Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Az iszlám jog

Nyakuk szegve
Ha az olvasó reggeli forró italát kortyolgatva az iszlám jogról hall a rádióban, akkor lelki szemei előtt válogatott borzalmak jelennek meg: megkövezések, akasztások és a nyakazás legváltozatosabb formái. Szó, mi szó, az iszlám jogrendszertől valóban nem idegenek a nyilvános testi fenyítés elrettentő hatásúnak szánt módozatai, de az iszlám világ közel milliárdnyi lakosa számára az iszlám jog, a saría a mindennapok részét képezi.
Az iszlám jog jelenleg a világ legrégebbi és ekképpen legarchaikusabb élő jogrendszere. A jogi fejlődésnek nagyjából azt a szintjét őrzi, mint az Európában a korai középkorban használatos germán szokásjogok. A különbség közöttük az, hogy amíg ezeket a régi jogokat a lassan felelevenülő római jog, illetve a modern jogalkotás jószerivel végképp kiszorította a használatból (egyedül a brit szigeteken őriznek belőlük valami keveset turistacsalogatóként), addig az iszlám jog isteni törvény, s ilyenként örök és változtathatatlan. Nem tűr semmiféle korszerűsítést vagy modernizációt.

A törvény és a vallás
Alapja a Korán, illetve a szunna, azaz a Próféta és kortársai hagyománya. Az egyetlen kibúvó alóla az, hogy nem kell mindenütt, minden helyzetben alkalmazni, hanem - főként a keleti iszlám országokban - a saría régóta jól megfér a civil joggal. Ha nem is hivatalosan, a saríát minden muszlim közösség gyakorolja. Hiába mondja ugyanis ki a török vagy a szír polgári jog, hogy keresztény férfi muszlim nőt elvehet feleségül, ha a társadalom valós viszonyai mellett e házasság sohasem jöhet létre.

A saría valós természetét azonban nem ebből érthetjük meg igazán, hanem abból, ha tudomásul vesszük, hogy az iszlámban gyökeresen más a törvény és a vallás fogalma, mint Európában. Amíg nálunk e két fogalom szigorúan elválik egymástól, addig az iszlámban - a hozzá sok szempontból a kereszténységnél közelebb álló zsidósághoz hasonlóan - e két fogalom egy és ugyanaz. Ekképpen a saría (a szó eredeti jelentése a mindig vízhiányos Közel-Keletre jellemzően: út a víz felé, s innen: útmutatás, vallási jog) a hívők életének külső viszonyait szabályozó és a devianciákat szankcionáló vallási parancsolatok összessége. Innen érthetjük meg azt is, hogy a tradicionális iszlám képzésben soha nem vált ketté a jog és a teológia, illetve, hogy a saría-bíróságokon voltaképpen ma is teológusok ítélkeznek. Ezért eleve reménytelen, ha az európai jogi szemlélet alapján igyekszünk ezt megérteni. Az iszlámból hiányzik az európai értelemben vett jogalkotás (legislatio) teljes folyamata is: az iszlám jog alapja nem a törvényhozás, hanem egy - örök érvényűnek gondolt - jog megismerése (jurisprudentia). Ebből következik, hogy maga a saría nem valamiféle kidolgozott jogrendszer vagy törvénykönyv. Joganyaggá e hatalmas szabályrendszer akkor válik, amikor képzett személyek értelmezni tudják. Ebből lesz a jogtudomány, a fiqh (a szó eredeti jelentése: felfogás, megértés). Erre azért van szükség, mert a Korán, illetve a Próféta és követői úzusának ismerete nem adnak minden helyzetre konkrét útmutatást: ezen a ponton kapcsolódik a folyamatba a rai (véleményalkotás) is; ezért fordulhat elő az, hogy az egyes muszlim régiók joggyakorlata egymásnak homlokegyenest ellentmondó lehet anélkül, hogy ez az egész harmóniáját veszélyeztetné. A valós joggyakorlat pedig az egyes országok hagyományaihoz és politikai viszonyaihoz alkalmazkodik.

Ki és hogyan?
A tényleges ítélkezés folyamatát a kinevezett bírák, a kádik gyakorolják. Az ő ítéletük (hukm) az, amelyet közvetlen erővel végre kell hajtani. Velük párhuzamosan azonban létezik elméleti döntvényalkotás is. E döntvények (fatwá) leginkább Salman Rushdie esete kapcsán híresültek el, s mintegy az inkvizíció által hozott halálos ítéletként emlegetik őket. A valóságban olyan, bárki által kikérhető elméleti döntésekről van szó, amelyek mögött nem áll közvetlen kényszerítő erő. Tartalmuk viszont - a rabbiviccek eseteihez hasonlóan - bármely kérdésre vonatkozhat. Valószínűleg a kényszerítő hatalom hiányának tulajdonítható az is, hogy amíg a kádi munkakörét csak testileg egészséges, szabad állapotú, igazhívő férfi töltheti be, addig mufti (a hivatalnok, aki a fatwát hozza) elméletileg nő, testi hibás férfi vagy rabszolga is lehet.

Ez a látszólagos demokratizmus emeli a mufti rangját messze a többiek fölé az iszlám hierarchiában. Döntvényeivel lényegében bármely állami aktust legalizálhat, vagy éppen ellenkezőleg: megakadályozhat. Nem véletlen, hogy a különféle muszlim országok tényleges összeütközéseit általában döntvényháború előzi meg és kíséri: az utolsó ilyen nagy vita az Öböl-háború idején zajlott, amikor az egyiptomi teológusok fatwá útján érvénytelenítették az iraki elnök szent háborúra való felhívását, illetve jogosnak mondták ki az ellene - mint zsarnok ellen - folytatandó háborút. (Persze Szaddám Huszein honi, iraki teológusai éppen ellenkező értelmű fatwá kibocsátását vélték helyesnek.)

A tényleges, mindennapi bírósági ügyek azonban a kádi előtt játszódnak le, a bírósági eljárás pedig semmiben sem hasonlít a nálunk szokásosra. Az első különbség, hogy amíg az európai jogrendszer egy adott ügyre koncentrál, addig a muszlim jog személyekről beszél. Így fordulhat elő például, hogy egy adott ügyben két muszlim nő tanúsága kell egy muszlim férfiéval szemben, keresztény vagy zsidó viszont egyáltalán nem tanúskodhat muszlimmal szemben. Szintúgy elképzelhetetlen a számunkra, hogy az iszlám szerint kegyes cselekedet, ha hamis tanúzással megmentjük a bűnöst a vérpadtól, s ezzel mintegy az isteni üdvterv kezébe helyezzük a sorsáról való döntést. Magam is hallottam olyat egy a testülettől leszerelt török rendőr szájából, hogy teljesen felesleges azok üldözése, akik kábítószerért ölnek vagy rabolnak: elvégre Allah úgyis megadja a büntetésüket.

További sajátosság, hogy a főbenjáró ügyekben megmaradt a vérdíj szokása, azaz ha az áldozat családja beleegyezik, a gyilkos megválthatja magát az egyébként szinte bizonyos halálos ítélet alól.

Elmélet és gyakorlat
Ami a testi fenyítések változatos skáláját illeti, az a nyilvános korbácsolástól a - szintén nyilvános - halálra kövezésig terjed. A nyilvánosságnak - az elrettentésen túl - kifejezetten a megalázás a szándéka és célja. A bűnösnek éreznie kell, hogy az egész közösség megvetése kíséri őt a pokolba vezető úton. A kivégzésekre ezért igen gyakran stadionokban vagy kifejezetten e célra épített nyilvános tereken kerül sor: stadionban akasztották fel azokat a szerencsétleneket, akik 1982-ben Kadhafi líbiai elnök ellen kíséreltek meg merényletet, Teheránban pedig nemrég egy toronydaru szolgálta a jól láthatóság igényét, amikor egy többszörös kéjgyilkos bitójául szolgált. A hagyományos lefejezést Szaúd-Arábiában gyakorolják még.

A testi fenyítések legsúlyosabbika a halálra kövezés: ezt a büntetési módot nyilvános hittagadással vagy paráználkodással érdemelhetjük ki. Bár ez a gyakorlat már az ókori zsidóságnál is megvolt, emlékét pedig Jézus és a parázna asszony történetére utalva magyar szólásban is őrizzük - "az vesse rá az első követ" -, az iszlámban különös hangsúlyt ad neki, hogy a kövezés szertartásával a közösség magát a Sátánt űzi el a köreiből. (A Sátán megkövezése a mekkai zarándoklatnak is része, illetve a Korán is kifejezetten utal rá.) Ez az egyetlen kivégzési forma, amelyet a közösség maga gyakorol, mégpedig vagy úgy, hogy a kikötözött bűnöst körbeállva dobálják megfelelő méretű kövekkel, vagy pedig úgy, mint például a régi Buharában, ahol a delikvenst tevére kötözve hurcolták végig a városon - hogy a lehető legtöbben hozzáférjenek.

A konkrét ítélkezés gyakorlata azonban nem jár a látványos tömegkivégzések iránt érdeklődők kedvében: egy átlagos, a saríát büntetőjogként használó iszlám országban nem esik több kivégzés egy évre, mint az USA valamelyik szigorúbb államában. A különbség inkább abban van, hogy az iszlám jog lehetővé teszi halálos ítélet kiszabását számos olyan esetben is, amelyet a mi jogérzékünk egyhébben ítél meg, vagy éppen nem tart büntetendő cselekménynek. Ilyenek a hittagadás, az alkohol- vagy kábítószer-csempészés, a nemi erőszak és a paráznaság. Ugyanez vonatkozik az Európában évezrede ismeretlen csonkításos büntetésekre is, a tolvaj kezének levágására például. (Ma igen gyakran profi sebész közreműködésével, steril körülmények között és érzéstelenítés alkalmazásával hajtják végre a büntetést.) Szintén megdöbbenünk, ha nyilvános korbácsolásról hallunk, mondjuk azért, mert valaki részegeskedett, vagy kisebb értéket lopott.

A valóságos ítélkezési gyakorlat azonban általában enyhébb: a bíróságok nem minden esetben szabják ki a legsúlyosabb büntetést. A saría szigorát már a középkorban szinte mindenütt enyhítette a rendszeres világi törvénykezés, amely - mint például a török jog is - célszerűbbnek tartotta a tolvajt sáncmunkára vagy gályára ítélni, mint megcsonkítva, koldusként küldeni az emberek nyakára.

Jelenleg a saría büntetőjogi rendszerét sehol sem használják tisztán, leginkább még az Öböl-országokban ragaszkodnak hozzá, illetve a szudáni és az afganisztáni fundamentalisták próbálják mereven alkalmazni. De létezik számos olyan - deklaráltan iszlám - rezsim is, amely csak bizonyos elemeit alkalmazza, ilyen például Pakisztán és Irán. Az iszlám országok zömében eleve nyugati típusú büntetőbíráskodás érvényesül. Más kérdés a családjog és a vele összefüggő polgári jog. Ezen a téren jószerivel csak Törökország és Szíria szakított deklaráltan a saríával.

A saría azonban nem csak jogként érdekes. Ha jogrendszerként elavult is, mégis tükröz valami nagyon fontosat: az iszlám világ igazságról és jogról való felfogását. És ekként még évszázadokig velünk fog maradni.

Dobrovits Mihály

Copyright © MaNcs, 2003
Minden jog fenntartva.
http://www.mancs.hu/legfrissebb.tdp?azon=9838eletmod1