Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Plano Carpini Johannes (János)
Giovanni da Pian del Carpini (1180 k.-1252)

Plano Carpini Johannes (János) az olaszországi Plano Carpiniban, egy Perugia melletti községben született a XII. század végén. Assisi Szent Ferenc első tanítványai közé tartozott; ő küldte 1221-ben Németországba a kolduló rend terjesztésére, s ott 1230-ban provinciális lett. Utóbb háromévi spanyolországi működés után Szászországba került. A pápa 1245-ben küldte követségbe a mongol kánhoz. Onnan 1247 őszén érkezett vissza Lyonba, a pápa udvarába. Utána közvetlenül IX. Lajos francia királyt kereste föl keresztes hadjárata előtt, s 1248-ban a dalmáciai Antivari érseke lett. 1252-ben ott halt meg. Egyetlen fennmaradt műve úti jelentése, amely nem útleírás - erre csak az utolsó, IX. fejezetben szorítkozik – , hanem a mongol birodalom belső viszonyainak ismertetése. Éles szemű megfigyelő és kiváló rendszerező elme. Amit saját tapasztalatai alapján leír, föltétlen hitelt érdemel, a másoktól hallomás után feljegyzett földrajzi és néprajzi érdekességek zöme fantázia szülte mendemonda. Műve két változatban maradt fönn. A rövidebb változat tíz kéziratban, a hosszabb változat, amely tartalmazza a IX., útleíró fejezetet, három kéziratban; egyébként csak szavakban és a nevek írásában tér el. Legteljesebb XIII. századi kézirata: Cambridge, Corpus Christi College MS. 181. és Wolfenbüttel, Herzog August Bibliothek - Legjobb kiadása: A. van den Wyngaert: Sinica Franciscana. I. 1929. 27 – 130.

 

PLANO CARPINI ÚTI JELENTÉSE 1247–BŐL
Gy. Ruitz Izabella fordítása
>>>úti jelentése jegyzetekkel

Kezdődik az általunk tatároknak nevezett mongolok históriája
ELŐBESZÉD
(1) Krisztus minden hívének, akihez csak eljut ez az írás, Plano Carpini–beli Johannes fráter, a ferencesek rendjének szerzetese, az apostoli széknek a tatárokhoz és más keleti népekhez küldött követe Isten kegyelmét hirdeti a jelenben, dicsőségét a jövendőben és diadalmas győzelmét az Ő és urunk Jézus Krisztus ellenségei felett.

(2) Mikor az apostoli szék megbízásából a tatárokhoz és más keleti népekhez készültünk, és megismertük pápa urunk s a tiszteletre méltó bíborosok kívánságát, úgy választottunk, hogy először a tatárokhoz utazunk; attól tartottunk ugyanis, hogy Isten egyházát a közeljövőben éppen őáltaluk fogja veszély fenyegetni. S bár féltünk, hogy a tatárok vagy más népségek megölhetnek vagy örökös rabságra vethetnek, hogy az éhezés, szomjúhozás, nagy hideg, hőség, a viszontagságok és rendkívüli fáradalmak már – már meg fogják haladni erőnket – s mindez, a halált meg az örökös rabságot kivéve, sokszorosan és jóval nagyobb mértékben bekövetkezett, mintsem előre hittük – , mégsem kíméltük magunkat. Mert óhajtottuk, hogy Isten akaratát a pápa úr megbízása szerint teljesíthessük, és hasznára lehessünk a kereszténységnek; vagy legalábbis megtudva a tatárok való szándékát és határozatát, hírül adhassuk azt a keresztényeknek, nehogy egy esetleges váratlan támadás készületlenül érje őket – mint az az emberek bűnei miatt más alkalommal már megtörtént – , s így a keresztény néptömeges pusztulásával járjon.

(3) Amit tehát a ti hasznotok érdekében, elővigyázatra intve leírunk most nektek, azt annál is inkább el kell higgyétek, mert mi mindezeket vagy a tulajdon szemünkkel láttuk, mialatt egy évig és négy hónapig, sőt még tovább rajtuk keresztül és ugyanakkor velük együtt vándoroltunk, közöttük éltünk; vagy hallottuk ott raboskodó keresztényektől, akikről úgy véljük, hogy szavahihetőek. A legfőbb paptól azt a megbízást kaptuk, hogy mindent fürkésszünk ki, és mindent alaposan nézzünk meg; s ezt a parancsot mind jómagam, mind Benedictus Polonus fráter ugyanazon rendből, aki az én viszontagságaimnak társa és tolmácsom volt, buzgón teljesítettük.

(4) Ha pedig olyasmit írunk le az olvasók tudásának gyarapítására, ami tifelétek ismeretlen, nem szabad emiatt hazugnak neveznetek, hiszen csak azt adjuk elő, amit magunk láttunk, vagy mint biztos tényt, szavahihetőnek ítélt emberektől hallottunk. Bizony, igen kegyetlen dolog, ha az ember jó cselekedete miatt másoktól megszégyenítést kap.

I. A TATÁROK ORSZÁGÁRÓL; FEKVÉSÉRŐL, JELLEGÉRŐL ÉS ÉGHAJLATÁRÓL
(1) A tatárok cselekedeteiről akarván írni, tudósításunkat az olvasók könnyebb tájékozódása kedvéért a következő fejezetekre tagoljuk: Először szólunk majd országukról, másodszor lakosairól, harmadszor vallásukról, negyedszer szokásaikról, ötödször uralmukról, hatodszor hadviselésükről, hetedszer a hatalmukba kerített országokról, nyolcadszor arról, hogyan kell ellenük hadakozni, utoljára pedig az útról, melyet tettünk, a kán udvaráról s a tanúkról, akik velünk a tatárok földjén találkoztak.

(2) Az országgal a következőképpen szándékozunk foglalkozni: elöljáróban szólunk fekvéséről, másodsorban jellegéről, harmadsorban éghajlatáról.

(3) A tatárok országa Keletnek azon a részén terül el, ahol feltevésünk szerint Kelet Északhoz kapcsolódik. Tőle keletre Kína meg a szolangák földje fekszik, délre a szaracénoké; nyugat és dél között az ujgurok földjével, nyugaton a najmanok tartományával szomszédos; északon az óceán határolja.

(4) E föld némely részén rendkívül hegyes, más részén sík, de csaknem az egészet vegyes, nagyobbára homokos kavics borítja. Egyes vidékein kisebb erdők találhatók, másutt teljesen fátlan. Ételeiket ugyan a lakosok főzik; de mind a kán, mind az előkelőek s a többiek valamennyien marha – és lótrágyából gyújtott tűz mellett ülnek. E földnek még századrésze sem termékeny, nem is hozhat termést, hacsak folyóvizek nem öntözik, márpedig errefelé kevés a víz és patak, folyó meg éppenséggel alig akad. Ennélfogva nincsenek falvaik, sem városaik, egyet, a Karakorumnak nevezettet kivéve, mely, mint mondják, elég nagy. Mi ugyan nem láttuk, de félnapi járásra megközelítettük, mikor a Sira ordánál voltunk, mely kánjuk legnagyobb udvara. S jóllehet egyebekben terméketlen is e föld, a jószágnak ha nem is bőséges, de elegendő táplálékot nyújt.

(5) Az időjárás e tájon bámulatosan rendellenes. Még nyár derekán is, amikor másutt a legnagyobb hőség uralkodik, itt hatalmas égzengések és villámlások vannak, melyektől sok ember pusztul el; nagy hó is szokott hullani ebben az évszakban. Azután meg akkora jeges orkánok dúlnak, hogy az emberek erőlködve is alig bírják megülni a lovat. Így mikor az orda előtt voltunk – ez náluk a kán s az előkelőségek szállásának neve – , a nagy erejű szél miatt a földön elnyúlva feküdtünk, és alig láttunk a hatalmas porfelhőtől. Errefelé télen sohasem esik az eső, nyáron ellenben gyakran, de oly keveset, hogy alig nedvesíti meg valamelyest a port s a fű tövét. Gyakoriak az óriási jégesők is. Így amikor [Ögödej] fiának, Güjük kánnak a választása volt, s a kánnak a birodalom trónjára kellett lépnie – mi éppen az udvarnál tartózkodtunk –, akkora jégeső hullott alá, hogy a hirtelen olvadástól, mint közelebbről megtudtuk, százhatvannál több ember fulladt meg ezen a szálláson; az ingóságot s a sátrak egy részét elsodorta. Nyáron olykor hirtelen nagy hőség támad, majd hirtelen kemény hideg. Telente némely vidéken rengeteg hó hull, másutt viszont kevés.

(6) S hogy röviden összefoglaljam: Nagy kiterjedésű föld ez, egyebekben azonban – amint tulajdon szemünkkel láttuk, mialatt öt és fél hónapig tartó utazással bejártuk – sokkalta hitványabb, semhogy azt szavakba tudnánk önteni.

II. A LAKOSOKRÓL: RUHÁZATUKRÓL, SZÁLLÁSAIKRÓL, VAGYONUKRÓL ÉS HÁZASSÁGUKRÓL
(1) Szólottunk földjükről, most szólanunk kell lakosairól. Először tehát leírjuk külsejüket; másodszor házasságukról, harmadszor ruházatukról, negyedszer szállásaikról, ötödször vagyonukról teszünk említést.

(2) A tatárok külseje minden más népétől különbözik. Szemük köze és arcuk szélesebb, mint másoké. Arccsontjuk erősen kiugrik állukhoz viszonyítva, orruk lapos és kicsi, szemük apró, és szemvágásuk egészen szemöldökükig emelkedik. Derékban, kevés kivételtől eltekintve, általában karcsúak; csaknem mind közepes termetűek. Szakálla szinte mindegyiknek gyéren nő, egyeseknek azért van egy kis szőrzete a felső ajkon és az állon, melyet nem is nyírnak meg. A fejtetőn a papokéhoz hasonló tonzúrát hordanak, és egyik fülüktől a másikig háromujjnyi szélességben mindnyájan beretválkoznak; ez a beretvált rész a tonzúrához csatlakozik. Homlokuk felett kétujjnyi szélességben ugyancsak leberetválják; azokat a hajakat meg, melyek a tonzúra s e beretvált rész között vannak, egész a szemöldökig hagyják nőni, és úgy nyírják, hogy középen hosszabb legyen, mint a homlok két oldalán; a többi hajat megnövesztik, mint az asszonyok, két fonatba csavarják, és külön – külön megkötik a fül mögött. Lábuk is kicsiny.

(3) Minden férfinak annyi felesége van, ahányat el bír tartani, kinek száz, kinek ötven, kinek tíz – egyiknek több, másiknak kevesebb. Általában minden rokonnal házasságra léphetnek, kivéve anyát, leányt és egyazon anyától született nővért. A csak apáról való nőtestvért, sőt az apa halála esetén annak feleségeit is elvehetik; a meghalt fivér feleségét is elveheti a fiatalabb fiú vagy más valaki a fiatalabb rokonság köréből tartozik elvenni. Valamennyi többi nő közül minden különbség nélkül választhatnak feleséget; nagyon drágán vásárolják meg őket a szülőktől. Férjük halála esetén a nők nem egykönnyen lépnek át második házasságba, hacsak nem mostohafiuk akarja őket feleségül venni.

(4) Ami ruháikat illeti, mind a férfiaké, mind az asszonyoké egyforma szabású. Süveget, köpönyeget, kámzsát vagy bőrköntöst nem használnak, hanem bukarán gyapotkelméből, bársonyból vagy brokátból készült ruhát hordanak, a következőképpen alakítva: A tetőtől talpig nyitott ruha a mellet duplán takarja, s bal oldalon egy, a jobbon meg három helyen kötik meg; bal oldalon egészen a karöltőig nyitott. Mindenféle prémruhájuk ugyanilyen alakúra készül; a felső bundának kifelé van a szőre, és hátul nyitott; van azonban hátrafelé egy térdig érő farkacskája.

(5) A férjes asszonyok nagyon bő, elöl földig nyitott ruhát viselnek. Fejükön valami vesszőből vagy kéregből készített kerek holmit hordanak, amely egy rőfnyi hosszúságúra nyúlik fel, s a csúcsán négyszögben végződik; alulról felfelé szélesedik, s a tetején egy hosszú és finom vesszőcske van aranyból, ezüstből, esetleg fából, vagy egy toll; az egész egy a vállra omló bőr főkötőhöz van varrva. A főkötőt csakúgy, mint az egész leírt alkotmányt bukarán gyapotkelme, bársony vagy brokát borítja; e fejrevaló nélkül férfiak előtt sohasem mutatkoznak; és ez különbözteti meg őket a többi nőtől. A szűz lányokat s a fiatal nőket egyébként csak nagy nehezen lehet a férfiak között felismerni, mert mindenben hozzájuk hasonlóan öltözködnek. Bőr főkötőik más népekétől eltérőek, alakjukat érthetően leírni meg se kíséreljük.

(6) Jurtáik kör alakúak; sátorformára készítik vesszőből és vékony lécekből. Felül kerek nyílás van, melyen a fény behatol és a füst távozik, mert mindig a hajlék közepén raknak tüzet. A falakat s a tetőt nemezzel borítják be, sőt az ajtó is nemezből való. Egyes jurták nagyok, mások kicsinyek, gazdájuk rangos volta vagy alacsony sora szerint; némelyiket gyorsan szét lehet szedni és újra felállítani, ezeket teherhordó állatokkal szállítják; másokat nem lehet szétbontani, hanem szekéren kell szállítani. A kisebbek fuvarozásához elégséges egy ökör a kocsiba fogva, a nagyobbakhoz, aszerint hogy mekkorák, három, négy vagy még több ökör szükséges. Bárhová vonuljanak, akár háborúba, akár máshová, [jurtáikat] mindig magukkal viszik.

(7) Állatállományuk rendkívül gazdag, sok a tevéjük, marhájuk, juhuk, kecskéjük; lovuk meg kancájuk olyan rengeteg van, hogy a földkerekség többi részének, úgy hiszem, együttvéve sincs annyi; disznót és egyéb háziállatot nemigen tartanak.

(8) A kán, a vezérek és más előkelőségek dúskálnak az aranyban, ezüstben, selyemben, drágakövekben és ékszerekben.

III. ISTENHITÜKRŐL; ARRÓL, HOGY MIT TARTANAK BŰNNEK; A JÖVENDÖLÉSEKRŐL ÉS TISZTÍTÁSI SZERTARTÁSOKRÓL, A TEMETKEZÉSI SZOKÁSOKRÓL STB.
(1) Szólottunk a lakosokról, most vallásukról kell említést tennünk; ezt a következőképpen tárgyaljuk majd: először szólunk a hitről, másodszor arról, hogy mit tartanak bűnnek, harmadszor a jövendölésekről s a bűnök megtisztítását célzó szertartásokról, negyedszer a temetkezési szokásokról.

(2) Egy istenben hisznek, akit minden látható és láthatatlan dolog teremtőjének tartanak, és hiszik, hogy e világon minden jó és ugyanúgy minden büntetés is tőle ered, de tiszteletüket nem imádságokkal és dicsőítéssel vagy valami szertartással róják le. Mindemellett vannak bálványaik, melyeket nemezből készítenek ember alakúra, s a jurta bejárata mellett helyeznek el kétoldalt, alattuk nemezből formált tőgyutánzattal; úgy tartják, hogy ezek őrködnek a jószág felett, és biztosítják a jótékony tejet s az állatszaporulatot számukra. Másfajta bálványokat selyemdarabokból készítenek, és ezeket nagyon tisztelik. Némelyek egy szép fedett kocsiba állítják a sátor bejáratával szemben, aki pedig abból a kocsiból ellop valamit, azt irgalom nélkül megölik. Mikor ilyen bálványok készítéséhez fognak, az előkelő úrnők, valahányan csak az együvé tartozó jurtákban laknak, mind összejönnek, és nagy tisztelettel csinálják; ha bevégezték, egy bárányt leölnek, megeszik, csontjait pedig tűzben elhamvasztják. Ha egy gyermek megbetegszik, ugyanilyen módon bálványt készítenek, s a fekhelye fölé kötözik. Vezérek, ezredesek és századosok mindig tartanak egy – egy ilyen védelmezőt a jurta közepén.

(3) Ezeknek a bálványoknak áldozatul hozzák minden tehén és kanca első tejét. És valahányszor az első ivásnak vagy evésnek nekilátnak, először ezeknek adnak az ételből vagy italból. Mikor pedig egy állatot leölnek, szívét valami edényben a kocsiban levő bálvány elé tálalják és reggelig ott hagyják ; akkor elviszik előle, megfőzik és megeszik. Az első kánnak is csináltak bálványt, melyet a jurta előtt, kocsiban állítottak díszhelyre, mint azt a mostani kán ordája előtt láttuk, és sok adományt visznek elébe; áldoznak neki lovakat is, melyekre egész leöletésükig senki nem szállhat fel; más állatokat szintén felajánlanak neki, s ha ezeket elfogyasztásra levágják, egyetlen csontjukat se törik el, hanem tűzben elhamvasztják. Miként Istennek, e bálványnak is meghajolnak dél felé fordulva, és meghajolni késztetnek minden előkelő urat, aki elébük járul.

(4) Így történt nemrégiben Mihállyal, aki Oroszország nagyfejedelmeinek egyike volt, amikor hódolni jött Batuhoz; először kényszerítették, hogy két tűz között menjen át. Azután azt mondták neki, hogy hajoljon meg dél felé Dzsingisz kán előtt, mire ő azt felelte, hogy Batunak és szolgáinak örömest meghajol, de egy halott képmásának nem hajol meg, mert ezt keresztény embernek nem szabad megtennie. És miután ismételten felszólították, hogy hajoljon meg, s ó nem akart, a szóban forgó Batu kán tudtára adta fia, Jaroszláv által, hogy ha nem hajlik meg, megöleti. Ő azt válaszolta, hogy inkább kész a halálra, semmint olyat tegyen, amit nem szabad.

Ekkor a vezér odaküldte egyik csatlósát, s az sarkával addig taposta Mihály gyomrát a szíve tájékán, míg csak [a nagyfejedelmet] ereje el nem hagyta. Ekkor Mihály egyik vitéze, aki a közelében állt, bátorításul odaszólt neki: „Légy erős, mert nem fog soká tartani megpróbáltatásod, s utána rögtön az örök boldogság következik.” Ezek után tőrrel levágták Mihály fejét. Az említett katonának is fejét vették tőrrel.

(5) A napot, ezenfelül a holdat, tüzet, vizet és földet tisztelik és imádják, étel – ital zsengéit áldozva nekik, kivált reggel, mielőtt ennének vagy innának. És minthogy az Isten tiszteletében semmiféle törvényt nem követnek, tudomásunk szerint eddig még senkit sem kényszerítettek hite vagy vallása megtagadására, az egy Mihályt kivéve, akiről az imént szólottunk. Hogy ezentúl mit tesznek, nem tudjuk; egyesek azonban feltételezik, hogy ha egyeduralomra jutnak, amitől Isten óvjon, mindenkit kényszerítenek majd, hogy ennek a bálványnak hódoljon.

(6) Történt továbbá, míg azon a földön voltunk, hogy Andrást, az Oroszországban fekvő Csernyigov fejedelmét, bevádolták Batunál, hogy a tatárok lovait elhajtja országukból, és másutt eladja, s noha a vádat nem bizonyították be, a fejedelmet megölték. Meghallva ezt öccse, a meggyilkolt özvegyével együtt megjelent az említett Batu vezérnél, könyörögni akarván, hogy ne vegyék el tőlük országukat. Batu ráparancsolt a fiúra, hogy édestestvérének özvegyét vegye el feleségül, s az asszonyra, hogy menjen hozzá nőül a tatárok szokása szerint. Az asszony azt válaszolta, hogy inkább meghal, mintsem a törvényt megszegje. Batu ennek ellenére a fiúhoz adta az asszonyt, s noha mindketten tiltakoztak, amennyire csak tudtak, együttesen a fekhelyre hurcolták őket, a fiút a jajgató, siránkozó asszony fölé fektették, és kényszerítették őket, hogy egyesüljenek.

(7) Jóllehet semmiféle törvényt nem ismernek, mely a helyes cselekedetekre vagy a bűnök elkerülésére intene, mégis vannak bizonyos, önmaguk vagy elődeik által kitalált hagyományaik arról, hogy mit tartanak bűnnek. Ilyen például késsel a tűzbe szúrni vagy más módon késsel érinteni a tűzet, a főzőfazékból késsel szedni ki a húst, tűz mellett fejszével vágni; azt hiszik ugyanis, hogy így a tűznek fejét veszik. Hasonlóképpen tilos a lovat ösztökélő ostorra rátaposni – sarkantyút ugyanis nem használnak – , korbáccsal a nyílhoz érni, madárfiókát megfogni vagy megölni, a lovat kantárszárral verni, csontot csonttal törni, tejet vagy más italt vagy ételfélét a földre kiönteni. Vétek a jurtában vizelni; ha valaki szántszándékkal teszi, megölik, ha nem, nagy összeget kell fizetnie a sámánnak, aki megtisztítja őket, és mind a jurtát, mind a bennevalókat két tűz között átviteti; amíg azonban ez a tisztítási szertartás végbe nem megy, senki sem merészel e helyre belépni vagy onnan elvinni valamit. Továbbá, ha valakinek egy falat megakad a torkán, s nem tudja lenyelni, és kiköpi szájából, nyílást csinálnak a jurta alatt, azon a nyíláson keresztül kihúzzák, és irgalom nélkül megölik; ha valaki egy vezéri jurta küszöbére rátapos, ugyanígy végeznek vele. Még számos ezekhez hasonló tilalom van, hosszadalmas volna mindet felsorolni.

(8) Ezzel szemben embert ölni, a mások földjét legázolni, idegenek javait garázda módon elvenni, paráználkodni, más emberekkel jogtalanul hatalmaskodni, Isten tilalmait és parancsait megszegni, ezt egyáltalán nem tekintik bűnnek.

(9) Az örök életről és az örök kárhozatról mit sem tudnak. De hisznek benne, hogy a halál után egy más világon fognak élni, nyájakat tenyészteni, enni, inni és minden egyebet csinálni, amit az élő emberek csinálnak ezen a világon.

(10) A jövendölésekre, jelekből történő jóslásokra, áldozatmagyarázásokra, igézésekre, búbájolásokra sokat adnak, és mikor a szellemektől választ kapnak, azt hiszik, hogy Isten szól hozzájuk. Ezt az istent pedig etügennek nevezik, a kunok viszont kámnak hívják; csodálatos félelemmel és tisztelettel viseltetnek iránta, és bőségesen ellátják áldozati adományokkal, valamint az étel és ital első falatjával vagy kortyával. Mindent az ő válasza szerint tesznek. Újholdkor vagy holdtölte idején kezdenek bele egy – egy új vállalkozásba, ezért a holdat Nagy Kánnak nevezik, térdet hajtanak előtte, és könyörögnek hozzá. A napot a hold anyjának mondják, amiért a hold tőle kapja a fényét. És hogy rövidre fogjam: hitük szerint minden a tűz által tisztul meg. Ezért valahányszor követek vagy előkelőségek vagy másféle személyek érkeznek hozzájuk, két tűz között kell átmenniök hozott ajándékaikkal együtt, hogy megtisztuljanak, ha netalán rontást, vagy mérget, vagy valami ártalmat hoztak volna rájuk. Úgyszintén, ha a barmokra vagy az emberekre tűz hull az égből, amint az errefelé gyakorta megesik, vagy más ilyesmi történik velük, ami miatt aztán tisztátalannak és szerencsétlennek tartják magukat, ugyanígy kell a varázslók közreműködésével megtisztulniok. És szinte minden reményüket ilyen dolgokba helyezik.

(11) Amikor hozzátartozóik közül valaki halálosan megbetegszik, egy póznát szúrnak le, és fekete nemezzel körültekerik; ettől kezdve senki idegen nem meri a beteg jurtáinak körzetét átlépni. Mikor pedig haldokolni kezd, csaknem mindenki otthagyja, mivel annak, aki halálánál jelen van, legközelebbi újholdig nem szabad sem valamely vezér, sem a kán ordájába belépni.

(12) Miután meghalt, ha az alacsonyabb rendűek közül való, titokban eltemetik a mezőn, ahol épp jónak látják. Egyik jurtájával temetik el, annak közepén ülve, elébe egy asztalt tesznek, egy húsokkal teli tálat meg egy kancsóban kancatejet. Vele temetnek egy kancát a csikajával meg egy felkantározott és felnyergelt lovat, egy másik lovat pedig megesznek, bőrét szalmával kitömik, és két vagy négy cölöpre állítják fel, hogy legyen a halottnak a másvilágon hajléka, ahol meghúzódjék, kancája, mely ellássa tejjel, tudjon lovakat tenyészteni, és legyenek hátaslovai. Annak a lónak csontjait pedig, amelyet elköltöttek, a halott lelkéért elégetik; az asszonyok egyébként is gyakorta összeülnek az emberek lelkéért történő csonthamvasztásra, amint azt tulajdon szemünkkel láttuk és másoktól is hallottuk e tájon. Láttuk azt is, hogy Ögödej kán, a jelenlegi kán atyja, egy cserjést hagyott hátra, hogy az ő lelkéért növekedjék; megparancsolta, hogy senki se vágjon ki belőle. Aki pedig akár csak egy vesszőt is levág onnan, azt – saját szemünkkel láttuk – megverik, kifosztják, és alaposan helybenhagyják. És mikor nekünk is nagyon hiányzott valami a lovak ösztökéléséhez, nem mertünk itt egyetlen vesszőcskét sem letömi. Aranyát és ezüstjét ugyanígy eltemetik a halottal; a kocsit, amelyen kiviszik, széttörik, jurtáját lerombolják, nevét pedig három emberöltőn keresztül nem meri senki kiejteni.

(13) Más a temetkezési mód a rangosabbaknál. Titokban kivonulnak a mezőre, itt a füvet gyökerestül kiemelik, ásnak egy nagy gödröt, és ennek a gödörnek az oldalába egy odút vájnak a föld alatt. A halott legkedvesebb szolgáját a holttest alá fektetik; addig fekszik ott, amíg már – már haldokolni kezd, akkor kihúzzák, hogy lélegzethez jusson, s ezt háromszor megismétlik. Ha életben marad, utána felszabadul, s azt csinál, ami neki tetszik, és nagy tekintélyre tesz szert volt gazdája szállásán és rokonai között. A halottat pedig behelyezik abba az odúba, amit oldalt vájtak, mindazokkal a tárgyakkal együtt, amelyeket korábban már felsoroltunk. Ezután betemetik az odú előtt tátongó gödröt, a füvet visszarakják úgy, amint előbb volt, azért hogy a helyet ne lehessen utólag megtalálni. Minden mást ugyanúgy csinálnak, ahogy elmondottuk, de a sátrát kint hagyják a mezőn.

(14) A tatárok földjén két temető van: az egyikben hantolják el a kánokat, a vezéreket és az összes nemesurakat; bárhol érje őket a halál, ha lehetőség kínálkozik rá, ide hozzák őket. Sok aranyat és ezüstöt temetnek el velük. A másik temetőben azokat helyezik el, akiket Magyarországon öltek meg, ott ugyanis sokan lelték halálukat. Ezeket a temetőket senki sem meri megközelíteni az ügyeletükre rendelt őrökön kívül. Ha valaki odamegy, elfogják, kifosztják, megverik, és jól elbánnak vele. Így mikor mi mit sem tudva beléptünk a Magyarországon meghaltak temetőjének területére, ránk rontottak, és meg akartak nyilazni. De mivel követek voltunk, és nem ismertük az ország szokását, szabadon engedtek.

(15) A halott rokonainak és mindenki másnak, aki csak jurtáiban lakik, tűz által meg kell tisztulnia. Ez a megtisztulás a következőképpen történik: két tüzet raknak, melléjük két póznát állítanak, a póznák tetejére egy kötelet feszítenek ki, és arra bukarán pamutrongyokat kötnek; e kötél s a rá aggatott holmik alatt kell embereknek, barmoknak, sátraknak a két tűz között áthaladni. Két asszony, az egyik az innenső oldalon, a másik túlról, vizet hint, s közben varázsénekeket mond. Ha ilyenkor egy szekér eltörik vagy egy tárgy leesik, a sámán elveszi. Ha pedig valakit mennykő sújt agyon, a jurta valamennyi lakójának a leírt módon két tűz között kell átmennie; a szerencsétlenül járt jurtáját, fekhelyét, szekereit, nemezét, ruháit és bármilyen más holmiját senki meg nem érinti, hanem mint tisztátalan dolgot mindenki eltaszítja magától.

IV. JÓ ÉS ROSSZ TULAJDONSÁGAIKRÓL, SZOKÁSAIKRÓL, ÉTELEIKRŐL STB.
(1) Szólottunk a vallásról, most szólanunk kell erkölcseikről, melyeket a következő sorrendben fogunk tárgyalni: először beszélünk erényeikről, másodszor rossz tulajdonságaikról, harmadszor szokásaikról, negyedszer ételeikről.

(2) Ezek az emberek, tudniillik a tatárok, jobban engedelmeskednek uraiknak, mint más emberek bárhol a földön, akár egyháziak, akár világiak; jobban tisztelik őket, és nem egykönnyen hazudnak nekik. Szavakkal ritkán vagy sohasem támadnak egymásra, tettleg pedig egyáltalán nem. Civakodás, veszekedés, késelés, emberölés sohasem fordul elő közöttük. Rablókat, nagyobb lopásra vetemedő tolvajokat nem találunk errefelé. Ezért jurtáikat és taligáikat, ahol kincseiket tartják, nem erősítik meg zárakkal vagy reteszekkel. Ha valamilyen háziállat elvész, megtalálója vagy elereszti, vagy erre kijelölt emberhez hajtja; az állat gazdája nála keresi, és minden nehézség nélkül visszakapja. Egyik tatár a másikat meglehetős tiszteletben tartja, és elég szívélyesek egymás között; az élelmet, jóllehet kevés van belőle, igazságosan megosztják. Sokat is elviselnek. Így ha egy vagy két napot evés nélkül végigkoplalnak is, nem egykönnyen látni őket türelmetleneknek, hanem még dalolnak, mókáznak, mintha jóllaktak volna. Lóháton nagyon jól bírják a hideget, sőt a tikkasztó hőséget is elviselik. Nem kényeskednek, nem irigykednek egymásra, perlekedés úgyszólván nincs is közöttük. Egyik a másikát nem gáncsolja, hanem segíti és támogatja, amennyire tőle telik.

(3) Asszonyaik tiszták, nem hallani, hogy valamiféle szemérmetlenséget követnének el; némelyikük azonban tréfálkozás közben igen csúf és trágár szavakat használ. Csetepaté, úgy látszik, ritkán vagy talán sohasem támad közöttük. És jóllehet sokat részegeskednek, berúgva sem szoktak veszekedni vagy verekedni.

(4) Miután leírtuk jó tulajdonságaikat, most a rosszakról kell szót ejtenünk. Határtalanul dölyfösek az idegenekkel szemben, megvetnek, sőt valósággal semmibe vesznek mindenki mást, legyen az akár nemes, akár közrendű személy.

(5) Láttuk ugyanis, hogy a kán udvarában Jaroszláv, ez az előkelő férfiú, Oroszország nagyfejedelme, valamint Grúzia királyának és királynéjának fia, sok tekintélyes szultán, avagy a szolangák hercege egyáltalán nem részesült az őt megillető tiszteletben, hanem a melléjük rendelt tatárok, akármilyen hitvány személyek voltak is, megelőzték őket, és mindig az első és legfőbb helyet foglalták el; sőt a vendégeknek gyakorta a tatárok háta mögé kellett ülniük.

(6) Idegenekkel szemben rendkívül lobbanékonyak és haragvó természetűek; másféle emberekhez hazugok, és az igazmondásnak szinte a szikráját sem találni meg bennük. Kezdetben ugyan mézesmázosak, de a végén szúrnak, mint a skorpió. Álnokok és csalárdak, s ha lehetőségük van rá, fortéllyal mindenkit rászednek. Piszkosak az étel s ital elköltésében és egyéb dolgaikban. Bármi rosszat forraljanak idegenek ellen, bámulatos módon leplezik, nehogy azok felkészülhessenek rá vagy az ő cseleik ellenszerét megtalálhassák. A részegség tisztességes dolog náluk, s ha valaki netán túl sokat ivott, ott rögtön visszaadja, de azontúl sem hagy fel vele, hanem tovább iszik. Kapzsiak nagyon és fukarok; ha kérnek, azt követelődzve teszik, a magukéhoz görcsösen ragaszkodnak, és mint adakozók, fölöttébb szűkmarkúak. Idegen emberek megölése mit sem számít náluk. S hogy rövidre fogjam a szót : valamennyi rossz tulajdonságukat fel sem lehet jegyezni, annyi van belőlük.

(7) Eleségül felhasználnak minden ehető dolgot. Esznek kutyát, farkast, rókát, lovat; szorultságukban az emberhúst is elfogyasztják. Így például amikor ostromolták a kínaiak egyik városát, ahol azok császára székelt, olyan sokáig tartott az ostrom, hogy a tatárok készlete teljességgel elfogyott, és mert végképp nem volt mit enniük, minden tizedik emberüket kiválasztották és felfalták. Elfogyasztják a kancának a csikóval távozó magzatvizét is. Sőt láttuk, hogy a tetveket is megeszik. „Miért ne egyem meg – mondogatták – , hiszen az én fiam húsán rágódnak, meg az ő vérét szívják?” Azt is láttuk, hogy egereket ettek.

(8) Asztalneműket és kéztörlőt nem használnak. Kenyér nincsen náluk, sem zöldségféle, sem hüvelyes, sem egyéb, csak hús, amiből olyan keveset esznek, hogy más népek alig tudnának megélni belőle. Ha evés közben a zsíros hússal nagyon bepiszkítják a kezüket, vagy a lábbelijükbe, vagy a fűbe, vagy valami másba törlik. A tekintélyesebbeknek szokott valami kis rongyuk lenni, amivel a húsevés végén kezüket megtörlik. Egy közülük szeli a húst, egy másik késheggyel átveszi, és mindegyiknek sorban odanyújtja, kinek többet, kinek kevesebbet, aszerint hogy jobban vagy kevésbé óhajtják megtisztelni. Tálaikat nem mossák el, s ha olykor a húslével meg is mossák, a hússal együtt újra visszateszik a fazékba. A fazekakat, kanalakat és a többi főzéshez használatos edényeket ha leöblítik, hasonló módon teszik. A tatároknál nagy bűnnek számít, ha az ételből vagy italból valami módon kárba veszni hagynak, ezért a csontokat sem engedik addig a kutyáknak adni, amíg a velőt előzőleg ki nem vették. Ruháikat nem mossák és nem is engedik mosni, főképp akkortól nem, mikor az első mennydörgések felhangzanak, amíg csak a vihar el nem múlik. Amikor van kancatejük, rengeteget isznak belőle; isznak juh – , tehén – , kecske – , sőt tevetejet is. Boruk, sörük, mézsörük nincsen, legfeljebb ha más népek küldenek vagy ajándékoznak nekik. Télidőben még kancatejük sincs, csak a gazdagjának. A köleskását is vízzel főzik, és olyan hígra csinálják, hogy nem lehet enni, csak inni. Mindegyikük egy vagy két kancsóval iszik belőle reggel; napközben aztán nem is esznek többet; este viszont mindnyájan egy kevés húst kapnak, meg a hús levét isszák. Nyáron ezzel szemben, mivel ilyenkor bőségesen jut a kancatejből, húst ritkán fogyasztanak, hacsak éppen ajándékba nem kapnak vagy vadászaton valami vadat vagy madarat nem ejtenek.

(9) Az a törvény, illetve szokás uralkodik náluk, hogy a házasságtörésen nyilvánosan rajtakapott férfinak és asszonynak halállal kell lakolnia; hasonlóképpen, ha egy szűz leány paráználkodott, nő és férfi egyaránt halállal bűnhődik. Ha valakit az uralmuk alá tartozó területen rabláson vagy lopáson érnek, irgalom nélkül megölik. Továbbá, ha valaki felfedi a tanácskozás határozatát, főképpen amikor harcba készülnek, száz ütést kap a hátsó felére, olyan nagyokat, amekkorákat egy parasztember egy nagy bottal ütni képes. Úgyszintén, ha a kisebbek vétenek valamiben, feljebbvalóik nem kímélik, hanem alaposan elverik őket. Az ágyastól és a feleségtől született fiú között semmiféle különbség nincs, az apa bármelyiknek azt ad, amit akar. És ha hercegi nemzetségből származik, ugyanúgy herceg az ágyastól született fiú is, mint a törvényes feleség fia. Ha pedig egy tatár sok feleséget tart, mindegyik asszonynak megvan a maga sátra és háza népe; a férfi egyik nap az egyikkel iszik, eszik és hál, a másik nap meg a másikkal. Egyik asszony azonban előbbrevaló a többinél, vele gyakrabban időzik a férj, mint a másikakkal. Mégis, annak ellenére, hogy sokan vannak, szinte sohasem civakodnak egymás között.

(10) A férfiak egyáltalán nem dolgoznak, csak nyilakat csinálnak, meg a nyájakra van némi gondjuk; viszont vadásznak és gyakorolják a nyilazást. A tatároknak ugyanis apraja – nagyja egyaránt jó íjász; fiaik, mihelyt második vagy harmadik évüket elérik, máris lovagolni, lovakat terelni, vágtázni kezdenek, korukhoz szabott íjat kapnak a kezükbe, és tanulják a nyilazást, mert igen ügyesek és merészek.

(11) A leányok és asszonyok is lovagolnak és lóháton sebesen száguldoznak, akárcsak a férfiak. Láttuk, hogy tegezt és íjat is hordanak. Mind a férfiak, mind a nők nagy távolságra tudnak lovagolni. Igen rövid szárú kengyelt használnak; lovaikat nagyon jól tartják, egyáltalán minden holmijukra rendkívül gondosak. Asszonyaik mindent elkészítenek: szőrmeféléket, ruhákat, sarukat, csizmákat s az összes bőrből csinált dolgokat; hajtják és javítják a szekereket, megrakják a tevéket; minden munkájukban bámulatosan gyorsak és serények. Valamennyien hordanak lábravalót, és egyesek úgy nyilaznak, mint a férfiak.

V. A TATÁROK URALMÁNAK KEZDETEIRŐL, FŐEMBEREIKRŐL, A KÁN ÉS VEZÉREI HATALMÁRÓL
(1) Szólottunk szokásaikról, most uralmukról kell folytatnunk. Először szólunk majd uralmuk kezdetéről, másodszor főembereikről, harmadszor a kán és vezérei hatalmáról.

(2) Van egy ország a keleti részeken – már korábban beszéltünk róla – , amelyet Mongolnak hívnak. E föld valamikor négy népet hordozott: az egyiket jeke – mongolnak, vagyis nagy mongolnak nevezték, a másikat szu – mongolnak, vagyis vízi mongolnak – ők magukat tatároknak mondották egy bizonyos, földjüket keresztülszelő Tatár nevű folyóról – , a harmadiknak merkit, a negyediknek kereit volt a neve. E népek külsejüket tekintve mind egy fajtához tartoztak és egy nyelvet beszéltek, habár kerületek és vezetők szerint csoportokra oszlottak.

(3) A jeke – mongolok földjén volt egy bizonyos ember, akit Dzsingisznek hívtak. „Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt”, és megtanulta az összes embereket elcsalni, megtanult zsákmányt ejteni. Aztán felkerekedett más földekre, és akiket sikerült elfognia és magához csatlakoztatnia, azokat nem eresztette el többé. Maga alá hajtotta saját nemzetségének embereit, akik mint vezérüket, minden gaztettre követték. Miután sok embert gyűjtött már maga köré, harcba szállt a szu – mongolokkal, vagyis tatárokkal, megölte vezérüket, majd sok háborúskodás árán leigázta s a saját szolgálatába kényszerítette az összes tatárokat. Ezután a többiekkel is mind harcra kelt: a merkitekkel, akik a tatárok földje mellett laktak; háborúval őket is maga alá teperte. Innen tovább nyomulva a kereitek ellen támadt, és azokat is legyőzte.

(4) A najmanok, hallva, hogy Dzsingisz ilyen módon magasra emelkedett, felzúdultak; korábban ugyanis egy nagyon tevékeny kánjuk volt, s az összes előbb említett nemzetek annak adóztak. Mikor pedig lerótta a tartozást, melynek minden test alá van vetve, fiai követték méltóságában. De fiatalok voltak és oktalanok, és nem tudták a népet kormányozni, hanem meghasonlottak egymással, és különszakadtak. Mialatt hát az a Dzsingisz ekképpen élre tört, ők éppen úgy folytatták becsapásaikat az imént felsorolt területekre; férfiakat, asszonyokat, gyermekeket öldöstek le, és zsákmányt harácsoltak.

(5) Dzsingisz ezt meghallva, valamennyi alattvalóját összegyűjtötte. A másik oldalon a najmanok meg a karakitajok, vagyis fekete kitajok szintén csatára gyülekeztek egy bizonyos, hegyek között húzódó szűk völgybe, ahol a tatár kánhoz igyekezve, mi is áthaladtunk. És csatára került a sor, melyben a najmanok és a karakitajok vereséget szenvedtek a mongoloktól. Nagyobb részüket meggyilkolták, a megmaradókat pedig, akiknek nem sikerült elmenekülniük, szolgaságba vetették.

(6) A karakitajok földjén Ögödej kán, Dzsingisz kán fia, miután megtették kánnak, várost alapított, és elnevezte Ömilnek. Ettől nem messze délnek van egy nagy pusztaság, ahol – egész bizonyosra állítják – vademberek élnek; egyáltalán nem beszélnek, és a lábukon nincsen térdhajlat. Ha véletlenül elesnek, a többiek segítsége nélkül nem tudnak felkelni, de annyi értelem azért van bennük, hogy teveszőrből nemezt készítsenek, s ebbe öltözzenek, és a szél ellen menedékül állítsák. S ha néhanapján a tatárok megközelítik és nyilaikkal megsebzik őket, füvet tömnek a sebbe, és teljes erejükből menekülnek előlük.

(7) A mongolok pedig hazájukba visszatérve a kínaiak ellen készültek harcra, majd hadra kelve behatoltak a kínaiak földjére. Ezt meghallva a kínai császár, seregével felvonult ellenük, s a végbement kemény ütközetben a mongolok vereséget szenvedtek, és az összes mongol nemesúr, aki csak a hadjáratban részt vett, hét kivételével odaveszett. Ezért ha valaki megfenyegeti őket, mondván: „Elpusztultok, ha erre a földre beteszitek a lábatokat, mert itt nagy népsokaság lakik, és emberei harcra termettek” – még most is azt válaszolják: „Valamikor csakugyan odavesztünk, és nem maradtunk, csupán heten, de azóta nagy tömeggé növekedtünk, nem ijedünk hát meg az ilyesmiktől.”

(8) Dzsingisz azonban s a többi, aki életben maradt, saját földjére menekült. Miután Dzsingisz valamelyest megpihent, újabb háborúra készülődött, s most az ujgurok földje ellen vonult. Ezek az emberek a nesztoriánusok szektájába tartozó keresztények; Dzsingisz őket is legyőzte. A tatárok pedig átvették az ujgur ábécét, mivel eddig nem volt írásuk, s most ezt az írást hívják mongolnak. Innen tovább hatolt a sari – ujgurok országa ellen, majd a karanutok országa ellen, azután az ojrátok földje és a komanatik földje ellen, s ezeket harcban mind leigázta.

(9) Innen visszatért saját hazájába, s miután rövid ideig pihent, összegyűjtötte valamennyi emberét, és ismét a kínaiak ellen támadt. Hosszú háborúskodás árán a kínaiak országának nagy részét meghódították; magát a császárt is berekesztették legnagyobb városába, s azt oly hosszú ideig ostromolták, hogy a hadsereg ellátása teljességgel kifogyott. S mikor már egyáltalán nem volt mit enniük, Dzsingisz kán elrendelte, hogy minden tíz emberből egyet adjanak oda eleségül. A városbeliek azonban vitézül küzdöttek ellenük hadigépeikkel és nyilaikkal; és mikor a kövekből kifogytak, kő helyett ezüsttel, főleg felolvasztott ezüsttel hajigálták a tatárokat; ez a város ugyanis telis – tele volt kincsekkel. Mikor már régóta harcoltak, s a tatárok nem tudták ostrommal bevenni, a föld alatt egy nagy alagutat vájtak hadseregüktől egészen a város közepéig, s a földön hirtelen nyílást ütve a mit sem sejtő város kellős közepén termettek, és harcra keltek a városlakókkal. És azok, akik kívül voltak, hasonlóképpen ostromolták őket, és a kapukat bedöntve benyomultak a városba; a császárt és sok embert legyilkolva bevették a várost, aranyát, ezüstjét és minden gazdagságát elhurcolták. Miután pedig a maguk embereit állították elöljáróul a kínaiak országába, visszatértek saját földjükre. Csupán a kínai császár leverése után tették meg Dzsingisz kánt császárnak. A kínaiak országának egy bizonyos részét azonban, mivel a tenger mellett fekszik, mind a mai napig nem sikerült meghódítaniok.

(10) Ezek a kínaiak, akikről szólunk, pogányok; sajátságos írást használnak, van Ó – és Újszövetségük, egyházatyáik életrajza, vannak remetéik és templomszerű építményeik, ahol a maga idején imádkoznak, és azt állítják, hogy van néhány szentjük is. Egy istent imádnak, Jézus Krisztus urunkat tisztelik, és hisznek az örök életben, de nincsenek megkeresztelkedve. A mi Szentírásunkat tisztelik és méltányolják, a keresztényeket szeretik, és sok alamizsnát adnak. Igen jóravalóaknak, emberségeseknek látszanak. Szakállat nem hordanak, és ábrázatuk jellege nagyjából egyezik a mongolokéval, arcuk azonban nem annyira széles. Külön nyelvük van. Náluk jobb mestereket nem találni sehol a világon, legyen az bármely mesterség, amit csak az emberek folytatnak. Országuk rendkívül gazdag gabonában, borban, aranyban, ezüstben, selyemben és mindenfélében, ami általában az emberi lét fenntartásához szükséges.

(11) Dzsingisz pedig, miután valamelyest megpihent, megosztotta hadseregét. Egyik fiát, a Dzsocsi nevűt, akit hozzá hasonlóan kánnak, vagyis császárnak neveztek, haddal a kunok ellen küldte; Dzsocsi sok harccal legyőzte azokat. Miután diadalmaskodott, visszatért hazájába.

(12) Másik fiát sereggel az indusok ellen menesztette; ez legyőzte Kis – Indiát. Az idevalósi fekete emberek szaracénok, akiket etiópoknak mondanak. Ez a sereg aztán tovább vonult a Nagy – Indiában lakó keresztények ellen. Meghallva ezt az ország királya, akit köznyelven János papnak hívnak, sereget gyűjtött és felvonult ellenük; rézből emberalakokat formáltatott, és bensejükbe tüzet rejtve a lovak nyergébe helyezte azokat, a rézfigurák mögé a lóra pedig fújtatókkal ellátott embereket ültetett; sok ilyen alakzattal és ekképpen felszerelt lóval vonultak fel az említett tatárok elleni ütközetre. Miután megérkeztek a csatatérre, a lovakat, egyiket a másik után, előre bocsátották, a hátul ülő harcosok pedig valamit, nem tudom mit, tettek a tűzre, ami az említett bábukban égett, és a fújtatókkal erősen fújni kezdtek. Ennek folytán a görögtűztől az emberek és lovak megégtek, és a füsttől megfeketedett a levegő. Akkor aztán nyílzáport bocsátottak a tatárokra, s attól sokan megsebesültek és elestek, s az így támadt zűrzavarban elkergették őket határaikról. Nem hallottuk, hogy a tatárok azontúl valaha is visszamentek volna feléjük.

(13) A pusztaságon át visszafelé menet egy olyan földre értek, ahol – ezt nekünk a kán udvaránál orosz klerikusok és más, régóta közöttük élő emberek határozottan állították – bizonyos asszony alakú szörnyekre bukkantak. Mikor sok tolmács útján kikérdezték őket, hogy merre van az ország férfinépe, azt felelték, hogy e földön a nők ember alakúnak születnek, a hímeknek viszont kutya külsejük van. És amíg a tatárok a szóban forgó földön táboroztak, a kutyák a folyó túlsó partján falkába verődtek, és a kegyetlen téli hideg idején valamennyien a vízbe vetették magukat, közvetlenül utána pedig a porba hengergődztek; ily módon a vízzel keveredett por rájuk fagyott. S mert ezt többször megismételték, vastag jégréteg képződött rajtuk, és akkor nagy irammal nekirontottak a tatároknak. Azok nyilakat lőttek rájuk, de mintha köveket találtak volna célba, a nyilak visszapattantak; más fegyvereikkel sem tudtak bennük semmiféle kárt tenni. A kutyák ellenben rájuk ugorva harapásaikkal sokukat megsebesítették és megölték, s így elűzték őket határaikról. Innen ered az a szólásmondás, mely még ma is járja a tatároknál: „apádat vagy bátyádat a kutyák ölték meg”. Az asszonyokat viszont, akiket elfogtak, magukkal vitték hazájukba, s azok haláluk napjáig ott maradtak.

(14) Miután pedig visszatért ama hadsereg, tudniillik a mongoloké, Büri – tübet földjére mentek, és harccal leigázták. Az itteniek pogányok; az a furcsa, valójában inkább szörnyűséges szokásuk van, hogy amikor egy apa az emberi természet rendje szerint meghal, összehívják az egész rokonságot, és megeszik a halottat – amint ezt nekünk bizonyossággal állították. Szakállat nem növesztenek, sőt a kezükben valami vasat hordanak, magunk is láttuk, amivel a szakállukat mindig kitépik, ha netán valamicske szőrzet kinőne rajta; egyébként rendkívül idomtalanok. Innen a sereg visszatért hazájába.

(15) Dzsingisz kán még ugyanabban az időben, amikor seregét több részre osztotta, maga kelet irányába vezetett hadjáratot a kirgizek földjén át, kiket nem tiport le, s – ahogy az itteniek erősítgették nekünk – egészen a Kaszpi – hegyekig jutott. Ezek a hegyek pedig azon a részen, ahová ők igyekeztek, mágneskőből állanak, aminek következtében nyilaikat és vasfegyvereiket magukhoz vonzották. A Kaszpi – hegyek közé zárt emberek, hihetőleg a sereg zaját hallva, elkezdték a hegyet törni. És mikor a tatárok más alkalommal, tíz év múltán visszajöttek ide, a hegyet lemorzsolva találták. De mikor megpróbáltak a közelükbe férkőzni, nem tudtak, mert valami felhő terült el előttük, melyen semmiképp nem bírtak áthatolni, mivel rögtön elvesztették látásukat, mihelyst odaértek. A hegylakók pedig azt gondolván, hogy a tatárok félnek őket megközelíteni, a másik oldalról támadást intéztek ellenük, de amint a felhőhöz értek, az imént említett okból kifolyólag nem tudtak előrejutni. Mielőtt pedig a tatárok e hegyeket elérték volna, több mint egy hónapig mentek egy irdatlan nagy pusztaságon át.

(16) Innen még tovább nyomulva kelet felé, több mint egy hónapig haladtak egy nagy, lakatlan térségen keresztül, és egy olyan földre értek, ahol – teljes bizonyossággal állították nekünk – kitaposott utakat láttak, de egy árva lélekre sem bukkantak; ők azonban végigkutatták a földet, addig – addig, míg találtak egy embert a feleségével, akiket aztán Dzsingisz kán elé vittek. És mikor ő kikérdezte ezeket, hogy merre rejtezik az ország népe, azt felelték, hogy a földben, a hegyek alatt laknak. Dzsingisz kán az asszonyt magánál tartotta, férjét pedig elküldötte azokhoz az emberekhez, utasítva, hogy parancsára jöjjenek elébe. A férfi elment hozzájuk, és elbeszélt mindent, amit Dzsingisz kán üzent volt. Az emberek választ is adtak: ezen meg ezen a napon meg fognak jelenni a kánnál, hogy utasítását teljesítsék. Időközben azonban föld alatti titkos utaikon összegyűltek, és harcba indultak a tatárok ellen, majd hirtelen rajtuk ütve, sokakat megöltek. Azok meg, tudniillik Dzsingisz kán és övéi, belátva, hogy semmire sem mennek, sőt inkább elvesztegetik saját embereiket, s mert a nap robajlását sem bírták elviselni – amikor a nap felkelt, egyik fülüket a földre kellett fektetni, a felsőt pedig erősen bedugni, hogy azt a szörnyűséges robajt ne hallják, de még ezek az óvintézkedések sem segítettek, és nagy részük belepusztult – , futásnak eredtek, és elhagyták ezt az országot. A két embert pedig, tudniillik a férfit asszonyával, magukkal vitték, azok ketten holtuk napjáig tatár földön maradtak. A kérdésekre: miért laknak a föld alatt, azt felelték, hogy az év egy bizonyos szakában napfelkeltekor olyan nagy a robaj, hogy az emberek ép ésszel nem bírják elviselni, amint a tatárokról az imént említettük. Sőt ilyenkor megszólaltatják a sípokat, megverik a dobokat és más hangszereiket is, hogy azt a hangot ne hallják.

(17) Mialatt pedig Dzsingisz kán az ismertetett földről visszafelé tartott, útravalójuk kifogyott, és rettenetesen éheztek. Történt ekkor, hogy egy vadállat friss belső részeire bukkantak; felszedték, csak ürülékét távolították el, megfőzték, és Dzsingisz kán elé vitték; ő az embereivel megette. Ezért rendelte el Dzsingisz, hogy az állatnak sem vérét, sem belsőségét, sem más ehető részét, az ürüléket kivéve, ne dobják el.

(18) Innen visszatért hazájába, s ott nyomban nekilátott, hogy sokféle parancsolatot és törvényt tegyen; ezeket a tatárok sérthetetlennek tekintik. Csupán kettőt említek fel közülük. Az egyik: ha valaki gőgjében felfuvalkodva önkényesen, a vezetők választása nélkül akarna kán lenni, azt irgalom nélkül meg kell ölni. E törvény értelmében ölték meg Güjük kán megválasztása előtt az egyik herceget, Dzsingisz kán unokaöccsét, mert választás nélkül akart uralkodni. A másik határozat: le kell igázniuk az egész világot, és egyetlen nemzettel sem szabad békét kötniük, csak ha meghódol nekik, mindaddig, míg önnön pusztulásuk ideje el nem érkezik.

(19) Mivelhogy negyvenkét esztendőt végig harcoltak, még tizennyolc évi uralkodás van előttük. Ezután, azt mondják, egy másik nép – de nem tudják, melyik – legyőzi majd őket, amint nekik előre megjövendölték. Akik pedig túlélik, így mondják, azok a leigázóik által tartott törvényt lesznek kötelesek követni. – Meghatározta továbbá, hogy a hadsereget ezredek, századok, tizedek és tümenek, vagyis tízezredek szerint kell elrendezni. Még sok más határozatot hozott, de hosszadalmas volna mind elősorolni, meg nem is ismerem valamennyit. Ezután, törvényeit és parancsolatait véghezvivén, villámütéstől halálra sújtatott.

(20) Négy fia volt. Az egyiket Ögödejnek hívták, a másikat Dzsocsi kánnak, a harmadikat Csagatájnak; a negyedik nevét nem tudom. Ettől a négytől származnak a mongolok összes vezérei. Az elsőnek, tudniillik Ógödejnek ezek voltak a fiai: Güjük, a mostani kán, Köten és Siremün, hogy volt – e több fia is, azt nem tudom. Dzsocsi kán fiai ezek: Batu – a kán után a leggazdagabb és leghatalmasabb, Orda – az összes hercegek között a legidősebb, Siban, Bora, Berke, Tangut; Dzsocsi kán többi fiainak nevét nem ismerem. Csagatáj fia a következők: Büri, Kádán; a többiek nevét nem tudom. Dzsingisz kán negyedik fiának, akinek nevét sem tudom, ezek a fiai: egyik Mengü, akinek anyja Szorgoktani – ez az úrnő, a kán anyjának kivételével, az egész tatár nép körében a leghíresebb, és Batut nem számítva, hatalmasabb mindőjüknél – , a másik fiút Büdzseknek hívják; még több fia is volt, de ezek nevét nem ismerem.

(21) A vezérek a következők: Orda – ő Lengyelországban és Magyarországon volt haddal; Batu, Büri, Kádán, Siban, Büdzsek – ezek valamennyien jártak Magyarországon; Csormagan – ő még most is a tengeren túl hadakozik a szaracénok országának bizonyos szultánjaival és másokkal, akik a tengeren túl laknak. A következők otthon maradtak: Mengü, Siremün, Kubiláj, Siremün, Sinkur, Toga – Temür, Karacsar, az öreg Szübötej, akit maguk között „bátor” – nak szólítanak, Bora, Berke, Mocsi, Korenza (Kurumsi) – de ez utóbbi a többiek között a legjelentéktelenebb. Még sok más vezérük is van, de azok nevét nem ismerem.

(22) A tatárok kánjának bámulatra méltó hatalma van valamennyiök felett. Senki sem merészel másutt időzni, csak ahol ő kijelöli számára. Ő rendeli el, hol állomásozzanak a vezérek, a vezérek viszont kijelölik az ezredesek, az ezredesek a századosok, a századosok a tizedesek helyét. Ezenfelül, amilyen parancsot csak kapnak, bármikor, bárhol, akár háborúra, akár halálra, akár életre szólót, minden ellenvetés nélkül teljesítik. Ha a kán szűz leányukat vagy húgukat kívánja, ellentmondás nélkül odaadják neki. Mert így történik: minden évben vagy pár évenként egyszer összegyűjti a tatárok összes földjéről a szüzeket, ha néhányat magának óhajt megtartani, azokat megtartja, a többit meg szétosztja emberei között, ahogyan jónak látja.

(23) Bárhol, bárhová, bármilyen követeket indítson is útnak, alattvalói késedelem nélkül váltás lovakat és ellátást kötelesek adni nekik. A hozzá igyekvő adózók vagy követek részére, akárhonnét jönnek, hasonlóképpen lovakat, szekereket és ellátást tartoznak adni. Az idegenből érkező küldöttek azonban keserves nyomorúságot szenvednek el táplálék és ruházat dolgában egyaránt, mert ellátásuk hitvány és kevés; kiváltképpen ha főbb emberekhez jönnek, s hosszasabban kell elidőzniök, ott olyan keveset kapnak tízőjükre, hogy kettő is alig tengődik el belőle. S a vezéri szállásokon csakúgy, mint útközben, napjában csupán egyszer adnak nekik enni és nagyon szűkösen. Továbbá, ha bántódás éri őket, alig tehetnek panaszt; így hát béketűrően el kell viselniök. Ezenfelül mind a vezérek, mind más kisebb – nagyobb tisztségviselők folytonosan ajándékokat kérnek tőlük, s ha nem kapják meg, lenézik, sőt valósággal semmibe veszik őket. Akik valamely magas személyiségtől érkeztek követségbe, azoktól nem hajlandók szerényebb ajándékot elfogadni, hanem azt mondják: „Nagy uraságtól jösztök, és ilyen csekélységet adtok?!” Vonakodnak elfogadni; ha pedig a követek jól akarnak dolgaikban eljárni, nagyobb ajándékkal kell előhozakodniok. Ezért holmink jelentős részét, amit híveink adományoztak útravalóul, szorult helyzetünkben kénytelenek voltunk ajándékba elosztogatni.

(24) Azt is tudni kell, hogy minden a kán kezében van, olyannyira, hogy senki sem meri azt mondani: ez az enyém vagy a másiké, hanem minden a káné: ingóság, emberek, barmok. Erre vonatkozólag éppen nemrégiben bocsátották ki a kán rendelkezését. Ugyanilyen hatalmat gyakorolnak a vezérek is a maguk emberei felett; a tatárok ugyanis a vezérek között vannak felosztva. A vezéri követeket, bárhová menesztik is őket, a kán emberei éppúgy, mint a többiek valamennyien, vonakodás nélkül kötelesek ellátni váltás lovakkal, útravalóval, a lovak gondozására s egyben az ő szolgálatukra szánt személyekkel. A vezérek éppúgy, mint a többiek, kancákat tartoznak adni a kán használatára, hogy legyen teje, egy évre, kettőre vagy háromra, ahogy neki tetszik. A vezérek emberei ugyanevvel tartoznak uraiknak; közöttük ugyanis senki sem szabad. Röviden: amit s amennyit csak a kán s a vezérek saját részükre kívánnak, azt megkapják az ő javaikból; alattvalóik személyével mindenben a maguk kényekedve szerint rendelkeznek.

(25) A kán halála után, mint előbb már szó esett róla, összejöttek a vezérek, és Ögödejt, Dzsingisz kán fiát választották kánná. Ögödej a vezetőkkel tanácsot tartva, megosztotta hadseregét. Batut, aki rangban őutána következett, Alti – szultán és a böszörmények földje ellen küldte. Ezek mohamedánok voltak, de kun nyelven beszéltek. Batu, miután behatolt országukba, harcba szállt velük, és legyűrte őket. Egy város azonban, bizonyos Barcsin nevű, sokáig ellenállt. A városbeliek ugyanis számos árkot húztak a város körül, befedték, és mikor a tatárok a város alá értek, beleestek az árokba. Így aztán nem is tudták a szóban forgó várost mindaddig bevenni, míg az árkokat föl nem töltötték.

(26) Egy másik, Jangi – kent nevű város lakói meghallva ezt, elibük mentek, és önként megadták magukat. Ennek következtében az ő városukat nem rombolták le a tatárok, de sokat közülök megöltek, másokat meg áttelepítettek. Majd miután kifosztották a várost, megtöltötték új lakossággal, és Ornasz ellen indultak. Ez rendkívül népes város volt. Számosan éltek benne keresztények: kazárok, oroszok és alánok, valamint szaracénok; az uralmat a városban a szaracénok tartották a kezükben. Telis – tele volt ez a város gazdagsággal, ugyanis egy bizonyos folyó mentén fekszik, amely Jangi – kenten és a böszörmények földjén folyik keresztül, s a tengerbe ömlik – s így olyasféle, mint valami kikötő, és a többi szaracén igen élénk kereskedést bonyolított le benne. Miután másképp nem sikerült őket legyőzni, a tatárok elrekesztették a várost keresztülszelő folyót, és javaival, embereivel együtt elárasztották a helységet. Ennek végeztével a pogány törökök földjére hatoltak.

(27) Miután ezt meghódították, Oroszország ellen fordultak, és az orosz földön nagy mészárlást vittek véghez; a városokat és a várakat lerombolták, az embereket legyilkolták, és ostromolni kezdték Kijevet, Oroszország székhelyét, majd hosszú ostrom után bevették, és a város lakóit kiirtották. Így mikor ezen a földön utaztunk keresztül, számtalan emberi koponyát és csontot láttunk a mezőn szanaszét heverni. Ez a város valamikor igen nagy és fölöttébb népes volt, és most szinte a földdel lett egyenlővé. Alig kétszáz háza van jelenleg, s a benne lakók a legsúlyosabb szolgaságban élnek. Innen a tatárok harcolva továbbvonultak, és elpusztították egész Oroszországot.

(28) Oroszországból és Kunországból pedig az említett vezérek tovább nyomultak, és a magyarok és lengyelek ellen támadtak. Lengyelországban és Magyarországon sokan elestek a tatárok közül, s ha a magyarok el nem menekülnek, hanem vitézül ellenállnak, a tatárok kitakarodtak volna földjükről, mert olyan félelem fogta volt el őket, hogy mind megkísérelték a megfutamodást. Batu azonban kirántotta kardját, és szembeszegezte velük, mondván: „Ne fussatok! Ha megfutamodtok, senki sem menekül meg, ha pedig meg kell halnunk, haljunk meg mind egy szálig; mert eljövend, amit Dzsingisz kán előre megmondott, hogy el kell vesznünk, és ha most jött el az ideje, viseljük el.” Szavai új lelket öntöttek a tatárokba; a harcosok kitartottak, majd feldúlták Magyarországot.

(29) Innen visszaútban a pogány mordvinok földjére értek, és legyőzték őket. Ezután a bolgárok, azaz Nagy – Bolgárország földje ellen vonultak, és teljességgel elpusztították. Majd még északabbra hatoltak Baskíria, vagyis Nagy – Magyarország ellen; azt is letiporták.

(30) Innen távozóban még messzebbre hatoltak észak felé, és eljutottak a parosszitákhoz. Ezeknek szűk gyomruk és kicsinyke szájuk van, s mint nekünk beszélték, nem eszik meg a húst, csak megfőzik; ha megfőtt, a fazék fölé hajolnak, beszívják a gőzét, s ettől magától jóllaknak. Ha valamennyit esznek is, az fölöttébb csekély.

(31) Innen tovább haladva a szamojédokhoz érkeztek. Ezek az emberek, így beszélik, csupán vadászatból élnek; sátraikat és ruháikat is kizárólag állatbőrből készítik. Ezen is túl egy tengermelléki országba jutottak, hol valamiféle szörnyekre bukkantak, amint azt váltig erősítgették nekünk: egészen emberformájúak voltak, de lábuk marhalábban végződött, és emberi fejükön kutyaábrázat éktelenkedett. Két szót ember módra ejtettek, a harmadikat ugatták, mint a kutya, ily módon beszédüket időnként ugatással keverték, de azért vissza – visszatértek a megadott tárgyhoz, s így meg lehetett érteni, mit mondanak. E helyről a tatárok visszakanyarodtak Kunországba, egyesek közülük még most is ott tanyáznak.

(32) Ögödej kán evvel egyidejűleg Csormagant sereggel délnek küldte a cserkeszek ellen, akiket ez le is győzött. A cserkeszek pogányok, szakállat nem hordanak; az a szokásuk, hogy ha valakinek az apja meghal, fájdalmában egyik fülétől a másikig bőrcsíkot hasít ki az arcából a gyász jeléül.

(33) Ezek leigázása után délnek tartottak az örmények ellen. De mikor a pusztaságon áthaladtak, ismét valamilyen szörnyekre találtak, amint nekünk határozottan állították: külsejük az emberekéhez hasonlított, de csupán egy karjuk és kezük volt, mely mellük közepéből nőtt ki, és egy lábuk. Ketten lőttek egy íjjal, és oly sebesen futottak, hogy a lovak nem értek nyomukba. Egy lábon ugrálva szaladtak, s ha belefáradtak, akkor lábukon és kezükön átfordulva, mintegy cigánykereket vetve jártak. Őket nevezte Isidorus keréklábúaknak. És mikor ebbe fáradtak bele, újra az előbbi módon kezdtek futni. Néhányukat mégis megölték a tatárok, mire többen közülük követségbe jöttek a kán udvarába, hogy békét kérjenek tőle – amint ezt nekünk a mostani kánnál az udvarban tartózkodó orosz klerikusok beszélték. A sereg innen tovább haladva Örményországba jutott, s ezt és egyszersmind Grúziának egy részét harcban legyőzte; a megmaradott rész vállalta követelésük teljesítését. Évente negyvenezer yperperát fizettek adóba, és fizetik mind a mai napig.

(34) Innen tovább vonultak a rumi szultán földjére, aki elég tekintélyes és nagy hatalmú úr volt; vele is megharcoltak és legyőzték. Majd folytatták hódító és győzelmes útjukat egészen Aleppó szultánjának országáig. Még ma is birtokolják ezt a földet, és úgy tervezik, hogy rajta túl további országokat fognak megrohanni. Azóta sem tértek meg hazájukba mind a mai napig. Ugyanez a hadsereg támadt a bagdadi kalifa országa ellen, melyet ugyancsak jármukba hajtottak. Naponta négyszáz bizánci aranyat fizetnek innen adóba, nem számítva a vég brokátokat és más ajándékokat. A tatárok pedig minden esztendőben követeket küldenek a kalifáért, hogy jöjjön el hozzájuk; a kalifa évről évre pompás ajándékokat küld az adóval, kérve, hogy mentsék fel e kötelezettség alól. A kán elfogadja az adományokat, de továbbra is üzen érte.

VI. HADVISELÉSÜKRBL: A HADRENDRÓL, A FEGYVEREKRÓL, A CSELEKRŐL ÉS ŰTKÖZETEKRŐL, A FOGLYOKKAL SZEMBEN TANÚSÍTOTT KEGYETLENSÉGRŐL, AZ ERŐDÍTÉSEK VÍVÁSÁRÓL ÉS CSALÁRDSÁGUKRÓL, MELLYEL A MEGHÓDOLÓKAT KEZELIK
(1) Szólottunk uralmukról, most szólanunk kell hadviselésűkről, a kővetkezőképpen: először a hadrendről, másodszor a fegyverekről, harmadszor a csatában alkalmazott hadicselekről, negyedszer a foglyokkal szemben tanúsított kegyetlen bánásmódról, ötödször a várak és városok vívásáról, hatodszor csalárdságukról, mellyel a meghódolókat kezelik.

(2) Hadrend tekintetében Dzsingisz kán úgy rendelkezett, hogy tíz ember élére kerüljön egy, akit a mi szóhasználatunkkal tizedesnek nevezünk; tíz tizedes élén egy századosnak mondott legyen; tíz százados élén egy ezredesnek nevezett, majd tíz ezredes élén ismét egy, és ezt az egységet ők „sötétségnek” (tümen) nevezik. Az egész hadsereget két vagy három vezér vezeti, oly módon azonban, hogy az egyiket tekintik legfőbb parancsnoknak.

(3) Ha ütközetben a tíz ember közül egy, vagy kettő, vagy három, esetleg több megfutamodik, mindet kivégzik; ha pedig az egész tized megfutamodik, ezeket mind kivégzik, kivéve ha az egész század megfutamodik. Hogy rövid legyek hacsak együttesen meg nem hátrálnak, az összes menekülőket megölik. Azután ha egy, vagy kettő, vagy több merészen előrenyomul a csatában, a többi tízet, aki nem követi, megölik; ha pedig a tízből egyet vagy többet elfognak, társaik halállal lakolnak, ha ki nem szabadítják őket.

(4) Ami a fegyvereket illeti, minden harcosuk legkevesebb két, vagy három íjat, vagy legalábbis egy jó íjat, három, nyilakkal teli nagy tegezt, egy szekercét és hadigépek vontatásához szükséges köteleket tartozik vinni magával. A gazdagoknak van hegyes végű, egyélű, kissé hajlított kardjuk, van páncéllal ellátott lovuk, lábszárvédőjük, sisakjuk és vértezetűk. Némelyeknek a vértezete s lovaik vértje egyaránt bőrből készül a következőképpen: marhabőrből vagy más állat bőréből hasított, tenyérnyi széles csíkokat vesznek, hármat vagy négyet szurokkal összeragasztanak, és kis szíjakkal vagy zsinegekkel megerősítik, a felső bőrcsíknak az aljába zsinegeket fűznek, s ez a következőnek a közepébe illeszkedik és így tovább, míg a végére nem érnek. Ennek következtében, mikor meghajlítják, az alsó csíkok a felsőkbe csúsznak, és így kétszeres, sőt háromszoros rétegben veszik körül a testet.

(5) A ló vértjét őt részből állítják össze: a ló egyik oldalát fedi az egyik rész, a másikat a másik rész a faroktól egészen a fejig, ezeket hozzákötik a nyereghez, és a nyereg mögött összekötözik a háton, valamint a nyakon is; a vesék fölé ismét egy másik részt helyeznek, oda, ahol a két oldalsó darab egymáshoz kapcsolódik, ezen a darabon egy nyílást is csinálnak, amelyen a farkat kivezetik; a szügy elé is helyeznek egy darabot; minden egyes rész a térdig, illetve a lábhajlatig ér le. Végül a ló homloka elé egy vaslemezt tesznek, melyet a nyak mindkét oldalán az említett oldalsó darabokhoz csatolnak.

(6) A harcosok vértezete hasonlóképpen négy darabból van. Egyik része a combtól a nyakig ér, de igazodik az emberi termethez, mert a mell előtt keskeny, a kartól lefelé pedig kerekdeden körülöleli a testet; hátul a derékig van egy másik rész, mely a nyaktól kezdődik és a testet körülfogó előbbi darabhoz csatlakozik; a váll fölött pedig ezt a két részt, tudniillik az elülsőt és a hátulsót, csatokkal a vállakat fedő két vaslemezhez kapcsolják; karjukat szintén vértezet takarja: a válltól a kézig ér és alul nyitott, valamint combjukon is viselnek egy – egy darabot. Valamennyi rész csatokkal kapcsolódik egymáshoz.

(7) A sisak felső része vasból vagy acélból készül, az a része azonban, mely körös – körül a nyakat és a nyeldeklőt védi, bőrből van; ezeket a bőrrészeket mind a már ismertetett módon formálják.

(8) Egyesek számára mindezek a holmik, amelyekről az imént szólottunk, vasból készülnek, a következő eljárással: ujjnyi széles és tenyérnyi hosszú vékony lemezeket csinálnak szép számmal, és minden egyes lemezbe nyolc apró lyukat fúrnak; belül három erős, keskeny szíjat fektetnek, a lemezkéket lépcsőzetesen egyiket a másikra helyezik, és az említett lyukakon átdugott, vékonyra hasított bőrökkel szorosan a szíjakhoz erősítik; legfelül rávarrnak egy bőrszalagot; amely megduplázódik mindkét oldalon, és hozzávarrják az egyik szíjhoz, hogy a lemezek jó erősen egymásra simuljanak. A lemezekből így szíjszerű alakokat nyernek, azután valamennyit összekötve elkészítik a vértezet különböző darabjait úgy, ahogy azt már elbeszéltük. Mind az emberi, mind a lóvértezet céljára csinálják, és úgy kifényesítik, hogy aki ránéz, megláthatja magát benne.

(9) Némelyeknek közülük vannak lándzsáik; a lándzsavas tövénél horoggal, melynek segítségével az ellenfelet a nyeregből lerántani igyekeznek. Nyilaik hosszúsága két láb, egy tenyérszélesség és két ujj. De mivel a lábak különbözőek, megadjuk a mértékül használt láb nagyságát: tizenkét árpaszem tesz ki egy hüvelyket, tizenhat hüvelyk tesz ki egy mértani lábat: Nyilaik vashegye igen éles és mindkét oldalán vág, mint a kétélű kard, élesítésükre mindig magukkal hordanak egy csiszolót a tegezük oldalán. Ennek a vashegynek van egy ujjnyi hosszú hegyes farka, mellyel vesszejébe szúrják.

(10) Pajzsukat vesszőből vagy vékony ágakból fonják, de nem hiszem, hogy egyebütt hordanák, mint táborban vagy a kán és a vezérek őrségében, s akkor is csak éjjel. Madarak, vadak elejtésére és fegyvertelen emberekkel szemben más nyilakat használnak, ezek háromujjnyi szélesek; madarak és állatok vadászásához még sokfajta más nyiluk is van.

(11) Mikor háborúba készülnek, előőrsöket küldenek előre, akik nem visznek magukkal egyebet, mint sátraikat, lovaikat és fegyvereiket. Ezek nem rabolnak, nem gyújtják fel a házakat, nem vágják le az állatokat, csak az embereket sebzik meg és ölik le, vagy ha mást nem, hát megfutamítják. De jóval szívesebben gyilkolják meg őket, mintsem menekülésre késztessék. Utánuk következik a hadsereg; ezek mindent kifosztanak, ami útjukba akad, s a fellelhető embereket foglyul ejtik vagy leöldösik. Sőt mi több, a sereg vezérei ezután még mindenfelé portyázókat bocsátanak széjjel a lakosok és barmok felhajtására; ezek rendkívül ügyesek a kutatásban.

(12) Ha folyóhoz érnek, a következőképpen kelnek át rajta, bármilyen széles legyen is: Az előkelőbbeknek van egy kör alakú, könnyű bőrük, melynek peremére sűrűn hurkokat csinálnak, egy kötelet átbújtatnak rajta, és összehúzzák úgy, hogy körben öblöt képezzen, ezt megtöltik ruháikkal és más holmijukkal, és nagyon erősen belepréselik. Ezután a közepére helyezik a nyergeket és más keményebb tárgyaikat. Maguk az emberek is a közepére ülnek, és az így elkészített csónakot egy ló farkához kötik. Egyik emberüknek, aki a lovat irányítja, avval együtt elöl kell úsznia; vagy olykor két lapáttal eveznek át a túlsó partra, s így kelnek át a folyón. Lovaikat pedig behajtják a vízbe, egy ember az egyik lovat vezetve elöl úszik, s a többi ló mind követi; így kelnek át a vizeken s a nagy folyamokon. Másoknak, a szegényebbjének, egy erősen összevarrt bőrtömlője van – egy ilyennek beszerzése mindenkire kivétel nélkül kötelező – , ebbe a tömlőbe, vagy, mondhatnám, zsákba ruhájukat és minden holmijukat beletömik, a zsák száját igen erősen bekötik, egy ló farkához erősítik, és az ismertetett módon átúsztatnak.

(13) Tudni kell azt is, hogy amikor megpillantják az ellenséget, megindulnak feléjük, és mindegyikük három vagy négy nyilat lő rájuk; ha pedig látják, hogy nem tudnak felülkerekedni, visszahúzódnak övéikhez. Ezt pedig cselvetésből teszik, hogy az ellenfél kövesse őket arra a helyre, ahol csapdát készítettek számára. Ha csakugyan sikerül az ellenséget tőrbe csalniok, körülfogják, és ily módon megsebesítik és megölik őket. Hasonlóképpen, ha azt látják, hogy nagy hadsereg van velük szemközt, olykor egy – vagy kétnapi járásra is elkerülik, és az ország más részét rohanják le: fosztogatnak, az embereket leöldösik, feldúlják és pusztává teszik az országot. Ha pedig úgy látják, hogy erre nem képesek, néha tíz – tizenkét napi járóföldet visszakoznak, egy biztos helyen meghúzódnak, amíg elleneik serege fel nem oszlik, akkor lopva megjelennek, és kiirtják a föld egész népét. Mert a hadviselésben fölöttébb fortélyosak, hiszen már több mint negyven esztendeje háborúznak más nemzetekkel.

(14) Mikor ellenben megütközni készülnek, az összes harcsorokat pontos csatarendbe állítják. A vezérek, illetőleg a hadsereg vezetői nem bocsátkoznak harcba, hanem messze, az ellenséges sereggel szemközt állnak fel, körülöttük a lóháton ülő gyerekekkel, asszonyokkal és a lovakkal; olykor emberalakokat is csinálnak, s lovakra ültetik. Ezt azért teszik, hogy nagy harcos – tömeg látszatát keltsék. Az ellenfél élvonalával szembe foglyokból és velük hadakozó idegen népekből csapatot küldenek, esetleg néhány tatár is velük tart. Az erősebb harcosokból alakult csapatokat messze elküldik jobbra és balra, hogy az ellenfél ne lássa; ekképpen bekerítik és közrefogják az ellenséget, s így mindenfelől megindítják a harcot. És jóllehet olykor kevesen vannak, a körülvett ellenfél soknak véli őket, főképpen mikor a vezérek, illetve a hadsereg vezetői körül csoportosult fiúkat, asszonyokat, lovakat és tákolt emberalakokat meglátja – mint már leírtuk – ,amiket mind harcosoknak gondol; ezáltal megfélemedik és megzavarodik. S ha az ellenfél történetesen keményen küzdene, utat hagynak neki a menekülésre; mihelyt aztán futni kezdenek és elszakadoznak egymástól, utánuk erednek, s üldözés közben vágják le őket, s így többet ölnek meg, mint amennyit csatában megölni képesek volnának. Mindemellett tudni kell, hogy a tatárok – ha elkerülhető – nem szívelik a nyílt összecsapást, hanem inkább nyilaikkal sebzik meg és ölik meg az embereket és a lovakat. Csak akkor csapnak rájuk, mikor már a nyílzáportól harcosok és lovak erejüket vesztették.

(15) Erődítéseket a következő módon vesznek be: Ha az erődítés fekvése megengedi, körülveszik, sőt néha egészen körülzárják, hogy a ki – és bejárást teljességgel lehetetlenné tegyék. Hadigépeikkel és nyilaikkal kemény ostromba kezdenek, sem éjjel, sem nappal nem hagynak fel vele, hogy a benn levők meg ne pihenhessenek; ők maguk megpihennek, mert csapataikat megosztják, és egyik a másikat felváltja a harcban, így nem fáradnak el túlságosan. Ha nem sikerül az erődítést ily módon bevenniük, görögtüzet dobnak rá, sőt olykor az elesettek zsírját is felhasználják, és megolvasztva a házakra hajítják. Ahol csak a tűz ebbe a zsiradékba belekap, ott szinte kiolthatatlanul lángol. De azért ki lehet oltani, úgy mondják, ha borral vagy sörrel öntözik le. Ha meg emberi testre esnék, a tenyér dörzsölésével lehet elfojtani.

(16) Ha ez úton sem jutnak eredményre, és a városnak vagy várnak folyója van, elrekesztik vagy új mederbe terelik, és lehetőség szerint elárasztják az erődítést. Ha nem lehetséges, akkor aláássák, és a föld alól fegyveresen benne teremnek. Miután már behatoltak, egy részük tüzet gyújt, hogy felégesse, más részük pedig a várvédőkkel száll harcba. Ha azonban még így sem sikerült győzniük, akkor maguk is várat vagy erősséget emelnek az ostromlottal szemközt, védelemül az ellenfél lövedékei ellen, és hosszú ideig kitartanak a várossal átellenben, hacsak történetesen egy külső felmentő sereg nem érkezik, mely megvív velük és erővel elűzi őket. De míg az erődítés előtt állomásoznak, csábítólag szólongatják a bent levőket, ígérnek fűt – fát, hogy megadásra bírják őket. És ha megadták magukat, azt mondják: „Gyertek ki, hogy megszámlálhassunk a mi szokásunk szerint!” Mikor kijönnek hozzájuk, kikeresik: kik a mesteremberek közöttük, és azokat megtartják, a többieket pedig, a szolgáknak szántak kivételével, szekercével megölik. És ha egyeseket meg is kímélnek – mint mondják – , a nemeseknek és tekintélyeseknek sohasem kegyelmeznek. Ha ugyan valamely véletlen körülmény folytán meg is tartanának néhány nemesembert, azok a rabságból többé nem szabadulhatnak, sem kérleléssel, sem váltságdíj fejében.

(17) A csatában elfogottakat mind egy szálig megölik, legfeljebb azért tartanak meg néha egynehányat, hogy a szolgájuk legyen. A kivégzendőket szétosztják a századok vezetői között, hogy kéttollú szekercéjükkel gyilkolják meg őket; ők azután szétosztják a foglyokat, és minden egyes szolgának tízet, esetleg többet, esetleg kevesebbet adnak oda kivégzésre – ahogy feljebbvalóik kedve tartja.

VII. HOGYAN TEREMTENEK BÉKÉT AZ EMBEREKKEL; A MEGHÓDÍTOTT ORSZÁGOK FELSOROLÁSA; ZSARNOKI URALMUKRÓL, MELLYEL A LEIGÁZOTTAKRA NEHEZEDNEK; A HŐSI ELLENÁLLÁST TANÚSÍTOTT ORSZÁGOKRÓL
(1) Leírtuk harcmodorukat, most szólanunk kell azokról az országokról, melyeket igájukba hajtottak, mégpedig a következő módon: Először szólunk arról, hogyan teremtenek békét az emberekkel, másodszor a meghódított országok nevét soroljuk fel, harmadszor beszélünk zsarnoki uralmukról, mellyel a leigázottakra nehezednek, negyedszer szólunk azokról az országokról, melyek hősiesen ellenálltak nekik.

(2) Tudni kell, hogy a tatárok egyetlen néppel sem kötnek békét, csak ha meghódol nekik, mivel Dzsingisz kántól parancsot kaptak, mint már említettük, hogy lehetőség szerint minden nemzetet hajtsanak uralmuk alá. A meghódolóktól ezeket követelik meg: szálljanak velük együtt hadba bárki ellen, amikor nekik úgy tetszik, és adjanak tizedet mindenből: emberekből, javaikból egyaránt. Megszámlálnak tíz fiút, s közülük egyet elvisznek, a leányokkal ugyanezt teszik, saját hazájukba hurcolják őket, s ott rabszolgák gyanánt tartják, a többieket számba veszik, s a maguk szokása szerint elrendezik.

(3) Amikor már teljhatalmú urak felettük, korábbi ígéreteiket nem teljesítik, hanem a lakosokkal szemben különböző ürügyekkel minden lehető követeléssel előállnak. Így amikor Oroszországban tartózkodtunk, egy szaracén érkezett oda Güjük kántól és Batutól, mint beszélték; ez a megbízott minden embertől, akinek három fia volt, egyet elvitt, ahogy nekünk utólag elmesélték; azokat a férfiakat, akiknek nem volt feleségük, szintén összeszedte, és hasonlóan cselekedett az asszonyokkal, akiknek nem volt törvényes férjük ; a szegényeket ugyancsak elhurcolta, még azokat is, akik koldulással szerezték meg betevő falatjukat; a többieket tatár szokás szerint megszámlálta, és megparancsolta, hogy minden egyes ember, kicsi és nagy egyaránt, még az egynapos csecsemő is, akár szegény, akár gazdag, szolgáltassa be a következő adót: mégpedig adjon egy fehér medvebőrt, egy fekete hódot, egy fekete cobolyt, egy bizonyos állat fekete prémjét – ezt az állatot, melynek föld alatti odúja van, nem tudom latinul megnevezni, de a lengyelek és oroszok dohorjnak hívják –, végül egy fekete rókabőrt. Aki pedig nem adja be mind, azt elhurcolják a tatárok közé, és szolgaságra vetik.

(4) Elküldenek az uralkodókért is, hogy késedelem nélkül jelenjenek meg náluk. Miután pedig eljöttek, nem részesítik őket a megillető tiszteletben, hanem úgy kezelik, mint más jelentéktelen személyeket. Elvárják tőlük, hogy gazdag ajándékokkal halmozzák el mind a vezéreket, mind a feleségeiket, továbbá az ezredeseket és a századosokat. Mi több: általában mindenki, még a szolgák is fölöttébb erőszakosan ajándékokért zaklatják őket, és nemcsak őket, hanem követeiket is, akiket a főbb emberek menesztenek hozzájuk.

(5) Egyik – másik ellen vádat koholnak, hogy megöljék, mint ezt Mihályról és másokról elmondottuk; némelyeket viszont hazaengednek, hogy ezzel másokat odacsaljanak. Akadnak, akiket mérgezett itallal vagy méreggel elpusztítanak, mert az a törekvésük, hogy ők egyedül uralkodjanak a földön. Ezért a nemesek ellen ürügyet keresnek, hogy megöljék őket. A hazaengedettektől pedig fiukat vagy fivérüket követelik, akit aztán soha többé nem bocsátanak szabadon, mint ez Jaroszláv fiával, az alánok egy bizonyos hercegével meg másokkal többekkel történt. Ha pedig az apa vagy testvér odahaza örökös nélkül talál meghalni, fiát vagy fivérét nem eresztik többé haza, hanem jussát egészében magukhoz kaparintják, mint ezt az egyik szolanga herceg esetében láttuk.

(6) A hazaengedettek országába a maguk elöljáróját, vagyis baszkakját helyezik, kinek parancsát főemberek és alattvalók egyaránt követni kötelesek. Ha pedig egy város vagy ország lakosai nem tesznek eleget a baszkak akaratának, bevádolják őket, hogy hűtlenek a tatárokhoz, s így azt a várost vagy országot elpusztítják, a benne élőket meg kiirtják egy erős tatár haddal, mely az ország elöljárójának hívására váratlanul megjelenik, s a mit sem sejtőket lerohanja. Így történt ez nemrégiben, mialatt még tatár földön tartózkodtunk, egy bizonyos orosz lakosokból toborzott várossal, melyet maguk a tatárok alapítottak a kunok országában. És nem csupán az országot bitorló vezér vagy annak megbízottja, hanem bármelyik, az országon vagy városon áthaladó tatár nemesúr úgy tesz, mintha ura volna, főképp ha olyasvalaki, aki magas rangot visel náluk.

(7) De ez sem elég, ellentmondást nem tűrően megkövetelik és elszedik az aranyat, ezüstöt és mást, amit csak akarnak, amikor s amennyi nekik tetszik. Ezenfelül, ha valamilyen nézeteltérés támad a meghódolt uralkodók között, a tatárok kánja elé tartoznak járulni ügyük tisztázására, ahogy minapában Grúzia királyának két fiával történt. Egyik a törvényes fiú volt, a másik törvénytelenül született; ez utóbbit Dávidnak hívták, a törvényest meg Maliknak nevezték. Az apa országának egy részét a fattyúra hagyta. A másik, kettejük közül a fiatalabbik, anyjával együtt felkészült a tatár kánhoz, mivelhogy a szóban forgó Dávid már ugyanoda elindult volt. Amannak, tudniillik Maliknak az anyja, vagyis Grúzia királynője, akinek révén férje a kormányzást kezében tartotta – mert azt a trónust asszonyokon keresztül tartották fenn – , útközben meghalt. Mikor pedig megérkeztek, busás ajándékokkal kedveskedtek a kánnak, kivált a törvényes fiú, aki magának követelte vissza a földet, amit apja Dávidra hagyott volt, mondván, hogy az fattyú létére nem birtokolhatja. Dávid így felelt rá: „Igaz, apám ágyasának vagyok a fia, mégis kérlek, szolgáltassatok nekem igazságot a tatárok szokása szerint, akik nem tesznek különbséget a törvényes hitves s az ágyas fia között.” Ezen az alapon a törvényes fiú ellen hoztak ítéletet: alárendelték annak a Dávidnak, aki az idősebb volt, s aki az apja által neki hagyományozott földet békén és háborítatlanul birtokolhatta. Így aztán Malik a hozott ajándékokat is elvesztegette, meg a bátyja ellen viselt pörét is elveszítette.

(8) A távol levő népeket, melyek más, a tatároktól független s így bizonyos fokig rettegett nemzetekkel vannak szövetségben, megadóztatják, és mondhatni, kíméletesen kezelik, nehogy hadat hozzanak rájuk vagy hogy mások el ne ijedjenek a meghódolástól. Így bántak az abházokkal, vagyis grúzokkal, akiktől negyvenezer yperperát, azaz bizánci aranyat szednek adóba. Egyebekben mindmáig békén hagyták őket, értesüléseink szerint a grúzok mégis azt tervezik, hogy elszakadnak tőlük.

(9) A tatárok által legyőzött országok [illetve népek] a kővetkezők: Kína (Kitaj), najmanok, szolangák, karakitajok, vagyis fekete kitajok, komanatik, tümetek; ojrátok, karanutok, ujgurok, szu – mongolok, merkitek, kereitek, sari – ujgurok, Baskíria, vagyis Nagy – Magyarország, kirgizek, Kasmír, szaracénok, böszörmények, türkmének, bolgárok, vagyis Nagy – Bolgárország, kori – tümetek [?], Büri – tübet, parossziták, kaszogok, jakobiták, alánok, vagyis jászok, abházok, vagyis georgiaiak, nesztoriánusok, örmények, kanglik, kunok, brutachok, akik zsidók, mordvinok, úzok (torkok), kazárok, szamojédok, perzsák, tatok, Kis – India, vagyis Ethiopia, cserkeszek, oroszok, Bagdad, szártok. Még számos [leigázott] ország van, de azok nevét nem ismerem. Láttunk is férfiakat meg asszonyokat úgyszólván valamennyi itt felsorolt országból.

(10) Most azok az országok következnek, melyek vitézül ellenálltak nekik, és mindmáig nem viselik az ő igájukat: Nagy – India, az alánok bizonyos vidéke, a kínaiak némely vidéke, Mangia, a szaksziniak. E szaksziniak egyik városát ugyanis, ahogy ottjártunkban hallottuk, a tatárok bekerítették, és megpróbálták bevenni. De azok hadigépeket készítettek az övéik tönkretételére; a tatárok gépei rendre eltörtek, és a benti hadigépek és számszeríjak miatt nem tudtak a közelébe sem férkőzni, hogy ostromolják. Végül is folyosót vájtak a föld alatt, berontottak a városba, és megkísérelték lángba borítani, mialatt a többi ostromolta. A városbeliek azonban embereik egy részét a tűz oltásához rendelték, mások meg keményen küzdöttek a beözönlőkkel, és sokakat levágtak vagy megsebesítettek közülük, ily módon visszakergetve őket a kintiekhez. A tatárok belátták, hogy semmire sem mennek, valamint számos emberük életébe is kerülne, ezért visszavonultak a várostól.

(11) A szaracénok és mások földjén, akik között uraik gyanánt élnek, összeszedik az összes jobb mesterembereket, és a maguk szolgálatába állítják. A többi iparos munkájából adózik nekik; a termést valamennyien uraik csűrjeibe gyűjtik. A vetőmagot mindazonáltal kiadják nekik, meg annyit, amennyi rendes megélhetésükhöz szükséges. Másoknak viszont csak egy nagyon csekély napi kenyéradagot juttatnak és más semmit, hetente mindössze háromszor egy kevéske húst, és ezt is csak azoknak a mesterembereknek, akik városon laknak. Ezenfelül, amikor uraiknak úgy tetszik, a fiatalokat feleségestül és gyerekestül összeszedik és kényszerítik, hogy egész házuk népével kövessék őket; ettől fogva a tatárok közé számítanak, valójában azonban foglyoknak mondhatók, hiszen ha közéjük sorolják is őket, nem részesülnek a tatároknak kijáró tiszteletben, hanem szolgasorban sínylődnek, és mint a többi foglyot, minden veszélybe őket küldik. Így ők járnak elöl a csatában, s ha mocsáron vagy veszedelmes vízen kell átkelniük, ők tartoznak a gázlót kipróbálni. Kötelesek továbbá minden elkészítendőt előállítani. Ha pedig valamiben hibáznak vagy nem engedelmeskednek a parancsnak, elverik őket, mint a szamarat.

(12) S hogy rövid legyek: kevés, amit esznek, kevés, amit isznak, hitványul ruházkodnak, hacsak esetleg valamennyi keresetet nem biztosítanak maguknak, mint az ötvösök vagy más ügyes mesterek. Egyiknek – másiknak viszont olyan rossz ura van, hogy semmit meg nem enged, és úgy elhalmozza munkával, hogy a maga hasznára dolgozni nem jut ideje, hacsak a pihenésre meg alvásra szükséges időből nem szakít rá, és ezt is csupán abban az esetben, ha megengedik, hogy felesége vagy önálló szállása legyen. A többiek viszont, akiket uraik házánál tartanak szolgasorban, minden nyomorúsággal terhesek. Láttuk, hogy igen gyakran a legperzselőbb napsütésben bőrnadrágban, csupasz felsőtesttel járnak, télvíz idején meg a fogcsikorgató hideget kénytelenek tűrni; láttuk azt is, hogy némelyeknek a nagy hidegtől teljesen lefagytak a lábujjai meg kezén is az ujjak; olyat is hallottunk, aki belepusztult, s akinek a fagytól valamennyi végtagja hasznavehetetlenné vált.

VIII. HOGYAN KELL A TATÁROKKAL SZEMBESZÁLLNI: MIK A SZÁNDÉKAIK; A SZŰKSÉGES FEGYVERZET ÉS HADREND; HOGYAN VÉDEKEZZÜNK HADICSELEIK ELLEN; A VÁRAK ÉS VÁROSOK MEGERŐSÍTÉSE; TEENDŐINK A HADIFOGLYOKKAL
(1) Szólottunk a tatároknak engedelmeskedő országokról, folytatásképpen most azt kell elmondanunk: hogyan vegyük fel velük a harcot. Ilyen sorrendben gondolom: először írnunk kell szándékaikról, másodszor a beszerzendő fegyverekről s a hadrendről, harmadszor arról: hogyan fogadjuk cseleiket az ütközetekben, negyedszer a várak és városok megerősítéséről, ötödször a foglyokkal való teendőkről.

(2) A tatároknak az a törekvésük, hogy lehetőleg az egész világot jármukba hajtsák; erre parancsot kaptak Dzsingisz kántól, mint már előbb említettük. Miért is kánjuk így írja magát leveleiben: „Isten ereje, minden ember kánja”, pecsétjének aláírásában pedig ez olvasható: „Isten az égben és Güjük kán, Isten ereje a földön. Minden ember kánjának pecsétje.” Ennélfogva tehát senki emberfiával nem kötnek békét, mint már mondottuk, hacsak kezükre nem adja magát. És mert a kereszténységen kívül nincs olyan ország a földkerekségen, melyet félnének, így miellenünk készülnek harcra. Tudja meg hát mindenki, hogy tatárföldi tartózkodásunk során részt vettünk egy, már évekkel ezelőtt meghirdetett ünnepélyes gyűlésen, ahol Güjüköt jelenlétünkben császárrá, az ő nyelvükön szólva kánná választották: Ez a Güjük kán pedig az összes vezérrel egyetértésben zászlót bontott Isten egyháza és a római birodalom ellen, valamennyi keresztény királyság és nyugati nép ellen, ha ugyan meg nem teszik azt, amit a pápa úrnak, az uralkodóknak és nyugat valamennyi keresztény népének tudomására hoz.

(3) Ezt pedig, nézetem szerint, semmi szín alatt nem szabad megtenni; egyrészt, mert nagyfokú, sőt elviselhetetlen, eddigelé soha nem hallott szolgaságba taszítják az összes meghódolt népeket, amint tulajdon szemünkkel is láttuk; másrészt azért, mert egy szemernyi becsületet sem találni bennük, és nincs nemzet, mely szavaikban megbízhatna – ígéreteiket nem tartják meg, mihelyt úgy látják, hogy az idők nekik kedveznek, és álnokok minden tettükben és fogadkozásukban. Az a törekvésűk, hogy eltöröljék a föld színéről valahány herceg, nemes, lovag és tekintélyes ember csak él a világon, mint már mondottuk, és ezt a behódoltak között mesteri ármánnyal csinálják. Harmadszor azért, mert méltatlan dolog, hogy mi, keresztények megadjuk magunkat nekik, tekintettel az ő undorító voltukra és arra, hogy Isten tisztelete teljesen megszűnik, a lelkek elsorvadnak, s a test minden képzeletet felülmúló, százféle gyötrelemnek van kitéve. Kezdetben ugyan mézesmázosak, de később szúrnak és gyötörnek, miként a skorpió. Végül azért, mert szám szerint kevesebben vannak, és testalkatban gyengébbek a keresztény népeknél.

(4) Az említett gyűlésen pedig kijelölték a sereg harcosait és vezéreit. Minden tizedből három embert küldenek hadba szolgáikkal együtt, az uralmuk alá tartozó összes területekről. Mint értesültünk róla, az egyik hadnak Magyarországon keresztül kell behatolnia, a másodiknak Lengyelországon át. Tizennyolc esztendőn át folyvást fognak jönni harcra szántan – ez az idő van nekik kirendelve az előnyomulásra. Múlt év márciusában találkoztunk egy sereggel, melyet mindazokból a tatárokból toboroztak, akiken csak áthaladtunk Oroszország felé menet. Három vagy négy éven belül egész Kunországig fognak jutni. Kunországból pedig megtámadják majd a már megnevezett országokat; azt azonban nem tudjuk, vajon közvetlenül a harmadik tél után fognak – e jönni vagy egy ideig még várnak, hogy rajtaütésükkel annál nagyobb meglepetést keltsenek.

(5) Ez mind bizonyos és való igaz, hacsak az Úr kegyelme valami akadályt nem gördít elébük, mint akkor tette, amikor Magyarországra és Lengyelországra. törtek. Ugyanis harminc esztendőn át kellett volna hadakozva előrenyomulniok, de közben a kánt megmérgezték, és emiatt egész mostanáig szüneteltették a harcokat. De most, hogy ismét kánt választottak, újabb harcra készülődnek. Tudni kell, hogy a kán saját szájából hallották a kijelentést, miszerint hadat akar küldeni Livonia és Poroszország ellen. És mert az egész világot elpusztítani vagy szolgaságra vetni szándékozik – amely szolgaság szinte elviselhetetlen a mifajtánk számára, mint már mondottuk – , tehát fel kell venni velük a harcot.

(6) És ha egyik tartomány nem hajlandó a másiknak segítséget nyújtani, a megtámadott ország el fog pusztulni, s az itt elfogott emberekkel rontanak majd a másik országra, és a foglyok lesznek az első sorokban. Ha rosszul küzdenek, a tatárok leölik majd őket; ha meg derekasan, akkor ígéretekkel és hízelgéssel ott tartják őket, sőt hogy meg ne szökjenek, avval kecsegtetik, hogy nagyurakat csinálnak belőlük. Később azonban, mikor már megbizonyosodtak afelől, hogy nem mennek el, a legboldogtalanabb szolgaságba taszítják őket, s ugyanezt teszik az asszonyokkal is, akiket szolgálók vagy ágyasok gyanánt akarnak megtartani. Ily módon a legyőzött tartomány lakóival pusztítják el a másik országot. Olyan ország pedig nincsen, nézetem szerint, mely önerejéből képes volna ellenállni nekik, hacsak maga Isten nem hajlandó harcba bocsátkozni, mivelhogy az uralmuk alá tartozó összes területekről gyülekeznek hadba az emberek mint már előbb is említettük. Ha tehát a keresztények meg akarják őrizni magukat, országukat és a kereszténységet, szükséges, hogy a királyok, hercegek és bárók, valamint az országok kormányzói összejöjjenek és közös megállapodással sereget indítsanak ellenük, mielőtt még maguk a tatárok elözönlenék a földet; mert ha már egyszer terjeszkedni kezdtek, egyetlen nemzet sem tud a másiknak kellő segítséget nyújtani, mivel a tatárok csapatokra oszolva mindenütt felkutatják és kardélre hányják az embereket. Ha pedig várakba zárkóznak előlük, három vagy négyezer vagy még több ostromlóval veszik körül a várat vagy a várost, s a többiek a lakosságot könyörtelenül öldökölve áradnak szerte az országban.

(7) Akik tehát harcba akarnak szállni velük, legyenek ellátva a következő fegyverekkel: jó és erős íjakkal, számszeríjakkal – ezektől nagyon félnek – , elegendő nyíllal, erős vasból készült jó szekercével vagy hosszú nyelű csatabárddal; az íjhoz vagy a számszeríjhoz szolgáló nyilak vashegyét – a tatárok eljárásával – forró állapotban sós vízbe mártva kell lehűteni, hogy az ellenséges vértezet átfúrásához erőssé edződjön. Szükségesek még kardok és lándzsák, horoggal ellátva – a horog arra való, hogy lerántsák vele a tatárokat a nyeregből, mivel igen könnyen kiesnek onnan; továbbá kések, kettős rétegű vértezet, mert azt nem egykönnyen járják át nyilaik, valamint sisak, pajzs s egyéb az emberi test és a ló fedésére, hogy fegyvereiktől és nyilaiktól védelmezzen. Ha pedig egyesek nem volnának ilyen jól felfegyverkezve, ahogy most elmondottuk, azok haladjanak a többiek mögött, mint a tatárok teszik, és íjakkal és számszeríjakkal lőjenek az ellenségre. A fegyverek elkészítésekor nem szabad kímélni a költséget, hogy lelkünk, testünk, szabadságunk és más értékeink védelmet nyerjenek.

(8) A csapatokat is a tatárokéhoz hasonlóan kell elrendezni: ezredesek, századosok, tizedesek és hadvezérek alá osztva. A vezérek semmi esetre se avatkozzanak a harcba, ahogy az övéik sem teszik, hanem tekintsék át és rendezzék a hadat. Adják parancsba, hogy mind egyszerre vessék magukat az ütközetbe vagy másképpen: a felállítás rendjében. Aki pedig a másikat cserbenhagyja, akár rohamozás, akár harc közben, vagy aki megfutamodik – kivéve, mikor együttesen meghátrálnak – , részesüljön súlyos büntetésben, különben a tatár harcosok egy része a menekülőket veszi űzőbe, és leteríti nyilaival, más része pedig a maradókkal harcol, s így helytállók és menekülők egyaránt összezavarodnak, és ott pusztulnak. Hasonlóképpen könyörtelen büntetést érdemel, aki zsákmányra portyázik, mielőtt még az ellenséges sereget teljesen legyőzték volna; az ilyet a tatároknál minden kímélet nélkül megölik. Az ütközet helyét jól meg kell választani, sík terepen, ami mindenünnen áttekinthető. Ha lehet, a sereg hátában vagy oldalában legyen egy nagy erdőség, oly módon azonban, hogy a tatárok ne tudjanak beékelődni a sereg és az erdő közé. Azonkívül nem szabad egy tömegbe zárkózni, hanem sok, egymástól különálló csapatot kell felállitani, de nem túlságos távolságra. Azok ellen, akik elsőnek jönnek, csapatot kell küldeni, hogy felvegye velük a harcot, és ha a tatárok futást színlelnek, ne kövessék őket messzire, legfeljebb addig, ameddig el lehet látni, különben a tatárok – szokásuk szerint – előkészített csapdába csalhatják őket. Egy másik csapat pedig legyen készenlétben, hogy emezt megsegítse, ha szükség mutatkozik rá.

(9) Ezenfelül legyenek megfigyelőik minden irányban, hogy lássák, amikor más tatár csapatok jobbról vagy balról a sereg hátába húzódnak, és mindannyiszor indítsanak csapatot amazok leküzdésére. A tatárok ugyanis folyvást azon mesterkednek, hogy ellenfeleiket közrezárják, ezért nagy elővigyázat szükséges, nehogy sikerrel járjanak, mert ily módon a lehető legkönnyebben végeznek a sereggel. Óvakodjanak csapataink a hosszú üldözéstől is, különben a szokásos kitervelt csapdákba rohannak; a tatárok tudniillik inkább fortéllyal küzdenek, mintsem vitézséggel.

(10) A sereg vezérei legyenek mindig készen segélycsapat küldésére, ha a harcolók rászorulnának; a túlságos távoli kergetést annál is inkább kerüljék, mert lovaik kimerülhetnek, a mieinknek nincs az övékéhez fogható tenger sok lova. A tatárok viszont egynapi lovaglás után három vagy négy napig pihentetik lovukat, így kifáradásával nem kell számolniok, hiszen van belőle rengeteg. Ha pedig a tatárok meghátrálnak, a mieink ne vonuljanak vissza vagy ne széledjenek szét, mert ők színlelésből teszik, hogy a sereg feloszoljon, s azután akadálytalanul megtámadják és elpusztítsák az egész országot. Tartózkodjanak a keresztények készleteik túlságos pazarlásától is, mint az szokásuk, nehogy aztán a hiányok miatt visszamenni kényszerüljenek, s evvel lehetővé tegyék a tatároknak, hogy őket magukat s a többieket megöljék, egész országukat feldúlják, és e felesleges tékozlás miatt Isten nevét káromolják. Körültekintően kell eljárni: ha egyes harcosok történetesen haza is térnek, mások álljanak be helyükre.

(11) Vezéreink éjjel – nappal őriztessék a sereget, nehogy váratlanul és hirtelen rajtaüssenek, mert a tatárok, akár az ártó szellemek, a kártevésnek ezer útját – módját kitalálják. Bizony, harcosainknak éj idején s napközben egyaránt állandó készenlétben kell lenniök, nem szabad levetkezve feküdniök, sem kényelmesen asztalhoz telepedniök, nehogy önfeledten érjék őket, mert a tatárok mindig éberen figyelik: hogy s mint tudnának bajt okozni. A tatárokra számító vagy támadásukat rettegő ország lakosai pedig vájjanak titkos vermeket, és rejtsék bele termésüket, valamint egyéb holmijukat, kettős okból : hogy tudniillik a tatárok meg ne kaparinthassák azokat, s hogy ők maguk utólag megtalálhassák, ha Isten kegyelme majdan megőrizte őket. Ha földjük elhagyására kényszerülnek, a szénát és szalmát égessék fel, vagy alaposan dugják el, hogy a tatár lovak etetésére kevés maradjon.

(12) Ha pedig egyes városokat és várakat meg akarnak erősíteni, elébb vizsgálják meg, milyen azok fekvése. A várak fekvésénél ugyanis szükséges, hogy hadigépekkel és nyilakkal ne lehessen ostromolni, legyen elégséges vizük és fájuk, és ha mód van rá, a ki – és bejárást ne lehessen elzárni. Rendelkezzenek elegendő emberrel, akik váltakozva tudnak küzdeni. Őrködjenek éberen, nehogy a tatárok valami csellel a várba lopakodjanak; tároljanak több évre szóló élelmet. Őrizzék gondosan az eleséget, és fogyasszák mértékkel, hisz nem tudják, mennyi ideig kell a várba zártan élniök, mert ha egyszer a tatárok egy várat ostromolni kezdenek, éveken át sem mondanak le arról. Így történt ez mostanában az alánok földjén egy bizonyos magaslattal, melyet már, úgy hiszem, tizenkét esztendő óta vívtak, a lakosok bátran kitartottak, és sok tatárt és előkelőséget megöltek.

(13) A többi várakat és városokat pedig, melyeknek fekvése nem ilyen kedvező, alaposan meg kell erősíteni mély, kifalazott árkokkal és jól megépített falakkal, és el kell látni kellő mennyiségű íjjal, nyíllal, parittyával és kővel. Védőik ügyeljenek éberen, hogy megakadályozzák a tatárokat hadigépeik felállításában, és a maguk hadigépeivel tartsák távol őket. És ha netán a tatárok valamilyen fortéllyal vagy mesterkedéssel mégis felállítanák gépeiket, próbálják meg a magukéival tönkretenni azokat. Számszeríjakkal, parittyákkal és hadigépekkel álljanak helyt, hogy az ostromlók a várost meg ne közelítsék. Egyebekben készüljenek fel úgy, ahogy azt az előbbiekben elmondottuk. Folyóparti várak és városok védői éberen figyeljenek, nehogy erődítésüket elárasszák. Ezenfelül azonban még tudni kell, hogy a tatárok jobban szeretik, ha az emberek városokba és várakba zárkóznak, mint ha a harcmezőn megvívnak velük. Azt mondják rájuk : ezek az ő ólba zárt malackáik, s ezért őröket állítanak oda, mint már szólottunk róla.

(14) Ha egyes tatár harcosok a csata során kiesnek a nyeregből, azonnal el kell fogni őket mert mihelyt földet érnek, heves nyilazásba kezdenek, és megsebesítik és megölik az embereket és lovakat. Fogva tartásukkal csaknem örökre békét biztosíthatunk magunknak, vagy magas váltságdíjat adnak értük, mert nagyon szeretik egymást. Hogy a tatárokat hogyan lehet felismerni, arról szóltunk már ott, ahol külsejüket leírtuk. Amikor rabul ejtik őket, éber őrséget kell melléjük rendelni a szökés megakadályozására. Sok másfajta nép is van velük; ezeket a feljegyzett ismertetőjelek különböztetik meg a tatároktól. Tudni kell viszont, hogy seregükben szép számmal akadnak olyanok is, akik ha elérkezettnek látnák az időt, és bízhatnának abban, hogy a mieink nem ölik meg őket, a sereg minden részéből a tatárok ellen támadnának, mint maguk mondották minékünk, és nagyobb kárt tennének bennük azoknál, akik az ő nyílt ellenfeleik.

(15) E most leírtakat azonban csak tájékoztatásul közöltük – mint olyanok, akik láttuk és hallottuk – , nem pedig azért, hogy kioktassunk vele kiváló férfiakat, akik háborús tapasztalataik során megtanulták már a hadi fortélyokat. Hisszük ugyanis, hogy nem egy jobb és hasznosabb dolgot fognak még kieszelni és véghezvinni az ehhez értők, a járatosak, de azért az előbbiekben elbeszéltek alkalmat és anyagot nyújthatnak majd nékik a gondolkodásra; mert írva vagyon: „Hallja a bölcs, és öregbítse az ő tanultságát, és az értelmes szerezzen érett tanácsokat.”

IX. A TARTOMÁNYOKRÓL, MELYEKEN ÁTUTAZTUNK, FEKVÉSÜKRŐL; A TANÚKRÓL, AKIKKEL OTT ÖSSZETALÁLKOZTUNK; A TATÁR KÁN ÉS FŐEMBEREI UDVARÁRÓL
(1) Szólottunk arról, hogyan kell ellenük hadakozni, utoljára most elbeszéljük az utazást, melyet tettünk, szólunk az útba ejtett országok fekvéséről, a kán és főemberei udvarának rendjéről, s a tanúkról, akikkel a tatárok földjén összetalálkoztunk.

(2) Miután tehát elhatároztuk, hogy útra kelünk a tatárokhoz – mint az előbbiekben más helyütt említettük – , először Csehország királyához mentünk. Mivel ez az úr már régtől fogva barátsággal viseltetett irányunkban, kikértük tanácsát, melyik út lesz számunkra alkalmasabb; azt felelte, hogy jobbnak látja, ha Lengyelországon és Oroszországon keresztül megyünk, Lengyelországban ugyanis vannak rokonai, akiknek segítségével eljuthatunk Oroszországba. Levelet és jó vezetőt adott a Lengyelországon át teendő úthoz, és arról is gondoskodott, hogy országában és városaiban mindenütt ellássanak útravalóval, amíg csak unokaöccséhez, Boleszlóhoz, Szilézia hercegéhez nem érünk, aki szintén jóakarónk és ismerősünk volt. Ő is adott nekünk levelet, megbízható vezetést, valamint ellátást városain és falvain által, mindaddig míg Konrád lengyel herceghez nem értünk. Isten segítő kegyelme folytán éppen akkor jött ide Vaszilko úr, Oroszország fejedelme is, akitől sok mindent megtudtunk a tatárok dolgaira vonatkozóan. Ő ugyanis követeket küldött volt a tatárokhoz, akik azóta visszatértek hozzá és fivéréhez, Dánielhez, kezességet hozva Dániel úr részére, hogy Batuhoz mehessen. Elmondotta nekünk, hogy amennyiben a tatárokhoz készülünk, el kellene látnunk magunkat adakozásra szánt értékes ajándékokkal, mert a legorcátlanabb tolakodással követelik az efféléket; aki pedig nem ad – s ez így igaz – , az a követ nem tudja ügyeit megfelelően elintézni velük, sőt az ilyet valósággal semmibe veszik.

(3) Nem akartuk, hogy a pápa úr és az egyház ügye ezen elakadjon, így hát abból az összegből, amelyet alamizsna gyanánt utunk segélyezésére adtak össze, hogy hiányt ne szenvedjünk, néhány hódprémet és más különféle állatszőrméket vásároltattunk. Konrád herceg, Krakkó hercegnéje, egynémely lovag és Krakkó püspöke megtudva ezt, szintén megajándékozott több effajta prémmel. Konrád herceg és fia, valamint Krakkó püspöke nagyon nyomatékosan kérte meg az említett Vaszilko fejedelmet, hogy amennyire csak teheti, segítsen minket átjutni a tatárokhoz; a herceg készséggel megígérte. Így aztán magával vitt bennünket hazájába; miután néhány napig vendégül látott, hogy valamelyest megpihenjünk, és kérésünkre elhívatta püspökeit, felolvastuk nekik a pápa úr levelét, melyben inti őket, hogy vissza kellene térniök az anyaszentegyház kebelébe. Mi is figyelmeztettük őket, és amennyire tudtuk, igyekeztünk rávezetni mind a fejedelmet, mind a püspököket s valamennyiüket, kik ez alkalomra egybegyűltek. De mert ugyanakkor, amikor az említett fejedelem Lengyelországba utazott, fivére, Dániel, Batuhoz ment, az ő távollétében nem tudtak határozott feleletet adni, a végérvényes válasszal meg kellett várniok hazaérkezését.

(4) Ezután Vaszilko fejedelem egyik vitézével egész Kijevig kísértetett; ennek ellenére állandó életveszélyben forogtunk a litvánok miatt, akik titokban gyakorta be – betörnek Oroszország földjére, amikor csak tehetik, és főképpen azokon a helyeken, melyeken át utunk is vezetett. És mert a tatárok Oroszország lakosságának tekintélyes részét kiirtották vagy rabságba hurcolták, ezért nem tudnak hathatósan védekezni ellenük. Az oroszoktól viszont a mellénk adott vitéz révén biztonságban érezhettük magunkat. Így aztán Isten kegyelmével, aki megőrzött és megmenekített minket Krisztus keresztjének ellenségeitől, eljutottunk Kijevbe, Oroszország székvárosába.

(5) Miután megérkeztünk, az ezredessel és más itt tartózkodó nemesekkel tanácskozást tartottunk utunk felől. Azt mondották, hogyha lovainkat, melyekkel jöttünk, magunkkal vinnénk a tatárokhoz, mind elpusztulnának, mert magas hó lévén, nem tudnák alóla a füvet kikaparni, mint a tatárok lovai, és nem találnánk etetésükhöz egyebet semmit, mivel a tatároknak sem szénájuk, sem szalmájuk, sem abrakjuk nincsen. Így miután meghánytuk – vetettük a dolgot, elhatároztuk, hogy lovainkat két szolgaIegénnyel, ezek őrizetére bízva, ott hagyjuk. Ezért aztán az ezredes jóindulatát ajándékokkal kellett megnyernünk, hogy váltás lovakat és vezetőt bocsásson rendelkezésünkre. Mielőtt azonban Kijevbe értünk volna, Danyilovban igen súlyosan megbetegedtem; ennek ellenére a kemény hidegben szánon húzattam magam a havon. És hogy a kereszténység ügye haladékot ne szenvedjen, Kijevben mindezen ügyeket elrendezvén, Miasszonyunk avatásának ünnepét követő második napon az ezredes lovaival és vezetőjével Kijevből útra keltünk, ama barbár népekhez igyekezve.

(6) Elérkeztünk egy faluhoz, amely a tatárok közvetlen uralma alatt van és Kanyijevnek hívják. A helység elöljárója lovakat és vezetőt adott nekünk a következő faluig. Itt egy alán ember, bizonyos Micheas nevű volt az elöljáró, aki telve volt minden gonoszsággal és hamissággal. Elibénk küldötte volt ugyanis Kijevbe néhány csatlósát, akik hazugul Korenza embereinek vallották magukat, és azt mondták, hogy követek lévén, az elöljáróhoz kell mennünk. És ezt azért tette, jóllehet nem volt igaz, hogy ajándékokat csikarhasson ki tőlünk. Mikor viszont megérkeztünk hozzá, nagyon kelletlennek mutatkozott irányunkban, és ajándékok nélkül egyáltalán nem akart tovább vezetni. Belátva, hogy másképp nem juthatunk tovább, némi ajándékot felajánlottunk neki. És mikor átadtuk azt, amit rászántunk, nem volt hajlandó elfogadni, hanem többet követelt. Így aztán meg kellett tetéznünk az ő akarata szerint; néhány holminkat még alattomban, gonoszul el is orozta.

(7) Ezek után, ötvened vasárnapot követő hétfőn elindultunk vele; egészen a tatárok első őrségéig kísért. És mikor hamvazószerda utáni első pénteken letáboroztunk – a nap éppen nyugodni készült – , fegyveres tatárok rontottak ránk szörnyűséges hévvel, tudakolva, hogy kifélék vagyunk. Mikor megmondtuk, hogy a pápa úr követei vagyunk, és valamennyi élelmet nyújtottunk át nekik, azonnal eltávoztak.

(8) Reggelt érve felkerekedtünk, de alig haladtunk egy darabocskát, az őrségen állomásozó főbb embereik utunkat állták, és faggatni kezdtek, miért jöttünk hozzájuk, mi ügyben járunk. Azt feleltük, hogy a pápa úr követségében jöttünk – ő a keresztények ura és atyja – , és azért küldött minket királyukhoz, hercegeikhez s egyúttal az összes tatárokhoz, mert azt szeretné, ha a keresztények valamennyien jó barátságban volnának a tatárokkal és békességben élnének velük; kívánja ezenfelül, hogy legyenek nagyok Isten előtt az égben. Ezért inti őket a pápa úr általunk, valamint levele által, hogy legyenek keresztényekké, és vegyék fel a mi Urunk Jézus Krisztus hitét, különben nem üdvözülhetnek; üzeni továbbá, hogy megdöbbent azon a tömeges mészárláson, amit a tatárok az emberek, kivált a keresztények körében véghezvittek, és ezek között is legfőképp a magyarok, morvák és lengyelek körében, kik mindannyian az ő alattvalói, minthogy ezek a népek egyáltalán nem ártottak a tatároknak, és nem is kísérelték meg ártani nekik. S mert az Úristent evvel súlyosan megbántották, inti őket, hogy a jövőben óvakodjanak az ilyesmiktől, és tartsanak bűnbánatot az elkövetettek felett. Még hozzátettük: a pápa úr kéri: írják meg, hogy mit akarnak tenni az elkövetkezendő időkben, mik a terveik, és kéri, hogy az összes felsoroltakra levélben válaszoljanak.

(9) Miután meghallgatták jövetelünk okát, és megértették, amit az előbbiekben leírtunk, azt felelték, hogy az elmondottak érdekében hajlandók váltás lovakat és kíséretet adni Korenzához, majd rögtön kérték és át is vették tőlünk az ajándékokat. Szorult helyzetünkben kénytelenek voltunk akaratukat teljesíteni. Átnyújtottuk tehát az adományt, és megkaptuk a váltás lovakat, melyekről ők maguk szállottak le, majd kíséretükkel nekivágtunk a Korenzához vivő útnak. Ők azonban egy sebesen lovagló futárt már előre odaküldtek a szóban forgó vezérhez az általunk előadott üzenettel. Ez a vezér mindazoknak az ura, akiket az összes nyugati népek ellen őrségbe állítottak, ha netán hirtelen és váratlanul megtámadnák a tatárokat. Mint hallottuk, hatezer fegyveres van e vezér parancsnoksága alatt.

(10) Miután megérkeztünk hozzá, magától jó messze állíttatott jurtát nekünk, majd odaküldötte sáfárait. Ezek megkérdezték, hogy mivel szándékozunk neki hódolni, vagyis más szavakkal: miféle ajándékokat kívánunk átnyújtani. A pápa úr nem küldött ajándékokat, feleltük, hisz nem volt abban biztos, hogy eljutunk hozzájuk. Ezenfelül igen veszélyes, a litvánok által rettegésben tartott területeken kellett áthaladnunk; ők gyakorta portyáznak azokon az utakon Lengyelországtól majdnem egész a tatárokig, melyeken mi is átmentünk. Mindazonáltal, amennyire tőlünk telik, meg fogjuk őt tisztelni a napi szükségleteinkre szánt készletből, amit Isten kegyelme és a mi pápa urunk juttatott nekünk. Majd miután sok mindenfélét odaadtunk, még kevesellette, és közvetítő személyek által többet kért, ígérve, hogy megtisztelő kíséretről gondoskodik, amennyiben kívánságát teljesítjük. Kénytelenek voltunk rá, ha élni akartunk, s a pápa úr megbízását teljesíteni akartuk.

(11) Az ajándékok átvétele után az ordához, vagyis a vezér sátrához kísértek ; előzőleg kioktattak, hogy a jurta bejárata előtt bal lábunkkal háromszor hajtsunk térdet, és nagyon vigyázzunk, nehogy a küszöböt lábunkkal érintsük – amit figyelmesen meg is tartottunk – , mert halálbüntetés vár arra, aki egy vezéri jurta küszöbére tudatosan rátapos. Miután beléptünk, a vezér s a többi, külön ez alkalomra összehívott magas rangúak összessége előtt térden állva kellett a már ismertetett mondandónkat előadnunk. Átnyújtottuk neki a pápa úr levelét is. De mert tolmácsunk, akit Kijevben fogadtunk fel fizetségért, s onnan hoztunk magunkkal, nem volt képes a levelet lefordítani, és senki más erre alkalmas személyt nem találtak, így a levél tolmácsolatlan maradt. Ahogy ez véget ért, megkaptuk a lovakat és három tatárt – kettő tizedes volt, a harmadik meg Batu embere – , hogy nagy sietve ez utóbbihoz vezessenek. Batu a leghatalmasabb valamennyi tatár főember között, a kánt kivéve, akinek engedelmességgel tartozik.

(12) Nagyböjt első vasárnapjára következő hétfőn útnak indultunk Batuhoz. Mindig annyit mentünk előre, amennyit csak a lovak ügetésben meg tudtak tenni, mert úgyszólván mindennap háromszor – négyszer friss lovakat kaptunk; és lovagoltunk reggeltől éjszakáig, sőt igen gyakran éj idején is, de még így sem sikerült a nagyhetet megelőző szerdánál korábban odaérnünk.

(13) Keresztülhaladtunk a kunok egész országán, mely teljesen sík, és négy nagy folyója van. Az elsőt Dnyepernek hívják; ennek Oroszország felé eső partja mentén Korenza nomadizál, a túloldalon levő rónaságon pedig Mocsi, aki rangosabb Korenzánál; a második folyó a Don, emellett egy bizonyos Karbon nevű vezér jár, akinek Batu nővére a felesége; harmadik a Volga, ez a folyó rendkívül széles, partját Batu járja; a negyedik folyónak Jajik a neve, két ezredes járja, egyik az innenső, másik a túlsó parton. Télen valamennyien leereszkednek a tengerhez, nyáron meg ugyanazt a folyót követve felhatolnak a hegyekig. A szóban forgó tenger a Nagy Tenger, belőle nyúlik a Szent György – tengerág, mely Konstantinápolynak visz. Több napon át a Dnyeper jegén haladtunk. Ezek a folyók szélesek és halban igen gazdagok, kivált a Volga. Görögország tengerébe torkollanak, az úgynevezett Nagy Tengerbe. Több helyütt a tenger partja mentén, a jégen komoly veszéllyel dacolva vonultunk napokon keresztül, ez a tenger ugyanis a part körül jó három mérföld szélességben befagy.

(14) Mielőtt azonban Batuhoz értünk volna, tatáraink közül kettő előresietett, hogy jelentse neki mindazt, amit Korenzánál előadtunk. Miután pedig a kunok földjének végein megérkeztünk hozzá, sátraitól egy jó mérföldre helyeztek el. Mikor sor került rá, hogy udvarához kísérjenek, közölték velünk, hogy két tűz között kell átmennünk. Semmi áron nem akartuk teljesíteni, mire azt mondották: „Menjetek nyugodtan, nem másért küldünk át titeket két tűz között, mint csak azért, hogy ha valami rosszat forralnátok urunk ellen vagy netán mérget hoznátok, a tűz minden rosszat elhárít.” „Ha így van, át fogunk menni – feleltük nekik – , nehogy effélék gyanújába keveredjünk.”

(15) Mikor aztán az ordához értünk, Batu megbízottja, akit Elcsidajnak hívnak, megkérdezte, hogy mivel szándékozunk hódolni neki, azaz: milyen ajándékokat kívánunk adni. Azt feleltük, amit korábban Korenzának is mondottunk, tudniillik hogy a pápa úr nem küldött ajándékokat, de mi abból, amit útravalóul Isten kegyelméből és a pápa úr adományából magunkkal hoztunk, tőlünk telhetőleg meg akarjuk tisztelni. Miután odaadtuk s ők átvették az ajándékokat, Batu megbízottja, Elcsidaj jövetelünk oka felől tudakozódott. Közöltük vele ugyanazokat az okokat, melyeket korábban Korenzának elmondottunk volt.

(16) Szavaink meghallgatása után bevezettek a sátorba; előbb elvégeztük a meghajlást, és megfogadtuk figyelmeztetésüket, hogy a küszöbre ne tapodjunk, mint arról már szólottunk. Beléptünk, majd térden állva elmondottuk üzenetünket; szavaink végeztével felmutattuk a levelet, és kértük, hogy adjanak nekünk tolmácsokat, akik alkalmasak a levél lefordítására; nagypénteken meg is kaptuk őket. Velük aztán pontosan áttettük a levelet orosz, szaracén és tatár írásra. Ezt a fordítást kapta meg Batu; elolvasta és figyelmesen áttanulmányozta. Végül visszavezettek bennünket jurtánkba, de nem adtak semmi ennivalót, csak megérkezésünk éjszakáján tányérban egy kis köleskását.

(17) Ez a Batu igen fényes udvartartást visz; vannak testőrei és van mindenfajta tisztségviselője, akárcsak kánjuknak. Kimagasló helyen ül, mint valami trónuson, vele egyik felesége; többi asszonya, valamint fivérei, fiai és más kisebb rangúak lejjebb, középen ülnek padon, a többiek meg mögöttük a földön helyezkednek el, de a férfiak jobbról, az asszonyok balról. Sátrai, melyek Magyarország királyáé voltak, lenvászonból készültek, hatalmasak és nagyon szépek. A családtagok kivételével senki kívülálló nem mer hívatlanul a sátorhoz közelíteni, bármilyen magas rangú és nagy hatalmú legyen is, hacsak nem tudják, hogy ez a vezér kívánsága. Mi, ahogy mondandónkat bevégeztük, a bal oldalra ültünk, mert jövetelükkor így tesznek a követek valamennyien, viszont a kántól való távozáskor mindig jobb oldalt helyeztek el. Középen, a bejárat közelében asztal van, erre teszik az italt arany – és ezüstedényekben. De Batu meg a többi tatár herceg sohasem iszik, főképpen nyilvánosan nem, csak mikor dalolnak és kobzon játszanak neki. Mikor pedig lovagol, mindig egy napellenzőt vagy sátracskát tartanak póznán a feje fölé, és így tesznek az összes magasrangúakkal, sőt asszonyaikkal is. Ez a Batu azonban szerfölött kegyetlen, rendkívül eszes és járatos a hadi fortélyokban, minthogy már hosszú ideje hadakozik.

(18) Nagyszombat napján hívattak az ordához; Batu említett megbízottja kijött hozzánk és vezére nevében közölte, hogy Güjük kánhoz kell mennünk, az ő földjükre. Követségünk egyes tagjait azonban nem eresztették tovább, avval az ürüggyel, hogy a pápa úrhoz akarják őket visszaküldeni. Átadtunk társainknak egy levelet minden eddig végzett dolgunkról, hogy vigyék haza urunknak, de mikor visszaértek Mocsihoz, ott tartották őket egészen a mi visszatérésünkig.

(19) Mi pedig az Úr feltámadásának napján misét mondottunk, és valamiféle kis étkezést tartottunk, majd a két tatárral, akiket Korenzánál jelöltek ki kísérőnkül, nagy könnyhullatás közepette elindultunk, hiszen nem tudtuk, a halálnak vagy az életnek vágunk – e neki. Annyira le voltunk gyengülve, hogy alig bírtuk a lovat megülni. Egész nagyböjt folyamán csupán vízben főtt sós kása volt a táplálékunk, más böjti napokon hasonlóképpen, és nem volt egyéb innivalónk, mint edényben felolvasztott hó.

(20) Kunország szomszédosai északról, közvetlen Oroszország után a mordvinok, a bolgárok, azaz Nagy – Bolgárország, a baskírok, vagyis Nagy – Magyarország; a baskírok után a parossziták és a szamojédok; a szamojédok után, az óceán partjain, a pusztákon élnek azok, akiket kutyaképűeknek mondanak. Délről határosai az alánok, a cserkeszek, a kazárok, Görögország, Konstantinápoly és az ibérek földje, a tatok, brutachok, ez utóbbiak állítólag zsidók és a fejüket beretválják, a zíkek, grúzok és örmények földje és a törökök országa. Nyugatról Magyarország és Oroszország határolja. Kunország roppant kiterjedésű és hosszú.

(21) Erőltetett menetben lovagoltunk át rajta, mivel napjában ötször, sőt hétszer is váltottunk friss lovakat, kivéve amikor a pusztaságon keltünk át – mint ezt előbb említettük – , akkor jobb és erősebb lovakat kaptunk, melyek egyfolytában bírják a megfeszített menetet. Nagyböjt kezdetétől húsvét nyolcadáig tartott, amíg átlovagoltunk rajta. Ezeket a kunokat a tatárok leöldösték, nehányan elmenekültek előlük, másokat szolgaságba vetettek. De az elmenekülők közül többen visszatértek hozzájuk.

(22) Ezután a kanglik földjére értünk, mely legnagyobb részében rendkívül vízszegény, és csak kevesen élnek rajta. Jaroszlávnak, Oroszország fejedelmének emberei közül sokan szomjan haltak ebben a sivatagban, amikor fejedelmükhöz mentek a tatárok országába. E földön csakúgy, mint Kunországban, sok emberi koponyát és csontvázat láttunk szemét módjára a földön szerteszét heverni. A kanglik országán át húsvét nyolcadától körülbelül Urunk mennybemenetelének ünnepéig meneteltünk. Lakosai pogányok voltak; sem a kunok, sem a kanglik nem műveltek földet, hanem kizárólag állataikból éltek, nem építettek házakat, hanem sátrakban laktak. A tatárok a kanglikat is elsöpörték, és most ők lakják országukat; a megmaradottakat rabságba taszították.

(23) A kanglik földjéről a böszörmények földjére jutottunk. Ezek kunul beszéltek, s még most is e nyelvet beszélik, de a mohamedán vallást követik. Földjükön számtalan feldúlt várost, lerombolt várat és sok lakatlan falut találtunk. Ezen a földön egy nagy folyó van – a nevét nem tudom – , mellette fekszik egy bizonyos város, név szerint Jangi – kent, egy másik, név szerint Barcsin, ismét egy másik, név szerint Otrar, és még több más is, de ezek nevét nem tudom. Volt egy uralkodójuk, akit Alti – szultánnak mondottak – a tulajdonnevét nem ismerem –, s akit a tatárok minden ivadékával együtt legyilkoltak. Ebben az országban óriási hegyek emelkednek. Tőle délre Jeruzsálem, Bagdad és a szaracénok egész országa terül el; a velük szomszédos végeken tartózkodik Büri és Kádán vezér, akik vér szerinti édestestvérek. Északról a fekete kitajok országának egy része s az óceán övezi, itt állomásozik Siban, Batu fivére. A böszörmények országát a mennybemenetel ünnepétől körülbelül Keresztelő Szent János ünnepe előtti nyolcad napig jártuk meg.

(24) Ezután a fekete kitajok földjére léptünk, hol épp csak a közelmúltban építettek egy várost, melyet Ömilnek hívnak. A kán házat emeltetett benne, ahová behívtak minket, hogy itallal kínáljanak. A kán itteni képviselője tapsra ösztökölte előttünk a város előkelőit, sőt még a két fiát is.

(25) Innen távozóban egy tengerre találtunk, de nem volt nagyon nagy; a nevét nem kérdeztük, s így nem is tudjuk. Partján kis hegy emelkedik, s abban egy bizonyos nyílás van, ahonnan, így beszélik, tél idején oly heves szélviharok süvítenek elő, hogy az emberek csak nagy nehezen és komoly veszéllyel dacolva tudnak előtte áthaladni. Nyáron is mindig hallani itt a szelek zúgását, de enyhén fújnak a lyukból, amint ezt nekünk a lakosok előadták. Több napig róttuk e tenger partját. Több sziget is van a szóban forgó tengerben, amelyet bal kézre hagytunk magunk mögött. E föld igen gazdag folyókban, ha nem is valami nagyok; a folyók partját mindkét oldalon keskeny sávban erdők szegélyezik. Ebben az országban honol Orda, aki idősebb Batunál, sőt valamennyi tatár vezér között is a legöregebb. Itt van az ő apja ordája, illetőleg szálláshelye, melyet egyik felesége irányít. A tatároknál ugyanis az a szokás uralkodik, hogy a vezérek és magasrangúak szállását nem bontják le, hanem odarendelnek nehány asszonyt, akik azt eligazgatják; a juttatások egy részét nekik adják, amint uruk is egykor odaadta volt.

(26) Ezek után elértünk a kán első ordájához, hol egyik felesége lakott. Mivel még nem láttuk a kánt, nem akartak behívni, sem ordájához bocsátani, de a saját sátrunkban tatár módra igen jól elláttak, és hogy megpihenjünk, egy álló napig ott tartottak minket.

(27) Innen eltávozva, Szent Péter nap előestéjén a pogány najmanok országába értünk. Péter és Pál apostolok napján nagy hó hullott errefelé, és kemény hideg köszöntött ránk. Ez a föld szerfölött hegyes és hideg, sík térség alig található; az utóbb említett két nép nem művel földet, hanem a tatárokhoz hasonlóan sátrakban lakik. A tatárok mind a kettőre megsemmisítő csapást mértek. Hosszú napokba tellett, míg áthaladtunk ezen az országon.

(28) Utána az általunk tatároknak mondott mongolok országába léptünk. Úgy emlékszem, három heti erőltetett lovaglásba került, míg e földön átjutottunk, és Szent Mária Magdolna napján értünk Güjükhöz, a mostani kánhoz. Egész utunkon végig nagyon sietve igyekeztünk, mert a minket vezető tatároknak előre megparancsolták a gyors iramot, hogy idejében elérhessünk a választás tárgyában már évekkel ezelőtt meghirdetett ünnepélyes gyűlésre. Ezért mindig hajnalban keltünk, és éjszakáig mentünk előre étlen, és nemegyszer oly későre futottunk be, hogy nem is ettünk aznap, hanem amit este kellett volna elköltenünk, másnap reggel adták oda. Mentünk – mentünk, amennyire csak a lovak az ügetést bírták; a lovakat ugyanis egyáltalán nem kellett kímélni, hiszen napjában többször kaptunk újakat; amelyek kidőltek, visszamentek, mint már előbb említettük, s így minden megszakítás nélkül, sebesen lovagoltunk előre.

(29) Amikor megérkeztünk, Güjük rendeletére sátrat és ellátást adtak, már olyat, amilyet a tatárok adni szoktak, de nekünk azért jobbat készítettek, mint más követeknek. Színe elé ugyan nem idéztek, mert még nem volt megválasztva, s egyelőre nem gyakorolta az uralkodói teendőket. A pápa úr levelének fordítását azonban s az általunk átadott üzenetet már eljuttatták hozzá Batutól. Miután öt vagy hat napot e helyütt táboroztunk, átküldött minket anyjához, hol az ünnepélyes gyűlés résztvevői összesereglettek. Mire odaértünk, egy hatalmas, fehér bársonyból készült sátor már ki volt feszítve, becslésem szerint akkora, hogy több mint kétezer ember elfért alatta. Körös – körül deszkapalánkot emeltek, különböző képekkel befestve. Második vagy harmadik napon az őrizetünkre rendelt tatárokkal együtt odamentünk; itt gyűltek össze a vezérek valahányan, s ki – ki a maga embereivel járta lóháton a környező dombokat és rónát.

(30) Első nap mindannyian fehér bársonyba öltöztek, második nap bíborba – ekkor jött meg Güjük a sátorhoz – , harmadik nap kék bársonyba, negyedik nap legszebb brokátjaikba. A sátorpalotát körülvevő palánkon két hatalmas kapu nyílott, az egyiken egyedül a kán léphetett be, nem is őrizte semmiféle őrség, néha tárva – nyitva volt, hiszen senki sem merészelt ki – vagy bejárni rajta; a másikon át mentek be azok, akik bebocsátást nyertek, és ennél karddal, íjjal, nyilakkal felfegyverzett testőrök állottak. Aki pedig a kijelölt határon belül közelített a sátorhoz, azt ha megfogták, elverték, ha pedig eliramodott, megnyilazták, de vashegy nélküli nyíllal. A lovak, úgy néztem, két nyíllövésnyi távolságban voltak. A vezérek nagyszámú kísérettel, fegyveresen érkeztek mindenfelől, a lovakig azonban senki sem mehetett el, csak aki egy teljes tizeddel volt; bizony alaposan megütlegelték, aki megpróbálkozott vele. Sokak felszerelésén: mellső kantárján, nyergén és farszíján, becslésem szerint húsz márka súlyú aranyat is láttam. Így tehát a vezérek a sátron belül értekeztek, és alighanem a választásról tárgyaltak. A többi pedig, mind az egész nép, az említett deszkapalánktól messzire, kívül tartózkodott. Így töltötték az időt déltájig, akkor nekiláttak kancatejet inni, és annyit ittak estig, hogy elképesztő volt látni. Minket betessékeltek és sörrel kínáltak, mivel kancatejjel nem éltünk. Ez nagy megtiszteltetésszámba ment, de annyira erőltették az ivást, hogy – nem lévén hozzászokva – végképp nem bírtuk; jeleztük hát, hogy nehezünkre esik, s ezért felhagytak az unszolással.

(31) Kívül jelen volt Jaroszláv, az oroszországi Szuzdal fejedelme, több kínai és szolanga herceg, Grúzia királyának mindkét fia, a bagdadi kalifa szultáni rangot viselő követe és több mint tíz más szaracén szultán – úgy vélem, ezek voltak, és a felügyelők is így tájékoztattak. Több mint négyezer küldött volt jelen: közöttük azok, akik adóval jöttek vagy ajándékokat hoztak, továbbá szultánok és más hercegek, akik hódolni jöttek, olyanok, akikért maguk a tatárok küldöttek, valamint az országok elöljárói. Mindannyiukat együttesen helyezték el a deszkapalánkon kívül, és egyszerre kínálták itallal, nekünk és Jaroszláv fejedelemnek azonban mindig a fő helyet adták, amikor kívül voltunk velük. Úgy gondolom, ha jól emlékszem, hogy négy teljes hetet töltöttünk el itt, és felteszem, hogy ekkor történt meg a választás is, csak nem hozták rögtön nyilvánosságra. Ez annál is valószínűbb, mert valahányszor Güjük kilépett a sátorból, énekekkel fogadták, és amíg csak künn tartózkodott, csúcsukon skarlátvörös szalagokkal ékesített szép ágakat lengettek előtte, amit egyetlen más vezérnek sem tettek meg. Egyébként ezt [a helyet] hívják ők Sira ordának.

(32) Innen eltávozva, valamennyien együttesen egy másik helyre lovagoltunk, három vagy négy mérföldnyire, ahol egy szép mezőn, hegyek között kanyargó folyó partján egy másik sátorpalota volt előkészítve, melyet ők aranyordának neveznek. Itt kellett Güjüknek a fejedelmi széket elfoglalnia Nagyboldogasszony napján, de a közbejött jégeső miatt – már szólottunk róla – elhalasztották. Ez a sátor oszlopokon nyugodott, melyeket aranylemezek borítottak és aranyszegek erősítettek a többi gerendához, s a tetejét meg a falakat belülről brokát, kívülről pedig posztó fedte. Szent Bertalan ünnepéig voltunk itt, amikor is nagy sokaság sereglett egybe. Arccal délnek álltak oly módon, hogy egyesek egy kőhajításnyira voltak a többiektől és mind messzebbre – messzebbre haladtak, miközben imákat mondtak, és térdet hajtottak déli irányba. Mi azonban nem tudtuk, varázsigéket mondanak – e, vagy Istennek, vagy másnak hajtanak – e térdet, ezért nem akartunk térdet hajtani. Jó ideig csináltak így, aztán visszatértek a sátorhoz, Güjüköt a káni székbe ültették, és térdre borultak előtte, előbb a vezérek, majd az egész nép, minket kivéve, mivel mi nem voltunk neki alávetve. Ennek végeztével nekiláttak az ivásnak, és ahogy ez már náluk szokásos, egész estig egyfolytában ittak. Később kocsikkal sótalan, főtt húsokat hoztak, és négy vagy öt személy részére adtak egy – egy combot. Bent húst és mártásképpen sós húslevet kínáltak; így tettek minden egyes alkalommal, valahányszor ünnepet tartottak.

(33) Ezen a helyen hívattak a kán színe elé; Csinkaj protonotárius előbb felírta a magunk s azok nevét, akiknek küldetésében jöttünk, továbbá egy szolanga hercegét és másokét, majd fennhangon kikiáltotta a kán s a vezérek összessége előtt. Miután ez megtörtént, mindegyikőnk a bal lábával négyszer térdet hajtott, majd intettek, hogy alant a küszöböt meg ne érintsük.

Végül igen tüzetesen megmotoztak kések végett, és mert semmit sem találtak, beléptünk a keleti oldalon levő bejáraton, nyugat felől ugyanis egyedül a kánnak szabad belépnie vagy a vezérnek, ha övé a sátor. Az alacsonyabb sorúak azonban nem sokat adnak az ilyesmikre. Ez volt az első alkalom Güjük kánná választása óta, hogy az ő jelenlétében léptünk a sátorba. Ehelyütt fogadta aztán az összes követet, de sátrába csak igen kevesen járultak.

(34) A követek által hozott rengeteg ajándék láttán csak ámult az ember: hoztak selymet, bíborszínű bársonyt, brokátot, arannyal átszőtt selyemöveket, nemes prémeket és más adományokat. Átadtak a kánnak egy olyan napellenzőt, illetve baldachint is – a feje fölé szokták tartani – , amely csupa drágakővel volt kirakva. Az egyik tartomány elöljárója sok tevét vezetett elő, gondolom, lehetett vagy negyvenöt – ötven darab brokáttal voltak letakarva, és a nyergükre valami olyan alkotmányt helyeztek, amibe az emberek be tudtak ülni; azonkívül sok lovat és öszvért is hozott, részben bőrből, részben vasból készült mellvérttel vagy páncélzattal. Tőlünk ugyancsak megkérdezték, hogy óhajtunk – e ajándékot adni, de mi már majdnem mindenünket elköltöttük, s így nem volt semmink, amit adjunk. A szállástól messze, a hegytetőn, több mint ötszáz szekér állott arannyal, ezüsttel, selyemruhákkal színültig rakottan, ezeket mind a kán és a vezérek között osztották széjjel. Az egyes vezérek aztán a maguk részét az embereik között osztották el, de úgy, ahogy épp nekik tetszett.

(35) Innen felkerekedve egy másik helyre mentünk, ahol egy csodálatos, vörös bársonysátor állott – a kínaiak ajándéka, ide is bevezettek minket. Valahányszor beléptünk, mindig sört vagy bort adtak innunk; főtt hússal is kínáltak, ha kértünk belőle. Deszkákból egy magas emelvény volt készítve, ezen volt a kán trónusa. Elefántcsontból faragták ki csodálatos szépen. Volt rajta arany is meg drágakövek, s ha jól emlékszem, gyöngyök. Lépcsőfokokon lehetett feljutni rá, hátul pedig gömbölydeden végződött. A trón körül padok voltak elhelyezve, bal felől ültek az úrnők zsámolyokon, jobbról nem ült senki fenn, viszont a vezérek a középen helyezkedtek el padokon, a többiek meg mögöttük ültek. Napról napra nagy csoport úrnő érkezett.

(36) Ez a három sátorpalota, melyről az imént szólottunk, hatalmas nagy volt. A kán feleségei más, fehér nemezből készült jurtákban laktak, ezek is igen nagyok és szépek voltak. Ezen a helyen elváltak útjaik: a kán anyja az egyik irányba ment, a kán a másikba, hogy igazságot osszon. A mostani kán apjának nővérét ugyanis elfogták, amiért Güjük apját méreggel megölte volt azalatt, amíg a tatárok serege Magyarországon járt; emiatt vonult vissza a had az említett területről. Az asszony és több más személy felett ítéletet tartottak és kivégezték őket.

(37) Ekkor történt, hogy meghalt Jaroszláv, Oroszország egy bizonyos, Szuzdal nevezetű részének nagyfejedelme. Kevéssel halála előtt hivatalos volt a kán anyjához, aki mintegy tiszteletadásból saját kezével adott enni és inni neki. Alighogy Jaroszláv szállására visszatért, rögtön megbetegedett, és hét nap múlva meghalt; egész teste furcsán megkékült, amiből mindenki azt gyanította, hogy a vendégségben megmérgezték, mert országát szabadon és teljesen birtokba akarták venni. Emellett szól az is, hogy a kán Jaroszláv ott tartózkodó emberei tudtán kívül azonnal gyors futárt menesztett Oroszországba a megholt Sándor nevű fiához, hogy járuljon elébe, mivel atyja országát neki akarja adni. Sándor kész is volt rá, de még visszamaradt. Időközben levelet küldött, hogy jön, és átveszi apja földjét. De mindenki úgy vélekedett, hogy ha eljönne, megölnék vagy legalábbis örökös rabságba vetnék.

(38) [Jaroszláv] halála után – ha ugyan jól emlékszem az időpontra – tatáraink a kánhoz vezettek. Ő, miután tatáraink révén meghallotta jövetelünket, megparancsolta, hogy menjünk vissza anyjához. Másnapra tervezte ugyanis, hogy zászlót bont nyugat valamennyi országa ellen – már szólottunk róla – , mint ezt nekünk a beavatottak egész bizonyosra mondották; nem akarta hát, hogy tudomást szerezzünk róla. Visszatérve néhány napot vártunk, majd újra jelentkeztünk nála, és egy jó hónapot vele maradtunk, de olyan éhségben és szomjúságban, hogy alig bírtuk életünket fenntartani, mert a négy személyre nyújtott ellátás egyet is szűkösen elégített ki, és vásárolnivalóhoz sem jutottunk, mivel a vásár nagyon messzire volt. És ha az Úr nem ad mellénk egy bizonyos Kozma nevű oroszt, a kán kedvenc ötvösét, aki eggyel s mással támogatott, azt hiszem, odavesztünk volna – hacsak az Úr valami más módon nem nyújt segítséget.

(39) Kozma még a trónra lépés előtt megmutatta nekünk a kán trónusát, melyet saját kezűleg készített, s a fejedelem pecsétjét, amelyet szintén ő vésett ki, és elmondta nekünk a pecsét feliratát, meg sok más titkos dolgot is, amit tudnunk kellett. Az említett kán udvarában találkoztunk még a többi vezér kíséretében érkezett oroszokkal, néhány latinul és franciául is tudó magyarral, orosz klerikusokkal és más olyanokkal, akik a tatárokkal tartottak harcaikban és egyéb cselekedeteikben, némelyek már harminc év óta. Ezek tudtak a tatárok minden viselt dolgáról, mert értették nyelvüket, és folyvást közöttük éltek, ki húsz, ki tíz esztendeje, egyesek hosszabb, mások rövidebb idő óta. Tőlük aztán sikerült mindent megtudakolnunk. Készséggel, olykor kérdezetlenül is tájékoztattak mindenről, minthogy ismerték szándékunkat.

(40) Ezek után a kán küldött értünk, és protonotáriusa, Csinkaj által megüzente, hogy közlendőnket és megbízatásunkat írjuk le, és adjuk át neki. Ezt meg is tettük, és leírtuk hiánytalanul a Batu előtt korábban elmondottakat – mint már szó esett róla. Néhány nap elteltével ismét hívatott, és Kadak által, aki az egész birodalom ügyvivője, Bala és Csinkaj protonotárius és sok más írnok jelenlétében felszólított, hogy mindent mondjunk el; ezt szíves – örömest meg is tettük. Tolmácsunk, mint már a múlt ízben is, Temer, Jaroszláv vitéze volt, egy hozzá s egy másik, a kánhoz tartozó pap részvételével. Megkérdeztette továbbá ez alkalommal, hogy vannak – e a pápa úr környezetében olyanok, akik ismerik az orosz, vagy a szaracén, vagy esetleg a tatár írást. Azt feleltük, hogy nálunk nem használatos sem az orosz, sem a tatár, sem a szaracén írás, bárha nálunk is vannak szaracénok, de a pápa úrtól távoli vidékeken. Ellenben azt javasoltuk, mint amit legmegfelelőbbnek láttunk, hogy írjanak tatár nyelven, fordítsák le nekünk, mi pontosan leírjuk a saját írásunkkal, és elvisszük a levelet s egyben a fordítást is a pápa úrhoz. Ekkor visszamentek tőlünk a kánhoz.

(41) Szent Márton napján ismét szólítottak; eljött hozzánk Kadak, valamint Csinkaj és Bala, a két említett protonotárius, és szóról szóra lefordították számunkra a levelet. Miután leírtuk latinul, mondatonként visszafordíttatták maguknak, hogy ellenőrizzék, nem hibáztunk – e valamely szóban. Mikor már mindkét levél elkészült, felolvastatták velünk egyszer és még egyszer, ha netán valamit kihagytunk volna, majd így szóltak hozzánk: „ügyeljetek, hogy mindent jól értsetek, mert hátrányos volna, ha nem értenétek mindent, tekintve, hogy oly távoli tartományokba kell utaznotok.” „Mindent világosan értünk” – válaszoltuk. Ekkor leírták a levelet szaracénul is, arra az esetre, ha kerülne valaki ama tájakon, aki el tudja olvasni, amennyiben a pápa úr úgy óhajtaná.

(42) A tatárok kánjának az a szokása, hogy soha senki kívülállóhoz, bármilyen magas rangú legyen is, nem beszél közvetlenül, csak közbenjáró személy által, ugyancsak közvetítő által hallgathatja meg és ad reá választ, mint azt már említettük. Mialatt egy ügyet Kadak elé tárnak vagy a kán feleletét hallgatják, alattvalói térden állva várják ki a tárgyalás végét, akármilyen magas méltóságot viselnek is. Nem szokás és nem fordulhat elő, hogy valaki valamely tárgyban egy szót is szóljon, ha már egyszer a kán eldöntötte. A kánnak van ügyvivője, vannak jegyzői és írnokai, s ugyanígy megvan minden szükséges tisztségviselője mind a közügyek, mind a magánügyek intézésére, csak ügyvédjei nincsenek, mivel minden az ő szava alapján dől el pereskedés huzavonája nélkül. A többi tatár vezér hasonlóképpen maga jár el a rája tartozó ügyekben.

(43) A mostani kán negyven – negyvenöt éves lehet vagy több; középtermetű, nagyon okos, szerfölött ravasz, igen komoly és magatartásában méltóságteljes. Sohasem látni őt holmi csekélység felett nevetni vagy valami léhaságot elkövetni, mint azok a keresztények beszélték nekünk, akik folyvást vele időznek. Azt is szentül hiszik, mondották a háza népéből való keresztények, hogy a kán fel fogja venni a kereszténységet; erre nyilvánvaló jelek mutatnak, mert keresztény papokat tart, és megadja nekik a keresztényi szükségleteket. Legnagyobb sátorpalotája előtt van mindig egy kápolna is, és más keresztények módjára nyilvánosan és nyíltan énekelnek, s a szertartásokhoz a görögök rendje szerint fával harangoznak, bármekkora tatár tömeg vagy másfajta sokaság övezi is őket. Ezt a többi vezér nem teszi meg.

(44) Mint tatárainktól megtudtuk, a kán tervbe vette, hogy elküldi egyúttal a saját követeit is, akik velünk tartsanak. De azt hiszem, úgy akarták, hogy mi kérjük tőle, mert egyik tatárunk, az idősebbik, buzdított a kérésre. Mi azonban nem tartottuk jónak, hogy jöjjenek, ezért azt feleltük, hogy nem ránk tartozik kérni, de ha a kán önnön elhatározásából útnak indítja őket, Isten segítségével biztonságos módon el fogjuk követeit vezetni. Több oka volt, amiért jövetelüket nem láttuk üdvösnek. Elsősorban féltünk, hogy ha tapasztalják a népeink között fennálló egyenetlenségeket és háborúskodásokat, még inkább tüzet fognak az ellenünk támadásra. Másodsorban aggódtunk, hogy valójában földünk kikémlelése céljából jönnek. Harmadsorban tartottunk attól, hogy megölik őket, mert a mi népeink javarészt elbizakodottak és dölyfösek. Így például kísérő szolgáinkat, akik a Németországban legátusként állomásozó bíboros kérésére tatár öltözetben járultak elébe, a németek útközben kis híján megkövezték, és kényszerítették, hogy e ruhákat levessék. A tatároknál ugyanis az a szokás, hogy sohasem kötnek békét olyan emberekkel, akik az ő követeiket megölték, hanem bosszút állnak értük. A negyedik ok: aggódtunk, hogy erővel elragadhatnak minket, mint az valamikor egy szaracén herceggel történt, aki máig is fogságban sínylődik, hacsak meg nem halt. Az ötödik ok az volt, hogy jövetelüket merőben fölöslegesnek tartottuk, mivel nem volt más megbízatásuk vagy hatáskörük, mint a kán nálunk levő levelét a pápa úrhoz és más uralkodókhoz elvinni; s mivel sejtettük, hogy ebből baj származhat, ezért nem tetszett nekünk, hogy jöjjenek.

(45) Rá következő harmadik napon, azaz Szent Briccius ünnepén, elbocsátottak és átadták a kán pecséttel ellátott levelét, majd átküldtek a kán anyjához. Ő mindegyikőnknek egy – egy rókaprémet nyújtott át – szőre kifelé volt, fonákját pedig vatta bélelte – , valamint egy vég bársonyt. Tatáraink minden egyes bársonyból egy lépésnyit elcsentek, annak meg, amelyet szolgánk kapott, több mint felét ellopták. Észrevettük, de nem akartunk miatta szót emelni.

(46) Ekkor nekivágtunk a visszaútnak. És jöttünk – jöttünk egész télen át; gyakran a hóban háltunk künn a pusztaságon, ahol nem voltak fák sem, csak a sík mező, legfeljebb ha lábunkkal sikerült helyet kaparni magunknak; amikor a szél hordta a havat, sokszor ébredtünk arra, hogy teljesen be vagyunk takarva hóval. Így érkeztünk meg Urunk mennybemenetelének ünnepére Batuhoz; felkértük, hogy válaszoljon a pápa úrnak. Azt felelte, hogy nincs egyéb üzenete, mint amit a kán írt. De hozzátette, hogy a legnagyobb pontossággal tolmácsoljuk a kán írását a pápa úrnak és más magasrangúaknak. Miután átvettük a vezetést biztosító levelet, eltávoztunk tőle, és pünkösd nyolcada előtti szombaton elértünk Mocsihoz, itt voltak társaink és szolgáink, akiket visszatartottak volt; most magunkhoz kérettük őket.

(47) Innét Korenzához mentünk. Ő újólag ajándékokat kért; nem adtunk, mert nem volt mit. Két, a tatárok közé sorolt kun embert kaptunk tőle, hogy az oroszországi Kijevig kísérjenek. A mi tatárunk azonban mindaddig nem bocsátott el, míg csak a tatárok utolsó őrségét el nem hagytuk. Emezek pedig, akiket Korenza adott mellénk, az utolsó őrségtől hat nap alatt Kijevig vezettek. Ide tizenöt nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt érkeztünk meg. A kijeviek pedig, mihelyt jövetelünket észrevették, mindnyájan ujjongva elénk futottak. Úgy elhalmoztak jókívánságaikkal, mintha holtunkból támadtunk volna fel. Így üdvözöltek végig egész Lengyelországon, Csehországon és Oroszországon által.

(48) Dániel és fivére, Vaszilko, nagy ünnepséget rendezett tiszteletünkre, és szabódásunk ellenére nyolc napig vendégül látott: Ez idő alatt tanácskozást tartottak egymás között, valamint a püspökökkel és más fontos férfiakkal azokról, amiket a tatárokhoz menet beszéltünk volt nekik. Választ adtak, együttesen kijelentve, hogy a pápa urat saját uruknak és atyjuknak óhajtják, a római szentegyházat anyjuknak és tanítójuknak, és megerősítették mindazt, amit e tárgyban már korábban megüzentek volt egy apátjuk által. Erről levelet és követeket küldöttek el velünk együtt.

(49) És hogy némelyekben kétely ne támadjon az iránt, hogy valóban voltunk – e a tatároknál; felsoroljuk azok nevét, akik ott találkoztak velünk. Dániel, Oroszország királya, összes lovagjával és emberével Karbon szállása közelében talált reánk – Karbon az, akinek Batu nővére a felesége; Korenzánál Nongrot kijevi száznaggyal és társaival kerültünk érintkezésbe: ők vezettek bennünket egy bizonyos útszakaszon, majd utánunk értek el Batuhoz. Batunál Jaroszláv fejedelem fiával találkoztunk; ő magával hozta egyik oroszföldi vitézét, név szerint Szongort, aki nemzetségére nézve kun volt, de most keresztény hitű, mint a másik szuzdali orosz is, aki Batunál tolmácsunk volt. A tatárok kánjánál Jaroszláv fejedelemmel találkoztunk – éppen akkor halt meg ott – , valamint vitézével, Temerrel, aki Güjük kánnál, vagyis a tatárok császáránál a tolmácsunk volt, és közreműködött mind a pápa úrhoz intézett fejedelmi levél lefordításában, mind a szóbeli jelentésekben és válaszokban. Itt láttuk még Dubazlaus – t, a nevezett fejedelem papját, valamint szolgáit: Jakabot, Mihályt s a másik Jakabot. Visszaútban a böszörmények országa felé, Jangi – kent városában Coligneus – szal találkoztunk: ő Jaroszláv feleségének és Batunak megbízásából igyekezett Jaroszlávhoz, továbbá Koktelebannal és egész kíséretével. Ezek mind visszatértek Oroszországba, Szuzdal földjére, tőlük meg lehet tudakolni az igazságot, ha szükséges. Mocsinál a mi visszamaradt társainkra akadt Jaroszláv herceg és kísérete, valamint egy Szvjatopolk nevezetű orosz fejedelem és kísérete. Kunországból távozóban Román fejedelemmel és küldöttségével jöttünk össze, aki a tatárokhoz indult, és Oleg fejedelemmel és kísérőivel, aki tőlük jött. A csernyigovi fejedelem követe velünk együtt hagyta el Kunországot, és Oroszországon át is sokáig együtt haladtunk; az említettek valamennyien orosz fejedelmek.

(50) Kijev egész városa a tanúnk, mert ők adtak vezetőket és lovakat a tatárok első őrségéig, majd hazautunkban fogadtak, amikor megérkeztünk tatár kíséretünkkel s a tatár lovakkal, melyek a későbbiek során visszatértek gazdáikhoz. És tanúink Oroszország lakói valamennyien, akiket utunkba ejtettünk, s akik megkapták Batu pecsétes levelét és parancsát, miszerint kötelesek minket lovakkal és élelemmel ellátni, mert ha nem teljesítik, megöleti őket.

(51) Ezenfelül tanúskodhatnak a boroszlói kereskedők, akik Kijevig velünk jöttek, és tudtak róla, hogy – bemerészkedtünk a tatárok karmai közé, valamint sok más kereskedő, részben Lengyelországból, részben Ausztriából, akik azután érkeztek Kijevbe, hogy mi elmentünk onnét a tatárokhoz. Tanúk a konstantinápolyi kereskedők is, akik a tatárokon keresztül jöttek Oroszországba, és Kijevben tartózkodtak, amikor mi a tatárok földjéről visszaérkeztünk. Íme, a kereskedők neve: a génuai Mihály és Bertalan, a velencei Emmánuel, az akkoni Reverius Jakab, a pisai Miklós – ezek a tekintélyesebbek ; a többiek kevésbé tehetősek, ezek : Márk, Henrik, János, Vasius, a másik Bonadies Henrik, Paschami Péter; még többen is voltak, de azok nevét nem tudom.

(52) Kérünk mindenkit, aki ezt az írást olvassa, hogy semmit ne vegyen el belőle és semmit ne toldjon hozzá, mert mi mindazt, amit láttunk vagy megbízhatónak ítélt személyektől hallottunk, a legcsekélyebb tudatos hozzáadás nélkül, a valóság szem előtt tartásával írtuk le – Isten a tanúnk rá. De mert ezt a történetet megkedvelték azok, akiken Lengyelországban, Csehországban, Németországban, Liége – ben és Champagne – ban keresztülutaztunk, lemásolták első hevenyészett formájában, még mielőtt teljesen elkészült volna. Akkor ugyanis nem kínálkozott rá nyugalmas időnk, hogy tökéletesen elkészíthettük volna. Így hát senki se csodálkozzék, ha ebben a megfogalmazásban többet talál és jobban átjavítva, mint amabban, mivel ezt – hála a kevéske ráérő időnek – kiegészítettük és tökéletesítettük, helyesebben: tökéletesebbé tettük amannál a még befejezetlennél.

Itt végződik az általunk tatároknak mondott mongolok históriája.