Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

török (szeldzsuk és oszmán) kerámiaművesség


SZELDZSUK KERÁMIAMŰVESSÉG

Épületkerámia

Fali csempével, vagy mázas téglával általában a belső tereket díszítették. A legszebb fali csempe díszítmények Konyában, a mázaskerámia-gyártás akkori központjában találhatóak . A színhasználat a kékre, fehérre és feketére korlátozódott, a mozaikszerűen kirakott csempék általában geometrikus mintázatot alkottak. Az alkalmazott technika perzsa, a motívumok kínai, vagy Közép-ázsiai eredetre vezethetőek vissza. A leginkább díszített felületek az ajtóbejáratok, a kupolák záróköve, és a mihráb-fülkék voltak. Egyes kivételes esetekben, mint például az erzurumi Çifte Minareli medresze esetében kék-fehér mázas téglákkal is kiegészítették a minaret téglából rakott geometrikus mintázatát.

Az ún. luxus-kerámiát a fali csempék egy speciális csoportja jelenti. E darabok nagy mennyiségben Konyában, a palotában, II. Kiliç Arslan 1156-1192 között épített pavilonjában, illetve a szeldzsuk szultánok I. Alaeddin Keykubad által emelt (1236) nyári rezidenciájában; a Beyşehir melletti Kay Kubadabadban kerültek elő; ismereteink szerint csak a palotákban alkalmazták őket. A csillag, illetve a nyolcszögletű formák összeillesztésével kialakított felületen kék alapon fehér, arany, fekete és piros színű díszítés jelent meg, de nem volt ritka a lüszter technika használata sem. A kubadabadi palota tróntermének és a hozzá csatlakozó kamrák két méter magasságig csempékkel borított falain vadászkutyák, antilopok, hegyi kecskék, lovak, medvék, madarak jelentek meg színpompás természeti környezetben. Különleges csoportot képeznek a kubadabadi palota legtöbbször "török ülésben" ülő, a szultáni udvart megjelenítő, emberalakos fali csempéi.

 

Edénygyártás

Az edénygyártás színvonala nem érte el a fali csempe készítés kimagasló színvonalát. Három alapvető típust különböztetünk meg. A legnépszerűbb az ún. sgraffito áru volt. Ez esetben az edény puha felületébe még égetés előtt bekarcolták a mintázatot, majd erre vitték fel a sárga, barna, vagy zöld színű mázdíszítést. A vörös anyagú, fehér engobe alapozás fölött kékkel festett ún. Milétoszi kerámiát a mindennapokra készült használati edények körébe sorolhatjuk. Mivel ilyen típusú kerámiát az izniki műhelyek gyártottak a fajansz gyártás megkezdése előtt, így ezt a típust az oszmán kerámia prototípusának tekintjük. A harmadik típust a vörös anyagú, mázatlan, sokszor applikált díszítéssel is ellátott edények reprezentálják.

 

OSZMÁN KERÁMIAMŰVESSÉG

Épületkerámia

Az épületek külső, vagy belső felületének fali csempékkel való díszítése az iszlám művészet történetében hosszú múltra tekint vissza. A legkorábbi emlékek a bagdadi kalifák szamarrai palotájából, a 9. század első feléből maradtak fenn.

A 15. század első felében, szinte minden előzmény nélkül, új fali csempe típusok jelentek meg Anatólia, Szíria és Egyiptom területén, talán a Timur Lenk által Szamarkandban összegyűjtött, majd szabadon engedett mesterek munkássága nyomán. Az Oszmán birodalom első fővárosában, Burszában, 1412-19 között épült Jeşil dzsámi csempeburkolatát készítő fazekasok vezetője, a burszai származású Ali bin Ilyas Ali maga is éveket töltött Szamarkandban. Az is tény ugyanakkor, hogy a Jeşil dzsámi csempéit készítő keramikusok, a mihráb fülke fölött olvasható felirat szerint magukat "tebrízi"-ként nevezték meg. A Szamarkandból mindenfelé elkerülő mesterek teóriájával szemben egy olyan variáció is elképzelhető, amely szerint a 15. század első évtizedeiben az iráni Tebríz városából származó, helységről helységre vándorló fazekasmesterek készítették az új divatú csempéket. A 16. század közepéig e mesterek jelentős szerepet töltöttek be Anatólia, Szíria és Egyiptom fali csempe gyártásában. Az egyik legnagyobb szabású vállalkozás, amelyben még részt vettek, a jeruzsálemi Sziklamecset külső csempe burkolatának kijavítása volt 1545-1552 között. Ez utóbbi épület felújítása is része volt annak a nagyszabású építészeti programnak, amely a 16.század közepétől Nagy Szülejmán szultán kezdeményezésére indult meg. Ekkorra azonban már megszületett a birodalmon belül, Iznikben, az a műhely, amely képes volt az uralkodóház igényeit kielégíteni. Sőt, éppen ez az igény alakította át az izniki műhely arculatát, ahol az 1550-es évektől kezdve elsősorban fali csempét állítottak elő. A század második felének legjelentősebb isztambuli épületeiben: a Süleymaniye dzsámiban (1557), Szulejmán szultán és felesége, Hurrem szultána türbéjében, vagy Rüsztem pasa 1561-ben épült dzsámijában az izniki kerámiagyártás klasszikus korszakának legszebb alkotásai láthatóak. A század fordulója után lényeges változás következett be. Az utolsó nagy uralkodói megrendelés a Szultán Ahmet dzsámi több, mint 20.000 fali csempéjének elkészítésére vonatkozott. I. Ahmed szultán (1603-1617) uralkodása idején számos szultáni rendelet írta elő, hogy semmilyen más célra, mint e dzsámi díszítésére csempéket gyártsanak.

A 17. század folyamán az izniki gyár termelése visszaesett, a század első felében azonban a hanyatlás egyelőre csak az előállított csempék minőségén látszott meg. A szerájbeli Nakkaşhane jelentőségének csökkenésével magyarázható, hogy a mintakészítés mindinkább a csempekészítők kezébe csúszott át, a motívumok egyszerűsödtek. A kor jellemzője az egy csempén megkomponált, majd egy adott felületen sokszorosan megismételt kép. A technikai kivitelezés is igénytelenebb lett: a klasszikus korszak ragyogó máza megkopott, és a korábbi sokszínűség elmaradt, helyét a kék illetve a türkiz vette át. A század első felében azonban még komoly alkotások születtek. Az isztambuli Topkapi Szerájban ekkor készült a Revan (1635), illetve a Bagdad (1637-39) pavilon, valamint a hárem számos termének csempeburkolata. Ugyanilyen csempék díszítik az 1640-ben épült üszküdári Çinili dzsámit is. Kiemelkedő teljesítményként értékelhető, hogy a század közepén nagy tételekben szállítottak kék-fehér csempéket a távoli Kairóba, ahol 1652-ben Ibrahim Aga ilyen fali csempékkel burkoltatta az általa felújíttatott 14. századi mameluk mecsetet. A sort az 1663-ban befejezett isztambuli Jeni Valide dzsámi zárja.

Az izniki műhelyek felvirágzásával egy időben, ugyancsak az uralkodói kezdeményezésre meginduló építkezéseknek köszönhetően egy fontos vidéki oszmán város, Damaszkusz kerámiaművessége is komoly fejlődésnek indult. A helybeli fazekasság számára komoly előrelépést jelentett, hogy a jeruzsálemi Sziklamecset felújítási munkálatainak befejeztével az Abdullah Tebrízi vezette fazekas csoport nem tért haza, hanem Aleppóban, illetve Damaszkuszban folytatta munkáját. Ez utóbbi helyen, a 16. század második felében meginduló építkezéseknek köszönhetően csempe burkolatok sorozata készült. Az alkalmazott motívumkincs eleinte a klasszikus oszmán példát követte, majd a század végétől a damaszkuszi mesterek, elszakadva az izniki előképektől, egy kötetlenebb, szabadabb, gyakran élőlényeket is megjelenítő ábrázolásmódot honosítottak meg. Technikailag azonban soha nem tudták utolérni az izniki műhelyek alkotásait.

 

Izniki kerámia

Iznik, az ókori Nícea, hegyekkel övezett, csendes kis tóparti város ÉNy-Anatóliában. Mint a formálódó Oszmán birodalom egyik első központja, komoly szerepet töltött be a 14. század első évtizedeiben. "Világhírét" azonban a 16-17. században itt működő fazekas kemencéknek köszönheti. Kérdés, miért éppen Iznikre esett a választás, amikor a 15-16. század fordulója körül állandó helyet kerestek a szultáni udvar igényeit kielégítő kerámia központ számára. A választ részben maga a természetes környezet adja, ahol minden, a kerámiagyártáshoz szükséges alapanyag adva volt. A helyszínen már a 14. század végétől működtek fazekasműhelyek, minőségi változást azonban valószínűleg az Edirnéből érkező, eredetileg tebrízi származású mesterek letelepedése hozott a 15. század végén. Az addig gyártott durva kivitelű, vörös agyag edények helyett ekkor jelentek meg a finom, fehér anyagú, fehér alapon kék mázas fajansz edények. A kiválasztáskor valószínűleg nagy súllyal esett latba az a tény, hogy Iznik, a szintén esélyes Kütahyával szemben, közelebb esett a Birodalom fővárosához, Isztambulhoz. A kutatástörténet egyik paradoxona, hogy a korai izniki kerámia stílusokat két, Kütahyában készült edénnyel szoktuk meghatározni. Mindkét edényen örmény nyelvű, Kütahyára utaló felirat, és az 1510-es, illetve az 1529-es évszám olvasható. A kiöntőcsöves korsó nyomán szoktuk a szultáni szerájban kialakított egyik első stílus irányzatot "Kütahyai Ábrahám" stílusnak nevezni. E stílus egyik legszebb példája egy I. Bajezid szultán türbéjéből származó mecsetlámpa. A másik évszámos darab, egy hiányos nyakú palack az ún. "Tugrakes spirális" (régebbi nevén "Aranyszarv") stílus jellegzetességeit viseli.

A 15. század végétől már vannak adataink arra vonatkozóan, hogy az izniki műhelyek termékei a szultáni szerájba is eljutottak; 1496-ban két, 1505-ben tizenegy darabot említenek egy kincstári jegyzékben. Nyilvánvaló, hogy a 16. század első felében a két központ még egyformán jelentős volt. A század 50-es éveitől az izniki műhelyek arculata átalakult, a hangsúly a fali csempe gyártás felé tolódott el. Isztambul közelsége, és az udvari műhelyekkel kialakított szoros kapcsolatok eredményezték az izniki műhelyek előretörését Kütahyával szemben.

Az 1560-as évektől az izniki kerámiagyártásban is éreztette hatását a Kara Memi által kidolgozott ún. négyvirágos stílus. Természetesen a szultáni Nakkaşhanéból átvett, korábban alkalmazott motívumok sem mentek teljesen feledésbe. Hosszú évtizedeken keresztül tovább élt még az iráni eredetű ún. szaz leveles stílus, sőt gyakran alkalmazták a kettő kombinációját is. Az ekkor kialakított technikai változtatások legalább ilyen jelentősek voltak. Az addig is alkalmazott színtelen máz alatt, a kínai mintát követő hagyományos kék-fehér festés helyét egy élénkebb színvilág vette át. A legnagyobb technikai bravúr a relief-szerűen kidomborodó bólusz-vörös szín alkalmazása volt. A 16. század második felében készült tárgyakon a kobaldkék, bólusz-vörös, türkiz és sötétzöld színek alkalmazása volt a legjellemzőbb. A háttér fehér, vagy kobaldkék lehetett. 1582-ben, III. Murád szultán hatalmas ünnepséget rendezett, amelyre számos európai ország követét is meghívták. A banketten mintegy 1000 darab izniki edényt használtak. Talán nem véletlen, hogy az izniki kerámia európai divatja éppen ezután virágzott fel. A korabeli divat szerint e darabokat Európában készült fém-foglalattal látták el.

A 17. század folyamán az izniki gyár termelése fokozatosan visszaesett. A sokat idézett török utazó; Evlia Cselebi 1648-as látogatása során már csak kilenc működő műhelyt említ, az egy évszázaddal korábbi háromszázzal szemben. Az épület kerámiát tárgyaló részben leírtak szerint ez a század első felében még nem mennyiségi, csak egyfajta minőségi romlást, egyszerűsödést jelentett- művészi és technikai tekintetben egyaránt.

17. századi magyar források, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem portai követeivel való levelezése alapján bizonyítható, hogy a 17. század második negyedében nemcsak Iznikben, hanem a birodalom fővárosában, Isztambulban is működtek fali csempe gyártó műhelyek. Bizonyíthatóan itt készültek a sárospataki bokályos ház fali csempéi. 1724-ben Iznikből hozott mesterek segítségével alapították meg az isztambuli Tekfursaray-beli kerámia műhelyt. A 18. század elejére azonban, mindezen próbálkozások ellenére a korábbi vetélytárs, Kütahya újra átvette a vezető szerepet.