Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Mogul-dinasztia
más írásmóddal MUGHAL (arab: „mongol”), a XVI. század elejétől a XVIII. század közepéig Észak-India nagy része fölött uralkodó muszlim dinasztia. A mogulok kivételes tehetségű uralkodói két évszázadon és hét nemzedéken át sikeresen irányították India nagyobb felét, és kiválóan működő államigazgatást építettek ki. Az is a mogulok javára írandó, hogy muszlim létükre mind a hindukat, mind a muszlimokat integrálni kívánták az egységes indiai államba. A dinasztiát egy csagatáj török herceg, Bábur (ur. 1526-30) alapította. (Ő egyébként apai ágon Timur, anyai ágon Dzsingisz kán leszármazottja volt.) Fia, Humájún (ur. 1530-40 és 1555-56) engedte kicsúszni a kezéből a birodalmat, nem bírt el az afgán lázadókkal és más riválisaival, s csak élete végén tudta visszafoglalni Delhit és Agrát. Az ő fia, Akbar (ur. 1556-1605) a második pánípati csatában (1556) azonnal legyőzte a hindu trónbitorlót, Hémút, s ezzel Hindusztán újra a dinasztia uralma alá került. Akbar, ez a roppantul tehetséges uralkodó volt a legnagyobb mogul császár, a birodalom második megalapítója és megszilárdítója. Szüntelen háborúkkal Észak-Indián kívül Közép-India egy részét is elfoglalta, ám igyekezett megbékíteni hindu alattvalóit, akik közül sokan vezető tisztséget töltöttek be a hadseregben és a kormányzatban. Az Akbar által létrehozott politikai, közigazgatási és katonai szervezet tette lehetővé, hogy a birodalom a következő másfél évszázadban fennmaradjon. Akbar halálakor (1605) a birodalom Afganisztántól a Bengáli-öbölig, délen Gudzsarátig és a Dekkán északi feléig terjedt.
Akbar fia, Dzsahángír (ur. 1605-27) továbbépítette apja közigazgatási rendszerét, s folytatta a hinduk iránti türelmes politikáját, s így viszonylag sikeres volt az uralkodása. Az ő fia, Dzsahán sah (ur. 1628-58) viszont főleg az építészetért rajongott (több más műemlék mellett ő építtette a Tádzs Mahalt és a delhi Nagymecsetet is). Uralkodása a mogul kor kulturális tetőpontja volt, hadjárataival viszont a csőd szélére sodorta a birodalmat. Dzsahángír türelmes és fölvilágosult uralkodása szöges ellentétben állt a következő uralkodó, Aurangzeb (ur. 1658-1707) bigott muszlim vallásosságával. Aurangzeb bekebelezte a Dekkán két muszlim királyságát, Bidzsápurt és Golkondát, s ezzel a birodalom elérte legnagyobb kiterjedését, de politikai és vallási türelmetlenségével ő vetette el a hanyatlás magvait is. Nem engedte, hogy a hinduk állami hivatalokat tölthessenek be, lerombolta iskoláikat és templomaikat, de üldözte a pandzsábi szikheket is. Felkelések törtek ki a rádzsputok, szikhek és maráthák között. A könyörtelen adóztatás elnyomorította a földművelő népességet is, így a mogul államigazgatás nívójának gyors hanyatlását a gazdaság visszaesése kísérte. Aurangzebnek haláláig (1707) nem sikerült levernie a dekkáni maráthákat, s a mogul hatalom legitimitását a birodalom sok vidékén nem fogadták el.
Muhammad sah uralkodása alatt (1719-48) megkezdődött a birodalom szétesése, s ezt csak gyorsították a dinasztia belháborúi, a pártoskodás, ill. az iráni Nádir sah rövid, de annál pusztítóbb észak-indiai hadjárata 1739-ben. Muhammad sah halála (1748) után a maráthák szinte egész Észak-Indiát lerohanták. A mogulok csupán egy Delhi körüli kis területen tudták megőrizni hatalmukat, ám ez a terület is előbb a maráthák (1785), majd a britek (1803) ellenőrzése alá került. Az utolsó mogul uralkodót, II. Bahádur sahot (ur. 1837-58) a britek Rangoonba (Yangôn) száműzték az 1857-es szipojlázadásban játszott szerepe miatt.
Mogul uralkodók időrendben: Bábur, Humájún, Akbar, Dzsahángír, Dzsahán sah, Aurangzeb, Muhammad sah, II. Bahádur sah.
Bábur
(arab: „tigris”), más írásmóddal BÁBAR vagy BÁBER, eredeti nevén ZAHÍR-UD-DÍN MUHAMMAD (szül. 1483. febr. 15. Fergánai Fejedelemség - megh. 1530. dec. 26. Agra, India), császár, az indiai Mogul-dinasztia megalapítója, Dzsingisz kán, a mongol hódító és Timur (Tamerlán) leszármazottja. Kiváló és merész katona, államférfi, zseniális költő és naplóíró.
Ifjúkora. Bábur a mongol eredetű barlasz törzsből származott, amelynek elszigetelt tagjai sokáig éltek törökök lakta területeken, s nyelvükben és szokásaikban törökké váltak. Ebből következik, hogy Bábur, noha mogulnak hívták, elsősorban a törökökre támaszkodott, s az általa megalapított birodalom is török jellegű volt. Családja tagja lett a csagatáj klánnak, s ezen a néven vált ismertté. Apai ágon Bábur Timur ötödfokú, anyai ágon pedig az első nagy mongol hódító, Dzsingisz kán tizenharmadfokú egyenes leszármazottja. Bábur apja, Omár Mirzá sejk a Hindukus-hegységtől északra fekvő kis Fergánai Fejedelemség uralkodója volt. Mivel a törökök nem szabályozták az örökösödést, minden Timurida (a Timur által megalapított dinasztiához tartozó) fejedelem úgy vélte, hogy jogában áll Timur valamennyi tartományát kormányozni. Hatalmas területekről volt szó, így a fejedelmek végeláthatatlan háborúkba keveredtek. Mi több, a Timurida-fejedelmek uralkodói elhivatottságukban meg voltak győződve arról, hogy kötelességük mások felett uralkodni, függetlenül attól, hogy az adott terület Timur birodalmához tartozott-e vagy sem. E hagyományok szellemében Bábur apja egész életében arra törekedett, hogy visszaszerezze Timur birodalmának fővárosát, Szamarkandot. Bábur apja példáját követte. A dinasztikus háborúk szövevényében csak azok tudtak boldogulni, akik megszerezték alattvalóik hűségét és hódolatát, kézben tartották a gyakran családi viszályok által is megosztott, engedetlen klikkeket, s bevételekre tettek szert a kereskedőktől és a földművesektől. Bábur minderre képes volt, sőt zseniális hadvezérnek is bizonyult.
Bábur 10 éven át (1494-1504) próbálta visszaszerezni Szamarkandot, s kétszer (1497-ben és 1501-ben) sikerült is rövid időre elfoglalnia. Ám Muhammad Sajbání kánban, aki Dzsingisz kán leszármazottja és a Szir-darja folyótól északra élő üzbégek uralkodója volt, olyan ellenfélre lelt, aki még közeli rokonainál is erősebb volt. 1501-ben Bábur Szár-e Polnál döntő vereséget szenvedett, s három éven belül nemcsak Szamarkandot, hanem az egész Fergánai Fejedelemséget is elvesztette. A megnyerő egyéniségű és kiváló vezetői képességekkel megáldott fejedelem azonban egy percre sem adta fel a reményt. 1504-ben hívei segítségével elfoglalta Kabult, és a sorozatos lázadások és intrikák ellenére megőrizte uralmát a város felett.
Szamarkand ellen indított utolsó sikertelen hadjárata (1511-12) után elhatározta, hogy felhagy a reménytelen próbálkozásokkal, és más irányban törekszik hódításokra. 1522-ben - ekkor már Szind és India felé fordult a figyelme - elfoglalta Kandahárt, a Szindbe vezető út mentén fekvő, stratégiai jelentőségű helységet.
Amikor 1519-ben Bábur először tört be Indiába, Pandzsáb Ibráhím Lódí delhi szultán fennhatósága alatt állt, ám a helytartó, Daulat Khán Lódí neheztelt Ibráhímra, mert az igyekezett megnyirbálni a hatalmát. 1524-ig Bábur háromszor is megszállta Pandzsábot, de nem tudta eléggé befolyásolni a kiismerhetetlen pandzsábi és delhi politikát ahhoz, hogy szilárdan megvesse a lábát. Ugyanakkor világosan látszott, hogy a Delhi Szultanátus a belső széthúzás miatt pusztulásra van ítélve. Bábur nagyszabású támadást indított Delhi ellen, ám hamarosan kénytelen volt visszavonulni, hogy az üzbégek által lerohant Kabuli Királyság védelmére keljen. Nem sokkal ezután Álam Khán, Ibráhím nagybátyja és Daulat Khán közösen kértek segítséget tőle, mire Bábur elindította ötödik - ezúttal sikeres - támadását.
Az első győzelem Indiában. A hadjárat 1525 novemberében kezdődött; Bábur seregei 1526. április 21-én, Delhitől 80 km-re északra, Pánípatnál ütköztek meg Ibráhím csapataival. A becslések szerint Bábur serege mindössze 12 ezer főből állt, de valamennyien kipróbált, a lovassági taktikában járatos harcosok voltak, és a támadás során az oszmán törököktől zsákmányolt új tűzfegyvereket is bevetették. Ibráhímnak mintegy 100 ezer embere és 100 elefántja volt, ám serege elavult taktikát alkalmazott, és erejét felőrölte a széthúzás. Bábur a hidegvérének és tüzérségének köszönhette győzelmét, amihez hozzájárult még, hogy a megosztott, elcsüggedt ellenséggel szemben a törökök megkerülő taktikáját alkalmazta. Ibráhím elesett. Bábur pedig a megszokott gyorsaságával, három nap múlva elfoglalta Delhit, majd május 4-én elérte Agrát. Itt építette meg a Jamuna folyó mellett a ma Ram Bagh néven ismert kertet.
Akkoriban ez a nagyszerű siker alighanem a Szamarkand elleni támadásokra emlékeztette a kortársakat. Báburnak a forró indiai időjáráshoz nem szokott és a kabuli támaszponttól 1300 km-re eltávolodott kis létszámú hadseregét ekkor erős ellenségek vették körül. A Gangesz völgyében harcias afgán törzsfőnökök éltek. Bár abban az időben zűrzavar uralkodott a soraikban, együtt számottevő katonai erőt jelentettek. Erős volt a déli Málva és Gudzsarát királyság is, Rádzsasztánban pedig a mevári (udaipuri) Ráná Szángá vezetésével olyan hatalmas konföderáció jött létre, amely komolyan fenyegette az észak-indiai muzulmánok uralmát. Bábur számára az jelentette a legfőbb problémát, hogy a hőségtől szenvedő és az ellenséges környezetben elbátortalanodó hívei Timurhoz hasonlóan haza akartak térni. Amint azt emlékirataiban érzékletesen leírta, fenyegetések, szemrehányások, ígéretek és könyörgések révén sikerült őket eltérítenie szándékuktól. Ezután Ráná Szángát győzte meg, aki - miután megtudta, hogy Bábur török elődeitől eltérően nem vonul vissza - 100 ezer lóval és 500 elefánttal támadásba lendült. Mivel a környező erődítmények nagy része még ellenségei kezén volt, Bábur gyakorlatilag be volt kerítve. Ekkor az isteni kegy megnyerése érdekében fogadalmat tett, hogy nem iszik többé bort, összetörte a palackokat, és az italt a kútba öntötte. Példamutató cselekedetének és buzdításának hatására 1527. március 16-án hívei győzelmet arattak az Agrától 60 km-re nyugatra lezajlott khánuai csatában. Bábur a szokásos taktikáját alkalmazta: szekerekkel zárta körbe a derékhadát, réseket hagyott a tüzérségnek és a lovasság kitörései számára, a szárnyakon pedig a lovasság hajtott végre megkerülő (köröző) hadműveleteket. A tüzérség fejvesztett menekülésre kényszerítette az elefántokat, a szárnyakon vezetett támadások pedig zavarba hozták a rádzsputiak seregét, amely a tizedik óra után felbomlott, és soha többé nem sikerült egy vezér parancsnoksága alatt egyesülnie.
Báburnak ezután a rettenthetetlen afgánokkal kellett szembenéznie, akik - miközben ő Ráná Szángával harcolt - keleten elfoglalták Lucknow-t. Az afgánok egy másik csoportja Ibráhím szultán bátyja, Mahmúd Lódí zászlaja alatt elfoglalta Bihart. Ezenkívül még néhány rádzsputi fejedelem, köztük Csandéri uralkodója is Bábur ellen fordult. Bábur, miután 1528 januárjában elfoglalta Csandéri erődjét, keletnek fordult. Átkelt a Gangeszen, majd Bengáliába űzte a Lucknow-t elfoglaló afgánokat. Ezután Mahmúd Lódí ellen indult, aki fölött a Gangesz és a Ghaghara összefolyásánál 1529. május 6-án harmadik fényes győzelmét aratta. A tüzérség, melyet ügyesen manőverező dereglyék is támogattak, ismét döntőnek bizonyult.
A Mogul Birodalom. Bábur tartományai Kandahártól a bengáli határig biztonságban voltak. Délen a rádzsapuri sivatag, valamint Ranthambhór, Gvaliór és Csandéri erődítményei nyújtottak védelmet. Ezen a hatalmas területen azonban nem jött létre egységes közigazgatás, a hatalom az egymással vetélkedő vezérek kezében volt.
A birodalmat sikerült megteremteni, ám a rend helyreállítása és az államélet megszervezése még hátravolt. Bábur tehát bizonytalan örökséget hagyott fiára, Humájúnra.
A hagyomány szerint 1530-ban, amikor Humájún megbetegedett, és az élete is veszélyben forgott, Bábur a saját életét ajánlotta fel Istennek a fia életéért cserébe. Humájún meggyógyult, ám Bábur egészsége hanyatlásnak indult, és egy éven belül meghalt.
Értékelése. Báburt joggal tartják az indiai Mogul Birodalom megalapítójának, bár a birodalmat unokája, Akbar szilárdította meg. Mindazonáltal Bábur karizmatikus uralmának kisugárzása volt az, ami a következő két nemzedéket is lelkesítette.
Báburt zseniális, vakmerő hadvezérként és megnyerő személyiségként őrzi az emlékezet. Bár tehetsége és jó szerencséje nagy birodalomépítővé tette, jó tollú türk költőként politikai pályafutásától függetlenül is kitűnt volna. Szerette a természetet, ahol csak megfordult, kerteket építtetett, és a kertekben pazar lakomákat tartott. Bábur-náme c. memoárja a világirodalom önéletrajzi írásainak klasszikusai közé tartozik. A Bábur-námét Akbar uralkodása alatt, 1589-ben perzsára fordították le, 1921-22-ben pedig két kötetben angolul is megjelent Memoirs of Bábur (Bábur emlékiratai) címmel. A mű egy olyan művelt, szellemes, kedélyes, bajtársias és kalandvágyó uralkodót mutat be, aki szokatlan nagylelkűségével és a természet szépségei iránti érzékével kimagaslott környezetéből.
Humájún
más néven NÁSZIN-UD-DÍN MUHAMMAD (szül. 1508. márc. 6. Kabul, India [ma Afganisztán] - megh. 1556. jan. Delhi), India második mogul uralkodója; inkább kalandor volt, semmint birodalmának megszilárdítója. A mogul dinasztia alapítójának, Báburnak a fiaként és utódaként Humájún 1530-tól 1540-ig, majd 1555-től 1556-ig uralkodott.
Humájún valódi hatalom helyett inkább csak egy birodalom megteremtésének reményét örökölte, hiszen az afgánok és a rádzsputok nem nyugodtak bele a panipati (1526), a khánuai (1527) és a ghágarai csatában (1529) győztes mogulok fensőbbségébe. Az afgán és mogul emigránsok támogatását élvező gudzsaráti Bahádur sah Rádzsasztánban fenyegette a mogulokat. Bár 1535-ben Humájún elfoglalta Gudzsarátot (Gujarat) a veszély csak 1537-ben, Bahádur halálával múlt el. Időközben Sér sah, egy afgán zsoldosvezér megszilárdította hatalmát Biharban és Bengáliában. A csauszai (1539) és a kanaudzsi csatában (1540) is legyőzte Humájúnt, akinek menekülnie kellett Indiából. Humájún hazátlan vándor lett. Először Szindhben, aztán Márvárban, majd ismét Szindhben kért segítséget; híressé vált fia, Akbar 1542-ben született meg. 1544-ben Humájún Perzsiába érkezett, ahol Tahmászp sahtól katonai segítséget kapott. 1545-ben elfoglalta Kandahárt, majd háromszor is bevette Kabult (utoljára 1550-ben), ahol áruló fivére, Kámrán bitorolta a hatalmat. A Sér sah utódai között kitört polgárháborúkat kihasználva, Humájún 1555 februárjában elfoglalta Lahort (Lahore). Miután Szirhindnél legyőzte Szikandar Szúrt, Pandzsáb (Punjab) lázadó afgán kormányzóját, júliusban sikerült visszafoglalnia Delhit és Agrát. Halálát az okozta, hogy leesett könyvtára lépcsőjéről.
Akbar
teljes nevén ABUL-FATH DZSALÁLUDDÍN MUHAMMAD AKBAR (szül. 1542. okt. 15. Umarkot, Sind, India - megh. 1605. Agra), a legnagyobb indiai mogul császár (ur. 1556-1605), aki a mogulok uralmát az indiai szubkontinens legnagyobb részére kiterjesztette. Hogy birodalma egységét megőrizze, olyan politikát követett, amellyel országa nem muszlim lakosságának hűségét is megnyerte. Megreformálta és megerősítette a központi közigazgatást, központosította a pénzügyeket és az adózási rendszert is átalakította. Az iszlámot ugyan nem tagadta meg, ám élénk érdeklődést tanúsított más vallások iránt is: rávette a hindukat, a fárszikat és a keresztényeket csakúgy, mint a mohamedánokat, hogy jelenlétében hitvitákat folytassanak. Bár ő maga írástudatlan volt, ösztönözte a tudósokat, a költőket, a festőket és a zenészeket; a császári udvart kulturális központtá tette.
Fiatalkora. Abul-Fath Dzsaláluddín Muhammad Akbar ősei között törökök, mongolok és irániak voltak - az a három nép, amely a középkorban Észak-India politikai elitjében kiemelkedő szerepet játszott. ősei között tudhatta Timur Lenket (Tamerlán) és Dzsingisz kánt is. Apja, Humájún, akit az afgán trónbitorló, Sér Szúr sah előzött Delhiből, a fővárosból, megkísérelte Sindet hatalmába keríteni - sikertelenül. Humájúnnak rövidesen el kellett hagynia Indiát, hogy Afganisztánba, majd Iránba meneküljön, ahol a sahtól katonákat kapott. 1555-ben, 10 évvel Sér Szúr sah halála után visszaszerezte trónját. Akbar 13 éves korában Punjab kormányzója lett.
Humájún 1556-ban meghalt, röviddel azután, hogy visszaszerezte trónját. Néhány hónapra rá kormányzói néhány fontos várost - közöttük magát Delhit - is elvesztettek a hindu Hemú miniszter ellenében, aki magának követelte a trónt. Egy mogul hadsereg azonban a történelmi jelentőségő panipati csatatéren, a Delhibe vezető út mentén megütközött Hemúval, és vereséget mért rá, ezáltal biztosítva Akbar trónra lépését.
Uralkodásának kezdetén Akbar birodalma jóformán csak Punjabból és a Delhi körüli területekből állt, de főminisztere, Bajrám kán irányításával hatalma fokozatosan megszilárdult és kiterjedt. Ez a folyamat még azután is folytatódott, hogy Akbar 1560-ban nyugalomba vonulásra kényszerítette Bajrám kánt, és maga vette kezébe a kormányzást. Eleinte még továbbra is udvartartása befolyásolta ugyan, később azonban már abszolút uralkodó módjára gyakorolta a hatalmat.
Birodalmi terjeszkedés. Akbar először a stratégiai és gazdasági fontosságú Malva államot támadta meg, amely a Vindhja-hegyeken át a Dekkán-fennsík felé vezető utat uralta, és dúsan termő földekkel rendelkezett. 1561-ben sikerült elfoglalnia.
A barátságtalan hegyek borította Rajasthant lakó, harcias és a függetlenségüket fanatikusan védelmező rádzsputok irányában Akbar békéltető, egyszersmind hódító politikát alkalmazott. Több muszlim uralkodó tapasztalhatta, hogy a rádzsputok - jóllehet a széthúzás meggyöngítette soraikat - mennyire veszélyesek lehetnek. 1562-ben azonban az amberi (jaipuri) uralkodó, Biharí Mal rádzsa, aki örökösödési viszálynak nézett elébe, felajánlotta Akbarnak lánya kezét, és Akbar belement a házasságba. A rádzsa elismerte Akbar hűbérúri hatalmát, fiai Akbar szolgálatában gyarapították hatalmukat, vagyonukat. Akbar hasonló feudális politikát folytatott a többi rádzsput vezetővel szemben: megtarthatták ősi birtokaikat, amennyiben Akbart elismerték császáruknak, adót fizettek neki, és szükség esetén harcosokat állítottak ki a szolgálatára, továbbá házassági alapú szövetségre léptek vele. A császári szolgálat előttük és utódaik előtt is nyitva állt, mind rangban, mind anyagiakban emelkedést, gyarapodást jelentett.
Azokkal szemben azonban, akik főhatalmát nem ismerték el, Akbar nem ismert irgalmat. Amikor hosszú harcok után Akbar Mewarban 1568-ban elfoglalta Chitor történelmi várát, annak lakóit lemészároltatta. Bár Mewar nem adta meg magát, Chitor eleste mégis arra indította a többi rádzsput rádzsát, hogy Akbart 1570-ben császáruknak fogadják el és házassági szerződéseket kössenek vele, jóllehet Marwar állam egészen 1583-ig kitartott.
Akbar uralkodásának egyik figyelemreméltó vonása volt, hogy hinduk, különösen rádzsputok milyen nagy számban vállaltak szerepet államában. A mogul birodalom szolgálatában a rádzsput hercegek a legmagasabb méltóságokat érték el mint hadvezérek, ill. tartományi kormányzók. A nem muszlimokkal szembeni megkülönböztetést Akbar azzal csökkentette, hogy eltörölte a zarándokokra kivetett adókat, és a nem muszlimok által a katonai szolgálat megváltásaként fizetett anyagi járulékokat. A rádzsput hercegek az előző évszázadokban is akadálytalanul uralkodhattak, és más hinduk is nagy számban működtek együtt előző muszlim kormányzókkal. Akbar azonban minden előző muszlim uralkodónál nagyobb sikerrel nyerte meg a hinduk együttműködését államigazgatása minden szintjén. Birodalmának fokozatos terjeszkedése újabb lehetőségeket biztosított hindu hűbéresei számára.
1573-ban Akbar meghódította Gujaratot, amely számos kikötője révén uralkodó szerepet játszott Indiának Nyugat-Ázsiával folytatott kereskedelmében, majd kelet felé fordult, Bengália irányába. Bengália sajátos kultúrájú, gazdag ország volt, amely azonban a monszun idején gyakran megáradó folyói miatt Delhiből nehezen volt kormányozható. Afgán uralkodója nem volt hajlandó apja példáját követve a mogulok hűbéri hatalmát elismerni, 1575-ben azonban megadásra kényszerült. 1576-ban fellázadt, de vereséget szenvedett és életét vesztette. Akbar ekkor birodalmához csatolta Bengáliát.
Uralkodása vége felé Akbar újabb hódítássorozatba kezdett: Kasmírt 1586-ban igázta le, Sindet 1591-ben, Kandahárt pedig 1595-ben. A mogul seregek ekkor a Vindhja-hegységtől délre eső Dekkán-fennsík felé fordultak: 1601-ben Khandest, Berárt és Ahmadnagar egy részét csatolták hozzá Akbar birodalmához. Akbar életének utolsó éveit hatalomvágyó fia, Szelím herceg zendülő tevékenysége árnyékolta be.
Közigazgatási reform. A korábbi indiai kormányzatokat a modern kort megelőző idők államaira jellemző széthúzó erők gyöngítették - irányzattá vált, hogy a nagy hadseregek egyes hadvezérek saját haderőire bomlanak fel, a tartományi vezetők pedig helyi kiskirályságokat alapítanak. Akbar felvette a harcot ezekkel az erőkkel szemben; átfogó reformokat vezetett be, amelyek két alapvető változást hoztak. Minden egyes katonatisztet - legalábbis elvben - a császár nevezett ki, és léptetett elő közvetlen felettese helyett. Másodszor a katonai és a polgári nemesség közötti hagyományos különbséget eltörölte: a tisztviselők katonai rangot kaptak, így éppoly függőségbe kerültek a császártól, mint a tisztek.
A különböző rangok módszeres besorolást kaptak, ezek tíz ember fölötti parancsnokságtól ötezer irányításáig terjedtek; a magasabb rangokat mogul hercegeknek adományozták. Fizetésüket a tisztek vagy a császári kincstárból kapták, vagy pedig - ami gyakoribb eset volt - földbirtokhoz juttatták őket, amelyekről maguknak kellett az állami jövedelmet behajtani oly módon, hogy a fizetésüknek megfelelő összeget megtarthatták, a többit pedig beadták a kincstárba. Az ilyen földbirtokok gyakran cseréltek gazdát a tisztek között, ami növelte a tiszteknek a császártól való függőségét, de nyilván arra is sarkallta őket, hogy a parasztokból a lehető legtöbbet szorítsák ki, hiszen csak ideiglenesen rendelkeztek felettük. Politikai szempontból ennek a rendszernek az volt a legnagyobb erénye, hogy ily módon a császár vonzó életpályát kínálhatott tehetséges, törekvő és befolyásos embereinek. Akbar ezáltal tudta számos rádzsput fejedelem hűséges szolgálatát biztosítani.
Akbar reformjaihoz központosított pénzügyi rendszerre volt szükség, ezért minden egyes tartományi kormányzó (szúbadár, vagy ahogy később hívták navab) mellé egy főhivatalnokot (díván) nevezett ki, aki az állami jövedelem behajtását ellenőrizte, számadást készített, és közvetlenül a császárnak felelt. A visszaélések megakadályozásának újabb biztosítékául Akbar átszervezte az „hírszerzők” fennálló hálózatát: ezeknek az volt a kötelessége, hogy a császárnak minden fontos eseményről rendszeres jelentéseket írjanak. Akbar, az adómegállapítást és -behajtást is hatékonyabbá tette annak érdekében, hogy a parasztokat a túlzott követelésektől megkímélje, s az állami bevételek csökkenését megakadályozza. Ezeket a hatékony módszereket azonban csak a központi kormányzat közvetlen igazgatása alatt álló területeken lehetett érvényesíteni, a rádzsputokhoz hasonló hűbéresek területein, valamint a mogul tisztekre bízott birtokokon ez már nem volt kivitelezhető.
Akbar reformjainak ellenére, amint utazók leírásaiból kiderül, az indiai parasztság továbbra is nyomorgott. A hivatali elit azonban hatalmas vagyonnal rendelkezett; bőkezűen támogatta a festőket, költőket, zenészeket és a tudósokat, és virágzottak a luxust szolgáló iparágak. Akbar állami műhelyeket is tartott fenn, amelyek kiváló minőségű textíliákat és ékszereket készítettek.
Személyisége és eredményei. Akbarnak csillogó, fényűző udvartartása volt, amelynek bonyolult szertartásrendje hangsúlyozta a közte és alattvalói között lévő távolságot, noha nagy gonddal ügyelt az udvaron kívüli közvélemény alakítására is. Mindennap hajnalban odaállt valamelyik nyitott ablakba, hogy a nép láthassa és hódolhasson neki. Külföldi megfigyelők beszámoltak róla, hogy mennyire nyájasan fogadott a néptől kapott minden csekély ajándékot, és hogy készséggel meghallgatta bárki panaszát, aki vette magának a bátorságot, hogy a közelébe merészkedjék.
Erős fizikuma révén a hadjáratok megpróbáltatásait jól bírta: noha a leírások szerint még 170 cm magas sem volt, a megfigyelőkre uralkodói egyéniség benyomását tette. Írástudatlansága ellenére kétségkívül erőteljes és eredeti szellem volt. A keresztény tanítások iránti előítéletmentes érdeklődése alapján az udvarába meghívott jezsuita misszionáriusok arra a téves következtetésre jutottak: közel áll ahhoz, hogy megtérjen. Az udvarához tartozó mohamedán teológusokat meggyőzte arról, hogy iszlámjogi vitás kérdéseikben fogadják el őt döntőbírónak. Bár ez gyakorlatban aligha volt több, mint módszeres problémafelfogásának megnyilvánulása, az ortodox muszlimok ezt sértőnek találták. További sérelemnek tekintették, hogy támogatta a mohamedánok, hinduk, fárszik és keresztények közötti hitvitákat. Ezeket a vitákat egy kis csoport udvaronc folytatta, akik Akbarhoz hasonlóan hajlottak a miszticizmusra. Bár az Isteni Hit (Dín-e Iláhí) néven ismert tanaikban és szertartásaikban magának Akbarnak volt központi szerepe, egyszerűsítés lenne ezeknek a fejleményeknek politikai indítékot tulajdonítani.
Akbar fővárosa, a Delhi közelében levő Fatehpur Sikri, amelynek építése 1570-ben kezdődött el és 1586-ban fejeződött be, bizonyította birodalmának hatalmát. A hindu és muszlim építészeti stílusok ötvöződése jelképezte a különböző kultúráknak általa előmozdított érintkezését. Perzsa nyelvre fordíttatta a klasszikus szanszkrit irodalmat - e könyvekből udvaroncait illusztrált példányokkal ajándékozta meg. Ugyancsak lelkesen fogadta a jezsuiták által hozott európai festményeket - festői átvették az európai realista technikákat és a térbeliség ábrázolását, ezeket a jellegzetes mogul stílus részévé tették, amelynek jellemzője a fizikai világ erőteljes, élénk ábrázolása, és amely Akbar idején indult fejlődésnek. Akbar uralkodása arról tanúskodik, hogy a különböző kultúrák találkozása milyen ösztönző hatást fejthet ki. Uralkodását gyakran állították példaként jövendő kormányok elé. Akbar erős, jóindulatú, toleráns és felvilágosult volt. Egy földrajzilag oly nagy és társadalmilag oly bonyolult országban, mint India, a hatékony kormányzáshoz széles társadalmi támogatottság szükséges. Akbar felismerte ennek fontosságát, és uralkodása során meg is valósította.
Dzsahángír
más írásmóddal DZSEHÁNGÍR, DZSHANGÍR, JAHANGIR vagy JEHANGIR (szül. 1569. aug. 31. Fatehpur Szikri, India - megh. 1627. okt. 28. úton Lahore felé), India mogul császára (1605-27).
A Szalím hercegként született Dzsahángírt apja, Akbar már a fiú gyermekkorában kijelölte utódjának. Dzsahángír azonban türelmetlen volt, és 1599-ben fellázadt apja ellen, aki akkor a Dekkánon harcolt. Akbar a halálos ágyán megerősítette Dzsahángírt utódjaként.
Dzsahángír folytatta apja útját. 1614-ben nagyvonalú békeszerződéssel befejezte a mevári Rádzsput-fejedelemséggel vívott háborút. Az Ahmadnagar elleni hadjáratok rapszodikusan folytatódtak; a mogulok fegyveres támadásait és diplomáciai törekvéseit gyakran meghiúsította a tehetséges Malik Ambár. Khurram herceg (a későbbi Dzsahán sah) 1617-ben és 1621-ben azonban látszólag diadalmas békéket kötött.
Dzsahángír nem volt szigorú szunnita muszlim; megengedte például, hogy a jezsuiták nyilvánosan vitázzanak a muszlim ulamákkal (teológusokkal), sőt térítő tevékenységet is végezhettek.
Dzsahángír 1611 után hallgatott perzsa feleségének, Núr Dzsahánnak, valamint felesége apjának, Itimádud-Daulának és felesége fivérének, Ászaf Khánnak a tanácsaira. Khurram herceggel együtt ez az érdekcsoport határozta meg a politikát 1622-ig. Ezután Dzsahángír utolsó éveit beárnyékolta a felesége és Khurram herceg között kitört viszály, Khurram herceg 1622 és 1625 között ugyanis nyíltan fellázadt. Dzsahángír 1626-ban átmenetileg Mahábat Khán, a Núr Dzsahán-csoport egy másik vetélytársa fogságába került. Dzsahángír egy utazáson halt meg, amikor Kasmírból Lahore-ba tartott.
Dzsahángír nagyivó és ópiumfogyasztó volt. Támogatta a perzsa kultúra terjedését a mogul Indiában. Éleslátón ítélte meg az emberek jellemét, szerette a természetet és a művészetet. Művészetszeretete a festészet rendkívüli mértékű pártolásában mutatkozott meg.
Dzsahán sah
más írásmóddal DZSEHÁN SAH, SAHDZSAHÁN, vagy SHAH JAHAN, más néven (1628-ig) KHURRAM HERCEG (szül. 1592. jan. 5. Lahore, India - megh. 1666. jan. 22. Agra), India mogul császára (1628-58) és a Tadzs Mahal (Taj Mahal) építtetője.
Dzsahán sah Dzsahángír és egy Rádzsput-hercegnő harmadszülött fia volt. 1612-ben feleségül vette Ardzsumand Bánú Bajgamot, Dzsahángír feleségének, Núr Dzsahánnak az unokahugát, és így mint Khurram hercege Dzsahángír uralkodásának középső időszakában a befolyásos Núr Dzsahán-érdekcsoport tagja lett. 1622-ben Dzsahán sah a trónra tört, fellázadt tehát, de aztán erdménytelenül járta az országot, mígnem végül 1625-ben kiegyezett Dzsahángírral. Dzsahángír 1627-ben bekövetkezett halála után Ászaf Khánnak, Núr Dzsahán fivérének segítségével Dzsahán sah császárrá nyilváníthatta magát Agrában (1628. febr.).
Dzsahán sah sikerrel harcolt a Dekkán-fennsík országai ellen. Országához csatolta Ahmadnagart 1636-ban, Golkondát és Bidzsápurt pedig hűbéreseivé tette, és a mogul uralmat átmenetileg kiterjesztette az északnyugati területekre. Kandahár perzsa uralkodója, Ali Mardán kán 1638-ban kénytelen volt átengedni erődjét a moguloknak. 1646-ban elfoglalták Badakszánt és Balkot is, utóbbit azonban 1647-ben kénytelenek voltak feladni, és 1649-ben a perzsák visszafoglalták Kandahárt.
1657 szeptemberében Dzsahán sah megbetegedett, s betegsége siettette négy fia, Dárá Sikó, Murád Baks, Sudzsá sah és Aurangzeb trónöröklési harcát. A győztes Aurangzeb 1658-ban császárrá kiáltotta ki magát, és Dzsahán sahot haláláig szigorú őrizetben tartotta az agrai erődben.
Dzsahán sah híres volt építkezéseiről, elsősorban a Tadzs Mahalról, Ardzsumand Bánú - Aurangzeb anyja (megh. 1631) - agrai síremlékéről és a Delhinél felépített új városról, Sahdzsahánábádról. A vallás tekintetében Dzsahán sah szigorúbb volt, mint Dzsahángír vagy Akbar, de Aurangzeb még nála is jobban tisztelte a vallási hagyományokat.
Aurangzeb
más írásmóddal AURANGZIB, arabul AVRANGZÍB, uralkodói címe ÁLAMGÍR, eredeti nevén MUHÍUDDÍN MUHAMMAD (szül. 1618. nov. 3. [a régi naptár szerint okt. 24.], Dhod, Malwa, India - megh. 1707. márc. 3. [a régi naptár szerint febr. 20.]), az utolsó nagy mogul uralkodó Indiában (ur. 1658-1707). A Mogul Birodalom uralma alatt érte el legnagyobb kiterjedését, politikája ugyanakkor hozzájárult annak felbomlásához.
Ifjúkor. Aurangzeb az uralkodó Dzsehán sah és Mumtáz Mahal harmadik fia volt (anyjának emlékére épült a Tádzs Mahal [Taj Mahal]). Komoly és jámbor ifjúként nevelkedett, az ortodox muzulmán hagyományok elkötelezettjeként, a mogul uralkodókra jellemző érzékiségtől és iszákosságtól mentesen. Korán jelét mutatta katonai és vezetői képességeinek; ezek az értékek, hatalomvággyal társulva, versengéshez vezettek legidősebb fivérével, az éleseszű, állhatatlan Dárá Sikóval, akit apjuk a trón utódlására jelölt ki. 1636-tól számos fontos tisztséget töltött be, kitűnve mindegyikben. 1646-47-ben sikeresen vezetett csapatokat az üzbégek és a perzsák ellen, és mint a dekkáni tartományok kétszeres alkirálya (1636-44, 1654-58), a két muzulmán királyságot szinte teljesen leigázta.
Amikor 1657-ben Dzsehán sah súlyosan megbetegedett, a két fivér között fennálló feszültség közepette elkerülhetetlennek tűnt az örökösödési háború. Mire Dzsehán sah váratlanul felépült, a helyzet túlságosan elfajult, hogy a két fivér bármelyike visszakozzék. A hatalomért folyó küzdelemben, 1657 és 1659 között, megmutatkozott Aurangzeb taktikai és stratégiai tehetsége, az alakoskodásában és könyörtelen határozottságában rejlő nagy erő. 1658 májusában Szamugárnál döntő csapást mért Dárára, és apját saját agrai palotájába záratta. Hatalmának megerősítése során halálát okozta egyik fivérének, kivégeztette két másik fivérét, egy fiát és egy unokatestvérét. A háborúból Európában is ismert legenda kerekedett.
India uralkodója. Aurangzeb uralkodása két majdnem egyenlő szakaszra osztható. Az elsőben, amely kb. 1680-ig tartott, egy hindu-muzulmán birodalom tehetséges muzulmán uralkodója, akit könyörtelenségéért általánosan gyűlöltek, de erejéért és hozzáértéséért rettegtek és tiszteltek. Ez időszak alatt lefoglalta az északnyugati területek védelme a perzsákkal és a közép-ázsiai türkökkel szemben, és kevésbé törődött a maráthá Sivádzsí vezérrel, aki Szurat nagy kikötőjét kétszer is kifosztotta (1664, 1670). A hódításhoz ükapja, Akbar receptjét használta: győzd le az ellenséget, békítsd meg és vond a birodalom szolgálatába. Így először legyőzte Sivádzsít, majd 1666-ban Agrába hívta megbékélésre, és birodalmi tisztséget adományozott neki. A terv mégis kútba esett; ezt követően ugyanis Sivádzsí Dekkánba menekült, és 1680-ban mint a független maráthá királyság uralkodója halt meg.
1680 után Aurangzeb uralkodása mind magatartásában, mind politikájában megváltozott. A vegyes lakosságú királyság harcedzett államférfijának helyét az iszlám állam vallásos irányítója vette át; a hindu társak alárendeltekké váltak, és a maráthák sorsa, akárcsak a déli muzulmán királyságoké, inkább volt annexió, mint fékentartás. A változás első szembetűnő jelének tekinthető a nem muzulmánokra kivetett dzsizia, azaz fejadó (egy Akbar által eltörölt adó) visszaállítása 1679-ben. Válaszként 1680-81-ben, Aurangzeb harmadik fiának, Akbarnak támogatásával rádzsput felkelés dúlt. A hinduk továbbra is szolgálták a birodalmat, de immár lelkesedés nélkül. Bidzsápur és Golkonda dekkáni királyságokat ugyan 1686-87-ben meghódították, de az ezt követő bizonytalan helyzet hosszan elhúzódó gazdasági válságot eredményezett, amelyet tovább mélyített a maráthá háború. Sivádzsí fiát, Szambádzst 1689-ben elfogták és kivégezték, királysága pedig összeomlott. A maráthák azonban ezt követően, Dél-India-szerte szétszóródva a rokonszenvező lakosság között, gerillataktikához folyamodtak. Élete hátralevő részét Aurangzeb a dombos maráthá vidék erődítményeinek vesződséges, eredménytelen ostromával töltötte.
Aurangzeb távolmaradása délen lehetetlenné tette korábbi erős északi pozíciójának megőrzését. A közigazgatás gyengült, amit a földből származó jövedelmekből fizetett, kedvezményezett helyzetben levő mogulok vidékre nehezedő elnyomása csak siettetett. A földművesek elégedetlensége gyakran vallási mozgalmakban nyilvánult meg, mint a szatnamik és a szikhek esetében Punjabban (Pandzsáb). 1675-ben Aurangzeb elfogta és kivégeztette Teg Bahadurt, a szikh gurut (vallási vezetőt), aki megtagadta az iszlám felvételét; utóda Aurangzeb uralkodása hátralevő idejében nyíltan lázadt ellene. Ez volt a kezdete a ma is fennálló szikh-muzulmán viszálynak. Más parasztfelkeléseknek, mint például a dzsátokénak, általában nem volt vallási jellege.
Aurangzeb harcos ortodox szunnita muzulmánként uralkodott. Egyre merevebb és szigorúbb rendeleteket hozott, amelyek végrehajtását a muhtaszibok - erkölcsbírák - erőteljesen kikényszerítettek. A muzulmán hitvallás szimbólumát például eltávolították az összes érméről, hogy a hitetlenek ne tudják megszentségteleníteni, az udvaroncoknak pedig tilos volt hindu módra köszönni. Ezenkívül gyakran leromboltak hindu szobrokat, templomokat és kegyhelyeket. Aurangzeb majdnem fél évszázadig tartotta fenn birodalmát, és délen egészen Tanjore-ig (Thandzsávúr), ill. Trichinopolyig (Tiruccsirápalli) terjeszkedett. Az impozáns külszín mögött azonban súlyos gyengeség rejlett. A maráthá hadjárat szünet nélkül apasztotta a birodalom erőforrásait. A szikhek és a dzsátok harciassága északon nem sok jót jósolt a birodalomnak. Az új iszlám politika elidegenítette a hinduk érzelmeit, és aláásta a rádzsput támogatást. A földművelésre gyakorolt pénzügyi nyomás feszültséget keltett a közigazgatás egész gépezetében. Amikor Aurangzeb majdnem 49 évi uralkodás után elhunyt, egy olyan birodalmat hagyott hátra, amely ugyan nem haldoklott, de számos vészjósló problémával nézett szembe. Fiának utódai, akik a trónon követték, nem voltak képesek megbirkózni a nehézségekkel, s ez a XVIII. század közepén a birodalom összeomlásához vezetett.
Muhammad sah
teljes nevén NÁSZIR-UD-DÍN MUHAMMAD SÁH (szül. 1702. aug. 7. Ghazná, Afganisztán - megh. 1748. ápr. 6. Delhi [ma India]), India gyengekezű, élvhajhász mogul uralkodója (1719-48).
Dzsahán sah fia volt. 1719-ben a nagy hatalmú Szajjid fivérek, Abdulláh és Huszein Ali segítségével, Farrukh-Szijar meggyilkolása után került hatalomra. Huszein Ali 1720-ban merénylet áldozata lett, Abdulláh pedig vereséget szenvedett a Delhitől délnyugatra fekvő Haszanpur melletti csatában, így Muhammad sah megszabadult a Szajjidok befolyásától. 1721-ben feleségül vette Farrukh-Szijar leányát. Miután az udvar által kinevezett vezír, Nizám-ul-Mulk Ászaf Dzsáh 1724-ben felháborodása jeléül lemondott, a tartományok kicsúsztak az uralkodó kezéből: Szádát Khán gyakorlatilag Oudh független ura lett, az afgán rohilla törzs tagjai a Delhitől délkeletre fekvő Rohilkhand vidékét szerezték meg, Bengália csak adót fizetett Delhinek, és a maráthá vezetők Bádzsí Ráó pésva (főminiszter) irányításával megszerezték a hatalmat Gudzsarátban, Málvában és Bundelkhandban, majd 1737-ben megtámadák Delhit is. 1739-ben az iráni Nádir sah kihasználta, hogy a mogul uralkodó nem fordított figyelmet az északnyugati határvidékre (ma Pakisztánban). Karnalnál legyőzte Muhammad sah seregét, és elfoglalta Delhit. 1748 márciusában azonban Muhammad Szirhindnél megverte Ahmed Durrání sah afgán uralkodó hadait, így uralkodása győzelemmel zárult.
II. Bahádur sah
Bahádur sah, II. (szül. 1775. okt. 24. Delhi, India - megh. 1862. nov. 7. Rangoon), India utolsó mogul uralkodója 1837-től 1858-ig; költő, zenekedvelő és kalligráfus volt, inkább művészlélek, mintsem politikai vezető.
II. Akbar sah és Lál Báí második fia volt. Csaknem egész uralkodása során az angolok támogatására szorult, valós hatalma nem volt. Az 1857-58-as indiai lázadásban rövid ideig - és kelletlenül - vett részt. A lázadás folyamán Meerut városából érkezett lázadó csapatok elfoglalták Delhit, és arra kényszerítették, hogy névleg álljon a felkelés élére, Bahádur, aki ekkor 82 éves volt, és féltette az életét, beleegyezett. Amikor az angolok a lázadást leverték, Bahádurt családjával együtt Burmába (Myanmarba) száműzték.
