Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hailé Szelasszié

Hailé Szelasszié, eredeti nevén TAFARI MAKONNEN, más írásmóddal TEFERI MEKONNEN (szül. 1892. júl. 23. Harer mellett, Etiópia - megh. 1975. aug. 27. Addisz-Abeba), Etiópia császára 1930-tól 1974-ig; korszerűsíteni kívánta országát, amely a II. világháború után fontos politikai szerepet játszott Afrikában. Uralkodása idején Etiópia belépett a Nemzetek Szövetségébe és az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, s Addisz-Abeba lett az Afrikai Egységszervezet székhelye.

Szahlé Szelassziénak, Seuva urának a dédunokája, és Rasz Makonnennek, II. Menelik etióp császár főtanácsadójának a fia volt. Francia hittérítők oktatták; az uralkodó korán felfigyelt a fiú szellemi képességeire, ezért támogatta előmenetelét. Szidamo, majd Harer tartomány kormányzójaként haladó politikát folytatott; a helyi nemesség feudális hatalmának megtörése érdekében a központi kormányzat erősítésére törekedett, például fizetett közhivatalnokokat alkalmazott. Ezzel megszerezte a haladás híveinek a támogatását. 1911-ben Vajzaro Menent, II. Menelik dédunokáját vette feleségül.

II. Meneliket 1913-ban unokája, Jaszu követte a trónon, aki megbízhatatlansága és az iszlámhoz való szoros kötődése miatt népszerűtlen lett a többségében keresztény országban. Az ellenállás élére Tafari állt, aki 1916-ban meg is döntötte Jaszu hatalmát. Egy évvel később Zauditu, II. Menelik lánya császárnő, Rasz Tafari (Tafari herceg) pedig kormányzó és trónörökös lett.

Míg Zauditu konzervatív nézeteket vallott, Rasz Tafari az ország modernizálására törekvő fiatalabb nemzedék vezéralakja lett. 1923-ban látványos sikert ért el azzal, hogy Etiópiát felvették a Nemzetek Szövetségébe. Egy évvel később Rómába, Párizsba és Londonba látogatott, s ezzel ő lett az első etióp vezető, aki valaha is külföldre utazott. 1928-ban felvette a négus (király) címet. 1930. november 2-án Zauditu halálakor pedig Hailé Szelasszié ("a Szentháromság hatalma") néven császárrá koronáztatta magát.

1931-ben új alkotmányt léptetett életbe, amely erősen korlátozta a parlament jogkörét; az 1930-as évek közepére fel is oszlott. Az 1920-as évek végétől gyakorlatilag Hailé Szelasszié testesítette meg az etióp kormányzatot. Intézkedéseivel népének javát és a központi kormányzat megerősítését egyaránt akarta szolgálni: vidéki iskolákat létesített, fejlesztette a rendőrséget és fokozatosan felszámolta a feudális adórendszert.

Amikor 1935-ben Olaszország lerohanta Etiópiát, Hailé Szelasszié vezette a nemzeti ellenállást, ám 1936 májusában emigrációba kényszerült. Június 30-án elmondott híres genfi beszédében a Nemzetek Szövetségéhez folyamodott segítségért. A II. világháború kitörésekor - brit támogatással - etióp menekültekből szervezett hadsereget Szudánban. A brit és az etióp erők 1941 januárjában megtámadták az Etiópiában állomásozó olasz csapatokat, s néhány hónappal később visszafoglalták Addisz-Abebát. Bár Hailé Szelasszié visszakerült a császári trónra, újból ki kellett építenie egykori hatalmát. Az etióp kormányzat és a társadalom lassú, fokozatos korszerűsítése érdekében újabb társadalmi, gazdasági és oktatási reformokat vezetett be.

Az etióp kormányzat továbbra is lényegében azonos volt Hailé Szelasszié személyes hatalmával. Az 1955-ben elfogadott alkotmány ugyanolyan jogkört adott neki, mint a korábbi alaptörvény. 1960 decemberében a hadsereg egyes alakulatai fellázadtak uralma ellen, s elfoglalták Addisz-Abebát. A császárhű erők csak heves harcban tudták kiverni a lázadókat a fővárosból.

Hailé Szelasszié 1963-ban fontos szerepet játszott az Afrikai Egységszervezet megalapításában. A császár 1974-ig maradt uralmon, akkor azonban az éhínség, a súlyosbodó munkanélküliség és a kormány tehetetlensége miatt a hadsereg egy része fellázadt ellene; megfosztották trónjától, s ideiglenes katonai kormányt hoztak létre. Hailé Szelasszié élete hátralévő részét fogolyként töltötte saját palotájában, 83 évesen halt meg, a kiadott hivatalos jelentés szerint természetes okokból; a későbbi kiszivárgott adatok azonban azt sejtetik, hogy megfojtották a katonai kormányzat utasítására.

 

Szelasszié, Hailé

Tafari Makonnen néven született 1892. július 23-án, Harare városában II. Menelik etióp császár unokaöccsének második fiaként. Először helyi, amhara nyelvű iskolába járt, majd a misszionáriusoknál franciául tanult. A rasz (herceg) címet apja halála után, 14 évesen kapta meg, s ekkor került a császári udvarba. 1907-től az előkelő ifjak számára alapított középiskolába járt, 16 évesen Szidamo, majd 19 évesen Harare tartománykormányzója lett. 1911-ben a trónörökös parancsára megnősült, noha ő és kijelölt felesége, Menen is már másik házasságban élt, sőt gyermekeik is voltak. A születésekor a trónra esélytelennek tartott ifjú rasz bonyolult udvari intrikák nyomán 1916-tól lett régens, s az "ifjú etiópok" élén mérsékelt reformokra törekedett.

1930. november 2-án hosszas és kegyetlen hatalmi harc után a 225. császárrá koronázták Négus Tafarit, Ő Császári Felsége I. Hailé Szelassziét, Juda Törzsének Győzelmes Oroszlánját, Isten Választottját, Etiópia Királyainak Királyát. Az uralkodó 1931-ben alkotmányt adott az országnak, 1935-ben eltörölte az évezredes rabszolgaságot. Etiópia a harmincas években (Libéria mellett) Afrika egyetlen független országa volt, amely mögött már háromezer éves megszakítatlan államiság állt. A függetlenség azonban odalett, amikor az Imperium Romanum álmait dédelgető Mussolini Olaszországa 1935. október 3-án megtámadta Etiópiát. A lándzsával és nyíllal védekező etiópok ellenállását a császár vezette, de 1936 májusában el kellett menekülnie. A Népszövetség ugyan Olaszországot agresszornak minősítette, de erőtlen szankciói eredménytelenek maradtak.

Hailé Szelasszié száműzetését előbb Bath angliai fürdővárosban, majd 1940-től Szudánban töltötte, s 1941. május 5-én angol segítséggel tért vissza Addisz Abebába. Beszédében "új korszakot" hirdetett meg, de hamar kiderült, hogy ez az új kor nem sokban különbözik az előzőtől. A császár az óvatos reformok útját járta, ám a lényegi változások elmaradtak: nem volt földreform, nem költöttek az oktatásra és az infrastruktúrára, pangott a gazdaság. Az alkotmány deklarálta ugyan az állampolgári jogokat, ám egy olyan országban, ahol a lakosság 95 százaléka írástudatlan, ennek nem volt jelentősége.

Az uralkodó, akinek mindenhatóságát az alkotmány biztosította, 53 évig magánbirtokként kormányozta az országot. ("Az uralkodó tudja, mi kell a népnek, de maga a nép ezt nem tudja" - mondta egy interjúban.) Elnézte ugyan a szinte hivatalossá vált korrupciót, de még a legkisebb ügyekben is fenntartotta magának a döntési jogot (a rendőrség vezetőjének minden egyes Etiópiába érkező külföldiről jelentést kellett tennie). Korlátozta ugyan a nagybirtokosok hatalmát, de az államapparátus csak a császár parancsainak végrehajtására szolgált. A császár ügyes személyi politikával, állandó személycserékkel és a besúgók kiterjedt hálózata révén szerzett információival biztosította hatalmát, a katonaság - Fekete-Afrika legnagyobb létszámú és legjobban felszerelt hadserege - a költségvetés felét kapta, míg a közcélú kiadásokra alig jutott.

Éles kontrasztként szolgált a külpolitika, ahol a négus valóban sikert sikerre halmozott. Az ő javaslatára jött létre az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága, és ő kezdeményezte az Afrikai Egységszervezet 1963-as megalakulását is. Kétségtelenül ő volt a legtekintélyesebb afrikai vezető, aki viták sorát simította el és mindenki által elfogadott békéltetőként lépett fel. Megítélése máig kettős: sokan a zsarnokot látják benne, de sokan a nagy államférfit és politikust. Az elmaradott és babonás Etiópiában egész kultusz épült ki körülötte: képe ott volt minden templomban, őhozzá imádkoztak, neki tulajdonították Krisztus tetteit, őt festették az oltárokra. 1955-ben az alkotmány hivatalosan deklarálta, hogy a császár Salamon király és Sába királyné egyenes ági leszármazottja.

Az uralkodót csak meggörnyedve lehetett megközelíteni, hátat senki (még távozáskor sem) fordíthatott neki, arcát sem láthatta senki. Csak az ő reggelije után (ennek idejét kürtösök adtál tudtul) kezdhetett a nép a sajátjához. Napjait öt évtizeden keresztül ugyanazon monoton rend szerint morzsolta, jellemző, hogy ebéd után távcsövön szemlélte Addisz Abeba utcáit, így nyerve betekintést a nép életébe. Palotájában, ahol aranyból volt minden (még a vécéülőke is), ezer szolga teljesített szolgálatot, és külön tisztviselő foglalkozott még a császári kedvenc ölebek vizeletének feltörlésével is. A császárság (tizenöt puccskísérlet átvészelése után) végül még az agg uralkodó életében bukott meg, a kegyelemdöfést az 1973-as aszály és a nyomában fellépett katasztrofális éhínség adta meg.

A dédelgetett hadsereg fellázadt és féléves lélektani előkészítés - a kormánytagok fokozatos bebörtönzése és egy Hailé Szelasszié ellenes sajtókampány - után 1974. szeptember 12-én Juda Oroszlánját megfosztották trónjától. Az uralkodót ezután a világtól elzárva tartották és máig sem tisztázott körülmények között halt meg 1975. augusztus 26-án. (A hivatalos közlemény szerint prosztatarákban, de él a gyanú, hogy egyszerűen megfojtották.) A császárt annak idején feltűnő sietséggel ismeretlen helyre temették, és a holttestet csak 1992 februárjában találták meg a császári palota egyik latrinájának közelében. Akkor mauzóleumba került a tetem, majd a maradványokat a kopt keresztény egyház szertartása szerint trónra lépésének hetvenedik évfordulóján, 2000. november 5-án temették az Addisz Abeba-i Szentháromság székesegyház gránitsírjába. Ugyanabban az évben (annak ellenére, hogy az ortodox etiópok még csak 1992-t írtak), őt választották hazájában az "évezred etiópjának", holtversenyben Hailé Gebreszelasszié olimpiai bajnok futóval.