Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
halász
(kínaiul: yufu)
A halász a négy alapvető foglakozás egyike a favágó, a földműves és az írástudó mellett a régi Kínában. A legenda szerint Fuxi volt az első, aki halat fogott, hogy megegye, és ő tanította meg az embereket a halfogás mesterségére és a halászháló készítésére. A Han-dinasztia idején a halászat teljes egészében állami ellenőrzés alatt állt. A halász mesterség igen nagy becsben áll Kína azon részein, ahol a rizs mellett, főként a hal jelenti az alapvető táplálékot. A 20. században halászathoz kapcsolódik Mao Zedong egyik híres mondása is, amelyben a partizán vezért a halászhoz hasonlította, aki szélesen elterítve kiveti hálóját, de a végét két kézzel tartja szorosan.
*
Noha
a hajózás fejlődésével a bibliai időkben a Földközi-tenger vidékén a halászat
helyenként már kereskedelmi méreteket öltött, az Ószövetség csak képletesen beszél
e tevékenységről: a horogra akadt hal a bűnhődő gonosz képe, Jeremiásnál a halászat
Isten szétszórt fiait gyűjti egybe. Pedig az a tény, hogy Jeruzsálem egyik kapujának
Hal-kapu volt a neve, bizonyság rá, hogy a hallal kereskedés abban az időben már
fontos szerepet játszott. A Földközi-tenger halai föníciai kereskedők révén jutottak
el Jeruzsálembe. A Genezáreti-tó különösen gazdag volt halakban, de bőven volt
hal a Jordánban és mellékfolyóiban is.
Többször szerepel a hal a Bibliában
jelképes értelemben. Isten ítélete idején az ellenség mindenkit kifog hálójával.
Ahogyan a hal nem tudja, mikor kerül hálóba, úgy nem tudja az ember sem, mikor
éri veszedelem. A Jónást elnyelő nagy hal Jézus Krisztus halálának és feltámadásának
a jelképévé lett. Az evangélium hirdetése emberhalászat. Izrael helyreállítása
idején Isten sok halászt hív, úgy gyűjti össze népét mindenünnen.
Az Újszövetségben
több fontos eseménynek a halban még ma is gazdag Galileai-tó vagy ennek melléke
a színhelye; ezenkívül meglehetősen gyakran esik szó halról és halászatról. Péter,
András, Jakab, János halász volt, s a halászat az apostoli munka képe. Péter és
András apostolt Krisztus "emberek halászainak" nevezte. Jézus Krisztus
olykor halnak mondta magát, a keresztényeket pedig halászoknak de átvitt értelemben
Buddha is halásznak tekinthető.
A folyó- és tengerparti népek körében a halász
a bölcs szimbóluma, aki a mélyből felhozza a gazdagságot.
A halászatot, mint
a folyó- és tengerparti emberek életében fontos szerepet játszó, de többé-kevésbé
bizonytalan kimenetelű munkát, számos hiedelem jellegű előírás és tilalom kísérte,
amelyek a gazdag halfogást - a tengereken olykor a szerencsés visszatérést is
- szolgálták.
A tobagóiak szerint a halászoknak a tengerre szállás előtt nem
szabad olyan állatokkal játszaniuk, mint a kecske, birka, disznó, kutya, szamár
vagy tehén, ugyanis ez esetben gyenge lesz a fogásuk. Úgy vélik, rossz dolog suttogni
a halászat közben, mert ilyenkor haragossá válik a tenger. Hajóra szállás előtt
nem ajánlatos a halásznak a parton üldögélnie, mert összepréseli szerencséjét,
a halászhajóban pedig nem tanácsos szétterpesztett lábakkal ülnie, mert ez a pozíció
megakadályozza a jó fogásban. Ha a halász vízmerőedénye a hajójában felfordítva
áll, azt jelenti, hogy nem lesz fogása. Ugyanis a vízmerő felfordítása egyenlő
a szerencse letakarásával. A halászok számára az egyik legbalszerencsésebb dolog
az, ha véletlenül kifordított ruhával mennek ki a tengerre. Az örvénylés a tengeren
ugyancsak balszerencsét jelent.
Viszont távol tarthatja a balszerencsét a halász
hajójától, ha mielőtt a hajóba szállna, körbefordul a sarkán. Jó szerencséjükben
hisznek a halászok akkor is, ha hajójukat olajokkal és kenőcsőkkel kenik be, vagy
ha mésztejjel fürösztik meg, esetleg bokorról vágott ágakat és meszet visznek
magukkal a fedélzetre. E praktikák távol tartja hajójuktól és személyüktől a balszerencsét.
Sok halász hisz abban, hogy szerencséjét az a személy határozza meg, akit felébredés
előtt először meglát. Ha az illető dolgos, szorgalmas ember, aznap szerencsés
lesz halászatuk, ha viszont lusta, henye, akkor nem lesz jó fogásuk.
A thai
halászok a jó szerencse érdekében a bárkáikra szalagokat kötnek, és a tenger istennőjéhez
imádkoznak. Szerintük a hajón nem szabad halat sütni, mert ettől megriadnak a
halak.
Az ír halászok mindig jobb oldalról szállnak be hajójukba, a nap járásával
megegyező irányban futnak ki a tengerre. A hajójukat nem szívesen festik zöldre,
mert ez a szín rosszat jelent a számukra; szerencsét hoz viszont a halászok után
dobott széndarab. Megfigyelték azt is, hogy a Cregan vagy a Kerry családnevű emberek
sohasem fulladtak vizbe.
Az izlandiak szerint, ha a halász halpucolás közben
leejti a kést, és a kés hegye a tenger felé mutat, az azt jelenti, hogy jó fogása
lesz legközelebb, amikor kimegy a tengerre halászni.
A skót halászok bizonyos
állatokat és személyeket annyira balszerencsésnek tartanak, hogy még a nevüket
sem szabad megemlíteni. A lazac helyett a "vörös hal" kifejezést használják,
a disznót a "göndör farok", a patkányt a "hosszú farok" helyettesíti.
A lelkipásztor "fekete palástot viselő férfi", "fehér torok",
"prédikáló" stb. Sőt bizonyos családnevek például a Ross, a Coull és
Whyte kimondása is tiltott. Az ember számára nélkülözhetetlen sót, amikor tengeren
vannak, sohasem - még véletlenül sem - szabad megemlíteni. A balszerencsés szavak
ellenszere a hideg fém megérintése. A halászatot meghiúsítja: ha nyulat vagy lazacot
találnak a fedélzeten, ugyanezt jelenti a kitömött nyúlbőr is; ha a hálókat a
hajó kikötő felé eső oldalán vetik vízbe; ha az első fogás előtt esznek; ha az
elsőként fogott halat nem véreztetik ki. A halász feleségeknek, amíg férjük kinn
tartózkodik a tengeren, nem szabad fésülködniük. Régi halász hagyomány, hogy megsózzák
a hálóikat, hogy szerencséjük legyen, és időnként egy kis sót a tengerbe is szórnak,
hogy elvakítsák a rossz tündéreket.
A Tobagó-i kerítőhálós halászok közül sokan
erősen hisznek abban, hogy vannak olyan emberek, akik titokban "összeköthetik"
a hajót a kerítőhálóval. Ennek az a következménye, hogy sem az összekötözött hajó,
sem a háló nem tud halat fogni. Az egyetlen lehetőségük a halfogásra, a hajójuk
"kibogozása". A hiedelem szerint, ha a hajót és a hálót "összekötik",
akkor egy halász az út során elsodródhat, és örökre elveszhet a tengerben.
Már
Polinézia őslakói tapasztalták, hogy amikor a banánfüzérekkel megrakott hajóikkal
hosszú útra keltek, sok hajó nem tért vissza. Viszont, ha nem volt a hajón banán,
akkor többnyire hazatértek, ezért a hajók eltűnéséért a banánt okolták. Végül
is kiderült, hogy a hetekig tartó utazás során a banánokból a banánpókok által
lerakott peték ezrei keltek ki, és amikor a halászok álomba szenderültek, az igen
mérges banánpókok halálra marták őket. A holtestekkel teli, felügyelet nélkül
maradt hajók a tenger mélyén végezték.
Európában a halászhajók kifutása előtt
rossz előjelnek tartják, ha a mezőn a tehenek elfekszenek. Ha viszont állva legelésznek,
jó ómen. Ennek a hiedelemnek az alapja, hogy a legtöbb állat biológiai órája a
hold járását követi. Tehát ha a tehenek fekszenek, akkor a halak is passzívabbak,
ezért ilyenkor nyilván rosszabbak a halászok kilátásai.
Egyes halász- és horgász
tradíciók szerint balszerencsés dolog olyankor megházasodni, amikor a halak nem
harapnak. Ugyancsak rossz ómen, ha a horgászfelszerelés közelében egy kutya ólálkodik.
A skót halászok pedig azt vallják, hogy a szombaton tartott esküvő után egy hétig
nem ajánlatos tengerre szállni.
Bár a halfogás sikeressége nálunk kevésbé volt
meghatározó, néhány előírás a hazai halászhiedelmek köréből is fennmaradt. Általános
hit volt, hogy a hálót holdtöltekor kell kötni, hogy jobban megteljék majd hallal.
Néhol a kötést Luca napjától karácsonyig végezték; továbbá a hálóba szerencsét
hozó mágikus tárgyakat (pénzdarabot, szentelt étel darabját stb.) kötöttek. Munkába
induláskor a hálóba vagy a markukba köptek, amikor vízen voltak, kerülték a káromkodást.
