Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Török hódoltság Magyarországon

a magyar történelemnek az az időszaka, amikor az ország területének nagy része oszmán-török megszállás alatt volt; röviden hódoltságnak nevezik a megszállt területet is. A korszak nagyjából egybeesik azzal az idővel, amikor Buda török kézen volt (1541-1686).

A XVI. század elején az Oszmán Birodalom felszámolta Magyarország déli, bánságokból kialakított védelmi vonalát. 1521-ben elesett Nándorfehérvár, megszállták a Szerémséget, s ezzel gyakorlatilag védtelenné váltak az ország belső vidékei. A mohácsi csata (1526) után az oszmán-török politika egy ideig még csatlósként, nem pedig megszállandó területként kezelte a polgárháborútól megosztott Magyarországot, majd 1541-ben II. Szulejmán elérkezettnek látta az időt a nyílt hódításra, és Buda elfoglalásával gyakorlatilag a birodalom részévé tette az ország közepét. A törökök kialakították a budai vilajetet (helytartóságot), s a következő években (1543-44) néhány kulcsfontosságú vár (Esztergom, Székesfehérvár, Visegrád, Nógrád) birtokbavételével megszilárdították hatalmukat. 1552-ben megszerezték Veszprémet, Szolnokot és Temesvárt; létrejött a temesvári vilajet. 1566-ban elfoglalták Szigetvárt és Gyulát. A tizenöt éves háborúban (1593-1606) bebizonyosodott, hogy az oszmán hatalom már nem képes nagyobb előretörésre. Megszerezték és vilajetté szervezték ugyan Egert (1596) és Kanizsát (1600), de a hódoltság történetében először a törökök területet is veszítettek. 1658-ban az Erdélyi Fejedelemség rovására terjesztették ki a hódoltságot (Lugos, Karánsebes). Az 1660-64-es háború újabb török előretörést hozott (Nagyvárad 1660, Érsekújvár 1663; mindkettő vilajet székhelye lett), de ekkorra már az európai hadászat előnybe került. 1683-ban az Oszmán Birodalom - túlértékelve saját erejét - ismét támadó hadjáratot indított, ám ez a bécsi vereséghez, majd Magyarország keresztény felszabadításához vezetett. A karlócai béke (1699) lehetővé tette, hogy a törökök egy ideig (1718-ig) még megtartsák a Temesvidéket.

A hódoltságban kb. 17-20 000 török katona állomásozott. A civilek száma csekély volt, bár némely kulcsfontosságú városban (Buda, Esztergom, Temesvár, Eger) a muszlim vallású, ill. délszláv betelepülők alkották a lakosság többségét.

A török közigazgatás legnagyobb egysége, a vilajet (elájet) a vármegyei szintnek megfelelő szandzsákokból állt, azok pedig náhijékre oszlottak. A katonai és a polgári közigazgatás nem vált szét egymástól. Az egész hódoltsági terület élén a budai beglerbég (pasa) állt; ez a XVII. században gyakran már a vezíri méltósággal is együtt járt. A budai pasa a szultán teljhatalmú megbízottja volt a Béccsel fenntartott diplomáciai viszonyban, önálló katonai vállalkozásokat indíthatott, pénzügyileg azonban teljesen alárendelték a központi kormányzatnak. Mozgásterét tovább csökkentette, hogy beosztottjait (szandzsákbég, kádi, defterdár) a Porta nevezte ki. A 145 hódoltsági év alatt 99 budai pasa volt; csupán Szokoli Musztafa tevékenysége bizonyult maradandónak, ő 12 évig állt Buda élén, és építkezéseket is folytatott (pl. Rudas fürdő).

A török közigazgatásban kulcsszerepet töltöttek be a kádik, akik nemcsak a muszlimok bíráiként, hanem az adókivetés és -beszedés, valamint a hadmozgósítás megszervezőiként, iparostestületek, piacok, építkezések felügyelőiként is mőködtek. Az alsó szinteken megmaradtak a magyar közigazgatás intézményei.

Az ázsiai termelési módot tükröző oszmán felfogásnak megfelelően a legjövedelmezőbb és a legkevésbé veszélyeztetett területeket szultáni birtokká nyilvánították, a többit használatra kiosztották a főtiszteknek és a szpáhiknak, ill. a várőrségek ellátását szolgáló gazdaságokat szerveztek rajtuk.

A török adóösszeírások kezdetben némi könnyebbséget is jelentettek a magyar adóztatással szemben. Az adózás egysége a háne (ház és telek) volt. Az állami adó, a haradzs (dzsizje) összege 50 akcse (1 forint) volt, ezt a földesúrnak fizetendő hasonló mértékű kapuadó egészítette ki. A termés egy tizedét (az egyházi tized utódját) az állam, a másikat a földesúr hajtotta be. A (rendkívüli) hadiadót a XVII. században már békeidőben is beszedték. A lakosság munkaerejét a hadiszállításokban és az erődítési munkákban is igénybe vették. Az adók a XVI. század végétől a XVII század végéig reálértéken a háromszorosukra nőttek. A terheket tetézte a kötelezővé tett megvesztegetés gyakorlata.

Ezenközben a magyar végvárak parancsnokai a török területen is beszedték az (egyházi és állami) adókat, az 1560-as évektől pedig a földesurak is behajtották járandóságaikat. Az adózóknak csak az jelentett könyebbséget, hogy terheiket egy összegben válthatták meg. A kettős adóztatás rendszerét a törökök a békeszerződésekben is elismerték. A magyar földesurak ragaszkodtak bírói hatalmukhoz, és a hódoltság belső területein gyakorolták is. Ezt megkönnyítette, hogy a XVII. századra a törökök a bíráskodás és az ítélet-végrehajtás jogát pénzért egyébként is átengedték a magyar közösségeknek.

A mai történettudomány már nem tekinti a hódoltságot a pusztulás 150 éven át megszakítatlanul tartó időszakának, bár az országot kettészelő „frontvonal” állandósította a háborús állapotokat. Nagyméretű népességpusztulásra főként a tizenöt éves háború, valamint a visszafoglaló háború alatt került sor. A békeidőszakokban az ország a fejlődés jeleit mutatta, bár a harcok teljesen soha nem szüneteltek. A korszak végén Magyarország lakossága kb. 4 millió fő volt, ez kismértékben meghaladta az 1526 előttit. Visszafordíthatatlanul megváltozott a nemzetiségi szerkezet: a középkor végi 80%-kal szemben a XVII. század végén a magyarság már nem tette ki az összlakosság felét.

 

Szótár

aga

különféle török katonai egységek élén álló, ill. udvari méltóságokat betöltő személyek címe. A katonai parancsnokokat agajan-i-birunnak (külső agák), az udvari tisztségviselőket agajan-i-enderunnak (belső agáknak) nevezték. Az aga címet viselték a hadseregben: a janicsárság fővezére, az azabok és a zsoldos lovasság hadosztályainak vezetői, valamint a várparancsnokok. Az udvari méltóságok közül a hárem és a szeráj felügyelőjét, az udvarmestert stb. nevezték így.

akcse

ezüstből készült török váltópénz. Orhán uralkodásának idején (1326-62) jelent meg, kezdetben négyet, 1587-ben már tizenkettőt vertek egy drachma ezüstből. A 16. században 50 akcse tett ki egy magyar aranyforintot. A hódoltság idején az akcse volt a Iegkisebb értékű forgalomban lévő török pénznem. Értéke a későbbiek folyamán tovább romlott, ezért II. Mahmud (1808-39) beszüntette verését.

alaj

feltehetően görög eredetű szó, a török nyelvben többféle jelentésben élt a 14-18. században: 1., csapat, ezred, hadosztály. 2., csatarend, csatarendben felállított csapat; 3., felvonulás, díszmenet. Az alaj élén az alajbégek - arab elnevezéssel mir-alajok - álltak (a mo.-i hódoltság idején olaj-bégnek nevezték), akik a fenti jelentésváltozatok következtében kétfajta funkciót töltöttek be: a szandzsákbég zászlaja alatt hadba vonuló hűbéres lovasság (szpáhik) helyettes parancsnokai vagy tartományi helytartók (beglerbégek, pasák) ceremóniamesterei.

basa, pasa

A török basa szó jelentése 'fej', 'valaminek a feje', 'katonai egység feje'. A török pasa szó olyan rangot jelentett, amit a katonai és polgári igazgatás magas állású tisztségviselői, köztük a tartományi kormányzók (a beglerbégek), a 16. század végétől pedig már a szandzsákbégek is megkaptak.

bég

a szandzsákok élén álló tisztviselő, törökül BEY, ótörökül BEG, arabul BEJ, a török népek között kis törzsi csoportok vezetői, uralkodócsaládok tagjai és főbb tisztségviselők által hagyományosan viselt cím. Az oszmán-török birodalomban a bég valamely tartomány kormányzója volt, zászlósúr (szandzsák, liva). Tuniszban 1705-től kezdve az ország uralkodójának örökletes címe volt. Később a „bej” a török és arab országokban általánosságban tiszteletet kifejező szó lett, amelyet a tulajdonnévhez illesztve használtak, úgy, mint az angol nyelvben az „esquire” szót (ill. társalgásban a „sir” megszólítást). A XX. századi török köztársaságban a bej szót a névhez illesztett „bay” szóval helyettesítették (hasonlóan az angol „Mr.”-hez).

beglerbég

A török szó a bégek bégjét jelentette, szinonímája a perzsa mír-i mirán. A beglerbégek az Oszmán Birodalom legnagyobb közigazgatási egységének, a vilájeteknek vagy ejáleteknek az élén álltak, s a tartomány haderejének és hivatalnoki karának vezetői voltak. Kinevezési okirataikat (berát) a divántól, azaz a szultáni tanácstól kapták. Hivatali idejük eleinte hosszabb volt, a 16-17. században azonban átlag egy évig tartott. A 17-18. században már évente két-három helyre is áthelyezték őket. A 16. század végére számuk elérte a harmincat, s közülük egyre többen kaptak vezíri rangot. Magyarországon beglerbég állott a budai, a temesvári, a rövid életű győri, az egri, a kanizsai, a váradi és az érsekújvári vilájetek élén. Valamennyien pasa rangot viseltek. Feladataik közé tartozott a tartomány alattvalóinak védelme, a vilájet kormányzása, az igazságszolgáltatás, kezdetben a szolgálati vagy javadalambirtokok adományozása, később az adományozás kezdeményezése, háborúban a tartomány haderejének vezetése. Munkájukat a tartomány katonai, pénzügyi és vallási főbb tisztségviselőiből álló tanácsadó testület, a díván segítette.

császár míve

a török hódítók számára végzett ingyenes állami közmunka, többnyire várépítési, fuvarozási robot 16-17. századi népi elnevezése.

defterdár

török adószedők megnevezése, akik felelősek voltak az adólajstromok (defterek) összeállításáért.
A Török Birodalom központi pénzügyigazgatásának vezetője, s rajta kívül az egyes tartományok (vilajetek) pénzügyei legfőbb intézőjének neve. A 15. sz. végétől a birodalom készpénzbevételeit és -kiadásait a "mál defterdári", külön a szolgálati birtokok nyilvántartását a "tímár defterdári" vezette. A tényleges közvetlen adószedők az eminek voltak. Az eminek (adószedők, adóbérlők) maguk ajánlották meg, hogy az egyes településektől mennyi adót szednek be. Mivel a legtöbbet ígérők kapták a 3 évre szóló (de kedvezőbb ajánlat esetén visszavonható) megbízást, ezért ez a versengés hozzájárult az állami adók folyamatos emeléséhez. A defterdárokat és a többi fő közigazgatási személyt a szultán nevezte ki, és váltotta le. Tisztségüket a gyors meggazdagodás, ajándékozás reményében vállalták.

dervis

A perzsa eredetű szó eredetileg koldust, kéregetőt jelentett, később a muszlim szerzetesek általános elnevezésévé vált. Az iszlám világ azon tagjait nevezték így, akiket már nem elégített ki az orthodoxia életfelfogása, s akik durva darócba öltözve csöndes rendházaikba visszahúzódva vallásos elmélkedéssel törekedtek a lelki tökéletesedésre, és akiket igénytelen gyapjúruhájukról (szúf) szúfinak, az általuk létrehozott vallási-filozófiai mozgalmat pedig szúfizmusnak szokás nevezni. Az iszlám világ ezen réveteg tekintetű aszkétái más és más módon vélték elérhetőnek a végső célt, a megsemmisülést, midőn a szúfi eggyéolvad az egyedüli tökéletes Ő-vel. Azt az utat vagy ösvényt, amelyen a szúfi elérheti végcélját, az iszlám miszticizmus az arab taríka szóval jelöli. Az Európában csak közönségesen dervisrendnek nevezett különféle misztikus irányzatokat, "a szúfit az Istenhez eljuttató út" arab nevéről az oszmánli törökök taríkatnak nevezték.

díván [perzsa]

1) A kalifák államháztartásának számadáskönyvei, majd a legfelső pénzügyigazgatás irodája.
2) A török szultán alatt az államtanács neve. Elnöke a nagyvezír volt. A feudális szultánság megdöntésével a díván, mint államtanács megszűnt, azóta a török legfelsőbb bíróság neve.
A vilajetekben is működött a katonai parancsnokokból, kádiból, muftiból, defterdárból és a helyi-nyelvi ismeretekkel rendelkező írástudókból álló tanácsadó testület. A díván tagjai párnákon, karfa nélküli ülőalkalmatosságon helyezkedtek el. Innen származik a bútordarab neve.

dzsámi

A mohamedán vallás hívői számára az istentisztelet helye, imaház. A pénteki szentbeszédet, a hutbét kizárólag itt lehetett elmondani. A korai arab források nem használták ezt a kifejezést. A dzsámi elnevezés a 11. században, a Fatimida-kori Egyiptomban tűnt fel először, majd fokozatosan elterjedt az iszlám világban.

hajdúk

A 15.sz. végétől, a szarvasmarha-kivitel fejlődésével kialakult marhapásztor, fegyveres állathajtó réteg. Nevük a "hajtó", "hajdó" szavakból ered ([lat.] bubulci haidones) A török háborúk katonaigényét kihasználva (s félve az örökös jobbágyság terhétől) fegyverforgató csoporttá alakultak át (ld. Dózsa-felkelés) A ~-k szökött jobbágyok, kisnemesek, mezővárosok polgárai, végváriak, székelyek, jászok, kunok közül kerültek ki. A 16.sz.-tól terjed el körükben a lovas hadakozás. A 15 éves háború alatt jelentősen megnő létszámuk (25-30 ezer fő). A Bocskai-szabadságharc idején nőtt meg katonai jelentőségük, s ezt követően az Erdélyi fejedelemség életében meghatározó szerepet tudtak betölteni (ld. pl. Báthori Gábor elmozdítása).A 17-19.sz.-ban már nem katonai, hanem uradalmi rendfenntartó alkalmazottak ("botos legények") némi járandóság fejében.

harádzs /harács /dzsizje, császár adója

Az oszmán-török birodalomban és a török hűbéres tartományokban (pl. Havasalföld) elterjedt az állami adó. Mo-on a legfontosabb állami adó volt, értéke 50 török akcse (= 1 magyar forint), és a "császár adójának" nevezték. Kezdetben csak azok a ráják fizették, akik 300 akcse értékű ingósággal (állat, termény, berendezés) rendelkezett. 1578-tól a nem mohamedán hitű családfőkre, rájákra (fejadó) vetették ki. A törökök az adókat illetően is alkalmazkodtak a helyi szokásokhoz, az állandóan emelkedő összegű ~ kivetéséről és behajtásáról a defterdár gondoskodott. A harádzs szóból ered a harácsol szó is.

hódoltsági birtokrendszer

A török birtokrendszer lényege, hogy a meghódított föld - a rajta élőkkel a (rájákkal) együtt- a szultáné. Ebből a földterületből kaptak birtokot a tisztviselők és a hűbéres lovas katonák, a szpáhik (szpáhi-birtok). A kapott birtok azonban nem volt örökölhető, a földet a szultán bármikor visszavehette. Ez a módszer rablógazdálkodáshoz vezetett. A török földesurak ugyanis gyakran cserélődtek, ezért mindegyikük igyekezett minél többet kisajtolni az adózó népből. Kedvezőbb helyzetben csak az állandó kincstári (szultáni) kezelésben maradt, khászbirtokon élők voltak. Az itt élők szabott összeggel adóztak, és egyéb tekintetben is védettebb helyzetben voltak. A meghódított föld 4/5-e volt szpáhi- birtok, az 1/5-e volt khászbirtokok.

hutbe

Az arab hataba (prédikálni, szónokolni) igéből származó szó a közhiedelemmel ellentétben nem a pénteki imát, hanem az akkor elmondott prédikációt jelenti. A hutbe mind vallási, mind pedig politikai tekintetben a muszlim közösség életének jeles eseménye volt. Az első, ún. intő prédikáció, magába foglalja Allah és Mohamed próféta, valamint családja magasztalását és a bennük való hitet. Ezt követi az illető hónaphoz kapcsolódó erkölcsi intelem. Ebben a részben a hátibnak lehetősége nyílott, hogy figyelmeztesse a gyülekezet tagjait az iszlám előírásainak betartására. A prédikáció után a hátib felszólította a híveket az imádkozásra, mire mindnyájan elvégezték imádságukat. Ezután következett a pénteki istentisztelet legünnepélyesebb és politikai szempontból is kitüntetett része, a második hutbe, azaz a tulajdonságok szónoklata. Ebben a szónok megemlítette a kalifa, esetünkben az oszmán szultán nevét, ami azt jelentette, hogy mindazokon a területeken, ahol a szultán nevét a hátibok belefoglalták a hutbéba, a szultán volt az úr. A főhatóság kinyilvánításának ezen ünnepélyes formája és a pénzverés a hatalomnak olyan külső jegyei voltak, amelyet a birodalom minden alattvalója könnyen felismerhetett.

janicsár

A török hadsereg válogatott gyalogságának tagjai, akiket a 17. századig a meghódított területek keresztény lakóitól adóba szedett vagy harc közben rabolt kiskorúakból neveltek szigorú fegyelemben az iszlám fanatikus harcosaivá. Európában az ő testületük volt az első állandó zsoldos hadsereg. Központi alakulataik a birodalom belsejében, kaszárnyákban éltek, a mezei csatákban ők alkották a hadsereg védekezésre rendelt magját. Tartományi alakulataik várőrségekben szolgáltak. Parancsnokuk a janicsár aga. Fegyverzetük széles, görbe kard, hosszú puska, íj és nyíl volt; vörös zászlójukat ezüst félhold és kard díszítette. Öltözetük is eltért a többi török katonáétól, különösen jellemző volt hátul hosszan lecsüngő süvegük formája.

kádi [arab], házi [török], gázi [perzsa]

Török "bíró", aki egy személyben egyesítette a bírói, az ügyészi és a közjegyzői funkciókat. Szerteágazó feladatköre révén a helyi közigazgatás kulcsfigurája volt. Ő ítélkezett a káromkodástól az emberölésig minden vétségben és bűnesetben, a végrehajtás azonban már a bégekre tartozott. Bírói feladatai mellett ő hitelesítette az adásvételi és kölcsönügyleteket, a végrendeleteket, előtte lehetett házasodni és válni, ő ellenőrizte a pénzügyi elszámolásokat, az adószedőket és a piacfelügyelőket. A szultáni rendeletek értelmében részt vett a bányák, utak és hidak építésében, karbantartásában és felügyeletében, a fegyver- és lőporgyártásban, a hadsereg mozgósításában, élelem- és hadianyagellátásában, a hírszerzésben és felderítésben. A hivatal betöltéséhez medreszei végzettség kellett. Azok a medreszét végzettek, akik a bírói pályát választották, előbb egy járásban, majd egy bírósági körzetben, később egy megyében, azaz szandzsákban kaptak állást. Fölöttük a ruméliai és az anatóliai kádiaszker, azaz hadbíró állott. Magyarországon a kádik általában csak az itteni muszlim népesség, illetve muszlimok és keresztények közös ügyeiben ítélkeztek. A magyar népesség felett továbbra is a korábbi bírói fórumok (falusi bíró, úriszék, városi bíróság) bíráskodtak.

kaftán

A kaftánnak eredetileg szimbolikus jelentése volt. Ajándékozásával az adományozó az adományozottat mintegy hatalommal ruházta fel, illetve hivatalába beiktatta. Forrásaink tanúsága szerint elsősorban az erdélyi fejedelmek tulajdonában voltak török kaftánok. A hódolt területről csak szórványos adataink vannak. Különösen érdekes Kecskemét város jegyzőkönyvének 1668-1669. évi bejegyzése, amely szerint 1596-ban a város polgárai "Vont arany köntöst" kaptak ajándékba, amely őket minden veszedelemtől megóvni hivatott. E néhány soros bejegyzés ihlette Mikszáth Kálmánt "Beszélő köntös" című novellája megírására.

khász-birtok

a szultán saját kezelésében lévő földbirtok, a meghódított területek kb. 1/5-ét tette ki.

martalóc

Főleg délszláv keresztényekből toborzott katona. A paraszti eredetű martalócok egy része csupán adómentesség, másik része részleges adómentesség és 1-2 akcse napi zsold fejében, harmadik része pedig hivatásos zsoldosként szolgált a török várakban. Magyarországon az utóbbiak voltak többségben, de az első két fajtával is találkozunk. A lovas török csapatnemek hierarchiájában az utolsó helyen álltak. Csekély jövedelmüket folytonos rablással egészítették ki.

mecset

Arabul maszdzsid, az imádkozás, a földre borulás helye. Eleinte a pénteki nagymecsetekre is használták ezt az elnevezést. A kifejezés használata később a kisebb imatermekre korlátozódott, ahol a pénteki imát nem lehetett elmondani.

medresze

Közép- és felsőfokú képzést nyújtó tanintézet, ahol elsősorban teológiát és egyházjogot tanítottak. A korai, 10. századi medreszék kicsinyek voltak, rendszerint egyetlen tanár körül jöttek létre. A 11-12. században állami intézmények lettek, az alapítványokból származó járadékokból fizetett tanszemélyzettel és hallgatókkal. A szeldzsuk-korban Anatólia területén kórházként is szolgáltak. A hódoltságban számos medresze működött magyar terülten. A legismertebb a budai várban, a Nagy dzsámihoz (Nagyboldogasszony-, ma Mátyás-templom) kapcsolódó Musztafa pasa medreszéje, melyet Szokollu Musztafa budai pasa (1566-1578) alapított.

mevlevi dervisrend

Perzsa kulturális alapokon nyugvó török dervisrend, amelyet Dzseláleddin Rúmi - Mevlána - alapított a kisázsiai Konja városában a 13. században. Legfontosabb szertartásuk a dervistánc (szemá), amelynek forgása a sors bizonytalanságát, az univerzum működését hivatott jelképezni. E gyakorlat miatt a mevleviket kerengő derviseknek is nevezik. A rend az egyik legműveltebb török dervisközösség, zenéjük hosszú ideig rányomta bélyegét az oszmán klasszikus zenére.

mihráb

A kibla, azaz a mekkai Kába, egyben az imádkozás irányát jelző falifülke vagy tábla az imahelyen. Rendszerint gazdagon díszítették. Eredete vitatott, de Abd al-Malik kalifa (685-705) uralkodása idején a jeruzsálemi Sziklamecset alatt, a sziklabarlangban már elhelyeztek egy Mekka felé irányított mihráb-táblát. Az első imafülke a próféta újjáépített medinai mecsete számára készült al-Valid kalifa (705-715) idején.

minaret

A dzsámi vagy mecset, esetleg a medresze vagy mauzóleum mellé épített torony, ahonnan naponta ötször imára szólították a hívőket. A minaret elnevezés az arab "tűz" szóból származtatható, így elképzelhető, hogy az iszlám kor előtt Szíriában és Iránban jeladásra használt tűztornyokat tekinthetjük előképének.

minbar

A mihráb-fülke baloldalán elhelyezett szószék, ahonnan a pénteki szentbeszédet, a hutbét elmondják. A 11. századból maradtak fenn a legkorábbi minbárok, ezek fatáblákból készült üreges építmények voltak. A mameluk szultánok idejében Kairóban, illetve az Oszmánok idején Törökországban kőből, illetve márványból is készültek minbárok. Magyarországi török dzsámiban - például a budavári Fethijje dzsámiban (Mária Magdolna-templom) - is maradtak fenn kőből épített minbar töredékek.

mufti

Törökül müfti. Olyan muszlim jogtudós, aki fetvát, azaz írásbeli jogi véleményt ad. Az Oszmán Birodalomban a legmagasabb vallásjogi méltóság az isztambuli főmufti volt, akit a 17. századtól kezdve egyre gyakrabban neveztek sejhüliszlámnak, azaz az iszlám vénjének. Jóllehet a legfőbb törvényhozó és bírói szervnek, a szultáni tanácsnak nem volt tagja, de a kádiaszkerek és kádik jogi vitáiban az ő véleménye döntött. Szulejmán szultán híres sejhüliszlámja, Ebusszuúd Efendi magához ragadta a bírói és iskolamesteri kinevezések jogát, s a legbefolyásosabb vallásjogásszá vált. A birodalom egyes tartományaiban is voltak muftik. Magyarországon a legrangosabb a budai volt, aki a helyi jogviták eldöntésében játszott szerepet. Magasan képzett muszlim jogtudósok voltak, akik általában a budai Musztafa pasa medresze tanári tisztségét is ellátták, és a helyi muszlim művelődésben is fontos szerepet játszottak. A budai mufti könyvtára az egyik leggazdagabb helyi könyvtár volt.

rája (arab "nyáj")

A Török Birodalom adófizető rétegének megnevezése. A nem mohamedán jogfosztott.

szandzsák/bég

A bég az ótörökben török főnemest és fejedelmet jelentett. Jelentése fohivatalnok, fotiszt, békebíró, a modern törökben egyszeruen úr. A 16-17.sz.-ban a törökök által meghódított mo-i területeket katonai célú közigazgatási egységekre (vilajetekre). azokat pedig szandzsákokra osztották, melynek élén a bég állt. A bégek katonai és polgári feladatokat egyaránt elláttak.

szpáhi (perzsa "lovas")

javadalmazott lovas katona a törököknél. Fegyverzetük: sisak, vékony páncéling, handzsár, rövid kard, dobótőr, íj, lándzsa, kerek fapajzs.

I. Szulejmán szultán (1494-1566)

Az oszmán birodalom a nyugaton "Pompás", a törököknél "Törvényhozó" melléknévvel felruházott Szulejmán szultán uralkodása (1520-1566) idején ért hatalmának tetőpontjára, s lett az európai nagyhatalmi vetélkedés egyik főszereplője. Legfőbb ellenfelének V. Károlyt ill. a Habsburg-házat tartotta, ezért első hadjárataival annak közép-európai uralmát kívánta megtörni. A Bécsnél és Kőszegnél elszenvedett kudarcok után a Földközi-tengeren nyitott újabb frontot, ahol nagyobb sikerrel járt: uralkodása végén már az oszmán flotta ellenőrizte a Földközi-tenger legnagyobb részét. Nem vállalta viszont a harcot az Indiai-óceánon, ahol a portugálok veszélyeztették a távolsági kereskedelem útvonalait. Ehelyett megelégedett Mezopotámia, Egyiptom és a Vörös-tenger partvidékének biztosításával. Több ízben vezetett háborút Perzsia ellen, melyek során katonai és kereskedelmi szempontból fontos területeket csatolt birodalmához. Uralkodásának második felében feladta világuralmi terveit, és figyelmét az oszmán birodalom belső megszervezésére fordította. Tevékeny részvételével alakították ki a birodalom egységes, iszlám jellegű jogrendjét, lendültek fel a középítkezések, kapta meg sajátos stílusjegyeit az oszmán építészet, irodalom. Az utókor méltán tekinti a klasszikus oszmán civilizáció egyik megteremtőjének. Uralkodásának utolsó szakaszára árnyékot vetnek az anatóliai felkelések, trónviszályok, melyeken csak részlegesen tudott úrrá lenni. Ő volt az utolsó szultán, aki hadai élén rendszeresen háborúba vonult.

timár

Olyan javadalombirtok, amit katonai szolgálata fejében a szpáhi kapott. Tulajdonosa köteles volt a birtok jövedelmének arányában meghatározott számú lovas katonát kiállítani. A timárbirtok 20 ezer akcse alatti évi jövedelmet biztosított.

tőzsér (tuddzar, tüddzar [arab] kereskedő, vagy Tauscher [ném.] cserélő, kereskedő): marhakereskedő

Az árutermelés fejlődésével fellendült a mo.-i marhakereskedés is. A ~-ek az alföldi mezővárosokban felvásárolták a nyugati piacon keresett magyar szarvasmarhát, majd azokat hajdúkkal hajtatták külországi vásárokra. A marhaszállítással gyakran más pénz- és kereskedelmi ügyletet kötöttek össze. Nagyrészt paraszti, szabad királyi városok, khász-birtokok városainak polgárai, és kisnemesi származásúak voltak (de lehettek török elől menekült nemesek is). Nagyon gyorsan gazdagodtak. A 17.sz. derekán azonban a Habsburgok a közvetítő kereskedelemből származó haszon miatt monopolizálták a marhakereskedelmet. Idegen kezekbe adták azt, s ez a magyar ~-eket tönkretette. Ilyen család volt pl. a Thököly család is. Az 1650-es évektől sok ~ elszegényedett, s ez a hazai tőkeképződést erőteljesen hátráltatta.

türbe

iszlám sírkápolna. A szultán, vagy más magasrangú vezetők sírja fölé emelték. Általában nyolcszögletű kupolával fedett építmény volt. (pl. Pécsett Idrisz baba, Budapesten Gül baba türbéje.)

vakuf

Vallási kegyes alapítvány, amely dzsámik, mecsetek, derviskolostorok, sírkápolnák, iskolák, könyvtárak, szegénykonyhák és más vallási és szociális intézmények fenntartását, valamint az ott dolgozók illetményének fedezését volt hivatva biztosítani. A vakuf-birtokok és vakuf-jövedelmek eredetileg magánvagyonok, amelyeket az alapítványozó az alapító okiratban meghatározott céllal, a kedvezményezett intézmény üzemeltetésére és fenntartására rendelt. A vakuf-jövedelmek ettől kezdve sértetlenek voltak, azokra még a kincstár sem tehette rá a kezét. Ezeket eladni vagy örökölni nem lehetett. A legismertebb alapítványozók a szultánok és családtagjaik, nevesebb pasák és bégek, akik az általuk építtetett vallási intézmények fennmaradásáról ezúton gondoskodtak. A török időkben Magyarországon is ilyen alapítványi jövedelmek biztosították számos dzsámi, derviskolostor, medresze-iskola és ingyenkonyha működését.

vilajet

a legnagyobb területi-közigazgatási egység a Török Birodalomban. Több szandzsák alkotott egy vilajatet.
A török a 16-17. században meghódított területeket katonai célú közigazgatási egységekre (vilajetekre) osztotta. (Elsőnek a budai vilajetet szervezték meg 1541 után.) A vilajet élén a pasa (basa) állt (nevezik még beglerbégnek is). A budai pasa a szultán mo-i helytartója is volt. A pasa az oszmán birodalomban régebben egyes tartományok (vilajet, pasli) kormányzójának, közigazgatási és hadi vezetőjének címe, később (1934-ig) tábornoknak megfelelő katonai rang Törökországban. Az utóbbi értelemben néhány arab országban még ma is használják.

*

kettős adózás/hódoltsági adózás:
a mo-i török hódoltság sajátos viszonyait reprezentáló adózás, mely egyedülálló volt mind a Balkánhoz, mind az ázsiai török peremterületekhez képest. Az Oszmán Birodalomnak nálunk soha nem sikerült szert tenni abszolút hegemóniára, még az elfoglalt országrészen belül is osztozkodni kényszerült - közigazgatási, bíráskodási, adózási téren egyaránt - a magyar állammal, a nemesi vármegyékkel, a földesurakkal. A Királyi Mo. a hódolt terület lakosságát felmentette a kapu- ill. a hadiadó felének fizetése alól, de - s ez a lényeg - nem mondott le róla teljesen. Ezek beszedését a magyar földbirtokosok fegyveres adóbeszedőire bízták (a Szerémséget kivéve, ez ugyanis a természeti akadályok miatt szinte megközelíthetetlen volt). Ezzel egyidőben a települések adófizető lakosai pénzzel és terménnyel szolgáltak a földesuruknak, a kapuadót, évi 1 magyar forintot, ill. a harádzsot pénzben fizették. Jelentős teher volt az egész hódoltságra kiterjedő állami robot is, s a különböző csúszópénz. A kettős adóztatás kialakulásának legfőbb oka az volt, hogy a török nem tudta az egész Mo.-t elfoglalni.

török hódoltság:
A török hódítók által megszállt mo-i terület a 16-17. sz-ban. (Nagyalföld, Dunántúl nagy része, Duna-Tisza-köze) 1541-ben a török kardcsapás nélkül elfoglalta Budát. A ~ az ország pusztulását okozta, mert a török hazánkat csak Bécshez vezető felvonulási útvonalnak tekintette. A törökök, hogy stabilizálják Mo-on hatalmukat: átszervezték a közigazgatást (lásd. vilajetek, szandzsákok), a birtokrendszert és az adóztatást. A szpáhi-birtokokon folyó rablógazdálkodás, a rendkívüli állami adók hatására falvak százai néptelenedtek el. Ekkor más népek (szerbek, bosnyákok, horvátok, szlavónok, szlovákok, rutének és románok) is kezdenek beszivárogni, s Mo. soknemzetiségű ország lett.

végvárak:
Mo.-on a török veszély elhárítására épült várak. Miután a törökök berendezkedtek Mo.-on, szükségessé vált az országon belüli új védelmi vonal megteremtése. Az 1550-es évek közepétől a bécsi tanács Mo.-ra számos olasz hadmérnököt küldött, akik a korszak haditechnikai követelményeinek megfelelően átépítették a legfontosabb ~-at ( pl.Győr, Szigetvár, Eger). A ~-k legfőbb feladatuk a határok megvédése, az utak és vízi átkelőhelyek biztosítása, az ellenség utánpótlásának megakadályozása, az adott körzet lakosainak és értékeinek megóvása. A végvárrendszer az Adriai-tengerparttól indult, s keresztülvágott Horvátországon és Szlavónián. A Dunántúlon Szigetvárra és a Dráva-menti várakra, később a Balaton mellékiekre támaszkodott. Legjelentősebb pontjai: Kanizsa, Győr, Komárom; északon: Érsekújvár, Kassa, Szatmár, kelet felől: Várad, Gyula, Lippa és Temesvár vigyázta a török mozdulatait. A falsíkból ékszerűen kiugró ötoldalú bástyákat (ún. olasz-/fülesbástya ) építettek. Ezeknek a védői oldalt tűz alá vehették a falakat megmászni igyekvőket, míg maguk védve voltak a belövések ellen. A drága kővárak mellett építettek "magyar módra" palánkvárakat is. Tölgyfagerendákat vesszőfonással kötötték egybe, közé földet döngöltek, majd - a tűz elleni védekezésül -kívülről sárral betapasztották. 1556-tól a ~-k a haditanács hatáskörébe kerültek, s így lehetőség nyílt a várrendszer egységes és szakszerű irányítására.

végvári vitézek:
A több tízezer fős végvári katonaság önálló társadalmi réteggé fejlődött, amely a nemesség és a parasztság között helyezkedett el. Maga is privilegizált (kivételt nyújtó) státuszra törekedett, s jobbára a nemességgel tartott. Tagjai között képviseltetve volt minden társadalmi réteg. A főuraktól kezdve - akikből persze többnyire kapitányok, vagy főtisztek lettek - a kisnemeseken át a jobbágyokig , ők így akartak kitörni a sanyarú sorsból. Sokszor zsoldtalansággal küszködtek (vö. "Se pénz, se posztó."), ezért úgy igyekeztek segíteni magukon, hogy elvették a parasztoktól azt, amire szükségük volt. Részt vettek a marhakereskedésben, a végvárak mellett földet, szőlőt hasítottak ki, s azt művelték. Gyakran megszerezték a kocsmáltatás jogát is. Az 1670-1680-as években többször megpróbálta az udvar a ~-ot megszűntetni, de ezek a próbálkozások politikai következményekkel jártak (ld. Thököly-felkelés).

vitézlő rend:
A 16. században a nemesség és a jobbágyság között elhelyezkedő új társadalmi réteg alakult ki: a vitézlő rend, mely a török elleni harcokra szerveződött hivatásos katonaréteg volt. Tagjai általában birtokukat vesztő nemesek, jobbágyok, végvári vitézek voltak. 1670- től, ill. a 18. sz. elején a Habsburgok a végvári vitézek nagy részét menesztették, s a jobbágyságba süllyesztették. Ennek zöme "gyermekségétől fogva a végvárakban karddal szolgált." A többi osztálytól és rétegtől való fokozatos elkülönülésükre a háborús viszonyok állandósulása, ill. Magyarország területi egységének széthullása ad magyarázatot. Viszonylag magas létszámuk okát megtalálhatjuk az 1547. évi törvényből: "Fölös számban van szolgálni kész ember, ki birtokiból kiuzetett. Ezek helyeztessenek a végvárakba." A vitézlő rend tagjai szabadabban éltek, azonban megélhetésük korlátolt volt. Az ugyanebben időben szintén újonnan kialakult hajdúk rétegéből előfordult, hogy beleolvadtak ebbe a rendbe.

 

Lásd még! Törökkori fogalmak

*

 

Oszmán-török építészet Magyarországon

Az elsősorban a városokban megtelepülő, illetve az elfoglalt várakban állomásozó törökség építészeti tevékenysége kettős arculatot mutatott. A hadi célú építészet a várak megerősítését, a fontosabb központok esetében, például Budán vagy Esztergomban, komoly védmű-rendszer kialakítását jelentette. A polgári építészet a berendezkedő törökség mindennapi igényeit volt hivatott szolgálni. A török hódítás nyomán az elfoglalt magyar települések képe fokozatos változáson ment keresztül. Nagyobb városainkban néhány éven belül megjelentek a török építészet jellegzetes alkotásai: a dzsámik, mecsetek, medreszék, türbék és az elmaradhatatlan fürdők. A hódítók gyakran felhasználták, saját céljaiknak megfelelően átalakították a középkori magyar építészet alkotásait, elsősorban a középületeket. Az átalakítások ellenére városaink a török korban is megőrizték középkori szerkezetüket, utcahálózatukat. A 17. század végi visszafoglalás után szinte néhány évtized alatt eltűntek a török épületek, a 19. században meginduló nagyarányú városrendezések során pedig a legtöbb helyen végleg elbontották a még álló bástyákat, védműveket.


Dzsámik

Oszmán-török eredetű épületeink legjelentősebb csoportját a dzsámik, illetve mecsetek alkotják. Ezen épületek jelentős részét részben vagy teljes egészében keresztény templomokból alakították ki. A belső berendezést, oltárképeket, szobrokat eltávolították, a falfestményeket, freskókat bemeszelték. Ahol lehetőség volt rá - mint például a pesti belvárosi plébániatemplomban -, ott a szentély déli falában mihráb-fülkét alakítottak ki. A hódoltság folyamán jelentős átépítéseket végeztek a Buda 1541. évi elfoglalása után sebtében dzsámivá alakított középkori Nagyboldogasszony-templom déli oldalán, anélkül azonban, hogy jellegzetes tömegét, gótikus alaprajzi elrendezését megbontották volna. Hasonló módon jártak el a budavári Szent György-templom esetében. Az épület mellé - annak teljes középkori architektúráját megőrizve - különálló minaretet építettek. A meglévő épületek felhasználásának különleges példája az esztergomi Uzicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi, melyet a városfal 13. századi eredetű kaputornyának átépítése során alakítottak ki.

Az alapjaitól török eredetű dzsámiknak két alapvető típusát különböztetjük meg. Az első, általánosan elterjedt csoportba a négyzet alaprajzú, kívül nyolcszögű, belül kör alakú dobon nyugvó kupolával fedett épületek tartoztak. A főhomlokzathoz a legtöbb esetben három boltszakaszos, ugyancsak kupolákkal fedett előcsarnok tartozott. Az iszlám vallás előírásainak megfelelően a hívők Mekka felé fordulva imádkoznak, ennek megfelelően a Magyarországon épült dzsámikat DK-i irányba tájolták. Az épületek DK-i falának közepén helyezték el a mihráb-fülkét, mellette a szószéket, a minbart. Vele szemben, tehát az ÉNy-i oldalon nyílott az épület bejárata, mellette, az ÉNy-i sarkon állott a legtöbbször az épülettel egybeépített, a dzsámi belső teréből vagy az előcsarnokból nyíló minaret. E típus legszebb példája a pécsi Gázi Kászim pasa- dzsámi, melyet a középkori Szent Bertalan-templom helyén, annak köveit is felhasználva építettek a 16. század hetvenes éveiben. A ma is álló, ismert épületek közül e csoportba tartozik az ugyancsak pécsi Jakováli Haszán, a siklósi Malkocs bej és a szigetvári Ali pasa dzsámi is.

A dzsámik másik csoportjába a téglalap alaprajzú, síkfödémmel vagy sátortetővel fedett, egyszerűbb épületek tartoztak. A kutatás eddig két ilyen épületet tárt fel, mindkettő 1566 után épült a gyulai, illetve a szigetvári várban. Ma már csak a szigetvári Szulejmán dzsámi áll, a gyulai épületet alapozásáig elbontották. Eredeti formáját az itt folytatott ásatások, illetve a 18. századból fennmaradt metszetek alapján rekonstruálták. Ma is álló minaretje őrzi a 17. század elején emelt egri Kethüdá-dzsámi, illetve az érdi Hamzsa bég-dzsámi emlékét.

Nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett türbék szép számban épültek a hódolt magyar területen, mára azonban csak kettő maradt fenn közülük. A budai Gül Baba-türbét Jahjapasazáde Mehmed pasa építtette, a Buda várának elfoglalását követő első pénteki imádság idején elhunyt bektasi dervis, Gül Baba sírja fölé 1543-1548 között. Építészetileg igen hasonló hozzá a 16. század végén épült pécsi Idrisz Baba-türbe. A hagyomány szerint Turbékon temették el 1566-ban a szigeti várat ostromló I. Szulejmán szultán (1520-1566) belső részeit. A nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett, fehér márvány épület a hódoltság korában jelentős zarándokhely volt, pontos helye ma már nem ismert.


Fürdők

A török fürdőket két nagy csoportba sorolhatjuk. Ilidzsének a természetes forrásokra épült hév- vagy termálfürdőket, hamamnak a gőzfürdőket nevezzük. A két típus közötti különbség a vízellátás, illetve a fűtés megoldásának módjában rejlik, alaprajzilag azonban nincsen lényeges eltérés közöttük. Mindkét esetben a római fürdők szerkezeti beosztását követték. A hódolt magyar területen ilidzséket és hamamokat egyaránt építettek. A berendezkedő hódítók a fürdők esetében is felhasználták az itt talált középkori előzményeket, elsősorban ott, ahol természetes hévízforrások fakadnak. Budán például török fürdőként üzemeltek a mai Császár (Veli bej-fürdő), Rác és Rudas (Jesil direkli - Zöld oszlopos) fürdők. Helyükön már a 15. században is fürdőházak állottak, csak a Király fürdőnek nem ismerjük a középkori előzményét. Ezt Szokollu Musztafa pasa (1566-1578) alapította, a török kori források egybehangzóan "Kakas kapu" fürdőjeként említik. Ez is termálvizes fürdő, vizét azonban a mai Lukács fürdő kertjében fakadó forrásból, agyagcsövekből épített vezetéken vezették idáig.

Eger városában két török fürdő épült. A püspöki palota kertjében ma is álló és működő Arnaut pasa fürdőt Esterházy Károly mentette meg a pusztulástól, aki kijavíttatta, sőt még két helyiséget is építtetett hozzá. A vár bejáratával szemben elhelyezkedő, ma már csak alapfalaiban meglévő Valide szultána gőzfürdőt a visszafoglalás után csak rövid ideig használták, 1765 után már nem emlitik .

Güzeldzse Rüsztem budai pasa (1559-1563) nevéhez két magyarországi fürdő alapítása fűződik. Az esztergom-vízivárosi - róla elnevezett épület - hévízforrásra épült ilidzse, a székesfehérvári hasonló nevű fürdő hamam volt. Jelenleg már mindkét épület csak alapfalaiban létezik. A forrásainkban említett számos pécsi török fürdő közül a Memi pasa alapítványának részeként épült fürdőt tárták fel az utóbbi évek régészeti kutatásai.

*

Ágoston Gábor
MUSZLIM HITÉLET A HÓDOLTSÁGBAN
http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index16.html#a3


Dzsámik, mecsetek, dervisrendek

Magyarország össznépessége 3,5 millió volt, a Hódoltság területén 900 ezer fő lakott: Az ehhez viszonyítva kis létszámú (a katonákkal és polgár lakosokkal együtt 50-80 ezer főt kitevő) magyarországi oszmán-törökség hitéletéről a keresztény templomokból átalakított vagy újonnan épített mecsetek és dzsámik gondoskodtak. A dzsámik voltak a nagyobb templomok, amelyekben a pénteki istentiszteletet és a pénteki prédikációt, a hutbét is el lehetett mondani.

A legfontosabb személy az imám, aki a gyülekezet előtt imádkozva vezette a szertartást. Nagyobb helyeken külön pénteki prédikátor, hátib is volt, kisebb helyeken ezt a feladatot is az imám látta el. Hétköznapokon közönséges prédikátort, a váizt hallgatta a közösség. A dzsámikban több háfiz is volt, azaz olyan személy, aki a Koránt vagy annak egy-egy részletét könyv nélkül tudta. A legismertebb dzsámi-szolga a müezzin, aki napi öt alkalommal szólította imára az igazhívőket. A mecsetszolgák fizetéséről és a templomok fenntartásáról vagy az állam, vagy az egyházi kegyes alapítványok, a vakufok gondoskodtak.

Az ortodox iszlám mellett a Hódoltságban szép számú dervisközösség is működött, amelyek közül a legfontosabbak a bektásik, a halvetik és a mevlevik. A janicsárokhoz közel álló bektási rend budai Gül Baba kolostorát a harmadik budai beglerbég, Jahjapasazáde Mehmed pasa építtette kormányzósága alatt (1543-1548) Gül Baba türbéje, azaz sírkápolnája közelében. Amíg a többi budai rendházban csak 10-20 dervis élt, addig Gül Baba kolostorában 60 dervis lelt otthonra.

A halveti dervisek leghíresebb kolostora I. Szulejmán szultán (1520-1566) szigetvári türbéje mellett épült 1576 táján. Rövid időn belül a környék vallási-kulturális központjává vált. A türbére és a kolostorra félszáz katona vigyázott. A závije (kolostor, rendház) leghíresebb házfőnöke a bosnyák Sejh Ali Dede, a 16. századi oszmán művelődés kiemelkedő alakja, aki 1589-1598 között élt Szigetvárott, és itt írta "A bölcsességek pecsétjei" című híres munkáját.

A pécsi Jakováli Haszán pasa mevlevi kolostora a 17. században élte fénykorát. Legkiemelkedőbb házfőnöke a pécsi születésű Pecsevi Árifi Ahmed Dede, aki tanulmányait a mevlevi dervisek kónjai központjában végezte. A visszafoglaló csapatok elől 1686-ban Filibébe (Plovdiv) ment, ahol egy új kolostort alapított, majd pedig Isztambulban telepedett le. Itt, a Jenikapi Mevleviháne házfőnökeként dolgozott, tanított és vallási műveket fordított 1724-ben bekövetkezett haláláig.


Muszlim iskolák, muszlim művelődés

A 17. században 39 hódoltsági városban 165 elemi iskola (mekteb) és 77 közép-vagy felsőfokú teológiai iskola (medresze) működött. A mektebekben a betűvetést, a négy számtani alapműveletet, a Korán olvasását és a legfontosabb imádságokat tanították. A medreszék több lépcsőben közép- és felsőfokú képzést nyújtottak a muszlim vallástudományok, az egyházjog és a természettudományok tárgyköréből. Magyarországon a legtöbb medresze Budán működött: a budai várban hét, a Vízivárosban pedig öt. Pécsett öt, Egerben és Eszéken pedig négy-négy medreszében tanulhattak a diákok.

A Hódoltság legrangosabb medreszéjét Szokollu Musztafa pasa építtette Budán tizenkét éves kormányzósága (1566-1578) alatt. Az iskola 1575 nyarán készült el, s mindenkori tanára a budai mufti, azaz a hódoltsági muszlimok legfőbb vallási elöljárója volt. A medresze leghíresebb tanára Iszá Efendi, aki a gyarmati (1625) és a szőnyi (1627) béketárgyalásokon a török delegáció vezetője volt. 1634-ben burszai, 1637-ben isztambuli kádivá, 1639-ben pedig ruméliai kádiaszkerré, azaz a birodalom európai tartományainak legfőbb hadbírájává nevezték ki.

A közhiedelemmel ellentétben a Hódoltság oszmán urai nem voltak műveletlen barbárok. A dzsámikban nemcsak imádkoztak, de írást-olvasást, alapvető vallási ismereteket, Korán-olvasást és imádságokat tanítottak. A pénteki és ünnepi istentiszteletek alkalmával elmondott prédikáció, a hutbe pedig az erkölcsi és politikai nevelés leghatékonyabb formája volt. A mecsetek mellett szép számmal voltak elemi és középiskolák, s ugyancsak a tanítást és a művelődést szolgálták a dervisrendek kolostorai.

A művelődést segítették a mecset- és iskolakönyvtárak. Szokollu Musztafa pasa budai iskolakönyvtárában a muszlim vallástudományi munkák mellett a szónoklattan, a költészet, a földrajz, a csillagászat, a zene, az építészet vagy az orvostudomány iránt érdeklődő is talált olvasnivalót. Az állandó háborús viszonyok ellenére több vallási-kulturális központ alakult ki, híres dervisek és tudósok éltek hosszabb-rövidebb ideig a birodalom e távoli végvidékén. A műveltebbek saját könyvtárral is rendelkeztek, mint az 1587-ben elhunyt budai pénzügyi hivatalnok, Ali Cselebi, akinek hagyatékában 119 arab, perzsa és török nyelvű könyvet találtak: vallási, történelmi, politikai, csillagászati, orvosi tárgyú munkák mellett regényeket és versesköteteket, sőt egy álmoskönyvet és egy sakkal foglalkozó munkát is.

 

Illik Péter: Török dúlás a Dunántúlon. Török kártételek a nyugat-dunántúli hódoltsági peremvidéken a 17. század első felében (disszertáció), PPKE BTK, 2009