Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Averroës (Ibn Rusd)

más írásmóddal AVERROES, AVERRHOËS, más néven IBN RUSHD, IBN ROSD, teljes arab nevén ABUL-VALÍD MUHAMMAD IBN AHMAD IBN MUHAMMAD IBN RUSD (szül. 1126. Córdoba - megh. 1198. Marrákes, Almohád Birodalom), kiemelkedő mohamedán vallásbölcselő, aki ötvözte az iszlám hagyományt a görög eszmerendszerrel. Ibn at-Tufajl kalifa kérésére számos összefoglaló ismertetést és magyarázatot készített Arisztotelész legtöbb művéről (1162-95) és Platón Az államáról, amelynek írásai évszázadokon keresztül nagy hatást fejtettek ki. Műveiben - Döntő értekezés a vallásjog és a bölcselet közötti megegyezésről (Faszl), A vallási tantételekre irányuló bizonyítási módszerek vizsgálata (Manáhidzs), valamint Az összefüggéstelenség összefüggéstelensége (Taháfut at-taháfut) - a teológusokkal szembeszállva védelmébe veszi a vallás bölcseleti tanulmányozását (1179-80).

Élete. Averroës neves córdobai jogászcsaládban született, és Marrákesben, az Almohád (al-Muvahhidún)-dinasztia észak-afrikai fővárosában halt meg. Alapos jártasságot szerzett a hagyományos mohamedán tudományokban (jelesül a Korán - a mohamedán szentírás - szövegmagyarázatában, valamint a Hadíszban, azaz a Hagyományokban, és a fikh-ben, vagyis a Törvényekben), továbbá széles körű orvostudományi és bölcseleti ismeretekkel is rendelkezett. Mindezen tudás birtokában a córdobai főkádi (főbíró) tisztségébe emelkedett, amely hivatalt már hasonló nevű nagyapja is betöltötte az Almoravidák (al-Murábitún) alatt. Ibn Tufajl filozófus halála után Averroës lett a háziorvos előbb 1182-ben Abu Jakúb Júszuf kalifa, majd 1184-ben fia, Abu Júszuf Jakúb kalifa szolgálatában. Ibn Tufajl 1169-ben mutatta be Averroëst Abu Jakúbnak, aki maga is buzgón foglalkozott filozófiai kérdésekkel. Abu Jakúb egy olyan kérdést tett fel neki, amitől Averroës zavarba jött; nevezetesen, hogy a mennyországot Isten teremtette-e. Averroës megkönnyebbülésére a kalifa maga válaszolta meg a kérdést, majd egy hosszan tartó beszélgetés után gazdag ajándékokkal bocsátotta el a vendéget. Ez a beszélgetés Averroës egész pályafutására nagy hatással volt. Röviddel ezután felkérést kapott az uralkodótól, hogy készítse el Arisztotelész görög bölcselő filozófiájának pontos, értelmező magyarázatát, amelyre igen nagy szükség volt. Averroës ezért hosszú éveket szentelt ennek a feladatnak a bírói pályán Sevillában majd Córdobában töltött mozgalmas életéből. Hogy pontosan melyik évben nevezték ki Córdobában főkádinak, nem lehet tudni. A főbírói tisztség kulcsfontosságú kormányzati hivatal volt, és nem korlátozódott az igazságszolgáltatásra.

Arisztotelész-magyarázatok. 1169 és 1195 között Averroës számos kommentárt írt Arisztotelész legtöbb művéhez, például: „Organon”, De anima („A lélekről”), Physica („Fizika”), Metaphysica („Metafizika”), De partibus animalium (Az állatok testrészeiről), Rhetorica („Rétorika”), Parva naturalia („Lélekfilozófiai írások”), Meteorologica („Meteorológia”), Poetica („Poétika”) és a Nikomakhoszi etika. Összegzéseket, kivonatokat és hosszú kommentárokat írt - gyakran ugyanarról a műről két vagy mindhárom műfajban is. Mivel Arisztotelész Politikája nem állt rendelkezésére, Platón művéről, Az államról írt kommentárt (amely alakilag mind parafrázisnak, azaz magyarázó körülírásnak, mind pedig középkommentárnak mondható). Averroës valamennyi kommentárját belefoglalták Arisztotelész összes műveinek latin nyelvű változatába. Fennmaradtak továbbá arab nyelvű eredetiben, ill. héber nyelvű fordításban vagy mindkettőben. Néhány esetben ezek a fordítások pótolják a feltehetőleg elveszett, arab nyelvű eredeti írásokat - például Arisztotelész Nikomakhoszi etika és Platón Az állam c. művéről írott fontos kommentárokat.

Averroës kommentárjai évszázadokon át nagy hatással voltak zsidókra és keresztényekre egyaránt. Világos, éles elméje Arisztotelész gondolatainak szakavatott tolmácsolójává tette, munkásságával nagyban elősegítette ezek jobb megértését. Szakértő, kritikus szemmel használta fel olyan klasszikus kommentátorok írásait, mint Themisztiosz, aphrodisziaszi Alexander, valamint a falászifa (mohamedán filozófusok) - al-Farábi, Avicenna (Ibn Szína) és honfitársa, Avempace (Ibn Báddzsa). Arisztotelész természettudományi írásainak kommentálásában Averroës nagy megfigyelőkészségéről tett tanúbizonyságot.

Averroës a filozófia védelméért. Első saját műve, az Általános orvostan (Kulliját, latinul Colliget) 1162 és 1169 között keletkezett. Jogi írásai közül csak néhány, teológiai írásaiból egy sem maradt fenn. Vitathatatlanul legjelentősebb műveit három, egymáshoz szorosan kapcsolódó vallási-filozófiai vitaértekezését 1179 és 1180 között írta: a Faszl; Manáhidzs c. függelékével; és a bölcselet védelmében írott Taháfut at-taháfut. Az első két írásban Averroës a következő merész állítást kockáztatja meg: a próféták útján kinyilatkoztatott törvényben (Sar vagy Saría) foglalt tanok értelmezésére csakis a bizonyítékokat (szillogizmusokat) alkalmazó filozófusok képesek, jogosultak (sőt kötelesek), nem pedig a mohamedán dialektikus teológusok (mutakallimún). Az igazságot kutató törekvésekben a filozófia célja, a vallásos hit és meggyőződés igazi, belső jelentésének megállapítása. Ezt a belső jelentést nem szabad a néptömegek tudomására hozni - nekik meg kell elégedniük a Szentírásnak a történetekben, hasonlatokban és metaforákban megfogalmazott külső jelentésével. Averroës Arisztotelész háromféle érvelését (a bizonyító, a dialektikus, és a meggyőző - azaz a retorikus vagy költői - érvet) mindhárom osztályra, a filozófusokra, a teológusokra, és a néptömegekre is alkalmazta. Harmadik művét a filozófia védelmének szentelte elődjének, al-Gazálínak különösen Avicenna és al-Karábi ellen irányuló, nagyhatású támadásával szemben. Bármily szellemes és sikeres volt is Averroës védelmi erőfeszítése, a filozófiát nem tudta korábbi rangjára emelni, eltekintve attól a ténytől, hogy a mohamedán Spanyolország és Észak-Afrika légköre az elméleti vizsgálódás szempontjából rendkívül kedvezőtlen volt. Ibn Túmartnak (kb. 1078-1130) a tiszta egyistenhit visszaállítására irányuló reformtevékenysége azt eredményezte, hogy az Almoravidák kiszorultak a hatalomból, és kialakult az új, berber Almohád-dinasztia; ezeket szolgálta Averroës. A jogtudományban, a mohamedán törvények gyakorlati alkalmazása és a korábbi döntvényekre való hivatkozás mellett előtérbe került a jogelvek tanulmányozása, és az Ibn Túmart tanítása alapján felújított független bírói döntés is egyenlő súllyal esett a latba. Ennél talán még nagyobb horderejű volt Ibn Dzsúmart javaslata, miszerint az addig tájékozatlan néptömegekkel meg kell ismertetni a Saría egyszerű jelentését annak érdekében, hogy a gyakorlat tudással párosuljon. Ezen túl a falászifa - „azok, akik az elméleti vizsgálódás útját követik, és az igazság tudására szomjaznak”, ahogyan ez Averroës Faszljában olvasható - amellett voltak, hogy a Saría elméleti tanításának értelmezésénél bizonyító érveket kell alkalmazni. Minthogy azonban a jogászok és a teológusok pozíciója ilyen módon megerősödött, Averroësnek a filozófia védelmében tett erőfeszítései továbbra is kedvezőtlen légkörben folytak.

Maga Averroës elismerte a támogatást, melyet Abu Jakúbtól kapott - neki ajánlotta Kommentár Platón Államáról c. művét; filozófiai kutatása azonban erős ellenállásba ütközött a mutakallimún részéről - ezek, csakúgy mint a jogászok, magas méltóságok voltak és nagy befolyásuk volt a fanatikus tömegekre. Talán ez a magyarázata váratlan kegyvesztésének, ugyanis a keresztény Spanyolország ellen indított dzsihád (szent háború) alkalmával 1195-ben Abu Júszuf elbocsátotta magas tisztségéből és Lucenába száműzte. A kalifa valószínűleg a teológusokat kívánta ezzel kiengesztelni, mert ebben az időszakban a nép feltétlen hűségére és támogatására volt szüksége - ez meggyőzőbb oknak látszik, mint az, amit arab források állítanak (hogy ti. feltehetően a jogászok és teológusok által felbujtott tömeg támadt rá Averroësre). Averroës kegyvesztettsége azonban nem tartott sokáig - jóllehet ahhoz elég hosszú volt, hogy kínzó szenvedést okozzon neki -, a kalifa ugyanis, miután visszatért Marrákesbe, újra udvarába hívta. Mikor meghalt, Averroëst előbb Marrákesben temették el, de földi maradványait később átszállították a córdobai családi sírboltba.

Az iszlám történetében nem ritka jelenség, hogy az uralkodónak a filozófiához való személyes kötődése és filozófusokhoz fűződő barátsága együttjár a filozófia hivatalos elítélésével és művelőinek üldözésével, amelynek során filozófiai írásaikat elégetik, és megtiltják a világi tudományok tanulmányozását, azok kivételével, amelyek a vallási törvény megtartásához szükségesek. Kalifai támogatás híján Averroës aligha folytathatta volna egész életében a filozófia érdekében vívott harcát a teológusok ellenében, amint az a Kommentár Platón Államáról című munkájában, és olyan műveiben is tükröződik, mint a Faszl és a Taháfut at-taháfut, továbbá eredeti, saját filozófiai értekezéseiben (pl. az aktív értelem és az emberi értelem egységéről). Valószínűleg az is segítségére volt, hogy két ura és pártfogója fokozatosan elidegenedett Ibn Túmart teológiájától és belemélyedt az iszlám jogba. Néhány kommentárjában - például abban, amit Arisztotelésznek „Az állatok testrészeiről” c. művéről írt - elejtett megjegyzéseiből az is kiderül, hogy Averroës számára nehéz volt hivatali kötelességeinek lelkiismeretes ellátása mellett folytatnia filozófiai tanulmányait.

Műveinek tartalma és jelentősége. Ha Averroës gondolkodását méltányosan akarjuk megítélni, akkor egész irodalmi munkásságát át kell tekinteni. Különösen akkor derül ki az iszlám diktálta Saríához való alapvetően egységes hozzáállása - amely egyszersmind a filozófiához, pontosabban a nomoszhoz, Platón filozófus-királyának törvényéhez való viszonyulását is meghatározza -, ha vallási-bölcseleti értekezéseit összevetjük a Kommentár Platón Államáról c. írásával. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy Averroës számára csakis egyetlen igazság létezik - a vallási törvény igazsága, amely ugyanaz az igazság, melyet a filozófus igyekszik megtalálni. A kettős igazság elméletét egyértelműen nem Averroës fogalmazta meg, hanem a latin averroisták. Az az állítás sem állja meg a helyét, miszerint a filozófia ugyanazt jelenti a filozófus számára, mint amit a vallás a néptömegek számára. Averroës világosan és határozottan leszögezte, hogy a vallás mindhárom osztály számára adott; hogy a hívők számára a Saría a teljes és egyetlen igazság; és hogy a jutalomról és büntetésről, valamint a túlvilágról szóló vallási tanításokat - egyszerű jelentésük szerint - az elitnek éppúgy el kell fogadnia, mint a néptömegeknek. A filozófusnak ki kell választania a legjobb vallást, és ez a mohamedán ember számára az utolsó próféta, Mohamed által prédikált iszlám, mint ahogy Jézus idejében a kereszténység volt a legjobb vallás, Mózes idejében pedig a judaizmus.

Lényeges, hogy a Kommentár Platón Államáról c. művében Averroës kimondhatta azt, hogy a vallási törvénynek és a filozófiának egyazon célja van, a Faszlban pedig azt, hogy „a bölcselet a Saría társa és mostohatestvére”. Elfogadja a bölcselet arisztotelészi felosztását elméleti filozófiára (fizika és metafizika), valamint gyakorlatira (etika és politika), és úgy ítéli meg, hogy a Saría mindkettőt tökéletes módon tanítja: az elvont tudás megszerzése úgy jelenik meg mint Isten érzékelése, a gyakorlat pedig mint a törvény által előírt etikai értékek összessége (Kommentár Platón Államáról). A Taháfutban azt állítja, hogy „a vallási törvények összhangban vannak az igazsággal, és azon cselekedetek ismeretét közvetítik, melyek az egész teremtés boldogságát biztosítják”. Semmi okunk Averroës őszinteségében kételkedni. Ezekben a kijelentésekben a törvényekhez való egységes viszonyulás és a boldogság egyértelmű hangsúlyozása tükröződik. A politológia célja a boldogság mint a legfőbb jó. Mohamedánként Averroës kitart amellett, hogy a boldogságot minden hívőnek mind ebben, mind pedig a következő életben el kell érnie. Ezt azonban mint Platón tanítványa így szűkíti le: a legmagasabb szellemi tökéletesség, miként Platón eszményi államában, a filozófus osztályrésze. A mohamedán ember eszményi állama azonban a prófétai úton kinyilatkoztatott törvény folytán a tömegek boldogságáról is gondoskodik, következésképp ez a törvény fölötte áll a görög nomosznak (törvény). A bölcselő Averroës a boldogság különböző fokozatait különbözteti meg, és minden hívőnek azt a fajta boldogságot irányozza elő, amely szellemi képességeinek megfelel. Szemére hányja Platónnak, hogy a harmadik rendet elhanyagolja, mivel Averroës szerint mindenkinek joga van a boldogság őt megillető szeletéhez. Csakis az iszlám Saríájának van gondja minden egyes hívőre. Törvényesíti az elméleti vizsgálódást, minthogy minden hívőtől megköveteli, hogy ismerje meg Istent. Ez a tudás a naiv hívő számára a metaforákból szerezhető meg, ezeknek belső jelentését azonban csupán a filozófus értheti meg - bizonyítás segítségével. Ebben valamennyi falászifa egyetért, és mindnyájan elismerik a Saría isteni kinyilatkoztatás-természetéből fakadó tökélyét. Ám egyedül Averroës hangsúlyozza, hogy az fölötte áll a nomosznak.

Hangsúlyozza, hogy a filozófusnak - Isten által rárótt kötelességként felfogott - előjoga a vallási tantételeknek helyes hit és meggyőződés formájában történő értelmezése (miként Platón filozófus-királya teszi), de elismeri, hogy a Saríában az emberi értelmet meghaladó tanítások is szerepelnek, ezeket azonban minden hívőnek el kell fogadnia, mivel isteni kinyilatkoztatású igazságokat tartalmaznak. A filozófust a vallási törvény éppúgy köti, mint a tömegeket és a teológusokat, akik valahol a kettő közt helyezkednek el. A filozófust az igazság keresésében megköti az arab jogszokás, mint ahogy a jogászt is megköti a törvény értelmezésében, bár a jogász csakis szubjektív okoskodásra hagyatkozik, szemben a filozófus kétségtelen bizonyítékával. Ez azt jelenti, hogy a filozófus nem köteles elfogadni azt, amit a bizonyítás megcáfol. Így például feladhatja a semmiből történt teremtésben való hitet, tekintve, hogy Arisztotelész bebizonyította az anyag örökkévaló voltát. Következésképp a teremtés szakadatlan folyamat. Ezt az álláspontot Averroës azzal a ténnyel próbálta igazolni, miszerint jogi értelemben, amikor tényleges törvényekről és szabályokról van szó, a mohamedán embert csupán a tudós emberek konszenzusa (idzsmá) köti. Mivel azonban bizonyos elméleti kitételek dolgában, mint például a teremtés kérdése, nincs egyetértés, nem köteles alkalmazkodni. Hasonlóképpen az antropomorfizmus (Istennek ember alakban való felfogása) elfogadhatatlan, és a Szentírásnak azon passzusai, amelyek Istent testi kifejezésekkel jelenítik meg, átvitt értelemben magyarázandók. Azt a kérdést pedig, hogy vajon Isten csak az általános fogalmakat tudja, avagy a részleteket is ismeri, Averroës ügyesen azzal hárítja el, hogy Isten ismeri ugyan a részleteket, ám az isteni tudás különbözik az emberi tudástól. Ebből a néhány példából is látható, hogy Averroës megállapításaiból nem hiányoznak a kétértelműségek és következetlenségek.

Kommentár Platón Államáról c. művében Averroës olyan oldalról mutatkozik meg, amely többi kommentárjában nem lelhető fel. Ő a vallási törvény és a görög bölcselet összeegyeztetésére tett kísérletek hosszú hagyományának folytatója volt, és elődeitől nagy mértékben merített is, náluk azonban továbbment. Magáévá tette Platónnak Arisztotelész által módosított politikai filozófiáját és azt az iszlám államra is érvényesnek tekintette. Következésképpen a platóni eszméket, platóni megfogalmazású bírálattal kísérve a korabeli Almoravida és Almohád államokra is alkalmazta, abban a meggyőződésben, hogy ha a filozófus nem uralkodhat, legalább meg kell kísérelnie az eszményi állam irányába befolyásolni a politikát. Mert Platón eszményi állama még az iszlámnak a Saríán mint eszményi alkotmányon alapuló és arra összpontosított eszményi államánál is jobb. Így sajnálkozással szól a muzulmán nők helyzetéről, összehasonlítva azt a Platón Államában megnyilvánuló polgári egyenlőségükkel. Az, hogy a nőket csupán szülésre és az utódok felnevelésére használják, hátrányos a gazdaságra nézve, és ez az oka az állam szegénységének. Ez rendkívül liberális szellemű megállapítás.

Még nagyobb jelentőségű az, hogy Averroës elfogadta az eszményi, tökéletes állam átalakulásának és a négy tökéletlen állammá történő degenerálódásának platóni gondolatát. I. Muáviját, aki a mohamedán hagyomány szerint az első négy kalifa eszményi államát dinasztikus hatalmi állammá züllesztette le, Averroës a platóni értelmemben úgy tekinti, mint aki az eszményi állam helyébe a vagyonosok uralmát helyezte, és méltóságszereteten alapuló kormányzást valósított meg. Ugyanígy az Almoravida és Almohád államok úgy jelennek meg, mint amelyek az eredeti, tökéletes Saría-államhoz hasonlító államot a vagyonosok uralma, az oligarchia, a demokrácia és a zsarnokság irányába torzították el. Averroës itt iszlám fogalmakat kapcsol össze platóni fogalmakkal. Ugyanilyen alapon korának hamis filozófusait - kiváltképp a mutakallimúnt - Platón szofistáihoz hasonlítja. Amikor kijelenti, hogy ezek veszélyeztetik az iszlám tisztaságát és az állam biztonságát, az uralkodó hatalomhoz fordul, tiltsa meg a dialektikus teológusoknak, hogy hitfelfogásukat a tömegek előtt is kifejtsék, mert ezáltal csak megzavarják azok gondolkodását, és eretnekséget, szakadást és hitetlenséget szítanak. Az Állam és a Nikomakhoszi etika tanulmányozása hozzásegítette a falászifát a Saría politikai jellegének és tartalmának világosabb megértéséhez, az iszlám vallási és politikai egysége klasszikus mohamedán elméletének keretei közt.

Averroës nagymértékben támaszkodott a X. századi filozófus, al-Farábi Platón állambölcseletéről alkotott felfogására, s az Államot Arisztotelész szemével tanulmányozza, akinek Nikomakhoszi etikája jelenti Averroës számára az államtudomány első, elméleti részét, ezért őt csupán Platón elméleti fejtegetései érdeklik. Eképpen az Állam II-IX. könyveinek részletes kommentárjára összpontosít, s figyelmen kívül hagyja Platón dialektikus fejtegetéseit, különösen történeteit és mítoszait, főleg Er mítoszát.

Platónt, akinek Törvények és Az államférfi c. műveit ismeri és használja is, Arisztotelész Analytica posteriora („Második analitika”), De anima („A lélekről”), Physica („Fizika”) és „Nikomakhoszi etika” c. írásainak fényében és azok segítségével magyarázza. A görög pogány eszméket és intézményeket természetesen iszlám megfelelőkkel helyettesíti. Így a költészet (Homérosz) platóni kritikáját az iszlám előtti arab költészetre alkalmazza - elmarasztalólag.

Averroës sok közös vonást fedez fel a Saría és Platón (Arisztotelész segítségével értelmezett) általános törvényei között, annak ellenére, hogy meggyőződése szerint a Saría magasabbrendű a nomosznál. Elfogadja al-Farábi ítéletét, aki egyenlőségjelet tesz a platóni filozófus-király és az iszlám imám, azaz vezető és törvényhozó közé, de nyitva hagyja azt a kérdést, hogy az eszményi uralkodónak prófétának is kell-e lennie. Ennek oka alighanem az, hogy Averroës, őszinte mohamedán lévén, azt tartja, hogy Mohamed a „próféták csúcsa” volt, aki az Isten által kinyilatkoztatott Saríát egyszer s mindenkorra kihirdette. Ezenfelül Averroës kiemeli Mohamedet az átlagos próféták sorából, ezáltal határozottan elveti a próféciának a többi falászifa által elfogadott emanációs elmélet útján történő, lélektani magyarázatát. Ennek az elméletnek nyomát sem találni Averroës írásaiban, mint ahogy szellemelmélete is szigorúan és tisztán arisztotelészi, és mentes az emanációs elmélettől. Végezetül ismételten leszögezhetjük, hogy az Averroës vallási-filozófiai írásaiban és az Államról írott kommentárjában kifejezésre jutó egységes világnézet határozottan iszlám jelleget és tónust kölcsönöz politikai filozófiájának, ezáltal növelve vallásfilozófusi jelentőségét.

http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/teol/averroes.htm