Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

hinduizmus

hitvilág, vallási gyakorlatok és társadalmi-vallási intézmények összessége, amely a hindu népek csoportjának sajátja. Hinduk mindenekelőtt Indiában, továbbá Pakisztán, Banglades, Srí Lanka, Nepál és Sikkim egyes részein élnek, de vannak közösségeik a világ más tájain is. A hinduizmus a brahmanizmusból fejlődött ki, annak az ősi indoeurópai népnek a vallásából, amely Indiát a Kr. e. II. évezredben elfoglalta.

A hinduizmus heterogén elemek kiterjedt halmazát átfogó, bonyolult, de valamelyest összefüggő rendszert alkot, s minthogy az emberi élet valamennyi területére kiterjed, vallási, társadalmi, gazdasági, irodalmi és művészeti aspektusai egyaránt vannak.

Lényege szerint a hinduizmus a hit és a vallási gyakorlat bármely formáját magába foglalhatja, követője tehát nem kényszerül arra, hogy valamelyik elemet egy másiknak a rovására előtérbe helyezze vagy éppenséggel kiküszöbölje. Indiában soha semmilyen vallási ideát nem fojtottak el, legfeljebb annyi történt, hogy az új eszme később összeolvadt a rá válaszoló más eszmékkel. A hinduk az istenséget bármilyen megjelenési formájában hajlandók tisztelni, a legszokatlanabbikban is; a tanítások tartalmát illetően szintén toleránsak, tehát természetesnek veszik, hogy mindenki - hindu vagy nem hindu - azt a tanítást követi, amelyik neki személy szerint a legrokonszenvesebb. A hindu ember felvehet valamilyen másik vallást anélkül, hogy megszűnne hindu lenni. A vallási gyakorlat szokatlan formáira, az idegen, taszító istenekre vagy az elfogadhatatlan tanításokra legrosszabb esetben azt mondja, hogy nem célravezetőek. Másfelől a hinduk eleve szintetikusan gondolkodnak, így azt is hajlamosak feltételezni, hogy a legmagasabb rendű isteni hatalmak mintegy kölcsönösen kiegészítik egymást. Az a kérdés, hogy van-e isten vagy nincs, ill. hogy egy van-e vagy több, szerintük nem tartozik a vallás lényegéhez. Utóbbi, mármint a vallási igazság, amúgy is túl van a szavakon, dogmákról vitatkozni tehát fölösleges.

Noha a különféle hindu irányzatok más-más szövegeken alapulnak, a Védák néven ismert ősi írások tekintélyét gyakorlatilag valamennyien elfogadják. Ezek a legrégibb indiai dokumentumok az árja hódítók vallását tükrözik úgy, ahogy az Kr. e. 1400 és 500 között létezett. A brahmanizmus tengelyében a tűzáldozat (jadzsnyá), ill. a világmindenségnek a tűzáldozat általi folyamatos újrateremtése állt. A szertartást úgy tekintették, mint ami a mikrokozmoszhoz és a makrokozmoszhoz egyszerre kapcsolódik, így a rítus bemutatója párhuzamosan szolgálja az örök világrend fennmaradását és a saját egyéni céljait. Ezeket a megfeleléseket részletesebben megmagyarázzák a filozófiai jellegő védikus szövegekben, az upanisadok, amelyekben már megfogalmazódik a hinduizmus egyik alapvető koncepciója is: a létforgatagból, tehát a halál és az újjászületés örök láncolatából a helyes ismeret révén lehet kiszabadulni.

A különféle védikus istenségek megszámlálhatatlan sokaságából a hinduizmusban két alak emelkedett ki - nagyjából a kereszténység hajnalával egy időben. Visnu, akinek a nevét az indiai hagyomány úgy értelmezi, hogy „mindenen áthatoló” vagy „mindent átfogó” (a vis-, „áthatol”, „átfog” gyökből), s aki a Bhagavad-gítában („A Magasztos szózata”; kb. Kr. e. 200-Kr. u. 200 között) Krisnaként jelenik meg, valamint Siva, akit a Svetásvatara-upanisad (kb. Kr. e. 400) a világmindenség ciklikus teremtőjeként és elpusztítójaként azonosít; gyökerei a védikus Rudra istenig nyúlnak vissza. Ennek a két istenségnek a kultusza az első évezred folyamán fokozatosan megszilárdult, és ma is a hinduizmus két alapformáját jelenti.

A védikus áldozatokat a hinduizmusban az istenség képmásának vagy egyéb megjelenési formájának imádata vagy szolgálata váltotta fel, az ún. púdzsa, másfelől pedig az isten iránti érzelmi odaadás, ill. elragadtatás, a bhakti. A púdzsa több-kevesebb részletességgel kidolgozott rítus, amellyel az istenséget mintegy fölkérik arra, hogy vegye birtokba a számára előkészített (templomban vagy lakásban álló) képmást. A szertartás bemutatója királyi fogadtatásban részesíti a megérkező istent, vízzel, ruhadarabokkal, illatszerekkel, virággal, étellel és hasonlókkal kedveskedik neki, a ceremónia végén pedig útjára bocsátja, szétfoszlatja vagy hazaküldi. Az egésznek az a célja, hogy a rendszeres isteni látogatások eredményeképpen elmélyüljön a hívő és az istenség közötti kapcsolat.

Visnu kultusza, más néven a hinduizmus vaisnava ága számos további irányzatra oszlik. Közös sajátosságuk, hogy Visnu tíz inkarnációjának valamelyikét (esetleg egyszerre mind a tízet) imádják. Az inkarnációk a következők: Hal (Matszja), Teknős (Kúrma), Vaddisznó (Varáha), Oroszlánember (Naraszimha), Törpe (Vámana), Csatabárdos Ráma (Parasuráma), Ráma király (a Rámájána hőse), Krishna, Buddha (minthogy a hinduk Buddhát egész egyszerűen felvették Visnu megtestesülései közé); a tizedik még hátravan. Visnu a jelen világkorszak, a kálijuga végén fog még egyszer testet ölteni, akkor Kalkin lesz a neve. A legismertebb vaisnava iskolák közé tartoznak a dél-indiai srívaisnava és dvaita irányzat, a nyugat-indiai Vallabha-követők, különféle bengáli közösségek, amelyek Csaitanja hindu misztikustól (1485-1533) eredeztetik magukat, végül pedig a pánycsarátrinok. A vaisnava gyakorlat lényege a szeretetteljes és könyörületes istenséggel kialakított személyes kapcsolat, legalábbis elméletileg, a gyakorlatban ugyanis a vaisnava hívő összegyőjti a különféle irányzatokból mindazt, ami számára rokonszenves, majd tetszés szerinti arányban és módon elegyíti a helyi kultuszokkal.

Siva kultusza, vagyis a hinduizmus saiva ága aszketikusabb, és különféle misztikus jógagyakorlatokat olvaszt magába. Siva ambivalens istenség, neve azt jelenti, hogy „nyájas” vagy „szerencsés, boldogságot hozó”, félelmetes és egyben védelmező. Gyakran hímvessző (lingam) képében ábrázolják, egyidejőleg erotikus és aszketikus konnotációkkal. A régi indiaiak tudatában Siva mindenekelőtt a természet őseredeti, veszélyes, megbízhatatlan és félelmet keltő arcát jeleníthette meg. A védikus időkben Siva fokozatosan felzárkózott a legtiszteletreméltóbb istenekhez, átvette Pradzsápatí, a védikus teremtő isten bizonyos vonásait, magába olvasztotta Agnit, a tűzistent, a Svetásvatara-upanisadban pedig már az egyetlen, örökkévaló Úr alakját ölti fel. Továbbá mindenfajta létezés végső alapja, valamennyi élet forrása is, ugyanakkor a kalpák (világkorszakok) végén az egész univerzumot az istenekkel együtt ő pusztítja el. Ezzel függ össze alakjának és kultuszának számos hátborzongató vonása. Visnu az ember közeli jó barátja, Siva viszont kiismerhetetlen, sokarcú úr. Neki is vannak az emberek között felbukkanó megjelenési formái, továbbá különféle emanációi, mint az ezerkarú Vírabhadra, az oroszlánfejő Kirtimukha vagy a koponyákkal és kígyókkal övezett Bhairava, a „rettenetes”. A nagyobb saiva csoportok közé tartoznak a kasmíri saivák, a dél-indiai lingájatok és saiva sziddhántinok.

A hinduizmus harmadik ága a saktizmus, Sakti istennő (más néven Deví, Durgá és Kálí) kultusza, amely a vaisnava és a saiva irányzatokon belül is fellelhető, ilyenkor Laksmí vagy Párvatí (Visnu, ill. Siva istennő társai) tiszteletében valósul meg; az indiai falvak nagy részének vallási életében alapvető szerepe van. Általában összekapcsolódik a tantrikus gyakorlatokkal, amelyek a szellemi erő megszerzését célozzák, s ennek érdekében speciális módszereket alkalmaznak, amilyen például a szent szótagok vagy kifejezések (mantrák) kimondása, szimbolikus gesztusok (mudrák), ábrák (mandalák) alkalmazása és különféle titkos szertartások, amelyekben az alkoholfogyasztás és a szexuális egyesülés is helyet kaphat. Mindezt a tantra néven ismert szövegek dolgozzák fel, melyeknek négy alapvető tárgykörük van 1. filozófia; 2. jóga, ill. meditációs technikák; 3. szertartástan, amely mellesleg az ikonográfiát és a templomépítészet vallási alapjait is felöleli; 4. a társadalmi és a szakrális viselkedés szabályai.

A tantráknak három nagy csoportjuk van: a saiva ágamák, a vaisnava szamhiták és a sákta tantrák. Ez utóbbiak már a nevükben is kapcsolódnak a Sakti-kultuszhoz, amely egyébként a többi tantrikus irányzattól is elválaszthatatlan. A tantra nem kizárólag hindu képződmény, sőt, a fennmaradt hindu tantrák sokkal újabbak a tantrikus buddhizmus szövegeinél, úgy látszik tehát, hogy e tekintetben a hinduk sokat tanultak a buddhistáktól.

Valamennyi hindu irányzat hitvilágában szerepel a lélekvándorlásról, helyesebben újraszületésről szóló tanítás, szoros összefüggésben a karma fogalmával. Eszerint az egyén sorsát korábbi tettei határozzák meg; ezektől függ, hogy a halált követő mennybéli vagy pokolbeli tartózkodás után miképpen születik újjá. A társadalmi és általában az e világi élet hagyományos indiai szemléletében ez azt jelenti, hogy mindenfajta balszerencse a karma hatásának, azaz a csapások által sújtott személy korábbi viselt dolgainak köszönhető, a világtörténelem folyása pedig a közös karma irányítása alatt áll.

A körforgás neve szamszára. Minden földi folyamat ciklikus, és minden e világi létező keletkezik, elpusztul, majd újrakeletkezik. Maga a szamszára kezdetek nélkül való, és a közfelfogás szerint vége sincs; ez nem megtisztulási folyamat, nem is üdvtörténet, a karma ugyanis olyan, mint az óriáskerék, egyik oldalán emelkedik, a másik oldalon pedig újabb lelkeket (atmanok) hoz lefelé, hogy születések és halálok beláthatatlanul hosszú sorozatán hajtsa őket végig. Ez a világkép magában hordozza azt a meggyőződést, hogy az e világi létezés illuzorikus, ezért minden emberi erőfeszítésnek a látszatok szövevényéből való kiszakadásra, más szóval a karma és a szamszára gépezetének hatástalanítására kell irányulnia. A végső cél a felszabadulás (móksa). Ez akkor valósul meg, amikor a lény véglegesen hátat fordít az e világi létezés tűnékeny délibábjainak, és rátalál az örök, határtalan, mindent átfogó végső valóságra, amely túl van a szavakon és a fogalmakon; ez a brahman, „a létet és a nemlétet is önmagában hordozó” egyedüli realitás, mindenfajta létezés valódi oka és alapja, forrása és célja. Az univerzum a brahmanból árad ki, tehát a brahman jelenik meg a világegyetem alakjában, minden létező a brahman, s valamennyi lény önvalója, szubsztanciája, énje (atman) a brahmannal azonos. A dolgokat a brahman teremti, fenntartja, átalakítja és visszafogadja önmagába. A brahman a létezés maga, tulajdonságok és minőségek nélküli, tehát személytelen, ettől függetlenül valamelyik személyes isten - Visnu vagy Siva - alakjában is szemlélhető. A móksa, azaz a hindu hagyomány szerinti legmagasabb rendű vallási cél ezért - egy újabb megfogalmazásban - az individuális én és a kozmikus alapelv végső azonosságának tudatos felismerése. Az az alapvető hit, hogy a sokaság nem más, mint az Egy, az ind szellemi élet kvintesszenciája, amely háromezer éve gyakorlatilag változatlan.

A móksa elérésének gyakorlati eszközei különfélék. A már említett Bhagavad-gítá, a hinduizmus legnagyobb hatású és legtekintélyesebb szövege azt tanítja, hogy a karmát valójában nem is maguk az emberi akciók generálják, hanem a vágy, amely ezen akciók céljára irányul. A karma bilincseiből való kiszabaduláshoz a Bhagavad-gítá szerint három ösvény (márga) vezet (ezek értékükben különbözőek ugyan, de nem zárják ki egymást): 1. a karma-márga („a kötelességek útja”); aki ezen jár, szenvtelenül és engedelmesen végrehajtja az összes társadalmi és rituális feladatot, amely helyzetéből fakad; 2. a dzsnyána-márga („a tudás útja”), azaz a meditációs gyakorlatok révén megvalósuló, értelemfölötti, misztikus ismeret, amely az individuális én és a brahman azonosságát tárja föl; 3. végül pedig a bhakti-márga („az érzelmi odaadás útja”), valamely személyes isten rajongó imádata. A három út mindegyike más-más típusú embernek való.

A hinduizmus szembenállását a köznapi valósággal nyugaton rendszerint túlhangsúlyozzák. A hindu társadalomban egyszerre van jelen az aszketizmus és az érzékiség, másképp a felszabadulásra törő akarat és az a természetes vágy, amely utódok nemzésére és a családi életre irányul; mindez a négy ásrama (életszakasz) koncepciójában ölt testet. Vannak nagy tekintélyő vallási-filozófiai munkák, például az upanisadok, amelyekben a világi élet teljes elutasítása jelenik meg, kialakult viszont egy másik felfogás is, éspedig csaknem kétezer évvel ezelőtt, amely szerint a világi életet folytató laikus, aki táplálja a szent tüzet a házi oltáron, gyerekeket nemz, és végrehajtja rituális feladatait, vallási szempontból érdemdús dolgot művel. A hinduizmus egymást tagadni látszó tendenciáit tehát sikerült összefoglalni egy közös rendszerben, amely a három felső kaszt tagjainak életét négy fázisra bontja. Az egyén először tanuló lesz (brahmacsarja); utána családfő (eredeti terminológiával „házigazda”, szanszkritül grihasztha), ekkor gyermekeket nemz, hogy ily módon teljesítse kötelezettségeit az őseivel szemben, továbbá szertartásokat mutat be, megadván az isteneknek is, ami az isteneké; a harmadikban elvonul a világtól az erdőbe, és szellemi gyakorlatokat folytat, a negyedik szakaszban pedig vándor aszkéta (szamjászin) lesz.

A hindu társadalom rétegeinek vallási tisztaság szerinti hierarchikus rendezőelvét kaszt (varna)-rendszernek nevezik, némely tudós ezt tekinti a hinduizmus egészét átfogó és egyesítő intézménynek. A bonyolult rendszert, amely az ősi ind társadalom négy alapvető osztályából (papok, harcosok, kereskedők-kézművesek és szolgák) nőtt ki, valamennyi hindu hagyomány támogatja. A hinduizmus követői általában elismerik a papi osztály, tehát a brahmanok vallási tisztaságon és szellemi színvonalon nyugvó felsőbbrendőségét, továbbá sokan vélik úgy, hogy az egyén vallási és társadalmi kötelezettségeit származása és ebből következő belső adottságainak összessége szabja meg.

Nyugati hatások eredményeképpen számos hindu reformmozgalom jött létre, így például a Brahmó Szamádzs („Isten Társasága”), amelyet 1828-ban Ram Mohun Roy alapított, valamint a Dájananda Szaraszvatí nevéhez főződő Árja Szamádzs („Nemes Társaság”, 1875). Mindkettő meg akarta újítani a hinduizmust, egyszersmind megtisztítani a többistenhittől és az ábrázolatok kultuszától. Rabindranath Tagore, India legnagyobb modern költője, a Brahmó Szamádzs egyik vezetőjének a fia volt. Mohandas Gandhi a hinduizmus ősi tanításait, amilyen például az erőszakmentesség és a társadalmi tolerancia, új összefüggésbe helyezve használta fel, amikor szembefordult a brit imperializmussal.

A reformmozgalmak propagandája, a nyugati hatások, a korszerű közoktatás és a világi modernizáció ellenére a hinduizmus alig változik. Az átlagos hindu számára a vallás mindenekelőtt szertartásokból áll, amelyek egyéni óhajok kielégítését célozzák. Ennek megfelelően megszámlálhatatlanul sokféle ceremónia, ünnepség, böjt, zarándoklat és a közeli templomok látogatása alkotja a gyakorlati hinduizmus lényegét. Másfelől a vallási tevékenység legfőbb mozgatórugója ma is az ambivalens és nagy hatalmú lényektől való félelem. A hindukat számtalan jó- vagy rosszindulatú szellem veszi körül, sőt figyeli meg; némelyiknek lakhelye sincs, némelyik forrásokban, fákban, kövekben lakik, és mindenfajta szerencsétlenségeket okoz. Vannak továbbá helyi, falusi istenek, nekik köszönhető a jó termés, ők csinálják az esőt. Ilyen körülmények között elengedhetetlen az asztrológia, a jóslás tudománya, a különféle megtisztító szertartások, amulettek használata; a többség szemében ezek a praktikák az atman-brahmanról szóló doktrínánál messze fontosabbak.

Falusi közösségekben a szellemi valóság meglehetősen összetett; az asszonyok nagyobbrészt a helyi istenségekhez, az ősök szellemeihez és ártó istennőkhöz imádkoznak, miközben a férjeik esetleg egyértelműen monoteisták. A hindu vallás mindennapjaiban egyszerre kaphat helyet a falu védőszellemének a tisztelete és a helyi muzulmán mecset látogatása. A házasságkötések és a hasonló ceremóniák klasszikus szanszkrit hagyományokat és népi, helyi jellegű vonásokat tartalmaznak, s még a magasabb kasztok tagjai között is sokan vannak, akik a hitek és hiedelmek teljes vertikumának valamennyi elemét egyben elfogadják.