Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

netsuke

A nyugati műgyűjtők legkedvesebb japán tárgyai közé tartoznak a fából vagy elefántcsontból faragott, művészi kivitelű netsukék. Ezeket a kis remekműveket a múlt század második felében oly nagy buzgalommal és olyan tömegesen vásárolták fel a gyűjtők és a műkereskedők, hogy a legtöbb nyugati gyűjteményben szép számmal találhatók, míg Japánban úgyszólván már csak mutatóba maradtak.
A japán öltözéknek, a kimonónak nem volt zsebe. A férfiak selyemzsinórral függesztettek fel a kimonójuk övére néhány kisebb használati tárgyat. A netsuke rendeltetése az volt, hogy a rajta átvezetett zsinórral az öv alatt áthúzva, mintegy ellensúlyt képezve rögzítse a sagemono (sageru = viselni, felfüggeszteni, mono = dolog) gyűjtőnévvel megjelölt tárgyakat. Ezek közt a tűzcsiholó készlet és egy erszényféle lehetett a legrégibb.
A netsukék zöme azonban az Edo-kor kezdetétől a gyógyszertartó doboz, a dohánytartó és a pipa tartására szolgált. Az ily módon az övön viselt tárgyak sorához tartozott az erszény (kinchaku), a pipatok (kiseru-zutsu), a hordozható írószertartó (yatate), az evőpálcatok, és a kulcs.
A dohányzást és a dohány termesztését a XVII. század elején honosították meg a japánok, és már a század végére divatba jöttek a díszes selyem dohánytartók. A gyógyszertartó inrokhoz — melyekről a lakkoknál már bővebben szó esett — készült netsukék kissé eltérnek a többitől, mert a lakkdoboz kímélésére a könnyebb, kisebb és jól lekerekített darabokat részesítették előnyben.
A netsuke elterjedését növelte a dohányzás és a gyógyszertartó dobozok divatja mellett még az, hogy a rangban a szamuráj rend alatt álló köznép is viselhette. (A nem nemesek részére minden nemesfém vagy ékszer viselete tilos volt.)
Funkcióját tekintve a netsuke egy ősrégi belső-ázsiai és kínai tárgynak felel meg, annak a legigényesebb, művészi szintre fejlesztett változata. A belső-ázsiai nomád lovasok már időszámításunk előtt az övre, majd később az öv külön szíjain levő fém karikákra és tartókra függesztették legfontosabb használati tárgyaikat és fegyvereiket. A kínaiak szintén különféle eszközök felfüggesztésére használták a netsuke ősét a XIV—XVII. században, de valószínűleg már korábban is. Az ismert kínai függesztő-gombok (chui-tzu^) főként fából, elefántcsontból, de emellett a legkülönfélébb anyagokból is készülhettek. Formakincsük az egyszerű kobaktök- és gombformáktól kezdve állat- és emberalakos faragványokig terjed. Japánnal ellentétben azonban zömmel természetadta tárgyakat alkalmaztak. Anyaguk (pl. agancs vagy örökzöld fafajta), valamint alakjuk, mintájuk (pl. gomba, tök) néha a hosszú életre, jó egészségre utalhatott szimbolikusan.
Nem tudjuk pontosan, hogy a japánok mikor vették át a kínai típusú függesztőket. A kutatók többnyire a koreai hadjáratok idejét, a XVI. század végét jelölik meg, de a néhány évszázaddal korábbi időt is lehetségesnek tartják, bár ily régi példányok ismeretlenek Japánban. A formai és funkcionális rokonság mellett több jel is utal a netsuke kínai kapcsolataira: a netsuke japán neve (melyet az u hangot félig elnyelve nec'keként ejtenek) a gyökér (ne) és a függeszteni, hordani (tsukeru) jegyekből van összetéve. Mivel Kínában sok függesztő gyökérből volt, a japán elnevezést is ebből az összefüggésből eredeztették a legutóbbi időkig. A legkorábbi japán netsuke típusok között szerepel egy kínai pecsételőforma is, amely szintén zsinórral volt felerősíthető. De a korai alakos netsukék japán neve (tobori) is kínai faragást jelent.
Japán iparművészet 100—101. o.

 

inro

A lakkművesek alkotásai közül Nyugaton legismertebbek a gyógyszertartó inrok. Ezek lapos, több rekeszre nyitható, téglalap alakú, ovális vagy kerek dobozkák; rekeszeiket kétoldalt végigfutó selyemzsinór fogja össze, melynek végére netsuke faragást erősítettek; az övön áthúzva ez tartotta az inrót. A zsinórt díszes csokorba kötötték az inro alján, felül pedig az ojime nevű kis gombon húzták át két ágát, ami az inro rekeszeinek szétnyílását akadályozta meg. Az ojime gyakran egy átfúrt korallszem volt, de lehetett elefántcsont-, lakk-, kristály- vagy fémgömb is.
Az inro eredetét még nem tisztázták pontosan. Legkorábbi irodalmi említése a Keicho-érából (1596—1614) ismert, de valószínűleg ekkor már elterjedt volt. Az inro név szó szerint "pecsétkosarat" jelent, de a fennmaradt darabokban sohasem tartottak pecsételőt, sőt az el sem fért volna bennük. A pecsételőt és a kevéske olajos festéket a kínaiak — akiktől használatukat a japánok már korán átvették — selyembrokát vagy bőr zacskóban tartották, amit fonott tokba tehettek. A japánok a gyógyszert hordták kis, erszényféle tokban, az övre függesztve. Feltehető, hogy az inro-divat kialakulásakor e két tárgyformát — a pecsét- és a gyógyszertartó tokot — egyesítették. Mindenesetre Kínában nemigen ismert olyan tárgyforma, amelyet történetileg közvetlenül az inrok előzményének tekinthetnénk.
A nagy inro-divat a XVII. századtól kezdődött Japánban. A polgároktól a szamurájokig és a shogunig mindenki viselte, de csak a férfiak. Ekkor már külön erre specializálódott mesterek készítették e drága tárgyakat. A kereslet azért is nőtt, mert a tehetősebbek több darabot vásároltak. Korán megindult a japánok között az inrogyűjtés is, így ruhához vagy alkalomhoz illő inrot választhattak esetenként, például sétához vagy udvari fogadásra.
A leírások arra utalnak, hogy a korai inrok bőrből lehettek, és csak később készítették őket a könnyű hinoki fából. Az inro farekeszeinek a kifaragása gondos munkát igényelt, mert ezeknek pontosan és könnyen kellett egymásba illeszkedniük. A lakkmester ezért több évig még felakasztva szárította a csupasz fadobozokat a vetemedés elkerülésére, és csak azután kezdett a lakkozásukhoz; a vetemedés ugyanis tönkretette volna művészi munkáját.
A legtöbb inro lekerekített téglalap alakú, mintegy 5—6 cm széles és 8—10 cm magas. A kisebb darabok fiúk számára, a különösen nagyok birkózóknak és színészeknek készülhettek.
A lakkmesterek a legnagyobb gonddal díszítették az inrokat, nem csoda tehát, hogy a legkitűnőbb művészi alkotások között tartják számon őket. Díszítésük témagazdagsága, akárcsak technikája, kimeríthetetlen volt. A kínai és japán tusfestmények lakkba való miniatűr áttételén kívül szinte minden kínai és japán mitológiai lényt vagy legendás témát, élő és elvont szimbólumot, növény- és állatábrázolást, geometrikus mintát felsorakoztatnak.
Az inrok többségét nevével jelezte a lakkmester, általában az inro alján, ritkábban belül vagy oldalt. Sokszor szerepel a jelzésben annak a festőnek a neve is, akinek a képét átvették a díszítéshez. Közel hatszáz inrodíszítő lakkművész neve maradt fenn a jelzéseken, mégis nagyon keveset jelent önmagában egy-egy név. Ennek egyik oka az, hogy ugyanazt a nevet többen - az első mesteren kívül annak utódai, tanítványai, követői - is használták; másrészt a mesterekről a névjelzésen kívül alig van történeti adatunk. Egy inrot ily módon sokszor inkább a stílusa, technikája és minősége alapján lehet meghatározni, mint a jelzése szerint. Gyakori az inrokon a kriptikus kakiban, a művészien megformált "írott pecsétjelzés" is.
Japán iparművészet 89—90 o.