Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
I. Abdul-Hámid
Abdul-Hámid, I., más írásmóddal ABDÜLHAMID (szül. 1725. márc. 20. - megh. 1789. ápr. 7.), oszmán szultán 1774-től; a megalázó Küçük Kajnarca-i béke aláírásával fejezte be az Oroszország elleni háborút. A szerződés értelmében Oroszország megszerezte az Azovi-tenger partján lévő erődítményeket, a Dnyeper és a Bug folyók közötti területeket, valamint további hajózási és kereskedelmi jogokhoz jutott az Oszmán Birodalom területén. 1775-ben a törökök átengedték Ausztriának Bukovinát. 1783-ban Oroszország annektálta a Krím félszigetet (amely oszmán vazallusállam volt), s az Oszmán Birodalom felosztását tervezte. Az orosz tervek meghiúsítására 1787-ben Abdul-Hámid háborút indított, amely csak halála után ért véget.
Abdul-Hámid vallásos és jóindulatú ember volt, élénken érdeklődött az államügyek iránt, pártolta a reformokat. Jó képességű nagyvezíreket nevezett ki, akiket széles körű hatalommal ruházott fel. Katonai reformokat kezdeményezett, és létrehozta a Birodalmi Haditengerészeti Mérnökiskolát. Igyekezett megerősíteni a központi kormányzatot - különösen Szíriában, Egyiptomban és Irakban - a tartományok regionális vezetőivel szemben.
II. Abdul-Hámid
Abdul-Hámid, II., más írásmóddal ABDÜLHAMID (szül. 1842. szept. 21. Konstantinápoly, Oszmán Birodalom [ma Isztambul, Törökország] - megh. 1918. febr. 10. Konstantinápoly), oszmán szultán 1876-tól 1909-ig. Autokratikus uralma alatt érte el csúcspontját a Tanzimat (Újjászervezés) nevű reformmozgalom. Az oszmán ügyekbe való nyugati beavatkozásra válaszul pániszlám politikát folytatott.
I. Abdul-Medzsid szultánnak volt a fia. 1876. augusztus 31-én, gyengeelméjű bátyja, V. Murad leváltásakor lépett a trónra. 1876. december 23-án kihirdette az első oszmán alkotmányt, amelynek fő célja a külföldi beavatkozás elhárítása volt, miután a bolgár felkelés kegyetlen elfojtása (1876. máj.), valamint a szerbiai és montenegrói oszmán sikerek ellenérzést keltettek a nyugati államokban és Oroszországban. Az Oroszországgal vívott katasztrofális kimenetelű háború (1877) után Abdul-Hámidnak be kellett látnia, hogy kevés segítséget várhat a nyugati hatalmaktól, ha nem engedi, hogy oszmán ügyekbe avatkozzanak. Feloszlatta a korábban, 1877 márciusában alakult parlamentet, és 1878 februárjában felfüggesztette az alkotmányt. Ezután 40 évig a konstantinápolyi Y?d?z-palota elzártságából uralkodott a titkosrendőri szervezet, a kiterjedt távíróhálózat és a szigorú cenzúra segítségével.
Miután a franciák elfoglalták Tunéziát (1881), és a britek átvették a hatalmat Egyiptomban (1882), Abdul-Hámid a németekhez fordult segítségért. Cserében engedményeket tett Németországnak; a legfontosabb, a bagdadi vasútvonal építésére adott engedély (1899) volt. Végül az örmény felkelés elfojtása (1894) és az 1897-es görög-török háborút kiváltó krétai függetlenségi megmozdulások ismét európai beavatkozáshoz vezettek.
Abdul-Hámid
a pániszlám ideológiát használta fel abszolutista uralmának megszilárdítására
és a birodalmon kívül élő muszlimok szimpátiájának megnyerésére, s ezzel megnehezítette
az európai hatalmak dolgát muszlim lakosságú gyarmataiban. Politikájának konkrét
eredménye volt a hidzsázi vasút, amely a világ minden tájáról befolyt muszlim
hozzájárulásokból épült.
Belpolitikájában a legmesszebb menő reformokat az
oktatás területén vezette be: a kormányzat 18 szakiskolát hozott létre. Megalapították
a Darülfünunt (1900), amelyből később az Isztambuli Egyetem lett. A közép, elemi
és katonai iskolák hálózatát kiterjesztették az egész birodalomra. Ugyancsak átszervezték
az igazságügy-minisztériumot, és kiépítették a vasúti, valamint a távíróhálózatot.
Az
Abdul-Hámid despotikus uralmával szembeni elégedetlenség és az európaiak balkáni
intervenciója miatti ellenérzés azonban 1908-ban az ifjútörökök katonai forradalmához
vezetett. Egy rövid életű reakciós felkelés (1909. ápr.) után Abdul-Hámidot megbuktatták,
és öccsét, V. Mehmedet kiáltották ki szultánnak.
