségednek: ha a ti parasztjaitok, nem is a királyokról és lovagokról beszélek, hajlandók volnának úgy menni, ahogy a tatárok királyai mennek, és beérnék olyan élelemmel, az egész világot megszerezhetnék maguknak.

(5) Annak, hogy valamely fráter a jövőben ismét felkeresse a tatárokat, amint én tettem volt, vagy amint a domonkos testvérek teszik, nem látom értelmét; de ha a pápa úr, mint az összes keresztény feje, ünnepélyes keretek között elküldené egyik püspökét, és felelne az ő ostobaságaikra, amelyeket már három ízben írtak meg a franciáknak – egyszer boldog emlékezetű IV. Ince pápának és kétszer felségednek: egyszer Dávid által, aki. becsapta felségedet, és most általam – , az elmondhatna nekik mindent, amit csak akar, és elérhetné azt is, hogy szavait a tatárok írásba foglalják. A tatárok ugyanis meghallgatják a követ minden mondandóját, és folyton kérdik: kíván – e még egyebet mondani de szükséges, hogy jó tolmácsot vigyen magával, sőt több tolmácsot is, és bőségesen útravalót.