Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
vaisnavizmus
más néven VISNUIZMUS, a saivizmus és a sáktizmus mellett a mai hinduizmus harmadik fő ága; Visnu istennek és megtestesüléseinek, legfőképpen Rámának és Krisnának a kultusza.
Nagy fontosságot tulajdonít a bhaktinak, azaz a vallásos áhítatnak. A hívő végső célja az, hogy születés, halál és újraszületés körforgásából kiszabadulva Visnu jelenlétét élvezhesse. Ez nem érhető el az isten kegyelme nélkül: Visnu nemcsak cél (upéja), hanem eszköz is (upája). A hívőnek az a dolga, hogy kövesse a karmant („a jó cselekedetek ösvényét”) és a dzsnyánát („a spirituális tudás ösvényét”).
A vaisnavizmusban történetileg előbb Vászudéva-Krisna (eredetileg talán egy közép-indiai törzsi vezető) és a kozmogóniai szereppel felruházott bölcs, Nárájana tisztelete egyesült. A Bhagavad-gítá c. híres vallási-filozófiai költeményben (Kr. e. II. sz. k.) ezek az elnevezések már a Visnu Úr szinonimái. Hamarosan Krisna, a pásztoristen kultusza is a vaisnavizmus része lett.
A vaisnavizmus bölcseleti iskolái az egyéni lélek és az istenség viszonyának értelmezésében térnek el egymástól. A legfontosabbak:
1. a visistádvaita, Rámánudzsa (XI. sz.) ún. módosított monizmusa;
2. a dvaita, Madhva (XIII. sz.) dualizmusa;
3. a dvaitádvaita, Nimbárka (XII. sz.) dualisztikus monizmusa, mely szerint az egyéni lelkek és az anyag világa különbözik is és nem is különbözik az istenségtől;
4. a suddhádvata, Vallabha (XVI. sz.) „tiszta monizmusa”, mely szerint az isten azonos a világmindenséggel;
5. az acsintja-bhédábhéda, Csaitanja tanítása, mely szerint az egyéni lelkek és az anyag világának, ill. az istenségnek a viszonya gondolkodással nem megragadható.
A vaisnavizmuson belül kialakultak a filozófiai megalapozású szektáknál jóval populárisabb irányzatok is, ezekre a középkor végétől főképp Rámánanda és tanítványai népnyelvi írásai, a hindi Tulszídász, a gudzsaráti Mírá Báí, a maráthá Námdév és Tukárám költeményei hatottak.
