Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Mándoky Kongur István
A KUNOK ULAS TÖRZSE ÉS TÖRÖKSÉGI KAPCSOLATAI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: Jászkunság XXII. 1-2. Szolnok, 1976. 54-59. és Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2002


A népvándorlás egymást követő korszakaiban számos belső-ázsiai lovasnomád nép kerekedik fel messze keleti őshazájából és keres magának egyre újabb és újabb otthont mind nyugatabbra. E több ezer éven át tartó, olykor hatalmas hullámokat vető és egyszerre több népet is érintő nagy népmozgalmak nyugaton a Kárpát-medencéig és az Alduna síkságáig terjedő északeurázsiai füvespuszta övezetben zajlanak le.
Nem minden lovasnomád nép teszi meg azonban ezt a hosszú utat. Közülük sokan csak kevéssé kerülnek távolabb őseik földjétől, már vándorlásuk kezdetén alkalmas hazára lelnek, s erős nomádbirodalmakat hoznak létre. A több - különféle eredetű s gyakran nem is egynyelvű - törzs szövetségén alapuló nomádállamokat azonban a sűrű változások, az állandóság hiánya jellemzik. A szövetség egy erős szervező keze alatt, olykor egészen jelentéktelen kezdettel, hirtelen megerősödik, hatalmát igyekszik minél nagyobb területen kiterjeszteni, azután néhány emberöltőn, néha több évszázadon keresztül virágzik, majd hirtelen vagy lassú gyengüléssel összeomlik. A korábban egységes politikai alakulatnak immár széthullott törzseit aztán egy újabb, keletről érkező másik nomád nép hódítja meg, beolvasztja saját törzsrendszerébe, vagy pedig legelőiket, szállásterületeiket elfoglalva nyugat felé űzi őket. Ilyenképpen jónéhány, egykor nagy birodalmakat is alapító nomád törzsszövetségnek egyes törzsei és nemzetségei eredeti lakhelyeiktől igen messzire, sokszor egészen a népvándorlások óriási füvespuszta térségének legvégső állomásáig sodródhatnak el.
A nyugat felé tartó nomádok másik része viszont nemcsak töredékesen - egy-egy törzsükkel vagy nemzetségükkel -, hanem a népük magvát alkotó legnagyobb és legerősebb törzseik egységét kezdettől fogva megőrizve teszi meg hosszú vándorútját. Az örökös harcok során ugyan több-kevesebb nemzetségüket, esetleg egy-két törzsüket is elveszíthetik, de helyettük ők is csatolnak magukhoz más népekből kisebb-nagyobb töredékeket. E meghódított vagy önként csatlakozott néptöredékek idővel teljesen beolvadnak a hódító nép törzsszövetségébe, bár egykori hovatartozásukra utaló törzs- és nemzetiségneveiket még nagyon sokáig megőrzik. A hódítások révén így egyre inkább megerősödő nomádállam már sikeresebben tud védekezni keleti szomszédainak meg-megújuló támadásai ellen, sőt - főként nyugati irányban - még terjeszkedni is tud. Terjeszkedésének azonban végül is saját maga szaba határt: költözködő-nagyállattenyésztő lovaspásztor nép lévén, nyugaton már csupán a Kárpád-medence kínálkozik egyedül alkalmas szállásterületnek, onnan nyugatabbra - hacsak nem zsákmányszerző szándékkal - már nem igen akar menni. Így azután több népvándorlás kori nomád nép választja hazájául a Kárpát-medencét. Hosszú, több évszázados vándorútjuknak végére érve itt alapítanak maguknak birodalmat, illetőleg országot-államot többek között a szkíták, a szarmaták, majd Attila hunjai, azután Baján kagán avar népe, végül a honfoglaló magyarság.
Árpád fejedelem magyarjainak honfoglalásával azonban még nem ér véget a népvándorlás kora, de még a nomád népek Kárpát-medencébe való beköltözésének időszaka sem. A magyarság után az őket etelközi hazájukból kivető besenyők telepednek meg Magyarországon és részben a Balkánon, őket meg az úzok (oguzok) követik, továbbá a böszörményeknek és kálizoknak is költöznek be ide apró töredékei. Végül pedig a Belső-Ázsiából kiinduló és a Fekete-tenger északi partvidékének füves pusztaságain keresztül a Kárpátokig jutó, meg-megújuló hullámokban zajló népvándorlásnak utolsó hullámát a kunok alkotják.
A kunok nagyállattartó lovasnomád népe a XIII. század elejére nyugat felé egészen az Aldunáig, illetőleg a Kárpátokig terjeszti ki birodalma határait. Kelet felől azonban fenyegető ellenség közeledik, akinek csak rövid ideig tud ellenállni, mígnem a szorításnak engedve, a kun nép egy része is Magyarországon találja meg a végső menedéket és hazáját.
A kunok törzseinek és konkrét megújuló törzsszövetségeinek történetét mindezideig még nem sikerült megnyugtató módon tisztázni. Korai történeti forrásainak száma igen csekély, így a nép magvát adó főbb törzseik eredetének, vándorlásainak kérdését illetően is csak feltevéseink vannak. Hódításaik, győzelmes hadjárataik során számos idegen törzset és nemzetséget csatoltak magukhoz. De vesztes csatáik is voltak, akkor meg kisebb-nagyobb rajok őtőlük szakadtak el. Ezért aztán a korabeli kútfők sem mindig tudják pontosan követni a változásokat.
Egyes arab források szerint a kun törzsszövetség kilenc, mások szerint tizenegy, illetőleg tizennégy törzsből áll. A hazai kútfők viszont a kunoknak csupán hét törzséről beszélnek. Ezeket a tudósításokat azonban nem szabad minden kritika nélkül rögtön mindjárt elfogadnunk. Az említett számokat ugyanis mind a régi, mind pedig a mai török népek egyaránt mesés, szerencsét hozó vagy bűvös számoknak tartják. Így aztán nem egyszer megesik, hogy a különböző számú, de nem mindig éppen hét, kilenc vagy tizennégy törzsből álló törzsszövetségeikről önmaguk is szívesen azt hirdetik, hogy azok hét, kilenc, illetőleg tizennégy törzs egyesüléséből keletkeztek. Ezt egyébként a honfoglaló magyarság törzseivel kapcsolatban is megfigyelhetjük. A hagyomány szerint ugyanis a magyarok törzsszövetségét szintén hét törzs alkotja. Ezért azután az eredetileg nem együvé tartozó Kürt és Gyarmat törzseket Bíborban született Konstantin császár is kénytelen egy közös néven említeni, ugyanakkor a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott török kabarok három törzsből álló népéről - nehogy a 7-es szám bűvös erejét megsértse - nem azt mondja, hogy az a nyolcadik magyar törzs, hanem külön szól róluk.
Mint már említettük, a latin nyelvű hazai oklevelek a Magyarországra beköltözött kunoknak - a keleti kútfőkkel ellentétben - csupán hét törzséről tudnak. De még e hetet sem sorolják fel névszerint, mindössze négynek a nevét találjuk meg az egyes forrásokban, ezek: Borcsul, Olás, Csortán, Koor vagy Kool. A többiek nevéről, sajnos, hallgatnak írásos forrásaink. Hogy hívták hát a többi kun törzset, s a magyarországi kunoknak valóban csak hét törzse volt-e? A magyar okleveles anyag ismeretében e kérdésekre egyelőre nem tudunk válaszolni. De az okleveleket mégsem kell hibáztatnunk, mert hiszen azokban csakis azon törzseknek nevei szerepelhetnek, amelyeknek egykor valamiféle peres, vitás ügyei voltak, s még a perlekedők okiratai sem maradtak ránk teljes számban. Ha valamelyest mégis csak előrébb tudunk lépni e kérdésben, azt elsősorban kunsági hely-, részben pedig családneveinknek köszönhetjük. Köztudomású, hogy népek, törzsek, nemzetségek neveit - különösen a törökségben - gyakran éppen a helynevek őrzik meg. A hely- vagy helységnévadásnak ugyanis egyik legegyszerűbb módja az, amikor egy terület vagy helység a rajta, illetve a benne letelepült törzsről, nemzetségről kapja a nevét. A honfoglaló magyar törzsek neveit is szerte az országban többször is megtaláljuk (pl. Kápolnásnyék, Bélmegyer, Tiszakürt, Füzesgyarmat, Gyöngyöstarján, Budajenő, Szamoskér, Dunakeszi stb.), s elhelyezkedésüket vizsgálva az illető törzsek hajdani szállásterületére, illetőleg széttelepítésükre vagy szétrajzásukra következtethetünk. Ugyanígy a kun törzsek neveiről, települési rendjükről is részint az okleveles anyag, az írásos források, részint pedig a ma is élő kunsági helynevek segítségével tudhatunk meg egyet-mást. De kunsági helyneveink közül csak azok esetében gondolhatunk törzs- vagy nemzetségnévi eredetre, amelyeket kun törzsnevekül már a kunok Magyarországra való beköltözése előtti időkből is ki tudjuk mutatni, vagy amelyek a kunokkal hajdan kapcsolatba került népek, törzseik neveivel egyeznek. Sőt, olyan helyneveinket is kun törzsneveknek tarthatjuk, amelyek megfelelői csak jóval később bukkantak fel valamelyik - esetleg éppen kun eredetű - török nép törzsneveiként. Ilyeneket többet is találunk a két Kunság területén. Így például mindenképpen kun törzs- vagy nemzetségnévi eredetű helynevek a Nagykunságon a karcagi Szálgor (ma Zádor), Tokszaba, Kongrulu, a kunmadarasi Zsalajír, a Kisújszállás határában levő Bajandor és Pecsene határrésznevek, továbá a kiskunsági Törtel, Tázlár, Bodoglár stb.
Most azonban nem ezekről, hanem az írott forrásokban is szereplő egyik törzsünkről, mégpedig a nagykunsági kunok Olás törzséről kívánunk szólni. E törzs neve a magyar oklevelekben először 1328-ban (1328/1329: "... Demetrius ... Iudex Cumanorum de genere Olass"), majd 1344-ban (1344: "... capitaneus Comanorum generacionis Olas...") bukkan fel. Úgy látszik, az Olás a kunoknak igen régi törzse, hiszen az orosz évkönyvek már a XII. század legelején többször is említik, így pl. 1103-ban Ulas, 1184-ben pedig Ulasevicsi ("Ulas-fiak, az Ulas törzs fiai") formában. A név eredeti kun hangalakja is Ulas volt, s azt jelenti, hogy "Egyesült!", "Köss szövetséget!". A hasonló jelentésű törzsnevek gyakoriak a törökségben.
A török és mongol népek eredetmondáit, származási történeteit Rasídeddín, a XIII. század második felének kiváló perzsa orvosa és történetírója jegyezte föl. A törökökről szóló részben többek között szó esik a Szalgur törzsből való Ulas bégről is, aki Dib-Javgu kán - Oguz kán dédunokája - seregének egyik vezére. A türkmének eredetmondáit, legendás leszármazási történeteit a XVII. század második felében lejegyző Abulgázi Bahadur kán (Híva fejedelme) - az előbb említett neveket ugyan itt-ott már kissé módosítva, de - szintén beszél Ulas bégről, aki a Szalur (ez a forma már a Szalgur név türkmen változata!) törzsből származott, és Dib-Bakuj (azaz a korábban említett Dib-Javgu) kán seregének vezére. De a türkmenek, anatóliai törökök, azerbajdzsánok híres hőskölteményében, a Dede Korkut eposzban is együtt találjuk az Ulas és a Szalur neveket. A történet szerint ugyanis az oguz nép - az i. e. 209-174-ig uralkodott nagy Oguz kán által megszervezett, Belső-Ázsia hatalmas területein vándorló nomád török törzsek egyesüléséből keletkezett nép utódai - híres fejedelmének, Szalur Kazán kánnak Ulas kán volt az édesapja. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy az eposz szerint Szalur Kazán kán apósa viszont Bajandur kán volt, emlékeztetve a kisújszállási határban levő Bajandor nevére.)
E hagyományok, eredetmondák, legendás történetek és hősi eposzok a régi törzsneveket természetesen szinte kivétel nélkül mindegyiket perszonifikálják, így hozva őket közelebb korunk emberéhez. Az apa-fiú-unoka stb. viszonyban szereplő ősi törzs- és nemzetségneveket így könnnyebb is megjegyezni és szájról-szájra tovább adva évszázadokon, akár évezredeken át emlékezetben tartani. Ezért aztán nem szabad e legendákat és történeteket csupán balgatag és naív mesékként kezelni, hiszen a történeti kútfők, oklevelek meg a helynevek tanúsága is hitelességüket bizonyítja. Mert pl. a XIV-XVII. században a kisázsiai Tarszusz vidékén élő türkmének egyik fő törzse az Ulas nevet viselte, e törzsön belül egy 1469. évi összeírás szerint a Szalur nemzetség 10, a Bajandur nemzetség pedig 41 családot számlált - itt ismét emlékeztetünk a nagykunsági Olás, Zádor és Bajandor! -, vagy a XVI. században a kisázsiai Csukur-Ova vidékét meghódító Ücs-Ok ("Három Nyíl") nevű türkmen törzsszövetségnek egyik törzse szintén Ulas volt. Ugyancsak találunk Ulasokat az aleppói türkmenek között is: a Begdili törzs egyik nemzetségének szintén Ulas a neve, a Dulkadir törzsben pedig Ulas nemzetség is meg Pecsenek nemzetség is van. (Ez utóbbi megintcsak nagykunsági név: kisújszállási olvasóink rögtön felismerik benne a Pecsene és Pecsene sziget - városuk határában a Dévaványai úttól nyugatra eső, a Mária lapos és Marjalaka között fekvő határrészek - neveit.)
Az Ulas név azután Törökországban falunévként is szerepel, mégpedig elég korán: Trákiában, a Drinápoly környékén élő törökök egyik faluját 1488-ban, illetőleg 1540-ben Ulaslár ("Ulasok")-nak hívták. (E hajdani falu ma már más nevet visel.)
De Törökországban manapság is számos Ulas nevű falut találunk. Régebben talán sokkal nagyobb lehetett a számuk, mára azonban nagyon soknak megváltozott a neve. A megmaradtak közül egy-egyet Icsel, Ankara, Rodostó (Tekirdag), Tokat, Mugla, Artvin tartományokban, hármat Mardin tartományban találunk, Szivasz tartományban pedig az egyik járás székhelye viseli e nevet. Ulasli (a -li névszóképző, helységneveknek is gyakori képzője) nevű falu is több van, pl. Kodzsaeli, Nevsehir, Mardin, Gáziantep és Sziirt tartományokban egyet-egyet ismerünk, Ulaslár falu ma viszont csak kettő van, egy Bolu, egy meg Kütahja tartományban.
Az Ulas nevet - miként láthattuk - mind a történelmi források, mind pedig az eredetmondák és hősi eposzok együtt említik a Szalgur vagy Szalur névvel, Szalur falut Kisázsiában ma szintén jócskán találunk, összesen tizenhetet: hármat Antalja, kettőt-kettőt Konja, Manisza és Tokat, egyet-egyet meg Bolu, Iszparta, Csorum, Kajszeri, Csankiri, Szamszun, Jozgat és Erzindzsán tartományokban. De megvan e név a türkmeneknél is, akiknek Szalor nevű törzse egyike a legnagyobbaknak, többek között gyönyörű szőnyegeikről, de elsősorban kiváló, pompás lovairól híres. A krími tatárok egyik törzsét vagy nemzetségét is Szalgurnak hívták, erről a Krím-félsziget helynevei tanúskodnak. (A Szalgur és Szalur vagy Szalor ugyanannak a névnek az egyes török nyelvjárások szerinti változatai.) De Szalgur törzsbeliek a magyarországi kunok közt is voltak, s azok az Ulasokhoz hasonlóan szintén a mai Nagykunság területén telepedtek meg: a Karcag határában levő Zádor neve ugyanis - amely korábban Zágor-nak, illetőleg Zálgor-nak hangzott - egy régi kun Szalgur névből keletkezett. A kun törzsszövetségen belül az Ulas és a Szalgur törzseket - miként azt a kisázsiai türkmeneknél is láthattuk - erős szálak fűzték egymáshoz, valószínűleg ezért is telepedtek le közel egymáshoz a mai Nagykunság területén.
A kunoktól feltehetőleg még Közép-Ázsiában a kun (kipcsak)-úz (oguz) háborúk során elszakadt, majd Kisázsiába költözött Ulas törzsbelieknek tehát igen sok nyomát találjuk Törökországban, és kései leszármazottaik még ma is híven őrzik az egykori kun közösség hagyományait, együvétartozásának, népi műveltségének számos emlékét. Így aztán egyáltalán nincs mit csodálkoznunk azon, ha Bartók Béla, 1936. novemberének végén népdalgyűjtő úton Törökországban járván, éppen az Ulas törzshöz tartozó jürük-törökök között a magyar népdalok bizonyos típusaival meglepően egyező török népdalokat hall és jegyez le. De lássuk, mit ír erről maga Bartók Béla:
"... mindenütt oly szeretetteljes gondoskodásban volt részük, hogy igazán csak meghatottsággal gondolhatok vissza erre a kirándulásra ... Dél-Anatóliába mentünk, a szíriai határ közvetlen közelébe, mégpedig arrafelé van a jürüköknek téli tanyája.
A jürükök nomád török törzsek, télen lent tanyáznak délen, az alföldnek nevezett hegyes-dombos vidéken, nyáron pedig a Taurusz magas hegyeire vonulnak föl. Feltételeztük, hogy ilyen ősi életmódot folytató emberek jól megőrizhettek mindenféle zenei ősiséget is; ezért szemeltük ki az ő területüket az első rendszeres török népdalgyűjtés számára...
Adana város volt a központ, első két nap itt dolgoztunk, elég szép eredménnyel...
A negyedik napon végre eredeti tervünknek megfelelően a jürükök vidékére mentünk, kb. 80 km-nyire még tovább Adanától, mégpedig legelőször Oszmanije nevű nagyobb faluba. Oszmanije és néhány szomszéd falu népe az "Ulas" nevű törzshöz tartozik, ez a törzs azonban már 70 évvel ezelőtt valamilyen okból kénytelen volt letelepedni.
Délután 2-kor érkeztünk Oszmanijébe. 4-kor már kivonultunk egy parasztház udvarára. Magamban nagyon örvendeztem: végre helyszíni gyűjtés, végre egyszer parasztházba megyünk! A ház gazdája, a 70 éves Ali Bekir oglu Bekir nagyon barátságosan fogadott. Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem ..., hogy habár foga nincs, mégis mindent megrág és habár már 70 éves, olyan fürgén járja a hegyeket, mint a nyúl. Hamarosan kiderült, hogy ő maga is játszik hangszeren, a kemencsének nevezett ... vonós hangszeren, amin persze ősi szokás szerint gordonkaszerű fogással kell játszani, habár a hangszer csak akkora, mint a hegedű. Hangolása is olyan, mint a mi hegedűnké, csak éppen az é húr d-re hangolva. Az öreg minden szabódás nélkül, kint az udvaron rázendített egy nótára, valami régi háborús elbeszélésre ... Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem fölé az öreg Bekirnek énekét és játékát... (Bartók ezután közli az Ulas törzsbeli öreg Bekir dalát, s utána rögtön mindjárt bemutatja a vele egyező magyar népdalt is. Megjegyzendő, hogy a magyar népdal a csallóközi Hontfüzesgyarmatról való, amely vidéken szintén tudunk kisebb kun rajok megtelepüléséről.)
Közben lement a nap - és abba kellett hagyni a munkát, amíg az öreg és házanépe meg nem vacsorált. Ti, éppen akkor volt a Ramazán böjti hónap; ilyenkor egy álló hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig sem enni, sem inni nem szabad az igazhívőnek - amint a Korán virágos nyelven mondja: akkor érjen véget a napi böjt, amikor a fekete fonalat a fehértől már nem lehet megkülönböztetni. Márpedig ennek a vidéknek a népe még nagyon vallásos, a falvaknak még úriformájú előljárói is szigorúan böjtölnek... A második, Bekitről hallott dallam - megint csak egy magyar dallam rokona: hisze ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban. De ezt a dallamot már a ház férfiszobájában énekelte, ott, ahová asszonynak nem szabad belépnie. Később az öregnek fia is, meg más odagyűlt emberek is előállottak egy-egy nótával: az egész este szép és szeretem-munkával telt el...
Másnap ... egy közeli faluba, Csardakba kocsiztunk ...; kiderült, hogy a csardakiak is tudják az öreg Bekirnek "magyar" nótáját! Ez nagyon fontos adat, mert ez azt jelenti, hogy az a dallam még valósággal él ezen a vidéken, nem pedig valami véletlenül megőrzött ritkaság ...
... Tudományos szempontból elég értékes és érdekes megállapításokat eredményezett a gyűjtés.
Legfontosabb az, hogy a bejárt kb. 80 km átmérőjű területen egy bizonyos jellegzetes dallamtípust találtam. A 90 dallamnyi gyűjtött anyagból kb. 20 tartozik ebbe a típusba. Ennek a dallamtípusnak szerkezete meglepő rokonságot mutat a régi magyar dallamoknak ún. ereszkedő szerkezetével. Vagyis: a dallamot a legmagasabb hanggal kezdik, aztán egyre süllyednek; a dallam legmélyebb hangjára csak a dallam vége felé szállnak le...
A többi 70 dallam nem egységes jellegű, egy részükben a magyar anyagból ismert úgynevezett "változó pontozott" ritmust találtam... Még Ankarában alkalmam volt egy 13 éves középanatóliai cselédlánytól is 6 dallamot gyűjteni; feltűnő, hogy ebből a 6-ból kettőnek szerkezete és karaktere szintén bizonyos magyar, ún. 11-es dallamokra emlékeztet...
A mai Törökország területe majdnem másfélszer akkora, mint Németországé. Ekkora területről 90 dallam bizony édeskevés ahhoz, hogy belőle végleges következtetéseket vonhassunk le. Azonban az a tény, hogy már ennek a kevés anyagnak is több mint 20 %-a határozottan összefüggésbe hozható a régi magyar anyaggal, arra a reményre jogosít, hogy még sokkal több egyezést fogunk felfedezni, hamár legalább ezekre menő rendszeresen gyűjtött anyag lesz egybehordva. Nyilvánvaló, hogy ez az egyezés nem véletlen egyezés. Hiszen a jugoszlávoknál, az északi és nyugati szlávoknál, a görögöknél ilyen dallamoknak nyoma sincs; még a bolgároknál is csak szórványosan találhatók. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésében eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben levő mezőségi és a moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi, ezer év előtti török zenei stílus maradványai." (Népdalgyűjtés Törökországban: Bartók Béla Összegyűjtött Írásai I., Budapest, 1966; 507-517. old.)
Bartók Béla nyomdokain azóta nálunk is, Törökországban is többen elindultak, és az ő 40 évvel ezelőtti, viszonylag kevés népzenei anyag összehasonlítása alapján tett megállapításainak igazságát a mai kor zenefolkloristái dallamok ezrein és ezrein láthatják érvényesülni. Követőinek kutatásai révén ma már azt is tudjuk, hogy a magyar népzenekincsben a régi, "ezer év előtti török zenei stílus"-on kívül egy fiatalabb, újabb stílusú török réteg is van, s az idetartozó dallamokat minden bizonnyal a 730 esztendővel ezelőtt Magyarországra költözött kunok hagyták ránk örökül. Nem akármilyen kapcsolat felfedezését köszönhetjük tehát Bartók Bélának: általa rég elszakadt testvérek találtak egymásra. És túl téren és túl időn, ősi kun dalok, s egy ősi kun törzs nevének hangjai csendültek össze, mintegy 800-900 esztendő távolából, a törökországi Csukur-Ovában és a Nagykunságon: Ulas!